Reprezentációs küzdelmek a szlovákiai magyar kulturális mezőn

A szlovákiai magyar és a szlovákiai magyar kultúra fogalmakra mint etnikai keretbe foglalt társadalmi kategóriákra tekintek, az alábbiakban pedig e fogalmak reprezentációi körül kibontakozó viták és konfliktusok felvázolására teszek kísérletet, émikus nézőpontból: azaz nem a szokásos külső szereplők – például az anyaország – diskurzusaira,[1] hanem a csoport önreprezentációjára, önmagáról szóló szövegeire helyezve a hangsúlyt. A kutatás során használt elméleti alapvetés szerint a csoport és kultúra fogalmakra szituatív és viszonylagosságot kifejező dolgokként tekintek,[2] amelyeket a reprezentációban részt vevő szereplők olykor valóban viszonylagosként és változóként, olykor azonban stabil és homogén létezőként igyekeznek látni és láttatni. A címben is szereplő reprezentációs küzdelem alapját ez az alapvető nézőpontkülönbség adja, a konfliktus megértéséhez pedig az etnicitás jelenségének vizsgálatán keresztül kerülhetünk közelebb. Bár az etnicitásreprezentáció problémaköre nem kizárólag a kultúrán keresztül vizsgálható, a példák nagyobb része mégis a kultúra területéről érkezik, mivel kisebbségi közegben a kulturális intézmények és kulturális termékek minden esetben rendelkeznek etnikai identitáspolitikai konnotációval (Szarka 2005, 15. p.). Az etnikai mérce folyamatosan jelen van, a hozzá való viszonyulás pedig a reprezentációs konfliktus egyik vagy másik oldalára sorol intézményeket, alkotókat, műveket. Az etnicitás annyira megkerülhetetlen ebben a közegben, hogy ha egy szereplő tudatosan próbál túllépni rajta, a túllépés gesztusával is részévé válhat a konfliktusnak.

A tanulmány alapvető célja tehát az egyes reprezentációk megértése, a tendenciózus jelenségek beazonosítása anélkül, hogy azt állítanánk, konstruált voltuk miatt ezek nem részei a társadalmi valóságnak. Az elemzések során úgy tekintek a különböző szereplők értelmezéseire, mint a valóság szerves részeire; így igyekszem bemutatni konstruáltságukat anélkül, hogy azt állítanám, sem visszafejthető összetevőjük, sem részük nincs a társadalmi valóságban. Fenton (2005, 3–4. p.) rámutat, hogy egy csoport akkor is képes létrehozni a közösség képét és érzetét, ha a közös kultúra és származás ideája nyilvánvalóan megkérdőjelezhető: olykor jelszavak és szimbólumok mentén szerveződik, szervezeteket hoz létre, meghatározott viseletbe öltözik és meghatározott táncot táncol, miközben e cselekedetek mögött gyakran imaginárius határok és történetek állnak; a létrehozott cselekedetek mégis valóságosak.

A különböző, egymással konfliktusban álló reprezentációs beszédmódok beazonosítása kvalitatív módszertannal történt. Úgy láttam, hogy a jelenség megértéséhez elsősorban nem számszerűsíthető adatokra, hanem olyan szövegek elemzésére van szükség, amelyek megmutatják, hogy egy-egy megszólalás vagy szöveg hogyan pozicionálja magát a szlovákiai magyar kultúra diszkurzív terepén – ezzel láthatóvá téve e diszkurzív terep természetét.

Elméleti keret: a reprezentációs konfliktus mozgatói

A reprezentációs harcok tétje a kisebbségi identitás tartalmának meghatározása és az ezzel járó társadalmi előnyök.[3] E verseny során szemben álló felek jellemzően különböző történeti narratívákat képviselnek, majd ezekre építik fel saját identitásdiskurzusaikat. Bourdieu is kiemeli, hogy e viták jellemzően olyan tulajdonságokról szólnak, amelyek a múlthoz, az eredethez kapcsolódnak, céljuk pedig „egy olyan hatalom kizárólagos birtoklása, amelyből lehetséges láttatni és elhitetni, megismertetni és elismertetni, egyszóval kikényszeríteni a társadalmi világ felosztásának legitim definícióját, azáltal pedig csoportokat teremteni” (Bourdieu 1988, 642. p.).

A csoportteremtés szándékának azonban több oka is lehet. Az egyik, hogy az etnikailag homogén csoport képzete bizonyos történelmi helyzetekben (rendszerváltás, válság, modernizáció stb.) stabil keretet adhat: mint a gyorsan változó társadalmi viszonyok ellenpólusa. Az etnicitás a múlttal való folytonosságot testesíti meg, ezáltal pedig képes arra, hogy felfordulás idején pszichikai megnyugvást nyújtson az egyének számára (Eriksen 2008, 25., 99–100. p.). Kisebbségi társadalom esetében általában egy jól lehatárolható közösség (csoport) képe, a közös származás mítosza, egy vállalható múlt és egy remélhető jövő, egy sajátként beazonosítható kultúra jelenthetik ezt a pszichikai megnyugvást.

Bár sokáig azt gondolták, hogy a késő modernitással járó társadalmi változások az etnicitás jelenségének megszűnését vagy legalábbis gyengülését idézik elő, ennek éppen ellenkezője történt: a közös származásra, életmódra utaló etnikai szimbolizmus hatása a társadalmi átalakulások periódusaiban megnő. Az etnikai identitás számára a csoport határát képző és fenntartó gyakorlatok alapvető fontosságúak, ezek pedig leginkább változások idején aktiválódnak, amikor a közösség határait támadások, hatások érik.

A csoportban való gondolkodás kényszere a társadalmi osztályozás gyakorlata felől is magyarázható, melynek lényege, hogy az emberek osztályok, fajták közötti megkülönböztetés segítségével igyekeznek a világ végtelen komplexitását véges számú kategóriára szűkíteni (Eriksen 2008, 90–91. p.). Rogers Brubaker csoportizmusnak nevezte el azt a jelenséget, amikor a társadalmi élet fontosabb alkotóelemeire, a társadalmi konfliktusok szereplőire egymástól élesen elkülönülő, belülről homogén csoportként tekintünk. A homogén csoport fogalma ezután alkalmassá válik arra, hogy érdekeket és tevékenységet tulajdonítsunk neki, tulajdonképpen tárgyiasítsuk, mintha egyetlen közös céllal rendelkező, egységesen fellépő társadalmi szereplőről lenne szó (Brubaker 2001).

Brubaker ajánlása szerint a csoport fogalmát reflektálva kellene használni, változóként és esetlegesen kezelve azt, akár egy eseményt – így a kutatás során beazonosíthatóvá válnak a csoportképzésre törekvő szándékok, illetve azok a helyzetek is, amikor a csoportként létezés esetleg nem valósul meg. Míg Brubaker a csoportként létezés mint esemény fogalmát vezeti be, a jelenséget Arjun Appadurai egy másik fogalomkészlet, az állandóan újratermelődő/újratermelendő etnotáj és a kontextusfüggő szomszédság segítségével igyekszik megragadni. E fogalmak szintén a csoportidentitások magától értetődő homogenitását vitatják, felhívják a figyelmet például arra a jelenségre, mikor a csoportot képző egyének a termelés, a reprodukció és a reprezentáció társadalmi tevékenységével foglalatoskodnak, egyidejűleg akaratlanul is olyan körülményeket hoznak létre, melyek átlépik a közösség határait: a házasságra, társadalmi reprodukcióra való törekvés átlépi a falu határait és Másokkal sző rokoni kapcsolatokat; a kereskedelem fejlesztése újabb fogyasztói világokat hoz létre, amelyek aztán szintén Másokkal lépnek kapcsolatba; a háborúskodás új szövetségeket hozhat létre Másokkal (Appadurai 2001, 11. p.).

A csoportképzés gyakorlatában és a csoportreprezentációban a kultúrának kiemelkedő szerepe van, nem mindegy azonban, hogy ezt a szerepet miként értékeljük. A primordialista megközelítés szerint az etnikai csoportokat kulturális homogenitás jellemzi, e szemlélettel való szakítás Fredrik Barth szociálantropológus 1969-es tanulmányához kötődik (Feischmidt 2010, 9. p.). Barth felhívja a figyelmet az etnikai csoport és identitás szituatív és interaktív jellegére. Elmélete szerint az etnicitás bár a kulturális folytonosság reprezentálására törekszik, egyik kiváltó oka éppen a diszkontinuitás. A diszkontinuitás tapasztalata felerősíti a megkülönböztető kulturális jegyek társadalmi szerepét, e kulturális jegyek a határképzés és határfenntartás gyakorlataiban kapnak szimbolikus szerepet, amikor láthatóságuk, társadalmi szerepük megnő. Az etnicitás tartalmát tehát alapvetően nem saját kulturális jegyei, hanem a Másként érzékelt kulturális jegyekkel való interakció során jelentkező társadalmi-ideológiai munka határozza meg. Barth ajánlása szerint az etnicitáskutatásnak nem a határokon belül felgyűlt kulturális anyagra, hanem a határképző gyakorlatokra kellene koncentrálnia (Barth 1996).

Az etnicitáskutatás haszonelvű megközelítése azt hangsúlyozza, hogy a kultúra annyiban játszik szerepet az etnicitásban, amennyiben az politikailag hasznosítható (Eriksen 2008, 82. p.). A kulturális hivatkozások használatának hatalmas vonzerejét Alain Dieckhoff szerint sem lehet kizárólag szimbolikus okokkal magyarázni, például azzal, hogy mítoszt és szimbólumrendszert nyújtanak egy csoportnak. E vonzerő szerinte a társadalom mélyebb rétegeiben és a politikai következményekben rejlik (Dieckhoff 2002, 20. p.). A kulturális reprezentáció politikai következménye lehet egy fontos téma birtokbavétele, a saját értelmezés monopóliumára való törekvés, mellyel különböző nyereségekre lehet szert tenni: értelmiségi mezőben elfoglalt hely, presztízs, tekintély, intézményi pozíció, szűkös forrásokhoz való hozzáférés stb. (Glózer 2007, 264. p.). Ez a megközelítésmód az elit szerepének kérdését veti fel, hiszen elsősorban az elit az, amely a kulturális hivatkozások használatát gazdasági/társadalmi/kulturális tőkére tudja konvertálni, egyrészt mert a pozíciójából adódóan ez lehetséges, másrészt mert érdeke fűződik hozzá. Losoncz Alpár is megjegyzi vajdasági elitkutatásai kapcsán, hogy a kisebbségi elit teljesítménye, fellépései, megszólalásai és a kisebbségi nemzetépítés, identitásképzés között közvetlen kapcsolat van – az ilyenfajta elit szükségszerűen rendelkezik az ezekhez szükséges stratégiai, intézményes tudással (Losoncz 2003, 305. p.). A szlovákiai magyar kulturális elitről sajnos kevés kutatás készült, e dolgozat keretei között azonban nincs mód átfogó háttérkutatás elvégzéséhez, így a meglevő eredményeket felhasználva vonhatunk le következtetéseket.

A szlovákiai magyar diskurzus egyik visszatérő toposza, hogy a szlovákiai magyar egy értelmiség nélküli társadalom, mivel a huszadik századi történelem, különösen a lakosságcsere és kitelepítés elsősorban ezt a réteget érintette.[4] Egy másik, ehhez kapcsolódó toposz már a Csemadok[5] mítoszával függ össze, mely szerint a kulturális-intézményi-értelmiségi vákuumot a jogfosztottság évei után egyedüli intézményként a Csemadok töltötte be. Ezért fontos és forrásértékű Bajcsi Ildikó tanulmánya, amely a szervezet elitrekrutációs gyakorlatait elemzi és tipologizálja. Bár a tanulmány időkerete 1949 és 1960 között határozza meg magát, és nem tesz a jelenre utaló következtetéseket, a szlovákiai magyar kulturális elit 1949-es nullpontról építkezését mutatja be, ezért mindenképpen fontos a jelen körülményeinek megértéséhez. Bemutatja, hogy az elithiányt olyan képzésekkel igyekeztek pótolni, melyeket szintén inkompetens egyének voltak kénytelenek megtartani; hogy az egyes pozíciók betöltése egyrészt teljesen esetleges volt, másrészt a pártállam döntési mechanizmusa hatotta át; hogy megjelent a jellemzően vidéki származású, elsőgenerációs kulturális elit típusa, amelyre sokszor volt jellemző a közösségért való elkötelezett cselekvés (Bajcsi 2014). A közösségi elköteleződés, az ún. népszolgálat-jelenség jelenbeli hatását tükrözik Lampl Zsuzsanna szociológus elitkutatásai is. Az 1997-es kutatása következtetéseit a következőképpen foglalta össze: „[…] az érintettekben él egy önmagukkal szemben kialakult elvárás, amely az értelmiségi létet semmiképp sem redukálja a szűk szakmai létre, hanem a közösség, esetünkben a szlovákiai magyarok érdekében vállalt többletként értelmezi. Ezt a többletet a gyakorlati életben úgy képzelték el, hogy az értelmiségi szakmai tudását valamilyen módon visszagyűrűzteti a szlovákiai magyar valóságba” (Lampl 2011, 438. p.). A 2009-es kutatása eredményei hasonló habitusú elitképet mutatnak, illetve a tanulmány megfogalmazásából látszik, hogy maga a kutató (tulajdonképpen a tudományos elit képviselőjeként) sem törekedett a semleges álláspont látszatának fenntartására és nyíltan vállalta a kutatás végeredményével való azonosulást: „A kulturális elit háromnegyede, a gazdasági elit kétharmada egyetért azzal, hogy a kisebbségi elitnek történelmi küldetése [kiemelés a szerzőtől], hogy a szlovákiai magyarok helyzetének jobbításán tevékenykedjen; a kulturális elit 85 százaléka, a gazdasági elit 78 százaléka, tehát még többen egyetértenek azzal, hogy a kisebbségi elitnek kötelessége [kiemelés a szerzőtől] a szlovákiai magyarok helyzetének javításán dolgoznia. Mi mást is mondhatnánk? Úgy legyen. [kiemelés tőlem]” (Lampl 2011, 461. p.).

Az elit ilyen habitusa, a szakmai munkának a közösség feltételezett javának, a sokat emlegetett „megmaradásnak” való alárendelése (vagy legalábbis az ilyen viselkedéssel való egyetértés) egészen biztosan meghatározó erővel bír a szlovákiai magyar kulturális mezőben. E viszonyulásnak azonban nemcsak belső történelmi-társadalmi okai lehetnek, a kisebbségi reprezentációban ugyanis az anyaország is érdekelt, szimbolikus és haszonelvű okok miatt egyaránt. A határokon kívül élő magyarok támogatásának ügye 1989 óta a magyarországi politika fontos témája, a téma tétje pedig a nemzeti narratíva megalkotása, amelyet különböző kormányok próbáltak különféleképpen birtokba venni. Bár a támogatáspolitika már a rendszerváltás után elindult, 2010 óta beszélhetünk egységes határon túli politikáról,[6] amelynek fő motívumai a Trianon-trauma mitizálása, a szimbolikus jóvátétel és a nemzetegyesítés ideológiája; valamint a kisebbségi magyarokra mint az autentikusság hordozóira való hivatkozás (Feischmidt 2005, 7. p.). E támogatási rendszer homogén kultúrájú kisebbségi közösségeket vizionál, s nem fordul azok helyzetének tényleges, szociológiai alapú megismerése vagy a velük való tényleges, egyenrangú partnerség kialakítása felé (György 2013).

Zakariás Ildikó monográfiájában elemzi a nemzeti ideológia alapú támogatás/segítés rendszereit. Meglátása szerint a segítés ideológiája a közösségért viselt felelősség, a szolidaritás viszonyait írja elő, fő céljának az identitás megőrzését, a kulturális reprodukciót tekinti – utóbbit erősíti, hogy a kisebbségi magyarokra mint az autentikusság első számú hordozóira tekint. A szerző felhívja a figyelmet e támogatástípust átszövő hatalmi hálókra, a segítő-segített közötti viszonyra, amely tartós hierarchiát, aszimmetriát termel, mivel „a segítés, a másikért vállalt felelősség szorosan összefonódik a hatalommal, maga is hozzájárul egy hatalmi háló kifeszítéséhez. […] A rendelkezésre álló erőforrások nagyobb cselekvési szabadságot biztosítanak a segítőnek, és nagyobb hatalmat a közös cselekvések értelmezésében, a jelentések megalkotásában”. Zakariás kiemeli, hogy „a jót cselekvés, a segítés gyakran elismerést vált ki, a segítettek részéről pedig elköteleződést, amely az utóbbiak számára kötöttség, a cselekvő számára pedig a későbbiekben felhasználható erőforrás” (Zakariás 2018, 13. p.).

E támogatáspolitika jellemzően a maga számára kedvező kisebbségkép jelentésalkotásait támogatja. Ráerősít egy eleve létező identitáskonstrukcióra (lásd az elitkutatások eredményeit), azonban annak mindig csak azokat az elemeit veszi figyelembe, melyek beleillenek a kívánatos ideológiai keretek közé. A nemzeti alapú ideológiából felépül egy forgatókönyv, melyben a felek jellemzően tudják, hogy mi a szerepük. A támogatói oldal biztosítja az anyagi és szimbolikus erőforrásokat, a támogatott pedig a homogén kulturális víziót szolgáltatja a társadalmi képzelet számára. A két oldal reprezentációs szándékai természetesen egybe is eshetnek, de előfordulhat az öngyarmatosítás jelensége is, amikor a kisebbség a támogató fél elvárásai szerint alakítja önreprezentációját (szimbolikus vagy gazdasági tőkét remélve).

Ez a segítő és támogatáspolitika az elitrekrutációs folyamatokba való közvetlen beleszólást is jelentheti. Ennek egyik példája a 2017-ben, Martoson alapított Esterházy Akadémia, mely a magyar Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkársága és a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt. támogatásával működik, és célja egy új, nemzeti elköteleződésű értelmiség kinevelése. Az akadémia honlapján nem található meg az oktatási program részletes leírása vagy az oktatók névsora, helyette olvasható egy motivációs szöveg, melyben hangsúlyos szerepet kap a „szülőföld felemelésének”, a nemzeti érdekeknek alárendelt szakmaiságnak a gondolata: „Miért legyek »Esterházys«? A legjobbak közé tartozhatsz, akik szülőföldjük felemelkedésében részt akarnak venni; részese lehetsz a felnövekvő új felvidéki közéleti nemzedéknek; felvértezünk a retorika, politikai kommunikáció mesterfogásaival; mediális képzés tollforgatóknak: médiaszervezés, újságszerkesztés, videózás.”[7] Bár a sokat emlegetett szlovákiai magyar értelmiségi/elithiány problémájára az akadémia fenntartása egy nagyvonalú válasznak tűnhet, Zakariás felhívja a figyelmet, hogy a segítés gyakorlatának egyik jellemzője, hogy a pozitív érzelmek (például a hála) elfedik a hatalmi törekvéseket és az alávetettséget (Zakariás 2018, 89. p.).[8]

Az irodalmi mező

A reprezentációvizsgálat során az irodalmi mezővel kiemelten és külön kell foglalkozni, mivel az irodalmon belül nagyon expliciten jelenik meg a szlovákiai magyar reprezentáció problémája. Bár első ránézésre a kérdés a szlovákiai magyar irodalomról szól, tulajdonképpen az kérdőjeleződik meg, hogy létezik-e egyáltalán „szlovákiai magyar” és általa „szlovákiai magyar irodalom”? Vannak-e Szlovákia magyar nyelvű lakosságának olyan megkülönböztető jegyei, amelyekkel legtöbb tagja azonosulni tud, és ezek a megkülönböztető jegyek határt képeznek-e nemcsak a többségi szlovák társadalom, hanem a magyarországi és egyéb határon túli magyar társadalmakhoz képest is?

E kategorizációs kérdés folyamatos aktualitását az irodalmon belül már több irányból próbálták megindokolni. Az egyik, tulajdonképpen frázisszámba menő gondolatmenet szerint amint a magyarországi kultúra irodalomközpontú, így a szlovákiai magyar is az, ezért a társadalommal kapcsolatos viták gyakran az irodalmon keresztül tisztázódnak le. Tehát ha a szlovákiai magyar kategorizáció egy folyamatban lévő konfliktus, akkor természetes, hogy elsősorban az irodalom területén manifesztálódik. A másik érvelés szerint a szlovákiai magyar irodalmi mező kialakulásában megismétlődik a nemzeti irodalmak kialakulásának modellje – ez pedig természetszerűleg hozza magával e legitimációs kérdéseket (Filep 1999, 14. p.). A harmadik érvelés szerint, miután 1918-tól megszűnt Budapest centralizáló szerepe, felerősödtek a regionális, helyi kezdeményezések. Mivel Csehszlovákia magyarok által lakott területe nem rendelkezett kulturális, politikai vagy gazdasági központtal, ezért egymástól földrajzilag távol eső, olykor párhuzamosan működő értelmiségi csoportok, egyesületek, irodalmi műhelyek alakítottak ki egyfajta kulturális többközpontúságot. Szeghy-Gayer Veronika szerint a szlovákiai magyar irodalomról szóló viták mögött hatalmi kérdés állt, melynek lényege az volt, hogy melyik város, egyesület, irodalmi vagy újságírói csoportosulás kaphat központi szerepet egy centrum nélküli kisebbségi kultúrában/irodalomban. A felek közötti konfliktus hátterét pedig az a feszültség biztosította, mely szerint az egymástól függetlenül működő értelmiségiek másként képzelték el a szlovákiai magyar közösséget, sőt, az is kérdés volt, hogy egyáltalán létezett-e szerintük ilyen közösség (Szeghy-Gayer 2016, 173–174. p.).

Bár Szeghy-Gayer monográfiája az 1920-as évek értelmiségi útkereséseiről szól, az általa felvázolt probléma kortárs jelenségekkel is megfeleltethető. A 2006-ban megjelent Magyarok Szlovákiában (1989–2006). Kultúra című kötet egyik fejezete például A kizökkent idő tapasztalata. A szlovákiai magyar próza cím alatt a következő gondolattal indul: „Az alcím állításának nincs valóságtartalma. Szlovákiai magyar próza – ha van – 1993 január elseje óta van. E dátum előtt csehszlovákiai volt ez a próza – ha volt” (Dusík 2006, 36. p.). Majd a szerző rövid úton feloldja a problémát, hogy a tanulmány tárgyáról való értekezést mégiscsak lehetővé tegye: „Hiszen ami történik, az talán van, és ha elfogadjuk, hogy van vagy hogy lehet, akkor beszélni is tudunk róla. Így megkerülhető a sokak számára érthetetlen, provokatív kérdés is, ti. van-e egyáltalán szlovákiai magyar irodalom” (Dusík 2006, 36. p.). Ez a fajta reflektív, állandó klasszifikációs válsággal küzdő irodalomtörténet-írás a központi témája Németh Zoltán 2005-ös, A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába című könyvének is. A szerző következetesen érvel a szlovákiai magyar irodalom fogalmának elutasítása mellett. Részben azért, mert szerinte a szlovákiai magyar irodalom fogalma ideológiai konnotációval is terhelt, egy „eszményített identitásmodell elfogadására és támogatására való implicit felszólítást is tartalmaz” (Németh 2005, 7. p.). Németh szerint nincs, vagy egyelőre nem definiált az a megkülönböztető jegy, amely a szlovákiai magyar irodalom kategóriáját leválasztja az összmagyar irodalomról.

A kisebbségi irodalom legitimitási kérdése nemcsak az irodalomelméletben, az irodalmi művekben és azok recepciójában is folyamatosan jelen van. A műveknek sokszor témájuk a szlovákiai magyar minőség, vagy akár konkrétan a szlovákiai magyar irodalom kategóriájának létjogosultsága is. Eddig Grendel Lajos életműve került legközelebb a konszenzushoz, az ő munkásságát tartják problémamentesen szlovákiai magyarnak. Neki sikerült a magyarországi és a szlovákiai szlovák nyelvű irodalmi kánonba is bekerülnie, stílusában az aktuális irodalmi trendeket követte, tematikailag a szlovákiai magyar sajátosság pedig a szlovákiai magyar mikrotörténelem szerepeltetésében jelent meg. Grendel elméleti oldalról is foglalkozott a kisebbségi irodalom problémájával, egyik esszéjében kifejti, hogy a kisebbségi irodalom létező kategória, mert szerinte vannak megkülönböztető sajátszerűségei; egyidejűleg elutasítja, hogy a kisebbségi irodalom automatikusan a provincializmus vádja alá essék (Grendel 1991, 6. p.).

A kategorizációs kérdés szempontjából Grendelhez hasonlítható Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című kötete, amely nagyon direkten reprezentálja saját közegét, elsősorban a tájszólás fonetikus leiratával. A szövegben néha történelmi és földrajzi kontextusból kiragadott történetek szerepelnek, néha azonban az 1918 utáni lokális események adják az elbeszélés keretét. A regionális nyelv főszerepbe helyezése, a szlovák nyelv természetesként való szerepeltetése (amikor egy szereplő olyan élethelyzetbe kerül, hogy szlovák nyelvre vált, az írás szlovákul folytatódik anélkül, hogy lábjegyzetben szerepelne a magyar fordítása), a történelmi keret használata megfeleltethetők a szlovákiai magyar irodalomtól elvárt sajátosságoknak, a könyv viszont egy időben és arányaiban hasonló intenzitással szerepelt a magyarországi és szlovákiai médiában (irodalmi és nem irodalmi felületeken egyaránt)[9] és egy olyan kiadónál jelent meg, melyet bár 1991-ben Pozsonyban alapítottak és a kezdetektől nem kizárólag magyar szerzők és nem kizárólag magyar nyelvű kiadványok képezték a profilját, 2016 óta azonban már csak budapesti székhellyel, Pesti Kalligram Kft. név alatt működik. A mű magyarországi irodalmi mezőben való létezését mutatja még, hogy 2019-ben Takács Zsuzsa, Markó Béla, Thomka Beáta és Bán Zoltán András mellett Száz Pál kapott irodalmi Artisjus-díjat. Az elvárt szlovákiai magyar sajátosság tematikailag tehát központba kerül, miközben maga a mű nem kizárólag szlovákiai magyar irodalmi mezőben működik – ezzel példaként szolgál a Németh által felvetett irodalmi klasszifikációs problémára, mely alapján nem világos, hogy a kötet a szlovákiai magyar vagy az egyetemes magyar irodalom halmazába helyezendő-e. Az ilyen típusú kérdés eldöntése a szlovákiai magyar irodalomelmélet gyakran visszatérő problémáinak egyike.

György Norbert 2004-es, Klára című regénye, pontosabban annak kritikai fogadtatása a kategorizációs problémakör vegyes nyelvhasználatot érintő oldalát mutatja meg. Fontos látni, hogy a szlovákiai magyar kisebbség esetében a magyar nyelv használata mind privát, mind nyilvános terekben (otthon, iskolában, munkahelyen, hivatalokban stb.) az etnikai identitás és mobilizáció fontos eszköze (Vančo 2010). Ez az alapállás nem egyértelmű, jobban asszimilálódott nemzeti kisebbségek – például a magyarországi szlovákság – számára ugyanis a hétköznapi nyelvhasználat ügye nem elsődleges fontosságú, és gyakran mindössze a kisebbségi kulturális rendezvények terére és idejére korlátozódik (Uhrin 2008, 5896. p.).

A Klára fogadtatása nagyon változatos volt, a kritikákban megjelenő szempontokban pedig látványosan visszaköszönt a szlovákiai magyar irodalom és társadalom sajátos határválsága is: a stabil (nyelvi) határok irányába történő törekvés és a (nyelvi) határok közti átjárhatóság reprezentálásából gerjedő zavar. Vajda Barnabás tanulmányában áttekinti a mű recepcióját és kimutatja, több kritikának is alapvető kitétele volt, hogy a helyes nyelvtan és nyelvművelés szempontjából a Klára problematikus szöveg (Vajda 2005). A sajátos nyelvhasználat tehát nagyban meghatározta a regényről szóló diskurzust: felmerült a kérdés, hogy a szöveg valóban szlovákiai magyar-e, azaz hogy a nyelv, amelyen szól, valóban reprezentálja-e a szlovákiai magyar közösséget? Ez a kritikai pozíció a „szlovákiai magyar” társadalmi kategória és a „szlovákiai magyar nyelv” fixálásának explicit vágyát mutatja. A folyamatosan a határvonás szükségességével és módszertanával foglalkozó irodalmi közeget minden bizonnyal meglepte a regény, amelynek nyelvezete állandó határsértést követ el: György Norbert a magyar nyelv szabályaihoz képest fordítva, a szlovák nyelv szabályai szerint szerepelteti nevét a borítón, azaz Norbert Györgyként; a cím alatt nem az szerepel, hogy regény, hanem annak szlovák megfelelője, azaz román; a földrajzi és egyéb tulajdonnevek, mindenféle tárgyakat és cselekedeteket leíró szavak sokszor kizárólag szlovák nyelven szerepelnek a regényben. Bár a szlovák kölcsönszavak élőnyelvi használata egyáltalán nem okoz meglepetést,[10] sőt gyakran identitásteremtő szerepet is kap,[11] klasszifikációelméleti szempontból figyelemre méltó, hogy egy szlovakizmusokat szerepeltető irodalmi szöveg már vitát generál. Ezzel rámutat az etnikai kisebbségi reprezentáció egyik alapvető mozgatójára, a stabil (nyelvi, kulturális) határokkal rendelkező közösség vágyára, valamint arra a jelenségre, amikor egy szöveg mindössze a határok rugalmasságának és átjárhatóságának bemutatásával vitát, ellenérzést, problémát generál.[12]

A reprezentációs konfliktus

A továbbiakban már nem egy kiválasztott részterület reprezentációs stratégiáiról lesz szó, hanem a reprezentációs vitáról és annak frontvonalairól általánosan. A vitában részt vevők a hagyomány, progresszió, érték fogalmak segítségével igyekeznek meghatározni a szlovákiai magyar kultúra halmazán belüli anyag létjogosultságát. A különböző állásfoglalások mögötti motiváció gyakran egy kulturális intézmény és/vagy az általa képviselt ideológia védelme, s a forrásokhoz való hozzáférés biztosítása. Az anyagi bizonytalanság, a szlovákiai és magyarországi állami és pályázati pénzek (olykor ténylegesen, olykor nem) ideológiai alapon való elosztása folyamatosan szembehelyez egymással olyan intézményeket és szereplőket, akik egy nagyobb színtéren és kiszámíthatóbb gazdasági-intézményi környezetben nem okvetlenül volnának egymás vetélytársai. Ez a rivalizálás nem mindig látható módon, sokszor a nyilvánosságtól elzárva történik,[13] de fontos mozgatója a sokszor tisztán kulturálisnak tűnő reprezentációs konfliktusnak. A 2017-ben létrejött Kisebbségi Kulturális Alap (KKA) részben e probléma kiküszöbölésére jött létre, a viták azonban azóta sem szűntek meg, sőt mivel az Alap személyi gárdája közül legtöbben a progresszív diskurzus képviselői, ez eleve gyanakodást és a részlehajlás vádját vonhatja maga után minden egyes progresszívebb pályázat pozitív elbírálása után.[14] A konfliktus tétje, hogy a támogatáshoz jutó intézmények, projektek, személyek munkássága, fennmaradása meghatározott ideig biztosított, a határon kívülre kerülés azonban a kulturális mező mérete miatt a megszűnés, ellehetetlenülés veszélyét hordozhatja magában.

A konfliktus alapját adó hagyomány-progresszió szembenállás a kultúrtörténet népi-urbánus vitájához hasonló érveket mozgat meg. A hagyománydiskurzusra jellemző a történelem, emlékezet és hagyomány folytonosságának retorikája, egy élesen lehatárolt identitással és kulturális örökséggel rendelkező közösség képének diskurzusa, amely belülről homogénként tekint önmagára. Jellemző rá a folklórközpontú kultúraszemlélet (folklorizmus) és a helyreállító nosztalgia, melynek lényege, hogy nem nosztalgiaként ismeri fel magát, hanem az igazság és a tradíció megszemélyesítőjeként. Az elveszett otthonosság restaurálására törekszik nemzeti és olykor vallási szimbólumokon keresztül (Boym 2001). A progressziódiskurzus történeti narratívája ezzel szemben a folytonosságon esett szakadásokra koncentrál, a kisebbségi társadalmat egy tágabb, jellemzően a közép-kelet-európai kontextus részeként értelmezi, vagy mint heterogén, több kisebb regionális kultúrából összeálló, a többségi társadalommal aktív és kétirányú kapcsolatot fenntartó közegként. Propagálja a kortárs kultúra támogatását, jellemző rá a reflexív nosztalgia, mely az egyetlen igazság helyett a nézőpontok sokaságára törekszik, nem tart az ellentmondások és a kételkedés jelenlététől sem. Elnagyolt szimbólumok helyett a részletek bemutatására törekszik (Boym 2001).

Az érték fogalma egy olyan kanonizációs kritériumot takar, amelyet a vitában szereplő mindkét fél alkalmaz saját szemlélete alapján. Különböző kontextusokban és szövegekben gyakran jelenik meg az értékteremtés, értékőrzés fogalma; a szlovákiai magyar kisebbség létrejöttének századik évfordulója és a Csemadok hetvenedik évfordulója alkalmából kiadott kötet címe is az Értékeink lett (Tarics 2018). Az érték az, ami megőrzendőnek, archiválandónak és reprezentálandónak bizonyul: a hagyománykurzus képviselői szerint az érték kritériuma elsősorban a hagyományhoz és az autentikussághoz kötődik, míg a progresszió képviselői szerint az alapvető kritériumnak a minőségnek, a nyitottságnak és a kortárs tendenciákba való bekapcsolódásnak kellene lennie.

A reprezentációs konfliktus megértése szempontjából fontos a hagyománydiskurzuson belül már több ízben lefolyt ún. folklorizmusvita áttekintése.[15] A vita lényege a következő jelenségek felismerésében és az azokra adott társadalmi-kulturális válaszokban rejlik: a folklór megváltozott formái (már nem magánemberek tánc- vagy énekelőadásaiként, tárgyaiként, viseleteiként jelenik meg, hanem mint színpadi előadás vagy kiállítási tárgy), előfordulásai (már nem a hétköznapi élet velejárója, hanem intézményi gyakorlat része) és megváltozott társadalmi szerepe (már nem a személyes vagy közösségi önkifejezés, hanem intézményi reprezentáció része). Megkérdőjeleződtek a „hagyományos” és „autentikus” fogalmak jelentései és esetleges ideológiai színezetei.

A folklorizmusvita egyik következtetése, hogy bármilyenfajta hagyomány átadásának árt, ha mindent eredetinek és kritika nélkül megőrzendőnek nyilvánítanak, ami valamilyen mértékben magán hordozza a népi kultúra jegyeit. A folklorizmus jelenségének hatására íródott, még a csehszlovákiai magyar folklórmozgalom virágkorának idején, 1961-ben Dobos László cikke, amely bár a mozgalom jelentőségét és társadalmi hasznosságát erőteljesen hangsúlyozza, mégis felhívja a figyelmet a folklorizmus és a kizárólag folklórközpontú kultúraszemlélet veszélyeire: „[…] tíz éven keresztül csupán a népművészet fogalmaiban gondolkodtunk. Ha kultúráról esett szó, önkéntelenül a népi kultúra különböző ágaira gondoltunk. […] Úgy is lehetne mondani, hogy elfolklórizáltuk egész gondolkodásunkat.”[16] Annak ellenére, hogy Dobos által a folklórmozgalom tulajdonképpen belülről, a Csemadok irányából fogalmazta meg saját kritikáját, a kritika tárgya később sem szűnt meg, mivel a kisebbségi társadalom határképző folyamatait fenntartó, a folklorizmust is támogató társadalmi status quo továbbra is fennáll. Ennek bizonyítéka, hogy még 2016-ban is, a zselízi Országos Népművészeti Fesztivál idején tartott, A kultúra újrapozicionálása című konferencia tág címe ellenére kizárólag a népművészeti mozgalommal foglalkozott, mint a szlovákiai magyar kultúra hordozójával. Az előadások jelentős része a szlovákiai magyar kulturális mező hanyatlását mint magától értetődő jelenséget vette alapul, a helyzet megoldását pedig kizárólag a folklórmozgalom fellendítésében kereste. A konferenciáról megjelent publicisztikámban kitértem a kulturális mező folklórmozgalommal való azonosításának történeti problémájára és a kulturális antropológia statikus kultúrafogalmat meghaladó érveire.[17] A publicisztika utóélete megmutatta, hogy a téma érintése azonnal felszínre hozza a mögötte rejlő társadalmi disszenzust.[18]

A reprezentációs konfliktus meglétét és a folklorizmustól való esetleges tartózkodás jelenségét mutatják a Pátria rádió 2017. május 15-én sugárzott körkérdésére (De mi a szlovákiai magyar kultúra?)[19] adott válaszok is. A műsor aktualitását a KKA alapítása adta, amikor is újra felmerült a kérdés, hogy mi számít szlovákiai magyar kultúrának, tehát támogatandónak az új pályázati rendszerben. Mindössze egyetlen válaszadó (Agócs Gergely, Hagyományok Háza) véleménye volt, hogy támogatásra csak az a kulturális intézmény, projekt vagy személy jogosult, ami vagy aki a hagyományos kultúrát képviseli: „[…] ha valaki francia impresszionisták stílusában akar festeni, vagy a brit szórakoztatóipar rockzenei termékeit akarja másolni magyarul Szlovákiában, az szabadon megteheti, de ez még nem minősül a kisebbségi lét kifejezőeszközeinek” (Agócs 2017).

A többi válaszból látszik, hogy a szlovákiai magyar kultúra fogalma vitatott terület, ahol a szakmai konszenzus hiánya miatt gyakran nem minőségi, hanem ideológiai vagy műfajalapon születnek döntések a támogatásokról, ezért a válaszolók szerint elsősorban nem a hagyományos vagy kortárs kultúra közül kellene választani, hanem egyéb, minőséget mérő faktorok mentén. Ez a szempont igyekszik meghaladni a kizárólagosan folklórközpontú kultúraszemléletet, de a reprezentációs vitáknak alapot adó hagyományos/modern szembenállást is.[20]

A folklórközpontú kultúraszemlélet meghaladási vágyának és a két szembenálló diskurzus vitájának következő példája és egyben legfontosabb irodalma egy elméletileg is megalapozott gyűjteményes kötet, amely Beke Zsolt irodalomtörténész cikkeit és tanulmányait tartalmazza. A szerző a hagyomány és progresszió diskurzusok szembenállását alapul véve keresi a szlovákiai magyar kulturális mező intézményi, támogatási és szakmai kérdéseire a megoldást. Legfontosabb problémaként a kulturális rendezvények rossz minőségét, valamint az irántuk tanúsított közönyt, a magaskulturális események, intézmények és a szakmaiság hiányát, a kultúra és politika összefonódásaiból adódó támogatási aránytalanságokat említi. Beke szerint az uralkodó hagyománydiskurzus bár az ún. megmaradásdiskurzus elsőszámú hordozója, hosszú távon mégis elidegenítő hatással van a társadalomra, így éppen a kisebbségi „megmaradás” ellenében munkálkodik. E diskurzus létjogosultságát nem tagadja, ugyanakkor erőteljes kritikáját fogalmazza meg. A hagyománydiskurzus túlreprezentáltságát a Csemadok speciális helyzetével köti össze: a szervezet mérete, tagjainak magas száma és politikai kapcsolatai (Magyarország hivatalosan is stratégiai partnerként külön elbírálást biztosít számára a pályáztatások során) biztosítják az általa képviselt reprezentáció mennyiségét a kulturális szférában. Beke szerint a Csemadok láthatóan képtelen a szemléletváltásra, a hagyománydiskurzus „betegesen a múltba feledkezik” és mindez a folklór és a mítoszok kulturális reprezentációjának kedvez (Beke 2016, 7., 105. p.).

A progresszív diskurzus felvázolásához szándékosan olyan alkotókat és műveket választottam, amelyek a kisebbség emlékezetét és identitását tematizálják, így a felületes szemlélő számára a hagyománydiskurzus képviselőinek is tűnhetnének. Ugyanakkor a kisebbségi közeg ügyeinek tárgyalását, valamint saját, kulturális mezőben elfoglalt pozíciójukat is egy tágabb kontextus részeként értelmezik és kommunikálják. Ez a tágabb közeg jelentheti a többségi nemzettel való közös országot, a közép-kelet-európai régiót, de akár egy sokkal tágabb, nem régióhoz kötött nemzetközi színteret is. A kiválasztott szerzők filmes és képzőművészeti alkotók, mely területekre eleve jellemzőbb a nemzetközi művészeti szcéna nyelvezete, a nemzeti határokon átnyúló együttműködések és rezidenciaprogramok, így másfajta múlt- és identitásviszonyulásuk akár innen is magyarázható.

A szlovákiai születésű, magyar nyelvű filmrendezők jellemzően a progresszívdiskurzus képviselői.[21] Ha valaki Dél-Szlovákiában filmes szakmát akar tanulni, akkor legközelebb Pozsonyban, Prágában vagy Budapesten talál ilyen képzést, így a szakmába beletanulók eleve az egynyelvű kisebbségi kultúra közegéből kiszakadva szocializálódnak. A kategorizációs szándék, a szlovákiai magyar életvilág bemutatása ettől még gyakran témája a filmeknek, azonban sokkal inkább a szigorú etnikai határok és kategóriák gyakorlati életben való kudarcát reprezentálják, az etnicitás mobilizáló hatása pedig leginkább gúny tárgya – A rendes ember című film egyik központi karaktere például az etnikai politizálás egyik archetípusa, aki kifejezetten karikaturisztikusan jelenik meg (Molnár 2013). Bár a rendezők filmjeikkel és nyilatkozataikkal is kiállnak a film nemzetközisége mellett és a „szlovákiai magyar film” kategóriája ellen, a külső osztályozás kényszere a legtöbb róluk szóló cikkben megtalálható. A Filmtett.ro filmes portálon megjelent Felvidéki filmes körkép című írás példázza, amikor a gyakorlat ellentmond a kategorizációs kényszernek, az ellentmondás azonban nem lesz elemzés tárgya és magát a kategorizációt sem írja felül: „Szlovákiai magyar filmgyártásról azért is roppant nehéz beszélni, mert nem egyértelmű, hogy mit is nevezünk felvidéki filmnek. Egy alkotás esetében butaság nemzetiségről beszélni, mégis fontos elkülöníteni azt a vékony mezsgyét, ahol a szlovák és a magyar alkotások közé be tudjuk ékelni sajátos »hibridként« a felvidéki filmet.”[22] Ezek után a szerző leírja, hogy tágabb értelemben felvidéki filmnek számít egy szlovák rendező filmje is, ha abban szinte kizárólag szlovákiai magyar színészek játszanak és a Felvidéken játszódik (például Peter Bebjak Baracksziget című filmje). Ugyanakkor Galán Angéla Szlovákmagyarok című, a szlovákiai magyar identitás kérdését körüljáró dokumentumfilmjét a következőképpen vezeti fel: „Ha nem is kifejezetten Felvidéken készült, hanem a pesti filmművészeti egyetem szárnyai alatt, akkor is megkerülhetetlen [kiemelés tőlem] film a témában Galán Angéla Szlovákmagyarok című munkája.” Nem világos tehát, hogy a szöveg alapján mi a szlovákiai magyar film kategóriájának kritériuma, mivel a szerző is többszörösen és látványosan szembekerül a kategória vitathatóságának problémájával, ugyanakkor végig kitart mellette.

Mindeközben Prikler Mátyás rendező nyilvános szereplései során következetesen elutasítja a kisebbségi filmes kategóriáját, megnyilatkozásaiban a filmes szakma nemzetköziségét, a koprodukciók határok felettiségét gyakran hangsúlyozza.[23] Első és eddig egyetlen nagyjátékfilmje, a Köszönöm, jól témája nem az identitáspolitika, sokkal inkább általánosabb emberi problémák: válás és halál, megromlott kapcsolatok, anyagi nehézségek, társadalmi feszültségek; mindezek hátterében a többes identitás és a többnyelvű környezet természetesként, nem pedig egzotikumként szerepel. Az etnikai diskurzus általában démonizálja a vegyes házasságokat, a kétnyelvű család jelenségét, ahol a család tagjai gyakran váltogatják a szlovák és magyar nyelvet, Prikler filmjében ez a jelenség azonban sem pozitív, sem negatív előjelet nem kap, mindössze bemutatásra kerül. Ugyanez jellemző A rendes ember című filmre, melyben bár kritika tárgya a kisebbségi nacionalizmus, bemutatja a sok területen egybefonódó és nem szétválasztható nyelvi-kulturális kontextusokat, mégsem e közeg mitizálására és egzotizálására törekszik. A film rendezője, Molnár Csaba ugyanakkor nem csak a Szlovákiában tapasztalható szlovák–magyar nyelvi-kulturális közegről forgat, készített mítoszromboló filmet a szlovák nemzeti mitológia egyik legfontosabb alakjáról, Ľudovít Štúrról is (Ľudovít Štúr utolsó napjai címen).

Galán Angéla Szlovákmagyarok című dokumentumfilmjében már nem háttérként, hanem központi témaként szerepel a szlovákiai magyar identitás kérdése. A film diplomamunkaként készült a budapesti Színház és Filmművészeti Egyetemen, a védése után felkerült egy ötperces előzetes a Youtube-ra, ami nagy visszhangot és heves kritikát eredményezett, ezért a rendező el is távolította, mivel nem szerette volna, ha az emberek az előzetes alapján mondanak róla ítéletet.[24] A Szlovákmagyarok nem fogalmaz meg éles állításokat, nem von le konklúziót, sokkal több megválaszolatlan, lezáratlan kérdést vet fel, mint ahány kijelentést tesz. Direkten nem támadja a hagyománydiskurzust, helyette különböző társadalmi, nyelvi és kulturális helyzetben lévő embereket szólaltat meg. Az így kirajzolódó identitásmintázatok nagyon változatosak, szinte mindegyik egyéni, miként egyéni életutak alakítják őket. Egyes megszólalók a hagyománydiskurzus, a többség a progresszívdiskurzus képviselője, ami leginkább annak tudható be, hogy Galán a saját környezetében végzett terepmunkát, ezért több alanya is pozsonyi vegyes családból származik, illetve a filmes szakma képviselője, amire eleve jellemző ez a beszédmód (hangsúlyos szerepet kap például Prikler Mátyás is).

A Klára című regényhez hasonlóan a legfontosabb következtetéseket a Szlovákmagyarok recepciókutatásából vonhatjuk le. A kritikák két csoportba sorolhatók, a két csoport pedig szinte teljes mértékben megfeleltethető a hagyomány-progresszió szembenállásnak: az egyik oldal szégyenletesnek, megalkuvónak és asszimilációt támogatónak tartja, a másik oldal valósághűnek és pátoszmentesnek. E jelenséget legjobban az Irodalmi Szemlében együtt publikált két teljesen eltérő hangvételű cikk ragadja meg: Győry Adrienn írása a kurrens kisebbségkutatás elméleteire támaszkodva, Rogers Brubaker több szövegére is hivatkozva az identitás többrétegűségét hangsúlyozza, miszerint az etnikai identitás nem tölti ki a mindennapokat, és szükségszerűen keveredik különböző társadalmi szerepekkel, a film pedig szerinte ezeket az identitásmintázatokat mutatja be (Győry 2013, 57. p.). A másik szerző, Szabó Réka szerint a film tévképzeteket terjeszt a kisebbségről, nem átgondolt, „hektikus véleménytöredékeket” mutat be, amely káros és felelőtlen gyakorlat a kisebbségre nézve, ezenkívül meg nem nevezett politikai indítékot sejt a film létrejötte mögött (Szabó 2013, 58–59. p.). A Szlovákmagyarok cím azt ígérheti, hogy a film plasztikusan mutatja be a szlovákiai magyar identitást, ehelyett nehezen megragadható nyelvi és etnikai szituációban levő embereket prezentál. Ugyanez a tulajdonsága motiválta a negatív és pozitív hangvételű kritikákat is, ami ismét azt mutatja (akárcsak a határsértést többszörösen elkövető Klára című regény esetében), hogy a határok bizonytalanságának kulturális reprezentációja mindenképpen társadalmi vitát gerjeszt.

A képzőművészeti közeg progresszív oldalt képviselő és egyben legelismertebb alkotója Németh Ilona. Németh egyéni és csoportos kiállításokon is aktív szereplője a szlovákiai, magyarországi, csehországi és ausztriai kortárs színtérnek, regionális kanonizációja még a 90-es években kezdődött. Egyik visszatérő és mostanra a kritikusok szerint is sajátjává váló témája az egyéni és társadalmi emlékezet, illetve a kettő közötti viszonyrendszer. Mivel olyan művészről van szó, aki kisebbségi közegben nőtt fel, s több felmenője is fontos szerepet töltött be a szlovákiai magyarság történelmében, ezért az egyéni/közösségi emlékezet problémáinak központba állításával sokszor tematizálja a kisebbség történelmét: például a 2016-ban a pozsonyi SODA Galériában, majd 2017-ben a bécsi és budapesti Knoll Galériában is bemutatott Mindent becsomagolni című kiállítása. Az installáció alapját három asztal adta, mindhárom a művész különböző élettörténeti hátterű családtagjának hagyatéka. A kopott, karcolt asztalok egyének sorsát közvetítették, ugyanakkor az 1918 utáni történelem egy-egy epizódját is képviselték: a lakosságcserét, a kitelepítést és az állampárti időszakot.

Németh 2017-ben a prágai Futura Galériában és 2018-ban a pozsonyi Kunsthallében bemutatott gigainstallációja, az Eastern Sugar egy csallóközi, többségében magyarok lakta régió számára kultikus cukorgyár történetét, történelmi-társadalmi kontextusát dolgozta fel. A regionális történelem és identitás számára alapvető fontosságú gyár mint periférikus téma lett központi helyeken kiállítva, kortárs tendenciák szerint. Németh formanyelve ugyanis tudatosan a képzőművészet nemzetközi trendjeit követi, és élesen elhatárolja magát a kisebbségi művészeti színtér azon kiállítóhelyeitől, amelyek az amatőr és akadémista művészeket is szerepeltetik. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az 1989-ben alakult, Csehszlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságából (1993-tól a neve Magyar Alkotóművészek Szlovákiai Egyesülete) is kilépett, akárcsak Bartusz György és Rónai Péter is (Hushegyi 2006, 91. p.). A szlovákiai, magyar nyelvű képzőművészeti szcéna tehát nem sorolható olyan egyértelműen a progresszív oldalhoz, mint a filmes alkotók, ugyanis a képzőművészetre is jellemző a hagyomány-progresszió ellentét, amiről Hushegyi Gábor ad alapos elemzést a Magyarok Szlovákiában. Kultúra című monográfiába írt tanulmányában. Hushegyi bár más fogalomkészlettel, de szintén bipoláris képet ad először a szlovákiai, magyar nyelvű kultúráról, majd ebből kiindulva a szlovákiai magyar képzőművészetről. Szerinte a „fogalmak és jelentésük szüntelenül visszatérő kérdések a (cseh)szlovákiai magyar kultúrában és művészetben” (Hushegyi 2006, 69. p.), e kérdésfelvetés pedig a kisebbségi társadalom kezdeteitől datálható és a kultúrában elsősorban egy „tágabb kultúrafogalom” és egy „reduktív kultúraszemlélet” konfliktusában ragadható meg. A tágabb kultúrafogalomba sorolható: „[…] a nyelv, az intézmények, a könyv-, lap- és folyóirat-kiadás, a művészetek (irodalom, építészet, képzőművészet, fotográfia, zene, tánc, színház, film, az új médiaművészet stb.), a műkedvelő amatőr művészeti tevékenység, mind a népi hagyományok és a népművészet, valamint a régi, csaknem kimúlt és újkori rítusaink is – és a környezetünket teljes mértékben meghatározó vizuális kultúra (környezetünk urbanisztikai kiképzése, természeti adottságai, történelmi és politikai kontextusai, a képiség számtalan formája, mint pl. a reklám, a folyóirat-kultúra, a médiák képi világa és kliséi stb.)” (Hushegyi 2006, 68. p.). Ezzel szemben a reduktív kultúraszemléletet és annak hatásait így jellemzi: „[…] szakralizálta az anyanyelvet, a kultúra és művészet társadalmi funkcióját, sőt ezeket a politika és ideológia szolgálatába állította, aminek következtében az irodalom, az amatőr színművészet és a népművészet tartományára zsugorodott mindaz, amit a kultúra fogalom alatt értettünk és értünk” (Hushegyi 2006, 68. p.).

A képzőművészet területére helyezve a fókuszt, Hushegyi szerint megkülönböztethető a kortárs, tehát az aktuális művészeti kérdésekre aktuális képzőművészeti eszköztárral reagáló, illetve a jelenkori művészet, mely a ma történéseivel, a művészet immanens fejlődésével szemben ambivalens viszonyt tart fenn. A reduktív kultúraszemléletet és a jelenkori művészetet a kollektivizmus eszméjével hozza kapcsolatba, melynek alapelve az egynemű, egységes gondolkodásmód kifejlesztése, egyik legfontosabb eszköze pedig a mítoszteremtés.

Összegzés

A hagyomány és progresszió szembenállása a szlovákiai magyar kulturális szférában nem egyedülálló más kisebbségekhez képest, és nem is kizárólag kisebbségi kulturális mezőkre jellemző, valamilyen mértékben ugyanis a legtöbb nemzeti kultúra diskurzusában is megtalálható: az etnicitás és a nacionalizmus diskurzusa általában összefonódik a hagyomány diskurzusával, mivel mindkettő a közös eredet és kultúra narratívájával igyekszik mozgósítani a társadalmat (Fenton 2003, 3. p.). E narratívát kritizáló progresszívdiskurzus egyáltalán nem hasznos, sőt többnyire ellenséges az etnicitás és nacionalizmus számára. Amiért itt külön és kiemelten volt szükséges foglalkozni a két diskurzus ellentétével, az a jelenség, mely szerint a szlovákiai magyar kisebbségi kultúra esetében ez a szembenállás soha nem veszít jelentőségéből, a kultúráról szóló diskurzus legalapvetőbb és mindig jelen levő összetevője, viszonyulási pontja, számos elméleti munka és közéleti megszólalás témája, s közvetlen kapcsolatban áll a kisebbségi politika mobilizációval.

A kisebbségi kulturális reprezentáció ugyanis vagy tudatosan része a politikai mobilizációnak (mint asszimilációellenes törekvés), vagy az elemzői, kritikusi szövegek igyekeznek – tudatosan vagy nem tudatosan – azzá tenni. A progresszívdiskurzus alkotóit gyakran éri kritika, hogy pozíciójuk a többségi társadalom igényeit és kényelmét szolgálja, mivel a többség nyelvén (is) kommunikáló művész nem jelent frusztrációs tényezőt a többségi társadalom számára. A vád szerint ezek az alkotók elárulják és elhagyják a tisztán egynyelvű közeget és az egynemű kulturális reprezentációt annak érdekében, hogy a többségi kultúra is számba vegye őket. Ebben a felállásban a kisebbségi kultúra egyfajta messianisztikus, nem önként választott vállalásként jelenik meg (gondoljunk itt az Esterházy Akadémia curriculumában szereplő „szülőföld felemelése” motivációs szövegrészre), hanem egyfajta kisebbségi sorsként, amelyet az önző, közösségéből kiszakadt művész elhagy a könnyebb boldogulás érdekében, amely személyes döntésével a teljes kisebbségi társadalom asszimilációját segíti elő. Ezzel szemben a hagyománydiskurzus alkotóinak szövegeiben mindig jelen van egy vélt társadalmi funkció, a nemzeti alapú identitásépítés és -erősítés (az ún. megmaradás), a politikai mobilizáció mint elsődleges feladat és kötelesség.

Ugyanez a szembenállás megtalálható például a kisebbségi politikában, elsősorban a pártok profiljában és kommunikációjában, a konfliktus jelenléte pedig az etnicitás túlreprezentálását eredményezi: az etnikai alapon szerveződő párt (Magyar Közösség Pártja) programjának egész horizontját lefedi, a vegyespárt (Híd-Most) pedig minden nem etnikai vonzatú döntésével az etnicitás által fűtött kritikát vonzza maga után. E politikai diskurzus sajátos természete a közéleti megszólalások állandóan visszatérő eleme: Hushegyi Gábor 2003-ban írt esszéjében sürgeti, hogy a Szlovákiában élő magyar nyelvű kritikai értelmiségi lépjen túl az etnikai politizálás diktálta, valóságtól elrugaszkodott homogén közösségképen (ami szükségszerűen lehetetlenné teszi bizonyos elemzések, kritikai cikkek megjelenését), mivel az a tényleges társadalomelemzést és fejlődést hátráltatja; továbbá kifejti annak a helyzetnek a tarthatatlanságát, amikor egy közösségét kritikai szemmel figyelő szerzőt az etnicitás diskurzusa automatikusan árulónak bélyegez (Hushegyi 2003). A probléma folyamatos jelenlétét jelzi, hogy Hunčík Péter 2019-es publicisztikája szintén az etnikai politikai diskurzus kizárólagosságnak veszélyeiről szól: szerinte a kisebbségi politika passzivitást mutat minden olyan országos ügyben, amely nem érinti közvetlenül a kisebbség nyelvhasználati, oktatási, kulturális kérdéseit. A passzivitást a bezárkózás, a többségi társadalomtól való elzárkózás jelenségével magyarázza és felhívja a figyelmet arra, hogy a kisebbségi társadalom is érintett egy sor olyan, univerzális problémában (migráció, klímaváltozás), amelyek megoldása regionális, országos és kontinentális együttműködést igényel.[25]

A tanulmányban igyekeztem bemutatni a kétpólusú reprezentációs vita mögött sejthető elméleti és gyakorlati okokat. Tudatosítva, mint arról korábban már többször is volt szó, hogy a kisebbségi diskurzusok dinamikus kapcsolatban állnak mind az anyaországi, mind a többségi társadalom diskurzusaival is (Brubaker 2006). A reprezentációs konfliktust mozgató etnikai kontroll egyik fontos motiválója a szlovák nacionalizmus, amely szimbolikus cselekedetekkel, területi-nyelvi-kulturális kisajátító szándékokkal folyamatosan táplálja a kisebbségi nacionalizmust, ezzel egy önfenntartó kört hozva létre, amelyben a két nacionalizmus tulajdonképpen egymást táplálja. Elena Mannová szerint a vegyes lakosságú déli határ menti régióra leginkább az jellemző, hogy mindkét fél szeretne belőle egységes és hangsúlyosan saját területet létrehozni. Mivel mindkét fél folyamatosan a szimbolikus határkijelöléssel foglalkozik, ezért Mannová szerint végül a szlovákok és a magyarok is kisebbségként viselkednek ebben a régióban (Mannová 2009, 201. p.). A szlovák és magyar nyelvű diskurzusok dinamikájának bemutatása azonban egy külön kutatás témája lenne, a tanulmányban pedig elsősorban arra törekedtem, hogy a szlovákiai magyar nyelvű kulturális mező belső mozgásait mutassam meg. Ez természetesen nem zárja ki, hogy az egyes jelenségek mögött e tényezők hatásaira is gondoljunk.

Fontos szempont továbbá, hogy bár a reprezentációs vita az egész szlovákiai magyar kulturális mező diskurzusát áthatja, beláthatatlan feladat lett volna a kultúra minden területén pontosan feltérképzeni azt. Ezért néhány tipikus, egymással összefüggő példa mutatta be, hogy néz ki a reprezentációs konfliktus a gyakorlatban, milyen műveket, alkotói viszonyulásokat, kritikai, befogadói pozíciókat von maga után. Bár a kultúra legtöbb területe mutat kifejezetten rá jellemző sajátosságokat (az irodalmi mezőt olyannyira foglalkoztatja a kisebbségi önreprezentáció problémája, hogy szinte saját, belső válságaként éli meg azt; a filmes szakma, vélhetően strukturális okok miatt erőteljesen a progresszív diskurzus irányába húz; a közművelődést belülről feszíti az időről időre felmerülő folklorizmusvita), ami általánosan megállapítható, hogy a dichotóm rendszerben való pozíció elfoglalása megkerülhetetlen része a szlovákiai magyar kultúrának.

Irodalom

Appadurai, Arjun 2001. A lokalitás teremtése. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 12. évf. 3. sz. 3–31. p.

Bajcsi Ildikó 2014. A pártállami magyar kulturális elit rekrutációja Csehszlovákiában. A Csemadok-alapítók nemzedéke (1949–1960). In Papp Z. Attila (szerk.): Határhelyzetek VII. Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium.

Barth, Fredrik (szerk.) 1969. Ethnic Groups and Boundaries. The Social Organization of Culture Difference. Boston, Little, Brown and Company.

Barth, Fredrik 1996. Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 7. évf. 1. sz. 3–25. p. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00036/00024/pdf/01.pdf Letöltés: 2019. 06. 20.

Beke Zsolt 2016. Az identitás esélyei. Szlov. magy. kult. Pozsony, Kalligram.

Bourdieu, Pierre 1988. Az identitás és a reprezentáció. Világosság, 29. évf. 8–9. sz. 642–644. p.

Boym, Svetlana 2001. The Future of Nostalgia. University of Michigan, Basic Books.

Brubaker, Rogers 2001. Csoportok nélküli etnicitás. Beszélő, 6. évf. 7–8. sz. 60–66. p. Elérhető: http://beszelo.c3.hu/cikkek/csoportok-nelkuli-etnicitas Letöltés: 2019. 06. 20.

Brubaker, Rogers 2006. Nemzeti kisebbségek, nemzetiesítő államok és anyaországok az új Európában. Regio. Kisebbség, politika, társadalom. 17. évf. 3. sz. 3–29. p.

Dieckhoff, Alain 2002. Egy megrögzöttség túlhaladása – a kulturális és politikai nacionalizmus fogalmainak újraértelmezése. Regio. Kisebbség, politika, társadalom, 13. évf. 4. sz. 7–22. p.

Dusík Anikó 2006. A kizökkent idő tapasztalata. In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989–2006). Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 36–42. p.

Eriksen, Thomas Hylland 2008. Etnicitás és nacionalizmus – antropológiai perspektívák. Budapest, Gondolat Kiadó.

Feischmidt Margit 2005. A magyar nacionalizmus autentikusság-diskurzusainak szimbolikus térfoglalása Erdélyben. In Feischmidt Margit (szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok. Budapest–Pécs, Néprajzi Múzeum–PTE BTK Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék, 7–32. p.

Feischmidt Margit (szerk.) 2010. Etnicitás. Különbségteremtő társadalom. Budapest, Gondolat Kiadó–MTA Kisebbségkutató Intézet.

Fenton, Steve 2003. Ethnicity. Padstow, Cornwall, Polity Press.

Filep Tamás Gusztáv 1999. A (cseh)szlovákiai magyar irodalom, tudományosság és könyvkiadás nyolc évtizede. In Tóth László–Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998, III. Budapest, Ister Kiadó, 5–125. p.

Gerencsér Péter 2018. A „csináld magad” apoteózisa. Dunszt.sk. Elérhető: https://dunszt.sk/2018/10/30/a-csinald-magad-apoteozisa/ Letöltés: 2019. 11. 18.

Glózer Rita 2007. Diszkurzív módszerek. In Kovács Éva (szerk.): Közösségtanulmány. Módszertani jegyzet. Budapest–Pécs, Néprajzi Múzeum–PTE BTK Kommunikáció- és médiatudományi Tanszék, 260–268. p.

Grendel Lajos 1991. Elszigeteltség vagy egyetemesség. Esszék, cikkek, interjúk. Budapest, Regio könyvek 3.

György Norbert 2004. Klára. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

György Péter 2013. Állatkert Kolozsváron – Képzelt Erdély. Budapest, Magvető.

Győry Adrienn 2013. Identitástöredékek. Irodalmi Szemle, 56. évf. 1. sz. 55–57. p.

Hushegyi Gábor 2003. Kisebbségi mátrix. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 5. évf. 2. sz. 125–130. p.

Hushegyi Gábor 2006. Kortárs és jelenkori magyar képzőművészek. In Csanda Gábor–Tóth Károly (szerk.): Magyarok Szlovákiában III. Kultúra (1989–2006). Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 67–94. p.

Lampl Zsuzsanna 2011. A szlovákiai magyar kulturális és gazdasági elit szociológiai portréja. In Kovách Imre (szerk.): Elitek a válság korában. Magyarországi elitek, kisebbségi magyar elitek. Budapest, MTA Politikatudományi Intézet–MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet–Argumentum Kiadó, 437–461. p.

Lanstyák István 1998. Nyelvünkben otthon. Dunaszedahely, Nap Kiadó.

Losoncz Alpár 2003. Vázlat a vajdasági magyar elitek dinamikájáról. In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla (szerk.): Etnopolitika. A közösségi, magán- és nemzetközi érdekek viszonyrendszere Közép-Európában. Budapest, Teleki László Alapítvány, 305–324. p.

Mannová, Elena 2009. Southern Slovakia as an Imagined Territory. In Ellis, Stephen G. et al. (eds.). Frontiers, Regions and Identities in Europe. Pisa, Plus-Pisa Univeristy Press, 185–204. p.

Misad Katalin 2019. Nyelvhasználat kétnyelvű környezetben. Tanulmányok a magyar-szlovák nyelvkapcsolódások köréből. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Gramma Nyelvi Iroda.

Németh Zoltán 2005. A bevégezhetetlen feladat. Bevezetés a „szlovákiai magyar” irodalom olvasásába. Dunaszerdahely, Nap Kiadó.

Patakfalvi-Czirják Ágnes 2018. Ünnepélyes keretek között újra és újra kimondani. A Székely Szabadság Napjának elemzése. In Filep Tamás Gusztáv (szerk.): Ünnep és felejtés. Emlékezet, identitás, politika. Budapest, Pesti Kalligram.

Szabó Réka 2013. A szlovákmagyarok csodája, avagy tévhitek reneszánsza 40 percben. Irodalmi Szemle, 56. évf. 1. sz. 58–59. p.

Szarka László 2005. Kisebbség és kultúra. A kulturális intézmények szerepe a közösségépítésben. In Blénesi Éva–Mandel Kinga–Szarka László (szerk.): A kultúra világa. A határon túli magyar kulturális intézményrendszer. Budapest, MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézet, 5–24. p.

Száz Pál 2017. Fűje sarjad mezőknek. Phytolegendárium. Budapest, Kalligram.

Szeghy-Gayer Veronika 2016. Felvidékből Szlovenszkó. Magyar értelmiségi útkeresések Eperjesen és Kassán a két világháború között. Budapest, Kalligram.

Tarics Péter (szerk.) 2018. Értékeink: százéves a szlovákiai magyar közösség, hetvenéves a Csemadok. Trhová Hradská, Pro Futuro Hungarica.

Tekei Erika 2017. Az elmúlt idő értelmezett idővé változtatása. Romániai magyar népköltészeti kiadványok recepciójának vizsgálata (1948–1989). In Bene Sándor–Dobos István (szerk.) Az idő alakzatai és időtapasztalat a magyarságtudományokban. Budapest, Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság, 77–86. p.

Uhrin Erzsébet 2008. Nyelv és identitás a magyarországi szlovákoknál. Barátság, 15. évf. 6. sz. 5896–5898. p.

Vajda Barnabás 2005. Klára sikamlós nyelvéről és az egyenes beszédről. Új Forrás, 37. évf. 7. sz. Elérhető: http://epa.oszk.hu/00000/00016/00107/050714.htm Letöltés: 2019. 07. 01.

Vančo Ildikó 2010. Minorities and Identities: The Role of (The Native) Language. In Quatre-vingt-quatriéme session annuelle du Comité. Brüsszel, Palais des Académies, 59–70. p.

Zakariás Ildikó 2018. Jótékony nemzet. Szolidaritás és hatalom a kisebbségi magyarok segítésében. Budapest, MTA TK Kisebbségkutató Intézet–Kalligram.

Filmek:

Galán Angéla 2011. Szlovákmagyarok

Molnár Csaba 2011. Ľudovít Štúr utolsó napjai

Molnár Csaba 2013. A rendes ember

Prikler Mátyás 2013. Köszönöm, jól 

Kiállítások:

Németh Ilona 2016; 2017. Mindent becsomagolni (Pozsony: SODA gallery; Budapest: Knoll Galéria)

Németh Ilona 2017; 2018. Eastern Sugar (Prága: Futura Gallery; Pozsony: Kunsthalle Bratislava)