Szemle archív

Fogarassy László alap- és forrásmûnek minõsülõ könyvében (Magyar cserkészmozgalom Csehszlovákiában 1919-1939. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 1922, 160 p.; ismertetését lásd: Turczel Lajos: Két könyv a két háború közti cserkészetünkrõl. Irodalmi Szemle, 38. évf. [1995] 4. sz. 89-93. p.) mint dokumentumanyag is szerepel a pozsonyi fõiskolás cserkészek Sarló-szervezete rendezésében 1929. július 31-én Eperjesen lefolyt országos cserkészankétról szóló s A Mi Lapunkban (a továbbiakban: AML) közzétett jelentés (84-91. p.; jellemzését lásd uo. 43. p.). Az AML bevezetõje az ankétot a szentiványi (1926) és a gombaszögi (1928) táborozást követõen a csehszlovákiai magyar cserkészet fejlõdése szempontjából mint a legjelentõsebb eseményt értékeli. Az elõadók névsora is erre vall – Csáder Mihály, Balogh Edgár, Sziklay Ferenc, Scherer Lajos, Gyõry Dezsõ s mások (vö. úgyszintén: Új Világ, 11. évf. [1929] 32. sz., aug. 4., 2.p.).

Fábry Viktor eperjesi cserkészparancsnok „Magyar cserkészprogram más nyelvû iskolákba járó magyar fiatalság számára” témakörben elhangzott elõadásában kifejti, adott esetben a magyar cserkészcsapatoknak feladatuk, „hogy a más nyelvû iskolákban tanuló magyar ifjúságot saját nemzetének kultúrközösségében is megõrizzék. Ennek tesz eleget az eperjesi magyar cserkészcsapat is, melynek diák-tagjai mind szláv középiskolát látogatnak. A sárosi cserkészet életében megható momentum az, hogy a más nyelvû iskolákba járó magyar diákok cserkészmozgalmát létrejöttében a szlovák cserkésztestvérek is elõmozdították.” (90. p.). A továbbiakban erre vonatkozólag olvashatjuk, miszerint „Az ankét ama reménynek is kifejezést adott, hogy az eperjesi szlovák cserkészek példaadó magatartása, valamint az iskolai hatóságok elismerésre méltó lojalitása másutt, így fõként Léván, Rozsnyón és Ungváron is ismétlõdni fog, és a cserkésztestvériség jegyében ezeken a helyeken is megszülethetik…” (uo.) A kérdéskörben részben eligazító a lapalji jegyzet (c, 91), de mélyebben gyökerezõ és tartósan ható összefüggései nyomán messzemenõen egyet kell értenünk a szerzõnek ama ténymegállapításával, hogy amikor 1945-ben újból megindult a csehszlovákiai cserkészmozgalom (igaz, csak szlovák rajok alakulhattak…), „szívesen fogadták az egykori magyar cserkészcsapatok neveltjeinek közremûködését, és ezek mint tisztek igen jól beváltak” (135. p.).

Az ankét hét „szakaszát” tekintve e helyütt az elsõbõl kívánunk kiindulni, amely „Az egyesületi és az élménycserkészet” megtárgyalása volt. Szerényi Ferdinánd dr. (Ungvár) a cserkészet legbelsõ lényegeként határozza meg az egészséges élményt és önálló tapasztalatot, a „friss erdei cserkészést”; „Az élménycserkészet vezeti el a cserkészt Istenhez, ez ad aktív nemzeti erõt, és ez teszi a szociális emberi haladás s a nemzetek közti testvériség dolgozójává” (86. p.). A vitában ugyanezt ismétli Fábry Viktor olyanképpen, hogy „A cserkészet minden felekezet fiait közelebb hozza egymáshoz, és a természet közvetlen megmutatásával élménnyé teszi a fiatalságban az istentudatot” (91. p.; a fentiekben mindenütt a közlemény-jelentés szövegét idézzük – Z. L.). Lehet, ma kissé másképpen fogalmaznánk, de egyrõl van szó: a természet jelentõségérõl az ember életében és az emberi kapcsolatok formálásáról általa. Illetve akárcsak metaforikusan a kanti csillagos égrõl fölöttünk, s arról, ami közben minket önmagunkhoz és egyben a másikhoz köt, eszmérõl, amely a cserkészet létalapját képezi (s amely ma, környezetünk pusztulásakor a mindennapok követelményeként jelentkezik…).

Hogyan is írja S. L. naplójegyzeteiben a „gromosi” cserkésztáborban? – „A tábortisztás szín- és fényárban tobzódik. Sudaras, égnek szaladó fenyõfák szilluettjei mögül föllángol még utoljára a nap izzó korongja, (…) és azután lebukik a kékeslila hegyek mögé. (…) Ó, nincs szebb a csillagos égnél! Így szép ez, innen az égbe roskadt fenyõerdõ nagy tisztásáról. Városban, szûk falak közt elveszti varázsát.

(…) Lobogó szemû csillagok, a Kis Göncöl, a Fiastyúk és a többi; magas, méteres lángok csapnak ki az erdõperem hátsó ívébõl, s megvilágítják a tûz köré sereglett fiúk alakját. A lángoló, ropogó, sercegõ tûz bíborba festi a fiúk arcát, és egybe forrasztja õket. Kicsordul ajkukon az örökszép magyar dal. Egyik vidám nóta váltogatja a másikat, majd felsírnak a panaszos, jajongó, régiveretû kurucnóták. És felzúg a szlovenszkói regöscserkészet dala is: ” Ki tanyája ez a nyárfás?” (…) Az összedobbanó szívek mindegyike érzi: egy Atyának egyformán szeretett és egyformán ostorozott gyermekei vagyunk mindnyájan.” (Este a gromosi cserkésztáborban. S. L. naplójegyzetei. Új Világ, 12. évf. [1930] 32. sz., augusztus 3., 3. p.). 1

Az élménycserkészet legfõbb és központi formája eszerint a táborozás; eseményei és mozzanatai még a szívfacsaró és „leverõ” sátor- és táborbontással együtt is, amely nem kevésbé fûzi egybe a résztvevõket. Az utóbbit jeleníti meg S. L. a „folytatásban”. (Hazajöttek a fiúk a gromosi cserkésztáborból. Búcsú a tábortól. Elérkezett a táborbontás napja. S. L. naplójegyzete. Új Világ, 12. évf. [1930] 33. sz., augusztus 10., 3. p.)

E sorokkal a „a letûnt világból”, az eperjesi magyar cserkészcsapat történetébõl kíséreljük meg néhány írást õrzõ sárguló lap, fénykép összeillesztését. Fogarassy László feldolgozásából megtudhatjuk, hogy a cserkészcsapatok létrejöttükben egy-egy iskolára alapozódtak. Még a háború kitörése elõtt jött létre a komáromi (1913), két pozsonyi (1913), a rimaszombati (1914), majd küszöbén a losonci és a lévai cserkészcsapat. Kassán a premontrei gimnázium cserkészcsapatát 1917-ben alakították meg. A további fejlõdést meggátolta a háború. Az 1920/21-es tanévben már létezõ cserkészcsapatok közt tünteti fel a szerzõ az eperjesi evangélikus gimnázium csapatát, amelynek parancsnokai Wallentínyi Samu dr., Frenyó Lajos és Peskó Ödön (9. p.). Wallentínyi Samuról e sorok szerzõje a Prágai Tükörben (1996. 1-2. sz.), valamint a Kalligramban (1996. 6. sz.) emlékezett meg. Wallentínyi utolsó útján, amikor 1930. június 16-án az eperjesi evangélikus templomból temették, cserkészek kísérték, s Szelepcsényiné Frenyó Erzsébet nevükben szólt: „Köszönjük, Fõparancsnok Úr, a boldog cserkészidõket!” (Dr. Wallentínyi Samu emlékezete. Szerk. Sebesi Ernõ. Pre¹ov-Eperjes, Minerva, 1933, 21. p.). Frenyó (Kövényi) Lajos 1898-tól 1934-ig a Kollégium hittantanára, regionális történeti kutatásai forrásfeltárók és -értékûek, nyugdíjba vonulása után is aktív tevékenységet fejt ki. Feldolgozta a regionális és egyben országos kihatású történelem eseményeit, a mondavilágból ránk maradt egy-egy töredékét, az elsõ kirándulásokat a Magas-Tátrába 2 , munkáinak egy része egyháztörténeti. Peskó Ödön ugyanott matematika-fizika szakos tanár 1896-tól 1926-ig, tanári mûködését a kassai állami magyar reálgimnáziumban folytatja. Valamennyien Tátrajárók.

Megjegyezhetjük még, hogy a Fogarassy László könyvében felvázolt, az 1921-es évre vonatkozó, a Szlovenszkói Magyar Cserkészszövetséghez csatlakozó csapatok nevét és taglétszámukat tartalmazó táblázatban (15-6) létszámával az eperjesi evangélikus fõgimnázium fiú- és leánycsapata együtt kerül az elsõ helyre (105 + 37), egy fõvel elõzve meg Losoncot (ennek fiúcsapata önmagában véve 116 taggal az elsõ). S a szerzõ a továbbiakban is megállapítja, hogy az 1922/23-as tanévben „az összes szlovákiai városok közül Eperjesen volt a legtöbb magyar cserkész” – 128 (19. p.). Ezért meglepõ, miszerint a csapat a következõ évben megszûnt (Fogarassy 1992, 19. p.), s nehezen képzelhetõ el, hogy a cserkészkedés négy évig szünetelt volna. Tény azonban, hogy a folytatásban a cserkészek Fábry Viktor evangélikus lelkész körül csoportosulnak, így emlékszik vissza egy öregcserkész is (Új Világ, 19. évf. [1937] 33. sz., aug. 14., 1-2. p.). 3 S erre nézve nem lehet nem idéznünk Fogarassy Lászlót, aki A Mi Lapunkat használja katalógusszerûen: „Újraéledt a magyar cserkészet Eperjesen is: 1927. jún. 29-én 25 fiút és 14 leányt avattak cserkésszé. A fiúcserkészek vezetését Fábry Viktor evangélikus lelkész, a leánycserkészrajét Kissóczy Józsefné (Ásgúthy Erzsébet) vállalta el. A megújult eperjesi magyar cserkészcsapat elsõ ünnepélyes fogadalomtételén megjelentek az eperjesi szlovák és zsidó cserkészek, valamint a kassai magyar cserkészek is.” Lieskovsky Rudolf szlovák kerületi cserkészparancsnok pedig a jelentés szerint mindent elkövetett a magyar csapat létesítésére és az avatási ünnepély fényének emelésére” (i. m. 29-30. p.). A csapat mint az Eperjesi II. sz. Magyar „Sáros” Cserkészcsapat újul meg.

Ez idõ tájt kezdõdik a rendszeres táborozás, 1928-ban háromhetes a Svinka partján Szinyeújfalun. Táborparancsnok ekkor Fábry Viktor (helyettese Sándor Károly; ifj. Bittó Pál és Sáfrán Pál – rajparancsnokok), akárcsak a következõ három évben, csakhogy a táborhely 1929-ben áthelyezõdik Palocsára (Plavec), a Salamon-uradalom palocsai-gromosi (Hromo¹) erdejének tisztására, nem messze a palocsai várkastély romjaitól.

A gombaszögi csapatközi táborban 1928 augusztusának elsõ felében az eperjesiek a beregszászi cserkészekhez csatlakoztak; Flórián László és Roskoványi László végighallgatták a regöscserkészetrõl szóló gombaszögi elõadássorozatot, és részt vettek a szilicei, valamint a szalóci regösnapokon, minek következtében õket is megillette a „regöscserkész” név.

A gödöllõi jamboree (1933) alkalmával ugyan nem kerültek be a cserkészek a hivatalos keretbe, de saját kezdeményezésükként Borsody István, Flórián László, ifj. Kocsák Béla, Weiszer Pál és László, valamint Erõss Dezsõ Budán a Pauler utcai Szikandra-cserkészotthonban, Maléter Pál és Tószögi Iván rokonoknál lakva, naponta járnak ki a HÉV-vel a világtalálkozóra. (Dr. Weiszer Pál közlése.)

A cserkészcsapat 1937-ben fennállásának tízéves évfordulóját ünnepli az elõbbi körletben, de új táborhelyen, közelebb az országúthoz. A lányok néhány napos táborozásra jönnek, s vendégek érkeznek, akiket Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes kalauzol. Õ egyben a táborozók „úszómestere” is. Mint cserkésztiszteket kell itt megemlítenünk elsõsorban dr. Flórián László volt parancsnokot és csapattitkárt, aki visszaemlékszik, hogy tíz évvel ezelõtt tizenöten indultak, a lányokkal együtt ez évben hetvenöten vannak. Weiszer Pál, Maléter Pál, Berndt Richárd és Soós Miklós ifjúsági parancsnokok, illetve rajparancsnokok. 4 A lányok parancsnoknõje a kiváló asztaliteniszezõ (1937-ben országos bajnok) Lloydl Anikó. A fõ- és táborparancsnok Kocsák Béla nyugalmazott pénzügyi fõtanácsos. Gyurica bácsi mint fõszakács a tábor legnépszerûbb embere. A farkaskölykök Soós Miklós gondjaira vannak bízva, mert mesemondásban senki sem veheti fel vele a versenyt, miközben mint kürtös kiváló. Weiszer Pállal együtt kitartanak a végsõkig, amikor a cserkészek 1940-tõl már csak mint a Magyar Párt ifjúsági csoportja tevékenykedhetnek.

A csapat egy júliusi napon sorakozik reggel hatkor a Rózsa utcai magyar iskola udvarán. Ennek egyik, csak alakalmilag használt osztályterme a Cserkészotthon; a cserkészestélyeknek, mûsoros esteknek és színjátszásnak az emeleti nagyterem és színpad a színhelye. A sorakozót ima, tisztelgés a csapatzászló elõtt követi, a csapat ezután menetoszlopba rendezõdik, és elindul a Nagy- vagy Kisállomásra, élén Weiszer Pál parancsnokkal. A második poszton, akárcsak máskor is a kivonulások alkalmával, Maléter Pál rajparancsnok halad, akinek a többiekhez képest több mint egy fejjel kimagasló alakját a zárósorokban lépkedõ, lépést tartó vagy nem tartó kiscserkészek sem veszíthetik el szemük elõl. A cserkészek személyvonattal utaznak Lubotényig (Lubotín), gyalog folytatva útjukat innét az országúton a palocsai-gromosi (Hromo¹) táborhelyre. Tekintetük a falu fölötti dombon kinyúló várromra szegezõdik (a vár a 13. században épült, s akkor királyi birtok, a 16. századtól a Horváth-Palocsay család tulajdona; 1707-ben a labancok sikertelenül ostromolják, s mivel 1715-ben kastélynak minõsítik, elkerülte a lerombolást. De a 19. század harmincas éveiben eszközölt restaurálás következtében, miután falába nagyméretû ablakokat vágtak, huzatossá s lakhatatlanná vált. A magára hagyott vár leégett és rom lett). Jobbkéz felõl néhány lépésnyire folyik a Poprád, amely itt kezd kanyarodni nagy ívben Lengyelország felé, s a táborlakók fürdõhelye. (A folyókanyart azóta feltöltötték.)

A cserkészcsapat megszületésétõl fogva, amikor még nem voltak meg a rendszeres táborozás feltételei, mindenkor bejárta „a mezõt és a rengeteget”. S ezt annál is inkább, mivel a városnak a közvetlen környéke is alkalmas terep a „természeti cserkészetre”. Borsody István, a késõbbiekben pittsburghi történészprofesszor, hajdani eperjesi cserkész egyik írásában találóan jegyzi meg, hogy felvidéki város nincs „környék nélkül” (Városi magyarok. Új Világ, 19. évf. [1937] 52. sz., dec. 25., 2. p.). A várostól „kõhajításnyira” magaslik a harmadkori kiforrt hegyvonulat kúpjain a nagysárosi vár, a kapi vár és a sósújfalusi vár. A közeli Ceméte-fürdõ Petõfi Bükkfájával (alatta írta a költõ eperjesi látogatása idején fogant verseit), Borkút, a Szigordi-völgy, északra távolabb a Csergõ-hegység (Èerchovské pohorie), délre a Hernád völgye s a fölötte csúcsosodó Sivec, a Hernád-áttörés, a Svinka-völgy, a Hernádba torkolló Szopotnyica-patak (Sopotnica) s a környezõ erdõk, a Lujza-forrás stb. mind az egynapos cserkészkirándulások célja.

Kassai és eperjesi cserkészek közös csergõi gerinctúrájáról ad hírt Hartmann Béla örsvezetõ, eperjesi cserkész (A kassai és eperjesi cserkészek mozgó tábora. AML, 1927. okt. 8., 16. p.). Két kassai és három eperjesi cserkész Villkovszky Armand kassai cserkészparancsnok vezetésével Pusztamezõre (Pusté Pole) utaztak vonattal, Kijó községbe érve ott a kocsmában aludtak, s reggel indultak a Mincsolra (Minèol 1157 m, a hegység legmagasabb csúcsa). A nyirkos és párás reggelben azonban nem nyílt onnét kilátás, így tovább haladtak a gerincen a Priehibán (822 m) át a Csergõ-hegy (1053 m) felé, miközben a javuló idõben már jól láthatták Tarkõ és Hõnig várát s az átellenes hegyvonulatokat. A Csergõt érintve folytatták útjukat a Liszáig (Lysá 1069 m; Hartmann Béla nem említi közvetlenül a csúcsra felvezetõ útnál kiálló sziklakövet, az Oltárkõt, amelynek történetét Tompa Mihály azonos címû regéje ír le), ahol éjjelre tábort vertek. Bejárva környékét délután négykor kezdték meg a lemenetelt, hogy elérjék még Kisszebenben az Eperjesre-Kassára induló vonatot, amellyel hazatértek.

A cserkészcsapat túrakörzetébe természetesen beletartozik a Magas-Tátra, a húszas években Wallentínyi Samu, Frenyó Lajos és Peskó Ödön vezetésével több napot töltenek keleti régiójában. S hasonló célzattal vesznek részt, társulnak a Kárpátegyesület (Karpathenverein) akcióiban (az egyesület eperjesi osztályának elnöke ekkor dr. Flórián Károly volt jogakadémiai tanár). 5

Nem tértünk ki a Branyiszkó mindkét oldalát övezõ terepre, amely -akárcsak a felsoroltak – a természeti mellett telítve van történelemmel is. Élményszerû leírását olvashatjuk Oszvald György egyik tárcájában (Oszvald György: Háromnapos táborozáson a fõgimn. cserkészcsapat 1921. augusztus 9-10-11-én. (Új Világ, 3. évf. [1921] 34. sz., augusztus 21., 2-3. p.). „Csak úgy aludtunk azon éjszakán, mint hamu alatt a parázs. És glédába állva a hajnali vonat elõtt, lángra lobbant harminc cserkész szemében a tûz indulást jelzõ szent parancsa: „Légy résen!”” – kezdi beszámolóját szerzõje, aki akkor a gimnázium 5. osztályának épp végzett tanulója (eperjesi születésû, s 1924-ben érettségizett, Wallentínyi Samu az osztályfõnöke, s bár a leírásban senkit sem nevez meg – ez bontaná a stílust, illetve a mûfajt -, parancsnokaik személye kétségtelen. Útvonaluk pontosan kijelölhetõ, az utolsó szakasz kivételével; ahogy Mednyánszky pátriájából, amelynek mély tónusú, víztükreiben az alkony fényeit összegyûjtõ, rozsdavörös árnyalatait, egyöntetûbb jellegét vásznairól ismerjük, áttérnek a Branyiszkó hágójától a Dluhy-patak (Dlhý potok) mentén a Smrekovica alá, a fekete áfonyával benõtt kitáruló nyereghez. A domború Smrekovica keskeny gerincösvényérõl belátni az egész Szepességet, a Magas-Tátra tarajáig; az írásban a Vysoka hora a magassági adat szerint a mai Pátria, meredek nyugati áthatolhatatlan fenyvesével igazi Szepesség, akárcsak (s itt nem épp a közigazgatási határról van szó) a Smrekovica felé vezetõ, nappal is vörhenyes félhomályt õrzõ erdei fenyõs gerinc. A „nyeregnél” magasló domborodáson akkortájt még nem volt meg a zárt üvegverandás Lieskovsky-menház, s míg a letörésben, illetve ösvényein alatta a sárosi oldalon lejutottak a singléri útra (ma Kopytovská dolina, Kopitói-völgy), valóban „pfadfinderes” (Pfadfinder = úttörõ, pionír) feladat lehetett. De ez már a Szinyelipóci-völgy tárulkozásával együtt Szinyei Merse Pál fénnyel teli és üdezöld ecsetvilága, s a szemközti vonulat mögött áll Jernyén romos családi kastélya s kúriája, s ott van a sírja. Az élménycserkészést érzékelendõ foglaljuk be e helyütt vázlatunkba a tárca szövegét:

„…Alig vettük észre, hogy hûvös szellõ fujdogál, mert szívünket meleg öröm töltötte be: valóra vált a régi vágyunk: három napig kint tanyázunk a szabad ég alatt. Szepesváraljára vitt el minket a vonat. Ki ne ismerné – legalább hírbõl – ezt a régi, hányt-vetett sorsú várost, dombtetõn nagy, szép gót templomával, melynek mély harangszava még a porlandókat is felébreszti a híres temetõkertben. Ki ne látta volna azt a nagy múltú várat, mely magasan õrködik ott messze vidék felett, s melynek ma ugyan már erõsen omladozó falai (azóta részben helyreállított – Z. L.) még mindig szivetdobbantóan visszhangozzák sok-sok csata zaját? A délelõttöt a városban töltöttük. Poggyászunkat az evangélikus elemi iskola egy osztályában helyezve el, a fõtéri templomban közösen fohászkodtunk a „Cserkész Istenhez”-hez, s azután megnéztük az egész várost parancsnokainkkal, akiknek magyarázatai még maradandóbbá tették bennünk e mûvészettel megépített, õsi, megszentelt falakra való emlékezést. Hazaszálltak a hírvivõ képeslapok, s azután indulóink hangjára kitárult sok ablak, s fehér keszkenõk lengtek a vidáman tovább menetelõ kis csapat után. Délre zajos lett a vár. Ijedten s vijjogva röpködtek felettünk a magas õrtorony szárnyas lakói (kékvércsék – Z. L.), míg mi bejártuk minden zeget-zugot a négy fallal körülvett fellegvárban; meghallgattuk útmutató könyvecskénket, mely a vár történetével ismertetett meg, s rövid pihenõ után a Paradicsomnak nevezett Sziklakerten át Hadkócra vettük utunkat, ahol hátizsákjainkon igyekeztünk könnyíteni. Örömmel ültük körül térképeinket, melyek a körülöttünk terpeszkedõ dombsorok között megmutatták további utunk irányát a branyiszkói menházhoz. Lassan kanyargott fel vidám daloló csapatunk az odavezetõ szerpentinen, s az este ropogó tûz mellett talált minket ott. Mohával, fenyõvel párnázott ponyvasátraink pihenõre hívtak, takarodót fújt a trombitásunk, s óránként váltakozó õreink s a ragyogó millió csillag vigyáztak álmaink felett.

Másnap a Dluhy-patak vize lett az útitársunk. Ez mosta ki szemünkbõl az álmot, ez vezetett a Vysoka Hora (1172 m) alatt a néhány évvel ezelõtt leégett Smrekovica (1193 m) lábához. Gyönyörû fenyvessel borított hegyek között poroszkáltunk, bódított a tûzõ nap s az illatozó fenyõk, nagy keletje volt az üdítõ, dúsan termõ borovnyicának. A sûrû erdõt csak néha váltották fel kisebb-nagyobb legelõk, melyeken a nagy szárazság dacára is buja fûben dúskáltak szétszóródott csordák. Uttalanná tette az erdõt az idõ, igazán „Pfadfinder”-ek voltunk, míg Singlér faluban a kitûnõ savanyúvíz-kút (Szultán – Z. L.) körül letelepedhettünk. Szakácsaink nehezen tudtak csak megfelelõ mennyiségû ételre szert tenni, de mégis két bogrács birkahússal, kenyerekkel, rizzsel felpakolva mentünk be a Szinyelipóci-völgybe, hogy ott majd sátorfánkat felüssük.

Ebben a völgyben híres, sokszor megénekelt mondák születtek. Magasan felettünk Bánk bán vára, a messze földön ismert Kõasszony (Kamena baba), a Virágos-kertnek nevezett sziklacsoportozat, Mózes oszlopa, az Ölelkezó pár sziklája. 6

Ebben a vadregényes környezetben töltöttünk mintegy huszonnégy órát. Úgy éltünk, mint az indulónk mondja: „Alszunk, ahol helyet kaphatunk, eszünk, amit fõzünk mi magunk”. Fenyõfából két nagy sátrat építettünk, jól megszerkesztett tûzhelyünk csak úgy ontotta a sok jó fõztet, igazi otthont teremtettünk magunknak. Õrtüzünk messze világított, s szálló pernyék a csillagokig emelkedtek belõle. Horkolásunkat szerte fújta a hûvös égi szellõ. A felkelõ napot vidám nóta köszöntötte itt és ott a magasban. Hárman közülünk kötelek segítségével eljutottak a megközelíthetetlennek hitt Kõasszonyhoz, többen Bánk bán várába mentek fel, mások a Vratnica sziklakaput és a Komin barlangot keresték fel. Bejártuk a völgyet, a ma ártatlanul a mélyben csörgedezõ kis völgyi patak évezredes munkájának, szeszélyes játékának maradványait. Fáradt, elcsigázott csapatot hozott este a vonat haza, megérdemelt pihenõre az otthoni ágyba.” (Csak az eperjesi-orlói vasútvonalról lehet szó, de azt Héthárstól Kisszebenig bármely közbeesõ község megállójánál érthették el, újabb alapos gyaloglással… – Z. L.)

Az eperjesi cserkészcsapat megalakulását Bodnár Gábor: A magyarországi cserkészet története címû könyvében (Budapest, Püski, 1989) az evangélikus fõgimnázium csapataként az 1914-es évre teszi (17. p.); mûködésének azonban a világháború alatt nincs nyoma, újból csak A Mi Lapunk 1920/21-es évfolyamában olvashatunk róla, amely fiúcsapatának és leánycsapatának létszámát közli (105 és 37).

A csapat történetének megírása ma már körülményes, a másutt szereplõ adatok és beszámolók anyagát azonban kellõ módon egészítik ki az Új Világ közlései, amelyek a csapat mindennemû tevékenységérõl, természetjárásáról, táborozásairól, kulturális rendezvényeirõl tudósítanak.

„Cserkészavatás. F. hó 8-án Savanyúvízre és Cemétére rendezett kirándulás keretében avatták fel a kollégiumi fõgimnázium ifjú cserkészeit.” ( Új Világ, 3. évf. [1921] 20. sz., május 15., 3. p.)

„Cserkészek Ceméten. F. hó 28-án kedves látványnak lehetett tanúja a véletlenül az utcán tartózkodó közönség. A kollégiumi fõgimnázium cserkészei, tanáraik vezetése alatt, fiúk és leányok vegyesen ródlikirándulásra mentek Cemétére. (…) összesen mintegy ötvenen húzták maguk után a karakterisztikusan karcsú svéd szánkókat. Csakhamar hangos volt a cemétei erdõ. (…) A gyerekhad kint is ebédelt a „Zabijanán”, ahonnan egy páratlanul jól sikerült sportkirándulás kellemes emlékeivel tértek haza a késõ délutáni órákban.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 1. sz., 2. p.) 7

„Cserkészek – Kiállítás és hangverseny – A kiállításon famunkák, favésések és égetések, lombfûrész-, háncs- és agyagmunkák voltak kiállítva. Azonkívül rajzok, festmények, fényképek, kézimunkák, virágasztalok, állványok. Az ipari részben az oktatást Bárdossy tanító látta el, a cserkészlányok papírmunkamûhelyét, ahol háncskosarak, sztaniolképek, árnyképek és egyéb dísztárgyak készültek, Gömöry Jánosné, a koll. igazgató neje, irányította. (…) Könyvet kötnek saját mûhelyükben, a cipészmesterséget, szabóipart tanulják, van teljesen felszerelt famunkamûhelyük.” (A kiállítást a gimnázium tornatermében rendezték meg 1922. május 6-án és 7-én. Lásd: Új Írás. 4. évf. [1922] 18. sz., április 30., 4. p.; a fenti leírást és a következõket pedig – Új Írás. 4. évf. [1922] 21. sz., május 21., 2-3. p.)

„Május 13-án és 14-én a kollégium cserkészcsapata kétnapos szlovák és magyar mûsorú hangversenyben mutatta be kulturális tevékenységét valóban meglepõ eredménnyel. A kollégium tornacsarnokát mindkét alkalommal zsúfolásig töltötte be elõkelõ közönség, szülõk, rokonok. A zsupán képviseletében ott volt dr. Gallay Vladimír zsupáni tanácsos. (…) Zene, dal, szépirodalom, költészet mind oly interpretálásban került érvényre, mely messze felülmúlja egy gimnáziumi önképzõkör kereteit, és a célirányos munka, fokozott önképzés és nevelés által adott hivatottságot árul el. (…) Frenyó Erzsébet, Körtvélyessy István magyar nyelvû, Bleuer László és Neuwirth Márta szlovák nyelvû szavalatai sok tapsot aratnak.” Kovács Bözske Wienarszky Legendáját adta elõ hegedûn Steinhaus Ilona zongorakísérete mellett. A cserkészfiúk egyfelvonásos színmûvet mutattak be. „A csellón Hollénia Zdenkó mutatkozott be mint ifjú virtuóz, ifj. Ghillányi László kísérte zongorán, aki mint dalszerzõ két hangulatos magyar dalával aratott õszinte sikert.”

A mûsoros estre eljöttek a kassai cserkészek is, mintegy hatvanan. A kiállítás és a hangverseny tiszta jövedelme a szegény sorsú cserkészgyerekek felruházására és segélyezésére fordíttatott.

„Ugyancsak megható jelenet tanúi voltak azok is, akik a kollégiumi cserkészdiákok hálájával tudtak együtt érezni, amint õk tanáraik vezetése alatt kivonultak az ev. temetõbe, ahol elhunyt mestereik, nevelõik sírjára tették le a hála, kegyelet és megemlékezés kedves koszorúját.” (Új Világ, 4. évf. [1922] 45. sz., november 5., 3. p.)

Egyedülálló esemény, hogy a magyar cserkészek közremûködésével a kollégium dísztermében vitetik színre franciául Moliére: Az úrhatnám polgár (Le Bourgeois gentilhomme) címû vígjátéka, illetve egyik felvonása. (Új Világ, 5. évf. [1923] 3. sz., január 14., 3. p.; 5. sz., január 28., 3. p.)

„Sikerült Petõfi-ünnepélyt rendezett a kollégium cserkészifjúsága f. hó 18-án esti 6 órai kezdettel az õsi Kollégium nagytermében. Az ünnepélyen jelen volt a város egész magyar társadalma. Az ifjúság alapos fölkészültséggel hódolt a nagy költõ emlékének, értékes fölolvasásokkal, dallal, szavalattal és zenével. (Új Világ, 5. évf. [1923] 9. sz., február 25., 3. p.)

„A helybeli koll. gimnázium cserkészeinek kirándulása. Késmárkról írják: Frenyó Lajos és Wallentínyi Samu vezetése alatt 32 gimnáziumi cserkész érkezett Késmárkra szombaton este, ahol megháltak, és másnap a Magas-Tátrába vonultak. Megszemlélték a fürdõket, és miután az Itatón megháltak volt, másnap a Zöld-tóhoz rándultak. Miután az idõjárás e kirándulásnak nagyon kedvezett, a kirándulók a legszebb emlékekkel tértek ismét vissza Eperjesre.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 23. sz., június 3., 3. p.)

„A Karpathenverein Pre¹ovi Osztálya a koll. fõgimnázium cserkészcsapatával együtt f. hó 19-én, vasárnap, az iparvasút igénybevételével társaskirándulást rendeznek a Szigordi-völgybe és esetleg a dubniki opálbányába.” (Új Világ, 5. évf. [1923] 34. sz., augusztus 19., 3. p.)

„Hazajönnek a cserkészek. Közel öthetes táborozás után, muzsikás jókedvvel, szombaton este érkeznek haza cserkészeink, akik a páratlanul szép gromosi táborban töltötték el az idei szeszélyes nyarat. (…) Harmincöten táboroztak az idén Kocsák fõparancsnok és Flórián Laci ifjúsági parancsnok vezetésével a csodaszép gromosi táborban, és feltestvériesültek a cserkészélet parancsolta magasabbrendû emberszeretet nagy összefogásában. (…) A mi városunk közönsége sokat látogatta a tábort, melynek mintaszerû vezetése, berendezése, fegyelme s sok évi tapasztalatokon nyugvó példás élete mindenkit, aki kint volt, elbájolt, elbûvölt. (…) Hangos nótával vonulnak majd be ma este a fiúk a városba, és a tábor lebontott sátrainak helye már elhagyottan néz bele a gromosi éjszakába.” (Új Világ.17. évf. [1935] 32. sz., augusztus 11., l. p.)

„Az ifjúsági vezetõ Weiszer Pali, aki a volt ifjúsági parancsnokkal és jelenlegi titkárral, a nemsokára katonai szolgálatra bevonuló dr. Flórián Lacival együtt azon igyekszik, hogy a fiúk „Béla bácsijá”-nak mentül kevesebb gondja legyen a gyerekekkel.” (Új Világ. 18. évf. [1936] 28. sz. július 12, 2. p.)

Az 1937-es táborozásról már szó esett. Látogatás az eperjesi magyar cserkészek palocsai táborában „… egy hétre jön 14 cserkészlány”, vendégek érkeznek Eperjesrõl, Kassáról, Ólublóról és Lõcsérõl, a Poprádban fürödnek, majd a kürtszó hallatára térnek a táborba ebédhez (rántott csirke). „Az ügyeletes napostiszt, Weiszer Pál parancsnokhelyettes elõzékenyen a vendégek rendelkezésére áll, és körülvezeti õket a táborban. Budapesti vendégek is vannak. (Új Világ, 20. évf. [1938] 30. sz., július 23., 3. p.) A tudósítást F. L. jegyzi.

Õsszel, az államünnep alkalmából a cserkészcsapatot szereplésre kérték fel, a Zöld-fa udvarterén azonban a tábortûz fényében már csak némajátékkal léphettek fel (Scholtze László játszotta a „királyleányt”).

De talán cserkészakcióként tarthatjuk számon a „költõi verseny” emlékoszlopának megmentését, amelyet a Széchenyi-kör emeltetett 1883-ban. Azt ugyanis 1939-ben ledöntötték, de a fiúk egy éjjel elásták, s így a háború utáni kedvezõbb viszonyokban vissza lehetett helyezni talapzatára. 8

Maléter Pál rajparancsnok 1936. szeptember 24-én érettségizett Eperjesen a szlovák kollégiumi gimnáziumban, osztályfõnöke ekkor dr. Stanislav Felber, az I. és a II. osztályban azonban még Wallentínyi Samu, mivel a II. B osztály koszorújának szalagfelirata szerint temetésekor õ volt az osztályfõnökük, s a búcsúszavakat Suhajda Vilma mondta el, aki Maléterrel együtt érettségizett. Nyolcvanadik születésnapja elõestéjén, 1997. szeptember 3-én az eperjesi Veèerník ismerteti életpályáját (Maïarský hold pre¹ovskému rodákovi [Magyar tiszteletadás Eperjes szülöttjének]), s szeptember 4-én a város polgármestere, Juraj Kopèák mérnök részt vett az ez alkalomból a Budapest melletti Tököl községnél levõ katonai repülõtérnek, ahol 1956-ban Malétert letartóztatták, mint Maléter Pál Repülõtérnek a névadó ünnepségén. Sírjára a köztársasági elnök, a honvédelmi miniszter és az Országgyûlés képviselõje után a polgármester szülõvárosa nevében helyezte el a kegyelet koszorúját. S itt adta át Keleti György akkori honvédelmi miniszternek a város In Memoriam Maléternek adományozott emlékérmét, amellyel Eperjes elsõ írásbeli említése 750. évfordulóján a hagyományait gazdagító kimagasló tudományos, mûvészi, közéleti és sportbeli eredményt, érdemeket szerzett személyiségeket tüntették ki; a csatolt videokazettán a család Fõ utcai lakhelye is látható. A koszorúzás után Göncz Árpád megköszönte a részvételt, megjegyezve, hogy „az számunkra is megtiszteltetés”. Maléterné Gyenes Judit úgyszintén személyesen mondott köszönetet, és fejtette ki, mennyire örül annak, hogy eljöttek az ünnepségre Pál szülõvárosából is.

Õ 1954-ben volt Eperjesen, s a város igen tetszett neki. Kezdetben arra gondolt, hogy férje földi maradványait apja mellé, a kassai Maléter-sírboltba temetteti, de úgy hallotta, hogy azt felforgatták, kifosztották. Most azonban úgy hiszi, hogy a legigazibb, ha itt marad bajtársai között (M. Országh tudósítása szerint, Pre¹ovský veèerník, 1997. szeptember 9., 170. sz. 8-9. p.; a fentiek ugyanott – 8. évf. [1997] 166. sz., 5. és 169. sz., 1. p.).

Maléter Pál újratemetésén a 401-es parcellán ott volt dr. Weiszer Pál, aki nála egy évvel korábban érettségizett, s akivel a prágai egyetemi évek alatt együtt laktak, valamint volt osztálytársai közül a Budapesten élõ K. Suhajda Vilma s az akkor pozsonyi Tószögi Iván építészmérnök, koszorújukkal az egykori eperjesi cserkészcsapatot is képviselve. Maléternek az Egyesült Államokban élõ egyik leánya 1994 nyarán Eperjesre látogatott, hogy felkeresse nagyanyja sírját.

A volt eperjesi cserkészcsapatnak ma még 11 tagja él Eperjesen, egy Kassán, ketten Pozsonyban (s kettõnek Pozsonyban van a sírja), egy cserkészlány Prágában, ezenkívül néhányan Magyarországon és az Egyesült Államokban.

A Kollégium fõgimnáziumának keretében 1924-tõl Andrej Sládkovièról elnevezett önképzõkör mûködött. A Kör által elõadott színdarabokban többször szerepelt Flórián László és Sáfrán Pál, aki az 1932/33-as tanévben az önképzõkör elnöke volt, s mindketten kitûntek elõadásaikkal is. Ónodi Olivért a Kör irodalmi kísérleteiért és elõadásáért dicséretben részesítette, akárcsak az Új Világban és az AML-ben tökéletes verselésû költeményekkel jelentkezõ Eisert Árpádot (1929-ben érettségizett, a Károly Egyetemen orvosdoktori diplomát szerzett; egyikük sem volt cserkész, e felsorolásból azonban nem tartjuk célszerûnek kihagyni õket). A magyar cserkészcsapat rajparancsnoka Berndt Richárd az 1935/36-os iskolaévben alelnök, egy évre rá, az érettségi évben a Kör elnöke volt.

Sáfrán Pált 1939-ben avatták a prágai Károly Egyetemen orvosdoktorrá. A holocaust áldozata lett, emlékét az eperjesi Raymann-kórház elsõ pavilonjának elõcsarnokában márványtábla õrzi. Budai László a Don-kanyarban maradt; két testvérük többéves szovjet deportálásból tért vissza.

A Kerényi-ház kapualjából azt a gótikus ajtókeretet ismerjük, amely fölött a város elsõ, háromrózsás és második címerét látni, a kölcsönösen az egyikbõl a másikba átnyuló kézfej Vak Béla epret tapogató kezét jelképezi. Kerényinek a Szebeni úton (a késõbbi Meliorisz-kert) és Kálvária mögött is kertje volt, ezeket gyakran látogatták, az utóbbi a Kern-kert (Kernufka) a városnak a 18. században tisztiorvosa szerint nevezett, édesvízû forrással, ahol két táblába vésett versszöveg díszelgett, Horatius és Kerényi verse (a kõtáblát Gallotsik Vilmos, a város orvosa, akinek a kert tulajdonába került kerettel és üveg fedõlappal látta el, de az emlék elveszett):

Horatii votum. „Hoc erat in votis:

modus agri non ita magnus,

Hortus ubi et tecto vicinus ingus

aquae Et paulum silvae

super his fons foret”

– Horác kívánsága.”Ez volt szivem egész vágya:

nem éppen nagy szántóterület,

Ott, hol kert simul hozzá és

hajlékomhoz közel bõ vízû forrás

S hol ezen felül egy kis erdõ részlet volna.”

(Satiram liber II, Satira VI); Ehhez társult Kerényi Hárs alatt címû saját verse – „E hársfa alatt terem nekem dalra a gondolat…” kezdetû.

(Képaláírások – a szövegben számok nélkül)

(1) A palocsai nagytábor levelezõlapja. A kép jobb oldalán Maléter Pál

(2) Tábortûznél 1938-ban. A felsõ sorban balról az ötödik Kocsák Béla táborparancsnok, a középsõ sorban balról a harmadik Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes, balról a hatodik Maléter Pál rajparancsnok

(3) Levélírás a gromosi táborban. Középen Weiszer Pál táborparancsnok-helyettes

(4) Weiszer Pál és ifj. Kocsák Béla cserkésztisztek

(5) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón az osztálytársak egy csoportja a gimnázium udvarán. A kép bal oldalán Maléter Pál

(6) 1956-ban a húszéves érettségi találkozón a gimnázium udvarán. Balról a harmadik Maléter Pál

A szöveg végén lapalji jegyzetbe:] A közlemény nyilvánvalóan kiegészítendõ. Ezért kérjük azokat, akik további részletekkel járulhatnának hozzá a csapatra vonatkozó ismereteink elmélyítéséhez, közöljék õket levélben szerkesztõségünk címére. Esetleg csatoljanak fényképfelvételt is, amelyet visszaküldünk. Elõre is köszönjük. – A szerk.

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: „Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: „Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért „felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: „Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában „a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: „Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: „Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint „könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit „a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert „nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert „Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint „Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a „nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: „Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: „Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, „az elementumok”, az élelem stb. „mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: „Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint „a közönséges természet” és „az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: „…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a „nyers bárdolatlanságból” az „emberi méltóságra” lendíti fel az embert: „A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az „nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű „Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: „Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: „A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a „gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint „állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, „balvélekedések”, „aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző „mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy „a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a „gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. „Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása „philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: „erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy „a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert „nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot „ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás „szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A „vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert „az emberi természet” alatt „a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának „az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda „valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek „kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a „kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész („okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki „csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi „a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki „a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a „kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a „civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda „iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt „a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat („egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). „Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A „feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: „Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: „Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az „okosság”), amely „a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy „a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál „a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért „nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

1. Bevezetés

A populáris, azon belül a népi kultúrát alapvetően tradicionális volta mellett (vagy annak ellenére) az állandó változás, alakulás jellemzi. Ebből adódóan az egyes néprajzi jelenségek s általában a parasztság társadalmi helyzetének a változásai, a népi kultúra egészének a periodizációs kérdései régóta foglalkoztatják a kutatókat. S bár a néprajztudomány olykor történeti tudományként határozza/határozta meg önmagát, éppen ez a kérdés, vagyis a történetiség, a viszonylag pontos kormeghatározások kérdése az egyik legbizonytalanabb építőköve a diszciplínának. Általában különféle demográfiai, társadalmi, urbanizációs, gazdasági folyamatok, életmódváltozások függvényeként, továbbá a népi kultúrán (elsősorban a népművészeten) belül mutatkozó stílusjegyek, azok változásai alapján szokás történetileg tagolni, periodizálni a népi kultúrát. Kutatásmódszertanilag is indokolható módon az egyes néprajzi jelenségek, jelenségcsoportok korszakolása a legáltalánosabb. Ily módon beszélhetünk a népi építészet, a gazdálkodás és a táplálkozás, a népművészet, a népzene és a néptánc, valamint a népköltészet stb. történeti korszakairól, illetve stílusrétegeiről. Természetesen időben tagolható Közép-Európa népi kultúrája, melynek a magyar népi kultúra 1 (s ezen belül a mai Szlovákia magyar népi kultúrája) is szerves részét képezte, általában is. Mivel a néprajzi anyag kormeghatározása meglehetősen bizonytalan, ezért a népi kultúra történeti tagolása során nem is szokás (nem is lehet!) éles határvonalakat húzni. Általában évszázadokban beszélnek a néprajzkutatók, viszonylag széles átmeneti idősávokat hagyva az egyes korszakok között. A magyar népi kultúrát a maga egészében általában több nagyobb korszakba szokás sorolni, kezdve a honfoglalás előtti örökséggel, a középkoron és a reneszánsz, valamint török hódoltság korán át a barokk, rokokó és klasszicizmus korával bezárva. Ez a durva korszakolás teljes mértékben nem feltétlenül esik egybe az egyes részjelenségek (pl. építészet, gazdálkodás, táplálkozás, népművészet stb.) alapján megadható periódusokkal. A 19. századtól, amikortól már egyre nagyobb mennyiségben állanak a rendelkezésünkre a néprajzkutatók által a népi kultúráról fölhalmozott adatok, amikortól az egyes rokontudományok (gazdaság- és társadalomtörténet, valamint a szociális és kulturális antropológia) eredményei is segítenek az eligazodásban, a kutatók szinte egybehangzó véleménye szerint valamivel szűkebb időhatárok között további három korszakot lehet megkülönböztetni. Az első, többé-kevésbé pontosan datálható korszak, amely mind a népművészetben, mind a népzenében a régi stílust képviseli, még a 18. században veszi kezdetét, s nagyjából az 1820-as évekkel zárul. Ezt követi egy további korszak (az új stílusú népművészet korszaka), amely az 1870-80-as évekig tart, és végül az utolsó, amelyik az első világháború végével ér véget (vö. Hofer 1975; Kósa 1998, 78-128; Pranda 1969; Vörös 1977). 2

Mindezek ismeretében nagy merészségnek tűnhet egy olyan „korszakolásra” vállalkozni, amely szűk egy évszázad populáris kultúráját kívánja időben tagolni. Nem is erről van szó azonban. Az alábbiakban arra teszek kísérletet csupán, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúráját ért 20. századi, alapvetően az impériumváltásokból fakadó hatásokat számba vegyem. Jól tudom, hogy ezek a hatások nem azonnal és nem teljes társadalmi szélességben érvényesültek, de dokumentálásuk mégis fontos lehet a populáris kultúra, az azon belül, illetve az arra ható belső és külső erők jobb megismerése szempontjából (…)

2. Az impériumváltások nyomán jelentkező hatások a 20. században

A populáris kultúra történeti rétegzettsége általában és alapvetően nem az egyes politikatörténeti változásokhoz kötődik. Egy-egy kultúrán belül tapasztalható cezúrák sokkal összetettebb okozati rendszerek nyomán jönnek létre. Az alábbiakban mégis a 20. századi politikatörténet fontosabb fordulópontjaira támaszkodva vizsgálom meg, hogy ezek a változások milyen hatással voltak (lehettek) az itt élő lakosság populáris kultúrájára. (…)

2.1. 1918-1938

Az 1918-as impériumváltátás következtében megváltozott piaci viszonyok, körzetek, a csehszlovák ipar olcsó árucikkei nem maradtak hatás nélkül a magyar (kis)iparra és kézművességre, a magyar földművesek gazdálkodására, a viseletére, lakáskultúrájára sem. A kereskedelmi forgalomban megjelentek a Ba»a-cipők és a csehszlovák ipar egyéb termékei, amelyek egyszerűen tönkretették a korábban virágzó kisvárosi kisipari termelést, és kialakították a „Ba»a-cipős magyarok” kategóriáját. Ezekről a folyamatokról számolnak be Érsekújvár, Losonc és Kassa kapcsán is a korszak kortárs gazdasági elemzői (vö. Tamás 1938, 84-85, 111, 203-208).

Az 1919. április 16-án kelt 215. számú csehszlovák törvény, amely földreform céljaira lefoglalta a 150 hektárnál nagyobb mezőgazdasági és a 250 hektárnál nagyobb vegyes művelésű területeket, történeti vonatkozásait ma már meglehetősen jól ismerjük, elsősorban Machnik Andor (Machnik 1993, 15-23), Vadkerty Katalin, illetve Varga Kálmán (Varga 1992) kutatásainak köszönhetően. Machnik Andor munkája új kiadását Vadkerty Katalin utószava és függelékben a csallóközi telepesfalvakba érkezett morva-cseh kolonisták teljes névjegyzéke, valamint az általuk építtetett lakóházak tervrajzai (amelyek alapvetően cseh és szlovák építészeti hagyományokra vezethetőek vissza) egészítik ki (vö. Machnik 1993, 202-223). Ezek kétségtelenül fontos forrásai lehetnek egy majdani néprajzi szempontú vizsgálatnak is. A telepítés célja a homogén magyar etnikai tömb megbontása volt, elősorban a Kisalföld északi részén. Ennek érdekében cseh és morva, valamint északról érkező, továbbá Jugoszláviából „hazatelepült” szlovák telepeseknek adtak lehetőséget, hogy rendkívül kedvező hitelek felvételével a kisajátított földekből vásároljanak, házakat építsenek. Ily módon önálló telepesfalvak (Hod¾ovo, Hurbanova Ves, Hviezdoslavov, Okánikovo, ©robárová stb.), valamint a már meglévő magyar falvak tartozételepüléseiként „kolóniák” jöttek létre (Szenc, Szentmihályfa, Nagylég, Köbölkút, Bény, Nagytárkány stb.). A csehszlovák földreform nyomán létrehozott 94 kolónia közül 64 magyar többségű területekbe ékelődött, s az összesen 2271 telepes közül 1746, tehát mintegy 77%-uk került magyar vidékre (Machnik 1993, 18). (…)

Az újonnan érkezett telepesek nem tudták fölvenni a gazdasági versenyt a megmaradt nagybirtokokkal, és gazdaságilag lényegében kudarcot vallottak. Az állam pedig különféle termények támogatásával is segítette őket. Ilyen volt a dohány, a fűszerpaprika és a gyümölcs. A homogén magyar etnikai tömb megbontása sem sikerült maradéktalanul, hiszen ezek az apró szigetek a magyar többségen belül inkább alkalmazkodni voltak kénytelenek, semmint diktálni, az asszimilációt elősegíteni. A szükség egyébként is nagyon gyorsan a viszonylag jó és zökkenőmentes együttélés modus vivendijét alakította ki az őslakosság és az ide érkezett telepesek között (vö. Varga 1992, 62-63). Több helyen ugyanabba a templomba jártak, ugyanazt a temetőt használták, bár voltak települések, amelyek kolonistái kialakították a maguk temetőit (pl. Köbölkút). Mindamellett a földreform, s a nagybirtokok ebből fakadó felosztása a pásztorkodás, a külterjes állattartás hanyatlását segítette elő a térségben. (…)

A katonai szolgálat hatásai még a hagyományos táplálkozásban is módosulásokat eredményezett, bár nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszottak a vendéglők, kereskedők stb. is. Az élesztővel keltett főtt tészták a szlovákiai magyarok népi táplálkozásában gyakorlatilag 1918 után bukkannak föl (Pozsony környékén szórványosan talán korábban is). Bodnár Mónika kutatásaiból tudjuk, hogy Tornaújfaluban ez az ételféleség „az utóbbi évtizedekben, a 30-40-es évektől vált ismertté” (Bodnár 1988, 742-743). Köbölkúti adataink ugyanakkor arról tanúskodnak, hogy a karfiol ismerete, illetve annak rántott karfiolként való elkészítése szintén a cseh laktanyákat megjárt katonaviselt férfiak hozományának tekinthető, igazi elterjedése azonban csak a hatvanas-hetvenes évekre tehető.

A különféle folklórműfajok terjedését számtalan külső tényező segítheti. Most csak az impériumváltozások nyomán megváltozott iskolai oktatás szerepére szeretnék egy példát hozni. Ujváry Zoltán 1961-ben egy kis közleményében a magyarországi Gömörből, Hét községből adott közre egy, a szlovák betyárhősről, Jáno¹íkról szóló, magyar nyelven elmondott történetet, amely a két népnek (a szlováknak és a magyarnak) a szóbeliségben is kifejezésre jutó kapcsolatára szép példa (Ujváry 1961). Ujvárynak, folklórkutatásait a szlovákiai Gömörben tovább folytatva, a következő évtizedekben még további magyar nyelvű Jáno¹ík-történeteket sikerült följegyeznie a térségben. A szájhagyomány mellett Sajórecskén azonban egy olyan magyar nyelvű, ám egyértelműen az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt kiadott, töredékes volta miatt pontosan nem datálható iskolai tankönyvre bukkant, amely adalékul szolgálhat a Jáno¹ík-hagyomány magyar közegbe való kerülésének egyik lehetséges módjára: „Az említett szlovákiai magyar nyelvű tankönyvben Jáno¹ík életéről, cselekedeteiről hosszabb történetet találunk. Jirásek népi mondafedolgozását fordították magyar nyelvre. A tankönyv azért érdemel figyelmet, mert a szlovák népi hősről szóló történeteket, egyes epizódokat a magyar lakosság körében ismertté tette és a néphagyományba való bekerüléséhez hozzájárulhatott, vagy pedig már a néphagyományban ismert mondákat felelevenítette, felfrissíthette” (Ujváry 1986, 38). Megjegyzendő, hogy a két világháború között Csehszlovákiában kiadott nagyszámú magyar nyelvű iskolai tankönyvek közül több is tartalmaz Jáno¹ík-történeteket. Legyen elég itt utalni a Lengyel-Buèenec szerzőpáros olvasókönyvére a magyar tannyelvű polgári iskolák számára (Bratislava, 1921, 164-165), továbbá Buèenec Dániel két olvasókönyvére, amelyek a magyar tannyelvű népiskolák II-III., illetve a IV-VI. évfolyamai számára készültek (Bratislava 1923, 114-116, valamint 281). Az általam ismert legkorábbi tankönyv Klima Szaniszló:Csehszlovák Köztársaság honismertetése (Myjava, 1920) című munkája, amelyben a Jáno¹ík-hagyomány, feltehetően Jirásek alapján, szintén ismertetésre kerül (34-45. p.).

Ez a példa egyrészt ékes bizonyság arra, hogy a különféle folklórműfajok, sok más csatorna mellett, az iskolai oktatás segedelmével is terjednek. Másrészt azért is fontos adalék, mivel egy más állami fennhatóság alatt készült tankönyveknek a magyar szájhagyományra gyakorolt hatásával számolhatunk. Az erős feltételes mód használat ebben az esetben azért indokolt, mivel az általam ismert iskolai tankönyvekben szereplő Jáno¹ík-történetek (Jáno¹ík papnak készül, Jáno¹ík kincse stb.) nem fordulnak elő az Ujváry Zoltán által közölt magyar anyagban. Másrészt nyilvánvaló (és ezt Ujváry is hangsúlyozza), hogy a Hétben lejegyzett történet (mivel ez a település sosem tartozott Cseh-Szlovákiához) nem az iskolai oktatás révén került a szájhagyományba. Ebből is látható, hogy a folklórműfajok élete mennyire összetett és csak komplex elemzésekkel érthető meg a maguk teljességében.

A leglátványosabban talán népdalainkban tükröződik vissza az a tény, hogy a magyar fiatalokat 1920-at követően már a csehszlovák hadseregbe sorozták be. Lényegében persze formális változásokról van szó csupán, hiszen a korábban, a Monarchia, az első világháború alatt keletkezett új stílusú népdalok szövegét aktualizálták a megváltozott körülményekhez (a laktanyáknak helyet adó helységek nevét cserélték fel, illetve Ferenc Jóskából Masaryk lett) :

„Vén Maszarik udvarába’ van egy rezgő nyárfa,

Földre hajlik annak minden ága.

Ágyúgolyó töredezi le annak az ágát,

Minden szőke-barna kislány várja a babáját.”

(Perbenyik: Ág 2000, 108)

2.2. 1938-1945

Az 1938-as határmódosulások nyomán egy sor „anyaországi” néprajzkutató jelent meg a visszacsatolt területeken, hogy az addig elhanyagolt szlovákiai magyar tájak „népi kultúráját”, elsősorban persze annak archaizmusait felgyűjtse. Tudomásom szerint arra nem (vagy csak rendkívül esetlegesen) figyeltek oda, hogy ennek a „népi kultúrának” az alakulására volt-e, s ha igen, akkor milyen hatással volt a két évtizedes csehszlovák fennhatóság. Ugyanígy nincsenek összefoglalt ismereteink (legfeljebb elszórtan lappangó adataink és sejtéseink) arról, mennyiben változtak a Magyarországhoz visszakerült lakosság életkörülményei, mindennapjai.

Az 1919-es csehszlovák földreformtörvény révén a térségben megtelepedett cseh és morvak kolonisták önkéntesen elhagyták alig kiépített telephelyüket, míg mások (főleg a szlovákok, akiknek egyszerűen nem volt hová menniük, hiszen ideérkezésükkor minden korábbi ingóságaikat és ingatlanaikat pénzzé tették) igyekeztek megtalálni helyüket az új államhatalom keretei között is. Ennek ellenére 1939-ben már mind tömegesebben hagyták el új otthonaikat. A gazdátlanná vált birtokokat elméletileg az arra rászoruló magyar szegényparasztságnak kellett volna juttatni. Alapvetően ez az elv is érvényesült. Az ONCSA-akció keretében nagycsaládosok kaptak földeket például Apácaszakállason, továbbá a vitézeknek és a hadiárváknak szintén juttattak földeket. Ahogy azonban arra Varga Kálmán is rámutat, „a csehszlovák földreform itteni revíziója nem volt ellentmondásoktól mentes: a maradékbirtokokra és részben a telepesbirtokokra is igényt tartó helyi szegényparasztságnak végül is tömegei kimaradtak a földosztásból” (Varga 1992, 68, valamint 74). Ez természetszerűleg szociális feszültségeket eredményezett, amit csak fokozott a háborús viszonyokból is adódó egyre romló gazdasági helyzet.

Az 1938-as államfordulat utáni üzleti ellátás alacsonyabb színvonalát többen egy gúnyvers formájában is kifejezésre juttatták:

„Bene¹ volt az apátok,

Bársony volt a ruhátok.

Horthy lett az apátok,

Kilátszott a p…tok.”

(Gúta: Fehérváry 1992, 150)

Ugyanakkor tudjuk, hogy ezekben az időkben központilag szervezett, intézményesített gazdaképzés folyt, országszerte épültek az ONCSA-házak (Pered, Csúz, Komárom, Kisgéres stb.), valamint helyi kezdeményezésekből is különböző kisipari tanfolyamok szerveződtek, szegényeknek szánt házak épültek (ilyen volt például a Komáromi Közjóléti és Gazdasági Szövetkezet, amelynek tevékenységéről s gútai eredményeiről a negyvenes évek elején a Komáromi Lapok is rendszeresen beszámolt). Ezeknek a tényeknek a néprajzi vizsgálata szintén várat magára, pedig nyilvánvalóan nem maradtak hatás nélkül a populáris kultúra alakulására sem. (…)

Igaz ugyan, hogy a Csehszlovák Köztársaságban is voltak magyar iskolák, ahol a gyerekek magyar nyelvű tankönyvekből tanulhattak (emlékezzünk a Jáno¹ík-példára!), ám az 1938-as fordulat után ezeket már nem használhatták és anyaországi tankönyveket kaptak. A régi könyvek sorsa változó volt. A Komáromi Lapokban 1939-ben megjelent Egyesült Magyar Párt felhívása arra buzdítja a szülőket és gyerekeket, hogy küldjék be a régi tankönyveket, mivel „hazánkhoz való visszatéréssel sok, a magyar elemi iskolákban használt magyar könyv, szlovák nyelvtan és olvasókönyv használhatatlanná vált”. Az így összegyűlt tankönyveket a párt „Szlovákiában maradt testvéreinknek” szándékozott átküldeni (Komáromi Lapok, 1939/3, 4). Ugyanakkor visszaemlékezésekből tudjuk, hogy voltak helyek (pl. Pered), ahol a kisdiákok előtt látványosan égette el a „tanító úr” a csehszlovák érában kiadott magyar tankönyveket. (…)

2.3. 1945-1993

Ez az a korszak, amely során a szlovákiai magyarokat az impériumváltásból fakadó legerőteljesebb hatások érték. Ez nyilván azzal magyarázható, hogy 1948-ban és 1989-ben egyszersmind gyökeres társadalmi-politikai fordulatokra is sor került, valamint a modernizáció és a globalizáció hatásai is egyre erőteljesebben érvényesülnek.

Az „új” határok elsősorban a keleti peremvidéket érintették. Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék keleti határvidékének falvai szerves kapcsolatban voltak az 1945 után a Szovjetunióhoz csatolt kárpátaljai területekkel. Most az önkényesen meghúzott határ nemcsak korábban szoros kapcsolatban álló területet szelt ketté, hanem még falvakat, ezen belül családokat is. Jó példa erre Nagy- és Kisszelmenc esete. A két falu gyakorlatilag egybenőve, egy főutcával rendelkezve, egyik napról a másikra más-más országban találta magát (vö. Zelei 2000). Az itteni új keleti határ közelsége, a korábbi piaclehetőségektől (Ungvár, Beregszász, Munkács) való elzárás ténye megnövelte a térség korábban jelentéktelenebb kisvárosainak (Tőketerebes, Nagykapos, Királyhelmec) szerepét. Ez a piaclehetőségek mellett egyszersmind munkalehetőségeket is kínált a térség népességének.

A második világháború befejezése és az azt követő „hontalanság évei”, majd a rögtön nyomában jelentkező szövetkezetesítés meghatározó jelentőséggel bírnak a szlovákiai magyarság életében, így ezen belül a populáris kultúra alakulásában is. A csehországi deportálás, valamint a csehszlovák-magyar lakosságcsere következményei, élményei lecsapódtak a szöveges folklórban, illetve a paraszti írásbeliségben. (…) Ennek bizonyítására rendelkezésünkre áll már néhány gyűjtemény (főleg: Molnár-Tóth 1990; Molnár-Varga 1992; Zalabai 1995), amelyek képet nyújtanak a korszak népköltészetéről is.

A Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára gyermekdal dallamára keletkezett az alábbi szöveg:

„Megy a gőzös, megy a gőzös Kistompára,

Kistompai állomásról Csehországba.

Elül, hátul csendőrpuska,

Ki a gőzöst, ki a gőzöst irányítja…”

(Gyerk: Zalabai 1995, 128)

Az 1989 utáni dokumentumgyűjtések eredményeként egy sor parasztköltő deportálással, kitelepítéssel kapcsolatos verse is fennmaradt. Ezek egy része a folklorizálódás útjára lépett, ahogy ezt Nagy Béla felsőszeli parasztköltő Deportálás című, 1947-ben írott versével kapcsolatban Zalabai Zsigmond kiderítette. A költeménynek több, átmásolás, illetve a szájhagyomány révén továbbadott variánsa került elő, a mátyusföldi Felsőszelitől és Taksonyfalvától, a Vág és Garam közi Tardoskedden keresztül az Ipoly menti Ipolyszakállosig (Zalabai 1995, 136-137; vö. Molnár-Tóth 1990, 69-70). (…)

Talán ezeknél, a népköltészetben lecsapódott élményeknél is fontosabbak azok a tapasztalatok, amelyek felderítése még hosszú-hosszú évek kutatásainak tárgya kell, hogy legyen. Itt természetesen külön vizsgálandóak a Cseh- és Morvaországba „deportált” magyarok egy-két éves ott-tartózkodásának később is kimutatható nyomai az itthoni populáris kultúrában és megint külön az őshonos magyar lakosság közé települt magyarországi szlovákok kulturális hatásának a kérdése. Bár valószínűleg az előbbi esetben is beszélhetünk kölcsönhatásokról, ám ezek felderítése cseh- és morvaországi terepmunkákat igényelne. A Szlovákiába települt magyarországi szlovákok és az itt élő magyarok kultúrájában már az eddigi kutatások alapján is több-kevesebb eredménnyel kimutathatóak bizonyos kölcsönhatások. A továbbiakban ezekre nézzünk néhány példát!

A csehszlovák-magyar lakosságcsere-egyezmény keretében Alsó- és Felsőszelibe költözött tótkomlósi szlovákok szinte a legutóbbi időkig megőrizték hagyományos ételeiket, és táplálkozáskultúrájukban az őshonos magyar lakossággal csak igen kevés kölcsönhatás mutatható ki: „A két népcsoport közel harminc éve él együtt, közöttük a mindennapi érintkezésnek, amely magyarul folyik, nyelvi akadálya nincsen. Az emberi kapcsolatok a két népcsoport között kezdettől fogva jók” – írja Szanyi Mária a két népcsoport népi kultúrájának vizsgálata kapcsán, majd így folytatja: „a Szelibe települt tótkomlósiak táplálkozásában is megmaradtak azok a sajátosságok, amelyeket magukkal hoztak az őket korábban körülvevő táplálkozási nagytájból. Ezeket természetesen a mindennapi gyakorlatban tartották meg leginkább, amikor az egyes étkezési alkalmakon csak a családtagok vannak jelen. Átadásnak-átvételnek mind a szeliek, mind a tótkomlósiak részéről inkább csak az alkalmi ételek, illetve étrend tekintetében lehetünk tanúi” (Szanyi 1976, 638). Az már a dolog pikantériájához tartozik, hogy éppen a tótkomlósi szlovákok ételei reprezentálták a helybeli, őshonos magyar lakosság szemében is a sztereotip „magyar konyhát”, szemben a szeli magyarok hagyományos (osztrák-német és szlovák, részben cseh hatásoktól sem mentes) kisalföldi ételeivel. Lényegében hasonló végkövetkeztetésekre jutott Vargáné Tóth Lídia is, aki a csallóközi Tárnokra települt Pest-Pilis megyei szlovákok és az őshonos magyar lakosság táplálkozási szokásait, azok kölcsönhatásait vizsgálta (Vargáné 1994).

Végezetül egy másik példa, amely szintén a Magyarországról áttelepült szlovákok és a helyi magyar lakosság kulturális kapcsolataira vonatkozik: A Mátra-vidéki Kisnánáról több mint harminc szlovák család települt az Érsekújvárhoz közeli Kürtre. A kisnánaiak hagyományos női teherhordó eszköze a hátikosár (hátyik) volt, míg a kürti asszonyok hagyományosan batyuzó lepedővel cipekedtek. A betelepültek Kürtön is a hátikosarat használták egy ideig, egy idős férfi helyben is készített még ilyen teherhordó eszközöket (még néhány tősgyökeres kürti magyar asszony számára is), ám a kisnánai szlovákok egy idő után (nagyjából a hatvanas évek közepe táján) áttértek a batyuzásra. Adatközlőim úgy vallottak, hogy a batyuzó lepedő praktikusabb, mivel nem nyomja annyira a vállat, és az ember ruháját sem szaggatja ki hátul. Így mára a batyuzó lepedő teljesen kiszorította a hátikosarat, s néhány megmaradt példánya a padlásokon szolgál tárolóedényként tovább. E jelenség magyarázatára több lehetőség kínálkozik: 1. meghalt az az idős ember, aki még Kisnánáról a betelepültekkel érkezve értett a kosárfonáshoz; 2. a környéken nem volt megfelelő mennyiségű és minőségű faanyag a hátikosarak készítéséhez; 3. a betelepültek a batyuzás átvételével is ösztönösen alkalmazkodtak az őshonos többség kultúrájához . (…)

A korábbi cseh, morva és szlovák telepesfalvakba 1945 után visszatértek korábbi lakóik, illetve újabb telepesek is érkeztek. Megjegyzendő, hogy ekkor az államnak nem volt már érdeke a korábbi célokat követve, a homogén magyar etnikai tömb megbontása érdekében támogatni ezeket a telepesakciókat, hiszen ekkorra a „magyarkérdés” megoldására jóval „hatékonyabb” eszközök álltak már rendelkezésre (kitelepítés, deportálás, lakosságcsere). Ráadásul a gyorsan bekövetkezett szövetkezetesítés teljesen kivette a kolonisták lába alól a talajt. Ezekben az években Gúta közelében egy szovjet mintájú mintagazdaság köré szerveződve egy sajátos új település, az Ifjúságfalva jött létre. Alapítói eredendenően olyan fiatal szlovákok, akik a lakosságcsere keretében kerültek át Magyarországról (Tótkomlósról és Pitvarosról). Mivel a környékbeli magyar gazdák is sorra beléptek az itt létrehozott szövetkezetbe, majd a kisszigeti tanyavilágot közigazgatásilag Ifjúságfalvához csatolták, a korábban szlovák többségű település fokozatosan magyarrá vált. Az 1991-es népszámlálás során a lakosság több mint 70%-a magyarnak vallotta magát.

A korábban alapvetően mezőgazdaságból élő magyarok populáris kultúráját, életmódját (sőt hosszabb távon mentalitását, a munkához, a földhöz való viszonyát is) még meghatározóbban érintette, alakította az ötvenes évek folyamán lezajlott szövetkezetesítés. Néhány további példa a második világháború után az életmódban, mindennapi kultúrában, mentalitásban (?) bekövetkezett változásokra:

Nyilvánvaló, hogy a korábbi, magángazdaságokon alapuló gazdálkodási rendszert alapjaiban borította föl az 1948. évi kommunista hatalomátvétel, majd az azt követő szövetkezetesítés. Korábban a társas munkáknak igen fontos szerepük volt egy-egy faluközösség életében. A magángazdaságok megszűnésével ezek lehetőségei is a minimálisra csökkentek, és (szőlőtermesztő vidékeken) jószerével a szüretre korlátozódtak, illetve a hatvanas-hetvenes évektől a házépítés során realizálódtak. (…).

Az egyre jobban kitapintható anyagi jólét, főleg az ország délnyugati részén a hatvanas évek második felétől egyre erőteljesebben terjedő „fóliázásnak” is köszönhető volt. A hatalmas fóliasátrakban termesztett primőröket (saláta, retek, paprika, paradicsom stb.) a termelők egyrészt a közeli városok (Trencsén, Tapolcsány, Nyitra, Galánta, Érsekújvár, Léva, Komárom stb.) piacain értékesítették, illetve távolabbi helyeken (főleg Morva- és Csehországban, valamint Rimaszombatban, Rozsnyón) adták el. Az ebből a tevékenységből fakadó többletkeresetet különféle presztízscikkekre (autó, televízió, hifitornyok, ruházkodás), valamint házépítésre fordították.

Mindez persze azt is jelenti, hogy a falusi és kisvárosi architektúra is gyökeresen átalakult a második világháborút követő évtizedekben. Mivel az építkezés mérnöki tervezéshez kötött engedélytől függött, az ötvenes-hatvanas évek „kocakaházai” alapvetően egy típusra vezethetőek vissza. Balassa M. Iván az Alsó-Garam mente falvainak népi építkezését az 1970-es évek első felében vizsgálva megállapította: „a gyűjtés megindulásakor nyilvánvalóvá vált, hogy a községekben rendkívül kevés a 19-20. század fordulóját megelőző időben épült hagyományos paraszti épület. Ennek több oka van, az egyik a két világháború közötti erőteljes gazdasági fellendülés, és ennek következtében a falvak erőteljes átépülése. A másik ok a világháború eseményeiben kereshető, a Garam alsó folyásának mente hosszas csaták színhelye volt, a községek sora többször is gazdát cserélt, s így az épületek tetemes része elpusztult” (Balassa 1990, 5). Mivel a szerző alapvetően az archaizmusokat kereste kutatásai során, tanulmányából sokkal többet nem lehet kihámozni a most tárgyalt időszak építkezéseivel kapcsolatban. A népi építkezésnek ez a gyökeres átalakulása azonban nem jellemző egységesen az egész, magyarok lakta térségre. A faluképek teljes átalakulása elsősorban a gazdagabb kisalföldi területekre a jellemző. Igaz ez részben még az olyan, a köztudatban a mai napig archaikus kutúrájú települések esetében is, mint Martos (vö. Gál 1988). A Kisalföldön tehát, s ezen belül elsősorban a Csallóközben a gyors átalakulást az 1965-ös nagy árvíz erősen felgyorsította, hiszen ekkor egész falvak tűntek el a föld színéről (vö. Kovaèevièová 1975, 46). A keletebbi tájegységek, illetve a szlovákiai Kisalföld északibb része viszont a mai napig sokat őriznek a „hagyományos népi architektúra” elemeiből, bár ott is gyökeres átalakulásokra került sor már az ötvenes évektől. Vajkai Aurél kutatásaiból tudjuk, hogy a bányászatból élő gömöri Rudnán 1955-ben 168 kész ház állott, s ebből 36 új, vakolatlan építmény. Az ezekben az években épült emeletes családi házak alaprajzait is közli a szerző (Vajkai 1976, 152, továbbá: 154-156). Vajkai kutatásainak időpontjában (1956-ban, majd 1965-ben) a szomszédos Kőrös építményeire alapvetően a húszas-harmincas években készült lakóházak voltak a jellemzőek,azokban az években vezették be a villanyt, kapott a falu rendszeres autóbuszjáratot, építettek bekötőutat stb. (Vajkai 1976, 169). Lakói azonban – nyilván a közmondásszerű piacozási hajlamaiknak köszönhetően – a hatvanas-hetvenes évek fordulójára viszonylagos anyagi jólétre szert téve hatalmas, inkább státusszimbólumként szolgáló három- (sőt négy-!) szintes, jórészt kihasználatlan házakat építenek. E két példa azonban valószínűleg inkább kivételnek minősül, s általánosságban elmondható, hogy a keleti országrészekben az építkezési láz jó egy-másfél évtizedes késésben volt a kisalföldi viszonyokhoz képest, s a kilencvenes évek gazdasági visszaesése következtében meg is torpant. Pontos adataink a kérdéskörről nincsenek (talán a statisztikai felmérések, szociológiai vizsgálatok eredményei többet tudnának erről mondani). Az ízlésvilágban, életmódban, lakáskultúrában bekövetkezett, néprajzi módszerekkel mérhető változások jellegéről keveset tudunk.

A háború utáni Szlovákia jellegzetes munkáséletformája lett az ingázás. Bár egész új jelenségnek tűnik kultúránkban, mégis vannak azért előzményei, mint amilyen a gömöri erdei munkások életmódja, akik egy-két hétre is elmentek az erdőbe, elemózsiájukat hetis tarisznyában kötve a hátukra. Amíg erről az életformáról viszonylag jó ismereteink vannak, addig az ingázó munkások helyzetével, életformájával inkább a statisztikusok, szociológusok foglalkoztak.

A vallási életben is gyökeres változásokra került sor elsősorban az 1948-as kommunista hatalomátvétel után. A közösségi vallásgyakorlatot adminisztratív úton igyekeztek lehetetlenné tenni (így a körmeneteket, búcsújárásokat betiltották). A hatósági tilalmakat megkerülendő a szlovákiai magyar hívők Magyarországon igyekeztek részt venni olyan egyházi-vallási rendezvényeken, amelyekre szülőföldjükön nem volt módjuk.

Az időbeli közelség miatt nincs mit csodálkoznunk azon (bár közben nem is nyugtathat meg bennünket ez a tény), hogy a fentieknél is kevesebb adattal, fogódzóval rendelkezünk az 1989-es társadalmi-politikai változások hatásairól a populáris kultúrában. Viga Gyula felső-bodrogközi kutatásai margójára jegyzi meg, hogy „külön vizsgálatot érdemelne az 1990-es évek változása, ami sok tekintetben emlékeztet a magyarországi folyamatokra. A fiatalok nem kívánnak visszatérni – kevés kivétellel – falujukba, a tőkehiány és az értékesítés bizonytalansága nem tette vonzóvá a mezőgazdálkodást.

Az idősebbek közül igen sokan visszaigénylik a földjüket, a munkaerő- és tőkehiány azonban őket is sújtja. Egymással összefüggő gazdasági, társadalmi, politikai folyamatokat indukált ebben a térségben is – azok minden ellentmondásával – a 20. század, melynek vizsgálata inkább szociológiai feladat, jóllehet tanulmányozása fontos tanulságokat rejthet a kultúra változásának vonatkozásában is” (Viga 1996, 139).

Ezek a megállapítások csak részben érvényesek a térség nyugati felének viszonyaira. Itt ugyanis mind a mezőgazdaságban, mind a gazdasági élet egyéb szféráiban (pl. különféle kiskereskedések, vendéglők stb. megnyitása) nagy vállalkozókedv volt tapasztalható a rendszerváltást követő években, amely azonban az utóbbi esztendőkben visszaesni látszik. Az új gazdasági-kereskedelmi lehetőségek nyilvánvalóan kihatással vannak az egész életmódra, értékrendre, viselkedéskultúrára stb.

Az 1989-et követő határmegnyitás, az utazási lehetőségek, a nyugati árucikkek beözönlésének a hatása a településképek alakulásán már most kézzelfoghatóan lemérhető. A növénykultúrában szinte futótűzként terjed az osztrák-bajor vidékek jellegzetes dísznövénye, a futómuskátli, valamint a szurfínea; néhány esztendő alatt létjogosultságot nyert a Valentin-napi ajándékozás szokása, illetve az adventi koszorú. Kissé részletesebben vizsgáljuk meg az utóbbi térhódítását a vizsgált területen! A szokás lényege, hogy egy örökzöldböl fonott koszorúra négy gyertyát helyeznek, s azt egy, a plafonhoz erősített szög segítségével az asztal fölé lógatják, illetve újabban egyszerűen az asztalra helyezik. Advent első vasárnapján gyújtják meg rajta az első gyertyát, majd a következő vasárnapokon fokozatosan a többit. (…) Hermann Bausinger németországi kutatásai, valamint a Fórum Kisebbségkutató Intézet Etnológia Központja által 1999-ben lebonyolított dél-szlovákiai vizsgálatok alapján viszonylag pontosan lehet ismerni az adventi koszorú genezisét és elterjedésének irányát, intenzitását. A jelenség a 19. század közepén északnémet területen protestáns körökben alakult ki (egészen pontosan az első konkrét nyoma 1850-ből, Hamburgból mutatható ki), majd fokozatosan terjedt dél felé: először a protestáns (nagy)polgárság, az ipari munkásság és csak némi fáziseltolódással a parasztság körében, majd az elsö világháborút követően szórványosan, s tömegesen csak inkább a második világháború után a bajor-osztrák katolikus lakosság körében is. A Kárpát-medence térségébe szórványosan az itt élő németek közvetítésével bukkan föl a két világháború között, majd NDK-s „importként” a hatvanas évektől találkozunk vele, elsősorban Magyarországon. Igazi elterjedése térségünkben csak az 1989-es rendszerváltást követően dokumentálható. A különféle nyugati tévéállomások, képeslapok, a virágüzletek, a katolikus egyház hatására terjedt el a dél-szlovákiai magyar háztartásokban. Főleg értelmiségi, vállalkozói körökben, s területileg inkább az ország nyugati részén (vö. Liszka 2000).

2.4. 1993-tól napjainkig

Ha lehet, még a fentieknél is bonyolultabb és kényesebb kérdés annak megválaszolása, hogy vajon az önálló Szlovákia létrejötte volt-e lemérhető hatással a szlovákiai magyarok populáris kultúrájának alakulására? Az nyilvánvaló, hogy azok a kistermelők, akik terményeiket (zöldség, gyümölcs) korábban elsősorban a cseh és morva országrészekben értékesítették, a közbeékelődött új határ miatt fokozatosan kiszorulnak/kiszorultak a cseh piacról. Ezzel a kulturális érintkezés egy lehetősége is megszűnt, melynek konkrét kihatásai csak hosszabb távon lesznek tán lemérhetőek. Ugyanígy bonyolultabbá vált a szlovákiai magyar fiatalok cseh főiskolákon és egyetemeken való továbbtanulási lehetősége. A magyar legényeket ezentúl a szlovák és nem a csehszlovák hadseregbe sorozzák be. Szolgálati idejük alatt (melyet természetszerűleg immár szlovákiai laktanyákon töltenek le) nem kerülnek kapcsolatba cseh sorstársaikkal. Ezek a tények a kulturális kapcsolatok újabb csatornáit zárták el. (…)

3. Összefoglalás

Az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovák Köztársasághoz került mintegy 650 000 fős magyarok népi kultúráját meglehetősen hézagosan ismerjük (a korszak populáris kultúrájáról rajzolható kép, ha lehet, még foghíjasabb). Annyi azonban egyértelmű, hogy a magyar falusi és kisvárosi népességet tradicionális népi kultúrája alapján három nagyobb egységbe sorolhatjuk. Nyugatról kelet felé haladva az első a Kisalföld Dunától északra elterülő része, amely elsősorban a Dunántúl népi kultúrájával mutat rokonságot, miközben az Alföld és a „Palócföld” felé mutató jegyek is tarkítják. Főleg északi része a szlováksággal, a nyugati pedig a Pozsony környéki németekkel élt szoros (gazdasági és kulturális) kölcsönhatásban. Jelentősebb tájegységei a Csallóköz, a Mátyusföld, a Vág és Garam köze, valamint a Zobor-vidék. A térség középső részén, nagyjából a Garam és a Hernád vonala között élő népcsoportot sommásan „palóc”-ként szokás emlegetni. Az új államhatár ezt a népcsoportot kettévágta, déli része Magyarországon maradt, míg az északi került Szlovákiához. Gazdasági kapcsolatai egyaránt kötötték a szomszédos szlováksághoz és az alföldi területekhez. Mindamellett a „palóc”-ként jelzett népcsoport kulturálisan, konfesszionálisan, társadalmilag is rendkívül tagolt, s lényegében csak bizonyos nyelvjárási elemek tartják egyben. A harmadik egység a Kassa környéke, valamint a Felső-Bodrogköz és az Ung-vidék, amely 1945-ig lényegében a kárpátalji területekkel az évszázados gyakorlatnak megfelelő kapcsolatait ápolhatta. Emellett lengyel és alföldi kötődései is voltak. 1945 után az újonnan meghúzott csehszlovák-szovjet határ a térség korábbi kötődéseit elvágta, és a külső kapcsolatok átszervezését segítette elő.

A szlovákiai magyar tájak népi kultúrája tehát 1918-at megelőzően tagolt volt, s az egyes nagy- és kistájak szorosabb, észak-déli kapcsolatban állottak a később Magyarország fennhatósága alatt maradt szomszédos területekkel, mint – kelet-nyugati irányban – egymással. Ez a természetföldrajzi adottságok és a úthálózat mellett annak tudható be, hogy ezek a régiók amolyan félhold alakban Budapest vonzáskörzetéhez tartoztak. Darkó István Losonc példáján ezt a helyzetet érzékletesen szemlélteti: „A nagy test szívéhez, Budapesthez akkora távolságra volt, hogy jól hallhatta a dobbanásait. Délután öt órakor szokott volt berobogni a losonci állomásra Körmöcbánya és Zólyom hegyeiből, Közép-Európa legszebb vasútvonalán a „ruttkai gyors”. A losonci polgár kis kézitáskával szállott fel rá, hogy este már valamelyik pesti színház nézőterén üljön, vagy üzleti ügyeit intézhesse…” (in: Tamás 1938, 197). A 20. század általában véve is a népi kultúra gyökeres átalakulásának a korszaka, tehát ezek a modernizációs erők és az egyre gyorsabb ütemű polgárosodás erősen uniformizálták a szlovákiai magyarok népi kultúráját. Ehhez társultak az impériumváltásból adódó külső hatások, a korábbi piacközpontoktól való leszakadás, a „központi” szituációból peremhelyzetbe való kerülés, továbbá az iskolarendszer, a hadsereg, a csehszlovák ipar stb. egységesítő hatása. Az 1938-as államfordulat magával hozott ugyan bizonyos új hatásokat, ám ezek az idő rövidsége és az egyébként is háborús viszonyok következtében nem mutatkoztak különösebben erősnek. Az 1945 utáni korszak az impériumváltás mellett, az 1948-as kommunista hatalomátvételből adódó társadalmi átalakulás miatt is erősen rányomta bélyegét a szlovákiai magyarok populáris kultúrájára. A magánbirtokon alapuló gazdálkodást fölváltotta a kollektivizált mezőgazdasági termelés, az 1918 után alaposan legyengül magyar kis- és kézművesipar gyakorlatilag megszűnt, az ünnep- és hétköznapokat is áthatotta az új ideológia. A század vége felé a modernizációs hatások mellett egyre erőteljesebben érvényesülnek bizonyos globalizációs jelenségek, amelyen már nemcsak egymáshoz közelítik a szlovákiai magyar tájak populáris kultúráját, hanem egy „világkultúrába” is bekapcsolják azokat (pl. a legkisebb falvakban is felbukkanó grafittik).

Mindezek a fentiekben példákkal is illusztrált hatások is hozzájárulhattak ahhoz, hogy ma a magyar-szlovák államhatár két oldalán fekvő, egyaránt magyar lakosságú, korábban kulturálisan egyértelműen összetartozó települések külső képe már korántsem azonos, illetve az, hogy a határ két oldalán lakó magyarok mentalitása is más lett. Ez persze nem jelenti azt, hogy a szlovákiai magyarok populáris kultúrája teljesen homogén lett. A korábbi nagytáji jellegzetességek töredékei a mai napig jelen vannak ebben a kultúrában, amelyeknek köszönhetően ezek, körvonalaikban ma is kitapinthatóak.

Irodalom

Ág Tibor

2000 Felsütött a nap sugára. Kelet-szlovákiai népdalok. Dunaszerdahely: Csemadok Dunaszerdahelyi Területi Választmánya, 155 p. /Gyurcsó István Alapítvány Füzetek 15./

Balassa Iván

1989 A határainkon túli magyarok néprajza. Budapest: Gondolat, 418 p.

Balassa M. Iván

1990 Az Alsó-Garam menti magyar falvak telpülése, építkezése és lakásberendezése. Ház és Ember, 6, Szentendre: Szabadtéri Néprajzi Múzeum, 5-38. p.

Bodnár Mónika

1988 Adatok Tornaújfalu népi táplálkozásához. Herman Ottó Múzeum Évkönyve, 25-26, Miskolc, 735-746. p.

Fehérváry Magda (szerk.)

1992 Gúta hagyományos gazdálkodása a XX. század első felében. Komárom: Csehszlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 170 p. /Népismereti Könyvtár 2./

Gál Ida

1988 Ízlésváltozás egy kisalföldi magyar település (Martos) 20. századi lakáskultúrájában. In: Komárom Megyei Néprajzi Füzet 3. Szerk. Körmendi Géza. Tatabánya: Tudományos Ismeretterjesztő Társulat, 54-60. p.

Hofer Tamás

1975 Három szakasz a magyar népi kultúra XIX-XX. századi történetében. Ethnographia, 86, 398-414. p.

Kósa László

1987 Integrálódás és differenciálódás. Etnokulturális folyamatok a szlovákiai magyarok legújabb történetében. In: A hagyományos kultúra a szocialista társadalomban. Budapest: MTA Néprajzi Kutató Csoport, 219-227. p. /Folklór és Tradíció./ 1998 „Ki népei vagytok?” Magyar néprajz. Budapest: Planétás Kiadó, 246 p. /Jelenlévő Múlt./

Kovaèevièová Soòa

1975 Vkus a kultúra µudu. Bratislava: Pallas, 158 p.

Liszka József

1998 A (cseh)szlovákiai magyarság populáris kultúrája 1918-1998. In: A (cseh)szlovákiai magyar művelödés története 1918-1998. I. Szerk. Tóth László. Budapest: Ister Kiadó, 168-206. p. 2000 Az adventi koszorú. Egy felmérés előzetes eredményei. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 2, 1. sz., 147-156. p.

Machnik Andor

1993 Csallóköz. Tanulmány a honismeret, az agrár- és szociálpolitika köréből. Vadkerty Katalin utószavával (2. kiad.). Pozsony: Kalligram, 223 p. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Molnár Imre-Tóth László

1990 Mint fészkéből kizavart madár… A hontalanság éveinek irodalma Csehszlovákiában. 1945-1949. Budapest: Széphalom Könyvműhely, 192 p.

Molnár Imre-Varga Kálmán

1992 Hazahúzott a szülöföld… Visszaemlékezések, dokumentumok a szlovákiai magyarság Csehországba deportálásáról. 1945-1953. Budapest: Püski, 135 p.

Pranda Adam

1969 K periodizácii vývinu µudovej kultúry na Slovensku. Slovenský národopis, 17, 327-347. p.

Szanyi Mária

1976 Kölcsönhatások egy magyar és egy szlovák népcsoport életében. Irodalmi Szemle, 19, 636-638. p.

Tamás Mihály (szerk.)

1938 Tátra-almanach. Szlovenszkói városképek. Bratislava-Pozsony: Tátra-kiadás, 256 p. /Tátra-könyvek. Szlovenszkói írók munkái: I. sorozat 3. kötete./

Ujváry Zoltán

1961 Magyar hagyomány Jáno¹ík szlovák betyárról. Ethnographia, 72, 471-473. p. 1986 Jáno¹ík a gömöri folklórban. In: uő: Fejezetek Gömör folklórjához. Debrecen: KLTE Néprajzi Tanszék, 25-41. p. /Gömör Néprajza V./

Vadkerty Katalin

1999 A belső telepítések és a lakosságcsere. Pozsony: Kalligram, 284 p. /Mercurius Könyvek./

Vajkai Aurél

1976 ¥udová architektúra v obci Rudná. In: Gemer. Národopisné ¹túdie 2. Red. Adam Pranda. Rimavská Sobota: Gemerská vlastivedná spoloènos», 145-174. p.

Varga Kálmán

1992 Telepesfalvak, kolóniák Komárom környékén. 1919-1950. Regio, 3, 2. sz. 59-75. p.

Vargáné Tóth Lídia

1994 A népi táplálkozás kölcsönhatásai Tárnok község magyar és szlovák lakosai között. In: Interetnikus kapcsolatok a Kárpát-medence északi részén. Szerk. Liszka József. Komárom-Dunaszerdahely, 241-246. p. /Acta Museologica 1-2./

Viga Gyula

1996 Hármas határon. Tanulmányok a Bodrogköz változó népi kultúrájáról. Miskolc: Herman Ottó Múzeum, 335 p. /Officina Musei 4./

Vörös Károly

1977 A parasztság változása a XIX. században. Problémák és kérdőjelek. Ethnographia, 87, 1-13. p.

Zalabai Zsigmond (szerk.)

1995 Magyar Jeremiád. Visszaemlékezések, versek, dokumentumok a deportálásról és kitelepítésről. Pozsony: Vox Nova, 185 p.

Zelei Miklós

2000 A kettézárt falu. Dokumentumregény. Adolf Buitenhuis fényképeivel. Budapest: Ister Kiadó, 278 p.

Dolgozatomban a csehszlovákiai magyar lakosság felekezeti megoszlására vonatkozó adatokat elemzem a felekezeti megoszlást is rögzítő népszámlálások adatai alapján.

Az első világháború után megalakult Csehszlovák Köztársaságban a két országrész vallási, felekezeti összetételében is jelentős eltérések mutathatók ki. A gazdaságilag elmaradott Szlovákia lakossága tradicionálisan vallásos volt, a fejlett iparral rendelkező cseh országrészekben a szekularizáció, elvilágiasodás elsősorban az értelmiség és a munkásság jelentős rétegeit távolította el az egyházaktól. Szlovákiában egy alig néhány ezer főt kitevő rétegtől eltekintve a teljes lakosság valamelyik egyház tagjának vallotta magát (1. táblázat). A magukat felekezeten kívülieknek deklarálók aránya 0,23%, az ismeretleneké 0,02% volt. A cseh országrészekben (Csehország Morvaországgal és Sziléziával együtt) a felekezeten kívüliek száma meghaladta a 700 ezret, vagyis az országrész lakosságának 7,2% – át. A lakosság döntő többsége a cseh országrészekben és Szlovákiában is a katolikus egyház tagjának vallotta magát; Csehországban a lakosság 82%?a, Szlovákiában a római és görög katolikusok összesített részaránya 77,4% – ot tett ki. Míg Szlovákia felekezeti összetételében a további meghatározó felekezet az evangélikus, a református és az izraelita egyház volt (12,8%, 4,8%, 4,5%), Csehországban a huszita tradíciókra alapozó, a köztársaság létrejöttével egy időben alakult nemzeti egyház, az ún. csehszlovák egyház volt a második legjelentősebb egyházi tömörülés. (Tagjainak száma meghaladta az 520 ezret, az országrész lakosságának 5,23% – át.) A két jelentősebb evangélikus egyházhoz tartozók, azaz a cseh testvérek és a német evangélikusok száma és aránya már jóval kisebb volt (231 ezer és 151 ezer, 2,3% és 1,5%). A csehországi izraeliták száma 125 ezer fő volt (1,25%).

A szlovákiai magyarság felekezeti megoszlása Szlovákia összlakosságával bizonyos vonatkozásokban hasonló jellegzetességekkel bírt, de azért lényeges eltérések is kimutathatók. Az 1921 – es népszámlálás a szlovákiai magyarok számát 637 183 főben adja meg, s ez az akkori Szlovákia lakosságának 21,2% – a. 1 A magyar római katolikusok száma megközelítette a 450 ezret, vagyis a magyar népességen belüli aránya (70,3%) a szlovákiai értéknek (70,9%) felel meg. A magyar görög katolikusok aránya (2%) az országos értéknek (6,5%) csak töredéke volt. Az evangélikusok aránya, illetve az egyes evangélikus egyházak megoszlása Szlovákia népességén, illetve a magyar lakosságon belül mutat ki igen nagy eltéréseket. A magyarság 24,2% – a, az országrész lakosságának pedig 17,7% – a volt evangélikus. A több mint 530 ezer szlovákiai evangélikus többsége lutheránus (augsburgi evangélikus) (382 ezer fő), a reformátusok száma 145 ezer fő. 2 Sajnos, az 1921 – es adatok nemzetiségi bontásban csak az evangélikusok összesített számsorait tartalmazzák, így a magyar evangélikusok belső megoszlására csak az 1930 – as cenzus alapján következtethetünk. Az alapvető eltérés így is kimutatható; a magyar evangélikusok zöme református, a magyar augsburgi evangélikusok száma a reformátusok alig egyhatodát teszi ki. A református egyház magyar túlsúlya, jellege szintén egyértelműen kiviláglik. A szlovák lakosságon belül a két evangélikus felekezet megoszlása épp fordítottja a magyar lakosságénak: a döntő mértékben lutheránus szlovák evangélikusság mellett a református szlovákság töredéket képez.

Az izraelita felekezetűek száma 136 ezer főt tett ki (az összlakosság 4,5% – a), többségük (51,9%) zsidó nemzetiségűnek vallotta magát. A zsidó felekezetűek magyarságon belüli aránya 3,4%, lélekszámuk 22 ezer fő volt. Nem teljesen érdektelen megvizsgálni a szlovák, illetve német lakosságon belül is az izraelita felekezetűek arányát. A németségen belüli arányuk magasabb, mint a magyar népességen belül (6,5%, 9 ezer fő), a csehszlovák nemzetiségű izraeliták száma ugyan megközelíti a 30 ezret, de arányuk csak 1,5% – hoz közelít.

Az eltérő tradíciók, hagyományok, társadalmi és gazdasági körülmények az elkövetkező időszakban is különböző módon formálták az egyes egyházakhoz tartozók számának alakulását. A cseh országrészekben a felekezeten kívüliek száma több mint 100 ezer fővel emelkedett, részarányuk meghaladta a 7,8% – ot. Az egyes felekezeteknél eltérő tendenciák figyelhetők meg: az ún. nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya jelentősebb növekedést mutat (a cseh testvérek száma mintegy 60 ezerrel, a csehszlovák egyház tagjainak száma több mint 250 ezerrel, a német evangélikusok száma több mint 30 ezerrel gyarapodott, részarányuk is 2,3% – ról 2,7% – ra, 5,2% – ról 5,3% – ra, illetve 1,5% – ról 1,7% – ra növekedett). A görögkeleti egyházhoz tartozók számának emelkedését részben a kárpátaljai ruténok bevándorlása, részben a görögkeleti egyház irányában megnyilvánuló pozitív diszkrimináció eredményezte. A katolikusok aránya viszont – lélekszámuk csekély emelkedése mellett – csökkent (82% – ról 78,5% – ra). 1930 – ra Szlovákiában a felekezeten kívüliek száma ugyan két és félszeresére (6800 – ról 17000 – re) emelkedett – ezt részben a Csehországból Szlovákiába beköltöző cseh hivatalnok és értelmiségi réteg növekedése, részben a szlovákiai társadalom fokozatos belső átstrukturalizálódása váltotta ki -, de így is csak a szlovákiai népesség alig fél százalékát tette ki.

Az egyes egyházakhoz tartozók száma eltérő mértékben ugyan, de növekedett, a lakosságon belüli aránynövekedés a római katolikus egyház mellett az ortodox és a cseh testvérek, illetve a csehszlovák egyház vonatkozásában jelentős. Érzékelhetően csökkent a református és az izraelita egyházhoz tartozók aránya is (4,8% – ról 4,4% – ra, illetve 4,5% – ról 4,1% – ra). A két népszámlálás közti időszakban a magyar lakosság száma és aránya jelentős mértékben csökkent (45 ezer fővel, azaz 637 ezerről 592 ezerre; 21,2% – ról 17,8% – ra), miközben Szlovákia lakosainak a száma közel 330 ezer fővel emelkedett. Így a magyar lakosság felekezeti összetételében kimutatható arányeltolódások nagyobbrészt az egyes térségekben eltérő módon jelentkező nemzetváltási folyamatok következményei, nem pedig az egyes egyházakhoz tartozók számának reális változásaiból fakad. Ezért a magyar lakosságnál kimutatható felekezeti változások összevetése Szlovákia felekezeti struktúrájának valós változásaival nem megalapozott, hiszen a bekövetkezett változások eltérő okokra vezethetők vissza. Valamennyi egyház, illetve felekezethez tartozó magyarok száma emelkedett, kivéve a felekezeten kívülieket.

A magyar népességen belül a római katolikusok aránya némileg növekedett (70,3% – ról 71,3% – ra), az evangélikus felekezetek (összesített) aránya szintén emelkedett (24,2% – ról 24,8 – ra). Az egyes evangélikus egyházakhoz tartozók részletes adatait nemzetiségi bontásban a korábbi (1921-es) népszámlálás nem tartalmazta. Az 1930 – as népszámlálási adatok szerint a református egyházhoz tartozók száma meghaladta a 126 ezer főt, a szlovákiai magyarság 21,4% – a vallotta magát reformátusnak, az evangélikusok aránya pedig meghaladta a 20 ezer főt, a magyarságon belüli arányuk 3,4%. A magyar zsidóság száma mintegy felére csökkent, s arányuk is 3,4% – ról 1,6% – ra apadt.

A köztársaság egész területén 1950 – ben került sor a következő népszámlálásra. A köztársaság felbomlása, a második világháború harci eseményei, a zsidóság koncentrációs táborokba hurcolása és legyilkolása az ezt követő, elsősorban a magyar és német lakosságot érintő kitelepítések, deportálások, lakosságcserék és a reszlovakizáció az országrész szláv nemzeti jellegének nagymérvű erősödését s ezen belül a magyarság számának drasztikus csökkenését eredményezték. Az egykor heterogén nemzetiségű Csehszlovákia etnikai jellege egyre jobban kezdett az ország megálmodóinak elképzeléséhez idomulni. Mindezen folyamatok – talán a reszlovakizáció kivételével – az egyes régiók felekezeti összetételére is kihatással voltak. Az 1950 – es népszámlálásra a kommunista hatalomátvételt követően, az egyházak mozgásterét nagymértékben korlátozó intézkedések beindulása után került sor. Ennek ellenére a magukat felekezeten kívülinek deklarálók száma és aránya is lényegesen csökkent. (Csehszlovákiában az 1930 – as 850 ezerről 530 ezerre, illetve 6,1% – ról 4,3% – ra.) A felekezeten kívüliek számának csökkenése mind Csehországban, mind Szlovákiában erőteljesen megmutatkozott. Csehszlovákia lakosságának felekezeti összetételében a legszembetűnőbb változás az izraelita felekezetűek számában és arányában következett be (254 ezerről 15,5 ezerre, 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent). Csehországban a katolikusok száma és aránya nagymértékben csökkent; ez jelentős mértékben a 3 milliós német lakosság kitelepítésének következménye (1,58 milliós csökkenés, 78,5% – ról 76,4% – ra). Tovább nőtt a magukat nemzeti egyházakhoz tartozók száma és aránya (a cseh testvérek száma 110 ezer fővel, arányuk 2,3% – ról 2,7% – ra növekedett, a csehszlovák egyházhoz tartozók száma 167 ezer fővel, s aránya 7,3% – ról 10,6% – ra emelkedett), a kis lélekszámú görögkeleti egyházhoz tartozók száma közel megkétszereződött. Az 1921 és 1950 közötti népszámlálások során az ismeretlenek aránya néhány tized százalék körül mozgott.

Szlovákiában a zsidóság még nagyobb mértékben fogyatkozott meg mint Csehországban. (Lélekszámuk 137 ezerről 7,5 ezerre, arányuk 4,1% – ról 0,2% – ra csökkent.) Jelentősen növekedett a katolikusok (római és görög katolikusok összesített aránya 78% – ról 82,8% – ra) és a lutheránusok aránya (12% – ról 12,9% – ra), ugyanakkor csökkent a reformátusok száma (146 ezerről 116 ezerre) és aránya is (4,4% – ról 3,2% – ra).

A magyar lakosság felekezeti megoszlásának értékelése az 1950 – es népszámlálás vonatkozásában igencsak problematikus. A magyarság jogfosztottságát követően megtartott cenzus nem nyújt használható adatokat a magyar lakosság számára vonatkozólag, inkább csak nyújt arról információt, hogy a magyarság egészét sújtó intézkedések után oly rövid idővel valójában hányan merték bevallani magyarságukat. 3 Így a felekezeti hovatartozás terén bekövetkezett változások értékelése is inkább csak informatív jelleggel bír. Az egyes felekezeteknél kimutatható változások az országos változásokhoz hasonló tendenciát mutatnak. A nem katolikus egyházakhoz tartozók száma csökkent, a római katolikusok aránya jelentősen növekedett (71,3% – ról 75% – ra), a magyar reformátusok száma közel a felére apadt (126 ezerről 73 ezerre), a magyarságon belüli arányuk némileg csökkent (21,4% – ról 20,5% – ra). Az 1950?es cenzus nemzetiségi adatainak a megbízhatatlanságát a felekezeti megoszlás szempontjából is megerősítik a reformátusok nemzetiségi összetételére vonatkozó adatok: 1930?ban a reformátusok 86,7% – a, 1950 – ben 65% – a, 1991 – ben 78,2% – a vallotta magát magyarnak. Egyértelmű, hogy 1950 – ben csak a református egyházhoz tartozóknál tízezres nagyságrendű nemzetváltás mutatható ki a magyarságságnál.

Az 1950 – es népszámlálás volt a kommunista uralom alatt megrendezett népszámlálások között az első és egyben az utolsó, amely során rákérdeztek a felekezeti hovatartozásra is. Csak 40 évvel később, az 1989 – es novemberi változásokat követő 1991. évi népszámlálás során kérdeztek rá újból a lakosság vallási hovatartozására. Azonban ez az adatfelvétel már teljesen más valóságtartalmat rögzített a felekezeti hovatartozás vonatkozásában, mint az 1950?nel bezáródó népszámlálások, így az 1991 – es adatok összevetése a korábbival inkább csak informatív jellegű. Annak ellenére, hogy a felekezeti hovatartozást hasonlóan megfogalmazott kérdésekkel tudakolták 1991 – ben, mint 1950?ben, az eltérés legalább két vonatkozása meghatározó. 1950 – ben (és a korábbi népszámlálások alkalmával) a felekezeti hovatartozás jogilag rögzített egyházhoz tartozást, egyháztagságot jelentett. Aki nem tagja egyik egyháznak sem, az a megfelelő oszlopba „felekezeten kívülinek” tüntesse fel magát – olvassuk a népszámlálási adatlapokhoz kiadott útmutatóban, továbbá: az egyházhoz tartozást nem lehet megváltoztatni az adatlapon történő bejegyzéssel. 4 1991 – ben a vallási hovatartozás kategóriája deklaratív jellegű: „Felekezeti hovatartozás alatt valamelyik egyház életében való részvétel, illetve vele való kapcsolat értendő. Mindenki szabadon dönt arról, hogy mely felekezethez tartozónak, illetve felekezeten kívülinek tünteti fel magát, esetleg az adott kérdésre nem válaszol. A 15 éven aluli gyermekek esetében a szülők saját belátásuk szerint töltik ki e kategóriát.” 5

Ebből talán jobban érthető az a vita, amely a demográfusok körében bontakozott ki a kapott adatok értelmezésével kapcsolatban a kérdésre nem válaszolók, az „ismeretlenek” értelmezése vagy akár az egyes felekezetekhez tartozók adatainak valóságtartalmát illetően. 6

A másik lényeges vonatkozás az adatok összehasonlíthatóságát illetően az 1950 óta Csehszlovákia társadalmában bekövetkezett változásokban, az elmúlt 40 év ateista propagandájának következményeiben, általában az egyházhoz, a valláshoz való hozzáállás módosulásában van.

Az 1991 – es népszámlálás a lakosság felekezeti hovatartozásának alakulásában igen lényeges változásokat mutatott ki; a „hívők” – a különböző egyházakhoz, felekezetekhez tartozók – összlakosságon belüli aránya nagymértékben csökkent, s az egyes egyházakhoz tartozók számarányában is jelentős módosulások következtek be. A felekezeti hovatartozás alakulása Csehországban, illetve Szlovákiában igencsak eltérő módon alakult. Csehországban a lakosság kisebb része, 43,9% – a deklarálta valamelyik egyházhoz való tartozását, a magukat felekezeten kívülinek vallók aránya megközelítette a felekezetekhez tartozókét (39,9%), az ismeretlenek 16,7% – ot tettek ki. Szlovákiában felekezetekhez tartozónak vallotta magát a populáció 72,8% – a, felekezeten kívülinek pedig 9,8% – a, 17,4% – a nem töltötte ki a felekezeti hovatartozásra vonatkozó kérdést. A két tagköztársaság közti diametrális fejlődés gyökerei már a korábbi népszámlálásoknál is kimutathatók. (Csehországban 1950 – ben a népesség 5,8% – a, Szlovákiában alig 0,1% – a volt felekezeten kívüli.)

A két időpont adatsorainak összevetése tehát egyfajta tájékoztatóul szolgál az egyes felekezetekhez, egyházakhoz tartozók, illetve azokon kívüliek igencsak heterogén csoportjainak arányváltozásáról. Ugyanakkor az egyházakhoz tartozás körülhatárolása 1991 – ben igencsak homályos. Ezért ha az elmúlt 40 évben az egyes felekezetekhez tartozók lélekszámában és arányában bekövetkezett változásokat próbálnánk elemezni, akkor a két időszakban a magukat egyházakhoz, felekezetekhez tartozók arányában bekövetkezett változásokat kell összevetnünk. (A továbbiakban a felekezeten kívüli és ismeretlen kategóriákat nem tartalmazó populációra szűkítjük le vizsgálódásunkat.) Ezen számításbeli módosulás elvégzése mind Csehország, mind Szlovákia vonatkozásában a katolikusok (81,3% – ról 88,9% – ra, illetve 76,5% – ról 83% – ra) és az „egyéb” kategóriát (3,2%, illetve 2,9%) jelentős mértékben kitevő szekták arányának további növekedését húzza alá.

Az evangélikus felekezetek aránya kisebb – nagyobb mértékben csökkent, Csehországban a cseh testvérek részaránycsökkenése viszonylag mérsékeltnek tekinthető (4,8% – ról 4,5% – ra), Szlovákiában az evangélikusok és a reformátusok aránya mintegy kétharmadára zsugorodott (12,9% – ról 8,5% – ra, illetve 3,3% – ról 2,2% – ra). A csehországi változások egyik legszembetűnőbb jegye a cseh nemzeti egyháznak tekinthető csehszlovák (huszita) egyházhoz tartozók arányának egyharmadára (11,3% – ról 3,9% – ra) történt zsugorodása. Lélekszám-növekedés Csehországban csak a szekták viszonylatában, Szlovákiában rajtuk kívül a római katolikusok, valamint a görögkeletiek vonatkozásában mutatható ki. A felekezetekhez tartozók arányváltozása az egyes egyházakhoz tartozók számának olykor ellentétes irányú módosulásával járt együtt. A katolikusok arányának emelkedését Csehországban lélekszámuk jelentős apadása kísérte (6,8 millióról 4 millióra), ezzel szemben a szlovákiai katolikusok száma jelentősen emelkedett (2,6 millióról 3,2 millióra). A szlovákiai magyarság felekezeti összetételének módosulását az elmúlt 40 év távlatában csak igen nagy fenntartásokkal lehet a népszámlálási adatok alapján értékelni. Az 1950 – es népszámlálásra vonatkozólag jeleztük e népszámlálásnak a magyar népesség (de ugyanúgy az egyéb nemzetiségek) vonatkozásában igencsak korlátozott hitelességét, így ha ezeket az adatokat hitelesebb források hiányában mégiscsak értékelni vagyunk kénytelenek, akkor e korlátokat tekintetbe kell vennünk. Mivel az 1950 – es népszámlálás során a magyarságnak egy jelentős része nem magyar nemzetiségűnek vallotta magát, e számadatok abszolút értékeire nem támaszkodhatunk. 7 Tehát 1950 – ben az egyes felekezetekhez tartozó magyarok lélekszámára vonatkozó adatok jelentős mértékben (legalább 110 ezer fővel) alacsonyabbak, mint ez a népmozgalmi statisztika alapján becsülhető lenne, ezért első megközelítésben csak a felekezeti arányokat vesszük górcső alá. Ebben a megközelítésben abból az előfeltevésből indulunk ki, hogy a magyarság 1950 – es nemzetiségi bevallását nem befolyásolta meghatározó mértékben felekezeti hovatartozása. Egyrészt erre enged következtetni az 1930 – as és az 1950 – es felekezeti hovatartozások egybevetése, ahol a görög katolikus magyarság számának harmadára történő apadásán kívül (amely a magyarságon belüli viszonylag kis számának következtében csak elenyésző mértékben torzít) nem mutatható ki olyan tendencia, mely az országos változásoktól eltérő lenne. Másrészt azonban a magyar reformátusok identitásvállalásának vannak olyan tényezői, melyek a katolikusokénál bizonyos mértékben eltérő jellegűek. E fenntartásaink ellenére elfogadjuk az így beálló esetleges torzításokat is.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy az elmúlt 40 év ideológiai egyeduralma az országos értékeknél kisebb mértékben mutatkozott meg a szlovákiai magyarság vonatkozásában. Míg az összlakosság 72,8% – a vallotta magát hívőnek (9,8% – a felekezeten kívülinek, 17,4% – a ismeretlen), a magyarság esetében az egyes felekezetekhez kötődők aránya meghaladta a 80,5% – ot, a felekezeten kívüliek aránya 6,6%-ot, az ismeretleneké 12,9% – ot tett ki. Azonban a magyarság hátrányosabb település- és társadalomszerkezete eleve egy – legalábbis formálisan – vallásosabb jellegű népcsoportra kell, hogy utaljon.

Az országos adatok értékelésénél vázoltuk a felekezeti hovatartozás vonatkozásában megfigyelhető leglényegesebb tendenciákat. Részletesebben elemezve a felekezeti hovatartozás alakulását két fő és néhány mellékvonulat figyelhető meg: egészében véve megállapítható a római katolikusság arányának fokozatos növekedése s ezzel párhuzamosan az evangélikus egyházakhoz tartozók jelentős csökkenése. Ugyanakkor hasonlóan ellentétes, de teljesen más okokra visszavezethető a görög katolikusok apadása és a görögkeletiek arányának jelentős növekedése. 8 Ugyanakkor számottevő arányban megnövekedett az „egyéb” kategória többségét kitevő szektákhoz tartozók aránya. A cseh nemzeti egyház súlya tovább csökkent, s a zsidó felekezetűek aránya szinte marginalizálódott.

E tendenciák pontosabb értékelését és számszerűsítését teszi lehetővé, ha csak a magukat hívőknek vallók belső strukturalizálódását nézzük. A nagyobb egyházak, felekezetek aránymódosulásai nem mutatnak jelentősebb eltéréseket az országos és a magyar viszonylatban. A katolikusok aránya 76,5% – ról 83% – ra, a szlovákiai magyarság vonatkozásában 75,1% – ról 80,6% – ra emelkedett. Az augsburgi hitvallású evangélikusok aránya 13% – ról 8,5% – ra, a reformátusok aránya 3,3% – ról 2,2% – ra csökkent, a magyarságon belüli arányváltozás e két egyház vonatkozásában 3,1%-ról 2,7%-ra, illetve 20,5% – ról 14,1%-ra való csökkenés. A görög katolikus és a görögkeleti egyházak eltérő aránymódosulásaiban nem kis mértékben a hívők etnikai jellege is közrejátszott. A kelet – szlovákiai ukrán, rutén, de bizonyos mértékben a szlovák görög katolikusság jobban el tudta fogadni a pravoszláv vallásba való erőszakos bekényszerítést, mint a magyar görög katolikusok. Míg szlovákiai méretekben a görög rítusú katolikusok aránya jelentős mértékben csökkent (6,6% – ról 4,7% – ra), a magyarság vonatkozásában némi emelkedés figyelhető meg (1,2% – ról 1,5% – ra). Az egyéb kategóriában szereplő szekták növekedése pedig az elmúlt évtizedekben a legdinamikusabbak közé tartozik. S úgy tűnik, hogy a magyarság körében kimutatott növekedésük erőteljesebb (0,1% – ról 1% – ra), mint országos viszonylatban (0,3% – ról 0,8% – ra). Az egyes felekezetekhez tartozó magyarok számbeli változásai is nem sokban térnek el az országos változásoktól. Mint már azonban hangsúlyoztuk, az 1950 – es adatok nemzetiségi vonatkozásai nem használhatók, s egy számítási korrekció elvégzése, mely a szlovákiai magyarság 1950?es lélekszámát a népmozgalmi adatok alapján pontosítaná, minden bizonnyal a hivatalos adatoknál pontosabban jelezné a valós helyzetet, de így is csak a nehezen behatárolható valószínűségek szintjén mozgunk. Ennek alapján az 1950 és 1991 közötti változások már némileg eltérnek a hivatalosan közzétettől. Gyakorlatilag minden egyházhoz tartozók száma – a görög katolikusok és a szekták kivételével – csökkent, mindössze a veszteségek arányai eltérők. A római katolikusok száma 368 ezer, a reformátusoké 106 ezer, a görög katolikusok száma 6 ezer, az evangélikusoké 16 ezer körüli értéket venne fel.

Kitekintés

Fölmerül a kérdés, hogy az elkövetkező időszakban milyen változások várhatók Szlovákia és a szlovákiai magyarság felekezeti megoszlásában. A szlovák társadalom az 1989 – es változások után sajátos úton haladt. A nemzetállami keretek megteremtése után a korábbi ellentmondások még szembetűnőbbekké váltak, s ez alól nem jelentenek kivételt az egyházak sem.

A még tradicionálisan vallásos idősebb generáció fokozatos kihalásával az egyházaknak egyre inkább egy új feladattal, az előzőtől egy jelentős mértékben eltérő demográfiai és társadalomszerkezetű és életszemléletű lakosság pasztorációjával kell szembenézniük. Ezek a tömegek az elmúlt évtizedek hagyományos vallásgyakorlatára kevésbé fogékonyak.

Az „ideológiák piacán” a vallási felfogásokon belül is és mellett is a különböző világnézetek egyre erősebben és hatékonyabban jelentkeznek, s bizonyos esetekben az első pillantásra paradoxnak tűnő ötvöződések is megjelennek. A legnagyobb kihívást a „történelmi egyházak” számára az elvallástalanodás és a különböző szekták jelentik, de a 90-es évek társadalmi gyakorlatában nem elhanyagolható a szlovák társadalom különböző szintjein eltérő mértékben manifesztálódó, a kereszténységet és a nacionalizmust ötvözni próbáló bizonyos politikai és egyházi csoportok részéről támogatott ideológia sem.

Jegyzetek

1. Az 1921. évi népszámlálás felekezeti és nemzetiségi megoszlásra vonatkozó adatait a Sèítání lidu v republice Èeskoslovenské ze dne 15. února 1921. III. diel. Praha, 1927, 3. p. közli. Szlovákia lakosságának és nemzetiségeinek lélekszámára vonatkozó Szlovákiára és a szlovákiai nemzetiségek lélekszámára vonatkozó 1921-es népszámlálás adatai az egyes kiadványokban bizonyos mértékben eltérően szerepelnek. Ennek több oka van: az 1921. évi népszámlálás adatait általában Szlovákia mai területére átszámolva adják meg. Kisebb mértékben eltérőek ettől az 1921. évi területre vonatkozó adatok. Az 1920 – as évek első felében még sor került bizonyos határmódosításokra, másrészt Szlovákia területe a második világháborút követő békeszerződések eredményeként is módosult három Pozsony alatti község Szlovákiához történt csatolása következtében. Ezenkívül Kárpátalja és Szlovákia közigazgatási határa is eltért a jelenlegitől. A különböző területnagyságra vonatkozó adatok mellett az első csehszlovák népszámlálás nemzetiségi számsorait még a rendezett, ill. a rendezetlen és idegen állampolgársággal rendelkezők száma is jelentősen befolyásolta.

2. Az augsburgi evangélikusokra vonatkozó adat tartalmazza a sziléziai és a német evangélikusokat is, de számuk nem sokkal haladhatta meg az 1000 főt.

3. Már az 1961 – es népszámlálás rácáfol az azt megelőző cenzus magyarságra vonatkozó adataira. Az 1961 – es népszámlálás a szlovákiai magyarság számát 534 ezer főben adja meg, s ez 166 ezerrel magasabb az 1950 – ben kimutatott értéknél. Amennyiben a népmozgalmi adatok alapján kimutatható népességnövekedést leszámítjuk, akkor a népszámlálási adatok a magyarság számát 110 ezer fővel magasabb értékben adták meg, mint ez a népmozgalmi előrejelzések alapján várható volt. In: Gyurgyík László: Magyar mérleg. Pozsony, 1994, Kalligram Könyvkiadó, 72. p.

4. Sèítání lidu a soupis domu a bytu v republice Èeskoslovenské ke dni 1. bøezna 1950. Díl I. Praha, 1957, 27. p.

5. Sèítanie µudu, domov a bytov 1991. Podrobné údaje za obyvateµstvo Slovenská republika 1992.

6. Csak néhány tanulmányt, illetve hozzászólást említünk, melyek a Demografie című szakfolyóiratban jelentek meg: Pastor, K: Výpovìdná hodnota ¹tatistických údajov o religiozite. Demografie, 1994. 3. sz. 173-179. p. – Kuèera, M: K interpretaci výsledkù sèítání lidu 1991 o nábo¾enském vyznání. Demografie, 1991. 4. sz. 189-191. p.

7. Kuèera, M: i. m. (35. sz. jegyzet.)

8. A görögkeletiek arányának ily mértékű emelkedése és a görög katolikusok csökkenése a két egyházzal szemben megmutatkozó állami egyházpolitika következménye. Az 50 – es évek elején a görög katolikus egyházat a pártállam hivatalosan megszüntette, és a hívőket bekényszerítette a görögkeleti egyházba. Ez az állapot csak 1968 – ban szűnt meg.

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991

Szlovákia felekezeti megoszlása 1921 – 1991, százalékban

* – nincs adat

(A tanulmány az Új Forrás, 1996. 6. számában A csehszlovákiai magyarság felekezeti megoszlásának alakulása címmel megjelent dolgozat módosított változata – Gy. L.)

A Pozsonyban ülésező utolsó rendi országgyűlésen elfogadott törvények megalkották a polgári magyar társadalmi berendezkedés jogi alapjait. A történelem címlapjaira került ún. áprilisi törvények megalkotásának módját és annak szellemi vezérfonalát egyrészt a népek tavaszaként emlegetett nyugat-európai forradalmi események, másrészt a magyar reformmozgalom huszonöt esztendős erőteljes törekvései is meghatározták.

Az V. Ferdinánd által 1848. április 11-én szentesített törvények az utolsó rendiországgyűlés feloszlatásán kívül az új jogrend érvényesítést is jelentették. A polgári szabadságjogok (gyülekezési jog, sajtótörvény stb.) és a jobbágyság földesúri kötelezettségeit megszüntető törvények mellett az egyik legjelentősebb társadalmi átalakulást a népképviseletről hozott törvények eredményezték. A rendi képviseletet felváltó népképviseleti elv egyaránt érvényesült a megyei választások megszervezésénél, majd a későbbi országgyűlési követválasztások lebonyolításánál. A két törvény „a szélesebb alapra helyezett néprészvétel volt a köz ügyeinek meghatározásában” 1 . Ez azt jelentette, hogy az új jogszabályok a választójogi törvény szerint megszüntették a nemesség több évszázados kivételes jogát a közügyek kizárólagos irányításában és a törvényhozás területén. A törvény ugyanakkor ezzel teret adott a politikai jogok szélesebb gyakorlásához az összlakosság csaknem 10 százalékának. 2

Nyitra megye 1848 tavaszán Az utolsó rendi országgyűlésen a megyét két követ, Tarnóczy Kázmér első alispán és Majláth Imre képviselte. Bár mindkettő a mérsékelt reformok híve volt, a megye utasításaitól lényegesen sohasem tértek el. Ezzel kapcsolatban feltétlenül azt is el kell mondani, hogy erre a korabeli jog nem is adott lehetőséget. 3 Az alsótábla üléseiről rendszeres jelentésekben számoltak be a nemesi vármegye közönségének. Ezek a jelentések hűen tükrözik az országgyűlés hangulatát, és ugyanakkor igazolják a megye utasításainak lényegét is. A nyugat-európai forradalmi események visszhangja számos csatornán keresztül Pozsonyba is eljutott. A két követ ezekről kétségbeesetten tudósít március 4-én: „Az eddiglé hallatlan sebességgel egymást érő szörnyű eseményeknek hírei, mellyel Francz és Olaszhonból részint hírlapok, részint magántudósítások útján a közönséget meglepve az ország minden rend és békeszerető lakóiban mind a Trón, alkotmány és Nemzeti felállásunk, mint ön bátorságunkra nézve méltó aggodalmat gerjesztenének.„ 4 Ez az aggodalom nem volt teljesen megalapozatlan, hiszen a nyugat-európai események még a hazai ellenzék legradikálisabb tagjait is meglepték. A nemzetközi politikai helyzet természetesen így hatással volt az országgyűlés mindkét házának törvényalkotó munkájára. A megye két követe közül Tarnóczy volt az, aki Széchenyi lelkes támogatójaként a saját módja szerint aktív részese volt az eseményeknek. Március elején az események komolyabb fordulatot vettek Pozsonyban. Kossuth március 3-i felirati javaslatának elfogadása után, mely kimondta többek között a közteherviselés bevezetését, a kárpótlás melletti jobbágyfelszabadítást, a nép politikai jogokkal való felruházását és a felelős magyar kormány kinevezését, megkezdődött a politikai és hatalmi harc az országgyűlésen. A nemesség jelentős része felismerte, hogy az ellenzék javaslatait támogatva elejét vehetik egy esetleges országos elégedetlenségi hullám kialakulásának. Ennek és a győztes bécsi forradalomnak volt köszönhető, hogy március 14-én az országgyűlés felsőtáblája is elfogadta Kossuth korábbi felirati javaslatát. Másnap, március 15-én délelőtt, az országgyűlés tagjaiból alakult küldöttség vitte az uralkodóhoz Bécsbe a már idézett felirati javaslatot. A népes – 64 tagú – küldöttség tagja volt maga Tarnóczy is. Majláth Imre másnapi jelentésében erről be is számol a megyének: „tisztelt követtársam mind az országos választmánynak egyik érdemes tagja Bécsbe utazván, itt az országgyülés helyén jelen nincsen. ” 5 Bécsből visszatérve, azután, hogy az uralkodó március 17-én csaknem teljes mértékben teljesítette az országgyűlés feliratát, megkezdődött a sarkalatos törvények megalkotása és elfogadása. A törvényalkotás gyors menetét panaszolják Tarnóczyék, mondván, hogy „a határozatok olly sebességgel követik egymást, hogy azoknak folyamatát figyelemmel követni is nehéz„. 6 Ugyanakkor visszafogott, konzervatív álláspontjukról is említést tesznek. Ez abban rejlett, hogy az események láttán sem voltak hajlandók a megyei utasításoktól eltérni, és ezekhez való ragaszkodásukat szent kötelességüknek vélték. Saját mentségükre viszont azt hozzák fel, hogy „még sem valánk képesek egyebet tenni, mint hogy imitt amott a határozatok világosabb szerkesztetésére és részbeni mérséklésére némi befolyást gyakorolunk, s ezt megtevénk híven utasításunk szellemében s megteendjük ezentúl is, de se a dolgok rohanó menetét késleltetni, sem az utasítás betűihez ragaszkodni, sem azok fonalát követni többé képesek nem vagyunk” – áll a március 19-i részletes jelentésükben. 7

A jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés törvénybe iktatása után Tarnóczy egy ominózus törvénymódosító javaslat kapcsán az események középpontjába került. Történt ugyanis, hogy az örökváltság tárgyában a jobbágyság számára egy hátrányos javaslatot nyújtott be március 25-én. Az ellenzék – Kossuth és Bónis – ezt a javaslatot „contrarevolutionálisnak” minősítette, s még mielőtt tárgyalásra került volna a dolog, Széchenyi által, hogy elejét vegye egy nagyobb botránynak, „elvétetett, elnökileg eltépetett és a nyomdában is elkoboztatott” – panaszolják március 26-i jelentésükben. 8 A történtek után a két követ teljesen alárendelte magát az események folyásának, s az országgyűlés feloszlatásáig a történések néma tanúivá váltak.

A márciusi pesti és pozsonyi események híre természetesen a megye székhelyére, Nyitrára is eljutott. A forradalmi békés átmenet előtérbe hozta a megye tisztikarában szereplő liberális ellenzék képviselőit, ugyanakkor pedig a radikális polgári ellenzék képviselőit csoportosító nyitrai és érsekújvári Népkör tagjai is ellentámadásba mentek át.

A politikai csatározásokra természetesen nagy hatással voltak a reformmozgalom országos jelentőségű kezdeményezései, melyek táptalajra találtak a megyében is. Ez a megosztottság eredményezte, hogy a negyvenes évek legelején a megyei közgyűlés tagjai körében megalakult a szabadelvűek egy szűkebb csoportja Rudnyánszky János irányításával. Ettől kezdve egyre feszültebb viszony alakult ki megyei kongregáció (közgyűlés) ülésein a nemesség között. A politikai vitákban a kormánypárti többség bizonyult erősebbnek. Jó lecke volt erre az 1842. augusztus 29-i közgyűlés, amikor az ún. szatmári 12 pont tárgyalásakor a szabadelvű párti Rudnyánszkyt és társait csaknem meglincselték. 9 Az 1844-es megyei tisztújítás szintén a kormánypárt győzelmét hozta, bár az első alispáni széket Tarnóczy Kázmér nyerte el, akit a századvégi sajtó a szabadelvű, liberális párt zászlóvivőjeként jellemez. 10 Valójában ő a konzervatív párt támogatójaként a mérsékelt reformot tartotta követendő taktikának, s ennek országgyűlési követként többször is hangot adott. Tehát e rövid kitérő után visszatérhetünk 1848 tavaszához, amikor is az addigi ellenzékiekből 1848. január 1-jén megalakult nyitrai és érsekújvári Népkör hívei a márciusi események után a haladó értékek egyedüli képviselőivé nevezték ki magukat, mondván, hogy „szüntelenül küzdöttek a jelenleg már elnyert nép jogokért, amit az országos ellenzék is elismert„. 11

A vármegye tisztikara az alkotmányos változást a megfelelő rugalmasság hiányában nagyon görcsösen és tehetetlenül élte meg. Az áprilisi törvények szentesítésekor a megye főispáni széke üres, első alispánja Tarnóczy Kázmér, másodalispánja Ocskay Rudolf volt. A hónap végén azonban gyökeres változás állt be a megye irányításának személyi összetételében. Az új főispán, gr. Zay Károly, miután nem fogadta el a belügyminiszter kinevezését, székéről lemondott. Ezek után Tarnóczy Kázmér, az időközben kinevezett Pozsony megyei kormánybiztos hatáskörét május 3-án miniszteri rendelettel a főispán nélkül maradt Nyitra megyére is kiterjesztették. 12 Tarnóczy kinevezésével a megüresedett első alispáni hivatalt Ocskay Rudolf, a második alispán hivatalát Markhoth János foglalta el. A kormány szempontjából a megyei közigazgatás átszervezésében az volt a legfontosabb, hogy hatásköreit összeegyeztessék a felelős magyar minisztériummal. Nyitra vármegye megújult tisztikara az erre való hajlandóságát meg is mutatta, azonban a felgyülemlett társadalmi-gazdasági problémák csaknem kettétörték azt. 13

A megyei választások

A nemesi vármegye megszűntét a XVI. törvénycikk állapította meg. A megyei hatóság ideiglenes gyakorlatáról néven elfogadott törvény lényegében egycsapásra megváltoztatta a megyei önkormányzatiság rendi jellegét, és mivel a törvényalkotók mindenképpen el akarták kerülni a központi irányítás és az önkormányzatiság érdekütköztetését, és semmiképpen sem akarták elveszteni a vármegyékben szerveződő köznemesség hatékony támogatását, a végleges törvény kidolgozását a következő országgyűlésre halasztották. Ezért szerepel a törvényben az „ideiglenes” megjelölés. 14 A törvény szerint a vármegye népképviseleti alapon szerveződött újjá, felváltva ezzel a korábbi nemesi kongregációt. A megyének ezek után már nem tagjai vannak, hanem lakossága van, amelybe mindenki beletartozik, aki az adott területen állandó lakhellyel bír. 15 A nemesi kongregációt felváltotta a népképviseleti állandó bizottmány. A főispánok kötelességévé tették, hogy május elejéig megyei közgyűlést hívjanak össze, ahol már megjelenhettek a jobbágyközségek képviselői is. Itt kellett kihirdetniük az elfogadott új törvényeket és megválasztaniuk az állandó bizottmányt. A bizottmány a főispán – távollétében az alispán – elnöklete alatt a korábbi megyei kongregáció jogait vette át. Az állandó bizottmány tagjainak pontos számát a törvény nem szabta meg, csupán annyit írt elő, hogy „tekintettel a megyének kiterjedésére, népességére, a megyei honpolgárok minden osztálya” képviselve legyen. 16

Nyitrán a megye állandó bizottmányának megalakulására 1848. május 1-jén került sor. A város melletti Szent Márton-dombon megrendezett népgyűlésen kb. 6-7 ezer ember vett részt, ahol a főispán hiányában Ocskay Rudolf első alispán elnökölt. 17 Ekkor kellett volna a résztvevőknek az előbb idézett szempontok alapján megválasztaniuk a vármegye új önkormányzati szervét. Itt azonban egészen más történt.

A május 1-jei alakuló ülés elé mindkét párt nagy elvárásokkal tekintett. A konzervatív párt képviselői saját társadalmi tekintélyükben bíztak elsősorban, s erre próbálták építeni a résztvevő képviselők bizalmát. Számításuk nem volt megalapozatlan, ugyanis a községek képviselői elsősorban a nemességgel és magával az uralkodóval szemben érezték magukat lekötelezettnek az elnyert szabadságjogokért. Ezt nagyon jól tudta a másik párt is. Az ellenzéki Népkör tagjai, mármint a hatalom képviselői a közcsendre és rendre felügyelő választmány ülésein támadták a másik párt mindennemű megnyilvánulását, destruktív hozzáállásukkal csak hátráltatták annak munkáját. Ennek az álláspontnak megvolt a maga logikája, látványos eredményére azonban még picit várniuk kellett. Az említett választmány ülésein arról folyt a vita, hogy az állandó bizottmány megalakításának módját a választmány vagy pedig a megyei kisgyűlés mondja-e majd ki. A nagy kérdés az volt, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésén csak az egyes települések kijelölt képviselői vegyenek-e részt, vagy pedig a megye valamennyi választójoggal rendelkező polgára számára tegyék lehetővé a megjelenést. A közcsendre és rendre felügyelő választmány április 27-i ülésén a Népkör tagjai, mivel nem érezték magukat hivatottnak e dologban dönteni, kimondták saját „incompetentiájukat„. Ugyanakkor viszont hoztak egy fontos határozatot, hogy majd a 30-án tartandó megyei kisgyűlés alkalmával döntenek a dologról. Ettől függetlenül az alispán a járási főszolgabírákkal együtt április 27-én délután a megye minden településére egy körlevelet intézett, melyben közölte az érintettekkel, hogy május 1-jén minden település küldöttei által képviseltetheti magát az állandó bizottmány alakuló ülésén. 18 Egyedül csak így lehetett biztosítani, hogy a megyeszékhelytől távolabb eső települések is képviseltessék itt magukat. Egyfajta védekezés volt ez az ellenzék politikai cselszövése ellen. Történt ugyanis, hogy ugyanazon a napon – április 27-én – Érsekújvár városának tanácsa egy proklamációt adott ki a nemesség nyolc évszázados elnyomásáról, amelyben felszólította a településeket, hogy tömegesen jelenjenek meg Nyitrán május 1-jén. Szintén azon a napon a nyitrai Népkör is egy csaknem teljesen azonos tartalmú proklamációt adott ki a megye községeinek. Az évszázados nemesi elnyomás hangoztatása mellett ők arra szólították fel az érintetteket, „hogy a bizottmányba választandó legsajátabb népemberek iránt gondoskodjanak„. 19

Egyazon napon tehát két ellentétesen értelmezhető rendelettel járták a megye, illetve a két ellenzéki csoportosulás képviselői a településeket. A botrány április 30-án a megyei kisgyűlésen tovább dagadt. Az ülésen ugyanis csak egyetlen napirendi pont szerepelt, az pedig a közelgő országgyűlési választásokkal volt kapcsolatos. Miután elfogadták a választókerületek beosztásának tervezetét, a Népkör ifjai egy népes csoportot vezettek be a tanácsterembe, melynek megjelenésével nemcsak számbeli, de „hangbeli” fölénybe is kerültek a bal oldalon. A konzervatívokkal szemben rögtön támadólag léptek fel, mondván, hogy a május 1-jei gyűlést helytelenül hirdették meg, a törvény kijátszásával a népet nem értesítették róla. 20 Az ülés befejezése után a városban nagyon feszült volt a hangulat. A Népkör-párti tömeg a nemesség ellen tüntetett: „A nemes osztály ellen a földes urak ellen az elismerés hálája helyett a múlt behiggasztott sebei rántattak fel. A tisztviselő, mert kötelességet, törvényt tellyesített az előtt, vérszopó nadálynak neveztetett.” 21 Ilyen feszült hangulat uralkodott Nyitrán egy nappal az ominózus alakuló ülés előtt.

Másnap, május 1-jén a Nyitrához közel eső járásokból tömegesen özönlöttek be az emberek a 27-i proklamációk alapján, szemben a távolabbi vidékek településeivel, amelyek csak 2-3 fős küldöttséggel képviseltették magukat. Zászlókkal a kezükben csoportosan vonultak a megyeházához. Ott a megye tisztikaránál elérték, hogy az állandó bizottmány alakuló ülésére a nagy tömegre való tekintettel ne a megyeházán, hanem a városhoz közeli Szent Márton-dombon kerüljön sor. A népgyűléssé változott alakuló ülésen Ocskay alispán elnökölt. Az áprilisi törvények és a választókerületek ismertetése után került sor a bizottmány tagjainak megválasztására. A választás teljesen az ellenzék forgatókönyve szerint zajlott. Egy előre elkészített jegyzéket olvastak fel a többezres tömegnek, „abból is sok tisztességes név vak dühöngő előadásra a nép öntudatlan zajával kitöröltetett” – áll a választásokon hátrányosan érintett települések panaszlevelében. 22 Ezek után természetes, hogy a 711 tagú új megyei önkormányzati testületben abszolút többségbe kerültek a Népkört támogató települések és a Nyitrához közel eső járások. Ez a sajnálatos fordulat érthetően rányomta bélyegét a törvényben megfogalmazott szempontokra, elsősorban az arányos képviselet elvére. A Vág menti járások képviselete szembetűnően magas volt. A két nyitrai járás (Alsó-nyitrai járás, Felső-nyitrai járás), melyek összlakosságuk számát tekintve a 6 járás között a 4. és 5. helyet foglalták el, a megválasztott képviselők több mint az 50%-át adták. Jól szemlélteti ezt az alábbi táblázat 23 :

1. táblázat: Az állandó bizottmányba történt választások eredménye:

A választások után kialakult aránytalanság további példáját jól mutatja, hogy a megye 471 települése közül 306-nak (64,9%) nem volt képviselője az állandó bizottmányban. Itt is kimutatható a kedvező arány az említett két nyitrai, valamint a Vágújhelyi járás településeinek esetében.

2. táblázat: Járások szerinti kimutatás a képviselet nélküli településekről:

A települések közötti képviseleti aránytalanságra úgyszintén számos példát hozhatunk fel. Csak a legszembetűnőbbekből néhány: A megye legnépesebb mezővárosa, Miava, 10 164 lakosból 2 személlyel, Szakolca szabad királyi város 6574 lakosa ugyancsak 2 személlyel volt csak képviselve a bizottmányban, ellenben a 659 lakosú Andódról 22-en, a Népkör egyik vezéregyéniségének, Czuczor Jánosnak 24 csaknem a teljes rokonsága, míg a 7374 lakosú Érsekújvárból 53 személy.

A választásokat követően a hátrányosan érintett települések nevében meglepően éppen három Alsó-nyitrai járási település: Vágsellye, Mocsonok és Ürmény nyújtott be panaszt a belügyminiszterhez. 25 Szemere július 9-én értesítette a megyét az eset kivizsgálásáról, s utasította, hogy tegyen írásos jelentést az állandó bizottmány megalakításáról, valamint „azon okokról, mellyek miatt az állandó bizottmány a panaszlott módon volt alakítva„. Egyúttal felfüggesztette a július 17-re elrendelt megyei tisztviselő-választást is. A Népkör vezetői Szemere utasítását nagyon könnyelműen vették. A kért jelentés helyett csak az állandó bizottmány névsorát küldték fel Pestre. Szemere újabb, immár erélyesebb hangvételű levele nem váratott magára sokáig. Augusztus 5-én ezt írja: „utasítom Önöket, hogy azon nélkülözhetetlen felvilágosításokat pótlólag ide terjesszék, hogy midőn felhívásomra nem indoklással, hanem azon tény felmutatásával feleltek, amit épen okodatolni kellene, rendeletemnek eleget tenni vonakodtak. Ennél fogva a bizottmány feloszlatásának terhe alatt a kívánt felvilágosítás ide terjesztését ezennel meghagyom.” 26

Az ügy végleges lezárására csak a következő hónapban került sor. A nemzetiségi zavargások miatt a belügyminiszter nem oszlatta fel a bizottmányt, de szeptember 1-jei rendeletével meghagyta, hogy az amúgy is népes bizottmány tagjainak számát 55 fővel egészítsék ki „kiváltképpen azon községekből, mellyek eddigilé képviselve nincsenek„. 27 Nagyon találó és igaz a belügyminiszter ezzel kapcsolatos gondolata, mellyel a megye szemére veti, hogy „a haza közveszélyének idejében sem bírja a közügy követelő jelenéseinek magát alárendelni, az engesztelés, kibékítés és egyesítés művét bevégezni”. 28 Ezek alapján a megyei bizottmány szeptember 18-án tartott ülésén elnyerte végső formáját. Az utólag kinevezett tagok között számos befolyásos személyt találunk. Így került csak be a bizottmányba a volt megyei alispán és kormánybiztos Tarnóczy Kázmér, Vagyon Antal és Zelenay Gedeon, időközben már megválasztott országgyűlési képviselők, valamint néhány nagybirtokos, pl. gr. Károlyi Lajos volt megyei főispán, gr. Eszterházy Károly és gr. Apponyi Lajos. Látszatra ezt követően megtörtént a kibékülés a két politikai irányzat között, és elkezdődhetett a megye közügyeinek zavartalan intézése.

Az országgyűlési választások lefolyása a megyében

Az utolsó rendi országgyűlésen hozott V. törvénycikk a liberális államépítési modell bevezetésével széles teret adott a köz ügyeinek meghatározásában az addig politikai jogokkal nem rendelkező társadalmi osztályoknak. A népképviseleti alapon megszervezett országgyűlés továbbra is kétkamarás volt (képviselőház, főrendiház), s nem Pozsonyban, hanem Pesten ülésezett. Választójogot szerzett minden 20. életévét betöltött férfi, aki a törvény 2. §-a szerint meghatározott vagyonnal rendelkezett (vagyoni cenzus). Ez a kitétel az értelmiségiekre azonban nem volt érvényes. A passzív választójogot a törvény a 24. életévüket betöltött férfiakra vonatkoztatta, akiknek azonban tudniuk kellett magyarul.

Az V. törvénycikk 5. §-a szerint Nyitra megye Szakolca szabad királyi várossal 11 követet küldhetett a pesti képviselőházba. Országos viszonylatban Nyitra megye volt a második legtöbb követet küldő megye. Egyedül Bihar előzte meg 12 követtel. A választási törvény szerint a választások megszervezésére minden vármegyében egy központi (középponti) választmány alakult, melynek élén az alispán – Nyitra megyében Ocskay Rudolf – elnökölt. További tagjait a megyében kialakított 11 választókerület képviselői, valamint megfelelő arányban a községek elöljárói alkották. A megye központi választmánya 1848. május 8-án tartotta első ülését. 29 A 260 fős választmányban a Népkört támogató képviselők abszolút többséget alkottak. 30 A törvényben megszabott 11 országgyűlési követet ugyanannyi egymandátumos választókerületben választották meg. A kerületek kialakításával már az április 30-án tartott megyei kisgyűlés foglalkozott. A fő szempont az volt, hogy 30 000 lakosra egy követ jusson. A választókerületek kialakításának 30-án elkészített tervezetét a másnap, május 1-jén megtartott állandó bizottmányi alakuló ülésen hagyták jóvá véglegesen. Így hozták létre a nyitrai, vágvecsei, érsekújvári, galgóci, verbói, nyitra-zsámbokréti, privigyei, vágúlyhelyi, nagytapolcsányi, szakolcai és szenicei választókerületet.

3. táblázat: Kimutatás a választójoggal rendelkezők számáról: 31

A választójoggal bíró személyek összeírása a kerületek székhelyein történt, melyet egy bizottság felügyelt. A Népkör vezetői, mivel minden kerületben állítottak követjelöltet, oly módon oldották meg a bizottságok összetételét, hogy abban maguk is helyet kaptak. 32 A megyében a választók összeírása két hetet vett igénybe. A központi bizottmány június 3-i döntése alapján az egyes települések választói egy előre kidolgozott sorrendben csoportosan jelentek meg a választókerületek főhelyein, s iratkoztak be a választójegyzékbe. 33 Az összeírások során több helyen történtek visszaélések: „a népnél a bizalmatlanság minden felvilágosítások mellett sem akar szűnni, sőt találtattak, kik már egyszer beíratva magukat, kitöröltették.” 34 Ennek ellenére a két hét leforgása alatt a megye 11 választókerületében 29 150 választójoggal rendelkező polgárt írtak össze. Ez annyit jelent, hogy a megye összlakosságának 9%-a rendelkezett választójoggal. 35

A választókerületek kialakítása és a választók összeírása után mindkét politikai tábor nagy elvárásokkal tekintett a soron következő első népképviseleti országgyűlési választások elé. A baloldali Népkör követjelöltjei a konzervatív nemességet bírálva próbáltak maguknak tőkét kovácsolni, ugyanakkor a mérsékelt reformpárti jelöltek elsősorban társadalmi tekintélyükre alapozták a választási sikerüket.

A központi választmány június 2-i ülésén döntött a követválasztás napjáról. Másnap Ocskay Rudolf alispán egy körlevélben értesítette a járások főszolgabíráit a választások pontos határnapjáról. 36 Ettől függetlenül néhány községben, többek között az Alsó-nyitrai járásban, a választók értesítése elmaradt. Az alispán június 19-i levelében figyelmeztette Turcsányi főbírót, hogy 48 órán belül minden községben tegye meg a megfelelő lépéseket annak érdekében, hogy az emberek tudomást szerezzenek a június 24-re kitűzött választásokról. 37 A választások kiírása körüli titkolózás újabb jogtalanságokat engedett sejtetni. Történt, hogy bár már a hónap elején kitűzték a választások határnapját, azonban arról, hogy az egyes kerületekben pontosan hány órakor veszi majd kezdetét a voksolás, csak június 21-én döntöttek. A meghozott döntés alapján a megye 11 kerületében más-más órai kezdettel írták ki azt. 38 A választási törvényben szereplő joghézagot kihasználva adott volt a lehetőség, hogy az egyes szomszédos kerületek választói személyes jelenlétükkel befolyásolják a választások eredményét. A június 21-i határozat alapján a szakolcai és szenicei választókerületben reggel 6, az érsekújvári, galgóci, vágújhelyi és verbói választókerületben reggel 8, a nyitrai és vágvecsei választókerületben délelőtt 10, míg a többi választókerületben reggel 9 órakor kezdődött el a voksolás. 39

Ahogy várható volt, a követválasztások sem zajlottak le botrányok nélkül. A június 24-i választásokon a 11 választókerületben csak 8 helyen választottak szabályos körülmények között követet. Érdekes, bár messzemenő következtetések levonására nem ad okot, hogy éppen azokban a választókerületekben fulladt botrányba a választás, ahol a választójoggal rendelkező polgárok aránya meghaladta a 10%-ot.

4. táblázat: A képviselőházi választások eredménye a megyében:

Ocskay alispán a választásokat követően, június 28-án értesítette a belügyminisztert a megyében történtekről. 40 Sajnálkozva írja, hogy Vágújhelyen részrehajlás, Vágvecsén és Privigyén viszont a választók között megtörtént véres összetűzés miatt volt érvénytelen a szavazás. 41Galgócon is kisebb összetűzésre került sor a választók között. A megválasztott Szidor Ferenc mandátumát ugyan igazolták, de később megvonták tőle azt.

A 11 választókerület közül Vágvecsén történt a legvéresebb összetűzés a két jelölt támogatói között. A történteknek országos híre lett. Többször foglalkozott az eseményekkel a Közlöny és a Pesti Hírlap is. A választókerületben két jelölt volt. A baloldali Népkör Keresztúry Józsefet, míg a mérsékelt radikálisok Rudnyánszky Jánost jelölték. Mindkettő tagja volt a csendre és rendre felügyelő központi választmánynak, sőt Keresztúry az állandó bizottmánynak is. 43

A megye 11 választókerülete közül a vágvecsei volt a második legnagyobb. A 33123 lakosból 3428-an (10,3%) rendelkeztek választójoggal. A 29 településből álló választókerület lakossága nemzetiségi szempontból vegyes volt. A nemzetiségi aránnyal párhuzamosan a választókerület összlakosságának kétharmadát adó magyar települések adták a választók többségét. 44

A kiírás szerint a választások délelőtt 10 órakor kezdődtek. A borongós idő ellenére a választók zászlókkal a kezükben kocsikon érkeztek, még jóval a kezdés előtt, a helyszínre, Vágvecsére. A szavazóhelyhez közeli kocsmában borozgattak, mit sem sejtve, hogy odakint valami olyan készül, ami jócskán felkorbácsolja majd az indulatokat. Mivel a pártok közlése alapján az egy képviselői mandátumra két jelölt pályázott, voksolásra került sor. A választók községek szerint összeállított sorrend alapján egy előre eltervezett forgatókönyv szerint adták le nyilvános szavazataikat. A választást a Népkör jelöltjét támogató községek kezdték, őket követték a megosztott szlovák falvak, s a sort a Rudnyánszky-párt erőteljes támogatói zárták. A szavazatszedés megkezdését a Rudnyánszky-párt képviselői egy órával kérték elhalasztani, mivel a Vág folyó túloldaláról érkezőket a másik párt szimpatizánsai feltartóztatták, s nem engedték be a községbe. 45 Hosszú egyeztetés után végül is megkezdődött a szavazatszedés Czigler Ambrus kocsmájának fészerében az erdő alatt. 46 A voksolás 12.30 óráig rendben zajlott. Ekkor a Rudnyánszky-párt újabb óvást emelt, ugyanis szavazóikat továbbra sem engedték a szavazóhelyre menni. Ekkor Vágsellye és Vágkirályfa elöljárói a választási elnöktől, Tóth Károlytól szerettek volna orvoslást kérni a történtek miatt. Ehelyett a Keresztúry-párt hívei hantokkal meghajigálták a küldöttséget, és zászlajukat szétszaggatták. 47 Azonban ők sem hagyták megtorlatlanul az ellenük elkövetett sérelmet. A támadást viszonozták kövekkel és tégladarabokkal, „holott kő és tégladarabok a helyen pénzért sem találhatók” – írja az eseményekről Tóth Mihály választási elnök. 48 Ezután elszabadult a pokol. A Vág túloldaláról érkezők bejöttek Vecsére, ekkor viszont a Keresztúry-párt támogatói karókkal, botokkal agyba-főbe verték őket. A véres csata egy óráig tartott. A vágsellyeiek panaszlevelükben azt írják, hogy a rendbontás fő szervezője Zámbó János, a szomszédos Hosszúfalu bírája volt, aki „két szekér nyírfa és fűzfa karót vitetett verésre, de még Mészáros Elek kocsmárostól a fejszét is kivitette és azt parancsován, hogy készítsenek maguknak botokat, ha netalán még elegendő nem volna, mellyekkel közülünk számosabb népet koldussá vertek„. 49 A Nyitráról Vecsére igyekvő Rudnyánszky-pártiak az angyalkai ispánlakban értesültek a véres összetűzésről. Szerintük „a farkasdi nemesség, a hosszúfalusi és tornóci nép az újváriak izgatására tették a zavart„. 50 A másik fél védelmében a már említett Tóth Mihály, aki egyébként Érsekújvár polgármestere volt, azzal próbálta megmagyarázni a történteket, hogy a Keresztúry-párti farkasdiak csak azután támadtak rá a másik jelölt támogatóira, miután értesültek arról, hogy a nyitrai választásokon a Tarnóczy-párt megfutamította a Népkör jelöltjét, és hogy a győztesek nagy tömeggel indultak Vágvecsére. 51 Az összetűzést követően az a hír járta, hogy a véres eseménynek halálos áldozata is van, sőt a vérengzésnek maga Rudnyánszky János is áldozatul esett. A történtek után így szabályos eredmény nem született. Ettől függetlenül azonban, azt követően, hogy a Rudnyánszky-pártiak a választás helyét fejvesztve elhagyták, a Népkör hívei Keresztúryt győztesnek hirdették ki. 52

A választások másnapján az érintett vágsellyeiek és vágkirályfaiak egy beadványban panaszolták el a megyének az előző napon rajtuk esett sérelmeket. A történet nem maradt visszhang nélkül, miután a belügyminiszter is tudomást szerzett az ügyről. A történtek kivizsgálására június 27-én Nyitrára érkezett Tarnóczy Kázmér kormánybiztos. A vele együtt érkezett katonaságot Farkasdon helyezték el, hogy megakadályozzák a további rendbontást. A vérengzés kivizsgálására felállított törvényszék június 30-án Farkasdon kezdte meg munkáját. 53 Az esettel kapcsolatban több helybeli polgárt börtönbüntetésre ítéltek, akiket azután Nyitrán a megyei börtönbe zártak. 54

Az esettel a képviselőház igazolóbizottsága is foglalkozott, és július 9-i végzése szerint – mint ahogy a tárgyra vonatkozó iratokból kitűnt – a hibásan megrendezett választások eredményét megsemmisítették. 55

Privigyén szintén hasonló összetűzésre került sor. A választásokon két jelölt indult. A helyi katolikus plébános, gr. Forgách Alajos és Simonyi Ernő. Mindkettőjük tagja volt a megyei állandó bizottmánynak. Forgách viszont a város legnépszerűbb embere volt. Az áprilisi törvények elfogadása után széles körű népi mozgalmat indított a jobbágykötelezettségek teljes eltörléséért. 56 Ennek végeredménye az lett, hogy éles összeütközésbe került nemcsak a megyei, de az egyházi hatósággal is. A választások törvényességét itt is a két tábor között kitört véres verekedés akadályozta meg. Az események szenvedő alanyai itt Simonyi Ernő választói voltak. A rend helyreállítására és az elszabadult indulatok megfékezésére Privigyén ugyancsak katonaságot rendeltek ki.

Galgócon is hasonló forgatókönyv szerint zajlottak a választások. A reggel 8 órára kiírt választásokon megjelent választók többsége, 1830 szavazó, Frideczky Timót megyei tisztviselővel szemben Szidor Ferenc volt városbírót támogatta. A szavazatszedés közben a két párt között kialakult kezdeti éles szóváltást nagy verekedés követte. 57 A Frideczky-pártiak ezek után az életüket mentve, hanyatt-homlok elmenekültek a helyszínről. A felbőszült galgóci és a környező falvakból bejött választók minden arra járó úri öltözetű férfit megtámadtak és közülük többet meg is sebesítettek. Ennek ellenére a feladata magaslatán igazán nem álló elnök, Ocskay Vendel kihirdette Szidort megválasztott követté.

A vágújhelyi választásokon az előző esetekkel ellentétben nem történt tettlegesség. A képviselőház követigazoló bizottsága részrehajlás miatt nem hagyta jóvá Tormay György választási győzelmét. Ezt a képviselőház július 15-én tartott ülésén el is fogadta. 58 Az indoklás azon alapult, hogy a választói névjegyzékbe – nem kis számban – olyan egyéneket is beírtak, akik nem rendelkeztek választójoggal. 59

A képviselőház a jogtalan választási eredményeket mind a négy esetben megsemmisítette. A választások újbóli kiírásáról az állandó bizottmány július 29-én döntött. Megegyezés született arról, hogy a vágvecsei, privigyei és vágújhelyi választókerületben a megismételt választásokra augusztus 12-én kerül sor. 60 Az első két választókerületben ez így is volt, ahol az előző választásokon vesztes jelöltek – Rudnyánszky János és Simonyi Ernő – óriási különbséggel győzött. 61 Vágújhelyen a választások megismétlése nagyobb feladatnak bizonyult, mint azt az állandó bizottmány gondolta. A választók újbóli összeírása tovább tartott, mint azt elképzelték, így az augusztus 12-re kiírt választásokat nem tudták megrendezni.

Szidor Ferenc galgóci képviselő esete teljesen más volt. Megválasztása után felutazott Pestre, ahol az első népképviseleti országgyűlés megnyitása előtti napon, július 4-én a képviselőház előleges ülésén sorshúzással tagja lett annak a 11 tagú küldöttségnek, mely István nádor királyi helytartónak átadta az országgyűlés megnyitására szóló meghívót. 62 A képviselőház V. ülésén, július 10-én viszont napirendre került Szidor ügye. A választási eredmény kivizsgálásával Kubicza Pál trencséni követet bízták meg. 63 Kubicza a képviselőház döntéséről levélben értesítette az alispánt. Az esettel kapcsolatos nyomozást az érintettek jelenlétében július 19-én kezdte meg. 64 Ennek végeredménye az lett, hogy szeptember 18-án elmarasztalták őt, sőt a vizsgálat költségeinek megtérítésére is kötelezték. 65 Bár az új választások kiírását a képviselőház elrendelte, arra azonban már nem került sor. Ezt támasztják alá kutatási eredményeink és az eddig megjelent szakirodalom is. 66

A megyében megválasztott országgyűlési követek igazolásuk után, néhány kivételtől eltekintve, rendszeresen részt vettek Pesten a képviselőház ülésein. A Debrecenbe költözött országgyűlést azonban már csak néhányuk követte. Az 1849 tavaszán elvégzett követigazolások után a megye 11 követe közül már csak 4-en rendelkeztek érvényes mandátummal: Brogyányi Imre, Markhoth János, Simonyi Ernő és Zelenay Gedeon 67 , a többiek, mivel nem tudták igazolni távollétüket, elvesztették azt.

A választások körül kialakult felkavart hangulat elcsendesedése után végre remény volt arra, hogy a megye tisztikarában megszűnik a pártoskodás, és minden az eredeti kerékvágásba kerül. Remény volt arra is, hogy ezt követően megkezdődhet a nemzetőrség, később a honvédség szervezése, az elmaradt adók beszedése és számos halaszthatatlan feladat, melyet az ország és a megye érdeke megkívánt. Nyitra megye stratégiai szempontból az ország egyik legfontosabb területe volt, erre utal a Közlöny egyik írása is: „E megyének van a Felföldön a legislegfontosabb hivatása. Ha e népes tehetős megyében rend uralkodik és a szabadság új törvényei az életben mint valóság tünhetnek elő, akkor e megye 5-6 szomszéd megyét ragad magával a békés fejlődés rendezett pályáján. Ha viszont Nyitrában megdől a rend és az új alkotmányadta szabadság bizton nem élvezhető, akkor szinte 5-6 megyét kell félteni a hasonló sorsra jutástól (Trencsén, Turóc, Árva, Liptó, Szepes). És Nyitra már ott áll az általános izgatottságnak ama stádiumában, hogy még csak egy szikra kell a legveszedelmesebb irányú kitörésekre.” 68

E bölcs és nagyon is reális meglátást a hatalom megszerzéséért mindent elkövető pártok nagyon későn értették meg. Erre akkor jöttek rá, mikor a szikrától a megye és az ország már lángokban állt.

A kora reformkornak volt néhány jellegzetes, ugyanakkor az utókor számára alig ismert gondolkodója. Ők voltak azok – mint például Rumy Károly György, Csaplovics János, Greguss Mihály -, akik a felvilágosodás eszmerendszerében gyökerezve próbálták művelni saját tudományágukat. Nagyon korán felismerték a magyarországi modernizáció előtt álló akadályokat, és ezeket meg is nevezték, de már nem tudták követni a harmincas-negyvenes évek politikai változásait. Számukra fontosabb volt az elvi állásfoglalás, mint az aktualitás. Ezért aztán különböző okokból marginalizálódott személyekké váltak. Ezek közé tartozott Magda Pál is, a hányatott sorsú tanárember.

Minden róla szóló írás és megemlékezés statisztikus mivoltát emeli ki. Azt, hogy fő műve, a Magyar Országnak és a határ őrző katonaság vidékeinek legújabb statisztikai és geográphiai leírása (Pest, 1819; német nyelvű kiadásai: Neueste statistisch-geographische Beschreibung des Königreichs Ungarn, Croatien, Slawonien und der ungarischen Militär-Grenze, Leipzig, 1832, 1834, 1835) olyan nagy hatású volt, annak köszönhette, hogy Schwartner 1 és Ercsei 2 ilyen jellegű dolgozatai nem szólították meg a közönséget. Schwartner műve visszhangtalanságának okát Horváth Róbert annak német nyelvűségében, Ercseiét pedig a következőkben látja: „Ercsei művét a magyar tudományban hosszú ideig az első magyar nyelvű statisztikai műnek tartották, de mivel kifejezetten tankönyvjellegű volt és címében sem viselte a Magyarország statisztikája megjelölést, a magyarul olvasó akkori publikum számára Magyarország statisztikáját kétségkívül Magda fő műve képviselte, azaz se nem Ercseié, se nem Swartneré. Ebben kell Magda sikerének egyik fő kulcsát keresni tehát.” 3

A mű sikerét azonban relativizálja magának Magdának a hányatott sorsa. Morózus természete, megalkuvásképtelensége, anyagi gondok és az ellene felhozott gyakori vádak (szabadgondolkodás) miatt sokszor változtatta tevékenysége színtereit. A műveiben megfogalmazott és a tanításban is megjelenő társadalomkritikája tekintetében sok rokon vonást fedezhetünk fel közötte és Greguss Mihály között. Magda soproni tanárkodása alatt – filozófiát, történelmet és statisztikát tanított – nem sokat törődött az előírt tanítási anyaggal, hanem azt adta elő, amit igazságérzete helyesnek ítélt. Korábbi jó barátja, Kis János, az akkori szuperintendens erről ezt írta visszaemlékezéseiben: „Gyanuba esett, mintha tanítványaiba vallással és politikával összeütköző állításokat vegyítene”, ezért „felszólítám mint szuperintendens a megintésére”. 4 Magda ezek után inkább megszüntette a kapcsolatot Kis Jánossal, semhogy feladta volna álláspontját. Könyve megjelenése után aztán távozik is Sopronból. Az ügy nagy port vert fel, hiszen csaknem tizenöt évvel később is, amikor Greguss levélben fordul Szirmay Ádámhoz, az evangélikus egyház iskolai felügyelőjéhez, Szirmay a válaszlevélben nem mulasztja el figyelmeztetni Gregusst Magda soproni esetére. A következőket írja Gregussnak: „Hanem azt az egyet javasolnám és teljes bizalommal kérném T. Prof. Uramat, hogy ezen kényes tudomány tanításában a közép úton bölcsen járván igen messze ne terjeszkedjék és holmi mostani új szellemű excentritásokba ne ereszkedjék, nehogy egyfelől az ifjúság elméjét időnek előtte is felzavarjuk, más részről pedig ne compromittáltassunk és mindnyájan bajba ne keveredjünk, amint már hasonképpen ez előtt ama sopronyi Magdával jártunk, mely bajból alig tudtunk s különössen magam is kivakarózni, ő pedig szegény jámbor majdnem országfutóvá lett sehol se találván állhatatos helyét.” 5

Számunkra azonban Magda sorsa mellett ugyanilyen fontos annak meghatározása, milyen eszmék határozták meg Magda gondolkodását. Ebből a szempontból először tanárait kell számba vennünk. Azt tudjuk, hogy Magda polgárcsaládból származott, és anyai nagybátyja, Cházár András – aki a 18. század végén a sajtószabadság védelmében írt röpiratot és a 19. század elején a magyar nyelv terjesztésének egyik előharcosa volt Gömör megyében – kivette a részét a fiatal Magda neveléséből. Iskoláit Dobsinán és Késmárkon végezte. Az utóbbi helyen J. Genersich 6 és Schwartner voltak a tanárai. 1791 és 1792 között a jénai egyetem hallgatója (barátjával, Kis Jánossal együtt), ahol főként F. Schiller (1759-1805) előadásait hallgatta. Schiller Kant etikáját és esztétikáját próbálta továbbfejleszteni és népszerűsíteni. Vagyis Magda – közvetve – ismerte Kant filozófiáját, de ezt még egy felvilágosodás kori, alapvetően realista ismeretelméletben helyezte el. Kant gondolkodásából inkább a morálfilozófia hatott rá.

Mindezt összefoglalva azt kell mondanunk, hogy Cházár, Genersich és Schwartner (statisztikai munkásságán keresztül még August Ludwig Schlözer) a felvilágosodás eszméit közvetítette Magda számára. Schiller hatása kisebb volt (még akkor is, ha A Fátumról szóló írásában „a nagy Schiller” kifejezést használja), és csak azokat a mozzanatokat erősítette fel Magda gondolkodásában, amelyek a klasszikus liberalizmus nála már meglevő eszméit színezték. Ha szemügyre vesszük, mit tanított Magda Sopronban az 1813/14-es tanévben, akkor a következő témákkal találkozunk: filozófiában az abszolútum motívumaival, az abszolút ész törvényével és az abszolút szabadsággal, történelemben II. József és Lipót uralkodásával, a statisztikában pedig Anglia helyzetével. Ez az anyag inkább a Kant előtti filozófia témaválasztását, illetve a polgári modernizáció példáit illusztrálja, vagyis a felvilágosodás eszméire utal vissza. Sárospataki tanárkodása idején publikált Magda a Felső-Magyarországi Minervában. Beleznay M. Cecília a lapról írt monográfiájában Magdát Beregszászi Nagy Pállal, Sipos Pállal, Nyiri Istvánnal együtt említve így jellemez: „Jellemző rájuk a felvilágosodás befogadása, amely nem engedi, hogy megszokják a közönyösség, a tespedés lassú életstílusát. Minden cikkükből felénk árad erős vágyuk, hogy a művelt nyugati államok kulturális, pedagógiai, nyelvészeti fejlődésével lépést tartsanak.” 7 Még ha ez a jellemzés kicsit sommás is (főként Sipos és Nyiri esetében), már maga az a tény, hogy a Minerva szerzői között az egyetlen összekötő kapocs Kazinczy volt, és hogy Magda barátsága Kazinczyval a húszas évek közepén mélyült el, elégségesen bizonyítja azt, hogy Magda gondolatai valóban a felvilágosodásban gyökereztek. Magdáról így vallott Kazinczy Kis Jánosnak írott levelében: „Benne sok erőt találtam, a gondolkozása az enyémmel egyezni látszott.” 8

Magda statisztikai főművének az elbírálásában eltérő vélemények ütköznek egymással. Pápai Béla szerint „könyve – értékét tekintve – bízvást odaállítható Schwartner két évtizeddel korábban megjelent (…) munkája mellé, sőt jelentőségét tekintve – éppen magyar nyelvűsége és politikai állásfoglalásai miatt – Schwartner művén messze túlmutat.” 9 Azt Pápai is elismeri, hogy Magda műve a statisztika elmélete és módszertana szemszögéből nem haladja meg Schwartner dolgozatát. Vagyis a nóvum a magyar nyelvűség és a politikai szemlélet. Ez utóbbi az Elöljáró Beszédben van megfogalmazva, és valóban a reformmozgalom politikai programjának egy korai változatáról van szó. Ugyanitt Magda a nagyrabecsülés hangján szól Schwartnerről, akit „a Magyar Statistika Attyának” nevez. Sőt elutasít minden ellene szóló vádat, amely Schwartnert „nem igaz Magyarnak, nem jó hazafinak” tartja csupán azért, mert „Hazájára fényt vetett”. Horváth Róbert szerint „Magda munkájának (…) tudományos igénye és ebből következően annak tudományos színvonala is szükségszerűen elmaradt Schwartner hatalmas monográfiája mellett”. 10 Horváth még hátrább helyezi Magda dolgozatát Fényes Elek hatkötetes művével – Magyar országnak s a hozzá kapcsolt tartományoknak mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836-1840) – szemben. Vagyis Magda teljesítményének az a tudományos érdeme, hogy kapcsolódott a hazai statisztikai kutatásokhoz (Bél Mátyás, Schwartner), biztosította a folytonosságot, és hidat képezett Fényes felé.

De a kérdést megfogalmazhatjuk másképpen is. Ha eltekintünk attól, hogy Magda művét csupán a statisztika tudományának szemszögéből értékeljük, és rákérdezünk arra, hogy milyen egyéb funkciókat töltött be dolgozata a megjelenés idejében, akkor eltolódnak a hangsúlyok. Arról van szó, hogy a geográfia abban a korban politikai földrajzként funkcionált, és szerepét tekintve a történetfilozófiával osztozott a nemzeti ideológiák megalapozásában. Míg a történetfilozófia a fejlődés célját próbálta megfogalmazni, addig a geográfia azokat az alapokat igyekezett feltárni és felmutatni, amelyekre építve az adott nemzet besorolódhat a többi nemzet közé. Magda leírja, hogy a „nemzeti erők” 11 számbavétele közben állandóan a következőket tartotta szem előtt: „Van é a Magy. Nemzetnek annyi lelki és testi ereje, annyi világi tehetsége, hogy az Europai szabad és független Nemzetek közt tekintettel és méltósággal megtarthatja a rangját, s önnön maga által hatalmas is, boldog is lehet?” 12 Mindezt azért, mert a természeti determinációt meghaladhatatlannak és elkerülhetetlennek tartotta. Szinte Montesquieu mintájára tartja az éghajlati viszonyokat meghatározóknak: „Az egész látható természetnek igen nagy befolyása van az embernek nem csak külső érzék-eszközeire, s azok által belső érzéseire is, szívének kedves és kedvetlen állapotjára és boldogságára, hanem temperamentomára is, karakterére, cselekedeteire és egész életének sorára.” 13 Néhány bekezdéssel később Magda lábjegyzetben utal Rousseau azon kitételére, miszerint az éghajlat, „az elementumok”, az élelem stb. „mindezek következéseket szülnek a test machinájában és a lélekben, s béfolynak a cselekedetekre és az egész életre”. 14 A geográfiai környezet emberre és társadalomra kifejtett hatásának esetében Magda kizárja a függetlenséget: „Ki tagadhatná az embernek a természettől függését és a fátumnak a természeti dolgok által reá való akadályozhatatlan béfolyását? ki kérkedhetne itt szabad akaratjával? ki mondhatja, hogy a természet s annak reá való befolyása az ő hatalmában van? (…) És így mindenütt csupa kéntelenség…” 15 A szigorú determináltságot az ember és a társadalom csupán a ráció segítségével tudja viszonylagosan meghaladni. Vagyis a statisztika ebből a szempontból nem más, mint „a közönséges természet” és „az emberi természet” könyörtelen feltárása ahhoz, hogy racionális cselekvés segítségével megpróbálkozzunk a javítással.

Talán nem véletlen, hogy Magda két Minerva-beli tanulmánya a sorsról (fátumról) és a kultúráról szól. Hiszen fő művének előszavában éppen e kettőről beszél: „…fáj a szívemnek, hogy a szeretett Hazám lakosának 7/8ad részét olly állapotban látom a fatum által helyheztetve lenni, mellyben azt a szegénység és a megvetés a porban heverteti, úgy hogy ezen alacsonyságból az érzésnek és a gondolkozásnak nemességére, a nyers bárdolatlanságból emberhez méltó cultúrára és tökéletességre, az állati félből tellyes lelki életre, megvetett állapotból nagyobb tekintetre, emberi méltóságra maga magát tsak igen lassan s véghetetlen nehezen emelheti fel, mások által pedig nem igen emeltetik. Ugy vagyon!” 16 A kultúráról írt tanulmányában pontosítja Magda, mit ért azon a felemelkedésen, amely a „nyers bárdolatlanságból” az „emberi méltóságra” lendíti fel az embert: „A civilizátus ember birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván, és minden úton-módon keres a végre, hogy könnyen, gond nélkül és vígan élhessen; hogy igasságtalan emberek által el ne nyomassék; hogy másoknak vélekedésökben magának becset szerezzen, legalább másoknál alábbvalónak ne tartassék.” 17 A főmű előszavát és a két tanulmányt együtt olvasva előttünk állnak a reformkor alapeszméi mind politikai, mind filozófiai fogalmakban megragadva. Ezeket már csak konkretizálja A mezei gazdaság philosophiájának szabásai szerént okoskodó és munkálkodó gazda (Sárospatak, 1833). Erről a könyvről ugyan Horváth azt írja, hogy az „nem mérkőzhetett a kor mezőgazdasági tudományos irodalmának jelentősebb termékeivel és – úgy tűnik – nem is gyakorolt semmi különösebb hatást a kor társadalmára” 18 , de a kérdés lényege nem ez. Persze nem is az a túlzó megállapítás, amelyet Pápai tesz, miszerint ez a mű „Széchenyi Hitele mellett korában egyedülálló gazdasági-politikai és mezőgazdaság-tudományi szakkönyv” lett volna. 19 Ha csupán a korabeli mezőgazdasági szakirodalom szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor Magda dolgozatát odasorolhatjuk Tessedik Sámuel vagy Pethe Ferenc munkái mellé. De ha a politikai gazdaságtani aspektust tekintjük, akkor kitűnik, hogy ez a könyv egybefogja a statisztika, az ökonómia és a filozófia elveit, és rájuk építve próbálja újrafogalmazni a reformkor politikai programját. Ezért is választhatta Magda a könyv egyik mottójául Széchenyi mondatát: „Valódi nyereség a gazdaság philosophiája.”

Mivel Magda a fiziokratákra hivatkozik ebben a művében, ő is azon a véleményen van, hogy az ország gazdagsága a mezőgazdaságon alapul. Ezért mindjárt a könyv első felében felteszi a kardinális kérdést: „A földmívelő parasztnak kell-é személyes szabadságának lenni, vagy nem? – és: kell-é annak föld tulajdon (proprietatis) jussával bírni, vagy nem?” 20 Különböző európai példákkal bizonyítja, hogy a kettő megléte előbre vitte a nemzetgazdaságot. Elméletileg a könyvnek az a része a legérdekesebb, ahol a „gazdasági erő” fogalmát boncolgatja (38-111. p.). Ezt ő két részre bontja: emberi erőre valamint „állati és más erőkre”. Az elsőhöz az értelem, az akarat és a népesség, az utóbbihoz az állati erő, a munkaeszközök, a föld, a pénz és az idő tartozik. Ezek elemzésénél visszatér a statisztikából és a publikált filozófiai cikkekből ismert, felvilágosodásra jellemző gondolatmenet. Az értelem esetében például főként az értelem hiányosságaival – tudatlanság, „balvélekedések”, „aggszokás” (értsd: hanyagság) – mint visszahúzó erőkkel foglalkozik. A megoldás szerinte az értelem felvilágosítása különböző „mustra-oskolák és társaságok” által. Politikai szempontból pedig azt tartja fontosnak, hogy a polgári státus erősödjön meg. Az akarat filozófiai fogalma itt a polgárság és a magántulajdon fogalmaiban konkretizálódik, és abban a követelésben csapódik le, hogy a földműves polgárrá váljon. Több reformkori gondolkodó döbbenetes tapasztalata volt az a civilizációs távolság, amely a nyugat-európai parasztságot a magyarországitól elválasztotta. Magda esetében ez még tetőződött konkrét statisztikai ismereteivel is, ezért kérhette már ebben a könyvében, hogy „a robot váltassék meg”. A népesség esetében a népesség számarányát tartja fontosnak, mert növekvő és szabad népesség intenzív termelést, a vevőkör gyarapodását és városiasodást von maga után. A pénz problémáját elemezve Széchenyihez hasonlóan a hitel kérdését emeli ki, de ehhez hozzáteszi azt is, hogy rossz pénzgazdálkodás esetén a hitel sem mindenható.

Az időt a „gazdasági erők” közé sorolva Magda modern gondolkodóként mutatkozik meg. Teljesen a korabeli európai gazdaságtani elméletek mintájára állítja, hogy az idő ökonómiája az egyik központi kérdés. „Okos megkíméléssel nyert időt úgy kell nézni, mint gazdasági erőnek gyarapodását” – írja 21 , vagyis azon a nézeten van, hogy az idővel való gazdálkodás a gazdasági erő intenzifikálásának a módja. Hasonló nézetet vallott néhány évvel később a schellingiánus Nyiri István is, aki az angol gazdaság működéséről szólva írja, hogy a gőzgép felhasználása „philosophiai új kinézést” alapoz meg. Szerinte most már be kell látnunk, hogy az idő nem állandó, hanem tágítható: „erőnk is van, időnk is van.” 22 A megközelítési irány ugyan más kettejüknél – mert Magda az időmegtakarítással vél erőt nyerni, míg Nyiri szerint az újfajta termelési erő időt produkál -, de a eszme azonos: modernizálás nem létezhet időmegtakarítás nélkül. Ennek a gondolatnak ugyanakkor van metafizikai vonzata is, hiszen az idő abszolutizálásának elvetését jelenti. Ez az összefüggés Magda filozófiai dolgozataiban bukkan fel újra, ahol elutasítja a transzcendens dolgokkal való foglalkozást.

Magdát 1833-ban az MTA tagjának ajánlják. 1834 novemberében aztán a Filozófiai osztály levelező tagjává választják, és ettől kezdve gyakori levelezésben állt Toldyval. Filozófiai és pedagógiai művei – Az én paradoxonaim (1831), A nevelésről, Az ember képzésének akadályairól (1836), A philosophiáról (1838) – azonban kéziratban maradtak, és eddig még nem bukkantak elő. Pápai azt írja, hogy „a fellelt recenziók és kortársi feljegyzések alapján róluk csak annyit mondhatunk, hogy azokban Kant, Schiller és a német neohumanizmus magyar talajba átültetett szelleme tüzelt” 23 . Az igaz, hogy Magda mind Kantot, mind Schillert említi két publikált filozófiai tanulmányában, sőt A culturáról írt cikkének végére odailleszti egy rövid Kant-fordítását is (A nevelésben való Disciplináról), és Schillert „nagy Schillernek” írja, de mindez nem jelent többet, mint azt, hogy mindkettejük munkásságát jól ismerte. Hiszen ilyen alapon Holbach követőjének is tarthatnánk őt, mert A Fátumról szóló írásában Holbachot „ama híres Systeme de la Nature szerzőjének” nevezi. Nem beszélve arról, hogy Rousseaut bárki más filozófusnál gyakrabban említi és idézi. Ha írásainak irányát – és nem kevésbé stílusát – tekintjük, akkor abból a felvilágosodás „szelleme tüzel”.

A kultúráról írt tanulmányában az elemzés alapeszméje a felvilágosodásra megy vissza. A „vak-tudatlanság”-gal szemben az okosságot emeli ki, amely harmonizálni tudja az ember potenciáinak az együttműködését. A természetet és a természetességet – amelyet a nevelésnek követnie kell – Magda teljesen Rousseau szellemében fogja fel, mert „az emberi természet” alatt „a még meg nem romlott emberi természetet” érti. 24 Sőt az emberi természet alaptulajdonságának „az okos valóság törvénytevő hatalmát (autonomia)” tartja. Itt aztán történnek utalások a kanti erkölcsfilozófiára, mert Magda „valóságos” erkölcsi jóságnak csakis az okosság (Vernunft) törvénye iránti tiszteletből és engedelmességből véghez vitt jót véli. Kanti hatásra utal az is, hogy egyértelműen elkülöníti azt a kultúrát, amely van, attól, amelynek „kellene lennie” 25 , és hogy a kellőnek nagyobb teret szentel, mint a valónak. Ez a distinkció ugyan hasonló ahhoz, ahogyan a korabeli magyarországi kantiánusok kiemelik az erkölcsi világ szerepét és ahogyan az eszmei értékekre helyezik a hangsúlyt, de Magda szövegének figyelmes olvasása arra figyelmeztet, hogy itt másról van szó. Egyrészt nem az igaz, a szép és a jó eszméiről, hanem az esztétikai, a megismerő és az erkölcsi kultúráról beszél, másrészt már a „kellő” esetében is konkrét életmódokat mutat be. Vagyis azt tartja szem előtt, hogyan lehet(ne) tökéletesíteni az egyes foglalkozási ágakat abból a célból, hogy azok az emberek felemelkedését szolgálják. Elvontan fogalmazva: hogyan segíthetik hozzá az embereket ahhoz, hogy emberi természetüket tudatosítsák és annak elvei szerint éljenek.

Magdának ez a tanulmánya nem tér el a korabeli német filozófiai irodalom és az evangélikus líceumokon oktatott logika és lélektan bevett kliséitől. Azok keretén belül maradva mutatja be a megismerési folyamatot, az értelem és az ész („okosság”) különbségét, a megismerés formális és materiális tulajdonságait stb. Ugyanígy, herderi módra különbözteti meg a kultúra lépcsőfokait, amelyek más korabeli magyarországi kantiánus szerzőknél a teleologikusan felfogott történelem szakaszaiként tételeződnek. Eszerint a legalsó fokon a vadember áll, aki „csak az élet megtartására, a nemzésre, a másokkal való társalkodásra ösztönöztetik”, őt követi „a civilizátus ember, aki birtokot, szabadságot és egyenlőséget kíván”, a legfelső fokon pedig az erkölcsi ember áll, aki „a szépet, az igazat, az (erkölcsi) jót szereti”. 26 Mindebből – sarkítottan fogalmazva – az következik, hogy a kultúra megvalósítása Magyarországon valóban csak a „kellő” szférájába csúszik át, hiszen még csupán a „civilizátus ember” létrehozása van programon. Más szóval: a történelem még Magda és kortársai előtt álló feladat. Vagyis ha azt írtuk, hogy Magda „iskolás” filozófiát művelt, akkor ezt most korrigálhatjuk, mert kitűnik, hogy az egyszerű felvilágosító cikk egy expressis verbis meg nem fogalmazott politikai programot kínált.

Még egyértelműbben nyilvánul meg a felvilágosodás szelleme A Fátumról írt cikkben. Magda itt mindjárt az elején leszögezi, hogy nem hajlandó foglalkozni a transzcendenciával és a transzcendentális összefüggésekkel, mert ezt „a theologusok fellengős elméjekre és bölcsességekre bízom, akik ezen dolgokat is megérthetik, megmagyarázhatják”. ő maga az emberi értelem és ész határain belül kíván maradni. Néhány oldallal később aztán – valószínűleg a szöveg iróniáját tudatosítva – meg is szólítja egy lábjegyzet erejéig azokat, akik kétségbe vonják hitét, és kijelenti, hogy tévednek.

A tanulmány amellett valóban a sors-kérdést elemző írás, amely végigvezet bennünket a téma történetén, forrásain, és végezetül szól a véletlenről is. A történeti áttekintés sorra veszi a számba jövő gondolkodókat és irányzatokat, és Kanttal fejeződik be. A sors működését illetően Magda hangsúlyozza, hogy csakis meglétének véges forrásairól kíván szólni, azon túl pedig az emberi sors érdekli őt. 27 A sors mint olyan Magda szerint úgy jön létre, hogy a világ keletkezése után a dolgok kapcsolatba kerülnek egymással, egymásra hatnak, és ezzel kialakul egy megszakíthatatlan láncolat („egybe-köttetés eránya”, Wechselwirkung). „Ezen támadást (értsd: keletkezést – M. A. megj.), elenyészést, állapotot és annak változását, s a dolgoknak egymásra befolyását értem immár a fátum alatt, melly az ok és a következés egybeköttetés törvényének ereje szerént, az egész természetben feltételes kénszerítéssel (necessitate) munkálódik…” 28 A „feltételes kénszerítés” fogalma azt jelenti, hogy a világ alá van vetve egy bizonyos törvényszerűségnek, de ez nem fatális determinizmus, mert létezik a véletlen és az emberi szabadság. Ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy Magda nincs Kant álláspontján, hiszen Kant – ahogyan Magda is bemutatja – tagadja a sorsszerűséget és a véletlent.

A kérdés ezek után az, hogy mitől függ az emberi élet sorsszerűsége. Magda szerint a természettől és az emberi természettől (ezen belül is egyrészt az önmagában vett, másrészt az ember hatalmában levő emberi természettől). Az előbbiről már szóltunk a geográfiai determinizmussal kapcsolatban. Az utóbbi esetében Magda azon a véleményen van, hogy az ember szükségképpen van, és szükségképpen olyan, amilyen. Vagyis még a szabad akarat is – amely pedig megalapozza a kontingenciát – az emberi természet függvénye. A szabad akarat meglétét Magda adottnak veszi, de hozzáteszi, hogy az objektivációk révén az is besorolódik a világot meghatározó kauzális sorozatokba: „Azonban még az is, amit az ember szabad akaratából cselekszik, az okozásnak törvénye alá esik, s szükségképpen következéseinek kell lenni, mellyek nincsenek többé úgy, mint a cselekedete volt, hatalmában, s már a fátumnak feltartóztathatatlan folyásához tartozik…” 29 Sőt a véletlen is csak a szükségszerűség egyfajta megnyilvánulása: „Vak-történetből esik meg, ha két dolgok, mellyek külömböző okokból származván, eggy időben és eggy helyen össze-jönnek (zusammentreffen) anélkül, hogy ezen összejövésnek egyben vagy másban azon dolgok közül, egynek vagy másnak származtató okaiban, vagy azoknak következéseiben volna az oka; vagy rövidebben, a vak-történet ezen dolgok között való arány (relatio), mellyeket a fátum valóságra hoz, vagy a történeteknek egymásba ütközések.” 30 Magda itt teljesen a felvilágosodás filozófusainak szellemében mondja, hogy a véletlen nem más, mint a valódi okok fel nem ismerése, és hogy a fel nem világosított emberek isteni gondviselést látnak ott, ahol pedig a fenti értelemben megtörtént véletlenről van szó.

Megmenekülhet-e az ember a sorsszerűségtől? Magda szerint igen, mert ha a testiség teljesen a sorshoz köt bennünket, az értelem pedig a finomabb determinációs láncokhoz kapcsolódik, még mindig megmarad az ész (az „okosság”), amely „a bölcsesség által tökéletesen szabaddá teszi az embert”. És itt ismét megjelennek a felvilágosodás alapeszméi, hiszen a szabadság csak akkor nem valósul meg, ha az ember nem él okosságával. A tudatlanság és az előítéletek, a balítéletek és vélekedések, a babona és a vakhit, vagyis az ész mellőzése, az okossággal való visszaélés azok a hibás cselekvési formák, amelyeket nevelés révén kiküszöbölhetünk, és az embert közelebb vihetjük eredeti természetéhez.

Magda azonban már mégiscsak egy következő korszak, a romantika gyermeke is. Vagyis már nem végletesen optimista az emberi ész felvilágosító erejét illetően . Herderre hivatkozva írja le, hogy „a század lelke” (más magyarországi gondolkodóknál „a korszellem”) nemcsak az észt, hanem az ész mellőzését és az ésszel való visszaélést is magában foglalja, és ezért „nem egyéb mint azon gondolatok, indulatok, hajlandóságok, törekedések és eleven erők summája, mellyek a dolgok meghatározott folyásában bizonyos okok és következések által nyilatkoztatják ki magukat. És ezen lélek uralkodik hatalmasan az embereken, a fátum erejével sokszor elragadja őket…”. 31 Ha statisztikájában Magda a reformkor eszméinek korai megfogalmazója, akkor filozófiai írásaiban már a reformkor objektiválódott összefüggéseinek lehetséges kimenetelét is előrejelzi.

1. A kutatás tárgya és hipotézise

Hét ország (Szlovénia, Ausztria, Szlovákia, Ukrajna, Románia, Jugoszlávia és Magyarország) kárpát-medencei magyar beszélőközösségeinél egy egységes szempontrendszer alapján levezetett terepkutatás keretében kérdőíves módszerrel felmérés készült a magyar nyelv állapotáról egynyelvűségi és különböző kétnyelvűségi helyzetekben.2 Jelen munkában a kutatás azon részeredményeit elemezzük, amelyek azt mutatják, mekkora az analitizáló (széttagoló) és szintetizáló (tömörítő) nyelvi megoldások aránya a vizsgált beszélőközösségeknél, és vannak-e különbségek az egyes régiók között a két megoldás preferenciájában.

A magyar nyelv egyik közismert jellemzője a tömörítő hajlam. A magyarban, globálisan nézve, többnyire összetételek (összetett vagy képzett szavak) használatosak, amikor az analitikusabb nyelvekben széttagoló szerkezetek (két- vagy többtagú kapcsolatok) a megszokottabbak. Ugyanakkor a magyarra kevésbé jellemző tömörítéssel ellentétes tendencia, a széttagolás vagy analitizálódás is kimutatható a magyar nyelvben a környező indoeurópai nyelvek hatására (Lanstyák-Szabómihály 1997:74). A szintetikus és analitikus szerkezetek többnyire nem úgy állnak egymással szemben, mint „helyes”-„helytelen” változatok. Bencédy (1994:19-20) is elveti a szembeállítást, és választóvonalként azt jelöli meg, hogy melyik forma szolgálja jobban a megértést. Általában azonban a széttagoló formákat a nyelvművelők idegenszerűbbnek, kevésbé „magyarosnak” tartják.

A magyarországi, többségi helyzetben élő egynyelvű magyarok nyelvhasználatában az analitikus tendencia hatása mint általános indoeuropeizmus érvényesül. Ez a hatás jelen van a kétnyelvű, kisebbségi helyzetű magyarok anyanyelvi nyelvhasználatában is, de a kétnyelvűségi helyzetből fakadóan párosul hozzá a többségi (szintén indoeurópai) nyelvvel való állandó kapcsolat. Így a muravidéki magyarok anyanyelve állandó kapcsolatban van a szlovén, az ausztriaiaké a német, a felvidékieké a szlovák, a kárpátaljaiaké az ukrán és az orosz, az erdélyieké a román, a vajdaságiaké pedig a szerb nyelvvel, és mindennapi beszédüket is, a legkülönbözőbb nyelvhasználati színtereken, mindkét nyelv alkalmazása jellemzi. Más szóval: Magyarországon csak az általános indoeuropeizmus serkenti az analitizáló tendenciát, a többi régióban ehhez társul állandó nyelvi kontaktus formájában a többségi – szintén indoeurópai – nyelv széttagolást erősítő hatása. Mindez indokolttá teszi azt a feltevést, hogy a kétnyelvű magyar beszélőközösségek esetében kifejezettebb a széttagoló nyelvi megoldások preferenciája az egynyelvű közegben élő magyarok nyelvhasználatához viszonyítva.

2. Módszer

2.1. Eljárás

Az analitikus/szintetikus szerkezetek használatában jelentkező gyakorisági eltérések feltérképezésére nyelvi változókat tartalmazó feladatokat használtunk. A nyelvi változók technikája olyan nyelvi jelenségekre alapoz, amelyeknél két vagy több változatban (formában) fejezzük ki ugyanazt a jelentést. A különböző formák nem agrammatikusak, de a változatok egyike összhangban van a nyelvi normával, a másik vagy a többi ettől eltér. Az eltérés lehet megbélyegzett (pl. suksük változat), de megítélése lehet semleges is, csak idegenszerűbbnek számít. Az egyik változat preferenciáját a beszélő részéről nyelvi és extralingvisztikai tényezők határozzák meg.3

Kutatásunkban az analitizálódási tendenciát kérdőíves módszert alkalmazva kilenc kéttagú nyelvi változó formájában megfogalmazott feladattal vizsgáltuk. A példamondatok a következők voltak:4

1. (a) Befizetted már az idei tagsági díjat?
   (b) Befizetted már az idei tagdíjat?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
2. (a) Unom már ezt a sok utazást busszal.
   (b) Unom már ezt a sok buszozást.Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
3. (a) Tanító néni, fáj a fejem. Ki tudok menni?
   (b) Tanító néni, fáj a fejem. Kimehetek?Feladat: bekarikázni a természetesebbnek érzett mondatot.
4. Nem tudom, hogy a banki számláján mennyi pénz van.
   (a) jónak tartom.
   (b) rossznak tartom, jobb így: ………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
5. Ha szellőztetni akarok, így kérek engedélyt: Ki tudom nyitni az ablakot?
   (a) jónak tartom
   (b) rossznak tartom, jobb így: …………Feladat: mondatjavítás, amennyiben rossznak tartja a mondatot.
6. A repülőgépek megsértették Svájc……
   (a) légi terét
   (b) légterét Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
7. Fáj a fejem, mert a szomszéd egész délután ….
   (a) hegedűn játszott.
   (b) hegedült.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
8. Mindjárt kész az ebéd, ….
   (a) ne légy türelmetlen!
   (b) ne türelmetlenkedj!Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.
9. A tükör előtt hosszan ….
   (a) szépítette magát.
   (b) szépítkezett.Feladat: bekarikázni a mondatba jobban illő választ.

Az adatközlőknek tehát megítéléses (választásos) és szövegjavításos (produkciós) feladatokat kellett megoldaniuk. A választásos feladatoknál nyelvtani helyességi (grammatikalitási) ítéletet kell hozniuk, és a felkínált lehetőségek egyikére alkalmazniuk. A produkciós feladatok összetettebbek, mert ha az adatközlő rossznak ítéli a mondatot, a megfelelőbbnek tartott változatot önállóan kell megfogalmaznia. Az elsőnél a felismerés (az emlékezés egyszerűbb megnyilvánulása), a másodiknál ezenkívül a felidézés vagy reprodukció (összetettebb emlékezési folyamat) is szükségeltetik.

A kilenc feladat egy 75 kérdést tartalmazó kérdőív részeként szerepelt, és az adatfelvételt, régiónként egységes elvek alapján, betanított kérdezőbiztosok végezték. Az adatközlők önállóan töltötték ki a kérdőívet, szükség esetén a kérdezőbiztos kiegészítő magyarázattal szolgált.

Az eredmények statisztikai feldolgozása a MiniStat programcsomaggal (Vargha, 1999) történt. Az alkalmazott c2-próba kimutatja, hogy egyazon személyektől kapott válaszoknál (összefüggő mintánál) van-e statisztikailag jelentős eltérés a változatok preferen*iájában, illetve különbözik-e jelentősen a változatok használati aránya az egyes régiókban (független minták között).

2.2 Minta

Az adatokat 846 személy szolgáltatta. A Muravidéken 67, Ausztriában 60, a Felvidéken 108, Kárpátalján 144, Erdélyben 216, a Vajdaságban 144 és Magyarországon 107 adatközlő volt.

A kétnyelvű magyar beszélőközösségeknél a kvótaminták rétegeit településtípus, iskolai végzettség, életkor és nem szerint azonos szempontok alapján állítottuk össze. Arra törekedtünk, hogy az alanyok fele városlakó, fele falusi legyen, fele szórvány-, fele pedig tömbhelyzetben éljen, fele alsó- és középfokú, fele pedig főiskolai vagy egyetemi végzettségű legyen, és a nők és férfiak aránya megközelítse az 50-50%-ot. A magyarországi mintánál a településtípust nem variáltuk, így az egynyelvű csoport adatait két falu (Ikrény és Szatymaz) és egy nagyközség (Veresegyház) lakosai szolgáltatták.

Az azonos mintaválasztási szempontoknak köszönhetően a csoportok, bár a fontosabb szociolingvisztikai jellemzők alapján nem mindig egyenértékűek, viszonylag jól összehasonlíthatók. A statisztikai összehasonlítással kapcsolatban felmerült problémákról másutt már bővebben szóltunk (Göncz 1998; Göncz 1999a; Göncz 1999b)5.

3. Eredmények és megbeszélés

Az 1. táblázat az egyes régiók eredményei mellett a kétnyelvű régiók összevont eredményeit, valamint az egész Kárpát-medencére vonatkozó eredményeket is tartalmazza. Minden négyzetben a felső szám azt mutatja, hogy a megfelelő régió adatközlőinek hány százaléka preferálja az analitikus (A) (széttagoló, idegenszerűbb), illetve a szintetikus (Sz) (tömörítő, „magyarosabb”) változatot, az alsó szám pedig a válaszadók számát jelzi. A hiányzó válaszokat nem vettük figyelembe, így a minták nagysága ezek összegével csökkent.

1. táblázat: Analitikus (A) és szintetikus (Sz) nyelvi változatok preferenciája a Kárpát-medence magyar beszélőközösségeinél:

Mu=Muravidék, A=Ausztria, F=Felvidék, K=Kárpátalja, E=Erdély, V=Vajdaság, Mo=Magyarország, S kétny.=kétnyelvűek összesített eredményei.

Az eredményeket először a kilenc nyelvi változóra összesítve (A), majd példamondatokra lebontva is elemeztük (B). Mindkét esetben megvizsgáltuk az analitizáló és szintetizáló megoldások arányát az egész Kárpát-medencére összesített eredmények alapján, elemeztük az egynyelvű és kétnyelvű magyarok preferenciájában mutatkozó különbségeket, és külön összehasonlítottuk a kétnyelvű régiók eredményeit. Az (A) és (B) elemzés nem különül el mindig egyértelműen, mert az összesített eredmények elemzésekor esetenként az egyes feladatokban jelentkező preferenciára is hivatkoztunk.

A. Összesített eredmények elemzése

A.1. Analitizálódási tendencia a Kárpát-medence magyar anyanyelvű beszélőinél

Az 1. táblázatból látszik, hogy a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek a válaszok 35,6%-ában a széttagoló tendenciát preferálják a tömörítő változatokkal szemben, míg a tömörítő megoldásokat átlagban 64,4%-ban részesítik előnyben a széttagoló megoldásokkal szemben. A 28,8%-os különbség a szintetikus megoldások „javára” statisztikailag magasan szignifikáns:X2= 620,46, f = 1, p < 0,00. Ez azt jelenti, hogy az analitikus és szintetikus megoldási lehetőségek közül sokkal gyakrabban a tömörítő, „magyarosabb” változatot választják. Az általános szinten domináló tömörítő tendencia azonban a tagsági díj/tagdíj változó esetében nem érvényes: az adatközlők itt 27,6%-kal jelentősen többen részesítik előnyben a széttagoló tendenciát (X2= 63,43, f = 1, p < 0,00).6

A.2. Analitizálódás az egynyelvű és kétnyelvű magyarok körében

A magyarországi magyarok megoldásaiban 12,7%-kal gyakoribb a tömörítő megoldások preferálása, mint a kétnyelvű magyaroknál. Ez a különbség statisztikailag magasan szignifikáns (X2 = 58,53, f = 1, p < 0,00), és kiinduló hipotézisünket támasztja alá: a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál a széttagoló tendencia jelentősen erősebb.7

Minden kétnyelvű régió átlageredménye jelentősen eltér a magyarországi átlageredménytől, és minden esetben a kétnyelvű régióban kifejezettebb az analitizálódási tendencia. Ezeket a különbségeket a 2. táblázat tartalmazza.

A legnagyobb eltérés Magyarország és a Muravidék között van: a muravidékiek 20,3%-kal gyakrabban preferálják az idegenszerűbb analitikus formákat, mint a magyarországiak. A kárpátaljaiak 17,2%-kal, az erdélyiek majdnem 16%-kal gyakrabban részesítik előnyben az analitikusabb megoldásokat, mint a magyarországiak. 14,3% az eltérés Magyarország és Ausztria között, míg a legkevésbé térnek el a Vajdaság (4,1%) és a Felvidék (5,5%) eredményei, bár az utóbbi két eltérés is statisztikailag szignifikáns.

2. táblázat: Különbségek Magyarország és a kétnyelvű régiók között az analitikus/szintetikus változók preferálásában:

A magyarországi eredményektől való eltérés alapján a kétnyelvű régiók két csoportja különíthető el. Az elsőbe a Muravidék, Kárpátalja, Erdély és Ausztria sorolható, míg a Felvidéken és Vajdaságban jelentősen kisebb az eltérés a magyarországi nyelvhasználattól a vizsgált nyelvi jelenséget illetően.

A.3. Különbségek az analitizálódási tendenciában a kétnyelvű régiók között

A kétnyelvű régiók közül a széttagolási tendencia leginkább a Muravidéken, legkevésbé a Vajdaságban érvényesül. A kétnyelvű beszélőközösségek rangsora az analitizálódás erősségét illetően a következő: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7); 3. Erdély (40,4%); 4. Ausztria (38,8%); 5. Felvidék (30,0%); 6. Vajdaság (28,6%). Hogy ezek a különbségek statisztikailag jelentősek-e, az a 3. táblázatból látható.

3. táblázat: Különbségek a kétnyelvű régiók között az analitizálódási tendencia erősségében:

A táblázatból látszik, hogy a széttagoló tendencia a Muravidék-Kárpátalja, Ausztria-Kárpátalja, Ausztria-Erdély, valamint a Felvidék-Vajdaság és Kárpátalja-Erdély viszonylatában nem különbözik. Az eredmények itt is a már említett szabályosságot tükrözik: az analitizálódás erősségét illetően a kétnyelvű régióknál két csoport különül el: a tendencia kifejezettebb a Muravidéken, Kárpátalján és Erdélyben, valamint Ausztriában, és a felsorolt régiókhoz viszonyítva kevésbé kifejezett a Felvidéken és Vajdaságban (bár e két utóbbinál is jelentősen erősebb, mint az egynyelvű közegben élőknél).8

B. Nyelvi változók szerinti elemzés

A 4. táblázatban feltüntettük az alkalmazott kilenc nyelvi változó analitikus változatait a széttagolás erősségének sorrendjében. A táblázatban azt is feltüntettük, hogy egyes nyelvi változóknál minden régióban mekkora az átlagos analitizálódás, és statisztikailag jelentősek-e a régiók közötti különbségek (x2 és p).

4. táblázat: A széttagoló tendencia erőssége feladatonként, átlagosan és régiók szerint:

A táblázatból látható, hogy a széttagolási tendencia a Kárpát-medencére összesített eredményekben az egyes feladatoknál az elhanyagolhatóan alacsony 4,2% és az igen magas 63,8% között jelentkezett. Minden analitikus változat elfogadásának gyakorisága a hét vizsgált régiót összehasonlítva statisztikailag jelentősen különbözik.

A továbbiakban a kilenc nyelvi változónál kimutatott széttagolási tendencia részletesebb elemzését adjuk meg.Ezeknél, a folyamatosabb olvasást elősegítendő, két régió közötti eltérésekre utaló x2-eket csak a végjegyzetekben tüntettük fel.

1. tagsági díj/tagdíj 9

A Kárpát-medence szintjén az adatközlők válaszainak 63,8%-ában a széttagoló tendencia érvényesül, míg a szintetikus megoldást csak 36,2%-ban preferálják. A hét régió eredményeinek összehasonlítása (c2 = 69,97, f = 6, p < 0,00) azonban arra utal, hogy a válaszok megoszlása régiónként jelentősen különbözik. Ezt a különbséget elsősorban az okozza, hogy a tagsági díj szókapcsolatot a tagdíj összetétellel szemben a magyarországi adatközlőknek mindössze 28,6%-a részesítette előnyben. Ezzel szemben a kétnyelvűeknél ez a százalék 63,7 (Erdély) és 75,4 (Muravidék) között van, ami egyértelműen arra utal, hogy a széttagoló tendencia a kétnyelvűek csoportjában szignifikánsan erősebb, mint egynyelvű környezetben. A magyarországi eredmények minden más régió eredményétől statisztikailag szignifikánsan különböznek. A kisebbségi magyar beszélőközösségek között alig vannak különbségek, csupán a tendencia szintjén (p < 0,10) mutatkozik különbség Erdély és Muravidék, valamint Erdély és Vajdaság között: mindkét esetben Erdélyben a széttagolást kevésbé preferálják.

2. utazás busszal/buszozás 10

A Kárpát-medence vizsgált magyar beszélőközösségei megközelítőleg 40%-ban preferálják az utazás busszal kéttagú szókapcsolatot a -z(ik) igeképzővel ellátott buszozik származékszóval szemben. Az egyes régiók között jelentős eltérések vannak (x2 = 68,37, f = 6, p < 0,00). Az előző példához hasonlóan itt is a magyarországi eredmények utalnak a legkevésbé az analitizálódásra (az adatközlők mindössze 19,6%-a preferálja a széttagolást a tömörítéssel szemben). Ez az arány jóval magasabb a kétnyelvű beszélőközösségek esetében, ahol 27,7% (Vajdaság) és 67,7% (Muravidék) között mozog. A magyarországiak eredményei csupán a vajdaságiakétól nem különböznek jelentősen, viszont az összes többi régióban kifejezettebb az analitizálódás, mint Magyarországon. A kétnyelvű régiók közül az alacsony vajdasági preferencia csupán a felvidéki (31,5%) eredményektől nem különbözik jelentősen, viszont az összes többi kisebbségi régiótól szignifikánsan eltér a kevésbé kifejezett széttagolás irányába. Viszonylag alacsony a széttagolási tendencia Kárpátalján is: 37,8%. Így, a kisebbségi régiókat figyelembe véve, két csoport különböztethető meg: Vajdaság, Felvidék és Kárpátalja (ezeknél alacsonyabb a széttagolási tendencia érvényesülése), valamint Ausztria, Erdély és Muravidék, ahol jelentősen többen (az adatközlők 50,8; 52,3 és 67,7%-a) preferálják az analitikus változatot.

3. ki tudok menni/kimehetek 11

Az analitikus ki tudok menni változatot, az összesített eredményeket figyelembe véve, az adatközlőknek mindössze 4,2%-a részesíti előnyben a szintetikus kimehetek változattal szemben. Bár a csoportok közötti eltérések igen kicsik (a felvidéki 0,9% és az erdélyi 7,9% között vannak), a x2 = 14,26, f = 6 mutatja, hogy 5%-os szinten szignifikánsak. Az egynyelvűek nem különülnek el a kétnyelvűek csoportjától. Csupán Erdélyben mutatkozott kifejezettebb széttagoló tendencia, mint a Felvidéken és a Vajdaságban, és egy árnyalattal erősebb (10%-os szinten), mint a Muravidéken és Magyarországon. Kárpátalján is erősebb a széttagolás, mint a Felvidéken. A Felvidéken – az összes többi régióhoz viszonyítva – 0,9%-kal a legkevésbé kifejezett az analitizálódás ennél a változónál.

4. banki számla/bankszámla 12

A széttagoló tendenciát a kárpát-medencei magyar beszélőközösségek vizsgált tagjainak 59,8%-a részesíti előnyben a szintetizáló változattal szemben. A x2 = 57,85, f = 6, p < 0,00 mutatja, hogy az egyes régiók adatközlői között jelentős eltérések vannak: erre utalnak a kárpátaljai 74,1% és a felvidéki 37,7% közötti nagy eltéréseket tükröző eredmények is. A magyarországi egynyelvű csoport 63,6%-ban preferálja az analitizálódást, és az ötödik a rangsorban a régiók között, vagyis nem különül el a kétnyelvű csoportoktól. A legkifejezettebb az analitizálódás elfogadása Kárpátalján (74,1%), és ez csupán a muravidéki és ausztriai eredményektől nem különbözik, viszont statisztikailag jelentősen eltér minden más régió eredményétől. A Muravidéken a széttagolás erősebben érvényesül, mint a Felvidéken és Vajdaságban, de más régióktól nem különül el. Ausztriában, Erdélyben és Magyarországon kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban és a Felvidéken, a két utóbbi pedig nem különbözik egymástól. E változónál tehát Kárpátalján és a Muravidéken érvényesül legerőteljesebben a széttagoló tendencia, a legkevésbé pedig a Felvidéken (37,7%) és a Vajdaságban (41,9%), míg a többi régió e két csoport között van, de közelebb a kárpátaljai és muravidéki eredményekhez.

5. ki tudom nyitni/kinyithatom 13

Az összesített eredmények alapján az analitizálódást az adatközlők 19,7%-a részesíti előnyben a tömörítéssel szemben. A régiók között statisztikailag jelentős különbségek vannak (x2 = 16,53, f = 6, p < 0,05). Az eltérést elsősorban az Erdélyben kapott eredmények okozzák: Erdélyben ugyanis e változónál erősebben érvényesül a széttagolás preferálása, mint a Felvidéken és Kárpátalján, és a tendencia szintjén erősebb, mint Ausztriában és a Muravidéken. Más régiók között nincsenek statisztikailag jelentős különbségek. Valójában tehát a széttagolási tendencia e változónál Erdélyben a legkifejezettebb, ennél Kárpátalján és a Felvidéken jelentősen kisebb, a többi régió pedig Erdély, valamint Kárpátalja és a Felvidék között helyezkedik el.

6. légi teret/légteret 14

A Kárpát-medencére összesített eredmények alapján a széttagolási tendenciát az adatközlők 28,7%-a részesíti előnyben a szintetikus változattal szemben. A régiók közötti jelentős különbséget (x2 = 56,20, f = 6, p < 0,00) két eredmény okozza: a magyarországi igen alacsony (9,3%) és a kárpátaljai igen magas (50,7%) analitizálódás. E két csoport eredményei minden más régió eredményétől jelentősen különböznek. Kárpátalján az analitizálódás nemcsak a magyarországinál erősebb, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ugyanakkor Magyarországon nemcsak a kárpátaljainál jut kevésbé kifejezésre, hanem a felvidékinél, a vajdaságinál, az erdélyinél, az ausztriainál és a muravidékinél is. Ez annyit jelent, hogy az egynyelvű magyarországi magyarok eredményei itt is jelentősen elkülönülnek a kétnyelvű csoportok eredményeitől, akiknél e változót illetően erősebb az analitizálódási tendencia. A kétnyelvű csoportoknál a széttagoló tendencia nagyjából azonos erősségű, egy nagyon erőteljes eltéréssel: Kárpátalján megközelítőleg kétszer olyan gyakori a széttagolás preferálása, mint a többi kétnyelvű régió esetében.

7. hegedűn játszani/hegedülni 15

Az összes vizsgált beszélőközösség adatközlőinek 20,7%-a preferálta a hegedűn játszani analitikus formát a hegedülni tömörítéssel szemben. Az egyes régiók között jelentős különbségek vannak (x2= 16,01, f = 6, p < 0,05). A legkifejezettebb a széttagolási tendencia Kárpátalján (30,6%), a legkevésbé kifejezett Magyarországon (15,9%). Ez a különbség statisztikailag szignifikáns. Kárpátalja jelentősen különbözik Erdélytől és a Vajdaságtól, és a tendencia szintjén Kárpátalján még az ausztriainál is erősebb a széttagolási tendencia. Erős az analitizálódás a Felvidéken is (26,9%), erősebb, mint Erdélyben és Magyarországon. Mindezeket figyelembe véve a hegedűn játszani szószerkezetet leginkább Kárpátalján és a Felvidéken preferálják a hegedülni tömörítéssel szemben, jelentősen erősebben, mint Magyarországon, Erdélyben és (részben) a Vajdaságban.

8. ne légy türelmetlen/ne türelmetlenkedj 16

A x2 = 21,21, f = 6, p < 0,01 arra utal, hogy a vizsgált régiók között jelentős eltérések vannak. Az analitizálódást legkevésbé a Vajdaságban (34,3%) és leginkább a Muravidéken (58,5%) preferálják. A magyarországi egynyelvű adatközlők válaszai nem különülnek el egyértelműen a kétnyelvű csoportok válaszaitól. A Muravidéken erősebb az analitizálódási tendencia, mint a Vajdaságban, Erdélyben, és Magyarországon; Ausztriában pedig kifejezettebb, mint a Vajdaságban és Erdélyben, és 10%-os szinten erősebb, mint Magyarországon. Kárpátalján kifejezettebben preferálják a széttagolást, mint a Vajdaságban, és egy árnyalattal jobban, mint Magyarországon. Felvidéken is kifejezettebb a széttagolás, mint a Vajdaságban. A kapott eredmények alapján tehát a Vajdaság, Erdély és Magyarország képez külön csoportot, e régiókban kevésbé preferálják a széttagolást, míg erősebb széttagolási tendencia jellemzi a Muravidéket, Ausztriát, Kárpátalját és a Felvidéket.

9. szépíti magát/szépítkezik 17

A kárpát-medencei magyar beszélőközösségek körében az adatközlők 38,2%-a az analitikus szépíti magát és 61,8%-a a szintetikus szépítkezik nyelvi megoldást preferálja. A csoportok közötti igen jelentős eltérésre utal a x2 = 122,65, f = 6, p < 0,00. A széttagoló formát leginkább az erdélyiek (62,7%) és a muravidékiek (59,7%), a legkevésbé a vajdaságiak(17,5%) és a felvidékiek (19,6) részesítik előnyben, és az utóbbiakhoz igen közel áll a magyarországiak eredménye is (20,0%). Az egynyelvűek és a kétnyelvűek csoportjai tehát nem különülnek el egymástól. Az erdélyiek eredményei csupán a muravidékiek eredményeivel rokoníthatók, és minden más régiótól jelentősen eltérnek a kifejezettebb széttagolás irányába. A Muravidéken a széttagoló tendencia nemcsak ugyanolyan erős, mint Erdélyben, de nem különbözik jelentősen az ausztriai eredményektől sem, viszont erősebb, mint Kárpátalján, Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. Ezen kívül Kárpátalján is viszonylag erős az analitizálódás, és jelentősen kifejezettebb, mint Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban. A vajdasági, a felvidéki és a magyarországi eredmények nem különböznek jelentősen.

A fentiek alapján tehát a régiók két csoportja különíthető el: az első csoportba tartozik Erdély, Muravidék, Ausztria és Kárpátalja, ezeknél jelentően erősebb a széttagoló tendencia; a másodikba pedig Magyarország, Felvidék és a Vajdaság, ahol a széttagoló tendencia jelentősen kevésbé tükröződik e változó esetében.

Az eredmények értékelésénél mindenképpen figyelembe kell venni, hogy az alkalmazott eljárásnak, minden kétséget kizáróan, vannak bizonyos hiányosságai. Emiatt a kapott eredményeket igen körültekintően kell kezelni. Egyrészt a kérdőíves módszerrel nyert eredmények a beszélők nyelvhasználatáról csak korlátozott érvényű információkat nyújtanak (nem helyettesíthetik a spontán nyelvi mintákat), másrészt az alkalmazott kisszámú nyelvi változó – ezek esetünkben különben is csak néhány különböző státusú nyelvi jelenséget fednek le – nem képezi reprezentatív mintáját a széttagoló tendencia sokféle lehetséges megnyilvánulásának. Azt azonban mégis figyelemre méltónak tartjuk, hogy az azonos eljárással kapott adatok számos esetben rendszerszerű eltérésekre utalnak az egyes régiók között, s ezek a különbségek fontosabbak, mint a kapott abszolút értékek.

5. Következtetések

1. A vizsgált kárpát-medencei magyar beszélőközösségek kilenc nyelvi változónál megközelítőleg 36%-ban a széttagoló és 64%-ban a tömörítő megoldásokat preferálják. A szintetikus megoldások „javára” mutatkozó különbség statisztikailag magasan szignifikáns.

2. Az analitizálódási tendencia a kétnyelvű környezetben élő magyaroknál átlagban majdnem 13%-kal erősebb, mint az egynyelvű magyarországi magyaroknál. Minden kétnyelvű régióban jelentősen gyakrabban részesítik előnyben a széttagoló nyelvi változatokat, mint Magyarországon. Ez hipotézisünket igazolja.

3. A kétnyelvű magyar beszélőközösségek rangsora az analitizálódás átlagos erősségét illetően: 1. Muravidék (44,8%); 2. Kárpátalja (41,7%); 3. Erdély (40,4%); Ausztria (38,8%);5. Felvidék (30%); és 6. Vajdaság (28,6%). Az egynyelvű magyarországi magyar beszélőknél ez az arány 24,5%.

4. A kétnyelvűségi helyzetben élő magyaroknál, az egynyelvűségi helyzetben élőkhöz viszonyítva, a széttagoló tendencia legkifejezettebb a tagsági díj/tagdíj; utazás busszal/buszozás és a légi tér/légtér nyelvi változóknál.

5. A széttagoló nyelvi változatok preferenciájának rangsora: 1. tagsági díj (63,8%); 2. banki számla (59,8%); 3. ne légy türelmetlen (40,2%); 4. utazás busszal (39,9%); 5. szépíti magát (38,3%), 6. légi tér (28,7%); 7. hegedűn játszani (20,7%); 8. ki tudom nyitni (19,7%); 9. ki tudok menni (4,2%).

6. Minden széttagoló változat elfogadási arányában statisztikailag jelentős eltérések vannak a vizsgált régiók között. A tagsági díj analitikus megoldást kétnyelvű magyar beszélőközösségben jelentősen gyakrabban részesítik előnyben az egynyelvű magyarokhoz viszonyítva. A ne légy türelmetlen megoldást különösen a Muravidéken, Ausztriában és a Kárpátalján preferálják a ne türelmetlenkedj megoldással szemben. A banki számla leggyakrabban a kárpátaljaiaknál és a muravidékieknél használatos, ritkán a Felvidéken és Vajdaságban, az utazás busszal pedig a Muravidéken, Erdélyben és Ausztriában, ugyanakkor a Felvidéken és a Vajdaságban, és különösen Magyarországon jelentősen ritkábban jelentkezik, mint a többi régióban. A szépíti magát változat elsősorban az erdélyiek és a muravidékiek eredményeit jellemzi, míg Magyarországon, a Felvidéken és a Vajdaságban a szépítkezik a gyakoribb. A légi tér analitikus forma különösen Kárpátalján gyakori, de a többi kisebbségi régióra is jellemzőbb, mint Magyarországra. A hegedűn játszani változatot leggyakrabban Kárpátalján preferálják a hegedül megoldás helyett, a ki tudom nyitni és a ki tudok menni változatot pedig leginkább Erdélyben.

A tagsági díj és a légi tér analitikus megoldások egyértelműen elkülönítik egymástól az egynyelvű és a kétnyelvű beszélőket (a kétnyelvűeknél jelentősen gyakrabban használatosak), és ugyanez jellemző az utazás busszal változatra is, Vajdaság kivételével, ahol megközelítőleg ugyanolyan arányban (viszonylag ritkán) preferálják ezt a változatot, mint Magyarországon.

Irodalom

Bencédy József 1994. A beszélt nyelv és a norma. In: Kemény Gábor-Kardos Tamás (szerk.): A magyar nyelvi norma érvényesülése napjaink nyelvhasználatában. Budapest: MTA Nyelvtudományi Intézete, 17-21.

Csernicskó István 1998. A magyar nyelv Ukrajnában (Kárpátalján). Budapest: Osiris Kiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Göncz Lajos 1998. A magyar nyelv használati színtereiről és néhány sajátosságáról a Vajdaságban. In: Lengyel Zsolt-Navracsics Judit (szerk.): Alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Közép-Európa. II. Veszprémi Egyetem: Alkalmazott Nyelvészeti Tanszék, 121-136.

Göncz Lajos 1999a. A vajdasági magyarság területi és nemzeti kötődése. A 11. Élőnyelvi Konferencián elhangzott előadás, Bécs, 1998, október. Megjelenés alatt.

Göncz Lajos 1999b. A magyar nyelv Jugoszláviában (Vajdaságban). Budapest-Újvidék: Osiris Kiadó-Forum Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Kontra Miklós 1998. Gondolatok a (bVn) és a (bV) nyelvi változókról. In: Sándor Klára (szerk.): Nyelvi változó – nyelvi változás. Szeged: JGYF Kiadó, 9-22.

Lanstyák István 2000. A magyar nyelv Szlovákiában. Budapest-Pozsony: Osiris Kiadó-Kalligram Könyvkiadó-MTA Kisebbségkutató Műhely.

Lanstyák István-Szabómihály Gizella 1997. Magyar nyelvhasználat – iskola – kétnyelvűség. Nyelvi változók a szlovákiai és magyarországi középiskolások néhány csoportjának magyar nyelvhasználatában. Pozsony: Kalligram Könyvkiadó.

Vargha András 1999. MiniStat 3.1 verzió. Felhasználói kézikönyv. Budapest: Pólya Kiadó.

Megjegyzés:

E tanulmány 1. táblázatában a vajdasági, a magyarországi és a Kárpát-medencére összesített eredmények átlagai 8,5%-kal, 4%-kal és 4,6%-kal eltérnek a szerző könyvében (Göncz 1999b) a 7.7 táblázatban (173. p.) közölt százalékoktól. A banki számla/bankszámla változó esetében a könyvben felcserélve jelent meg az analitikus és szintetikus változatok használati aránya, a ki tudom nyitni/kinyithatom változónál pedig a szintetikus változat helyett az analitikus változat használati aránya ismétlődik. A tévedésekért a szerző a kutatásban részt vett munkatársak és az olvasók elnézését kéri.

Limp Ferenc

Budán (de lehet, hogy Magyaróvárott) látta meg a napvilágot 1695. május 25-én, tehát két és fél évvel idősebb volt Orosz Lászlónál. 1713. október 18-án, Trencsénben lépett a jezsuita rendbe, majd Bécsbe ment, ahol teológiát tanult. Később grammatikát és bölcseletet tanított. 1726. július 27-én Orosz Lászlóval együtt szállt hajóra Genovában, hogy a Sevillába menjenek. Mint már említettem, a jezsuita misszionáriusképzőben együtt készültek a hittérítő munkára, és együtt vágtak neki az óceánnak is. Limp Ferencet Córdobából a paraguayi rendtartomány legészakibb részébe küldték. Először a hanyatlásnak indult Santo Ángel redukciót sikerült felvirágoztatnia. 1732-ben lett a San Lorenzo telep vezetője, majd néhány év elteltével már hét redukció irányítását bízták rá. Ez a térség azonban a spanyol és a portugál érdekszféra ütköző zónájában feküdt, s az 1750-ben megkötött Tratado de Permuta alapján végül a portugáloké lett. A hét redukció indiánjai azonban nem akartak portugál fennhatóság alá kerülni, mert okkal féltek attól, hogy rabszolgaságba vetik őket. Inkább az áttelepülést választották volna, de az ügy lebonyolításával megbízott spanyol hivatalnok türelmetlensége miatt végül ezt is elutasították, és inkább a fegyveres ellenállás mellett döntöttek. Az események drámai fordulatot vettek, amit Limp Ferenc nem tudott megakadályozni, jóllehet minden erejét latba vetve igyekezett a szembenálló felek között közvetíteni. Sem az indiánok, sem a spanyol hatóságok nem bíztak benne, s amikor a konfliktus véres harcba csapott át, őt vádolták meg a háború kirobbantásával és az indián fegyveres ellenállás megszervezésével. Pedro de Cevallos Buenos Aires kormányzója – később spanyol alkirály – vizsgálatot indított Limp Ferenc ügyében, és ennek alapján felmentette őt a vádak alól. A hét missziós telep sorsa azonban megpecsételődött: a spanyol és a portugál hadsereg egyesült erővel leverte az indiánok ellenállását. Az a néhány, aki életben maradt az őserdőben talált menedéket. Limp Ferencet a Yapeyú redukcióba helyezték át, és itt élt akkor is, amikor megérkezett a jezsuiták kitoloncolását elrendelő királyi parancs. Az akkor már 73. évét taposó, súlyos beteg misszionáriust a sors megkímélte a megalázó bebörtönzéstől és attól, hogy zsúfolt hajón, méltatlan körülmények között szállítsák Európába. Valamikor 1768-ban (sajnos a pontos dátumot nem tudjuk) meghalt. Misszionáriusi munkája mellett néprajzi és földrajzi megfigyeléseket is végzett, halála után kiadták Dél-Amerika földrajzát ismertető írását (36).

 Aperger Zsigmond

Szabó László könyvében (37) másfél oldalt szentelt Aperger Zsigmondnak, akiről egy 18. századi spanyol utazó, Félix de Azara “minden kétséget kizáróan” azt írja Viaje a través de la América Meridional desde 1781 a 1801 című, számtalan kiadást megért munkájában, hogy magyar orvos volt (“Segismundo de Aperger era médico de Hungría” ). Szabó szerint Aperger apja bécsi bankár volt, fia – aki az 1690-es években született – orvosnak tanult, és valószínűleg Magyarországon praktizált, amikor belépett a jezsuita rendbe. 1717-ben érkezett Dél-Amerikába, mégpedig Buenos Airesbe, és 1726-ig a córdobai egyetemen tanított. Két pestisjárvány (1719, 1730) leküzdésében is nagy érdemeket szerzett. A második járvány a paraguayi redukciókban ütötte fel a fejét, s mint egy korabeli krónikás feljegyezte, ha Aperger nincs a helyszínen, akkor az indiánok több mint fele elpusztult volna. Noha Aperger jezsuita volt, hittérítő tevékenységet nem folytatott. Annál több időt töltött viszont kísérletekkel és különböző gyógynövények gyűjtésével. Ezekből hatásos gyógyszereket készített, s receptjeit egy kötetbe gyűjtve (Códice Misionero) meg is jelentette. Szabó László, aki a könyvet felfedezte, Apergert rendkívüli egyéniségnek, humanista és önzetlen embernek nevezi. Az orvos receptjeit széles körben terjesztették, és valószínűnek látszik, “hogy Argentína, Uruguay és Paraguay ma is nagyszámú kuruzslói közül sokan még mindig Aperger, a legendás hírű Padre Sigismundo régi bevált receptjei alapján orvosolnak…” Aperger olyan nagy tekintélyt vívott ki magának, hogy amikor rendtársait 1767-ben kiutasították Dél-Amerikából, vele kivételt tettek. Elképzelhető, hogy ebben magas kora is szerepet játszott, mindenesetre a hatóságok engedélyezték, hogy a loretói redukcióban maradhasson, és ott érte a halál 1773-ban.

 Plantich Miklós

Szabó László szerint (38) Zágrábban született (időpontot nem közöl, így csak feltételezhető, hogy valamikor az 1700-as évek elején), s nemzetiségét tekintve félig horvátnak, félig magyarnak mondja. Ősei határőr katonatisztek voltak, Plantich Miklós azonban a tudományos pályát választotta, és a jezsuiták nagyszombati kollégiumában, majd pedig trencséni újoncképzőjében tanult. Pontosan azt sem tudjuk, mikor került az Újvilágba, közelebbről Uruguayba, ahol a jezsuiták cordóbai, majd montevideói kollégiumában tanított, később pedig ennek az intézménynek a rektoraként működött. Hittérítést nem végzett, de azt nem tudjuk, hogy milyen tárgyakat oktatott. Valószínűleg befolyásos és kiterjedt kapcsolatokkal rendelkező ember lehetett, mivel azzal vádolták meg, hogy a paraguayi indián redukciókból az ő irányításával egy olyan államalakulatot akartak létrehozni, amely önálló királyság lett volna. Ez persze merő koholmány volt, hiszen Plantich Miklós nemigen járt a paraguayi rendtartomány indián telepein. 1768-ban más rendtársaival együtt ő is haza vergődött, de életének további folyásáról közelebbit nem sikerült kideríteni.

 Hedry Márton

1709 táján született, de születésének helyét nem ismerjük, és életének első évtizedeiről sem tudunk semmit. 1748-ban érkezett az Újvilágba, közelebbről a mai Chile területére, a Concepción környékén élő araukánok földjére. (Tizenöt évvel korábban ugyanitt tevékenykedett Herre Mihály nyitrai származású segítő testvér is, akiről csak annyi ismeretes, hogy 1737-ben, negyvenéves korában halt meg Santiago de Chilében.) Szabó László szerint (39) Hedry jól beszélt görögül, és megtanulta az araukán indiánok nyelvét is. A chilei redukciók életéről nem sok adat áll rendelkezésre, így Hedry Márton működéséről is csak keveset tudunk. Ő is azok között volt, akiket vasra verve szállítottak Európába. Gyaníthatóan 1768-ban halt meg.

 Ferder Fülöp

Feltehetően 1713-ban született, és 1745-ben érkezett meg a Río La Plata környékére. Öt évig a San Tomé redukcióban tevékenykedett, ezt követően a Loreto missziós telep vezetője lett. Azt tudjuk, hogy a jezsuiták kiutasításakor ő is visszatért hazájába, de életének utolsó időszakáról nincsenek megbízható adatok.

 Szerdahelyi Ferenc

Győrött született 1717-ben. 31 éves korában, 1748-ban érkezett Buenos Airesbe, és kezdetben a San Juan Bautista misszióban működött. Később a paraguayi rendtartományban fekvő Yapeyú missziós telep vezetésével bízták meg, itt évekig együtt tevékenykedett Limp Ferenccel. Utolsó állomáshelye az Apóstoles redukció volt (ebből fejlődött ki az azonos nevű argentin város), innen toloncolták ki őt és rendtársait 1767-ben, amikor megérkezett a Jézus Társaságot feloszlató királyi rendelet. Spanyolországba visszatérve két hónapig raboskodott, majd Nagyszombatba ment. Itt találkozott vele később Orosz László. Valószínűleg megérte a jezsuita rend magyarországi betiltását, de életének további fejleményeit és halálának dátumát nem ismerjük.

 Lyro Ignác

A Nyitra megyei Sziklavárhelyen született 1717. május 17-én, és 1739-ben lett a Jézus Társaság tagja. Ezt Ács Tibor állítja már említett művében (40), míg egy külföldi szerző (J. Jouanen) szerint 1729. július 13-án, a csehországi Troppauban (a mai Opavában) látta meg a napvilágot, és 1754-ben érkezett Dél-Amerikába. A két szerző abban egyetért, hogy Lyro Ignác Ecuadorban, Quitóban tevékenykedett, ahol missziós munkája mellett elsősorban földrajzi kutatásokat folytatott. A rend feloszlatása után visszatért Európába, és az egyik forrás szerint Nagyszombatban, míg a másik forrás szerint Csehországban telepedett le, ahol betegápoló lett. Egy 1757. június 17-i keltezésű, Quitóban írt levele nyomtatásban is megjelent. Ebben Peru és Ecuador földrajzi viszonyaival foglalkozik. Halálának időpontja ismeretlen.

 Zakarjás János

Születésének pontos dátumát nem tudjuk. Feltehetően 1720 táján Nagyszombatban látta meg a napvilágot. Iskolai tanulmányait szülővárosában kezdte, és 1740-ben belépett a Jézus Társaságba. Trencsénben is tanult, később – 1745-ben – itt kezdte tanári pályáját. 1748-ban, miután áldozópappá szentelték, úgy határozott, hogy ő is az Újvilágban vállal missziós szolgálatot. A következő év elején megkapta az ehhez szükséges engedélyt, és Bécsből Graz érintésével Genovába utazott, ahonnan egy vitorlás fedélzetén Spanyolországba hajózott. Útitársai között ott volt Éder Xavér Ferenc páter is, akiről a későbbiekben lesz szó. A misszionáriusképző elvégzése után 1750. október 12-én Cádiz kikötőjében szállt hajóra és vágott neki a végtelen vizeknek. Úti célja a perui Callao volt, ahová a szokásos módon, a Panamai-földszoroson átkelve érkezett meg. Az első időszakban Limában élt (ekkoriban gyakran találkozott a nála vagy 30 évvel idősebb Rér Jánossal, akiről egyik levelében is megemlékezik), majd a bolíviai Mamoré folyó menti redukciókban kezdte meg hittérítő munkáját. Ezen a vidéken működött egyébként Éder Xavér Ferenc is. Zakarjás János Dél-Amerikából több levelet is küldött Európába, ezek alapján viszonylag jól rekonstruálható mindaz, ami vele történt, de csak 1756-ig. A további 11 esztendőről viszont csak feltételezéseink vannak. Azt tudjuk, hogy megfordult a mojo, canichaná, cayuvava és más indián törzsek között. Működési területének központi missziója alighanem az a San Javier redukció volt, amelyet megtalálunk Éder Xavér Ferenc térképén is. A Mamoré folyó Bolívia laposabb, őserdőkkel borított területein kanyarog. A legmegbízhatóbb közlekedési eszköz errefelé a csónak, gyalogosan csakis pontos helyismerettel lehet útra kelni. A kellemetlen éghajlatú, mocsaras vidéken szinte fekete felhőket alkotó rajokban támadnak a betegségeket terjesztő szúnyogok és más rovarok, így aligha meglepő, hogy Zakarjás is leesett a lábáról, ezért átmenetileg az Andok csúcsai között elterülő Cuzcóba költözött, ahol betegségét gyógyíttatta. Felépülését követően visszatért munkájához. Az indiánok életéről, a magyar misszionárius körükben eltöltött éveiről képet alkothatunk magyarországi ismerőseihez – Bartakovics József jezsuita tanárhoz és Kéri Ferenchez – írt leveleiből. 1756. április 16-án kelt levelében a következőkről számol be Bartakovicsnak: “Az 1754. év június havától fogva a déli szélesség 18. fokától a 12. fokáig, a 316. hosszúsági fokon (abban az időben még nem különböztették meg a nyugati és a keleti hosszúságot – L. T.) áthajóztam, kelet és nyugat között alig 3 fok eltéréssel. Ezek a perui tartomány misszióinak határai. Csaknem az egész vidék síkság, amelyet számos folyó öntöz. Ezek között kiválóbbak: Mamoré, Itenes, Beni, hajózhatók (…) Az esős évszakban (októbertől májusig tart) csaknem az egész területet elöntik annyira, hogy ha az indus lovas az előző félévben jaguárokra, vadkanokra, szarvasokra vadászott, most 10 rőf mélységű vízben csónakozva halászik. Ezért lakóhelyül a legmagasabb helyeket választják, és ott sincsenek eléggé biztonságban, bizony néha a pitvarban úszkálnak a gyerekek, és nem ritkán csónakra van szükség, ha a beteget látogatjuk. Ilyenkor viperák, hangyák (ezeknek 30-nál is több válfaját olvastam meg és némelyek csaknem egy hüvelyk nagyságúak), meg ezer más bogár a mezőről és erdőből összegyűlve velünk egy fedél alatt tanyázik és semmi sem mentes tőlük” . (41)

Bizonyos helyzetekben a tudós jezsuita is tanácstalan, és jobb híján elfogadja az indiánok módszereit: “Viperacsípés és minden más méreg ellen házi orvosságul a krokodilus fogát használjuk, amelyet a sértett részre kell kötni vagy a nyakba akasztva kell viselni. (…) Hogy vajon elegendő-e az, ha a mérget ételben vagy italban vesszük be, nem merem állítani, én hasonló esetben két éjjel a számban tartottam.” Néhány sorral alább arról számol be, hogy nem sokkal megérkezése előtt “kétszer az esővel hal esett az égből. Ezt nekem az atyák beszélték, akik azokból maguknak és a családnak vacsorát készítettek” (42). A térség sajátos éghajlati viszonyait Zakarjás így jellemzi: “A vidék igen forró és nedves, a forróságot a szelek mégis mérséklik, ha pedig délről fúj, még fázunk is. Törökbúzát (kukorica a kenyerünk), rizst, gyapotot és cukrot terem a föld. Ebből élünk, ebből ruházkodunk. A cukornád fél év alatt megérik, míg Peruban legalább két évig tart. Ez ennek a földnek a képe, amelyen valaha nagy számú lakosság élt, de idők múltával a változó hadi szerencse és a csaknem állandó pestis számukat mintegy 30 000-re apasztotta.” (43)

A következő levél, amelyből idézünk, két nappal később, 1756. április 18-án kelt, címzettje pedig Kéri Ferenc volt. Ennek a beszámolónak elsősorban néprajzi vonatkozásai érdekesek: “a mobimák a csecsemők homlokát kettős övben benyomják, ezért oly rút az ábrázatuk, szájuk és orrlyukaik elállók, a szemeik széjjel állók, a fejük olyan, mintha egy három emeletből álló torony lenne. Egyesek a kétpofacsontot két deszka közé préselik, hogy ne széles, hanem keskeny arcúaknak lássanak, mások az ellenkezőjét teszik. A patikik emberevők, a mobimák denevérrel táplálkoznak, a murék nagyobb kígyókkal és krokodilusokkal; ha lepényt esznek hozzá, azt a juka gyökeréből, vagy törökbúzából készítik, amelyekbe köznapokon, a megholtak porrá tört csontjait teszik fűszer helyett. Azoknak, akiknél az Itenes mentén 4 hónapig tartózkodtam, nemcsak a fülük, hanem mind a két ajakuk és az orruk is át van lyukasztva, és azokba egy hüvelyk hosszúságú, zöld színű követ tesznek.” (44)

A haldoklók száját és orrát bedugják, hogy a lelküket visszatartsák, de ezzel alighanem csak meggyorsítják a végkifejlet bekövetkeztét. Zakarjás maga is tapasztalhatta, hogy az élők és az elhunytak “kapcsolata” lényegesen más, mint Európában: “A halottakat ugyanazon tető alatt földelik el, ahol ők maguk laknak, azt időről időre kiássák, szomorkodó sóhajok közt megmossák, olajjal megkenik, és miután a csicsától (részegítő ital) neki hevülnek, a halottat is megkínálják, és ha kell neki, ha nem, a szájába öntik.” (45)

A jezsuitákat kiutasító rendelet valószínűleg nem valamelyik redukcióban, hanem Limában érte Zakarjást, aki társaihoz hasonlóan méltatlan körülmények között utazott Spanyolországba, majd onnan hazájába. Komáromban telepedett le, ahol plébánosként működött egészen 1772. szeptember 14-én bekövetkezett haláláig. Latinul íródott leveleit Sztankovits Ödön ültette át magyar nyelvre, és azok aFöldrajzi Közlemények 1910. évfolyamában jelentek meg.

 Éder Xavér Ferenc

A Dél-Amerikát megjárt magyar jezsuita hittérítők közül alighanem Éder Xavér Ferenc munkásságáról tudhat legtöbbet a közvélemény, hiszen a mojo indiánokról szóló, latinul írt terjedelmes művének néhány fejezete magyarul is olvasható a Bodrogi Tibor szerkesztette néprajzi antológiában (46). Talán nem lenne haszontalan dolog az egész munkát magyarul is kiadni, elvégre Éder a magyar néprajztudomány egyik 18. századi előfutárának is tekinthető, arról nem is szólva, hogy az általa leírt népeket és tájakat nem átutazóban figyelte meg, hanem mintegy másfél évtizedet eltöltött a helyszínen. Beszámolója – elfogultsága és az európai ember jóindulatú lenézését tükröző szemlélete ellenére – hiteles leírása az őserdők világának, az indiánok hétköznapjainak. Azért is érdemes volna kiadni ezt művet, mert hasonló jellegű munka nem készült, illetve ha mégis, kézirata rejtélyesen eltűnt (lásd Brentán Károly esetét).

Éder Xavér Ferenc 1727. szeptember 1-jén (Szinnyei József szerint: március 19-én) Selmecbányán látta meg a napvilágot, és itt kezdte iskolai tanulmányait is. A későbbiekben a felvidéki jezsuiták szokásos útvonalát járta be: a nagyszombati kollégiumba került, majd a trencséni újoncképző következett. 22 éves korában missziós szolgálatra jelentkezett, és 1749 elején Bécsen és Grazon át Genovába ment, majd onnan hajón utazott tovább Spanyolországba. Vele tartott Zakarjás János is, akiről már szó volt. A misszionáriusképző elvégzése után Éder (és Zakarjás) 1750. október 12-én hajóra szállt Cádiz kikötőjében, és Panamán átkelve 1751 elején érkezett meg Peruba. Limában a rendtartomány főnöke közölte vele, hogy az Andok keleti oldalán elterülő, Moxitániának nevezett vidékre kell mennie, a Mamoré folyó középső szakasza mentén élő mojo indiánok közé. Ez a terület ma Bolívia része. A trópusi őserdőkben a mojók mellett más kisebb törzsek is éltek, pl. a more, az itonama és a chiriguano indiánok. Édernek ezekről a “vadakról” meglehetősen kedvezőtlen véleménye volt, de becsületére legyen mondva, minden nehézség ellenére végig kitartott vállalkozása mellett, s csak az 1767-es kitoloncolási rendelet után hagyta el szolgálati helyét.

Éder a legtávolabbi indián településeket is felkereste, megtanult számos indián nyelvet és nyelvjárást, amely tulajdonképpen előfeltétele volt a sikeres hittérítő munkának, annál is inkább, mert voltak olyan redukciók, ahol tucatnyi különböző nyelvet is beszéltek az ott letelepített indiánok. A magyar jezsuita részletes feljegyzéseket készített, ezeket jól sikerült rajzokkal, valamint térképvázlatokkal egészítette ki.

Lapozzuk fel tehát Éder Xavér Ferenc latinul írt munkáját, amelynek címét (Descriptio provinciae Moxitarum in Regno Peruano) magyarra így fordíthatnánk le: A Perui Királyságban lévő Moxitania tartomány leírása. A 289 sűrűn teleírt oldalt kitevő kézirat eredetije a budapesti Egyetemi Könyvtár Pray-gyűjteményében található. Ebből készített 1791-ben egy meglehetősen szerény kivonatot Makó Pál budai apát (47), aki valójában nem is Éder eredeti szövegét, hanem a saját magyarázatait adta közre. Ez a kiadás majdnem száz évvel később, 1884-ben spanyolul is megjelent La Pazban, de maga az eredeti szöveg (illetve fordítása) teljes terjedelmében mind a mai napig nem jutott el az olvasók szélesebb köréhez. Éder a bevezetőben arra hívja fel a figyelmet, hogy nem a Perui birodalomról kíván írni, hanem azokról a missziókról, amelyeket a nagy központoktól sok száz mérföldnyire, az őserdőktől elhódított területeken sikerült nem csekély fáradsággal és leleménnyel létrehozni. Mint maga Éder ismegállapítja, a régi Perui Birodalom Európa nagyságú ország “Paraguay és a Quitói Birodalom között: az északról, ez délről határolja. Keletről Brazília a szomszédja, nyugatról pedig a köznyelvben Mar del Sudnak nevezett Csendes-tenger mossa” (48). Ezt a hatalmas területet – maga Éder állítja ezt – a magyar jezsuita kétszer is bejárta. A perui missziók közös neve egyébként mojos volt, a paraguayi redukciókat guarancies néven emlegették, míg a quitói rendtartomány telepeit mainasnak hívták. “A mojo missziókat ma három részre, illetve területre osztják – állapítja meg Éder -: az első a Mamoré, az azonos nevű folyóról elnevezve; a második a Pampas, azaz síkság; a harmadiknak – nem tudom miért és honnan – Baures a neve” (49). Nem csoda, ha egy ilyen hatalmas területen, ráadásul a kölcsönös kapcsolatok kialakítását ugyancsak megnehezítő természeti viszonyok és eltérő törzsi szokások közepette a nyelvek bábeli kavalkádja alakult ki. “Több különböző nyelven beszélnek itt – még egyetlen misszión belül is -, mint egész Európában. S ezek a nyelvek – mint mondják – ég-föld távolságra vannak egymástól. Én a saját területemen kilenc nyelvet számláltam meg, a szomszéd páter az övén húsznál is többet. Az a törzs, amely valamelyik új telep létesítésekor elsőnek kerül oda, szerencsés, mert kiváltságos történeti szerepe lesz: nyelve ugyanis a misszió általánosan használt nyelvévé válik. A többiek, akik később kerülnek oda, gyakorlás útján csakhamar elsajátítják ezt a nyelvet, ha előzetesen egyáltalán nem tudnak szót érteni egymással. Az idő alatt, míg a misszionárius megtanulja nyelvüket, vagy ők elsajátítják a páter által már ismert közös nyelvet, minden téren jelekkel érintkeznek egymással: így intézik a közösség ügyeit, beszélgetnek, kereskednek. Bármiről tudnak így beszélni: méghozzá olyan pontosan, hogy a szóban forgó ügy legkisebb részlete sem kerüli el a beszélő vagy a jelekre figyelő figyelmét.” (50)

Éder részletesen foglalkozik az indiánok hiedelmeivel, babonáival és a természeti jelenségekkel kapcsolatos elképzeléseikkel. “Érdeklődtem, mi a véleményük a hold- és napfogyatkozásról. Legtöbben azt felelték, hogy ilyenkor a Hold vagy a Nap beteg. Vannak, akik a Napot férfinak, a Holdat meg a feleségének tartják, a csillagok meg a gyermekeik. S valahányszor fogyatkozást észlelnek, azt állítják, hogy ilyenkor a Nap egyesül a Holddal új csillagok nemzése végett: nehogy idő múltával elfogyjanak a csillagok az égboltozaton, hiszen minden nap sok meghal közülük. Arról mondják, hogy meghal, amelynek a szikrázó lehullását látják.” (51) Az indiánokat azonban különösebben nem érdekli a csillagos égbolt, csak azokat a csillagállásokat jegyzik meg, amelyek a vetés idejét határozzák meg. A csillagképek mögé ők is különböző állatokat – pl. nandut, kajmánt, jaguárt, medvét stb. – képzelnek. Ananduról Éder egy kedves történetet is elmesél: “Azt tartják, hogy a nandu egyszer azzal a gondolattal foglalkozott, hogy az égboltozatról a földre menekül, mert itt talán könnyebben csillapíthatja az éhségét. Már el is határozta, hogy tervét tényleg valóra váltja, s menekülésbe kezd. Valamilyen lyukon a földre akart szökellni, de nem tudom milyen állat megragadta a farkát, s az bizony kiszakadt. Ő leugrott a földre, de a farkát odafenn hagyta. Ez a magyarázata, hogy a nandunak nincs farka, mint ahogy valóban nincs.” (52)

A tudós páterek igyekeztek megvilágítani az indiánok előtt az égi jelenségek mibenlétét, sőt megjövendölték egy-egy hold- vagy napfogyatkozás bekövetkeztének várható időpontját is, s ezzel komoly tekintélyt szereztek maguknak a bennszülöttek előtt. De nemcsak a csillagos ég, hanem a környező természet, a növény- és az állatvilág, a folyók és a kőzetek is sok érdekes megfigyelni valót kínáltak. Éder Xavér Ferenc igen elcsodálkozott például azon, milyen tarkák a folyópartok agyagrögei, amelyek olykor tucatnyi eltérő színű rétegből állnak. “Az agyagrögök közül az egyik nagyon fehér – írja. – Mész helyett használják templomok és házak fehérítésére – már csak azért is, mert itt nincs mészkő. S ez az anyag fehérség tekintetében is minden bizonnyal felülmúlja a meszet. Ezenkívül a mésszel fehérített fal a hozzátapadó homokszemcsék miatt érintésre érdes. Az agyagröggel festett falat viszont olyannak érzed, mintha selymet tapintanál. A más színű rögöket is felhasználják templomok és házak díszítő színezésére.” (53) A fehér agyag valószínűleg a kaolin lehetett. De sokkal rejtélyesebb az a másik anyag, amelyet az indiánok dimoicsikonak, a “halak ürüléké” -nek neveztek. Éder a következőképpen jellemzi: “Valami száraz, sötét színű anyag az, amely a fák fiatal hajtásaira tapad. Egy láb hosszú, hengeres és kézzel átérhető. Szivacsszerűen likacsos, nagyon puha, de hosszas tüskékkel is tele van. Az indiánok a faággal együtt lemetszik, porrá törik, és pontos arányban összevegyítik azzal az anyaggal, amelyből fazék, lábas és egyéb szükséges edény készül. Ezáltal ellenállóbbá válnak a tűzzel szemben. S hogy ez valóban így van, arra engem is megtanított a tapasztalat. Annyi bizonyos, hogy ez az anyag áradás idején a víz alatt keletkezik, hiszen a fák vízből kiálló részén nem található.” (54) Azt azonban, hogy a halak ürülékéről vagy más váladékáról lenne szó, Éder határozottan elveti, miután egy saját kezűleg elvégzett kísérlete is kizárja ezt: “különféle, frissen fogott, még élő halakat kizsigereltem, és ürüléküket a folyóba engedtem. Láttam, hogy az egyáltalán nem merül el, hanem úszik a vízen. Ha tehát akkor, amikor a hal kiengedi ürülékét, s az nem merül el, hogyan tapadhat a fákhoz? Amikor a missziókban voltam, sokszor próbáltam meghatározni, mi ez az anyag, honnan származik? Talán valamely fának a nedve? Ám semmi olyasmire nem jöttem rá, ami értelmes meggyőződésemmé válhatott volna, bár alaposan kutattam és tanulmányoztam ezt a dolgot” . (55) A derék páter tanácstalansága érthető, hiszen a 18. században még nem tudták, hogy a szivacsok növények-e vagy állatok. A leírás alapján ugyanis egy édesvízi szivacsfajról, a Parmula nemzetség egyik képviselőjéről lehet szó, amely az Amazonas vidékén él. Ezeknek az állatoknak a testében kovatűk is előfordulhatnak, s valószínűleg ezek lesznek azok a tüskék, amelyeket Éder emleget.

Más állatok is felkeltették az érdeklődését, elsősorban a Dél-Amerikában őshonos fajok. A jaguárról – amelyet következetesen tigrisként emleget – például ezt írja: “Ez a fenevad nagyon elterjedt mindenfelé. Olykor belopakodik az indiánok házaiba, és az ott található húst ellopja. Hihetetlen ereje van! Ha sikerül felugrania egy tehén vagy egy ló hátára, első lábaival megragadja áldozata fejét, aztán minden irányban forgatja, mígnem a nyak kificamodik. Csak a bikával nem bír el, mert az félelem nélkül szembeszáll vele. A szamár, melyet szintén gyakran megtámad, erős rúgásokkal védekezik ellene. Ha a bestiának végül is sikerül a szamár hátára ugrania, az hirtelen hanyatt vágja magát a földön. E tekintetben a ló butább, mint a szamár. A ló, amint a jaguár ráugrik, az ijedtségtől vizelni kezd, s meg sem próbál védekezni, hagyja, hogy ellenfele megragadja a fejét. A jaguár, ha egyszer megkóstolta az embervért, minden másnál jobban vásik rá a foga. Ha sikerül embert zsákmányul ejtenie, erős fogaival letépi a fejét, és mohón szívja magába a nyakból kiömlő vért. Ha valaki véletlenül találkozik jaguárral, ne mutasson félelmet, mivel a menekülés, az elfutás veszélyes. Biztosabb, ha bátran szembenéz a fenevaddal, vakmerően ráordít, és megfenyegeti valamilyen fadoronggal. Ha a körülmények, a hely és idő lehetővé teszi, legjobb védekezés gyorsan felmászni egy vékony fára. Ha a fa elég vastag ahhoz, hogy a jaguár átkarolja, nem lehet megakadályozni, hogy fel ne másszon a zsákmánya után.” (56)

A magyar jezsuita beszámolójának legérdekesebb részei azonban kétségtelenül az indiánok életéről, szokásairól, hiedelemvilágáról szóló fejezetek. Az őserdei körülmények között már a közlekedés is nehéz feladat elé állítja az embert, különösen a sebes sodrású, kiszámíthatatlanul alattomos folyókon való átkelés okozhat gondot. Éder több “módszert” is leír: a háncsokkal egymáshoz erősített fatörzseken való átkeléstől egészen a mocsári nádból készített, felfújt bőrtömlőkkel stabilizált csónakokon való közlekedésig. A legbiztonságosabb vízi járműnek az állatbőrből készült alkalmatosságot tartja: “marhabőrt késsel négyzet alakúra vágnak, oldalait körülbelül hat hüvelyk magasságra felhajtják, és belülről nádszálakhoz vagy faágakhoz kötözik. Végül is valami négyzetes asztalszerűség alakul ki. Ennek egyik oldalához rövid kötelet erősítenek, majd a folyóra helyezik úgy, hogy a szőrös oldala érje a vizet. Ebbe kerül a teher: ember vagy akár kétszáz fontos rakomány. Ekkor azután az egyik indián megragadja a bothoz vagy a bőrhöz erősített kötelet, és úszva vonszolja a csónakot a túlsó partra. Lehetséges az is, hogy aki a bőrön ül, evezővel próbál ellenállni a vizeknek, és kormányozni igyekszik a teknőjét. Ezt azonban nagyon óvatosan kell tennie, nehogy a súly az egyik vagy a másik oldalra kerüljön, és az utast a hajótörés veszedelme fenyegesse. Az átkelésnek ezt a módját a spanyolok is átvették Amerika-szerte. Így szállítják át kincseiket – különösen a nagyobb értékűeket – még nagyobb folyókon is. Az indiánok, még a gyermekek is, játékból vagy puszta időtöltésből naponta átkelnek így a misszió melletti folyón, és vissza is térnek. A bőr mindaddig használható, amíg nagyon át nem ázik. Ha ezt észreveszik, az egészet összetekerik, kiviszik a vízből, és a parton megszárítják. Ha megszáradt, ugyanarra a célra ismét felhasználható” . (57)

A trópusi éghajlat és a sok csapadék kedvez a buja vegetáció kialakulásának, de a haszonnövények termesztését rendkívüli mértékben megnehezíti a vékony és hamar kimerülő termőréteg, ezért újabb és újabb területeket kell kihasítani az őserdőből, hogy a sovány talajon legalább egy-két évig megteremjen a szükséges növényi táplálék alapanyaga. Az indiánok már a 18. században is ugyanolyan módszerrel hódították el az őserdőtől a termőföldet, mint manapság: “Először kivágják a kisebb cserjéket, majd a nagyobb fákhoz fognak. Ezeket azonban nem vágják át egészen, nehogy a további munkát akadályozzák, hanem csak annyira, amennyire kell, hogy majd kidőlhessenek. A tönkön állva hagyottfákat azután a feltámadó szél dönti ki. (…) Miután a kidöntött fák nyolc vagy több napon át száradtak a tűző napon, a déli órákban mindenfelé tüzet gyújtanak. Hogy azután a tűz a hatalmas száraz faderekak között milyen vad ropogással terjed, könnyen elképzelhető. Ám amikor a még ki nem vágott erdő széléhez ér – ezt a másik évre tartalékolják -, magától megáll: nem kell oltani vagy elővigyázatossági intézkedéseket tenni. (…) Ekével vagy más szerszámmal nem szántják fel a földet, hanem amikor bőségesebb esőzés először megáztatta, fakapával gödröt ásnak, ebbe tíz, néha tizenegy magot is beledobnak, majd lábukkal földet túrnak rá. Ezzel a módszerrel könyöknyi távolságban vetik el a törökbúzamagot [kukoricát], s az néhány hónap alatt teljes csövet terem a gazdának: vékonyat ugyan, de nagyon táplálót.” (58)

Éder Xavér Ferenc érthető módon igen nagy teret szentel az indiánok jellemzésének. Részletesen leírja külsejüket, és meglepődve állapítja meg, hogy az indiánok – eltérően az európaiaktól – “nem kötik pólyába a gyermekeket, kezüket vagy lábukat sem szorítják össze semmiféle kötéssel (…), hogy gyermekeiket a púposságtól és annyi más csúf testi hibától megóvják. Mégis, indiánon nem találtam effélét egész Amerikában – pedig nem csekély részét bebarangoltam -, sőt mástól sem, akivel beszéltem a dologról, nem hallottam ilyen beszámolót.” (59)

Ha nyomorékot nem is, de szokatlan, sőt furcsa külsejű indiánt azért látott a magyar jezsuita. A festett bőr, a tetoválás vagy az átfúrt orr és ajak nem ritka arrafelé, de még a művileg megnyújtott fülcimpa sem tartozik a kuriózumok közé, annál inkább a háromfejű emberek (róluk – mint már idéztük – Zakarjás János is írt). “Alighogy megszületett a gyermek, arcát és fejét két oldalról deszkákkal összeszorítják. Ennek következtében, aminek oldalirányban kellene nőnie, mindaz felfelé növekedik. Ha észreveszik, hogy egy rész már előtűnt, azt szalaggal körülszorítják, hogy a fejtől elválasszák. Így alakul ki a nagy fölé helyezett kisebb fej képe. Ezt ismét összeszorítják, s a másodiknál kisebb harmadik fej is előtűnik. Így keletkezik az említett három fej. Minthogy az arc és a homlok a deszkák miatt oldalirányban nem fejlődhetett, mindkettő nagyon keskeny maradt. És ennek látványa talán jobban bántja a szemet, mint maguk a fejek.” (60)

Éder az indiánok habitusának jellemzése közben gyakran elejt olyan megjegyzéseket is, amelyekből kitűnik, hogy nincs túl nagy véleménnyel szellemi képességeikről: “Akik széles homlokukkal kérkednek, vélvén, hogy az kiemelkedő tehetség vagy jellem jele, véleményüket ezentúl biztosabb érvekkel támasszák alá. Mert az indiánok nagyon ostobák, mégis mindegyik oly széles homlokkal dicsekedhet, hogy megirigyelhetik.” (61) De a külső vonások és jegyek megfigyelésében a páter igen alapos. Az ujjakról például a következőket jegyzi fel: “A kéz ujjai rövidebbek a mieinknél, különösen a kisujj. Kérkednek is kisujjuk rövidségével – bár egyebekben a spanyolokat különbnek tartják maguknál. A spanyolok körében is, ha mindkét szülő vérében négy nemzedéken keresztül indián vér is van, a kisujj a szomszédjához mérve nem ér fel annak felső ízéig, hanem valamivel rövidebb.” (62)

A hajra az indiánok megkülönböztetett figyelmet fordítanak. A szemöldöküket, a hónalji szőröket gondosan kitépdesik, de a hajukat hosszúra növesztik, és igen súlyos büntetésnek tartják, ha valakinek akárcsak a váll magasságában is levágják a haját. “Gyakran csodáltam, hogy ezek az emberek mekkora gondot fordítanak a hajukra: ha egy hajszálat fésűjükkel véletlenül kitépnek, gondosan megőrzik azt házukban.” (63)

Igen érdekes, amit Éder az indiánok számolási módjáról ír: “Közismert szólás: akinek kevese van, röviden számol. Talán ez a magyarázata: az indiánoknak nincsenek számaik, mert nincs mit számolniuk – hacsak nem nyomoruk és szegénységük fokozatait. Némely törzs eljutott a hatos számig, de egyetlen olyat sem találtam, amely ezen túljutott volna – csak körülírás alkalmazásával tudják kifejezni magukat, mint az enyéim is. A hetes szám jelzésére ezt mondják: kettő a másik kézről. A tízesre: mindkét kéz. Amikor érdeklődtem, így mutatták be: markukat kinyitották, és ujjaikat kinyújtották. A tizenegyes jele: egy a lábról. A tizenötösé: az egyik láb. Ezt a lábukat a másiktól kissé eltávolítják és ráhelyezik kezeiket. A húszasé: egy ember. Mindkét tenyere nyitva, lábfejei pedig, kissé felemelve a földről, befelé fordítva. Ez a számolás módszere – és ennyi az egész.” (64)

Az indiánok házairól, bútorairól, napi elfoglaltságairól Éder eléggé lekezelően ír, s különösen felrója a férfiaknak, hogy sok italt fogyasztanak. A többnejűségen viszont nem ütközik meg különösebben, akárcsak a meglehetős szexuális szabadosságon sem. De ehhez még azt is hozzá fűzi, hogy a férfinak nem szabad megbecstelenítenie azt a nőt, aki még nem hozzá tartozik, “ha nem akar kalamajkába, vagy – némely törzsnél ez is megesik – életveszélybe keveredni.” (65)

A különböző bolíviai törzsek között csak egyetlen olyat talált, “amely az állatoktól megkülönböztető civilizáltság és emberiesség valamelyes jegyeit mutatta. A törzset baure néven nevezték. Illően öltözködött – ezt a többiekről egyáltalán nem lehet állítani -, házakban lakott, állandóan szántott-vetett: nemcsak törökbúzát termelt, hanem egyéb kerti növényeket is. Az összes misszionáriusnak az a véleménye, hogy emberies arcuk és egyéb külső jelek alapján ezer más közül is kiválaszthatók ennek a törzsnek a tagjai.” (66) A baurékat egyfajta méltóság is jellemezte, és sokat adtak a külsőségekre. A törzsi közösségen belül szigorú hierarchikus viszonyok uralkodtak, s az aramának nevezett törzsfőnök eléggé nagy hatalommal rendelkezett. A törzs tagjai gondoskodtak táplálékáról, megművelték a számára kijelölt földet, és elfogadták ítéleteit, amelyek olykor a legsúlyosabb büntetést jelentették a bevádolt személy számára. “Mert ha alattvalói közül valakit el akart tüntetni, s ezt a többiek tudomására hozta, azok alighogy megértették a parancsát, a halálra ítéltet nyíllal vagy a makana nevű buzogánnyal nyomban megölték. De hogy az arama ezt mégse tetszése szerint tehesse, aratás idején az alattvalók minden évben kiválasztottak egy öreget, hogy az az aramát, ha igazságtalanságot parancsol, figyelmeztesse és utasítsa rendre, a népet pedig az arama előtt ügyvédként védelmezze. Kemény feladat volt ez. Mert ha észrevették, hogy az aramának kedvez, azaz a nép érdekeit hanyagul képviseli, a nép a legközelebbi ivászaton megölte. Ha viszont az arama ellen kelt ki élesebben, ugyanilyen alkalommal az arama parancsára gyilkolták meg – ugyancsak az alattvalók.” (67)

A többi indián törzs Éder szerint sokkal primitívebb, bár elismeri, hogy fejlődőképesek. Vannak azonban bizonyos vonásaik, amelyektől még a keresztény hitre tért indiánok sem tudnak megszabadulni. Állandóan változtatják véleményüket, teljesen megbízhatatlanok, s nem tekintik elítélendő cselekedetnek, ha más holmiját eltulajdonítják. Ugyanakkor kiegyensúlyozottak, nem zavarja őket sem a szegénység, sem az éhezés, s a fájdalmat is egykedvűen tűrik. “Nagyon hanyagok az élet védelmezésében is – állapítja meg Éder. – Ki képes visszatartani a marhagulyát vagy a ménest azeszeveszett futástól, ha jaguár szagát hozza feléjük a szél – még ha az az állat háromezer lépés távolságra van is? A szomjas kutya akkor is óvatos, ha iszik: fél az esetleg vízben rejtőzködő krokodiltól. Talán ezeknél az állatoknál is ostobábbak az indiánok, mert nemcsak hogy nem óvatosak és előrelátók, de még a teljes biztos veszedelmet sem képesek elkerülni.” (68) Állításának igazolására két megtörtént esetet is felhoz. Az egyiknek két indián és egy jaguár a főszereplője. “Két gyalogos indián visszatérőben volt valamely útjáról. Betértek egy erdőbe, ott akarták eltölteni az éjszakát. Függőágyukat, a hamakát fára akasztották, mivel jól ki akarták pihenni magukat, még napnyugta előtt lefeküdtek. A közelben tanyázott egy jaguár (…), lopakodva odajött, és az egyik fekvő indiánra ugrott. Ám túlságosan nagy lendületet vett, átugrotta a függőágyat, illetve csak lábával érintette, és a fekvő indiánt kiborította a földre. Ezután a két indián kiáltozással megijesztette a jaguárt és az erdő belsejébe űzte. Az ember azt hinné ilyenkor, hogy a két indián ezután biztonságosabb helyet keresett. Minden fáradság nélkül meg is tehették volna, hiszen nem messze onnan tizenkét lovas indián tanyázott, akik hívták is mindkettőjüket vacsorára. (…) Ám az egyik még társa példáját sem követte, aki magasabbra kötötte a függőágyat, ahová a jaguár már nem juthatott fel. Semmit sem tett. Visszafeküdt függőágyába. A jaguár pedig visszajött és széttépte.” (69) A másik történet egy indiánról és egy kajmánról szól, s a végkifejlete tulajdonképpen azonos. Az indián a part üregeiben tanyázó motire nevű halat akart fogni, ehhez azonban a víz alá kellett merülnie és ott megkeresnie a zsákmányt. “Alighogy lemerült az indián, a folyó másik partjáról hatalmas krokodil indult arra úszva. A kifulladt indián kiemelte fejét a vízből, és meglátta a szörnyet. Nyilván jól tudta, mit remélhet. Közben megállt a fenevad. És az indián másodszor is alámerült. A krokodil közelebb jött. Amikor azonban ismét meglátta az indiánt a víz színén, zavarba esett. Az indián nem hagyja abba a halászatot, semmivel sem lesz óvatosabb: bármely közel látja is az ellenséget, és könnyen elmenekülhetne előle a partra, mégis alámerül. A krokodil megtámadja: először az oldalába, aztán a karjába mar bele. Az indián erre a másik kezében lévő késsel elkezdi döfködni a fenevad fejét – még a víz alatt is, ahová többször lehúzta. Végül is látván, hogy meg kell halnia, megtámadott karját levágta testéről, s míg azt a krokodil fogaival zúzta, fél kézzel szerencsésen kiúszott a partra. Ezután a halakkal együtt gyalogosan visszatért a misszióba, és csak másnap halt meg.” (70)

Az ilyen és ehhez hasonló esetek azonban egyáltalán nem változtatják meg az indiánok gondolkodásmódját: “…ugyanolyan nemtörődömséggel mennek a veszedelme, mint azelőtt, s azonos halállal vesznek el – még ezután is sokáig. Igaz ugyan, hogy ilyen szerencsétlenséget látva mindenki kárhoztatja a bajba jutott óvatlanságát, szidja vakmerőségét, élesen szapulja meggondolatlanságát, mondván, hogy szinte kihívta maga ellen a sorsot. De mindez csak levegőt verdeső puszta szóbeszéd: még az is, aki mindenkinél többet beszél, másnap már ő kerül sorra, saját fejére hívja a veszedelmet.” (71)

Az indiánok közömbös, sőt szenvtelen magatartása egymáshoz fűződő kapcsolataikban is megmutatkozik. Éder szerint a szülőket egyáltalán nem hatja meg gyermekük szenvedése, és akkor sem törődnek vele, ha már félholt az éhségtől vagy beteg. De ugyanez fordítva is igaz: a gyerekek a már öreg, beteges, esetleg magatehetetlen szülőknek akkor sem visznek élelmet, ha maguk bővében vannak a halnak vagy a gabonának. Ezek az emberek általában rezzenéstelen arccal veszik tudomásul a legnagyobb csapást vagy megpróbáltatást is, érzelmeik nincsenek vagy jól leplezik. Másrészt viszont szelídek, nem lobbanékonyak. Éder még hosszan sorolja a különböző jellemvonásokat, s noha nem kételkedhetünk abban a szándékában, hogy tárgyilagosan írjon le mindent, soraiban ott bujkál a művelt európai lekezelő fölénye. Nyilván az indián lélek mozgatórugóinak félreismerése is előidézője lehetett több olyan konfliktusnak, amelyről beszámol. “Bizony megtörtént, hogy egyszer – komoly megfontolás alapján – nem engedtem meg valamelyiknek, hogy az általa kiszemelt helyen építse fel kunyhóját. Ő azután az egyik viharos éjszakán – éppen fújni kezdett a déli szél – tüzet vetett házamra és a templomra. Mivel minden fából épült és fűvel volt fedve, néhány perc alatt minden egyházi és otthoni felszerelés s az egész misszió a tűz martalékává vált. Más páterek is tapasztaltak hasonlót: az indiánok egyetlen keményebb szó, valamely tárgy megtagadása miatt annyira felindultak, hogy rejtett mérget kínáltak nekik. Az a misszió, amely az én gondjaimra volt bízva, a szökések miatt bekövetkezett többszöri pusztuláson kívül, háromszor pusztult el tűzvész által.” (72)

Éder Ferenc feljegyzéseinek egyik legérdekesebb fejezete az indiánok babonáiról és – ami ezzel szorosan összefügg – természetvallásáról szól. A hiedelmeket és babonákat némelyek nemcsak számon tartják, hanem még szaporítják is. Ezek a motirék, akikről a misszionárius határozottan állítja: “Komoly bizonyítékait találtam annak, hogy volt valami alattomos kapcsolatuk az ördöggel.” (73) A bizonyítékok bemutatásával azonban adós marad. A motirék kapcsolatban álltak az acsanéval, amely egy közelebbről meghatározhatatlan túlvilági szellem volt. Egyik típusa a dolgokban, a tárgyakban és a növényekben lakozott. A másik típusa az emberek társául szegődött, segítette a maga kiválasztottját, sőt megmérkőzött más ember acsanéjával, s vagy legyőzte azt, vagy alul maradt vele szemben. Ha valaki meghalt, akkor úgy képzelték, hogy acsanéja felett egy erősebb acsane diadalmaskodott. Az indiánok szemében az ikerszülés rendkívüli esemény volt. A férj az elsőként világra jött gyermeket a sajátjának fogadta el, a másikról viszont úgy hitték, hogy az az acsanéé. “Az asszonyról ilyenkor azt tartják – jegyzi meg Éder -, hogy az acsane kegyeltje, és tisztelik is. Az is megtörtént, hogy a férj elhagyta asszonyát, más házba költözött. De ellátásáról, élelmezéséről bőségesebben kellett gondoskodnia, mint azelőtt.” (74)

Éder szerint a levágott körmöknek és hajszálaknak nagy a becsületük az indiánok körében. Gondosan összegyűjtik, és a tető alá rejtik őket. Mindezt azért teszik, hogy utódaiknak legyen elegendő hajuk, illetve ha leesne a körmük, akkor acsanéjuk az eldugott körömdarabokkal pótolja azt. A kopaszságtól az indiánok nagyon tartottak. Komolyan hittek abban, hogy ha sok gyerekük születik, akkor azok esetleg kopaszok maradnak, ha nem gondoskodnak számukra már jó előre elegendő hajról.

Éder Xavér Ferenc bolíviai feljegyzéseiből végezetül idézzük még azokat a sorokat, amelyek a nehéz szülés esetén alkalmazott módszerekről szólnak: “Amikor már felismerik, hogy nehéz szülés várható, a szemközti házban keresnek három vagy négy igen nagy békát, s ezeket vékony kötéllel annak az ágynak a lábához kötözik, amelyben a beteg fekszik. Ezzel a » jámbor« eszközzel gyógyítják a betegséget. És véleményük szerint meg is gyógyul a beteg. Ha ugyanis meghal a magzat, a békákat akár egy hétig is ott tartják még. Sőt ha az asszony is meghal, a békák szerepe még bizonyos ideig megmarad: nem oldják el őket onnan, csak akkor, amikor hitük szerint betöltötték szerepüket. Persze hogy ezt megtehessék, a békákat étellel és itallal táplálniuk is kell. Ezt nagy gonddal meg is teszik. És ha a magzat meghalt – ezt ők hanyagságuk vagy gondatlanságuk büntetésének tekintik -, akkor később a békákat is sírba teszik. Ha azonban a szülés sikerült, a békákat – fogadalmuk szerint – csicsával meghintve, szabadon engedik.” (75) Olykor maguk az indiánok is igyekeznek a szülő nőnek segíteni. Ez a közreműködés azonban nem több egy meglehetősen gyászos hangú éneknél, amellyel arra buzdítják a szülő nőket megsegítő acsanét, hogy ne fukarkodjon jótéteményeivel. De ha komplikációk merültek fel, akkor “arra kényszerültek, hogy a páter segítségét kérjék. A segítség legtöbbször hatásos is volt – akár az égiek, akár a természetes gyógyszerek erejéből.” (76)

Éder Xavér Ferenc feljegyzéseinek értéke vitathatatlan. Ha tudatosítjuk, hogy ezt a szöveget egy hittérítő munkát végző pap vetette papírra, akinek elsődleges feladata mégiscsak a keresztény vallás terjesztése volt az indiánok között, akkor nem ütközhetünk meg szempontjain vagy sajátos látásmódján. Az a világ, amelyről tudósít ma már végérvényesen a múlté. Neki megadatott a szerencse, hogy ősállapotában ismerje meg a felkeresett törzsek társadalmát, szokásait, hiedelemvilágát. A misszionáriusok megjelenésével mindez fokozatosan megváltozott, átalakult, idegen elemekkel keveredett, s végül teljesen elveszítette eredetei jegyeit. Maga Éder is utal arra, hogy a redukciókba beterelt különböző indián törzsek sokszor saját nyelvüket is kénytelenek voltak feladni egy közvetítő nyelv érdekében, s ez óhatatlanul az azonosságtudat lassú deformációjához és felmorzsolódásához vezetett. A másik oldalon viszont a hittérítők is lépten-nyomon kompromisszumokra kényszerültek, hiszen miközben a monoteizmust hirdették, tudomásul kellett venniük, hogy az indiánok különböző segítő és ártó szellemekben, esetleg helyi istenekben hisznek, és nem mondanak le róluk még azután sem, hogy elfogadták a keresztény tanítást. A magyar jezsuita célja elsősorban az volt, hogy hírt hozzon arról a világról, ahol másfél évtizedet eltöltött. Talán azért is vállalkozott a krónikás szerepére, mert tudatában volt annak, hogy a jezsuiták kitoloncolásával végérvényesen lezárult az a hittérítő munka, amely nem a fegyverekre és az erőszakra, hanem a szellem erejére támaszkodva igyekezett sikereket és eredményeket elérni. Nyilván a mű terve már Amerikában megfogant benne, sőt az is bizonyos, hogy seregnyi jegyzettel és rajzzal a tarsolyában érkezett vissza Európába, amikor 1767-ben neki is távoznia kellett Peruból. (Útitársai között ott volt jóval idősebb honfitársa, Reiter József is, aki a mojo indiánok között tevékenykedett, s annak idején ő javasolta az Amerikába éppen megérkezett Édernek, hogy Moxitániába menjen hittérítőnek.) A kézirat összeállítását már Besztercebányán végezte el – itt plébánosként működött -, s talán tervezte sajtó alá rendezését is. Egészségi állapota azonban egyre romlott, így a hatalmas paksaméta (mint már említettem) a Nagyszombatban letelepedett Orosz Lászlóhoz került, aki azonban fölöslegesen fáradozott vele, megjelentetését nem tudta elérni.

Éder Xavér Ferenc viszonylag fiatalon, 45 éves korában, 1772. április 17-én halt meg. (Ezt az adatot Balázs Dénes közli, más lexikonokban az elhalálozás éveként 1773 szerepel.)

 Haller József Ferenc

A Maros-Torda vármegyei Felsőidecsen született 1725. március 8-án. 1742-ben lett a jezsuita rend tagja, négy évig a máramarosi rendház főnökeként működött, majd a kolozsvári konviktus igazgatója lett. Mint életrajzából is kitűnik, már fiatalon igen komoly tisztségeket töltött be, ennek ellenére a hittérítői munka mindennél jobban vonzotta, s valamikor az 1750-es években a brazíliai Maranhaóban megkezdte misszionáriusi tevékenységét. Innen Ecuadorba ment, ahol azonban az indiánok megölték (77). Halálának időpontját nem ismerjük. Szinnyei József életrajzi lexikonában nem említi dél-amerikai működését.

 Szentmártonyi Ignác

Eddig azokról a magyar nemzetiségű vagy származású jezsuita misszionáriusokról volt szó, akik Amerika spanyol fennhatóság alatt lévő területein működtek. A portugál gyarmatokon tevékenykedő magyar hittérítők száma jóval kevesebb volt, amit elsősorban az magyaráz, hogy a spanyol és a bécsi udvart szoros családi kötelékek fűzték össze, s ez nemcsak a politikában, hanem például vallási téren is meghatározó volt. A Habsburg Birodalom (s ezáltal a korabeli Magyarország) jezsuita rendtartományai elsősorban a spanyol jezsuitákkal álltak közelebbi kapcsolatban, míg a portugál kapcsolat sokkal lazább volt. Szentmártonyi Ignác tulajdonképpen nem is hittérítőként, hanem a portugál király udvari csillagászaként és térképészeként került Brazíliába (78). A mai Horvátországban, a Zágráb megyei Kotariban született 1718. október 28-án. A grazi főiskolán bölcseletet, a bécsi egyetemen teológiát tanult. 1735-ben lépett be a Jézus Társaságba. A tudományok közül mindenekelőtt a csillagászat és a kartográfia érdekelte, Bécsben jó viszonyba került a 18. századi magyarországi csillagászat legjelesebb, nemzetközileg is nagyra tartott képviselőjével, Hell Miksával. Szentmártonyi Grazban matematikát tanított, amikor tudomást szerzett arról, hogy V. János portugál király kartográfusokat keres, akik kijelölnék a dél-amerikai portugál gyarmatok határait, illetve megrajzolnák a szóban forgó területek térképeit. A rend Szentmártonyit ajánlotta erre a munkára, szem előtt tartva mindenekelőtt vitathatatlan tehetségét, valamint fiatal korát és jó egészségi állapotát, amely nem mellékes körülmény egy olyan vidéken, ahová a feladat szólította őt. Feltételezhető, hogy a szükséges információkkal még Portugáliában ellátták a misszionáriusképzőben. 1749-ben vágott neki a végtelen óceánnak. Brazíliában, Maranhaóban lépett partra, ahonnan egy expedíció csillagászaként a brazil-perui-bolíviai határvidékre ment. A csoport vezetője Rebello Guerreira Camacho kapitány volt. A vállalkozás egyáltalán nem volt veszélytelen, mivel az út a nem túl jó hírű Mato Grosso felföldön vezetett keresztül, ahol még századunkban is nyomtalanul eltűnt egy brit expedíció (Percy Fawcettvolt a vezetője). Szentmártonyi utazásának részleteiről, ott végzett munkájáról szinte semmit nem tudunk, mivel a királyi térképészek és földmérők a legnagyobb titokban tevékenykedtek, a feljegyzések és a térképek a bizalmas iratok közé kerültek, amelyekbe csak kevés személynek volt módja betekinteni. Az expedíció tagjai naplót nem vezethettek, magánlevelet csakis cenzúrázás után küldhettek ismerőseiknek, rokonaiknak. Balázs Dénes a hozzáférhető adatok alapján megpróbálta rekonstruálni Szentmártonyiék útvonalát (79). Úgy véli, hogy az Amazonason és a Madeira folyón felhajózva eljutottak egészen a mai Rondônia térségébe, amelyen átkelve a Jauru folyóhoz érkeztek. Bejárták az Araguaia és a Tocantins forrásvidékét, s talán e két nagy folyón végig is hajóztak. Noha az expedíció elsődleges célja a határvidék felkutatása és feltérképezése volt, Szentmártonyi Brazília keleti területeit, pl. Paraíba vidékét is bejárta. Becslések szerint mintegy 30-35 ezer kilométernyi utat tett meg tíz év alatt az Amazonason és mellékágain. Egy Bekkers nevű méltatója jegyezte fel róla: “végighajózta e kerek föld legnagyobb folyóját, az Amazonast és az abba beömlő más egyéb folyókat, s mindet felmérte, s mind a közöttük fekvő sok szigetet” (80). Brazíliai működése során egy másik magyar jezsuitával is összehozta a sors. Őt Szluha Jánosnak hívták, és Szentmártonyi munkatársáulszegődött.

A dél-amerikai portugál gyarmatokon a jezsuitákra hamarabb lesújtottak, mint a spanyol fennhatóság alatt álló területeken. Lisszabonban a rend nagy ellensége, Pombal őrgróf szerezte meg a tényleges hatalmat (81), és már 1759-ben utasította a portugál gyarmati hatóságokat, hogy tartóztassák le a jezsuita hittérítőket, és szállítsák őket Portugáliába. Ott börtönbe vetették őket, és közel két évtizedig elviselhetetlen körülmények között raboskodtak. Sokan élve ki sem kerültek többé. Szentmártonyi Ignácot, jóllehet ő nem misszionárius volt, hanem királyi csillagász és kartográfus, s megbízatást teljesített Brazíliában, 1760-ban várbörtönbe zárták, és csak 1778-ban, Pombal bukása után szabadult ki. Hazafelé Bécsen át utazott, ahol audienciát kért Mária Teréziától, és beszámolt a császárnőnek brazíliai működéséről, s nyilván tizennyolc évig tartó raboskodásáról sem hallgatott. Egy ideig Csáktornyán, unokaöccse házában élt, majd Belicán lett segédlelkész egészen 1793. április 15-én bekövetkezett haláláig. Feljegyzései, térképei valószínűleg valamelyik portugál levéltár eldugott részében porosodnak.

Fáy Dávid

A jezsuiták között akadtak jó néhányan, akik eredetileg protestánsok voltak, és csak később, olvasmányaik hatására vagy egy felnőtt rábeszélésére tértek át a katolikus hitre. A “konvertiták” egyik legjelesebbje Pázmány Péter esztergomi érsek volt, de a jezsuita misszionáriusok között is akadtak, akik eredetileg protestánsok voltak. Fáy Dávid is kálvinistaként látta meg a napvilágot 1721. február 22-én az Abaúj megyei Fáj községben. Apját, Fáy Gábor alispánt a pozsonyi országgyűlés alkalmával egy morva jezsuita térítette át a katolikus hitre. Ő nagy buzgóságában fiát a nagyszombati jezsuita kollégiumba íratta be. A tizenéves fiú onnan a rend bécsi neveldéjébe került, majd ismét Nagyszombat következett, ahol az egyetemen bölcseleti tanulmányokat folytatott. Egy jezsuita a 18. század negyvenes éveiben Magyarországon jobbára csak a tanári és a misszionáriusi életpálya közül választhatott. Fáy Dávid előbb a tanítással próbálkozott. A soproni, majd a győri középiskolában oktatta a szépreményű ifjakat, végül szülőföldjéhez közel, a kassai jezsuita főiskolán lett tanár. A pedagógusi munka azonban nem elégítette ki, ezért többször is kérvényezte, hogy engedélyezzék neki a hittérítő munkát az Újvilágban. Gyenge fizikumára való tekintettel felettesei többször is elutasították ezt, de Fáy ugyanolyan kitartónak bizonyult, mint huszonöt évvel korábban Orosz László, így a rend generálisa végül beadta a derekát, s Fáy Dávid két másik magyar jezsuitával, Kayling Józseffel és Szluha Jánossal együtt 1753. június 1-jén hajóra szállhatott Lisszabonban. Vitorlásuk 46 napig tartó viszontagságos utazás után érkezett meg Brazíliába, ugyanoda, ahová négy évvel korábban Szentmártonyi Ignác. Fáy első működési helye az 1719-ben alapított Tapuitapera redukció volt. Tevékenységéről és élményeiről többet tudunk, mert Szentmártonyival ellentétben neki engedélyezték, hogy feljegyzéseket készítsen és leveleket írjon Európába (82). Ez nyilván összefügg azzal is, hogy az ő küldetése nem volt bizalmas jellegű, tehát nem fenyegetett az a veszély, hogy netán titkokat árulhat el. Mindazonáltal a portugál hatóságok jóval gyanakvóbbak voltak, mint a spanyolok, s a lisszaboni királyi palotában a jezsuitáknak sokkal befolyásosabb ellenségei voltak, mint más európai udvaroknál. Fáy Dávid a Săo Marcos-öbölben található Tapuitapera indián telepről a Pindaré folyó mentén messzire behatolt a szárazföld belsejébe, és eljutott a guajajara és a jacaquara indiánok közé. 1755. augusztus 16-án keltezett levelében, egyebek mellett, a következőket írja Melczer Mihály tartományfőnöknek Bécsbe: “Szent Xaverius missziónk a Pindaré haldús folyójánál fekszik, körül van véve terjedelmes és sűrű erdőkkel. (…) Ezek a mi szántóföldjeink. Azért nevezem szántóföldeknek, mert augusztus, szeptember és október hónapokban a fákat kivágják, és miután a nap perzselő hevétől egy hónap alatt megszáradtak, megégetik. Azután a még meleg földbe a mandiocca [manióka] nevű cserjét beássák, mikor gyökeret vert, kiássák, torma módjára szétmorzsolják és már készen van az ízetlen kenyér.” (83) Fáynak nemcsak az ételekről, magukról az indiánokról sincs nagy véleménye: “Indusaink rendkívül restek, egykedvűek. Sárgás, némelyek másoknál sötétebb színűek. Az erdőben meztelen járnak, örökös háborúskodásaikkal önmagukat teszik tönkre. Mert midőn vadászat közben messzebbre hatolnak, egész családokra bukkannak, egymás ellen fordítják dárdáikat s vérengző öldöklést visznek véghez…” (84)

Fáy Dávid következő állomáshelye egy kis indián település, Săo José volt. Itt felkereste őt Kayling József, aki később sok érdekes életrajzi adatot közölt Fáy Dávid ifjúkoráról és brazíliai működéséről. Fáyt bizonyos idő elteltével ismét áthelyezték, ezúttal az acarai misszióba, ahol régi ismerőse, Szluha János is működött. Más jezsuitákhoz hasonlóan Fáy Dávid is kiváló nyelvtehetséggel volt megáldva, a portugál mellett megtanulta a bennszülött indián törzsek által beszélt nyelveket is, pl. a tupi-guaranit, valamint a găs-tapuia népcsoport dialektusát. Eljutott olyan indiánok közé is, akik nem telepedtek le a missziókban. A Pindaré mentén élő amanayékat is szerette volna rávenni, hogy szakítsanak addigi őserdei életmódjukkal és költözzenek be valamelyik redukcióba. Meglehet, fáradozása idővel sikerrel járt volna, de Lisszabonban olyan irányt vett a belpolitika, amely végül a jezsuita rend felszámolásához vezetett.

Itt talán érdemes lesz egy kicsit elidőznünk Portugália 18. századi történeténél, pontosabban az 1750-1777 közötti közel három évtized eseményeinél. Az 1706 és 1750 között uralkodó V. János kis híján a gazdasági csőd szélére sodorta Portugáliát. Az ország jövedelmeinek jelentős hányadát kolostorok és templomok létesítésére fordította, miközben a nép egyre inkább nélkülözött, s általános lett a hanyatlás. Az egyházellenes hangulat nőttön nőtt, s amikor az 1750-ben jobb létre szenderedett János királyt József nevű fia váltotta fel a trónon, mindenki joggal várta a gyökeres fordulatot. Ez be is következett, miután az uralkodó Sebastian José Carvalho e Mello Oeyras Pombal grófot, Portugália bécsi nagykövetét hazarendelte, és miniszterévé nevezte ki (85). Pombal ekkor 51 éves volt, a diplomáciában és a politikában rendkívül jártas férfiú, aki olvasta a francia felvilágosodás gondolkodóinak munkáit, s tisztában volt azzal, hogy először is az ország pénzügyeit és gazdaságát kell rendbe tenni. Dolgát rendkívül megnehezítette az 1755-ös pusztító lisszaboni földrengés, amely hatalmas károkat okozott a fővárosban és a környékén. Pombal intézkedései nyomán sikerült enyhíteni a szerencsétlenül járt emberek nyomorán. A további lépés a közigazgatás reformja és a népnevelés alapjainak lefektetése volt. Törekvései azonban a nemesség és a papság érdekeivel ellentétesek voltak, ezért befolyását és hatalmát meg kellett erősítenie, hogy a berzenkedő arisztokráciát és az egyházat kordában tartsa. Jelentősen megnyirbálta az egyház előjogait, de hogy mindezért kárpótolja a püspöki kart, általános támadást intézett a nem túl népszerű, sőt még akatolikus papság körében is gyűlölt (vagy jobb esetben irigyelt) jezsuita rend ellen. Egy szatirikus hangvételű jezsuitaellenes könyvet is írt, amely senkiben nem hagyott kétséget afelől, hogyan vélekedik a Jézus Társaságról. 1757-ben a király kinevezte miniszterelnökké, és ezzel lényegében teljhatalmat adott neki. A következő évben merényletet kíséreltek meg az uralkodó ellen, amellyel a jezsuitákat gyanúsították. (Hasonló vádak Európában már százötven év óta gyakran felbukkantak, s időnként nem is voltak megalapozatlanok – pl. IV. Henrik francia király esetében. Az efféle próbálkozások vagy orgyilkosságok azonban rendszerint fanatikus egyének akciói voltak, amelyekről sohasem lehetett egyértelműen bebizonyítani, hogy a rend legfelső vezetése áll a hátterükben.) A miniszterelnök 1759. szeptember 3-i rendeletével – Európában az elsők között – betiltotta a jezsuita rend portugáliai működését, s ez az ország gyarmatait is érintette. A portugálok fennhatósága alatt lévő dél-amerikai területeken összefogdosták a jezsuita misszionáriusokat, és Európába szállították őket, ahol Pombal börtönei vártak rájuk (86).

Fáy Dávidot a Săo Juliăo börtönerődbe zárták, és innen már élve nem is került ki: 1767. január 12-én meghalt. Földi maradványait a várbörtön kápolnájában helyezték örök nyugalomra.

 Kayling József

A sors iróniája, hogy Kayling József, aki annyi értékes életrajzi adattal szolgált más magyar jezsuitákról, szinte teljesen ismeretlen maradt a téma kutatói előtt. Még születésének adatait sem tudjuk pontosan: 1725 táján látta meg a napvilágot Selmecbányán. A nagyszombati kollégiumban, majd a Kassai főiskolán tanult, ezt követően két évig az eperjesi jezsuita középiskola tanára volt. Miután engedélyezték, hogy az Újvilágban misszionáriusként tevékenykedjen, 1753-ban Fáy Dávid és Szluha János társaságában Lisszabonból a brazíliai Săo Luisba hajózott. Az elkövetkező öt esztendőben jobbára a maranhaói tartomány redukcióiban működött, s időnként levélben számolt be életéről, rendtársairól magyarországi ismerőseinek. 1759-ben őt is letartóztatták, és Portugáliába szállították. A Săo Juliăo várbörtönben együtt raboskodott Fáy Dáviddal, Szentmártonyi Ignáccal és Szluha Jánossal. Csak 1777-ben szabadult, amikor József portugál király meghalt, és befolyásos miniszterelnökét, Pombal grófot megfosztották hatalmától. Kayling József hazatért Selmecbányára, ahol plébános lett. Néhány hónap múlva Bélabányára helyezték át és itt érte utol a halál valamikor 1780 táján (87).

 Szluha János

Az Újvilágban működött magyar jezsuita misszionáriusok sorát az erdélyi Gyaluban 1725. augusztus 23-án született báró Szluha Jánossal zárjuk, aki egy tehetős földbirtokos család sarja volt. (Szabó László születési helyének Komáromot tartja [88].) Középiskolai tanulmányait Budán végezte, és itt lépett a jezsuita rendbe. Néhány évi soproni tanárkodás után missziós szolgálatra jelentkezett, és 1753-ban szállt partra (Fáy és Kayling társaságában) Brazíliában. Az amayé indiánok körében végzett hittérítő munkát, de később közreműködött Szentmártonyi Ignác mellett a vidék feltérképezésében is. 1759-ben ő is a Săo Juliăo erődben kötött ki, de más társaival ellentétben hamarosan szabadulhatott, miután osztrák szolgálatban álló tábornok bátyja közbenjárására 1760-ban kiengedték. 1763-ig tanított, majd a császári seregben tábori lelkészként teljesített szolgálatot. 1770-ben Győrben telepedett le, ahol a kollégium rektora lett. Miután 1773-ban a Habsburg Birodalomban is feloszlatták a Jézus Társaságot, Szluha János ismét válaszúthoz érkezett. Feltehetően visszavonult családi birtokára, ahol hamarosan meghalt. Ennek időpontját azonban nem tudjuk.

***

Az Újvilágban egykor működött magyar tudósoknak csupán csekély hányadát alkotják a jezsuita hittérítők, akiknek munkásságát eddig jobbára inkább a misszionáriusi tevékenység szemszögéből vizsgálták. Tudománytörténeti értékelésükre ebben a tanulmányban nem vállalkozhattam, már csak azért sem, mert legtöbbjük levelezése, írásos hagyatéka feltáratlan, nyomtatásban eddig még nem is látott napvilágot. Gondot okoz valódi nemzetiségük megállapítása is, s nem kétlem, hogy az itt felsoroltak mellett idővel még számos további magyar hittérítőre is fény derül majd.

(“Nulladik” változat a nyelvhatárra – egy módszer próbája)

“Tájékozódni a szó tulajdonképpeni jelentésében annyi,
mint egy adott világtájból (s a horizontot négy ilyenre osztjuk)
kiindulva megtalálni a többit, nevezetesen a napkeletet.”

(I. Kant (1))

Viharos évszázadunkban már több békeszerzőt, felelős politikust megtréfált néhányszor egy fura földrajzi fogalom. Azt hiszem, nem járunk messze az igazságtól, ha úgy gondoljuk, hogy az “igazságos területrendezések” egyik sarokkövének hitt európai nyelvhatárok a század eleji földrajztudósok képzeteiben gyökereznek. Az azonban egészen bizonyos, hogy a tér nagy tekintélyű tudósainak elképzeléseihez időnként buzgó tanítványokként ragaszkodó politikusok baklövéseit rendre gyászos emlékű kiigazítás-kísérletek követték. A fejlemények ismeretében legalábbis felülvizsgálatra szorulnakazok a csaknem tabuknak tekintett tételek, miszerint a valós földrajzi térben, annak szerkezetéből adódóan és abból törvényszerűen következően könnyedén föltárhatók és meghatározhatók -térképezhetők! – azok a vonalak, amelyek a különböző kultúrájú, nyelvű és társadalmi szerkezetű embercsoportokat egymástól jól érzékelhetően és egyértelműen elválasztják. Olyannyira, hogy akár az államközi kapcsolatok rendezése is ezeken alapulhatna.

Vitathatatlan, de legalábbis nehezen kétségbe vonható állítás viszont, hogy a földrajzi térnek valóbanvannak olyan részei – régiók, sávok, övezetek -, amelyek bizonyos etnikumok, társadalmi csoportok, nyelvek viszonylatában egyrészt választóvonalként hatnak, vagyis az egymástól elkülöníthetőjelenségeket kölcsönösen elhatárolják, más szempontból viszont éppen érintkezési felületkéntműködve, egymás felé kifejtett lehetséges hatásaikat fölerősítve vagy gyengítve, azokat kölcsönösen közvetítik, illetve gátolják. Adott nyelvek elterjedése szempontjából a földrajzi térnek ezt a részét szokás nyelvhatárnak nevezni.

Azt hiszem, a gondok akkor kezdődnek, ha a földrajzi térnek ezt a valamilyen bevett módszer alkalmazása révén nyakon csípett részletét, amelyet e sikeres fogás következtében térképbe rajzolt jelként érzékelünk, azonosítanunk kell e “tér képének” vonatkozási pontjaiban. Mit látunk ilyenkor magunk előtt, tanácstalanul merengve, lassú pillantásokkal pásztázva a tájat? A nyelvhatárt például semmiképpen, az biztos.

És mégis; láthatatlanul ugyan, de azért érzékelhetően – megtapasztalhatóan – ott van az rendszerint, s éppen azon a tájékon, ahol a térkép is jelöli.

1. Egy kihívás – az etnikai földrajz és a nyelvhatár-térképezés

A félreértések forrása ezúttal a tájékozódás zavara. Nem a külső, térbeli zavarodottságról van szó,hanem az ember belső tájékozódásának nehézségeire s annak következményeire kell fölhívni a figyelmet.

“A nagy ellenállást akkor kell legyőzni, amikor valamit abból a térből kell kiemelni, amely annyira ott van, hogy az érzékelhetőség körén kívül esik” – mondja Hamvas Béla (2), és az általa említett teret ezúttal én szó szerint veszem. És ki is emelem. “Könnyű valamit valóságnak mondani, ami pillanatnyi érdekeinknek megfelel. Az önkényesen rögzített határok becstelensége helyett az értelem produktív mértékeit kell alkalmaznom…” – olvasható tovább Hamvasnál, és ezt megint szó szerint értem és kiemelem. Mert “..köztudomású – mondja Hamvas Béla – , hogy az önkényesen rögzített határok nem rendet teremtenek, hanem démonokat ébresztenek.” Valóban emberhez méltó szép kihívás s egyben remek feladata a tudománynak e sötét önkény szülte démonok elűzése, értelmes rendbe szelídítése. Ilyesmire tennék most egy kísérletet.

Nemzetiségileg vegyes népességű, hátrányos helyzetű térségek etnikai földrajzi vizsgálatával 1996 óta foglalkozom. (3) Az etnikai földrajz az egyes etnikumokat, népcsoportokat hivatott megjeleníteni a földrajzi térben. Az adott területegységek, régiók népességének nemzetiségek szerinti megoszlásával, illetve az adott etnikai közösségekkel összefüggő problémák térbeli vetületeivel foglalkozik. A nemzetiségi megoszlás térszerkezetének feltárása az etnikai földrajzi kutatások egyik pillére. A térszerkezetet feltáró kutatásoknak pedig egyik alapeleme lehet a nyelvhatár feltérképezése. Föltéve, ha a nyelvhatár valóban térképezhető. Ez nyilván függhet az adott régió jellegétől, a “szóban forgó” nyelvektől – amelyek között választóvonalat kell képezzen -, az adott régiót lakó népesség általános jellemzőitől és nem utolsósorban függhet a feltárásánál, térképezésénél használt kutatási módszer alkalmasságától.

A kutatás terepe a dél-szlovákiai Lévai járás.(4) A járásbeli etnikai földrajzi kutatásaimat megalapozó hipotézis szerint a második világháború utáni nagy népességmozgatásokat követően kialakult jelenlegi etnikai térszerkezeten belül az 50-es évek óta “tömbösödési” folyamat zajlik. Ennek során a szlovák-magyar “lakosságcsere” következtében vegyes népességűvé vált, korábban élesen elhatárolódó nyelvterületek helyén újra szilárd(abb) alakot öltenek az egykor már kialakult “tiszta” etnikai tömbök. A hipotézis az asszimilációs folyamatok kiszélesedésének feltételezésén alapul, s egyfajta – etnikai földrajzi – térszerkezeti szemlélet foglalja keretbe.

A hipotézisnek a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét érintő állításai szerint a járás középső részén kialakult egy “vegyes tömb”, nyomokban kitapinthatóak még az egykori “magyar tömb” maradványai – ezeket a vegyes tömb a Garam mentén ékként kettéhasítja -, és végül a hipotézis feltételezi, hogy fellelhetők még az egykori szlovák-magyar nyelvhatár foszlányai is.

A nyelvhatár feltérképezése azonban rendkívül bonyolult feladat. A néhány kísérlet során szerzett szerény tapasztalataimból s az áttanulmányozott szakirodalomból merítve a legrokonszenvesebb vélemény kétségkívül az, mely szerint éppenséggel lehetetlen a nyelvhatárt térképen megjeleníteni, merthogy a nyelvhatárok úgymond nem az érzéki szemlélet térképezhető földi terében jönnek létre, hanem inkább az emberek közti, lelkeket feszítő választóvonalak azok. S az efféle lélekben szövődő pókhálók fölfejtése inkább a lélekbúvárok feladata volna, mintsem a jobb híján statisztikai adathalmazokba furakodni kénytelen társadalomtudósoké. Ám mégsem lehet figyelmen kívül hagyni azt az egyszerű s az ott élők körében mondhatni mindennapos tapasztalatot, hogy abban a konkrét térben, bizonyos meghatározott irányokban mozogva az ember – ha kézzel nem is foghatóan, de igenis: füllel hallhatóan – más-más közegbe kerül. S ha a határátlépés helyét egészen pontosan kijelölni talán valóban lehetetlen is, a határátlépés tényét kétségkívül alátámasztja a kényszer, hogy a megváltozott környezethez – legalább “nyelvileg” – alkalmazkodni kell. Akinek mindennapos élménye ez az ingázás, annak számára a határátlépés ténye nyilván olyan mélyen rögzült, hogy alig tudatosítja. De mindennapi életének helyszíneit “használva”, tájékozódásának egyik alappillére az az ismerethalmaz, mely mozgásának irányához szabva eligazítja őt a nyelvhasználat kérdéseiben.

Belátva, hogy megfelelő módszer(ek) használata révén lehetséges a népesség nemzetiségek szerinti megoszlásának térszerkezetét az adott régiókban feltárni, arra gondoltam, hogy talán sikerülhetne abban olyan elemekre bukkanni, amelyek helyzetüknél fogva és jellegükkel megegyezően megfeleltethetőek volnának annak a bonyolult viszonyrendszernek, amelyet nyelvhatárnak hívunk. Ilyen térszerkezeti elem lehetne például egy összefüggő területsáv, amely két oldalán – a népesség nemzetiségi megoszlása szempontjából – tőle eltérő jellegű területekkel határolt. Persze mindig szem előtt kell tartani, hogy a földrajztudomány valójában csak egy-egy adott térség lehetséges térszerkezetét leíró hipotéziseket nyújthat, nem többet.

2. A módszer

A következőkben egy olyan egyszerű módszernek a bemutatására és elemzésére kerül sor, amely -jellegéből adódóan – vélhetően használható a nemzetiségi megoszlás térszerkezetére vonatkozó hipotézisek kialakítására is. A módszer a “földrajzi közelségből”, vagyis a szomszédságból “eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998) mérésén alapul, ezért “szomszédság-mutató”-nak (neighbourhood index), illetve a szomszédság-mutató egyik változatának nevezhető.

2.1. Elméleti háttér, néhány alkalmi meghatározás

Előrebocsátandó, hogy a bemutatásra kerülő eredményeket illetően óvatosságra késztet az intés, miszerint: “…A racionalista kutatásra jellemző, hogy módszerének keresztülvitelét a valóságos helyzet felismerésénél fontosabbnak tartotta” (Hamvas, i. m.). Úgy gondolom, hogy ez a módszer a “keresztülvitele” nyomán adódó eredmények révén néhány biztos fogódzót kínál, s ezek a továbbiakban a tájékozódáshoz jól használható útmutatónak bizonyulnak majd. Így aztán a módszer, igaz, csak közvetve, akár a “valóságos helyzet felismeréséhez” is hozzájárulhat. Az eredményeket kartogramokon megjelenítve nyilván kirajzolódik majd valamilyen térszerkezet vázlata. Egyrészt a módszer, másrészt – s főképpen, talán – a kivitelezés korlátaiból adódik, amint az alább látható lesz, hogy ez a térszerkezet egy ideális tér képét rögzíti. Tehát inkább modellezi, semmint megjeleníti a nemzetiségi megoszlás térszerkezetét. Bízom benne, hogy ez az ideális tér-kép viszont hűen tükrözi, hogy külső tényezők hatása híján miképpen alakítaná a térszerkezet fő vonalait a járás össznépességéhez viszonyított arányuk, súlyuk szerint összevetett két nemzetiségi közösség.

Mindenekelőtt következzen néhány alapfogalom meghatározása!

2.1.1. Földrajzi tér, térszerkezet

Kant szerint a tér és az idő érzékelésünk állandó formái. Kettejük közül a tér a (tiszta) külső szemlélet állandó formája. (Kant, 1995, 163. p.) Együttesük “…quanta continua, mivel részeik nem adhatók meg másként, mint határok (pontok és pillanatok) közé iktatva, tehát oly módon, hogy maguk a részek megint csak teret és időt alkotnak. A tér tehát semmi egyébből nem áll, mint terekből…” (i. m., 195. p., kiemelés tőlem). Ugyanakkor “…sem a tér, sem az idő nem rendeződhet össze puszta helyekből, olyan alkotórészekből tehát, amelyek már a tér vagy az idő előtt adva lehetnének…” (i. m., 195. p.), azaz mindenkor feltételük valamely szemlélet. (5)

A földrajzi tér részének tekinthető mindaz, ami térképen megjeleníthető. Maga a térkép sajátos feltételei (keretei, határai stb.) révén a “valós” téridő-kontinuumból mintegy kiragadva létezik. Tartalmát tekintve a térkép egyezményes és variálható jelrendszerek együttese, a tér és az idő “határok közé iktatott” pontjaira és pillanataira vonatkoztatva. (6)

A térszerkezet (a tér szerkezete) tehát nem egy eleve adott, az (érzéki) szemlélettől független külső valóság, szükségszerűség (mint maga a tér), hanem éppen függvénye annak. (7)

2.1.2. Nemzetiségi megoszlás

A jelenségek földrajzi vizsgálatának kulcsfogalma az elterjedés. Adott jelenségek elterjedésének behatárolása a térszerkezetet feltáró kutatások része. A tér földrajzi (tudományos) strukturálásának alapelve mérhető és összevethető mennyiségeket feltételez. Ezeket a kutatás az adott (esetleg: választott, szubjektív) érték- és koordinátarendszerben mérlegeli, összeveti és elhelyezi.

Ez történik a népesség nemzetiségi megoszlásának földrajzi vizsgálata esetében is. Az etnikai földrajz olyan, bizonyos helyekhez köthető, mérhető statisztikai adatokkal (8) foglalkozik, pl. községsoros bontásban, amelyek a százalékarányok révén egymással összevethetők.

2.1.3. Etnikai tömbök, nyelvhatár

Ad hoc definíciók:

Etnikai tömb – településcsoport, mikrorégió közös határokkal, kapcsolódó infrastruktúrával stb., közel azonos nemzetiségi megoszlással az egyes községek népességén belül; egy adott etnikum túlsúlyávalmindenütt.

Nyelvhatár – térbeli választóvonal, amelyen túl az adott nyelv szórványba szorul, elvétve használt, rangjavesztett. Az adott nyelvet beszélő közösségek (nem egyének, családok) “előfordulásának utolsó vonala”. (9)

Jól látható, hogy a szakirodalmi vonatkozások kimerítő feltárását s így a felvonultatott meghatározások komolyabb megalapozást ezúttal elhagytam, lévén, hogy ennek az írásnak fő célkitűzése egy bizonyos módszer bemutatása, ezért talán megbocsátható az elméleti háttér felvázolásának ez a hiányossága.

2.2. “Szomszédság-mutatók”, az alapfogalmak definíciói

A térbeli tagoltság elemeit – Nemes Nagy nyomán – három tényező alapján csoportosíthatjuk. Ezek a lokalizálódás, a regionalizálódás és végül a centrum-periféria kettősség. A lokalizálódás “…a földrajzi közelségből eredő egymásra hatás” (Nemes Nagy, 1998, 58. p.). Ezt a tényezőt “…mérhetjük például a legközelebbi szomszédok adott jellemzőinek hasonlóságával, együttmozgásával. (…) Az így számszerűsíthető térkategóriákat beépítve egy regressziós modellbe, mérhetővé válik a térhatás.” (i. m., 58. p.) A regressziós modell bizonyos “…térszerveződési struktúrák jelenlétének, vagy hiányának kimutatására alkalmas” (i. m., 60. p.). Az idézetben kiemelt kifejezés véleményem szerint megfeleltethető a térszerkezet fogalmának.

Ami a szomszédságot illeti: “Ha matematikailag közelítünk a fogalomhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy két térelem szomszédsága, a közvetlen érintkezés a távolság egyik szélső értéke, minimuma. (A szomszédok távolsága a szokványos távolságértelmezés szerint 0.)” (i. m., 163. p.)

Fontos az ún. szomszédság-mátrix meghatározása is. “Bármely térbeli rendszer szomszédsági relációihoz egy speciális kételemű, szimmetrikus mátrix rendelhető. Ebben az egymással szomszédos, egymással érintkező területegységeknek megfelelő sorok és oszlopok találkozásában az érték 1; a nem szomszédos egységeké 0. E mátrix soraiban, illetve oszlopaiban található elemek összege adja meg az egyes területegységek szomszédainak számát, e részösszegek együtt az összes szomszédsági relációt, aminek a fele a szomszédos területegységek száma.” (i. m., 167. p.)

Szomszédsági hatások a területi autokorreláció (10) mérése révén ragadhatók meg. “A területi autokorreláció (…) olyan területi modell, amely egy adott társadalmi jelenségnek egy adott helyen, illetve a hellyel szomszédos helyeken mért értékei közötti kapcsolatot, összefüggést mutatja ki. (…) az idősorok analógiájára és a szomszédság fogalmát felhasználva – az adott jelenség térbeli eloszlását ugyanazon jelenségnek a hely (közeli vagy távolabbi) környezetében felvett értékeivel írja le, magyarázza (Cliff, A. D.-Ord, J. K., 1981).” (Nemes Nagy, 1998, 217. p.)

A területi autokorrelációs együttható [ TAE] különböző értékei a szomszédsági hatások megítélése szempontjából más-más jelentéssel bírnak. “A pozitív területi korreláltság (a) regionális tudomány szempontjából annak matematikai bizonyítéka, hogy a szomszédság (a közelség) az adott jelenségben egymásra hatással, hasonulással jár. (…) A TAE 1-hez közeli értéke olyan térsémát jelez, amelyben az egymással szomszédos területegységek hasonlóak egymáshoz.” (i. m., 218.o., kiemelések tőlem) Ha a TAE értéke mínusz 1-hez közelít, “…a térstruktúra az adott jelenségben alternáló”, ha pedig “…az együttható értéke 0-hoz van közel, akkor a térségben lényegében véletlenszerűen változik az adott mutatószám értéke” (i. m., 218. p.). Ez utóbbi lehetőség kapcsán azonban fontos megjegyezni azt is, hogy “(a) térbeli autokorreláltság hiánya (…) a társadalmi térben inkább kivétel, mint teljesülő feltétel.”

Véleményem szerint joggal feltételezhető, hogy a községek szintjén – és éppen népességük nemzetiségi megoszlására is hatással – működnek olyan társadalmi mechanizmusok, amelyek következményeként az adott térségekben a szomszédság a községek bizonyos irányba való hasonulásával jár. Legalábbis erre következtethetünk, ha pl. a szomszédság-mutató révén erre utaló jelenségeket tudunk megragadni és feltárni.

A továbbiakban mindvégig figyelembe kell venni, hogy kiindulópontként két – egyelőre alaposabban meg nem vizsgált – feltétel teljesülésével számolok. Azzal együtt, hogy feltételezem: a területi autokorreláció értéke értelemszerűen 1-hez közelít, úgy gondolom, hogy egyfajta – közelebbről még meghatározatlan – települési szintű asszimilációs nyomásnak is kell a háttérben működnie.

2.2.1. A módszer leírása

Egyszerűen annyi történt, hogy összeállítottam a Lévai járás községeinek szomszédság-mátrixát úgy, hogy az “1” érték helyébe az illető szomszéd településkategóriabeli hovatartozásából következő szám-értéket írtam (némi változtatásokkal), s az egyes oszlopok (települések) összegét átlagoltam, vagyis a szomszédok számával elosztottam.

A számítások során két fő elvet tartottam szem előtt. Alkalmi megnevezéseket használva, ez a két alapelv a többség, illetve a “tömbség” elve. A többség elve alapján – nemzetiségi hovatartozásától függetlenül – mindenütt a helyi számbeli többség lesz az irányadó. Ez, mint látni fogjuk, már a községek kategória-beosztásánál érvényesül, a számításnál csupán annyiban, hogy néhány mozzanatot leszámítva az is mindvégig nemzetiség-semleges megközelítésre törekszik.

A “tömbség elve” kifejezés mögött az a törekvés húzódik meg, hogy a számítás menetébe mintegy automatikusan beépüljenek olyan elemek, amelyek afféle rásegítések a tömbszerű szerkezet kidomborítása céljából. Ha az adott község és valamelyik szomszédja hozzárendelt szám-értéke megegyezik, akkor az adott szomszéd szám-értéke kétszeresét vettem számításba az összegzésnél. (11) A magyar államhatár menti községeknél viszont, ahol a hipotézis szerint az egykori magyar tömb maradványa feltételezhető, az összegzés során + 30 hozzárendelt szám-értéket is számításba vettem. (Több próba: 10, 25 stb. után.) Ennyiben a számítás itt semlegességét veszti, e beavatkozás nélkül azonban szem elől veszne az a fontos tény, hogy e községek magyar többsége – az államhatár hatásai ellenében is – az alsó Ipoly-völgyi vagy honti magyar tömb szerves része. Természetesen ezek a beavatkozások megkérdőjelezik a térségbeli viszonyok valósághű tükrözésének lehetőségét. Ezúttal azonban, amint arról már szó volt, a nemzetiségi megoszlás térszerkezetének egyfajta modellezése volt a cél.

2.2.2. A számítás menete

A kiindulási alap az adott területegység (1. sz. térképvázlat: A Lévai járás településszerkezetének vázlata, a járás fekvése) községei népességének százalékarányban kifejezett nemzetiségi megoszlása a legutóbbi, 1991. évi hivatalos népszámlálás adatai alapján. (12)

A települések kategóriákba sorolása, a népesség nemzetiségek szerinti megoszlása alapján, saját beosztásom eredménye. (13)

1. sz. táblázat: Községkategóriák

1. A számítás menetének első lépéseként a kalkulus egyszerűsítése céljából egy-egy racionális számot rendeltem a kategóriákhoz (vö. 1. sz. táblázat). A hat kategóriához a 0-tól 5-ig terjedő intervallumból választottam értékeket. Ez az érték-hozzárendelés nyilvánvalóan önkényes választáson alapul. Mindenesetre az előzetesen rögzített alapelvek talán némileg tompítják e mozzanat erősen szubjektív jellegét.

A küszöb az Xo és Xy kategóriák között (5-3; a 4-es érték elhagyása) például szintén a tömbszerűség kidomborítása végett került beépítésre. A cél az volt, hogy a kapott eredmények alapján jobban (egyértelműbben) elkülönüljenek a “tiszta” községek – az etnikai tömbök magjai – a pusztán “többségi” községek csoportjától. A három vegyes kategóriának a (0,1) intervallumba való beszorítása is elősegítheti a vegyes tömb egyértelmű elkülönülését.

2. A második lépcsőben az adott község szomszédainak nemzetiségi megoszlása szerint hozzárendelt szám-értékei összeadása kerül sorra (szummarizálás) (14), esetenként kiegészítve a már jelzett “rásegítésekkel”.

A szomszédsághoz tartozónak tekintettem minden, az adott községgel határos települést, még ha csak egy pontban érintkeznek is (pl. Nyírágó, Lekér, Kural, Kéty községek). Beszámításra kerültek a szomszédok a járással szomszédos területegységekből (járásokból) is és a szomszédos ország területéről is. Ismét föl kell hívni a figyelmet arra, hogy valamelyest torzul így a kép, hiszen valamennyi szomszédjával bizonyosan nem egyenrangú (egyenértékű) az adott település kapcsolata.

3. A számítás befejezése a kapott érték osztása

a) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával (Lévai járás: 5);

b) a területegységbeli községek szomszédainak átlagos számával, figyelembe véve a járáshatáron túli szomszédokat is (6);

c) az adott község minden szomszédjának számával.

A három lehetőség közül végül az utolsót vettem figyelembe. Tehát az adott község összes szomszédai számával átlagolt érték került megjelenítésre.

2.2.3. A kontroll

A számítás során beépített ráhatások következtében az eredmények nyilván csak fenntartásokkal fogadhatók el. Ezért, mintegy ellenőrzésképpen, feltétlenül szükségesnek látszott végigvinni egy másik számítást is, olyat, amely valós statisztikai adatokon – százalékarányokon – alapul és lehetőleg híján van mindenféle rásegítésnek. Ennek a kontroll-számításnak az eredményei aztán összevethetők a torzításokat is tartalmazó kalkulus eredményeivel, s ez remélhetőleg sok tanulsággal szolgál majd. Mindenekelőtt megítélhető lesz így a torzítások aránya.

Tehát a valós százalékarányok szerinti megoszlás figyelembevételével – ezúttal is, a többség elvéhez igazodva, mindenütt a helyi többség százalékaránya lesz a mérvadó -, kategóriákba csoportosítás nélkül, a szomszédság-mátrixot felhasználva került sor egy másik számításra. Egyszerűen a mátrix 1-es értékei helyébe az adott község helyi többsége százalékarányának értékét (századnyi pontossággal) “írtam”, majd ezeket az értékeket összegeztem, és a szomszédok számával átlagoltam. A számítás menete is – az 1. lépés kivételével – megegyezik az előző számításéval. A számítás során kitűnt, hogy a “rásegítés” ez esetben szükségtelen, ezért a kétszeresen vett azonos kategória és a “magyar határ-effektus” elmarad, illetve módosul. Mindenesetre a határ menti tömbben problematikus eredmények születtek, mivel nem álltak rendelkezésemre a határon túli községek adatai.

A kategóriákba csoportosítás a számítás előtt elmaradt; ez nehézségeket okoz a kapott eredmények értelmezése során. Kitűnt, hogy magukat az eredményeket, a kapott szám-értékeket szükséges csoportokba különíteni, hogy valamiféle interpretáció egyáltalán lehetséges legyen. De a településkategória-táblázat beosztásánál (vö. 1. sz. táblázat) sokkal alkalmasabbnak bizonyult az 5%-os léptékű kategória-beosztás.

2.3. Az eredmények értékelése, térképi megjelenítés

Az első számítás során kapott értékekből (amelyek a < 0;10) intervallumba esnek) egy kartogram készült. A kartogram kategória-beosztása, figyelembe véve a kapott értékek eloszlását, a következő: 0-tól 4-ig négy kategória, 4-től 10-ig egy kategória és végül külön kategóriába kerültek a 10 fölötti értékek. A kapott értékek így összesen hat kategóriába soroltattak. Ez a csoportosítás értelemszerűen megfelel a már említett községkategóriák beosztásának.

2. sz. táblázat: A kirajzolódó térszerkezet alapelemei (alkalmi megnevezések)

* A 2. (3., 4.) sz. térképvázlathoz:

A térszerkezet jellegének kidomborítása céljából, de bizonyos nyomdatechnikai megszorításoknak is engedve, a kartogramon ábrázolt eredményeket a községhatárok figyelembevételével interpoláltam. Az interpoláció során megjelenített alapvonalak (10/ 4/ 3/ 2/ 1) azonosak a kartogram kategóriáival. Hogy az ábra olvashatóbb legyen, bizonyos mezőket még sávozással kiemeltem, de elkerülendő a zsúfoltságot, tisztán maradtak a vegyes tömböt övező gyűrűk (2. sz. térképvázlat).

A kontrollként végrehajtott számítás eredményeit ugyanígy kartogramon jelenítettem meg, majd a 2. sz. térképvázlathoz hasonlóan azokat is interpoláltam. A már említett 5%-os kategória-beosztást érvényesítve született meg a 3. és 4. sz. térképvázlat.

A térképvázlatok közös jelkulcsa a szövegbe, a 2. sz. táblázatba került.

3. Gyűrűs-öves térszerkezet, kettéágazó nyelvhatár

Ezek után vegyük szemügyre eredményt, az elénk táruló látványt!

A 2. sz. térképvázlaton a központi mag körül, a vegyes lakosságú térségnek kb. a közepén, összeérő övek, gyűrűk találhatók. Rájuk tapadva kétfelől azonos értékű sávok fekszenek, az öveket fedő héjak; közülük a szélsők kifelé nincsenek behatárolva, ezek a két nagy nemzetiségi tömbterület részei. A vegyes tömb magját körbeölelő gyűrűk és sávok közül a magyar, ill. a szlovák tömbök pereméhez legközelebb fekvők (ezek a 2. sz. táblázat szerint a 3 és 4 közé eső értékek) tűnnek a leginkább megfeleltethetőnek a nyelvhatárral.

Legalábbis, ha a számítás eredményei elfogadhatók. Az ellenőrző számítás megjelenített eredményei is alátámasztják azonban ezt a feltételezést. A zsúfoltság elkerülése végett a kontrollszámítás eredményeiről két térképvázlat készült. A 3. sz. térképvázlat ugyan csak a három tömb magterületeit és azok peremét emeli ki, meglehetősen egybehangzóan az ellenőrzött számítás térképre vitt hasonló eredményeivel, a 4. sz. térképvázlaton azonban már elkülönítettem a vonatkozó területsávokat is. Látható, ebben az esetben is lényegében ugyanott rajzolódik ki a nyelvhatár, ahol a 2. sz. térképvázlaton.

Csakhogy így világosan kirajzolódik az is, hogy nem egy, hanem két nyelvhatár létezik. Ez a kettősség értelmezhető persze úgy is, hogy az egy szlovák-magyar nyelvhatár a járás keleti szélén szétágazik; egy északi és egy déli ágra válik. Ekkor meg a két ág meghatározása vezet ahhoz a megkerülhetetlen felismeréshez, hogy a szlovák-magyar nyelvhatárt ebben a régióban térszerkezetilegkét, egymástól több kilométeres távolságra fekvő vonal képezi, illetve két, egymástól távol eső területsávval lehet azonosítani.

Az északi, a szlovák tömb pereme mentén futó ág lehet a tulajdonképpeni magyar nyelvhatár, míg a déli, a maradék magyar tömb peremét érintő ág ez esetben a mai szlovák nyelvhatár. A köztük fekvő területsáv községeinek népessége nemzetiségileg vegyes; ebben a térségben a nyelvhatárok valóbanmeghatározhatatlanok.

A történelmi idő távlatában elmondható, hogy a magyar nyelvhatár kb. a múlt évszázad 80-as éveitől követhetően a helyén (az egykori szlovák-magyar nyelvhatár helyén) maradt, míg a szlovák nyelvhatár a második világháború utáni nagy és jobbára erőszakolt népességmozgások következtében messze előrenyomult. Ez a mostani szlovák nyelvhatár mintegy új fejlemény; a hagyományos határvonal vélhetően századok óta egy helyben topogó sávjától elvált; sorsának további alakulása bizonytalan. Felszívódhat, elfoszladozhat mögüle a még ott élő magyarság, ez esetben az eljövendő, új szlovák-magyar nyelvhatár leendő nyomvonalát jelöli. De lehetséges, hogy maga is mozgásban lévő, dinamikus jelenség még, s egy új egyensúly jövőbeni kialakulása esetén, hátrább kerülve a mai vegyes tömb súlypontja felé, újra “egyesül” majd a mindenképpen erodálódó mai magyar nyelvhatárral. A felvázolt lehetőségek feltárása nyilván további kutatások feladata.

4. Összefoglalás

A népesség nemzetiségi megoszlása térszerkezetének alapelemeit a Lévai járásban az 5. sz.térképvázlat jeleníti meg. Ez valóban inkább csak egy vázlatnak minősül, mintsem térképnek. Nemcsak azért, mert még tovább vizsgálandó hipotézisekre alapozott számítások nyomán született, hanem kidolgozásának korlátai miatt is. Így is kirajzolódik azonban a három etnikai tömb elkülönült magterülete. A fő szerkezeti vonalak megjelenítése révén feltárul a járás észak-dél irányú tagoltsága a népesség nemzetiség szerinti megoszlása szempontjából, valamint a járásbeli magyarságot kettéosztó kelet-nyugati tagolódás. Kiegészíti és részben alátámasztja mindezt a nyelvhatár feltételezett sávja, valamint a járás nyugati határszélén a bonyolult dombvidék (Garam menti hátság, Törzsök-erdő) etnikai mozaikövezete. A térszerkezeti modell legfontosabb új eleme a “kettényíló” nyelvhatár megjelenítése.

A módszer alkalmasnak bizonyult egy ideális térszerkezet modelljének fölvázolására. Továbbgondolható és fejleszthető, finomítható. Azt hiszem, joggal feltételezhető, hogy a jövőbeni még alaposabb és körültekintőbb kutatás sem hozhat majd gyökeresen eltérő eredményeket. Amit ez a módszer nyújtani tud, az valóban nem több a biztosabb tájékozódáshoz fogódzót kínáló néhány szolid támpontnál. Első látszatra talán szerény a haszon, mégis több a semminél.

Irodalom

Fokasz, Nikosz: Káosz és fraktálok. Bevezetés a kaotikus dinamikus rendszerek matematikájába – szociológusoknak. Budapest, 1999, Új Mandátum. /Nagyítás – szociológiai könyvek 21./

Hamvas Béla: Szarepta. Esszék 1951-1955. Budapest, 1998.

Kant, Immanuel: A tiszta ész kritikája [ 1781] . Ford. Kis János. Budapest, 1995, ICTUS.

Kant, Immanuel: Történetfilozófiai írások [ 1784-1798] . Ford. Vidrányi Katalin. Szerk. Mesterházi Miklós. Budapest, 1997, ICTUS.

Nemes Nagy József: A tér a társadalomkutatásban. Bevezetés a regionális tudományba. Budapest, 1998.

Sc ítanie l udu, domov a bytov 1991 v okrese Levice. Levice, 1992, Okresné oddelenie SŠ Ú.

A mai Szlovákiához tartozó nógrádi régió 1918 előtt a történelmi Magyarország szerves része volt, és a történelmi Nógrád vármegye északi részét képezte. Gazdasági, politikai és kulturális fejlődését – a helyi adottságok figyelembevételével – Magyarország, ill. az Osztrák-Magyar Monarchia törvényhozása, a nemzetközi gazdasági életbe való beilleszkedésebefolyásolta. Magyarország 1848-1919 között iparosodó agrárország volt, s mivel a lakosság jelentős többsége a mezőgazdaságból élt, a termelés korszerűsítése, a termelés növekedése érdekében a magyar kormány jelentős anyagi támogatásokkal segítette a fejlődését.

A régió mezőgazdaságának történetét a magyar és a szlovák történetírásban használatos korszakokra osztva vizsgáljuk, de mivel a magasabb termelési szintet, “az okszerű gazdálkodást” célzó törekvések kezdete visszanyúlik az előző évtizedekbe, ezekre alapozunk.

A 19. század második évtizedétől kezdve megnövekedett az iparosodó nyugat-európai országok élelmiszerkereslete. A kivitel növelése érdekében a magyarországi szakemberek kidolgozták az ún. “okszerű” gazdálkodás feltételeit, vagyis összeállították azokat a követelményeket, amelyek betartásával emelni lehetett a mezőgazdaság terméshozamát, jövedelmezőségét. Elemzéseikben figyelembe vették a talaj minőségét és a földrajzi adottságokat. Ennek alapján a magyar országgyűlés 1844-ben úgy határozott, hogy a történelmi Magyarország területét nyolc minőségi csoportba osztja.¹Nógrád vármegye a negyedik csoportba került.

A 1848-as jobbágyfelszabadítás után a termelékenység újból központi kérdéssé vált, de a mezőgazdaság fellendítésével foglalkozó szakirodalom már nyolcas csoportosítással dolgozott, s Nógrád vármegye a második, a “szelíd hegyvidékek” csoportjába került.² A vidék jellemzői a mérsékelt éghajlat, a dél felé nyitott, termékeny szőlőtermesztésre is alkalmas völgyek, a jó kaszálókkal fedett hegyoldalak, amelyeket az északi magas hegyek megvédtek az északi hideg szelektől.

Az 1848 előtti leírásokból tudjuk, hogy a legtermékenyebb földekkel a volt Füleki járás rendelkezett. A korabeli tanúk szerint az ember nem volt jó gazdája a földeknek, mert több helyet, pl. a Baglyasalját maga tette tönkre. A 19. század első évtizedében kiirtotta az erdőt, kiszipolyozta a talajt, és nem védte meg a víz rombolásától. Különben a járásban “kiváló a mezőgazdaság” – írja Fényes Elek. Dicséri a termékeny füleki határt, a szépen megmunkált földeket Fülekpüspöki, Galsa, Perse, Ragyolc és – ahogy írja – “csinos” Sávoly határában. Jó termőföldekkel dicsekedhettek a volt Szécsényi járás Ipoly menti falvai is, bár az árvízvédelemmel ők sem törődtek. Bussa, Csalán, Galábocs, Kis- és Nagyzellő, Szalmatercs gazdái is jó földeket műveltek, de az észak-déli irányban nyitott völgyeket és a hegyoldalakat kövecses, sovány talaj borította. Példaként említi Sóshartyánt. A volt Losonci járásban Losonc, Ipolybalog, Kálna, Miksi, Mucsény, Nagydaróc, Panyidaróc, Pilis, Pinc, Rap, Rónya, Vámosfalva és Videfalva határa volt a legtermékenyebb. A többi település közepes minőségű, ill. kövecses, agyagos talaját csak nehéz fizikai munkával lehetett termésre kényszeríteni. Hasonló talaja volt a hegyes-völgyes Gácsi járásnak is. Zömmel agyagos, néhány helyen olyan könnyű fekete földdel, hogy a gazdák alacsony kerítésekkel védték a heves zivatarok ellen (Divényoroszi, Fürész), míg Lentvora határában a “kövektől alig lehetett látni a talajt”. A termékeny határral rendelkező falvak (Podrecsány, Tamási) gazdái kihasználták a természet ajándékát, s a járás legjobbjai közé tartoztak.

Az 1830-as években Nógrádban is kezdett elterjedni az “okszerű” gazdálkodás, de egyelőre csak a nagybirtokok egy-egy jó természeti adottságú részlegén vezették be a korszerű határhasználatot. Nagy általánosságban továbbra is a háromnyomásos rendszert alkalmazták, bár az ipari üzemek és a nagyobb települések határában a paraszti gazdaságok is bekapcsolódtak a piaci termelésbe. A növénytermesztést a hagyományos növények uralták, de megnőtt az állattartás, amit 1843-tól a takarmányrépa nagybani termesztésével biztosították.³

1848 tavaszán véget ért a jobbágyság több száz éves története. A jobbágyfelszabadítási törvények foganatosítása, a mezőgazdasági termelés szempontjából is jelentős földesúri és a jobbágyi földek elkülönítése, a tagosítás időigényes folyamat volt, melyet a levert magyar szabadságharcot követő diktatúra megnehezített, s ezzel fékezte a mezőgazdasági termelés fejlődését is. Nógrád vármegyében a hosszan tartó mérnöki munkát igénylő tagosítást 1864-ben fejezték be. A jobbágyfelszabadítási rendeletek értelmében a földtulajdont egyezménnyel, ill. per útján lehetett rendezni. A nógrádi községek kétharmadában az első lehetőséget választották, míg egyharmadában a bíróság döntött.⁴

A gazdasági élet Nógrádban az 1850-es évek második felében kezdett érezhetőbben megváltozni. Ekkor indult meg szélesebb keretek között a korszerű mezőgazdasági termelésre való áttérés, a piaci kereslet kielégítésére összpontosító termelés. Az első korszerűsítők a nagybirtokok voltak. A jobbágyfelszabadítás Nógrádban sem veszélyeztette a nagybirtokokat, s szinte érintetlenek maradtak a Zichyek, Koburgok, Forgáchok, Czebrányiak, Madáchok, a Török, a Szentiványi, a Balassa családok és más nagybirtokosok földtulajdonai, s így az 1850-es évek folyamán megnőtt a földbérletek száma. A bérletek alakulását nem rekonstruálhatjuk, csak a folyamat apró részleteit ismerjük. Adataink szerint a bérletek száma megemelkedett a Koburgok füleki uradalmában is, ahol a bérleti idő általában három esztendő volt, mert kisbérletek voltak. A földszerzés másik formája, a ledolgozás, a vizsgált szakaszban országos viszonylatban is jelentősen emelkedett, de Nógrádban a nagybirtokokon eddig nem találkoztunk a föld megmunkálásának ezzel a formájával.⁵

A nógrádi határhasználatot az 1850-es években is a háromnyomásos rendszer jellemezte, amely a határ három részre osztását jelentette. Az elsőben őszi gabonát, a másodikban tavaszi kalászosokat és kapásnövényeket termesztettek, míg a harmadik részt pihentették, parlagon hagyták. A fekete ugart már az 1840-es évek folyamán kiszorította a legelőnek használt zöld ugar. Az 1850-es években ezt a területet a virágzás előtt lekaszálható takarmánynövényekkel vetették be, ami a háromnyomásos rendszer módosítását jelentette. Az 1850-es évek második felében a termékeny vidékeken már általános volt az ún. javított háromnyomásos rendszer, amely a határ hat, kilenc, ill. tizenkét részre való felosztását jelentette. Ez a határhasználati rendszer jobban alkalmazkodott a piaci kereslethez, s emelte a gazdák jövedelmét. A kereslet-kínálat kielégítésének még jobban megfelelő vetésforgós rendszerrel az 1860-as évek első felében is csak a nagybirtokok egyes majorságaiban találkozunk.

A magyarországi mezőgazdaságban már ismert volt, de szélesebb keretekben csak az 1850-es években kezdett elterjedni az a felismerés, hogy egyenes arány van a talajelőkészítési munkák minősége és a terméshozam között. Bár a nógrádi parasztok tapasztalatból tudták, hogy a szántások számának növelése magasabb terméseredménnyel jár, ennek ellenére egy vegetációs időszakban csak egyszer szántották meg a talajt. A nagybirtokokon általában kétszer, kivételesen már háromszor is szántottak.⁶

A talaj elvont termőerejét trágyázással pótolták. A rendszeres trágyázás kezdetei nagy általánosságban e régióban az 1830-as évekbe nyúlnak vissza, amikor fokozatosan áttértek az 5-6 éves ciklusokra, s a juhászattal foglalkozó nagy- és kisgazdaságokban rendszeresítették a kosarazást. Megkezdődött az ipari hulladékok hasznosítása, s a szesz- és pálinkafőzőkből a moslék, az üveghutákból a hamu kikerült a szántóföldekre. A háztartási hamu és a fekáliák az intravillánok talaját erősítették. Az 1850-es években kezdett el terjedni a trágya minőségének, ill. megőrzésének a kérdése. A nagybirtokokon, a nagybirtokok egy-egy majorjában már az 1830-as években megkezdték a téglákkal kirakott trágyagödrök építését, hogy megtartsák az értékes trágyalevet, s az 1850-es évekfolyamán egyre több nagybirtokon fellendült a növénytermesztés, de a paraszti gazdaságokban még a következő évtizedben is jelentős minőségrontást eredményező, csak nyitott gödörben vagy a talaj felszínén tárolták a trágyát.⁷

A nagybirtokosok a jobbágyfelszabadítással elvesztették a jobbágyok mezőgazdasági eszközeinek és igásállatainak a használati jogát, s a szerszámhiány megelőzésére az 1850-es években anyagi lehetőségeiknek megfelelően új szerszámokat vásároltak. Mivel a vásárlások vezérelve a korszerűségvolt, az említett évtizedben megjavult a nagybirtokok szerszámozottsága. A mezőgazdasági technika nógrádi elterjedését – mint sok más kérdést is – csak töredékeiben dokumentálhatjuk. Az adatok szerint a füleki uradalomban a vaseke használata az 1830-1840-es évekre nyúlik vissza. Ezeket az ekéket a Koburgok rimaszécsi műhelyében készítették, s így az 1850-1860-as években a vasekék, a vasboronák, a sima és vasfogas hengerek az uradalom alapleltárához tartoztak. A termékeny vidékek paraszti gazdaságaiban egyre jobban terjedt a fatestű vaslemezes eke használata, de már vasekével is dolgoztak. Számukat nem ismerjük, de használatuk a déli termékeny vidékeken az 1850-es évek második felétől emelkedett. Az északi területek hegyes, agyagos, sziklás talaján továbbra is a kemény feltételeknek jobban megfelelő faeke vezetett. Itt a vaslemezek gyorsan megpattantak.⁸

A régió növénytermesztését 1848 után is a gabona vezette. A déli területeken előnyben részesítették a búzát, az északi vidékek legjelentősebb kalászosa a zab volt, amelyből pl. a Málivec-patak völgyében kenyeret sütöttek. Ezen a vidéken hagyományosan termesztett pohánkát szekereken vitték le az Alföldre, ahol búzára és kukoricára cserélték. A kapásnövények közül egyre jobban terjedt az 1846-tól nagyobb mértékben ültetett burgonya és kukorica. A cukorrépa-termesztésben Nógrád – magyarországi viszonylatban is – úttörő volt, mert a Forgách grófok gácsi, majd vilkei cukorgyárában már 1836-tól főztek cukrot ebből a sokhasznú növén