A múlt század utolsó évtizedeire a pénzpiaci folyamatok, termékek és szolgáltatások még a beavatott tőzsdeguruk számára is bonyolulttá, áttekinthetetlenné, kiszámíthatatlanná, sőt mi több, szeszélyessé váltak. A korábban használt pénzügyi termékek elérték a bennük rejlő lehetőségek határát. Az egyre népszerűbb értékpapírosítás, a reálgazdaság ütemszerű fejlődése, valamint az információs és kommunikációs technológiák térnyerése a negyedik ipari forradalom hajnalán hatalmas nyomást gyakoroltak a pénzügyi szektorra, ami a gazdasági folyamatok felgyorsulásával és szofisztikázódásával mind a mai napig kitapintható. Olyan bonyolult pénzügyi termékek születtek, melyek valós értékét[1] és kockázatát a megalkotóik sem tudták megfelelően megállapítani. Aladdin csodalámpájából kibújt a pénzügyi piacok új és ismeretlen szegmense, a bonyolult származékos ügyletek[2] szerteágazó piaca, s ezzel létrejött a pénzügyi piacok reálszférától teljesen független autonómiája.
A társadalom jelentékeny hányadának pénzügyi ismeretei csaknem két évtizeden belül eltávolodtak az új pénzügyi termékek biztonságos használatához szükséges szinttől. Bár ez önmagában még nem lett volna baj, csakhogy a bonyolult és magas hozamot ígérő pénzpiaci eszközök fokozott kockázattal jártak.
A kockázat-hozam kompromisszum pénzügyi axióma. A hozamráta és a kockázat szorosan összefüggenek. Magasabb kockázattal fokozott nyereség várható, ámde a kockázatnövekedéssel a veszteség esélye is arányosan növekszik. A magasabb hozam elérése érdekében a befektetőknek többet kell kockáztatniuk, s bár léteznek a befektetők számára elérhető és megfizethető kockázatkezelő eszközök, mint például a biztosítás vagy a kockázatmegosztás (diverzifikáció), de a kockázatok teljes kiszűrése így is lehetetlen. A társadalmi-gazdasági problémák akkor törnek felszínre, amikor a lakossági befektetők felelőtlenül, megfelelő pénzügyi ismeretek hiányában hoznak pénzügyi döntéseket, és olyan összetett pénzügyi szolgáltatásokat vesznek igénybe, melyek valós kockázatával nincsenek tisztában. Magyarországon tipikusan ilyen példa a devizahitelesek adósságcsapdája.
A hatékony tőkepiacok fantazmagóriája
A világgazdaságot megingató tíz évvel ezelőtti pénzügyi válsággal beigazolódott, hogy a neoklasszikus közgazdasági iskola filozófiáján alapuló tökéletesen hatékony tőkepiacok elmélete csak egy délibábszerű képződmény, nem más, mint a piaci egyensúlyi állapotok utópikus látomása, a tájékozott tőkepiaci szereplők idilli álomvilága. Az elmélet kidolgozója, a közgazdasági Nobel-emlékdíjjal kitüntetett Eugene Fama a tökéletes piaci árazás mellett foglalt állást. A tőkepiacok esetében ugyanis a kulcsszerepet az eszközárazás játssza, és a hatékony piac ebben a kontextusban azt jelenti, hogy a tőkepiaci eszközök árfolyama (piaci ára) és azok valós értéke közti eltérés csupán leheletnyi. A pontos meghatározás szerint tökéletes tőkepiaci árazásról akkor beszélhetünk, ha a tőkepiaci árfolyamok minden pillanatban az akkor rendelkezésre álló összes információt teljességgel tükrözik, egyensúlyban vannak, amely egyensúlyból csak új információ hatására mozdulhatnak ki (Bodie, Kane és Marcus, 2005). Mindebből tulajdonképpen az következik, hogy a tőkepiac az új információkra nemcsak szélsebes, hanem helyes, korrekt választ is ad. A tökéletesen hatékony piacon az információk „kosarából mindenki egyaránt vehet”, vagyis a titkok és meglepetések tárháza a piaci résztvevők számára egy nem létező fekete lyuk. A tökéletes információáradat ugyanakkor gátat szab a tőzsdei spekuláció és üzérkedés alantas szándékának is. Ám amennyire kivitelezhetetlen az egyensúlyi állapotok fenntartása a gyakorlatban, annyira nehezen védhető meg Fama meseszerű tőkepiaci elképzelése. A számtalan hivatkozást megélt hatékony tőkepiacok elmélete a tudományos köztudatból nem kopott ki ugyan, ámde jelentősége átértékelődött, abszurditását pedig a tőzsdei gyakorlat pecsételte meg. Példának okáért a nyitott származtatott ügyletek névértéke 2007. év végén a világgazdaság bruttó hazai termékének (a továbbiakban csak GDP) tizenegyszeresét tette ki.[3] A felülértékelt értékpapírok és származékos ügyletek a valós értékük többszöröséért cseréltek gazdát.
A pénzügyi megrázkódtatás fő mozgatórugója tehát a többszörösen felülértékelt spekulatív pénz fedezet nélküli kihelyezése és a hitelnyújtási feltételek már-már bosszantóan szélsőséges liberalizációja volt. A következetlenség és a telhetetlenség démoni csapdájába eső pénzintézetek csillapíthatatlan hitelezési lázban égtek, melyre a keresleti oldalon fellépő lakosság és reálszféra hitelfelvételi hisztériával válaszolt. A hitelezési felfűtöttség végül felelőtlen túlhitelezésbe és a piaci szereplők soha nem látott mértékeket öltött eladósodottságába torkollott. Az eladósodás hadészi alvilágát megjárt lakosság pedig mind a mai napig megkeseredve, kiszolgáltatva és kételyekkel övezve viseli a pénzügyi megrázkódtatás okozta gazdasági sokk gyötrelmes bélyegét.
Kulcsár és Kovácsné Henye (2011) elsősorban a család szerepét hangsúlyozza a pénzügyi attitűdök kialakulásában, tudniillik a pénzügyi kérdésekben tájékozatlan szülők nincsenek olyan tudás és tapasztalat birtokában, amelyet továbbadhatnának gyermekeiknek.[4] A „pénzügyi analfabetizmus”, a jövedelemviszonyokról alkotott illuzórikus képek és a multinacionális cégek agresszív reklámjai által felszínre törő anyagi vágyak az egyént könnyen hiszékennyé, naivvá, mi több, sebezhetővé teszik, és arra sarkallják, hogy meggondolatlanul – fizetésképességét és tőkeerejét túlbecsülve – kockázatos pénzügyi döntéseket hozzon, melyek az esetek többségében beláthatatlan következményékkel járnak.
Felvetődik a kérdés, vajon ki a felelős a meggondolatlan hitelezési folyamatok elindításáért? A túlzott és könnyelmű hitelkínálat, az erre reflektáló dőre hitelkereslet vagy kizárólag a túlliberalizált és fellazított piaci körülmények okolhatók? A magától értetődő egyszerű válasz nem diszkriminál: mindhárom.
Lentner (2015, 2016) meglátását osztva az ezredforduló első évtizedének alkonyán új típusú válságot kellett megtapasztalnunk, amely a neoliberális gazdaságfilozófiára épülő mesterségesen legyengített államműködés következtében lépett fel. Adam Smith (1723–1790) láthatatlan keze és az állam visszafogott beavatkozási szándéka megteremtette a piacok és a piaci résztvevők szabadságának feltételét, csakhogy az állam szerepét túlhangsúlyozó John Maynard Keynes (1883–1946) szerint a szabadon hagyott piacgazdaság képtelen csillapítani a ciklikus fejlődés túltermelési válságait, ami tulajdonképpen a múlt század és az előző évtized világgazdasági megrázkódtatásai révén be is igazolódott. Ennek dacára a piaci mechanizmusnak nem kedveznek sem a liberális, sem az intervencionista szemlélet túlkapásai. A járható út minden kétséget kizáróan Horatius aurea mediocritasa. Lehetetlen erős kontrasztok közt lavírozni, meg kellene lelni a gazdasági szereplők által jól járható, rögök nélküli arany középutat. A gazdasági ciklusok kilengéseit az állami szabályozás fokozása sem tudja hosszú távon kellőképpen mérsékelni, ugyanakkor a szigorú beavatkozás a társadalmi feszültség mellett a szabad versenyt és az általa kibontakozó fejlődési folyamatokat is erősen korlátozza. A megoldás feltételezhetően a tudásalapú társadalom eszméjében rejtőzik.
A pénzügyi kultúra meghatározásai
A pénzügyi kultúra iránti igény növekedésében Habschick, Britta és Evers (2007) szerint két tényező játszott kulcsszerepet. Az egyik a fogyasztók szükségleteiben végbement minőségi változások, a másik a pénzügyi szektor szerkezeti és szabályozási rendszerének átalakulása. Míg az egyéni szükségletek középpontjában az öngondoskodás igénye uralkodik, a pénzügyi szektor változásában a pénzpiacok deregulálása, illetve liberalizációja a mérvadó. Ebben az összefüggésben a pénzügyi kultúra tulajdonképpen hidat képez a felmerülő fogyasztói szükségletek és az ezek kielégítését szolgáló pénzügyi termékek vagy szolgáltatások között. A munkaerőpiaci körülmények ütemes változása, a nyugdíjak változó rendszere és a növekvő fogyasztási igények pénzügyi tájékozottságot várnak el a háztartásoktól. Mindezek mellett a pénzügyek iránti érdeklődés a gazdasági sokkhatások után megélénkült, s ilyenkor a társadalom újra felismeri a pénzügyi alapismeretek és készségek szükségességét.
A pénzügyi kultúra terjesztése és erősítése egy gazdaságra és társadalomra nézve is kihívásokkal teli, komoly felelősséggel felruházott feladat. Minél gyorsabban fejlődik egy társadalom, annál nagyobb szükség jelentkezik a pénzügyi magatartásban rejlő kockázati tényezők mérsékelésére. Nem véletlen, hogy elsőként a pénzügyi innovációkban, a származékos pénzügyi eszközökben élen járó angolszász piacgazdaságokban jelentkezett komoly igény a pénzügyi ismeretek társadalmi terjesztésére. A társadalmi érdekekkel párhuzamosan számtalan pénzügyi kultúrával foglalkozó kutatás is elindult. A kutatási eredmények sokrétűsége pedig megteremtette, hogy napjainkra a közép-kelet-európai régióban is divatossá vált fogalomnak sokféle megközelítése lásson napvilágot.
A pénzügyi kultúrával foglakozó kutatások általában a kutatási céloknak megfelelően határozzák meg a pénzügyi kultúra fogalmát, de a kutatások heterogén céljaiban és az ebből fakadó eltérő vagy már-már ambivalens eredmények halmazában megnyilvánuló különbségek hatalmas kihívások elé állítják az egységes definíció megalkotását szándékozó kutatót. Az egységesítés iránti szükséglet kielégítése ezért az összefoglaló munkákban nem meghatározások, hanem túlnyomórészt megközelítési módokban, illetve koncepciókban jelenik meg, melyek magukba foglalják a pénzügyi tudást vagy ismereteket, a pénzügyekben való jártasságot és tapasztalatot, a pénzügyi készségeket és a pénzügyi tudatosságot (Habschick, Britta, Evers 2007; Béres, Huzdik, 2012).
Hung, Parker és Yoong (2009) az általuk feldolgozott tanulmányokból csaknem kilencféle megközelítést azonosított, bár az egyes fogalomkörök nem válnak el élesen egymástól, sőt inkább kiegészítik vagy pontosítják egymást. Az általuk felvázolt koncepció – a teljesség igénye nélkül – felöleli a pénzügyi tudást, a pénzügyi folyamatok megértését, a pénzügyi tudás alkalmazási képességét, a pénzügyi összefüggések ismeretét, a pénzügyi döntéshozatal képességét, beleértve a tudatos döntések meghozatalának képességét, valamint a pénzügyi fogalmak ismeretét. Hung és szerzőtársai szempontrendszere szerint a megszerzett tudás alapján mindenekelőtt általános összefüggésekre kell gondolnunk.
Remund (2010) az általa vizsgált összes meghatározásból és megközelítésből öt fő kategóriába sorolható elemet ragadott ki. Közéjük sorolta a pénzügyi szolgáltatások közötti jártasságot, a kommunikációs képességet a pénzügyi elképzelésekről, a személyes pénzügyek irányítását, illetve kezelését, a pénzügyi döntéshozatal képességét és a jövőre vonatkozó pénzügyi szükségletek tervezéséhez szükséges magabiztosságot.
A fent ismertetett nézőpontok elemei a Magyar Nemzeti Bank (2008) elsők között kidolgozott definíciójában úgyszintén megjelennek: „A pénzügyi ismeretek és készségek olyan szintje, amelynek segítségével az egyének képesek a tudatos és körültekintő döntéseikhez szükséges alapvető pénzügyi információkat azonosítani, majd azok megszerzése után azokat értelmezni, és ez alapján döntést hozni, felmérve döntésük lehetséges jövőbeni pénzügyi, illetve egyéb következményeit.” A magyar jegybank értelmezése a pénzügyi kultúra fogalmát kétségkívül tágabb keretek közé helyezi, de a pénzügyi kultúra társadalmi jelentőségét már csak rejtve közvetíti. A tudatos és körültekintő gazdasági döntésekhez szükséges pénzügyi ismeretek birtoklása azonban a meghatározás hangsúlyos elemeként mutatkozik meg. Később az OECD kutatói is megpróbálkoztak a pénzügyi kultúra meghatározásával. Atkinson és Messy szerzőpárosnál (2012, 14. p.) „a pénzügyi kultúra a tudatosság, ismeretek, készségek, attitűdök és viselkedések kombinációja, melyekre szükség van a megalapozott pénzügyi döntések meghozatalához és végső soron az egyéni pénzügyi jólét eléréséhez”.
A pénzügyi attitűdök
A pénzügyi viselkedés több attitűd következményeként jön létre. Mészáros (2011) pénzügyi attitűdnek a pénzügyekkel és a pénzintézményekkel kapcsolatos viszonyulást nevezi, ami személyes tapasztalat vagy tanulás eredményeként alakul ki, illetve módosul, formálódik.
A gazdasági szocializációban nem kis szerep jut a családnak. A fiatalok elsősorban a szülőktől sajátítják el a „családi pénzügyek” alapjait, tehát a pénzkezelés és a gazdálkodás módját, beleértve azokat a készségeket és képességeket, amelyeket a mindennapi pénzügyi gyakorlat megkíván. Az egyén pénzhez fűződő viszonyát alapvetően befolyásolják a szülői fészekben szerzett tapasztalatok, és többnyire a későbbiekben is ezeket a mintákat követik, illetve néha – általában saját tapasztalatok hatására – merően elutasítják azokat. A pénzügyi magatartás egyfajta folytonossággal írható le. Mihály és szerzőtársai (2014) kutatási eredménye például a „hitelcsapda öröklődésére” hívták fel a figyelmet. A devizahitelt felvett szülők egyetemista gyermekei között jóval nagyobb számban találtak diákhitellel rendelkező hallgatókat, mint az önfinanszírozás elvét valló szülők gyermekeinél. Bár a diákhitel-felvevők mentségéül szolgálhat a továbbtanuláshoz szükséges pénzforrás hiányának ténye, csakhogy a pénzügyi tudatosság felelősséggel és következetességgel is párosul. A finanszírozáshoz szükséges pénzforrást – a finanszírozási aranyszabály szellemében – elődlegesen belső forrásokból (saját munka, ösztöndíjak) kellene megteremteni. A hosszú lejáratú idegen tőke bevonása csakis kellő mértékű és folyamatos jövedelemáramlás mellett indokolt.
A pénzügyi attitűdök kutatásában úttörőknek számító Wernimont és Fritzpatrick (1972) különböző tényezők beazonosításával próbálták leírni az egyén pénzhez fűződő kapcsolatát. Matematikai és statisztikai módszerek segítségével a következő hat dimenziót alakították ki:
– a szégyenteljes bukás dimenziójában a pénzhiány a bukással és a szégyennel egyenlő,
– a nemtörődöm hozzáállás dimenzióját az egyén pénz iránti közönye jellemzi,
– a gonosz szellem dimenziója a gnosztikusok demiurgoszi világát idézi, akik az anyagot (esetünkben a pénzt) a gonosszal, a káosszal és a tisztátalansággal vonták párhuzamba,
– a szociálisan nem elfogadható dimenzió a krisztusi tanítással azonosítható, miszerint „ha tökéletes akarsz lenni, eredj, add el vagyonodat, és oszd ki a szegényeknek” (Mt 19,21),
– a kényelmes biztonság dimenziója a hedonisták világszemléletének kedvez, a pénz birtoklása ugyanis a kényelmet és az azzal járó felhőtlen biztonságérzetet jelenti,
– a konzervatív üzleti érték dimenziója a tekintély elsődlegességét hangsúlyozza, tudniillik a pénz tiszteletet és elfogadást követel az versenyszférában.
Rubinstein (1981) a Psychology Today folyóirat olvasói pénzügyi attitűdjeit vizsgálta. Három csoportot különített el, a fösvényekét, a takarékosokét és a költekezőkét. Mészáros (2017) a pénzügyi attitűdök három összetevőjét emelte ki. A megismerési vagy kognitív összetevő a pénzügyi tudatosságot, a pénzügyi felelősséget és az újdonságokra való nyitottságot fejezi ki. Az érzelmi vagy affektív összetevő magába foglalja a pozitív vagy a negatív hozzáállást, az elégedettséget vagy az elégedetlenséget, a stabilitást vagy a labilitást. A viselkedési vagy konatív összetevőt a megtakarítási és kockázatvállalási hajlandóság, illetve a pénzügyi kezdeményezés alkotják.
A gazdaság és a kultúra összefüggései
A korunkban zajló globalizációs folyamatok felgyorsulásával a hosszabb távon fenntartható gazdasági növekedés alapvetően a versenyszféra hatékony működése révén biztosítható. A globalizációs törekvések felerősödésével és a technológiák már-már exponenciális ütemű fejlődésével a gazdasági hatékonyság mellett felértékelődik a kulturális tényezők szerepvállalása is. A gazdaság és kultúra összefüggéseit meghatározzák azok a gazdasági folyamatok, amelyek befolyásolják az értékrendeket, a társadalmi normákat, az eszméket, a kultúra pedig befolyásolja a gazdasági rendszereket, intézményeket és a viselkedési normákat, melyben fontos kérdéssé vált a bizalom (Husz, Szántó, 2011; Bárczi, Zéman, 2015). A gazdasági kultúra megmutatja, hogy a társadalom tagjai és gazdasági szervezetei miképpen gondolkodnak, hogyan viselkednek, milyen értékeket követnek és milyen hagyománnyal rendelkeznek. A pénzügyi kultúra a pénzügyi piacok szereplőinek magatartását is magába foglalja, azaz a reálgazdaságon kívüli motívumokat, értékeket, melyek leginkább a kockázatokkal szembeni attitűdben, a bizalomban és a tisztességes versenyben nyilvánulnak meg. Emiatt sem szabad elhanyagolni vagy csak félvállról venni a pénzügyi kultúra fejlődését, illetve terjesztését. A pénzügyi ismeretek szintje ugyanis befolyásolja a nemzetgazdaság stabilitását, fenntarthatóságát és versenyképességét.
Geert Hofstede és Gert Jan Hofstede a Kultúrák és szervezetek című kötetében az egyes nemzetek kultúrái közti különbségek öt dimenzióját sorakoztatta fel:
– az individualizmus és a kollektivizmus viszonya, azaz az egyén és a közösség egymással való kapcsolata,
– a hatalmi távolság, tehát az egyének közti társadalmi egyenlőtlenségek kezelési módja,
– a társadalmi nemi szerepek felfogása,
– a bizonytalanságkerülés, avagy a kétes társadalmi helyzetek tolerálása,
– a rövid és a hosszú távú orientáció, azaz a jövőről való gondolkodás.
Az egyéni szintű cselekvéseket csupán áttételesen befolyásolják a nemzeti kultúra sajátosságai, empirikus vizsgálatok eredményei ugyanakkor alátámasztották, hogy a nemzeti sajátosságként tételezett tulajdonságok némelyike társadalmi csoportonként jelentős változékonyságot mutat. A bizonytalanságkerülés és az ezzel szorosan összefüggő alacsony kockázatvállalás egyebek mellett a döntéshozó tulajdonságaitól is függ. A nemzeti kultúra sajátosságaival mindenesetre számolnunk kell, amikor a pénzügyi kultúrát az országok közötti összehasonlításban vizsgáljuk.
A múlt század ’80-as és ’90-es éveiben több kutatás (Cleek, Pearson, 1985; Kinnunen, Pulkkinen, 1998; Yeung, Hofferth, 1998; Wolcott, Hughes, 1999) a pénzügyi kultúrát társadalomdinamikai szempontból közelítette meg. Az alacsony pénzügyi kultúrát és a pénzügyi ismeretek hiányát a válások gyakoriságával és a mentális betegségek nagyobb előfordulásával vonták párhuzamba. Wolcott és Hughes (1999) még ennél is tovább mentek. Úgy vélték, hogy a pénzügyi és anyagi nehézségek társadalmi elszigeteltséghez vezetnek, mindamellett önértékelési zavarokat is kiválthatnak.
A fejlettebb pénzügyi kultúrával jellemezhető gazdasági szereplők általában kockázatkerülő magatartást tanúsítanak, tehát nagyobb valószínűséggel kerülik el a magasabb kockázattal járó pénzügyi döntéseket. Másrészről elmondható az is, hogy minél magasabb az egyén intelligenciaszintje, annál nagyobb az alaptudás viszonyítási bázispontja. Következésképpen a pénzügyi kultúra szempontjából meghatározó ismeretek horizontálisan tágulnak, és vertikálisan bővülnek, tehát az alapvető pénzügyi ismeretekhez képest nagyobb tudásalapot képezhetnek (Bárczi, Zéman, 2015).
Klapper, Lusardi és Panos (2012) arra a következtetésre jutott, hogy a magasabb szintű pénzügyi tudás birtokában a váratlan gazdasági-pénzügyi sokkok is jóval könnyebben kezelhetők. Ők mutattak rá arra, hogy a pénzügyi ismeretek hiányában az egyén hajlamos az egyszerűbb, de drágább pénzügyi szolgáltatást választani, és részben ezért válik bizalmatlanná a hatékonyabb pénzügyi szolgáltatásokkal szemben. Érdemes megjegyezni, hogy míg Klapper és szerzőtársai (2012) a pénzügyi tudást a kockázatkerülő magatartással hozták párhuzamba, Lusardi és Mitchell (2007) épp az ellenkezőjét hangsúlyozták, noha azt a világgazdasági válság kirobbanása előtt tették. Náluk a magasabb pénzügyi kultúra attitűdje éppenséggel az összetettebb és kockázatosabb befektetési hajlandóságban mutatkozik meg. Mak és Braspenning (2012) a sokkhatások megtapasztalása révén már jóval óvatosabban fogalmaztak. A tudásra és a megértésre helyezték a hangsúlyt. Szerintük nem a kockázathoz való viszonyulás, hanem az összetett pénzügyi termékek, illetve szolgáltatások ismerete és megértése jelenti a pénzügyi kultúrát.
Widdowson és Hailwood (2007) makroszinten végzett kutatása a pénzügyi stabilitás és a pénzügyi kultúra közti koherenciára világított rá, tudniillik a társadalom pénzügyi kultúrájának fejlődésével párhuzamosan növekszik az igény a pénzintézetek átláthatóságára, és fokozottan gyarapodnak a beruházási aktivitások finanszírozását szolgáló lakossági megtakarítások. Egy Világbank által vezetett kutatás eredménye azt is hangsúlyozza, hogy a lakosság pénzügyi kultúrája hozzájárul a pénzügyi rendszer stabilitásához.
A pénzügyi kultúra fejlesztése
Napjainkra a gazdasági és a társadalmi folyamatok új szakaszba léptek. Nyilvánvalóvá és megkérdőjelezhetetlenné vált, hogy az oktatás nem működhet a hagyományos keretek között, hiszen korunk fiataljai személyiségét a negyedik ipari forradalom formálja. Az új generáció a szinte lüktető, napról napra változó verseny- és profitorientált környezetben eddig ismeretlen kihívásokkal szembesül. Ebből fakadóan a modern oktatás fő célkitűzésévé a kritikus gondolkodás, a problémamegoldás, a kommunikáció, az együttműködés és a kreativitás fejlesztése vált (Sims 2014).
Egy OECD-felmérés (2012) adatai arra mutattak rá, hogy a piacgazdaságok szabályozó szervei többnyire három információforrásra alapozva határozták meg a pénzügyi oktatásra vonatkozó stratégiai terveiket. Jellemzően országos szintű felmérésekre, fogyasztóvédelmi, illetve más állami hatóságok adataira, valamint más piacgazdaságok tapasztalataira támaszkodtak. Az országos szintű felmérések betekintést adnak a lakosság pénzügyi magatartásáról. Az állami hatóságok adatai rámutatnak a kockázati kitettségekre, míg a pénzügyi kultúra fejlesztésben úttörő szerepet felvállaló angolszász országok lényeges mintát szolgáltatnak a pénzügyi képzés kialakításához.
A válság előtti időszakban a pénzügyi kultúra fejlesztésével foglalkozó kutatások jellemzően az angolszász pénzügyi rendszert működtető országokra koncentrálódott. Habschick, Britta és Evers (2007) vizsgálatai alapján az efféle kezdeményezések Európában az Egyesült Királyságon kívül Franciaországban, Németországban és Ausztriában kaptak nagyobb visszhangot. Később az OECD-t a múlt évtized alkonyán kirobbant pénzügyi válság arra sarkallta, hogy létrehozza a Nemzetközi Pénzügyi Képzési Hálózatát, amivel megtette az első lépést a gazdaságpolitikai döntéshozók és a pénzügyek oktatásában érdekelt felek közti együttműködés útján. Az OECD 2010-ben négy kontinens tizennégy országában[5] végzett kutatást a pénzügyi alapismeretek, a pénzügyi attitűdök és a pénzügyi magatartás területén. A Nemzetközi Pénzügyi Képzési Hálózat által szervezett kutatás eredményeit Atkinson és Messy (2012) értékelték. A magyar válaszadók a pénzügyi ismeretek terén méltán elfoglalhatták a dobogó felső fokát. Németország és Csehország csupán a negyedik, illetve az ötödik helyezéssel dicsekedhetett. A magyar felnőtt lakosság pénzügyi ismereteinek és attitűdjének eredménye valóban átlag feletti volt, amit a cselekvés és a pénzügyi magatartás már nem követett. A meglévő tudás az átlag feletti pénzügyi ismeretek ellenére nem épült be sem a cselekvésbe, sem a magatartásba.
A 2015-ben megismételt OECD-vizsgálat mintáját harminc ország[6] biztosította.[7] Az OECD Nemzetközi Pénzügyi Képzési Hálózata a mérésben közreműködő országok résztvevőinek pénzügyi ismeretét, magatartását és pénzügyi attitűdjeit vizsgálta. Az előző méréshez képest nemcsak a kérdőívek szerkezete, hanem a ponthatárok is megváltoztak. A tendenciák tekintetében és a magatartásvizsgálatnál viszont az eredmények összehasonlíthatók. A mintát adó országok átlaga a maximálisan elérhető 21 pontból 13,2 pont. Ennél az OECD-országok átlaga sem sokkal nagyobb (13,7 pont). A dobogó felső fokára a francia lakosság állhatott 14,9 ponttal, de nem sokkal maradtak le a finn (14,8 pont), a norvég (14,6 pont) és a kanadai (úgyszintén 14,6 pont) háztartások sem. A három visegrádi ország átlageredménye nemcsak az OECD-országok átlageredményétől, hanem az összes vizsgált ország átlageredményétől is jócskán elmaradt. A lengyel lakosság a maga 11,6 pontjával az utolsó helyre csúszott, a magyar lakosságot (12,4 pont) a török (12,5 pont) és a cseh (12,6 pont) résztvevők előzték meg.
Az OECD-kutatás eredményeit megfigyelve megállapíthatjuk, hogy a pénzügyi magatartás szintje a kelet-közép-európai országokban általában alacsonyabb, ami vélhetőleg történelmi okokra vezethető vissza. Mivel a szocialista gazdasági rendszer kardinális attribútuma a regionális szinten jelentkező különbségek enyhítése és a teljes foglalkoztatottság politikája volt, a keleti blokk egykori országai a munkanélküliség és a fizetésképtelenség gazdasági és társadalmi problémáival csupán a rendszerváltozás során felbukkanó transzformációs válság alatt szembesültek. A „kapitalista berendezkedés” tagadása mindamellett ellehetetlenítette a pénzügyek iránti tudatosság kialakulását, ami mind a mai napig meghatározza a kelet-közép-európai társadalom pénzügyi magatartását.
A pénzügyi magatartás területén az országok résztvevőinek fele érte el a kívánt eredményt. A kelet-közép-európai országok polgárai átlagon alul teljesítettek. Riasztó, hogy többen azonosultak az „inkább a mának élek, holnap majd csak lesz valahogy” vagy „a pénz arra való, hogy elköltsük” állításokkal. Az előző felmérés eredményeihez képest csökkent azon válaszadók aránya is, akik igennel válaszoltak a „mielőtt valamit vásárolnék, alaposan megfontolom, telik-e rá” állításra. A felmérés eredményeiből leszűrhető, hogy a lakosság a 2010-es állapotokhoz képest kevésbé hoz megfontolt pénzügyi döntéseket, a megkérdezettek felének vannak pénzügyi céljai, és csupán minden negyedik háztartás készít családi költségvetést.
Atkinson és Messy (2012) úgy vélik, hogy a felelősségteljes pénzügyi magatartás három elemből tevődik össze. Az első a pénzügyi tervezés, a második a pénzkezelés, a harmadik pedig a pénzügyi termékek kiválasztása. Noha a megfelelő pénzügyi tudás szerepe megkérdőjelezhetetlen, de végső soron maga a cselekvés a meghatározó.
A világ vezető piacgazdaságaiban, illetve fejlett társadalmaiban számtalan hatékonynál hatékonyabb oktatási programot kidolgoztak a lakosság és a kisvállalkozók pénzügyi tudatosságának fejlesztésére és erősítésére, de – miként azt Bárczi és Zéman (2015) is megjegyzik – még így is hiányzik a megfelelő módszertani háttér bevezetése és a jó gyakorlatiság megteremtése. A képzési stratégiák kidolgozásánál jól hasznosíthatók azok a nemzetközi kutatási tapasztalatok és eredmények (például OECD 2010, 2015), melyek megmutatják a lakosság szükséges fejlesztési igényeit. Az első pénzügyikultúra-felmérés eredményei jó kiindulópontnak tekinthetők a képzési programok kidolgozásában. A gazdasági döntéshozóknak és a politikai stratégiák megalkotóinak módjukban áll meghatározni az adott társadalom pénzügyi kultúrájának felmerülő szükségleteit, és felkutatni azokat a hiányosságokat, amelyek segítségével feltérképezhetik, mely társadalmi csoportoknak van leginkább szüksége a segítségre.
A módszertani kérdések bűvös halmazában azonban ritkán esik szó a nemzeti kisebbségek pénzügyi képzésének stratégiájáról. Ahány alkalommal az anyanyelvi oktatás és nevelés fontosságáról esik szó, a 17. századi cseh pedagógusra, Johannes Amos Comeniusra szoktunk hivatkozni, aki az oktatás korszerűsítését összekapcsolta az anyanyelvi kultúra igényével. Vitathatatlan, hogy a pénzügyi alapismeretek anyanyelven történő átadása sem könnyű feladat, s minél nehezebb az ismeretanyag, annál inkább oda kellene figyelni a tudás átadásának, illetve megszerzésének folyamatára. A többségi társadalom nyelvén közvetített információk a kisebbségi közösségekben élők számára – részben nyelvi korlátok következtében – nehezen értelmezhetőek. Az ismeretlen pénzügyi, közgazdasági és jogi szakkifejezések a többségi társadalom domináns nyelvén lebonyolított magyarázata pedig még jobban elmélyítik a többség és a nemzetiségi kisebbségek közti latens szakadékot.
Magyarországon az OECD-felméréseken kívül több pénzügyikultúra-kutatás is napvilágot látott. A magyar hitelintézeti felmérések szerint a lakosság alapvetően bizalmatlan a pénzintézetekkel szemben, és pénzügyi döntéseit nem alapozza meg kellő tapasztalat (Szalay 2013). Az Állami Számvevőszék által végzett kutatás megállapította, hogy a felsőoktatásban tanuló fiatalok valós és vélt pénzügyi tudása között lényeges különbség van, valamint hogy a hallgatók pénzügyi ismereteit elsősorban az élethelyzet és a tapasztalatok határozzák meg (Béres és szerzőtársai, 2013). Az Emberi Erőforrások Minisztériuma és az egykori Nemzetgazdasági Minisztérium 2015 márciusában feltérképezte az általános és középiskolákban folyó pénzügyi ismeretek oktatási gyakorlatát. A kérdőívet kitöltők negyede a Nemzeti Alaptanterv szerint oktatja a közoktatásban tanulóknak a pénzügyi ismereteket.
Szlovákiában 2014-től létezik a pénzügyi kultúra terjesztésével kapcsolatos nemzeti stratégia, melynek végrehajtásáért a Szlovák Köztársaság Oktatási Minisztériuma és Pénzügyminisztériuma felelős. Az alap- és középiskolákban a pénzügyi ismereteket nem önálló tantárgyként oktatják, hanem főként a matematikaórák keretein belül. A pénzügyek oktatása olyan témakörökre fókuszál, mint a pénzügyi felelősség, a pénzügyi tervezés és a pénzgazdálkodás, a hitelek és kötelezettségek, a megtakarítások és a befektetések, valamint a kockázatkezelés és a biztosítás. A szlovák stratégia a pénzügyi kultúra fejlesztésének vonatkozásában elméletileg a teljes lakosságra fókuszál, a gyakorlatban azonban nagyobb hangsúlyt fektet az alapiskolás és középiskolás fiatalok pénzügyi képzésére.
Lakossági hitelforrások szerkezete mint a pénzügyi kultúra makrogazdasági mutatója[8]
Míg Magyarország és a környező országok a devizahitelezés sújtotta gondokkal küszködtek, addig Szlovákia lakossága érthetetlenül állt a történtek előtt. Szlovákia ugyanis azon országok közé tartozik, ahol a devizahitelek nem terjedtek el sem a lakosság, sem pedig a vállalkozói szféra körében. E fiatal ország pénzügyi és bankrendszerét közel másfél évtizede egyfajta konzervativizmus és fokozott elővigyázatosság jellemezi, melyek szerves velejárója a tökéletlen tőkepiac, a hosszú futamidejű finanszírozási forrásokhoz való nehézkes vagy vontatott hozzáférés és a klasszikus források előnyben részesítése még a nagyobb vállalatok részéről is. Joggal tehetjük fel a kérdést, vajon Szlovákia lakosságát a devizahitelek térnyerése miért nem szólította meg úgy, mint a környező országok állampolgárait. Erre az osztrák Raiffeisen Bank tulajdonában lévő Tatra Bank elemzője nagyon egyszerű választ adott: Szlovákia lakosait egy bizonyos fokú konzervativizmus jellemzi. Jobban ragaszkodnak a saját és már régebben „jól bevált” forrásokhoz, és kevésbé fordulnak az „innovatív” megoldásokhoz.[9] Részben ez magyarázta a lakossági devizahitelek devizaadóssághoz viszonyított nem egész egy százalékos arányát. Ezen kívül gazdasági okokat is fel kell sorakoztatnunk. Az európai árfolyam-mechanizmus tagjaként már 2005 decemberében érezhető volt a korona- és a devizahitelek közti csekély kamatkülönbség. S végül nem szabad elfeledkeznünk a banki likviditásbőségről sem. A magánosítást követően a szlovák bankok tőkeereje megnövekedett, egyre több forrással rendelkeztek, s a betétek össztőkére vetített aránya szerfelett meghaladta a hitelek banki eszközökre vetített hányadát. A bankok tehát a lakossági és társasági hiteligény kielégítéséhez elegendő forrással rendelkeztek.
A szlovák hitelpiacot az egyre kockázatosabb hitelügyletek és a banki likviditáshiány következtében megmutatkozó hitelkínálat-visszaesés jellemezte a múlt század alkonyán. Külön ki kell emelni, hogy az ezredfordulóig a lakossági hitelek a hitelportfólió csupán nem egész 10 százalékát képezték, ami vitathatatlanul a kilencvenes évek hitelfolyósítási korlátozása által kiváltott kamatnövekedéssel és a bankok lakossággal szembeni szigorúbb hitelbírálati feltételeivel magyarázható. A bankszektor szerkezetátalakítási és privatizációs folyamatait magába záró időszakot hitelpiaci pangás jellemezte, ebben a periódusban a banki hitelállomány alig változott, a GDP-arányos nettó hitelállomány pedig szemlátomást apadt. A hitelpiaci felélénkülés a külföldi tőke bevonása és az európai árfolyam-mechanizmusba történő belépés után következett be. A jegybanki irányadó kamatlábak csökkenésére a hitelkamatok is meglehetősen jól viszonyultak. A hitelállomány és -folyósítás feltűnően gyors ütemű gyarapodásával egyre szembetűnőbbé vált a lakossági ingatlanfedezetes hitelek fokozott növekedése. Bár a GDP-arányos nettó hitelállomány emelkedése a válságot követően megállt, a lakossági ingatlanfedezetes hitelek iránti fokozódó kereslet 2013-tól újból növekedési pályára állt.[10]
A lakossági pénzügyi kultúra hitelforrásokon keresztül történő megítélésénél nem a hitelállomány nagysága, de a GDP-re vetített nettó hitelállomány százalékos mutatója sem mérvadó. A hangsúly a hitelkockázatokra, a visszafizetési és az adósságrendezési hajlandóságra tevődik. Szlovákia lakosságának hitelfinanszírozási kultúráját annak fizetési késedelem szerinti összetétele alapján végeztük el a Szlovák Nemzeti Bank legfrissebb adatai alapján (1. ábra).
Szlovákia lakosságának hiteltörlesztési magatartása felelősségteljesnek mondható, ami tulajdonképpen a problémamentes hitelek (eltekintve a nem teljesítő kártyahitelek 14 százalékos arányától) jóval 95 százalék feletti arányában mutatkozik meg. A fenti ábra alapján minden kétséget kizáróan kijelenthetjük, hogy azoknál a hitelformáknál, melyekhez különösebb feltételek nélkül jutott hozzá a lakosság (például a kártyahitel, a személyi hitel vagy a folyószámlahitel), a visszafizetés valószínűsége is alacsonyabb. A nem teljesítő kártyahitelek aránya 14 százalék, a személyi hiteleké 8 százalék, a folyószámlahiteleké pedig 7,5 százalék.
Magyarország hitelezés alapján megítélt pénzügyi kultúráját Béres és Huzdik (2012) közvetlenül a válság utáni adatok szellemében rossznak minősítette, amit a devizahiteleseket ért – előre nem számolt – árfolyamveszteség számlájára írhatunk. Ekkor a nem teljesítő hitelek a lakossági hitelportfólió csaknem 60 százalékát képezték. A devizahitelek forintosításával és az adósságrendezési folyamatok felgyorsításával mára a magyar háztartások fizetési magatartása is szemlátomást javult. A Magyar Nemzeti Bank adatai alapján a lakossági hitelek 84,17 százaléka problémamentes és 6,85 százaléka külön figyelendő. A külön figyelendő hitelminősítési kategória. A Magyar Nemzeti Bank hitelstatisztikákat felsorakoztató táblázataiban külön figyelendő az a követelés, melynél a törlesztési késedelem nem haladja meg a 30 napot.
A fentiek tükrében elmondható, hogy Szlovákia lakosságának fizetési fegyelme valamivel szigorúbb, mint a magyarországi lakosságé. Magyarországon a problémamentes hitelek a külön figyelendő hitelekkel együtt a lakossági hitelportfólió 91 százalékát képezik, míg Szlovákiában a problémamentes hitelek (a külön figyelendő banki követelések nélkül) lakossági hitelállományra vetített aránya a 96,7 százalékot is jócskán meghaladja.
Záró gondolatok
Amikor a Kr. e. 6. században a kis-ázsiai Lüdiában, majd Indiában és Kínában megjelentek az első pénzérmék, még senki sem gondolt arra, hogy a pénz a harmadik évezred elejére ilyen óriási karriert fut be. A pénz az élet valamennyi területén meghatározó szerepet játszik, ráadásul a pénznek „ügyei” is vannak, melyeket kellő tudatossággal és hozzáértéssel kell kezelni.
A pénzügyi válság kirobbanásával elindított sokkfolyamatok indokolttá tették nemcsak a gazdaságpolitikai paradigmaváltást, hanem a pénzügyi kultúra terjesztésének szükségét is. A pénzügyi kultúra terjesztésének fontosságára a múlt évtized végén kibontakozott gazdasági recesszió hívta fel a figyelmet. A háztartások pénzügyi ismereteinek hiánya és az ebből fakadó felelőtlensége komoly nemzetgazdasági kockázatot hordoz, ezért a gazdasági döntéshozók a pénzügyi kultúrára ma már egy, az életvezetéshez és a mindennapi életfeladatok ellátásához nélkülözhetetlen készségként tekintenek.
Irodalom
Atkinson, Adele–Messy, Flore-Anne 2012. Measuring Financial Literacy. Results of the OECD/International Network on Financial Education (INFE) Pilot Study. OECD Working Papers on Finance, Insurance and Private Pensions No. 15. Paris, OECD Publishing.
Bárczi Judit–Zéman Zoltán 2015. A pénzügyi kultúra és annak anomáliái. Polgári Szemle, 11. évf. 1–3. sz. 72–80. p.
Béres Dániel‒Huzdik Katalin‒Kovács Péter‒Sápi Ákos‒Németh Erzsébet 2013. Felmérés a felsőoktatásban tanuló fiatalok pénzügyi kultúrájáról. Kutatási jelentés.
Béres Dániel–Huzdik Katalin 2012. A pénzügyi kultúra megjelenése makrogazdasági szinten. Pénzügyi Szemle, 57. évf. 3. sz. 322–336. p.
Bodie, Zvi–Kane, Alex–Marcus, Alan 2005. Befektetések. Budapest, Aula Kiadó.
Cleek, Margaret Guminski–Pearson, Allan 1985. Perceived Causes of Divorce: An Analysis of Interrelationships. Journal of Marriage and the Family, Vol. 47, Issue 1, 79–83. p.
Habschick, Marco–Britta, Seidl–Evers, Jan 2007. Survey of Financial Literacy Schemes in the EU27. VT Markt/2006/26H – Final Report. Hamburg, Evers Jung.
Hofstede, Geert–Hofstede, Gert Jan 2008. Kultúrák és szervezetek. Pécs, Az elme szoftvere VHE Kft.
Horváth Ilona 2017. A nemzetközi és hazai pénzügyi, gazdasági oktatás eredményei a kutatások tükrében. A PénzSztár verseny mint a pénzügyi, gazdasági műveltség fejlesztésének sajátos lehetősége. Új Pedagógiai Szemle, 7–8. sz.
Hung, Angela–Parker, Andrew–Yoong, Joanne 2009. Defining and Measuring Financial Literacy. RAND Working Paper Series WR-708.
Husz Ildikó–Szántó Zoltán 2011. Mi a pénzügyi kultúra? In Czakó Ágnes–Husz Ildikó–Szántó Zoltán (szerk.): Meddig nyújtózkodjunk? A magyar háztartások és vállalkozások pénzügyi kultúrájának változása a válság időszakában. Budapest, BCE Innovációs Központ Nonprofit Kft.
Kinnunen, Ulla–Pulkkinen, Lea 1998. Linking economic stress to marital quality among Finnish marital couples. Journal of Family Issues, Vol. 19, Issue 6, 705–724. p.
Klapper, Leora–Lusardi, Annamaria–Panoss, Georgios 2012. Financial Literacy and the Financial Crisis. Policy Research Working Paper. Washington, The World Bank.
Kulcsár László–Kovácsné Henye Lívia 2011. Pénzügyi kultúra: kincs, ami nincs. Egy középiskolások körében végzett vizsgálat eredményei. Új Ifjúsági Szemle, 9. évf. 4. sz. 35–44. p.
Lentner Csaba 2015. A túlhitelezés globalizálódása a világban és Magyarországon. In Lentner Csaba (szerk.): A devizahitelezés nagy kézikönyve. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 23–61. p.
Lentner Csaba 2016. Rendszerváltás és pénzügypolitika. Tények és tévhitek a neoliberális piacgazdasági átmenetről és a 2010 óta alkalmazott nem konvencionális eszközökről. Budapest, Akadémiai Kiadó.
Lusardi, Annamaria–Mitchell, Olivia 2007. Baby Boomer retirement security: The roles of planning, financial literacy, and housing wealth. Journal of Monetary Economics, Vol. 54, Issue 1, 205–224. p.
Magyar Nemzeti Bank 2008. Együttműködési megállapodás a pénzügyi kultúra fejlesztéséről. Budapest, Magyar Nemzeti Bank.
Mak, Vanessa–Braspenning, Jurgen 2012. Errare Humanum Est. Financial Literacy in European Consumer Credit Law. TISCO Working Paper Series on Banking, Finance and Services No. 01/2012
Mészáros Aranka 2011. Pénzügyitudatosság-képzés a gödöllői Szent István Egyetemen. In Fülöp Márta–Szabó Éva (szerk.): A pszichológia mint társadalomtudomány. A 70 éves Hunyady György tiszteletére. Budapest, ELTE PPK, 401–421. p.
Mészáros Aranka 2017. Pénzügyi attitűdök és pénzügyi viselkedés. In Pál Zsolt (szerk.): A pénzügyi kultúra aktuális kérdései, különös tekintettel a banki szolgáltatásokra. Miskolc, Közgazdaságtani-módszertani Képzés Fejlesztéséért Alapítvány, 67–80. p.
Mihály Nikolett–Mészáros Aranka–Kovács Ildikó Éva–Madarász Imre–Horváth Csaba 2014. Pénzügyi attitűd és a „külső-belső kontroll” összefüggésrendszere. Vezetéstudomány, 45. évf. 10. sz. 68–77. p.
Nagy László 2015. Nemzetközi kitekintés – a devizahitelezés problematikája és kezelése Szlovákiában. In Lentner Csaba (szerk.): A devizahitelezés nagy kézikönyve. Budapest, Nemzeti Közszolgálati és Tankönyv Kiadó, 531–550. p.
Nagy László 2016. Az önálló szlovák jegybankpolitikától az eurózóna monetáris politikájáig. Pénzügyi Szemle, 61. évf. 1. sz. 50–64. p.
Národný štandard finančnej gramotnosti verzia 1.2. Bratislava, Ministerstvo školstva, vedy, výskumu a športu Slovenskej republiky, Ministerstvo financií Slovenskej republiky.
Németh Erzsébet–Béres Dániel–Huzdik Katalin 2015. The Attitude of Young Hungarian Adults to Loans. Journal of Business and Social Science, Vol. 6, Issue 4, 63–74. p.
Németh Erzsébet–Jakovác Katalin–Mészáros Aranka–Kollár Péter–Várpalotai Viktor 2016. Körkép és kórkép a pénzügyi kultúra fejlesztését célzó képzésekről. Pénzügyi Szemle, LXI. évf. 2. sz. 407–428. p.
OECD 2016. International Survey of Adult Financial Literacy Competencies. OECD and International Network on Financial Education.
OECD 2018. Toolkit for Measuring Financial Literacy and Financial Inclusion. OECD and International Network on Financial Education.
Remund, David 2010. Financial Literacy Explicated: The Case for a Clearer Definition in an Increasingly Complex Economy. Journal of Consumer Affairs, Vol. 44, Issue 2, 276–295. p.
Rubenstein, Carin 1981. Money, Self-Esteem, Relationship, Secrecy, Envy, Satisfaction. Psychology Today, Vol. 15, May, 29–44. p.
Sims, Michelle 2014. Using Pad Apps to Engage Students in Critical Thinking and Problem Solving, Communication, Collaboration, Creativity and Innovation. In Searson, M.–Ochoa, M. (eds.): Proceedings of SITE 2014 Society for Information Technology & Teacher Education International Conference. Jacksonville, Florida, Association for the Advancement of Computing in Education, 1871–1872 p.
Szalay György 2013. Pénzügyi alapismeretek a közoktatásban. Eredmények és további lehetőségek. Budapest, Magyar Nemzeti Bank, Pénzügyi Kultúra Központ.
Úvery v cudzej mene u nás nedostanete. Banky chcú chrániť klientov. Trend, 2013. 12. 20.
Wernimont, Paul–Fitzpatrick, Susan 1972. The meaning of money. Journal of Applied Psychology, Vol. 56, 218–226. p.
Widdowson, Doug–Hailwood, Kim 2007. Financial literacy and its role in promoting a sound financial system. Reserve Bank of New Zealand Bulletin, Vol. 70, Issue 2, 37–47. p.
Wolcott, Ilene –Hughes, Jody 1999. Towards understanding the reasons for divorce. Working Paper No. 20. Melbourne, Australian Institute of Family Studies.
Yeung, Jean–Hofferth, Sandra 1998. Family Adaptations to Income and Job Loss in the U.S. Journal of Family and Economic Issues, Vol. 19, Issue 3, 255–283. p.