Csernicskó István: Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja
Részletek
Budapest, Méry Ratio –Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány. 156 p.
Ukrajna az elmúlt hónapokban a február 24-én kirobbant háború okán a nemzetközi híradások, illetve a nemzetközi (szankció)politika egyik központi témája lett. Az ukrajnai nyelvi helyzet és az itt élő kisebbségek nyelvi jogainak kezelése, mint a háború kirobbanásának egyik legfontosabb indoka, a folyamatos formálódása révén a tudományos életben is több éve aktuális kutatási témaként van jelen. Az elmúlt közel egy évtized során számos olyan leíró és elemző munka látott napvilágot, amely az országos nyelvi helyzet mellett a kárpátaljai magyarság jelenkori és történelmi nyelvhasználati lehetőségeinek bemutatásán túl útmutatóként is szolgálni kívánt a kisebbségi nyelvhasználat aspektusait illetően (lásd pl. Csernicskó–Tóth 2021; Csernicskó–Hires-László et al. 2020, Fedinec–Csernicskó 2020, Csernicskó 2016 stb.)
A közelmúltban Csernicskó István tollából egy újabb kiadvánnyal bővült ezen munkák sora. A 93. Ünnepi Könyvhéten is bemutatott Az ukrajnai többnyelvűség színe és fonákja című kiadvány, – melynek előszavát Németh Zsolt, a Magyar Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke írta, – a Méry Ratio / Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány gondozásában látott napvilágot.
Az Előszóban Németh Zsolt hangsúlyozza azt, hogy Magyarország kétszeresen is érdekelt Ukrajna szuverenitásának biztosításában, ugyanakkor kiemeli, hogy Ukrajna nyelvileg bámulatosan színes mivoltát beárnyékolja az ukrán szuverenitásépítés legfontosabb nemzeti jelképévé vált nyelvi homogenizációs törekvés. (7.)
A Bevezetésben Csernicskó István arról ír, hogy a tavaly harminc éves Ukrajna „máig nem volt képes kezelni az állandó politikai válságok sorozatát” és nem tudott „modern politikai nemzetet kovácsolni az egyre csak fogyó, fogyatkozó állampolgáraiból”, s így „az egész Európa biztonságát fenyegető konfliktuszónává” vált. (9.) A szerző kiemeli, hogy a kötet elsősorban támpontokat kíván adni az Ukrajna jelenét és jövőjét is nagymértékben meghatározó nyelvi helyzet és nyelvpolitika megértéséhez. (10.)
A kötet első, a Nyelvi helyzet Ukrajnában címet viselő fejezete több alfejezetből épül. Az Előzmények-ben a Szovjetunió nyelvpolitikájának főbb sajátosságai kerülnek bemutatásra, melyben az orosz nyelv a tagköztársaságok nemzetalkotó népcsoportjainak nyelvével szemben kiemelt szerepkört töltött be. A Szovjetunió széthullása után létrejött független Ukrajna számára az állam- és nemzetépítést jelentős mértékben megkönnyítette az örökségül hátramaradt intézményrendszer továbbélése (11–14). A következő alfejezet, A kétnyelvű Ukrajna, melyből kiderül az, hogy az ország a központi kormányzat „ukrán egynyelvűséget támogató jogalkotó szándéka és politikai nyomása ellenére is kétnyelvű maradt”, s a nyelvhasználati színterek legnagyobb részét az ukrán mellett az orosz uralja. (14.) A továbbiakban az ukrajnai kétnyelvűségi helyzet A 2001-es cenzus adatai alapján empirikus adatok révén kerül részletesen bemutatásra. Itt a szerző felhívja a figyelmet például arra is, hogy cenzus nemzetiségi és anyanyelvi adataiból kitűnik, az „orosz anyanyelvűek száma és aránya messze meghaladja a magukat orosz nemzetiségűnek vallókét”, ugyanis a különböző etnikumok (beleértve az ukránokat is) képviselőinek jelentős része „az oroszt tekinti anyanyelvének”. (17.) Rámutat arra is, hogy az orosz és ukrán nyelv „egymással való vetélkedése” nyelvi, és az ezzel szoros összefüggést mutató politikai szempontból is két részre osztja az országot. (23–25.) Az orosz nyelv funkcionálása ugyanakkor nem csak az ország bizonyos részein, illetve a privát nyelvhasználati színtereken mutatkozik meg. Gyakori jelenség az is, hogy az ukrán politikai elit – így például az államelnök, Volodimir Zelenszkij, illetve a kormány tagjainak és a parlament képviselőinek – nyilvános szerepléseiben, illetve „az államhatalmi szervekkel és a helyi önkormányzatokkal való kapcsolattartásban” is az orosz nyelv használatát figyelhetjük meg. (28–32.) A kétnyelvűség a tömegtájékoztatásban, a különböző internetes hírportálokon és egyéb közösségi platformokon, illetve a sportvilágban is jól megfigyelhető. (33–42.) Ahogyan azt Csernicskó István is megfogalmazza, az ukránosítás „az oktatás területén bizonyult a legsikeresebbnek” (42.), ugyanakkor a szakkörök, fakultatív és szabadidős foglalkozások vonatkozásában, azaz „az állam által kevésbé kontrollált informális oktatásban továbbra is az orosz nyelv, illetve az ukrán–orosz kétnyelvűség dominál”. (46.) A fejezetet záró alfejezet a Filmre vett kétnyelvűség, melyben egy 2015-ben forgatott ukrán propagandafilm nyelvi sajátosságait, valamint a javarészt Moszkvában játszódó amerikai Jack Ryan: Árnyékügynök című film ukrajnai szinkronját az ukrajnai kétnyelvűségi helyzet alapvonásaival összevetve elemzi a szerző. (46–49.)
A Kísérletek a nyelvi helyzet befolyásolására címet viselő második fejezetben Csernicskó István a független Ukrajna (nyelv)politikai korszakai mentén ismerteti az ukrán nyelvpolitika alakulástörténetét, melynek „egyik központi törekvése az ukrán államnyelvi státuszának megerősítése”, illetve „használati körének folyamatos bővítése”. (50.) Az Egyensúlyozó nyelvpolitika (1989–2004) címet viselő első alfejezetben a szerző kiemeli, hogy Ukrajna első elnöke, az idei év tavaszán elhunyt Leonyid Kravcsuk „többször hangsúlyozta, hogy nem szabad az egyoldalú ukránosítás csapdájába esni.” (53.) Az itt bemutatott időszak az ukrán nyelv- és kisebbségpolitika iránykeresésének időszaka, amikor is olyan dokumentumok kerültek elfogadásra, mint például Ukrajna nemzetiségi jogainak nyilatkozata (1991), A nemzeti kisebbségekről szóló törvény (1992), melyek kísérletet tettek az országban élő kisebbségek jogainak biztosítására is. A Kravcsukot követő, s két elnöki ciklust is kitöltő, – a Csernicskó megfogalmazásában – hintapolitikát folytató Leonyid Kucsma a kampánybeszédekben és az 1996-os, azóta is hatályban lévő alkotmány szövegezését illetően is kompromisszumra törekedett a szembenálló ukrainofón és ruszofón táborok között. (56–58.) A következő alfejezet a „Narancsos” nyelvpolitika (2004–2010): az egyensúly felborul címet viseli, melyben a Viktor Juscsenko és Julija Timosenko vezette, s az ukránosítási politikában legkevésbé hatékony erők nyelvpolitikai törekvéseit mutatja be a szerző. E törekvések legfontosabb eleme az, hogy „el kell érni azt az ideálisnak vélt állapotot, amikor az orosz csak egyike a számos kisebbségi nyelvnek, az ukrán pedig államnyelvként az összes formális funkcióban egyeduralkodó.” (60.) A Janukovics éra (2010–2014) nyelvpolitikáját bemutató alfejezetből kiderül, hogy az elnök mögött álló Régiók Pártja az orosz második államnyelvi státuszba való emelésével lényegében kodifikálni akarta az ország de facto kétnyelvűségét, viszont a 2012-ben elfogadott nyelvtörvény végül makroszinten nem vezette be a kétnyelvűséget, azaz „Ukrajnának az ukrán maradt az egyetlen államnyelve, s országos viszonylatban az orosz nem vált második hivatalos nyelvvé.” (62–65.) A nyelv(politika) fegyveres konfliktus ürügyévé válik címet viselő alfejezet a 2013 novembere végén az Európai Unió és Ukrajna közötti társulási megállapodás, illetve a szabadkereskedelmi egyezmény aláírásától való elállás nyomán kirobbant tüntetéseket és az azokhoz kapcsolódó további politikai eseményeket mutatja be. A polgári megmozdulások a brutális rendőrségi beavatkozások nyomán országossá szélesedtek, s ahhoz vezettek, hogy 2014 februárjában Janukovicsnak el kellett menekülnie az országból. Az újonnan létrejött parlamenti többség, 2014. február 23-án jogszabályt fogadott el a nyelvtörvény eltörléséről, ami nyomán Moszkva azonnal bejelentette, hogy megvédi az Ukrajnában élő orosz közösséget az ukrán nacionalizmustól (68–70). Az Ukrajna elnöki posztját és a parlament házelnöki tisztjét ekkor ideiglenesen betöltő Olekszandr Turcsinov végül nem írta alá a jogszabályt, arra hivatkozva, hogy az a társadalmi feszültségek kiéleződéséhez vezetett. A 2014 ősze utáni időszak alfejezetben hangsúlyozásra kerül az, hogy a kelet-ukrajnai fegyveres konfliktus közepette zajló politikai csatározások során megválasztott új államelnök, Petro Porosenko a nyelvpolitika vonatkozásában kénytelen volt az elődei által kitaposott utat választani, az orosz ajkú állampolgárok felé tett gesztusként beszédeiben gyakran orosz nyelvre is váltott, miközben a nyugat-ukrajnai területeken élő ukrán nyelvű lakosság megnyugtatása céljával egyértelműen leszögezte, hogy „az országnak egyetlen államnyelve van és lesz: az ukrán.” (77.) A 2015 végétől kezdődő időszakban elfogadott törvények és jogszabályok teljesen új, az ukránosítás irányába terelték az ukrán nyelvpolitikát, mely olyan törvényekben csúcsosodott ki, mint például a 2017-ben elfogadott új oktatási törvény, vagy a 2019-es új államnyelvi törvény. Ez utóbbi „jogszabály – azzal, hogy olyan jogi környezetet teremt, amely az ukrán nyelv magas szintű ismeretét a társadalmi előmenetel legfontosabb feltételévé emeli – jó példája annak, hogyan használják fel Ukrajnában a politikai hatalomért és a társadalmi erőforrásokért folytatott küzdelemben a nyelvpolitikát.” (81.) A Zelenszkij a hatalomban alfejezet felütésében Csernicskó István hangsúlyozza azt, hogy a választási kampányígéretek és elnöki ciklus során meghozott nyelvpolitikai döntések jelentős mértékben eltávolodtak egymástól. Míg például Zelenszkij első, államelnökként mondott újévi beszédében az országban élő kisebbségeket a saját anyanyelvükön is köszöntötte, addig később már „további jogalkotási lépéseket tett a totális ukránosítás felé vezető úton”. (85.) A nyelvi kérdés rendezésének lehetőségét is magában foglaló lépések – például az Ukrajna őshonos népeiről szóló törvény vagy a nyelvtörvény alkotmányellenessé való nyilvánítási kísérlete – egyelőre nem hoztak valós eredményeket (86–91). Az Összegzés helyett megfogalmazott gondolataiban a szerző kiemeli, hogy a nyelvi kérdés Ukrajnában erősen átpolitizált, s a „belülről feszítő törésvonalakat a kívülről ható erők is fokozták.” (94.)
A kötet harmadik fejezete Az Ukrajna által ratifikált nemzetközi kisebbségvédelmi egyezmények és a nyelvi kérdés kapcsolatát boncolgatja. Az 1995-ben az Európa Tanács tagjává vált Ukrajna bár ratifikálta a Keretegyezmény a nemzeti kisebbségek védelméről című dokumentumot (1997), illetve a Regionális vagy kisebbségi nyelvek európai kartáját (1999-ben, aztán hosszú alkotmányjogi hercehurca után végül az eredetinél jelentősen kevesebb kötelezettségvállalással 2003-ban, hatályba pedig 2006-ban lépett) is, de ezek egyrészt „alkalmatlanok arra, hogy visszatartsák a többségi politikai elitet az asszimilációs politikától, másrészt, pedig Ukrajna alapvetően „nem veszi komolyan a nemzetközi kötelezettségvállalásait” (95–104). A Karta alkalmazása a gyakorlatban címet viselő alfejezet a Karta ukrajnai alkalmazása kapcsán a kijevi Szakértői Bizottság legutolsó (2017) jelentését részletesen is elemzi, kiemelve azt, hogy „Ukrajna nem teljesítette teljes mértékben a Karta-ratifikációja során vállalt kötelezettségeit” (107.), illetve, hogy az Európai Tanács Velencei bizottsága által megfogalmazott kritikák, a megfelelő mértékű nyomásgyakorlás híján nem „nem késztették Ukrajnát a jogszűkítő intézkedések enyhítésére.” (114.) Az Ukrajna kétoldalú szerződései a kisebbségvédelem területén címet viselő alfejezetben Csernicskó István felhívja a figyelmet arra, hogy bár a ’90-es években Ukrajna szomszédos országokkal kötött alapszerződéseiben jelen van a kisebbségek jogainak védelme, de „ezek a kétoldalú megállapodások még annyi védelmet sem nyújtanak az ukrajnai kisebbségek számára, mint a nemzetközi egyezmények”, s ezt az ukrán–magyar alapszerződés által példázza is. (115–116) A kisebbségi vegyesbizottságok szerepéről szólva a szerző kiemeli, hogy a Nemzeti Kisebbségek Jogainak Biztosításával Foglalkozó Kormányközi vegyesbizottság, mely elviekben évi két alkalommal ülésezne, legutóbb 2011 decemberében ült össze. (117.)
A két- és többnyelvűséghez való viszony című negyedik fejezetben olyan nemzetközi példákat mutat be Csernicskó István, amelyek mintaként szolgálhatnának az ukrajnai nyelvi helyzet rendezését illetően. Ugyanakkor felhívja a figyelmet arra is, hogy Ukrajnában a „kétnyelvűség – elsősorban a negatív történelmi tapasztalatok miatt – stigmatizált” (122.), s az „állam vezetői nem látnak értéket és kiaknázható erőforrást az egész országban széles körben elterjedt ukrán–orosz kétnyelvűségben.” (127.)
Az államnyelv fogalmának értelmezése kapcsán a szerző kiemeli például azt, hogy a „Szovjetunió alkotmányai (1924, 1936, 1977) nem rendelkeztek a hatalmas birodalom állam-vagy hivatalos nyelvéről”, s az 1990-ben elfogadott szovjet nyelvtörvény is „a szövetségi és autonóm köztársaságok illetékességi körébe utalta a területükön használatos nyelvek státusának megállapítását”. (128.) Az államnyelv értelmezése és funkcióinak meghatározása kapcsán kiadott államnyelvi törvény bizonyos passzusai sértik „a nem ukrán anyanyelvű állampolgárok nyelvi emberi jogait és a magánszféra tiszteletére vonatkozó jogokat, valamint a véleménynyilvánítás szabadságát” (132.) is.
A kötet utolsó, Tanulságok helyett című fejezetének zárógondolataként az ukrajnai nyelvi és (nyelv)politikai helyzet kapcsán Csernicskó István igencsak helytálló módon – az alábbiakat írja: „a nyelvi helyzet gyors átalakítására irányuló nyelvpolitika egyaránt generált országon belüli és államközi konfliktusokat […], s ezért a nyelvi helyzetbe kódolt konfliktusok fel- és kihasználása az egyetlen olyan szegmense a politikának, ahol reálpolitikai eredmények helyett szimbolikus identitáspolitikai sikereket lehet villantani.” (138.)
A kiadványt egy közel 20 oldalas irodalomjegyzék zárja, mely a munka hivatkozásain túl kiváló útmutatóként szolgálhat az ukrajnai nyelvi helyzet és a nemzetközi nyelvpolitikai kérdések iránt érdeklődők számára.
Csernicskó István új kiadványa teljes objektivitással, gördülékeny nyelvezettel és jól összeállított, könnyen értelmezhető táblázatokkal, színes ábrákkal vezeti végig az olvasót az ukrajnai többnyelvűségi helyzetben rejlő, vagy sok esetben inkább a mögé bújtatott (nyelv)politikai csatározások, és az országban élő kisebbségeket több szempontból is negatívan érintő törvények és jogszabályok által szegélyezett „útvesztőn”. S bár a kiadvány egyelőre csak magyar nyelven olvasható, de – a szerző más munkáival kiegészülve – mindenképp segítség lehet abban, hogy a külső szemlélők jobban megérthessék az elmúlt évtizedek ukrajnai eseményeit, az ukrán nyelv- és kisebbségpolitika alakulásának főbb sajátosságait.
Irodalom
Csernicskó István – Hires-László Kornélia et al. 2020. Tévút az ukrán nyelvpolitikában: Ukrajna törvénye „Az ukrán mint államnyelv működésének biztosításáról” (elemző áttekintés). Termini Egyesület, Törökbálint. Link: https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2020/05/Tevut_az_ukran_nyelvpolitikaban_2020.pdf
Csernicskó István – Tóth Mihály 2020. A kárpátaljai magyar közösség nemzetiségi és nyelvi jogai. Kárpát-medencei kisebbségjogi kalauz. Nemzetpolitikai Államtitkárság. Link: https://bgazrt.hu/wp-content/uploads/2022/02/Karpatalja_jogok_220202_web.pdf
Csernicskó István 2016. Nyelvpolitika a háborús Ukrajnában. Autdor-Shark, Ungvár. Link: https://hodinkaintezet.uz.ua/wp-content/uploads/2016/09/Nyelvpol_UAban_7_utolso_net_u.pdf
Fedinec Csilla – Csernicskó István 2020. Nyelvi kirakós Kárpátaljáról. Történeti és politikai dimenziók (1867–2019). Társadalomtudományi Kutatóközpont, Gondolat Kiadó, Budapest. Link: http://real.mtak.hu/118027/1/Kirakos_nyomdai.pdf
Gazdag Vilmos