Magyar nyelvű művészeti folyóirat Csehszlovákiában
Egy feledésbe merült kísérlet, valamint annak elő- és utóélete
Teljes mértékben feltérképezetlen a csehszlovákiai magyar nyelvű kulturális sajtó, a művészetkritika és ezzel együtt a húszas és harmincas évek magyar egyesületi-képzőművészeti élete az első Csehszlovák Köztársaságban. Elvétve ugyan találunk ezzel kapcsolatos utalásokat, valamint az eredeti kontextusból többé-kevésbé kiszakított folyóirat-, könyv-, kiállítás- és művészértékelést, a rendszeres kutatás azonban még mindig várat magára. Ennek következtében viszont mind a szlovák, mind a határon inneni vagy túli magyar művészettörténet számtalan fejezete marad ismeretlen számunkra a két világháború közötti korszakból, művészi életutak (Reichental, Gwerk, Weiner, Nemes), művészetkritikusi életpályák (Tilkovszky, Szalatnai, Brogyányi) első évei, évtizedei maradnak rejtve előttünk.
Míg a harmincas évekkel kapcsolatban már léteznek bizonyos támpontok, s ennek nyomán haladhat(na) a kutatás is, addig a húszas évekkel kapcsolatban még ezt sem mondhatjuk el; ezzel kapcsolatban több a tévhit, a tájékozatlanság, mint a tüzetes alapkutatásra, a forrásokra, levéltári anyagokra építő vélemény és következtetés. E tanulmányommal – az 1923 karácsonyára megjelent A Szép című folyóirat értékelésével, valamint annak elő- és utóélete felvázolásával – a fehér foltok egyikét kívánom eltüntetni. A korábban íródott hasonló tárgyú írásokhoz, tanulmányokhoz képest a lapalapítási szándékot nemcsak egy zárt, ún. csehszlovákiai magyar közegben kívánom elhelyezni, hanem annak tágabb magyar-magyar, magyar-szlovák, magyar-cseh, magyar-osztrák párhuzamát, létező kontextusát is szándékomban áll taglalni vagy legalábbis jelezni. E téren ugyanis szemléletváltásra van szükség, mivel a létező kapcsolatrendszerek figyelmen kívül hagyása, a “kisebbségi szemszög” kizárólagos érvényesítése a művészeten kívüli kritériumok elsődleges térnyeréséhez vezet, s mérhető teljesítmény nélküli életművek neveztetnek meg értékállónak, míg a valóban országos és nemzetközi jelentőségű alkotók kiűzetnek a szakmai kritériumok elől tudatosan és kitartóan elzárkózó közegből. A végeredmény a mítoszok sora, a releváns művészi értéket nem létrehozó egyének dicsőítése, valamint egy közösség esztétikai és művészeti szemléletének egy vagy másfél évszázados elmaradása. Igyekezetemet nem is az ilyen avítt szemlélet ellen irányítom, hanem abból eredeztetem, hogy egy ország politikai, szociológia, demográfiai szempontból kisebbséginek nevezett alkotó művésze szakmai szempontból csakis egyetemes mércével, azaz országos és nemzetközi összehasonlítás révén ítélhető meg igazán, vagyis ugyanúgy, mint az a többségi nemzethez tartozó esetében történik. Kiváltképp időszerű ez a felvetés akkor, amikor a szlovák művészettörténészek előtt csaknem teljes egészében vagy részben ismeretlenek, nyelvi korlátok miatt hozzáférhetetlenek a húszas-harmincas évek forrásértékű magyar nyelvű művészetkritikái, s ugyanakkor a magyarországi szakma sem érvényesítette a határon túli magyar teljesítmények értékelésekor a mindenki számára azonos mércét, ami egyrészt erősítette a művészettel szembeni irreleváns “kisebbségi” magatartást, másrészt szakmai szempontból nem méltányolta kellőképpen a valós teljesítményt (mint pl. az 1931-1938 között megjelent Forum című folyóirat esetében).
Prága – Brünn – Bécs és Budapest között
A történelmi fordulat – 1918-1920 – utáni művészeti és szakmai élet nem minden előzmény nélküli a csehszlovákiai magyarok kultúrtörténetben, mint ahogy a húszas évek próbálkozásai sem csupán az elszakítottság miatt voltak tiszavirág-életűek, impulzusaikat természetszerűen nemcsak Budapestről, hanem a környező kulturális központokból is merítették. Éppen ezért, a korabeli magától értetődő művészeti és kulturális kontextus megteremtése érdekében érdemes kitekinteni Magyarországra, Csehországra és Ausztriára (Bécsre), hogy ott a húszas években milyen művészeti, művészetkritikai, szaklapindítási tevékenység folyt, hogy annak ismeretében értékelhessük a tanulmányunk tárgyát képező A Szép című folyóirat-alapítást, lapalapítási szándékot. Mindenképpen kulcsfiguraként tarthatjuk számon Kassák Lajost, aki 1926-ig Bécsben tartózkodva aktív kapcsolatot tartott fenn az utódállamok magyar közösségeivel, annak aktivista-művészeti mozgalmaival, s ezek révén együttműködésre került sor a többségi nemzet művészeivel is (főképpen Csehországban). Míg a magyar avantgárd 1915-ben A Tett, majd 1916-tól a Ma című folyóirat vonzáskörében teljesedett ki – 1920-ig Budapesten, majd ezt követően 1925-ig Bécsben -, addig a szomszédos Csehszlovákiában és Ausztriában teljesen más helyzet állt fenn. Mivel Bécsben a húszas évek elejére véget ért az expresszionista csoportok, folyóiratok (Der Friede, 1918-1919; Ver!, 1917-1921; Der Anbruch, 1917-1922; Der Strahl, 1919-1920) tevékenysége, az egyedül maradt hazai osztrák szerzők keresték Kassák és köre társaságát(1). Csehszlovákiában pedig éppen 1920-ban jön létre a Devětsil mozgalom s tevékenykedik 1930-ig. Már 1922 őszén megjelent a mozgalom Revoluční sborník Devětsil című antológiájának első kötete (Jaroslav Seifert és Karel Teige szerkesztésében), melyet még ugyanabban az évben a Život II antológia követett decemberben. Néhány hónappal később, 1923-ban jelent meg a Disk című nemzetközi revü első száma, majd két év múlva, 1925-ben a Modern almanachként is jegyezett második száma. Ismét Teige, Seifert, illetve Štyrský, Šíma és Krajcer neve említhető a lap szerzői közül. Karel Teige 1927-től szerkeszti – a Ma című folyóirathoz leginkább mérhető – a ReD című lapot (Revue Devětsilu), a konstruktivizmus és a poetizmus orgánumát, s azt megszűnéséig, 1931-ig irányítja. Már a Disk is jelezte, hogy szoros együttműködés jött létre a prágai és az azon kívüli avantgárd törekvések között. Méltatlanul háttérbe szorul a morvaországi, főként a brünni művészeti közeg, amely ugyancsak aktívan hozzájárult a modern művészet formálásához. 1923 decemberében hozták létre a Brünni Devětsil mozgalmat, amely önálló művészeti platformot alakított ki. Ezért nem is meglepő, hogy ez a független művészetszemléletű közeg a két háború közötti korszakban több művészeti folyóirat bölcsőjévé vált, hiszen a Host a fiatal morvaországi írónemzedék, a Literární skupina (Irodalmi Csoport) orgánuma volt 1921 és 1929 között, de teret adott Toyen, Štyrský, Šíma, Picasso,
Modigliani reprodukcióinak, valamint Teige elméleti írásainak is a poetizmusról és az expresszionizmusról, Hilberheim tanulmányának az orosz konstruktivizmusról és Josef Chaloupka kubizmust elmarasztaló eszmefuttatásának is. Itt zajlott le a Devětsil és Tvrdošijní csoportok közötti elméleti harc. A második, még jelentősebb Pásmo című folyóirat már a Brünni Devětsil tevékenységéhez kötődik közvetlenül, az 1924-1926-os időszakban ez volt a csehországi avantgárd művészet legtekintélyesebb havilapja, illetve kéthetenként megjelenő orgánuma. Teige és Václavek mellett jeles külföldi szerzők is publikáltak a lapban, így anyagot közöltek többek közt Gropiustól, Teo van Doesburgtól, El Liszickijtől és Moholy-Nagy Lászlótól is. Ugyancsak a húszas évek első felében jelent meg a Bytová kultura – Wohnungskultur (1924-1925) című lap, amely a művészeti dekorativizmus elleni fellépés egyik meghatározó fórumává vált; szerzői között Le Corbusier-n és Theo van Doesburgon kívül a lap szerkesztőbizottsági tagja, Adolf Loos is szerepelt. A többi hasonló jellegű brünni, illetve közös brünni és prágai, brünni és olmützi aktivitások már a harmincas évekbe nyúlnak át, mint a kortárs csehszlovákiai kultúra folyóirata, a Horizont (1927-1932), a kulturális tájékozódás havonként megjelenő röplapja, az Index (1929-1938), amely a Brünni Képzőművészek Csoportjával (Skupina výtvarných umělců v Brne) szorosan együttműködve vallotta a képzőművészeti és építészeti avantgárd programját. A Moravan Katolikus Akadémikusok Egylete jegyezte Akord című havilap 1928-1939 között a tolerancia jegyében különböző szemléletű művészeti anyagnak adott teret, preferálva a brünni törekvéseket, ám 1938-tól az ún. második köztársaság szellemiségét felvállalva letért erről az útról. A Kolo című folyóirat (1930-1941) sem minősíthető avantgárd jelzővel, ám 1937-1938 között az Aleš Képzőművészeti Klub (Klub výtvarných umělců Aleš) is jegyezte ezt a lapot, s ezzel a korabeli képzőművészeti törekvések is teret kaptak benne. Az imént említett hét folyóiratot ki kell egészíteni egy monografikus vállalkozással, amely a Telehor nevet kapta, s alcíme szerint a vizuális kultúra nemzetközi folyóirata volt. František Kalvoda szerkesztésében egyetlen dupla száma jelent meg 1936-ban, ám éppen monotematikus jellege miatt a lap a magyar-cseh művészeti kapcsolatokban rendkívüli szerepet tölt be, hiszen az egész szám Moholy-Nagy László elméleti, pedagógiai és művészeti tevékenységével foglalkozik.(2) Már az eddig elmondottakból is levonható néhány olyan következtetés, amely nem egyezik meg a korábbi években kialakult sztereotípiákkal. Elsőként említhető, hogy a Pásmo és a Bytová kultura révén állítható, hogy nem csupán az 1931-től megjelenő pozsonyi német, magyar és szlovák, majd német és magyar nyelvű Forum volt az első, egyedüli és legjelentősebb fóruma a modern építészetnek, képzőművészetnek az első Csehszlovák Köztársaságban. Továbbá az is egyértelművé vált a fentiek alapján, hogy a magyar avantgárd, főképpen Moholy-Nagy László tevékenysége 1924 után nem csupán a határon túli magyar nyelvű folyóiratok, avantgárd mozgalmak akaratából és jóvoltából vált ismertté például Csehszlovákiában, mivel a cseh avantgárd körök önálló kapcsolatokat építettek ki a Bauhaus tanárával. Ugyanakkor az is tényként kezelendő, hogy a húszas években Csehországban az európai avantgárd mozgalmakkal együttgondolkodó művészeti bázis létezett, amely, Kassát leszámítva, nem volt meg például az ország szlovákiai részében vagy éppen Magyarországon. Éppen ezért az utódállambeli magyar kezdeményezések bőven élhettek (volna) ezzel a csehországi lehetőséggel. Annál is inkább, mert Szlovákiában ekkor hasonló gyökerű és szemléletű szakmai folyóiratok, vagy annak irányába kifejtett próbálkozások még nem voltak, csupán a napi- és hetilapok szintjén kezdett el kialakulni a képzőművészet-kritika, főképpen a Svojeť (1922-től), a Mladé Slovensko (1919-től) folyóiratban és például a Slovenský denník című napilapban(3). Ám ezek távol álltak a brünni és prágai művészetszemlélettől. S ha mindehhez hozzávesszük még a magyarországi helyzetet, ahonnan éppen Bécsbe, Berlinbe, Dessauba, Kassára menekültek az avantgárd művészet képviselői, s a korabeli kultúrpolitika pedig marginalizálta ezt a művészetszemléletet(4), akkor az avantgárd platformot valló magyar művészek, kritikusok számára Csehszlovákiában elsősorban a Bécsben tartózkodó Kassák és köre, Brünn, Prága, valamint Németország és Franciaország jelenthette az igazodási pontot. Mindezt Trianon után, a konzervativizmus és modernizmus kereszttüzében, amikor a művészeti avantgárd cseppet sem titkolta baloldali érzelmeit. Ebben a közegben és helyzetben revitalizálódott a néhány évre félbeszakadt művészeti élet Csehszlovákia déli területein, s ebbe a miliőbe ékelődött be a Tilkovszky Béla által szerkesztett A Szép című folyóirat 1923-ban. Egy folyóirat, melynek léte még a szakemberek számára is kérdéses volt évtizedeken át, mégpedig oly mértékben, hogy már le is mondtak róla, mert több, eddig tisztázatlan talány és rejtély is övezte.
A Szép – a feledésbe merült vagy többek által elhallgatott folyóirat
A két világháború közötti korszak szlovákiai képzőművészetének kutatásakor csaknem óhatatlanul a korszak legjelentősebb szlovákiai művészeti szakírójához, Brogyányi Kálmánhoz jutunk el. A korabeli szlovákiai művészeti törekvések legjelentősebb összefoglalásaként számon tartott Festőművészet Szlovenszkón (1931) című könyvében a Jegyzetek címet viselő fejezetben A kritika címszó alatt többek között az alábbi olvasható: “A folyóirat-próbálkozás, az 1923-ban a kassai Kazinczy Társaság és a komáromi Jókai Egyesület szépművészeti szakosztályainak közös kiadványaként Tilkovszky Béla szerkesztésében Bécsben megjelent »A Szép« című folyóirat csak egy számot tudott megérni.”(5) Egyetlen mondat, s teljes egészében kezd megváltozni az a kép, amit eddig a korszak magyar nyelvű művészeti folyóiratairól tudni véltünk. Az első művészeti szaklap kiadását ugyanis a már említett, 1931-től megjelenő Forummal szoktuk jegyezni. Ám az iménti idézethez nagy bizonytalanság is társul, mert a Brogyányi által kiadóként megjelölt Kazinczy Társaság, valamint a Jókai Egyesület kiadványaiban, illetve a róluk szóló korabeli tanulmányokban(6), valamint az 1945 után kiadott munkákban egy kivételtől eltekintve hiába keressük A Szép folyóiratot. Csupán Turczel Lajos tüntette fel több tucat folyóiratnév között A Szépet is, még 1967-ben, az azóta is egyedüli és legjobb kultúrtörténeti összefoglalásában, a Két kor mezsgyéjénben.(7) Brogyányi forrásértékű mondata egyben bővebb információval is szolgál, mégpedig a megjelenés helyszínét illetően. S ez ad magyarázatot sokak hosszú és eredménytelen keresésére, mert a művészeti szaklap létezéséről sem a magyar, sem a szlovák és osztrák, de még a regionális sajtótörténeti bibliográfiák sem tudnak.(8) Ehhez hasonló eredménytelenséggel jár a Jókai Egyesületről és a kassai Kazinczy Társaságról szóló tanulmányok és monográfiák, tanulmánygyűjtemények olvasása is.(9) Nem eredményesebb a kor művészettörténeti elemzését felvállaló és művészeti életét bemutató írások tanulmányozása sem.10 Mindezt szövevényesebbé teszi a Brogyányi által nevén nevezett szerkesztő, Tilkovszky Béla életművét értékelő szakirodalom, amely nem tesz említést A Szépről. Mivel Tilkovszky élete jelentős részét szlovák és főképpen cseh szakmai közegben töltötte, ezt a hiányosságot a tevékenységét feltérképező kollégák nyelvtudásában is megtalálni vélhetnénk. Ám a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galéria Levéltárában (Archív Slovenskej národnej galérie – Archív SNG) őrzött terjedelmes Tilkovszky/Tilkovský-hagyaték sem szolgál ilyen szempontból támpontokkal. A felesége, Mária Tilkovská jegyezte Vojtech Tilkovský-életrajzból(11) sem szerezhetünk tudomást a fiatal művészettörténész-növendék 1924 előtti szakmai tevékenységéről. Mi több, a hagyatékban található két önéletrajz, az első 1956-ból, a második 1974-ből, valamint a Kortársak Kassák Lajosról (1972) című kötetben közölt Tilkovský-szöveg sem tesz említést az 1923-as lapszerkesztésről.(12)
Senki sem említi A Szépet, még maga a szerkesztő sem; hallatlanul nagy hallgatás és elhallgatás tanúi lehetünk. Ennek következtében az elmúlt évtizedekben már komolyan megkérdőjelezték a lap egykori létét is.(13) Ám mindenképpen kizárt, hogy Brogyányi 1931-es állítása megalapozatlan lett volna. A talányra a többek szerint meg sohasem jelent lap léte ad egyértelmű választ.(14) A Szép egyetlen megjelent száma pontosítja a tervezett negyedéves-kéthavi periodicitást, valamint a Brogyányi által megadott időpontot, mégpedig 1923 karácsonyára. Ez egyértelművé teszi, hogy A Szép a Pressburger Bildende Kunst (1920) után az 1918-1938 közötti időszak második szlovákiai képzőművészeti periodikuma, ill. az arra tett próbálkozás volt. Mivel a Pressburger Bildende Kunst német nyelvű volt, így természetesen A Szép esetében az időszak első magyar nyelvű művészeti folyóiratindítás-kísérletét tisztelhetjük Csehszlovákiában. Egyikük sem volt hosszú életű, két, illetve egy száma jelent meg csupán, ám mindkettő művészeti egyesület orgánuma volt, az első a német-magyar pozsonyi Képzőművészeti Egyesületé, azaz a Kunstvereiné, az utóbbi pedig a komáromi Jókai Egyesület Szépművészeti Osztályáé (JESZO) és a kassai Kazinczy Társaság Képzőművészeti Szakosztályáé (KTKSZ), tehát akár országosnak is nevezhető. Annak ellenére, hogy a két háború között Csehszlovákiában megjelent magyar nyelvű irodalmi, kulturális folyóiratok és a magyarországi művészeti folyóiratok nem említik ezt a kezdeményezést, mégis rendelkezésünkre állnak alapvető információk. Az országos és regionális napilapok, újságok jóvoltából, mégpedig A Szépről ezekben megjelent recenziók, ismertetések, hírek és részinformációk alapján állíthatjuk, hogy nem egy visszhang nélküli, egyszemélyes, a maga korában elhallgatott, marginális próbálkozással állunk szemben. Csupán az idő múlásával merültek feledésbe a korabeli nyomtatványok, újságcikkek és hírek, valamint az egykori aktív résztvevők a későbbiekben elhallgatták ifjúkori tevékenységüket.
A Szép a korabeli sajtó tükrében
A korabeli sajtó tükrében azt állapíthatjuk meg, hogy a képzőművészet, ugyanúgy, mint a századforduló felvidéki sajtótermékeiben, továbbra is a periférián leledzett, alig akadt egy-két újság, amely a helyi, provinciális tevékenységen túltekintve meglátta volna akár Bécs, Brünn, Prága művészeti értékeit a húszas-harmincas években. Ennek tudható be, hogy A Szép terveiről, próbálkozásáról elsősorban a kassai és a komáromi, tehát a közvetlenül érintett városok sajtótermékei tartották fontosnak tájékoztatni az olvasókat. Az Érsekújvárott, majd Pozsonyban megjelenő A Reggel, a Magyar Újság, a dunaszerdahelyi Csallóközi Lapok és Csallóközi Hírlap sem adott hírt róla. Talán meglepő, hogy ebben a sorban említhető a Kassai Napló, a kassai Munkás és az eperjesi Új Világ is.
Ugyanakkor a JESZO tevékenységéről leggazdagabb anyagot kínáló Komáromi Lapok bőven ellát bennünket információval, s a lap 1923. december 8-án megjelent száma teszi közzé a hírt, mely szerint a JESZO másfél hónapos fennállásának és akcióképességének egyik legékesebb bizonyítéka A Szép című folyóirat, amely “valószínűleg a kassai Kazinczy Társaság képzőművészeti egyesületének is hivatalos lapja lesz és így egész Szlovenszkó művészeti orgánuma”(15) válik belőle. Egy héttel később, december 15-én egy egymondatos hír adja tudomásunkra, hogy “A Szép című folyóirat első száma befejezés előtt áll és valószínűleg a jövő hét folyamán elhagyja a sajtót”.(16) Az ígéret ellenére azonban a folyóirat nem jelent meg, nem került forgalomba karácsony előtt. Ennek okáról a Komáromi Lapok december 22-én megjelent számában tudhatunk meg többet, ahol már tényként közlik az alábbiakat: “A Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya és a Kazinczy Kör képzőművészeti osztályának hivatalos lapja A Szép (tehát már nem feltételes módban szólnak a Kassa-Komárom együttműködésről) a bécsi posta sztrájk miatt egy-két napi késedelemmel jelenik meg…”(17) Ugyanez a cikk teszi közzé az induló sajtótermék tartalmát is. Időközben a Kassai Újság beszámol az új folyóirat megjelenéséről, mégpedig december 30-án.(18) Az új, Bécsben megjelent csehszlovákiai magyar folyóirat fogadtatása sem volt jobb az eddig feltüntetetteknél. Az alábbiakban éppen erre szeretnék bővebben kitérni.
1923 decembere és 1924 januárja között a lap megjelenéséről az eddig említett két újságon kívül szólt a pozsonyi Híradó is, mégpedig terjedelmes cikkben, s már itt szignifikáns mondat kerül elénk az értékelést illetően: “A folyóirat első száma – tartalma és illusztrációi után ítélve – a művészet modern irányai ismertetésének van szentelve.”(19) A pozitív hangnem, a megjelenés ténye fölötti öröm minden kételyt eloszlat, s ez így van még az országos jelentőségű Prágai Magyar Hírlap (PMH) esetében is, amely a komáromi művészeti törekvésekről szóló hírében, a JESZO létrejöttén túl, említést tesz A Szépről is.(20) Az irodalomtörténészeink, történészeink tanulmányaiban, monográfiáiban oly sokszor magasztalt PMH a képzőművészet szemszögéből ítélve (itt hangsúlyozom, hogy a húszas évek első felében) nem haladja meg a vidéki, kisvárosi napilap színvonalát, mivel a fővárosi miliő ellenére sem tükröződik szemléletében, közölt anyagában a metropolis kulturális, ne adj’ isten képzőművészeti élete, amely, mint tudjuk, Csehországban ezekben az években igencsak jelentős volt. Ugyanakkor egy részben bécsi magyar kísérlet a PMH szemében már politikai pártállása miatt is eleve sikertelenségre volt ítélve, hiszen az osztrák fővárosban 1919-től verbuválódott magyar értelmiségi és művészköröket árulóknak tartották – a magyar nemzeti érdekek árulóinak. Ennek egyik szimptomatikus jele a december 18-án közzétett lelkes cikk, amelyben a PMH örömmel veszi tudomásul, hogy egy nappal korábban a Bécsi Magyar Újság megszűnt, és kifejezi azon reményét, hogy az utódja – a Párizsi Újság – is rövidesen erre a sorsra jut.(21) Tehát nem művészeti, esztétikai szempontok alapján válogatták témáikat, támogattak vagy vetettek el valamint, hanem kizárólag a korabeli politikai pártállásra való tekintettel közelítettek a művészethez is. Esztétikai horizontjuk ebben az időszakban az Új Auróra almanachnál ért véget, s Csordák Lajos és Schiller Géza közös tárlatról megjelent rövid cikk is elárulja, hogy Schiller művészete visszautasításra talált a szerkesztők körében.(22) Ezt az avítt, dohos szagú 19. századi szemléletet tükrözi az eperjesi Új Világ, a Csallóközi Lapok és a Csallóközi Hírlap is. Részben kivételt jelent az első Magyar Újság, amely bár nem foglalkozott A Széppel, de rendszeresen tudósított például az Uránia Tudományos Egyesület rendezvényeiről, amelyek között a feldolgozott időszakban Weyde Gizella, Wimmer Ferenc, Szőnyi Endre előadásai is szerepeltek. Természetesen az avantgárd művészet szempontjából a legkedvezőbb sajtófogadtatás a kassai lapok részéről érkezett.
A Szép egyetlen száma
A Komáromi Lapok magatartása mindenképpen elgondolkodtató, hiszen szemléletét illetően nagyon távol állt tőle a művészeti avantgárd, s mindig is a budapesti hivatalos kultúrpolitika állt közelebb a szívéhez. Ugyanakkor felkarolta, lelkesen támogatta a csehszlovákiai magyar kezdeményezéseket, s ha az éppen Komáromhoz kötődött, akkor teljes támogatását is élvezte. Egyébként is A Szép című folyóirat a Jókai Egyesület Szépművészeti Osztálya nélkül nem születhetett volna meg, az impulzus mindenképpen Komáromból érkezett, hiszen az újságok híranyagából is látható, hogy még december 8-án sem volt biztos, hogy a JESZO mellett a kassai Kazinczy Társaság is jegyzi-e majdan ezt a folyóiratot. A Komáromi Lapok 1923 novembere és 1924 júniusa közötti számai lenyűgöző anyagot kínálnak a kutató számára, még A Szép előélete és utóélete szempontjából is.(23) A karácsony előtti csaknem cikkterjedelmű hírben megismerhetjük a megjelenésében késő új folyóirat tartalmát. Már ez a 16 tételt számláló lista is figyelemre méltó, mert nem egyezik meg az első és egyetlen szám valódi tartalmával. Hiányzik dr. Borka Géza: A művész anatómiája, Szolnoki Sándor: Filmproblémák és Bognár Cecil: Művészi nevelés című írása. A helyüket Lázár Béla: Művészet vagy képzelet című értekezése vette át. Már ez a tartalmi differencia is elővetíti a lap körüli későbbi konfliktusokat. Borka és Bognár személyében a komáromi kulturális és tudományos élet jelentős egyéniségei maradtak ki a lapból, bár Lázár Béla saját Fadrusz-monográfiáját kommentáló írása is azonos szemléletből sarjad, mint a kimaradtak egyéb írásai. Talán ez a magyarázata annak, hogy a decemberi előzetes tartalomjegyzékben Alapy Gyula dr. még teljes nevével jegyzi a Magyarország műemlékei II. kötetéről szóló, Maulpertsch freskóit érintő helyesbítő írását, ám a megjelent folyóiratban már csak A. Gy. monogrammal vállalta a lappal a közösséget.(24)
Ennek ellenére a fiatal, akkor még csak 21 éves Tilkovszky Béla megkísérelte úgy megszerkeszteni a lapot, hogy az a konzervatív tábor, tehát a Jókai Egyesület számára is elfogadható legyen. Ez már kitűnik a közölt egész oldalas és negyedoldalas illusztrációkból, műmellékletekből: Bayer Ágost: Dolce far niente című rézkarca (2. p.), Egon Schiele Aktja (4. p.), Félicien Rops: Mors syphilitica című litográfiája (7. p.), Eduard Manet: Claude Monet arcképe (10. p.), H. Fragonard: De Remondy asszony arcképe (11. p.), Paul Cézanne Idillje (12. p.), Robert Philippi: A gondolkodó című fametszete (15. p.), Albert Gleizes: Felhőkarcolók című olajfestményének reprodukciója (17. p.), Archipenko Berlinben készített rajza, a Csendélet (18. p.), Bruno Völkel: Szélmalmok című rajza (19. p.). Tehát (10) reprodukált képzőművészeti alkotás nyert besorolást a lapba, amely az ígérethez híven minden ízlésnek, elvárásnak eleget kívánt tenni. A lap valóban a sokrétűség, a sokféleség fóruma kívánt lenni, s erről tanúskodnak maguk az írások is.
Harmos Károly, a JESZO egyik meghatározó tagja szólítja meg Beköszöntő helyett című írásával az olvasót, s a művészet elixírkénti értelmezésére építi mondanivalóját. A lapról magáról ebben a romantikus, de szentimentalizmustól sem mentes sorokból nem tudunk meg semmit. Sokkal több információval szolgál A szerkesztő utószava (ezt Tilkovszky Béla írta), melyben az áll, “hogy »A Szép« nem kimondott »művészi folyóirat«. Mint olyan nem is tölthetné be a ráváró óriás és egyetemes kultúrmissziót. Mert a képzőművészet – mely ugyan a szép legfőbb szintézise – mégsem ölelhet minden szépséget magába.” (28. p.) Tehát a lap hivatott volt más művészeti ágak és az alkalmazott művészet talajára is kilépni. Éppen ezért a második tervbe vett szám fő témája a divat lett volna, amit szándékaik szerint az “irodalom, zene, színház, film, iparművészet, kézművesség, műkereskedelem” (28. p.) kívánt követni. Ugyanakkor Tilkovszky kifejezte azon meggyőződését, hogy a monotematikus számok ellenére a lapban mindig lesz helye a képzőművészetnek is. Ezt a sokrétűséget tükrözi az első és egyetlen szám is: a színpadképről, a színpad arculatáról Paul Landau német nyelvről magyarra fordított szövege értekezik (20-21. p.), az iparművészet és képzőművészet kapcsolatáról pedig Günther Basel írása szól (24. p.). A divat mint probléma már ebben a számban is jelentős teret kapott; Gábor Emil a művészeti divatokra, a koronként változó művészeti divatokra összpontosít a Divat a művészetben című írásában (9-13. p.), s áttekintését egészen az expresszionizmusig vezeti. Ugyanakkor a közönséget nevezi meg a művészet, ill. a művészeti izmusok fölötti legfelsőbb instanciának. Völkel Brunó rövid írásában (Szépség a divatban) az expresszionizmus pozitívumára, záró soraiban pedig ezen művészeti irányzat negatív befogadására utal. Ez a momentum több szempontból is meghatározó a szám szerkezete szempontjából, mert az írások két csoportra oszthatóak, mégpedig az expresszionizmust, az avantgárdot támogató, pártoló és az izmusokat elutasító, azok fölött áttekintő szemlélet alapján. Ez az egyik kettősége a lapnak.
A másik a művészet és művészeti nevelés egy folyóiratban történő közös szerepeltetése. Már említettem, hogy Bognár Cecil beharangozott Művészi nevelés című írása nem jelent meg a lapban, ám Tilkovszky Béla az éppen megnyílt komáromi bábszínház kapcsán (egyébként ez Harmos Károly érdeme) tette közzé A bábszínház pszichológiájához című írását (22.p.). Egyébként a lapszerkesztő Tilkovszky írásai teljes mértékben meghatározzák a folyóirat arculatát és művészetszemléletét, a már említett kettőség ellenére is. Az eddig említett két írásán kívül a Természet és kompozíció című dolgozatában a természet és a művészet közötti különbséget fejti ki, s azt éppen a kompozíció hiányában, illetve meglétében vél megtalálni. Ez számára azt a következtetést eredményezi, hogy “az embernek tökéletesen el kellett veszítenie a természettel szemben való faktitív elfogulatlanságát: meg kellett tanulnia látni” (24. p.). Ám a szerző konklúziója csaknem lemondó, mert szerinte “A »vulgus profanum« azonban mindmáig se tanulta meg a természet és kompozíció átértékelését.” (25. p.) A közízlés mikéntjére, illetve a korszerű közízlés hiányára mutat rá a Műkereskedés című írása is (25-26. p.), amely részben érinti a divat a művészetben témakört, ugyanis arról értekezik, hogy nem a művészi teljesítmény, hanem a név jó hangzása a meghatározó a műpiacon. Már ebben az írásban müncheni tárlatélményére hivatkozik, mégpedig az 1922-es orosz kiállításra. Ugyanezt a szemléletet érvényesíti a Jegyzetekben (27. p.), amely a szemléletet és stílust figyelembe véve minden bizonnyal, a szignó hiánya ellenére is, Tilkovszkynak tulajdonítható. Itt Pechstein, Marc, Kandinsky müncheni tárlatáról ad hírt, majd Uitz Béla bécsi kiállítása következik, melyet Schiele és indiai költészet és filozófia követ még.(25) Jól látható, hogy már Tilkovszky pályája kezdetén érvényesült vonzalma a többi művészeti ághoz, s aktívan művelte mind a képzőművészeti, mind pedig az irodalom- és színikritikát.
Ezek után következzen a lap harmadik érdekes kettősége, amelyre részben már utaltam, hiszen németországi művészeti példákat hoztam fel a megjelent szövegekből. A Szép hasábjain bőven olvashatunk magyar képzőművészetről is. Ám Lázár Béla Művészet és képzelet (3-5. p.) című írása inkább kommentárként kezelhető a pár hónappal korábban megjelent saját Fadrusz-monográfiához, s a historizmus szemlélete hatja át. Sokkal nagyobb meglepetés, de egyben tartalmasabb áttekintés Lyka Károly írása A mai magyar művészet címmel (6-8. p.). Ezzel az anyaggal válik a külföldi és magyar anyag viszonya is sarkítottá, mert Lyka Károly szövegében számtalan jeles magyar mester nevével, rövid jellemzésével találkozunk, ám a korabeli magyar képzőművészetből éppen azon irányzatok művelői hiányoznak, akikre Tilkovszky a nem magyar művészetben hivatkozik, csupán azok az avantgárd és aktivista teljesítmények vannak Lyka által elhallgatva, amelyek közvetlen társai vagy szövetségesei a sokszor emlegetett expresszionizmusnak. Ebben a magyar és nem magyar művészet viszonyában a szlovenszkói magyar nemzetiségű képzőművészek teljes mértékben alulmaradtak. Kenessey Kálmán a Művészi törekvések Szlovenszkón című írásában (20. p.) szakértelem nélkül közelíti meg a kérdést, s a Jókai Egyesületen és a Kazinczy Társaságon kívül más konkrétumra nem jut a számtalan frázis és művészeten kívül szempont felsorolása után. Még egy szerző, mégpedig Sziklay Ferenc szólt hozzá ehhez a kérdéshez A szlovenszkói művészet hivatása címmel (23. p.), ám ő sem jut el a jelen bemutatásához, mert Szlovenszkó természeti szépségeitől indulva, a nagyokon át – mint Benczúr, Szinyei Merse, Mednyánszky, Munkácsy – érkezik el a saját korához, s a központok és Tichy Kálmán neve említésénél többre már nem futotta erejéből vagy akaratából. Pedig Kassáról is szólnia kellett volna, hiszen ezekben az években éppen ez a város volt Szlovákia művészeti központja, s kedvező művészeti klímája életre segítette a kassai modern képzőművészetet.
Az eddig felvázoltakból kitűnik, hogy A Szép 1923-as karácsonyi száma megkísérelte:
- ötvözni az expresszionizmust vallók és tagadók szemléletét, az előbbi dominanciájával,
- közös nevezőre hozni Komárom és Kassa, valamint a kassai akadémizmus és modernizmus szemléletét,
- együtt megjeleníteni a korabeli hivatalos magyarországi művészetpolitika művészeti eredményeit és az európai művészeti történéseket,
- együtt tárgyalni a magyar és nem magyar, illetve külhoni képzőművészetet,
- közös fórumot teremteni a képző- és társművészetek, valamint az alkalmazott művészetek számára,
- egy lapban ötvözni a művészetet és művészeti-esztétikai nevelést.
Mindez – a konzervatívok szemszögéből – az Expresszionizmus című terjedelmes írásban (14-19. p.) csúcsosodott ki, amelynek szerzője a lap felelős szerkesztője, a bécsi dr. Stranik Ervin volt, aki az expresszionizmus hódító útjáról és annak okairól értekezik. (Személyéről egyébként Tilkovszky Béla jóvoltából tudhatunk meg többet, aki még 1923 novemberében a Kassai Naplóban méltatta Stranik irodalmi munkásságát, s benne látta az új osztrák irodalom megtestesítőjét.(26)
A lap írásaiban és képanyagában kell keresni azt az okot, amiért csak egyetlen száma jelent meg. A fogadtatás a Kassai Újság és a Komáromi Lapok szemszögéből elvárható volt, ám a többi napilap és újság közül csak a pozsonyi Híradó és a Prágai Magyar Hírlap tett említést az új magyar sajtótermékről. A Komáromi Lapok a megjelenés után két héttel tette közzé Tilkovszky Béla Művészet és közönség című írását(27), amellyel a megjelent A Szépet köszöntötte, vezette be. Ebben az impresszionizmustól eredezteti az új művészetet, a “holtra merevített művészi énjének kirobbanását”, ezt követően “A művész önmagában látja az új idők roppant fordulását és lelke legprimitívebb kialakulásából formázza meg műveit”.(28) Egyértelműen az expresszionizmus mellett száll síkra, s mindezt megtoldja a következő gondolattal: “Az el Budapestről-nek lett volna még értelme akkor, ha ezt egy szerves kapcsolódás követte volna Béccsel, Prágával. Mert mindkét centrum jóval előbbre van jelenleg a művészetben Budapestnél…” (29). Tilkovszky A Szépet hídhoz hasonlítja a közönség és művészet között, amelynek jelszava az egyetemesség. Ugyanebben a lapszámban szerzünk tudomást arról, hogy 480 példányban jelent meg ez a folyóirat, s egy recenzió is szól A Szépről.(30) Január 19-én ugyanebben a komáromi lapban jelenik meg egy hír, mely szerint A Szép második száma márciusban kerül az olvasók kezébe.(31) Február 9-én pedig megtudhatjuk, hogy: “A Szép című folyóiratunk már habzsolja a cikkeket és szürcsöli a befutott kéziratokat. Művészettel telítve március havában fog megjelenni.”(32) Tehát minden hír és jel arra utalt, hogy a fiatal szerkesztő sikeresen vette az első akadályt, s érkezett elég új írás, hogy a következő szám is megjelenjen rövidesen. De ezzel véget ért A Szép története, s többé már nem olvashatunk a Komáromi Lapokban sem az új szám előkészületeiről, sem megjelenésének időpontjáról. Már csak egyszer említik a folyóirat címét, azt is csak az április 29-én megjelent Tavaszi tárlat záróünnepélyéről szóló tudósításban, amelyből megtudhatjuk, hogy a sétahangversenyt követően Borka Géza és Tilkovszky Béla A Szép szerkesztője tartott előadást.(33)
Miért szűnt meg A Szép?
Amennyiben tudatosítjuk, hogy ez a folyóirat egy határozottan konzervatív közegben állt az expresszionizmus pártjára, hogy egyetlen hazai magyar művész műve sem került reprodukálásra, és név szerint is csak Tichy Kálmán szerepelhetett, akkor már érezhetőek a feszültségforrások. Ugyanakkor a kimaradt komáromi írások, Alapy Gyula monogramja megint csak személyes sérelmeket sejtetik. S ami miatt a konzervatívok mindenképpen felháborodtak, azok a Lázár- és Lyka-íráshoz társított reprodukciók voltak. Lázár Béla Fadrusszal kapcsolatos írásához Egon Schiele Aktja, Lyka modern izmusokat kisemmiző írásához Félicien Rops Mors syphilitica című litográfiája került. A többi írásnál ilyen disszonanciát nem észlelhetünk, mi több, Stranik írásához került a két meghatározó műmelléklet – Archipenko és Gleizes egy-egy művének reprodukciója. S ha mindezt kiegészítjük egy információval, mely szerint Archipenko Csendélete megegyezik a Bécsi Amatőr Könyvtár 1. számú Horizont kötetének (Iwan Goll révén Archipenko művészetét mutatja be) első reprodukciójával(34), akkor vitathatatlanná válik Tilkovszky és a bécsi magyar emigráció közötti kapcsolat, s Kassák tevékenységének egy újabb hajtására derül fény a korabeli Csehszlovákia területén.(35)
Közvetlenül egyetlen negatív szó se írtak le A Szép, illetve Tilkovszky számlájára. Ám a Komáromi Lapok már februárban közli a müncheni Pályi Flóra expresszionizmust óvatosan elmarasztaló írását(36), majd március 1-jén és 8-án két folytatásban következik Andrássy Gyula gróf Művészet és kritika című terjedelmes értekezése.(37) Annak szerkezete részben megegyezik Tilkovszky január 12-én megjelent köszöntő írásának szerkezetével, ezért nem kizárt a közvetlen kapcsolat a két szöveg között. A kitűnő és tetszetős stílusban megfogalmazott Andrássy-szöveg a toleranciára épít, a művészet emberi életben betöltött szerepére hívja fel a figyelmet. A kritika területén türelemre int, ugyanakkor szavai szerint “Tagadhatatlan, hogy igen sokszor nehéz a mérsékletet megtartani. A modern művészet nem egy új hatása inkább a forradalmi szellem kifolyása, inkább betegségi tünet, mint őszinte ösztön megnyilvánulása. Nem is említve a teljesen érthetetlen, zagyva dadaizmust és kubizmust, ilyen például az expresszionizmus, amely a művészi múlttal is tabula rasát akar csinálni, hogy a felfordulást és az anarchiát előkészítse, és ezért egészen más célt tűz ki, mint amelyet eddig a művészet követett.” (38) Majd folytatja: “Az expresszionisták szerint a művésznek kizárólag saját érzésével szabad törődnie, és kizárólag azokat, nem pedig a természetet kell ábrázolni. Az expresszionisták a külső természetet, a valóságot semmibe sem veszik, a formákat, a rajzot teljesen kiküszöbölik a művészet köréből, csak a színeket használják fel, de nem a természetnek, a valóságnak kifejezésére vagy szimbolizálására, hanem azért, mert szerintük bizonyos színek, bizonyos emberi érzést keltenek és a színek bizonyos emberi érzésekkel vannak öntudatlan összefüggésben. De ezek a gondolatok és forma nélküli színfoltok és szín-keverékek nem művészi alkotások. Én legalább nem találkoztam egyetlen olyan expresszionista képpel, amely megkapott volna, amely akár dekoratív ereje, akár intimitása által tetszett volna nekem. Még az általuk kívánt érzést sem ébresztették bennem, inkább csak a csodálkozást, a szomorúság és a harag érzését a művészek tévelygése felett.”(39)
Andrássy gróf az eddig leírtak ellenére záró sorait ismét a megértés jegyében fogalmazza meg. Minden bizonnyal ennek az értekezésnek kulcsfontosságú szerepe volt abban, hogy a JESZO s az ugyancsak konzervatív Kazinczy Társaság lemondott a folyóirat további megjelentetéséről. Szakítani kívántak azzal a szemlélettel, amit A Szép képviselt. Kimondatlanul is tetten érhető ez a szándék, mert szemlélet- és értékítélet-váltás tapasztalható a Komáromi Lapok ezután megjelent képzőművészeti tárgyú írásaiban is. Erről tanúskodik az Első tavaszi tárlatról értekező kritika új hangneme, igencsak tartózkodó Reichental Ferenc műveivel szemben, pedig korábban a régió egyik művészeti büszkeségének számított(40). Ez a szándék magyarázza azt is, hogy A Szép nem szerepel az egykori szerzők pár évvel később megjelent műveiben sem. Így például Alapy Gyula dr. A Jókai Egyesület 15 éve (1927) című dolgozatában, illetve a Sziklay Ferenc szerkesztette A Kazinczy Társaság évkönyve 1898-1928 (1929) című kiadványban sem. Ez a tény arra enged következtetni, hogy egyéb tényezők is közrejátszhattak, illetve komoly konfliktus húzódhatott meg a háttérben, amelyről a korabeli sajtó nem számolt be. A végérvényes, radikális megoldásra, a lap beszüntetésére enged következtetni a Jókai Egyesület 1924. március 16-án megtartott közgyűlése, illetve a két nappal később megjelent egész oldalas beszámoló a Komáromi Lapokban.(41) Itt ugyanis a korábbi időszakot értékelve nem esett szó A Szépről, s ez a hallgatás, elhallgatás lett a sorsa ennek a nem elhanyagolható jelentőségű lapkiadási kísérletnek a két háború közötti Szlovenszkón. Csupán Brogyányi Kálmán törte meg a lap körüli csendet 1931-ben, majd őt követve 1967-ben Turczel Lajos, s minden bizonnyal újabb három évtized elteltével mi foglalkozunk vele újra, A Szép című folyóirat megjelenésének 75. évfordulójához közeledve.
Jobb sorsra volt érdemes Tilkovszky Béla folyóirata – A Szép. A folytatás, a folyóirat határozottabb arculatának kialakítását jelentette volna, s ez minden bizonnyal lehetővé tette volna a lap integrálódását a korabeli közép-európai művészeti sajtó világába. Az egyetlen szám azt eredményezte, hogy teljes mértékben feledésbe merült. Erről mindenekelőtt az a provinciális és konzervatív művészetszemléletet valló közeg tehet, amelyben létrejött. S ez nem csupán a JESZO, a KTKSZ, tehát komáromi és a kassai konzervatívok számlájára írható, mert a korabeli magyar nyelvű sajtó Csehszlovákiában kevés kivételtől eltekintve kizárólag politikai szemszögből közelített a művészethez, s ha érdekei a bezárkózódást követelték meg, akkor a művészeti konzervativizmust is eszközként használták fel. A Szép azok közé a két világháború között megjelent folyóiratok közé sorolható, amelyek nem voltak jellegzetesen avantgárd platformú sajtóorgánumok, hanem ezt az új szemléletet ötvözni kívánták a klasszikus modernnel, hogy a lehető legszélesebb körhöz szólhassanak. Ez a kettőség is hozzájárulhatott a folyóirat feledésbe merüléséhez, az új izmusok hitvallói számára mérsékeltnek, megalkuvónak, kompromisszumokat vállalónak minősülhetett, míg a konzervatív művészet támogatói felől az új tendenciák és az expresszionizmus támogatása miatt érkeztek a támadások. Mindez annak ellenére, illetve éppen azért, mert A Szép távol tartotta magát a tárgynélküli festészettől, konstruktivizmustól és például Marcel Duchamp művészetszemléletétől.
Egyik oldalról a provincializmus és a konzervativizmus, a másik oldalról az avantgárd megszállottság hiánya diszkvalifikálta a folyóiratot. Minden bizonnyal ez a megalkuvás okozhatta Tilkovszky Béla későbbi magatartását is, hogy egyetlen életrajzában, illetve még a Kassákról szóló visszaemlékezésében és Kassák életművét ismertető írásaiban, tanulmányaiban sem említette meg, hogy a “képarchitektúra” megteremtőjének szemlélete vezérelte őt, amikor A Szépet szerkesztette. Mindezek ellenére ez az egyetlen folyóiratszám az első olyan szlovákiai próbálkozás volt, amely a korabeli művészeti irányzatokkal együtt haladva kívánta tájékoztatni az olvasót. Ehhez mérhető, ám sokkal hatásosabb megszólalásra csak 1930 februárjában és áprilisában került sor Pozsonyban, amikor Ľudovít Fulla és Mikuláš Galanda megjelentették a Súkromné listy első két számát.(42) Elsősorban Szlovákia szempontjából mérföldkő A Szép című folyóirat, mert tartalmi és szakmai szempontból még a Kelet-szlovákiai Múzeum húszas évek elején kiadott katalógusszövegeit is felülmúlta, s az 1920-as évek legjelentősebb teljesítményének számít e témakörben. Az emigráns magyar, a csehországi avantgárd és új művészeti figyelőkkel egybevetve azonban Tilkovszky folyóirata már alulmarad, éppen a már említett kompromisszumai miatt. Egyáltalán nem elhanyagolható az a tény sem, hogy erre a próbálkozásra a csehszlovákiai magyarok szervezett kulturális élete keretében került sor. A közegtől azonban – kevés kivételtől eltekintve – idegen volt a nyitás, a kitekintés, a minőségközpontúság, az egyetemesség. Nemcsak a Tűz (43) és A Szép, hanem a későbbiekben a Forum (44) sorsa is a megszűnés lett. Így nemcsak európaiságával, nyitottságával és szakmaiságával kitűnő folyóiratokkal lett szegényebb a közösség, hanem sok esetben az ilyen értékeket és szemlétet valló szakemberek is távoztak ebből a közegből.
– A tanulmány A Határon Túli Magyar Ösztöndíjtanács – Budapest (1995, 1996), az Illyés Közalapítvány – Budapest (1997, 1998) és Bibliotheca Hungarica – Somorja támogatásával készült.
– Köszönetet mondok Turczel Lajos (Pozsony) irodalomtörténésznek, Kubička Kucsera Klára (Besztercebánya) és Jiří Zemánek (Prága) művészettörténésznek, valamint Reiter Éva (Bécs-Pozsony) germanistának a tanulmány megírásához nyújtott segítségükért.