Mohay Tamás (szerk.): Nemzedék, szerep, érték. Családi kapcsolatok, szokásrend és értékváltások történeti alakulása a 20. században

Budapest, ELTE BTK Néprajzi Intézete, 2016, 370 p.

Lelkes érdeklődő, vagy akár (részben avatott) szakmabeli számára is repeső öröm, de „lehetetlen küldetés” is minden tanulmánykötet, konferenciakiadvány, sokszerzős mű ismertetése, melyből sem válogatni, sem kihagyni nem illik (vagy indoklásra szorul), kiemeléssel meg olykor fölé-emelés zajlik, mely sokszor éppoly kétes, mint a felejtés. Felejteni vagy hanyagolni márpedig nem lenne érdemes a címben jelzett kötetet, mert részben a szaktudomány ritkán merészkedik „rokon” vagy „szomszédos” területek szakmai értékelésére, de a néhány mégis megszülető referencia meg aligha képes méltó módon elismerni sok-sok szerző még több munkájának eredményeit, meghallani kérdéseit, folytatni örökségét, továbbvezetni elindult kutatásait és még „értékelni” is az együttes eredményt. Lehet ugyanakkor felületesen is képet adni, lehet a több száz oldal egyetlen írásából valamely „másként gondolható” részletet kiemelni s arról kritikai felszínességeket elmondani a máskéntgondolás nevében. Erre sok szempont figyelembevételével együttesen nemigen vállalkozom. De ha már képtelen küldetés amúgy is, engedtessék legalább körvonalakkal jeleznem, mit is kínál maga a mű, melynek huszonkét tanulmánya óvatos becsléssel is hetekig tartó ismerkedést igényel a címben körvonalazott kérdéskörökkel. E „körberajzolás” – ha lehet – még lehetetlenebb a kötetcímbe préselt tematikát illetően, hisz amennyiben létezik a nem iskolásan vett tárgyi és szellemi néprajz, annak nagyjából két- vagy háromötöde leírható lenne ilyen kulcsfogalmakkal, mégannyira az alcím tovább tágított etnográfiai, etnológiai, szociokulturális és történeti dimenziói révén. Ekkora körvonal nincs is, vagy ha van, hát lelóg a lapról… Ezenfelül: a kötet anyaga egy 2015-ös tavaszi kétnapos konferenciára épül, ahol rokon szakmákkal közös, sok jelenlévő, számos kérdés, hozzászólás, reflexió által kiegészített találkozás amúgy sem csupán szellemi eszmecsere volt, hanem a Néprajzi Intézet nyolcvanéves fennállásának emlékével megkezdett összegzési-áttekintési mérlegelés folyamatában az egyik állomás, mely az „Emlék, emlékezet, életút” témakörű korábbi konferenciakiadvány folytathatóságát is kellett tükrözze (erről Mohay Tamás részletesebben szól előszavában a meghirdetett tematikát, a beérkezett tématerveket és eszmecserére késztető kérdéseket is említve). Az interdiszciplináris szándék és nemzetközi előadói sereglet ezekből fakadóan is arra kínált késztetést, hogy eltérő szempontok, olykor vitatkozó tónusok, másféle metódusok és tudásmódok kapjanak helyet – amit azután a kötet is híven közvetít.

Mintegy „rálátást” engedve, a könyv öt nagyobb fejezetbe tagoltan közli az előadásokat és közlésre szánt tanulmányokat. Nemzedékek, szerepek, értékek, szokások, kitekintés az átölelő fejezetcímek sorrendje, s magyar néphagyománytól (Andrásfalvy Bertalan), nagykunsági örökségfelfogástól (Örsi Julianna), budapesti kerületi jelenkortörténetig (Vasasné Vida Réka) és bolgár családhistóriáig (Menyhárt Krisztina), kárpátaljai életstratégiákig (Kótyuk Erzsébet), mexikói iskolapéldáig (Schiller Katalin) vagy erdélyi szokáskutatásig (Fülöp Hajnalka, Balázs Lajos, Tasnády Erika) annyiféle szerkezet, történet, normarend virul a kötet lapjain, hogy kevés szakmai érdeklődés van, mely ne találhatna forrásra ez oldalakon. Hajlamom van „kivonatolásra” – de ezt itt most nem tenném, gazdagon érzékelve mindazt a befektetett munkát, kutatási szorgalmat, terepen-létet, közlési szándékot, árnyalást és igazítási szándékot, önálló felismerést és szakismereti párhuzamok keresését, mely ott ül ez írások mélyében. Ennélfogva aligha akad más, mint valamely kényes lelátóról rápillantani az írások hordozott, képviselt, megjelenített tartalmaira. Ezt persze illő valamely kínos kritikai visszafogottsággal tennem, s ezt mint szemléleti pozíciót el is fogadom. Egészében, a komplex „rálátást” imitálva úgy fogalmaznék: ismeretesek szakmai kérdések és közelítésmódok, melyeket ez a kötet nem képvisel, nem tematizál (ilyen példaképpen a közös „nevezőt” kereső konferenciaszervezési szempontok között nem szereplő dekonstrukciós problematika, a szaktudomány „alkalmazási minőségének” kihívó gondja, az etnológia és etnográfia vagy folklorisztika és szokásnéprajz közötti finom distinkciók összhangba hozatala a szociológiai, kulturális antropológiai, recens kutatásmetodológiai problematikákkal), de a tanulmányok lapoztán erősödik a benyomás, hogy nem is szükséges mindenáron a harmóniákkal párban képződő diszharmóniák felhangjainak megnevezése, enélkül is lehet teljes egy kutatási anyag, gyűjtött adattömeg, terepkutatási tapasztalat. Itt jöhetne a szakmai felülnézet szempontja – ezt azonban a kötet egész interdiszciplináris kontextusa érvénytelenítené. A generációk közötti kapcsolathálózati, intimitási, interakciós tér leírásában például Keszei András emlékezet és emlékeztetés fogalomkörével éppúgy megteremti a történeti dimenziót, mint a magyarországi németek generációinak belső rendjét taglaló Vass Erika, vagy a kiskanizsai kapcsolatformák történeti rendjével itt szereplő Molnár Ágnes, aki egész doktori disszertációt írt a kanizsaiakról és nagyjából mindent tud a családról, amit empirikus kutatásban érdemes. Vagy az 1944–45-ös viharok családi és személyes emlékezetben megmaradt lenyomatairól Bartha Ákos éppúgy értekezik a „homo narrans” értelmében, mint a feldolgozott két életútinterjúval az oral historynak is szerepet adó emlékezetrekonstrukciós kortárs kutatások, holokauszt-adatbázisok feldolgozói vagy a kortárs életvilágok narratív struktúrái körül járatos más kutatók…, vagy az iskolai oktatás szociokulturális, családstruktúrára jellemző vagy a migrációs késztetésekkel összefüggő problematikák esetében Schiller Katalin a nemek, a tudás, a térségi körülmények vagy a generációs különbségek stílussajátosságait éppúgy láttatja a totonák társadalom históriájában, mint kortárs fejlesztési programok kilátásait mérlegelve. Egyszóval a „magaslesről” világosan belátható, hogy a fejezetekbe, elvben „tematikus” blokkokba tagolás nem merev struktúrát, hanem olvasóknak szóló könnyítést képvisel inkább… – nem igazán jogos szempont tehát a diszciplináris „határokat” számonkérni vagy elvárni. Sőt, a kötet egyik fő erénye ezek átjárhatóságának empirikus és közvetlen tapasztalata is.

A család mint jelenség evidens jelenléte, valamint a történeti dimenziók, térségi relációk mindenkori nyilvánvalósága is visszatükröződik az írások java többségéből (hangsúlyokkal azért egyik vagy másik felé…), de a „hagyományos” szokáskutatások („feleségszerzés néprajza” Balázs Lajos írásában, a nemi szerepkörök éneklési szokásokba tagolódása Tasnády Erika dolgozatában, a karácsonytartás utóbbi fél évszázada Lázár Katalin szakirodalmi áttekintésében, vagy a hagyományos konyha és a kortárs gasztrobloggerség viszonya Báti Anikó míves elemzésében) akár kölcsönös utalások nélkül is komplementer viszonyban maradnak (mondjuk értékrend és identitás iparos relációit taglaló tanulmányban, Kovács Kata várpalotai példáival, vagy a népszokások szerepének méltóságát előtérbe helyező Andrásfalvy Bertalan-írásban) azokkal a kortárs jelenségeket ismertető vizsgálódásokkal, amilyen példaképpen Szőke Anna vajdasági témaköre a tradicionális családi és értékviszonyok bomlásával összefüggő társadalmi értékváltozásokról, vagy a családi értékkonfliktusok, értékőrzés és szokásjogi átalakulás kérdései Nagy Janka Teodóra ugyancsak délszláv történeti forrás- és joghistóriai áttekintésében. Röviden tehát: a tematikus körvonalakon túlra kisugárzó tapasztalati és szemléleti, földrajzi vagy kultúraközi, néphagyományi és modernizációs hatásegyüttesek önmaguknak és interakciók hullámain át is jelzik a néprajztudomány komplexitásának sokszínű megjeleníthetőségét akár egyetlen konferencia anyagában is.

A.Gergely András