Szemle archív

1. Az esélyegyenlőség

Előfordult, hogy egyes, az emberi jogok első generációja által védelmezett emberi értékrendet képviselők nem kívánták elfogadni mások szabadságát a hasonló, de az övéknél részben eltérő értékek képviseletére. A lockei-i kivétel elve lehetővé tette, hogy hatalmi helyzetbe jutva a politikai hatalom eszközeivel akadályozzák azokat. Ha a kivétel elvét nem tartjuk indokoltnak az egyén nemzeti jogai tekintetében, akkor kérdésünknek úgy kell hangoznia, hogy a nemzeti sajátosságok, illetve azok egy része védelmezhető-e hasonló jogi eszközökkel, mint például a vélemény vagy a vallás szabadsága.

Ehhez persze az emberi jogok egyenlőségelemének azon változatát kell elfogadnunk, mely szerint az egyenlőség jelentős részben a különbözőségek jogegyenlősége. A különböző véleményé, hité, szervezeté és eltérő politikai célkitűzéseké. A történelem során mindegyikük esetében meg kellett találni azt az eljárásmódot és intézményrendszert, amely révén érvényesül a jogegyenlőség elve az adott terület saját jellegének megfelelően. Felvethető tehát, hogy nemzeti vonatkozásban megválaszolható-e ugyanez a kérdés.

Az egyén nemzeti jogainak egyik lehetséges felfogása úgy hangozhat, hogy addig érvényesíthető az egyik fél joga, ameddig nem akadályozza a másik felet hasonló jogának érvényesítésében, azaz a be nem avatkozás elvének alkalmazása teremti meg e nemzeti szabadságot. Következésképpen ide sorolhatók azok a nemzeti sajátosságok, amelyek érvényesítéséhez elegendő, ha nem akadályozzák érvényesítésük szándékát (tehát az emberi jogok első generációjához kapcsolódó nemzeti természetű törekvések). Például az anyanyelv használata a magánéletben, illetve nyilvánosan, a nemzetiségi jellegű szervezetek, a nem állami kulturális, tudományos intézmények alapításának joga, a magánkézben lévő sajtóorgánumok megjelentetésének, a rádió és televízió működtetésének joga. Ugyanakkor ez a szabadság a verseny szabadsága is egyben. A verseny szabadsága nemcsak a győztesek és vesztesek váltakozását eredményezi, hanem egyes társadalmi csoportok tartós hátrányba szorítását, míg mások domináns helyzetének megszilárdulását.1 A versenytársadalomnak ez a tulajdonsága nemzeti vonatkozásban tovább növeli az elmaradottabb kisebbségek hátrányait.

Esetünkben például nyilvánvalóan nem oldja meg a cigányság problémáit, sőt gyakran elmélyíti azokat, még akkor is, ha jogukban áll vállalni identitásukat, s megalapíthatják intézményeiket.

A negatív nemzeti szabadság érvényesülése ugyanakkor még egy korlátba ütközik, abba, hogy az állam a nemzeti identitás számos kérdésében nem lehet semleges. Az államnak szüksége van hivatalos nyelvre, gazdaságpolitikára, kultúrpolitikára, oktatáspolitikára. Azaz politikai döntéseket kell hoznia olyan területeken, amelyeknek óhatatlanul vannak nemzeti dimenziói is. Ha az ilyen döntések egy nemzeti csoport igényeihez kapcsoltan olyan államban születnek, amelyben több nemzeti csoport is él, akkor a többieket az elsőhöz képest kedvezőtlenebb helyzetbe hozza. Azaz az állami be nem avatkozás nemzeti vonatkozásban nemcsak nem elégséges a nemzeti szabadság biztosításához, de nem is lehetséges. Ez nem azt jelenti, hogy az egyének és csoportok nemzeti életének ne lennének olyan területei, amelyek az államon kívülinek tekinthetők, de azt mindenképpen, hogy nemzeti életüknek számos olyan területe van, amelyik állami vetülettel is bír. Azaz az állam tartózkodása a nemzeti élet magánéleti területeibe történő közvetlen beavatkozástól részben ugyan megragadható a szabadságjogok fogalmaival, ám itt is megjelenhet az állam közvetett hatása. Más területek viszont állam nélkül nem létezhetnek. Ezek esetében tehát a nemzeti szabadság állapota nem biztosítható a szabadságjogok fogalmával, ezért az igényjogok nemzeti vonatkozásait kell megvizsgálnunk.

Nélkülük az állam nemzetállami jellege nyilvánvalóan kedvezőtlen helyzetbe hozza azokat, akik nem az államnemzet tagjai. E kedvezőtlenebb helyzet megszüntetésének legismertebb stratégiája az állami nemzeti mércéhez való igazodás, tehát az asszimiláció. Ugyanakkor ez a stratégia súlyos ellenmondással küzd. Az egyénnek elvileg fel kellene adnia korábbi egyéniségét, hogy teljesíteni tudja az állami normát. Ez pedig gyakran inkább eltávolítja a felzárkózástól, mint közelebb hozza. Esetenként az asszimiláció aránylag sikeres ugyan, tehát az egyének fokozatosan igazodnak az állami normához, ám ez a folyamat egyénileg hátrányosabb számukra, mint esetleges fejlődésük azok közt a feltételek közt, melyet saját kultúrájuk nyújtana számukra. Más esetekben maga az asszimiláció is sikertelen, s az érintetteket is visszaveti. Legjellemzőbb példája ennek a központi állami mérce sikertelen alkalmazása a romák esetében. Náluk a nemzetállami mérce alapján kialakított s jól finanszírozott felzárkóztatási programok sora sem segít, tehát a pozitív szabadság állami szintre emelt konstrukciói nem mérséklik, hanem gyakran inkább elmélyítik a problémát. Azaz okkal feltételezhető ebben a vonatkozásban is, hogy a korábbi identitás elhagyásának követelménye jelentős nehézségeket okoz mind az asszimiláló-dóknak, mind pedig a nem asszimilálódóknak.

Ennek azonban mindenekelőtt az állami norma elsődleges társadalmi célja az oka. Ez a cél ugyanis nem a felzárkóztatás, hanem az asszimiláció. Mindenekelőtt lojális állampolgárokat akarnak nyerni akkor is, ha az érintetteket olyan társadalmi hátrányba hozzák, hogy annak elkerüléséért vállalják az állam nemzeti normájának teljesítését. Az asszimiláció célja ugyanis mindenekelőtt a felejtés, amint azt a nemzeti felejtéselmélet logikája diktálja. Ám ebben az esetben mindannak az elfeledte-tése a cél, ami a nemzeti normát megalkotók szerint veszélyes lehet az államra. És minthogy ők a hatalom gyakorlói, az államot veszélyeztető tényezők alatt elsősorban saját érdekeik veszélyeztetését értik. Azaz Gellnertől eltérően nyilvánvalóan nemcsak a nemzetté válás állapota előtti, a nemzetinél partikulárisabb identitások elfeledtetéséről van szó, hanem minden más nemzeti identitás, illetve potenciálisan más nemzeti identitás elfeledtetéséről.

E cél érdekében nem szabad elegendő fejlődési teret engedni más nemzeti identitásoknak. Sőt ha már magas fejlődési szintet értek el, akkor vissza kell fejleszteni, legalábbis a nemzetinél alacsonyabb szinten kell tartani azokat. Az egyént tehát olyan helyzetbe kell hozni, hogy lemondjon korábbi nemzeti önazonosságáról, hogy annak megtartása nagyobb vélt hátrányokkal járjon számára, mint amekkora a nemzeti identitásának feladásából származó vélt hátránya lenne. A megnövelt nemzeti hátrányok elve, amely a hatalmilag megállított, avagy lassított fejlődés elve révén érvényesül, ezt követően az ideológiai egyszerűsítés eszköztárával olyan teherként jeleníthető meg, amely az egyéni haladás gátja, ezért a róla való lemondás egyszerre tömöríti magában az állam iránti lojalitást, valamint a fejlettebbek szintjéhez történő egyéni felzárkózást. Az ideológiai egyszerűsítés és egységesítés2 hatása tovább fokozható, ha az elhagyandó kultúra nem pusztán fejletlenebbnek és így kilátások nélkülinek, illetve rosszabb kilátásokat ígérőnek van beállítva, hanem alapvetően rossznak, károsnak is tekintik, és ezért morálisan elvetendőnek minősíthető. Az asszimiláló állam akkor tekinti elértnek célját, ha az egyén a továbbiakban nyilvánosan nem vallja nemzeti identitását, és gyermekeinek sem közvetíti.

A felejtési program részlegességének az az oka, hogy a nemzeti identitás feladása olyan elvárás, amelyet nem lehet maradéktalanul megvalósítani. Semmiféle állami követelmény, még a financiálisán legtámogatottabb asszimilációs programok sem jelenthetik az egyén újabb gyermekkorát, amelyben minden korábbi emlék, tudás és tapasztalat kitörlésével tudna megfelelni az állam elvárásainak. Sőt ezek az elvárások feltételezik, hogy ugyanaz megkövetelhető a legkülönfélébb társadalmi helyzetű és életkorú egyénektől, így minden társadalmi réteg és generáció egyszerre kezd megfelelni az állam elvárásainak.

Az ilyen elvárások és a politikai deklarációk szintjén rájuk épülő felzárkóztatási programok ismétlődő sikertelenségük ellenére alighanem azért elfogadottak ma is a többségi társadalmak valamiféle segítésre hajlandó részében, mivel pusztán egyoldalú társadalmi mozgást feltételeznek. E szemléletmód alapján az adott kisebbséget elmaradottnak lehet tekinteni. Ebből kiindulva a többség azt az elvárást támaszthatja vele szemben, hogy adja fel elmaradottságát, és igazodjon a többségi társadalomhoz. Ugyanakkor a többségi társadalom tagjainak semmilyen lényeges tekintetben nem kell közeledniük az elmaradottabbakhoz. A támogatás ebben a megoldásban kimerül a többség által helyesnek tartott normák és ismeretanyag tanításában, valamint a gazdasági elmaradottság legkiáltóbb jeleinek államilag finanszírozott megszüntetési kísérleteiben.

Ugyanakkor tartós felzárkózási stratégia csak akkor lehet sikeres, ha a felzárkóztatni kívántak sajátosságaira épít. Ez világos és egyértelmű, ha az egyéni felzárkózás sikerének feltételeit vizsgáljuk meg. Az egyénnél a stratégia nem épülhet pusztán a felzárkózás külső elvárásaira. Aligha lehet sikeres zenész az, akinek gyenge a hallása. Persze a gyenge zenei halláson is lehet javítani, ám a gyenge hallást kell alapul venni, és ennek megfelelő képzést kell biztosítani az illetőnek. Ha kiváló hallásúak közé helyezzük, sikertelenségek sora éri, ami fordított hatást is eredményezhet.

Ám az asszimiláló csoportfelzárkóztatások egységes csoportképből indítanak, ahol az általánosítás a meghatározó, és ebben aligha játszhatnak szerepet az egyéni sajátosságok. Főként akkor, ha azok vélt nemzeti vonásai nem felelnek meg az állam, illetve a többség által elvárt nemzeti sajátosságoknak. A csoportról alkotott állami, illetve többségi kép pedig a minden tekintetben elmaradottaknak tekintettek-ről pusztán negatív elemekből állhat. Azaz megerősítheti azt a meggyőződést, hogy a társadalmi mozgásnak egyirányúnak kell lennie, a kisebbségnek kell elsajátítania a többség normáit, a többségnek pedig nem kell a kisebbségét. A kisebbség válik az átalakítandó, elmaradott, a társadalomra, sőt akár az államra veszélyes vonások hordozójává, s éppen ezért az államnak erkölcsi joga s így kötelessége is egyben e sajátosságok felszámolása. Az pedig, hogy e célból milyen eszközöket választ, elsősorban lehetőségeitől függ. E lehetőségek időszakonként ugyan változhatnak a külpolitikai körülmények, illetve a kormányok és rezsimek változásának függvényében, időnként keményebb, máskor puhább fellépésre van mód, ám maga a törekvés alapvetően igazolható, tehát helyes.

Minthogy az egyes nemzetinek minősíthető jogoknak – mint az kiderült – általában vannak olyan területei, amelyek érvényesítésénél szükség van az állami intézményekre, ezért indokolt néhány jog részletes megvizsgálása abból a szempontból, hogy mit kell teljesítenie az államnak az esélyegyenlőség megteremtéséért.

A továbbiakban nem kívánjuk összeállítani a nemzeti jogok teljes listáját, hiszen álláspontunk szerint ez nem is lehetséges. Mindössze néhány kiemelt területet kívánunk megvizsgálni abból a szempontból, hogy az emberi jogok közé sorolhatók-e, és miként.

Mindenekelőtt azonban néhány fogalmi pontosítást kell tennünk. Mint az a dolgozat elején felvetett dilemma kapcsán látható volt, az emberi jogok kantiánus felfogásának kell az értékelés alapjává válnia, hiszen a kanti dilemma feloldása a tanulmány egyik fő célkitűzése. „Látható, hogy Kantnál az ember kitüntetett helyzete nem az emberi érdekek különlegességéből következik, hanem az erkölcsi szabályok és erkölcsi felelősség tudatából”.3 „A jogrend az egyének szabadságát hivatott biztosítani, mert jogi parancsok nélkül az egyéni szabadság területei nem lennének elkülöníthetők, és egyesek megfoszthatnának szabadságuktól másokat.”4 Következésképpen a kanti megfogalmazás szerint akkor tekinthető egy cselekedet jogosnak, ha bárki akaratának szabadsága valamely általános törvény szerint együtt állhat fenn bárki más szabadságával.

Tehát a nemzeti jogok területét olyan természetűnek tartjuk, melyek esetében nem indokolható az egyén és kisebbség feláldozása a többség érdekeinek oltárán a közboldogság elvére hivatkozva. A nemzeti jogok emberi jogi interpretációja nem tekintheti a hasznosság elvét végső erkölcsi mércének az egyes nemzeti sajátosságok megítélése során. Következésképpen az utilitarista felfogás elfogadása a milli, illetve a módosított sigdwicki következményekhez vezetne, feloldhatatlanná téve a felfogásban rejlő nemzeti egyenlőtlenséget és így a konfliktust.

Hasonlóképpen nem tekinthetjük az emberi jogok alapjának az egyes államok mindenkor érvényes törvényeinek tényként való elfogadását. A jogi pozitivizmus elvrendszere ugyan igazolásul szolgálhat a nemzeti kérdést kisebbségei megelégedésere megoldó államok számára, de ugyanúgy a nemzeti elnyomás különféle szintjeit törvényesítő országok számára is.

Ugyanakkor az emberi jogok azon interpretációja, amelyik Ronald Dworkin,5 illetve Kis János munkáiban jelenik meg, a tanulmány szemléletmódjának lényegi eleme. Azaz a nemzeti sajátosságok kérdésére is érvényes a megállapítás, hogy az államnak morális szempontból egyenlőnek kell tekintenie minden embert, és az emberek morális közösségére, a köztük lévő morális viszonyra is vonatkoztatható az egyenlő méltóság követelményrendszere. És az emberi méltóság és politikai egyenlőség eszméjéből származó erkölcsi jogok, amelyeket a társadalom alapvető jogként ismer el, és ezt az alkotmány szintjén is megjeleníti, emberi jogoknak tekinthetők. Jelentős mértékben erre a felfogásra építve látjuk feloldhatónak a nacionalizmusban rejlő feszültséget, a partikularizmus és univerzalizmus ellentétét.

Amint tudjuk, az egyén nemzeti jogai csak részben fogalmazhatók meg a negatív jogok terminusaival. Minthogy az állammal szemben támasztott követelmények nélkül azon jogok sem érvényesíthetők az egyenlőség elveinek megfelelően, amelyek jellege illeszkedik a szabadságjogok fogalmához, ezért a pozitív szabadság és így a pozitív igényjogok fogalmára is szükségünk van. „A törvényes igényjogok szükségképpen mások – a jog birtoklójával szemben fennálló – kötelességeinek alapjai.”6 Ezek jogalapja ugyan az egyén – felfogásunk szerint -, ám számos esetben csak másokkal közösségben képes azt gyakorolni. Például egyénként igényelheti az anyanyelvi oktatást gyermeke számára, de nyilvánvalóan az osztálynyi tanulóhoz mások hasonló szándéka is szükséges. Egyes területeken azonban az állam nemzeti jellegű döntéseinek hatékony befolyásolására is szüksége van az egyénnek. Nélküle kérdéses, hogy képes-e nemzeti természetű szabadságjogainak, valamint igényjogainak az esélyegyenlőség elvének megfelelő érvényesítésére, minthogy a nemzet esetében az állam szerepe megkerülhetetlen, eltérően több prenacionális közösségtípustól, például a törzstől. Ezért az ilyen esetben az egyén az állam polgáraként speciális politikai jogokat igényelhet, amellyel részben közvetlenül, részben képviselői révén döntéseket hozhat. Persze ez sajátos állami intézményeket igényel.

A jogok eme típusa, valamint a pozitív szabadság egy jelentős része természete alapján közösségben gyakorolható. Minthogy felfogásunk emberi jogi jellegű, ezért e jogok alanya az egyén. Ugyanakkor az egyén állama polgáraként államától elvárhatja, hogy biztosítsa e jogok kollektív gyakorlásának intézményes feltételeit. A nemzetállam képes e feltételek biztosítására, hiszen legalább egy nemzeti közösség esetében ezt jellege okán meg is kell cselekednie. E jogok eredete tehát az egyén, pontosabban az egyén azon elvárása, hogy állama hatáskörén belül megteremtse szabad fejlődésének feltételeit, ahol ehhez sok más területhez hasonlóan közösségi intézmények és eljárások szükségesek. Maga az állam is ilyen. És mindezt oly módon tegye, hogy általa megteremtse különböző, esetünkben nemzetileg különböző polgárai esélyegyenlőségét. Az államnak persze ki kell alakítania azokat az eljárásokat, amelyek révén polgárai rendszeresen kifejezhetik sajátos nemzeti szándékaikat, ám erre a liberális demokrácia döntéshozatali rendszere elegendő megoldási formát nyújt. Felvethető ugyanakkor az a már érintett probléma, hogy a fentiek eredményeképpen egymástól számos tekintetben eltérő intézmények és eljárások alakulnak ki az eltérő helyzetben lévő nemzeti többségek és kisebbségek esetében. Ez nyilvánvaló. Ám ha azok eltéréseikkel együtt megfelelnek a liberális demokrácia szabályainak, és megteremtik polgáraik nemzeti esélyegyenlőségét, akkor aligha vonható kétségbe jogosságuk, hiszen az egyes liberális nemzetállamok közt is számos eltérés mutatkozik, éppen sajátosságaik okán. Következésképpen az egyes kisebbségek sajátosságait kifejezésre juttató intézményes és eljárásbeli sajátosságaik kétségbevonása valamiféle nemzeti egyenlőségelv alapján magával vonja az egyes liberális nemzetállamok közti különbözőségek megkérdőjelezését is. A legfőbb nemzeti jogban keverednek a fenti elemek, azaz hatékonyan csak akkor érvényesíthetők, ha a jogok hordozói mindegyikükkel bírnak, méghozzá az adott terület természetének megfelelően.

2. Jogaink

Az alábbi felsorolás a korábbiakból kiindulva nem törekszik minden nemzeti jelleggel bíró jog jellemzésére, egy véges sor összeállítását ugyanis nem tartjuk lehetségesnek. Ugyanakkor néhány, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek számára alapvető fontosságú területet veszünk számba.

a) Nyelvi jogok

Az első pillanatban erre a kérdésre adható a legegyszerűbb válasz. A nyelv kapcsolata az emberi jogokkal ugyanis nyilvánvaló. Ha átmenetileg eltekintünk a kapcsolat morális dimenzióinak vizsgálatától, akkor is leszögezhető, hogy nyelv nélkül az emberi jogok nagyobbik része procedurálisan sem volna realizálható. Például nélküle aligha élhetne az egyén a szólás vagy a sajtó szabadságával. Sőt a kapcsolat még mélyebb. A nyelv – mint az emberi öntudat lényegi eszköze – nyilvánvalóan alapvető eleme az ember személyiségének, racionális és morális mivoltának.

Ugyanakkor az az állítás is nyilvánvalóan helyes, hogy nem töltheti be ezt a szerepet minden nyelv mindegyik egyénnél. Az ember csak korlátozott számú nyelvet képes elsajátítani élete során. Az egyes egyének eltérő számút és eltérő szinten. Közismert tény, hogy melyik nyelvet képes potenciálisan a legmagasabb szinten elsajátítani és használni az ember. Nyilvánvalóan az anyanyelvét. Azt a nyelvet, amely segítségével először fogalmazza meg a világot maga körül, és vele együtt önmagát. Azt, amely révén megszületik öntudata.

A nyelvi jogok éppen erre a nyelvre irányulnak abból a felismerésből eredően, hogy az ember anyanyelve révén képes a legeredményesebben fejleszteni személyiségét, és anyanyelvéhez képest minden más nyelv kedvezőtlenebb feltételeket jelent számára.7

A nemzetállam azonban sajátosan szabályozza a nyelvhasználat módját. Eltérően a korai rendi államtól, élő nyelvet választ az állam nyelvéül.8 És ezzel összefüggésben más, az állam területén beszélt nyelveket pedig nem tesz az állam nyelvévé.

Az adott nyelv államnyelvként való bevezetése a nemzetállam kialakulásakor nyilvánvalóan a nemzetállamnak a nyelvvel szemben támasztott követelményei okán történt. Az adott nyelvet alkalmassá kellett tenni a modern állam és társadalom követelményeinek teljesítésére. Először is lehetőség szerint olyan regionális nyelvet kellett kiválasztani erre a célra, amelyet az ország minél több lakosa ért, tehát más regionális, a továbbiakban nyelvjárásoknak nevezett nyelveket beszélők számára is aránylag közeli. Majd a kiválasztott nyelvet, nyelvjárást modernizálni kellett. E nélkül nem születhetett volna meg a modern közigazgatás, törvénykezés, a tudományos élet, a sajtó, a gazdasági élet, a modern oktatás, és nem válhatott volna több más terület (például a modern, nagy létszámú hadsereg) hatékony kommunikációs eszközévé. Ugyanakkor más nyelvek kirekesztése a nemzeti nyelv státusából megfosztotta őket ezektől a lehetőségektől, tehát nem válhattak a törvénykezés, a közigazgatás, a tudomány, a sajtó, a gazdasági élet, a modern oktatás nyelvévé. Számos esetben nem azért, mert használóik nem voltak képesek alkalmassá tenni minderre anyanyelvüket, illetve mert nem volt ilyen szándékuk, hanem azért, mert -noha mindkettő megvolt bennük – az állam nem engedte. Az állam akadályozta, sőt tiltotta anyanyelvük ilyen irányú fejlesztését, hatalmának erejével próbálta a hátrányba hozott nyelvet a nemzetté válás előtti szinten tartani. Ezzel kívánta előidézni, hogy nemzetté csak az állam által előírt nyelven lehessen válni, más nyelveken pedig a nemzet előtti sokkal fejletlenebb, tehát előnytelenebb állapotba kényszerüljön az egyén. Ha esetleg olyan egyének csoportja került az állam fennhatósága alá, akik nyelve már korábban eljutott a nemzetté válás szintjére, azok nyelvét az állam megkísérelte visszafejleszteni nemzeti szint előttire. Az államnak e célból fel kell számolnia e nyelv használatának minél több, a fenti funkciókhoz kötődő területét.

Éppen ezért akkor, amikor a nemzeti kisebbségek nyelvi jogainak mértékét vizsgáljuk, aligha lehet nemzeti értelemben nyelvi jogoknak nevezni a jogot az adott, hivatalos nyelvnek nem minősített nyelv használatára a magánéletben, illetve nyilvánosan. Erre ugyanis a nemzetté válás előtti állapotban is joguk van az egyéneknek. Ezt biztosította például a „ius gentium”, de a középkori magyar állam is a városokat alapító betelepülők számára. Az anyanyelv nyilvános használatának joga a nemzetállamok korában csak a legdurvább diszkriminációt tiltja, nevezetesen annak büntetését, hogy az egyén az általa preferált nyelven beszélhessen azokkal az embertársaival, akikkel beszélni kíván akár otthon, akár nyilvános helyen. Ez azonban nem jelenti anyanyelvük használatának olyan jogi védelmét, amilyen szintre használói fejleszteni szeretnék és tudnák anyanyelvüket. Pontosabban nem jelenti anyanyelvük olyan szintű használatának jogát, amilyenre a nemzetállamban juthatnak az államinak minősített nyelvek.

A magánélet nyelvhasználati jogai nyilvánvalóan a nemzeti kisebbségek jogai közé tartoznak. Ám ha az adott kisebbségi nyelv nemzeti funkcióinak egyikét sem biztosítja az állam, a magánéletre korlátozott nyelvhasználati jogok révén mégis prezentálhatja a nyelv egyfajta jogvédelmét, védelmét a magánéletben, sőt akár a jogot az adott nyelv használatára nyilvános helyen. Ha pedig az állam hivatalos nyelvét semleges eszköznek minősíti, akkor érvelhet úgy, hogy az anyanyelv használatának ilyen szabadsága kielégíti a szólásszabadság követelményeit. Sőt akár tovább is bővítheti a nyelvhasználat engedélyezett körét anélkül, hogy a nemezetté válásnak az állam által kiválasztott nyelvhez kötését veszélyeztetné. Engedheti, hogy sajtótermékek jelenjenek meg az adott nyelven, rádió- és tévéadók sugározzanak. Érvelhet úgy, hogy ezzel megfelel a sajtószabadság követelményeinek.

A nemzeti nyelvi jogok azonban azt a jogot kell, hogy jelentsék az egyén számára, hogy anyanyelvét a nyelv nemzeti funkcióinak megfelelően használhassa. Tehát az állam intézményeinek nyelvévé, a tudomány, az oktatás, egyes kulturális intézmények, a szépirodalom, a sajtó, a gazdasági élet nyelvévé tegye. Ha nyelvét használhatja ugyan a magánéletben, és korlátozottan nyilvánosan is, az még nem jelenti a nyelvhasználat nemzeti jogait, hanem jelentős részben a nemzeté válás előtti nyelvhasználati állapotok konzerválását, illetve restaurálását.

Töve Skutnabb-Kangas megjegyzése, hogy képzeljük el, milyen lenne, ha senki se beszélne egy nyelvet sem,9 megvilágítja a probléma egyik jól ismert oldalát, nevezetesen azt, hogy a nyelv az emberek közti kapcsolatteremtés eszköze, nélküle elképzelhetetlen az emberi társadalom. Ugyanakkor a nyelvek egyike, az anyanyelv további funkcióval is bír, a kialakuló emberi egyéniség egyik meghatározó eleme. Méghozzá oly módon, állítja a szerző, hogy a folyamat már a gyermek megszületése előtt megkezdődik, mivel a beszéd ritmusát, hangjait már az anyaméhben érzékeli, és így tanulni is kezdi a gyermek, majd a tanulási folyamat a születés utáni első hónapokban folytatódik. A gyermek továbbá tanulja a verbális jelek értelmezését, például a mimika jelentéseit. Ugyanakkor ezek a jelek is jelentős kulturális sajátosságokkal bírnak. Mindezek együtt adják számára azt az eszköztárat, amely révén megfogalmazza önmaga identitását, kialakítja saját Én-tudatát.

Az anyanyelv rovására elsajátított második nyelv csak felszínes folyékonyságot eredményez, ami azt jelenti, hogy látszólag folyékonyán beszéli ugyan az illető a nyelvet, ugyanakkor nagyobb erőfeszítést igényel tőle a második nyelv használata, ezért nehezebben oldja meg az összetett helyzeteket. Tehát logikusan következik belőle a személyiség problematikusabb fejlődése, mint az anyanyelven szerzett ismeretek esetében.

Ugyanakkor persze elsajátítható második nyelv, sőt elsajátíthatók további nyelvek is, ám az anyanyelvre építve. Ebben az esetben az egyén világosan tudja, melyik az anyanyelve, és melyik az újabb. Lehet akár két anyanyelve is, ám csak akkor, ha már családi környezetében használatos mindkét nyelv, és így mindkettő minden eleme a kezdetektől részévé válik személyiségfejlődésének.10

Az anyanyelv – mint az emberi személyiség része – nyilvánvalóan olyan elem, amelyik jogi tekintetben nemcsak besorolható, hanem be is sorolandó az emberi jogok közé. A fenti érv továbbiakkal is kiegészíthető kifejezetten az emberi jogok köréből, hiszen racionális lényként is anyanyelvén képes a legtöbbre az ember, ezen ébred rá a legtöbb új gondolatra, ezen a legkreatívabb, azaz szólásszabadságával is ezen a nyelven képes a leginkább élni. De ezen a nyelven fogalmazza meg a legpontosabban írott gondolatait is, így ezen a nyelven érheti el a sajtószabadság legmagasabb szintjét.

Mindez persze nem jelenti azt, hogy az anyanyelv az egyetlen eszköze a szólás és a sajtó szabadságának, hiszen a kultúrák közösségében, globalizálódó világunkban a pusztán anyanyelvi megszólalási képesség korlátozó elem is lehet. Ugyanakkor ez az a nyelv, amelyiken leggyakrabban és a legpontosabban gondolja át s fogalmazza meg álláspontját az egyén. Még ha ezt követően más nyelven közli is azt környezetével.

Továbbá felvethető az a kérdés, hogy beszélhetünk-e jogegyenlőségről az oktatásban az anyanyelvi oktatáshoz való jog hiányában. Jogegyenlőségnek nevezhető-e az az állapot, amelyben az állam egyes polgárainak anyanyelvét az iskolák oktatási nyelvévé teszi az oktatás minden szintjén, másokét pedig kizárja az oktatás nyelvei közül, avagy csak korlátozottan engedi az oktatás nyelvévé válni? Polgárai egyik csoportjának intézményesen lehetővé teszi a lehető legkönnyebb tanulási módot, másokat pedig hatalmi eszközeivel akadályoz ebben.

Ugyanezt a kérdést kell feltenni az állami befolyás alatt álló tudományos intézményrendszerrel kapcsolatban. Ha a tudományos intézmények nyelvévé s ezzel az államban a tudomány nyelvévé az egyik csoport anyanyelvét teszi az állam, más csoportokét pedig kizárja, illetve korlátozza, úgy az egyik csoport kárára befolyásolja a tudományos kutatások eredményességét. A felfedezések során olyannyira szükséges kreativitás anyanyelvi tényezői csak az egyik csoport tagjai számára azonosak anyanyelvükkel. A másiknál ez az intézményi életen belül egyáltalán nem vagy csak korlátozottan engedélyezett. Ebből következően a kutatások intézményes folytatása, a kutatócsoportok nyelve is az állam által megszabott. Továbbá az eredmények közzététele is az egyik nyelven történik, más nyelveken ez egyáltalán nem vagy csak korlátozott mértékben lehetséges. Vagyis azok, akiknek nem a többségi nyelv, nem az állam által előnyben részesített nyelv az anyanyelvük, hanem valamely másik, és érdeklődnek ezen eredmények iránt, túlnyomó részben csak az államilag preferált nyelven juthatnak hozzá olyan szerzők esetében is, akik saját anyanyelvükön is közzétennék eredményeiket, ha lehetséges volna.

Ugyanez mondható el a közigazgatás nyelvéről is. Ha a polgár ügyeit nem intézheti anyanyelvén, akkor minden elképzelhető kérdésben, ami állami ügyintézést igényel, azt a szakterminológiát kell használnia, s azon a nyelven kell érvényesíteni igényeit. S nemcsak az állam hivatalnokaival szemben kell képesnek lennie arra, hogy pontosan eljárjon ügyében, hanem olyan magánszemélyekkel és jogi személyekkel szemben is, akiknek, illetve akik képviselőinek anyanyelve a hivatalok nyelve.

Az illető anyanyelve ezzel az intézkedéssel teljesen vagy legalábbis részlegesen kiszorul a hivatalos használatból, azaz nem használhatja hatékonyan ott, ahol az államhatalommal érintkezik, annak révén, avagy azzal szemben kívánja érvényesíteni akaratát. Ugyanakkor más polgárok élhetnek ezzel a lehetőséggel.

Teljes szigorúsággal érvényesül ez a szabály abban az esetben, ha állami hivatalban kíván állást vállalni az adott állampolgár. Olyan feltételek mellett verseng más jelentkezőkkel, amelyekben nemcsak azok anyanyelvén kommunikálva kell neki jobbnak lennie, hanem a saját anyanyelvének ismerete nemcsak feltételként nem szerepel, de előnyt sem jelent az állás betöltésénél. Érvényes ez a szabály azokon a helyeken is, ahol pedig jelentős számban élnek olyan polgárok, amelyek anyanyelve azonos a jelentkezőével.

Hasonló kérdés vethető fel a hivatalossá tett nyelv egyéb megjelenési formáival kapcsolatban is. Ilyen például a bíróságok előtti nyelvhasználat kérdése. Ezért állítható, hogy mind a hivatalok nyelvhasználata, mind pedig a bíróságok előtti nyelvhasználat felveti a szólásszabadság kérdését.11 Abban az értelemben mindenképpen, hogy az állam polgára használhatja-e anyanyelvét az állami hivatalokkal szemben, avagy köteles-e az állam által megszabott nyelvet használni. Továbbá az állam által preferált nyelv hatással van a társadalmi élet számos területére, nyilvánvalóan előnyösebb helyzetbe hozva a hivatalosan is használható nyelvet a hivatal falain kívül is.

A modern államnak nyilvánvalóan szüksége van hivatalos nyelvre. A több hivatalos nyelvvel szemben felvethető első ellenérv ezért úgy hangzik, hogy egy államnak nem lehet korlátlan számú hivatalos nyelve. Például annak okán szükséges leszögezni ezt a tényt, mert az adott állam polgárai anyanyelveinek száma magas lehet, hiszen bevándorlók is polgárai lehetnek. A másik ellenérv úgy hangzik, hogy egy államnak csak egy hivatalos nyelve lehet. Az indoklások persze már változnak. Például ez a nyelv fejezi ki az állam szellemi egységét. Minden egyéb megoldás veszélyezteti az államot, hiszen megosztja a benne élőket. Ugyanakkor létezhetnek más válaszok is. Az egyik szerint egy államnak legfeljebb két hivatalos nyelve lehet.12

Az állítás mellett felsorakoztatott érvek szintén technikai jellegűek. Ugyanakkor az érv egyszerűen figyelmen kívül hagy olyan példákat, ahol kettőnél több hivatalos nyelv létezik, mint például Svájcban, s az állam működése számára ez nem jelent megoldhatatlan problémát. A különbségekre az igényjogok természete magyarázatul szolgálhat. Nevezetesen az állam képessége az adott jog biztosítására. Az első eset a bevándorlók esete. Náluk az állam nyilvánvalóan képtelen e jog biztosítására, ugyanakkor esetükben az egyik állam felcseréléséről van szó másikra.

A második az őshonos kisebbségekhez tartozók esete. Esetükben azonban nem elég e jog teljesítésének mértékéül az állam esetleges ilyetén kötelességét mértékül szabni. És ezt éppen a liberális demokrácia alapelvei alapján állíthatjuk. Ha az államok morális lényegét ugyanis nem konvenciókban, illetve hatalmi együtthatókban keressük, és nem is valamely, a természet törvényeihez hasonló determinatív törvényszerűség szükségszerűen érvényesülő következményének tartjuk, hanem polgárai akaratából eredő intézménynek, amely ennek okán szabadságukat és egyenlőségüket köteles biztosítani, akkor megkapjuk e kötelesség szintjét. Ez pedig a polgároknak a képessége, hogy az állam alkotmányos intézményrendszere révén éljenek ebbéli lehetőségeikkel. Következésképpen a nyelvi jogok határaként is a polgárok, illetve az általuk alkotott csoportok képességei és adottságaik szabhatók azon túl, hogy az állam az intézményes lehetőséget biztosítja. Azaz az állam lehetőséget biztosít polgárainak anyanyelvük használatára intézményeiben. A polgárok élhetnek vele azon a színvonalon, amelyen biztosítani képesek az anyanyelv használatát. Következésképpen a hivatalos nyelv kérdésében nemcsak az a lehetőség létezik, hogy az állam egész területén bírjon hivatalos státussal egy nyelv, hanem ha nem beszélik mindenütt, kisebb egységekben, például regionálisan is lehetséges ilyen státusa.13 Azaz létezhetnek regionálisan, az adott nyelvhasználati körön belül a hivatalos nyelvek sorába emelt nyelvek. Az elképzeléssel szemben felvethető, hogy nem eredményez nyelvi egyenlőséget, ugyanis a többek által beszélt nyelvek nagyobb súllyal lesznek jelen az adott állam hivatalos nyelvhasználatában, mint a kisebbek. Következésképpen a felfogás nem jelent jogegyenlőséget. A bírálat első része nyilvánvalóan igaz. Nyilvánvalóan lesznek különbségek a legnagyobb és a kisebb nyelvek használati szintje között az adott államban. Ám ezek a különbségek ebben az esetben nem az államhatalom korlátozásának következményei, nem az államhatalom döntéseinek eredményei, hanem annak a döntésnek, hogy hány egyén kívánja használni az adott nyelvet, hányan és milyen mértékben kívánják fejleszteni azt, és ők így milyen szinten képesek azt az állami intézmények nyelvévé tenni. Ezért e különbségek nemcsak más igényjogokkal vethetők össze, de a szabadságjogok eredményezte különbségekkel, beleértve a klasszikusnak nevezett emberi jogokat is. Például a szólás szabadsága sem jelenti egyben minden nézet azonos súlyát. Az egyes nézetek súlya függhet minőségüktől, azaz igazságtartalmuktól és kifejtésük színvonalától, de függhet társadalmi támogatottságuk mértékétől is. Ugyanakkor jelenti azt a lehetőséget, hogy az egyének éljenek ezzel a joggal azon a szinten, amelyre képesek. Ugyanakkor nem kényszeríthetnek másokat, hogy az ő nézeteiket vallják, s ezt nem teheti az állam sem. Ez az elv vonatkoztatható a nyelv hivatalos használatára is. Az államnak az egyének által megfogalmazott igény megjelenése esetén lehetőséget kell biztosítania az intézményi változásokra, valamint a kialakított pozíciók elfoglalására, sőt adott esetben a szükséges szakértelem megszerzésére is. Ebben az esetben az adott nyelv hivatalos intézményesülésének mértéke attól függ, milyen mértékben képesek élni vele az adott nyelvet preferálók. Nyilvánvalóan más szinten intézményesül egy olyan nyelv, amelyet ötvenezer, s más szinten az olyan, amelyet ötszázezer ember beszél. Más szinten az a nyelv, melynek használói közös településeken, régiókban élnek, és más szinten az, melynek használói szórványban, egymástól aránylag nagyobb távolságban élnek.

Ám ezek a különbségek nem az államhatalom korlátozó intézkedéseiből fakadnak. Az ilyen helyzetben kialakult különbségek nem jelentik a jogok egyenlőtlenségének olyan mértékét, amelyet más hasonló jogainak megsértése nélkül csökkenthető volna, tehát anélkül, hogy másokat kényszerítene az állam az adott nyelv használatára. Azaz emberi jogi tekintetben általában véve nem beszélhetünk a jogok egyenlőtlenségéről.

Ugyanakkor persze létezhetnek kivételes helyzetek, amelyekben jogosult egyesek kivételes támogatása azon a szinten túl is, amely szint elérésére saját maguk képesek az állam által szabaddá tett intézmények keretei közt. Azaz adott esetekbenjogos lehet a pozitív diszkrimináció iránti igény is. Ám ehhez további kritériumoknak kell teljesülniük.

A rendező elv tehát az állam alkotása. Az államot pedig polgárai alkotják, azaz a kisebbséghez tartozók is tagjai a „népnek”. Az állam intézményeinek kialakításához a polgárok egyetértő akarata is szükséges. Esetünkben például egy közép-európai állam meghirdethetne ugyan egy állást malájul beszélő hivatalnokok számára, ám aligha lenne elegendő és alkalmas jelentkező. Ugyanakkor egy demokratikus állam senkit sem kényszeríthet ilyen állás betöltésére s a hozzá szükséges ismeretek elsajátítására. Ugyanez lehet a helyzet az állam nemzetileg homogén területein is, hacsak hosszú folyamat eredményeképpen nem váltak elegendően alkalmassá az ilyen feladatok betöltésére. Ám nem ez a helyzet ott, ahol az adott nemzeti kisebbség tagjai élnek.

Hasonló probléma jelenik meg az államilag szabályozható feliratok nyelvének kérdésében. Ha az állam szabadon dönthet erről a kérdésről, s a feliratok nyelve nem kötődik az adott helyen élők jogához, akkor nyilvánvalóan hátrányba hozza azokat az egyéneket, akiknek nem anyanyelve a feliratok nyelve. Van a hátrányba hozásnak egy finomabb megoldása is, nevezetesen az, hogy nem minden felirat jelenik meg csak a hivatalosnak minősített nyelven, egyesek megjelenhetnek kétnyelvűén is. Továbbá hogy a hivatalosnak nem minősített nyelven megjelenő feliratok kisebb táblán jelennek meg, esetükben kisebb betűket használnak, mint a hivatalos nyelven megjelenőknél, amint az például Szlovákiában történt, ezzel is jelezve, hogy itt másodrendű, tehát kisebb értékű nyelvről van szó, mint az állam által hivatalosnak minősített.

Olyan jogok esetében, mint az információszabadság, tehát esetünkben az információ közlésének a szabadsága a kisebbség nyelvén, valamint a közszolgálati médiumokhoz való hozzájutás joga, természetesen szintén az adott kisebbség nyelvén, olyan jog, amely eredeztethető az egyén jogából, de nyilvánvalóan vannak közösségi dimenziói is, amelyek esetében az állam intézményeire is szükség van. Például belőle következik a közszolgálati médiákban való részesedés, illetve saját média kialakításának a joga.

De a fentiek alapján egyéni jogból következik a kisebbségi nyelv elismeréséhez való jog, illetve településnevek, utcanevek, valamint egyéb jelzések felállításához való jog, illetve egyéb jelzések kisebbségi nyelven történő feltüntetéséhez való jog. Az egyén ugyanis elvárhatja ezek érvényesítését, s megtalálhatók azok az eljárások, melyek révén szabadon ki is nyilváníthassa ezen elvárását. Mint ahogy például individualizálható a vallásszabadság kapcsán nemcsak a saját vallási szervezetek létesítésének joga, hanem a saját vallási intézmények létrehozásához való jog is.

b) Oktatási jogok

Az oktatás nyelvét illetően a hivatalos nyelv rendezőelvéből kiindulva rendezhető az anyanyelvi oktatás kérdésköre is. Az oktatás mind állami, mind pedig magániskolákban két kritériumhoz kötendő. Az első az anyanyelvi oktatás iránti igény, a második pedig az adott oktatási intézmény megfelelő színvonala.

Az államnak az igény megjelenése esetén lehetőséget kell biztosítania az anyanyelvi oktatásra minden szinten, amelyen a megfelelő, tehát az általánosan elfogadott színvonal biztosítható. Azaz magának az intézményes rendezésnek az egyén anyanyelvi oktatáshoz való jogából kell kiindulnia. Ez a jogot kell a lehető legszélesebb mértékben érvényesíthetővé tenni, annyira, amennyire képesek erre azok, akik élni kívánnak e jogukkal. Az ilyen oktatási intézmények szakmai kritériumait az állam szabja meg, s ezek általános mutatóinak nyilvánvalóan meg kell egyezniük a többi hasonló intézményével. Ha pedig akadnak olyan személyek, akik képesek ilyen oktatási intézmény létrehozására és működtetésére, valamint a szülők ezekbe kívánják íratni gyermekeiket, illetve nagykorú diákok esetén ők szeretnének ezekbe járni, akkor az állam ezt köteles lehetővé tenni. Azaz állami iskolák esetén köteles hozzájárulni ezek létrehozásához ugyanúgy, mint más állami iskolák esetében, magániskolák estében pedig nem tagadhatja meg a működés engedélyezését. Nem akadályozhatja sem megalakulásukat, sem pedig működésüket az oktatás nyelvére, illetve egyéb nemzeti vonatkozásaira való hivatkozással, hanem támogatni köteles azokat ugyanúgy, mint a nemzeti többség sajátosságait hordozó iskolákat.

Ugyanakkor az anyanyelvi oktatáshoz való jog nem ér véget az anyanyelven folyó oktatással. Vagyis az a jog, hogy a tanuló ilyen oktatási intézménybejárjon, egyben azt is magában foglalja, hogy az oktatás sajátos vonásokkal is bírjon, igazodva az adott kultúra sajátosságaihoz, méghozzá nemcsak tartalmilag, hanem pedagógiailag is. S ennek nem csupán olyan tipikusan kultúraspecifikus tárgyaknál van jelentősége, mint a történelem, illetve a művészeti tárgyak, amelyek nemzetiségi specifikumainak védelmét egyébként a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok immár le is szögezik, hanem bármelyik tárgy esetében. Azaz az anyanyelven folyó oktatás jogának ki kell egészülnie az adott kultúra egyes elemeinek szabad érvényesíthetőségével az oktatás minden területén. A fő kritériumnak a hatékonyságnak kell lennie, annak, hogy a tanulók minél könnyebben, minél magasabb szinten sajátítsák el az adott tárgyat. Az állam nem akadályozhatja, hogy e célból a többségi kultúrától eltérő kultúrából használjanak fel elemeket a pedagógiai folyamatban, sőt azt segítenie kell.

Maga a probléma lényege nem pusztán az előnyben részesítés, hanem sokkal inkább a hátrányba helyezés. Nemcsak arról van szó, hogy az állam a lakosai által használt nyelvek közül valamelyiket inkább használja, mint másokat, hanem arról is, hogy egyes nyelveket kizár az államnyelvi státusból, sőt rosszabb esetben egyáltalán nem teszi lehetővé hivatalos használatukat, jobb esetben pedig csak korlátozottan, tehát az államnyelv használati kereteihez képest szűkebb keretek közt. És mindezt annak ellenére teszi az állam, hogy számos polgára igényelné, hogy anyanyelve hivatalos nyelvvé váljon. Ez az igény azonban nem jelenhet meg effektív módon, azaz nem ölthet olyan döntéshozatali kereteket, amelyek alkalmasak volnának az igény érvényesítéséhez. De nem kaphat olyan jogi státust sem, amely az állami intézményeknek kötelességévé tenné az ilyen igény kielégítését, függetlenül az igény hordozóinak hatalmi helyzetétől, azaz nem ismerhető el emberi jogként.

E jogokat két csoportba kell osztanunk. Az egyik az oktatás nyelvére vonatkozik, a másik pedig a tananyag tartalmára és az oktatás módszereire. Az oktatás nyelvének kérdése a nyelvi jogok közé sorolható, ugyanakkor lehetnek olyan vonatkozásai, amelyek a tananyaghoz is kapcsolják. A tananyaggal kapcsolatos jogokat azzal a kérdéssel világíthatjuk meg, hogy joga van-e a szülőnek elvárnia az iskolától, hogy gyermek a nemzetével kapcsolatos ismeretanyagot is oktassa, valamint hogy a nemzeti sajátosságokat is figyelembe vevő pedagógiai és didaktikai módszereket alkalmazzon az egyes tantárgyak oktatásánál. Továbbá az a kérdés is felvethető, hogy joga van-e a pedagógusnak ilyen tárgyak oktatására, illetve az egyes tárgyak ily módon való oktatására. Ha ugyanis nincsen joga, akkor a nemzetállam oktatásügyében nem jelent valamiféle semlegességet, hanem a tanulók nemzetiségétől eltérő nemzeti elvek preferálását a tananyag és az oktatás módszereinek megválasztásánál. Ezeket a tanulókat tehát az állam hátrányos helyzetbe hozza azokkal szemben, akik nemzeti sajátosságainak megfelel a tananyag és az oktatás módszere. Azaz egyes tanulókat olyan helyzetbe hoz az állam, amelyben saját lehetőségeikhez és képességeikhez képest gyengébb teljesítményre képesek, valamint nem teszi lehetővé, hogy a pedagógusok legjobb tudásuknak megfelelően alakíthassák és modernizálhassák a tananyagot és az oktatás módszereit. Ez az állapot pedig csak akkor indokolható, ha erkölcsi alapja nem a tanuló azon joga, hogy lehetőségeihez és képességeihez mérten a legjobb oktatásban részesüljön, valamint a pedagógus azon joga, hogy a legszínvonalasabb munkát végezzen hanem az állam joga, hogy a tanulót saját akaratának megfelelő oktatásban részesítse akár a tanuló képességeinek és lehetőségeinek rovására is. Ez az állapot azonban morálisan aligha indokolható.

A liberális nemzetállam is védekezhet úgy, hogy nem akadályozza magániskolák alapítását, illetve, kutatási programok kivitelezését, azaz nem sérti az adott nemzeti kisebbség jogát a kisebbségi oktatáshoz, illetve nem korlátozza esetükben a kutatás szabadságát. Ám éppen ebben az érvelésben rejlik a különbségtevés lényege. Az állam az egyik csoport számára legfeljebb szabadságjogként kezeli az oktatás és a kutatás szabadságát, azaz olyan jogként, amelynek érvényesítését nem akadályozza az állam. Az egyén kutathat, ha akar, s aki igényel valamilyen kutatást, az finanszírozhatja azt. Alapíthat magániskolákat, ha van, aki finanszírozza. Ugyanakkor az államalkotó nemzet szempontjából a tudományos életet államilag támogatandó területnek tekinti, amelynek eredményeire igényt támaszthat a nemzet minden tagja, s amelynek kivitelezését bizonyos feltételek teljesítése esetén igényelhetik a kutatók. Azaz a többség esetében az állam e jogokat vagy kollektív jogként, vagy individuális igényjogként kezeli. A kisebbség esetében pusztán nem akadályozza érvényesítésüket, a többség esetében viszont államilag támogatja. Ezért a kisebbségben élő polgárai előtt két lehetőség áll. Az első, hogy mintegy még egyszer adózva, saját maguk finanszírozzák intézményeiket, miközben rendes adójukból a többségét finanszírozza az állam, azaz kettős terhet vállalnak. A másik pedig, hogy feladják igényüket a kisebbségi intézmények iránt, s a többség intézményeinek elvárásaihoz igazodnak. A második lehetőség az asszimiláció. Egyenrangú megoldásra nem ad módot a liberális nemzetállam jogi érvelése. Ez az érv a valóságban nem jelenti a polgárok jogegyenlőségét. Az azonban, hogy az adott ország polgáraiként a polgárok egyenlőségének nevében igényelhetik, hogy intézményeik helyet kapjanak az állam intézmény- és támogatási rendszerében, egyenrangúságuk alapja, hiszen feltétele esélyegyenlőségüknek.

c) A tudomány és a kulturális intézmények

A kérdés az, hogy igényelheti-e az állam polgára, hogy állama méltányosan támogassa nemzeti sajátosságainak tudományos vizsgálatát, illetve igényelheti-e a kutató, hogy a többségétől eltérő nemzeti sajátosságokkal bíró polgárok életének kutatásához az állam méltányos feltételeket teremtsen. Ha ezt nem teszi, akkor polgárai egy részét elzárja a fejlődéshez szükséges kutatási eredményektől, míg másokat nem. Azaz a tudomány – mint a modern társadalom egyik elengedhetetlen attribútuma – egyenlőtlen feltételek mellett válik hozzáférhetővé és művelhetővé az állam egyes polgárai és e polgárok egyes csoportjai számára, hiszen Gellner kapcsán a magas kultúra és a nacionalizmus kapcsolata nyilvánvaló. Továbbá a tudomány egyben a múlt vizsgálatának eszköze is, tehát az adott nemzeti csoport adottságainak, örökségének vizsgálatához, értékeléséhez is elengedhetetlen. Ennek jelentőségét pedig a pririmordializmus-modernizmus-vita igazolta.

Ám a nemzetállam nemcsak a kutatások eredményeit hasznosítani kívánók, hanem a kutatók egy része számára sem teremti meg a kutatás egyenlő feltételeit azon az alapon, hogy azok nem felelnek meg az állam nemzeti jellegének és kutatási céljainak, míg mások számára megteremti azt. Ezt az egyenlőtlenséget nyilvánvalóan nem ellensúlyozza a tudományos kutatás pusztán szabadságjogként történő garantálása az állam által, még ha a kérdés szabadságjogként ebben az esetben is feltétele az esélyegyelőség megteremtésének. Államilag fenntartott, illetve időszakonként finanszírozott intézmények és programok hiánya ugyanis nyilvánvalóan a hátrány halmozódásával jár azokkal szemben, akiket támogat az állam. Azaz a többséghez hasonlóan az állam által fenntartott, illetve támogatott tudományos intézmények és kutatási programok igénylése és méltányos fejlesztése egyik fontos eleme azoknak a jogoknak, amelyeket a közösség támaszt, kifejezve az egyének ilyen igényét.

Hasonló a helyzet a művészetek, a közművelődés terén, illetve a kulturális élet más területein is. Az állam eltűrheti színházak, könyvtárak és egyéb intézmények alapítását anélkül, hogy támogatná, illetve méltányosan támogatná azokat. Például eldöntheti, hogy mely nyelvre szinkronizált, illetve mely nyelven feliratozott filmeket támogat, avagy nem támogat nyilvánvaló egyenlőtlenségeket teremtve.

A jogok és az esélyegyenlőség 33

d) A nemzeti szerveződés

Ebben az esetben is állíthatja az állam, hogy nem sérti az egyesülési szabadságot, hiszen nem tiltja be a nemzetiségi szervezeteket. Az egyesülési jog története nem az államon belüli nemzeti törésvonalak mentén alakult, hanem más társadalmi konfliktusok mentén.14 Ugyanakkor az állam és mögötte a politikai közösség másképpen is viselkedhet. Megteheti, hogy a nemzetileg preferáltakkal szemben kevésbé vagy pedig egyáltalán nem támogatja őket. Például az állam által meghirdetett pályázatokból e szervezetek nem részesülnek, az állami konzultatív testületekbe nem kapnak meghívást, egyszóval az állam az ilyen szervezeteket nem tekinti partnerének, míg a nemzetileg is megfelelőket igen. Vagyis az állam engedélyezheti nemzetiségi rendezvények szervezését, nemzetiségi egyletek, társaságok, sőt akár politikai szervezetek alapítását és működtetését. És állíthatja, hogy megfelel a gyülekezési, valamint az egyesülési szabadság követelményeinek. Ugyanakkor ez az állapot nem védi hatékonyan az egyén nemzeti sajátosságait azzal az az állammal szemben, amelyik a saját maga által megfelelően nemzetinek minősített intézményeket nemcsak eltűri, de támogatja is.

Ennek kapcsán külön említést érdemel az a jog, hogy olyan politikai szervezeteket alapítsanak az adott ország polgárai, amelyek révén nemzeti sajátosságaikat kívánják érvényesíteni, s ezek révén kapcsolódjanak be az ország politikai életébe. Itt jegyezzük meg, hogy maga Mill ennek az elvnek az érvényesítését nem tudja elképzelni. A politikai verseny többségi alapú eldöntése ugyanakkor állandó nemzeti alapú törésvonalakat eredményez az adott ország választói rétegében, és ezért pártrendszere is ezen a törésvonal mentén szerveződik.15 A nemzeti forradalom egy nemzethez kötése ezzel a következménnyel járhat a többségi politikai döntéshozatal eredményeképpen a nemzeti politikai szerveződés engedélyezése esetén is.

A politikai pluralizmus intoleranciát teremtő elemei16 az eltérő nemzeti identitá-sú személyeket is elválaszthatják egymástól, nemzeti előítéleteket teremtve, amelyek tovább szilárdítják a politikai törésvonal nemzeti jellegét. Azaz maga a politikai szerveződés szabadsága a politikai döntéshozatalban történő effektív részvétel nélkül nem eredményezi az adott kisebbségben lévő csoport nemzeti értékeinek elégséges képviseletét.

Ezért a fenti és nem csak a fenti esetekben megfogalmazható ezeknek a területeknek igényjogként való megjelenítése, legalább olyan feltételek mellett, mint amilyenek mellett a többség intézményei részesülnek állami támogatásban. Az is nyilvánvaló, hogy igényjogként történő megjelenésük az esetek jelentős részében e jogok közösségi vonatkozásaival is együtt jár.17

Ehhez azonban még egy megjegyzést kell fűzni. Nevezetesen a politikai többség nemzetet meghatározó hatalmának potenciális kiterjedése mindazokra a területekre, amelyeket maga nem tart nemzetinek, a liberális nemzetállam erkölcsi szabályain való túllépés lehetőségét is megteremti, méghozzá a liberális nemzetállam jogi feltételei közt. Az állam ugyanis nemcsak azon polgárai által alapított intézményeket zárhatja ki az államilag támogatottak köréből, illetve hozhatja a többinél hátrányosabb helyzetbe, hanem a többségi hatalom elvének érvényesítésével megteheti ezt azokkal is, akiket maga minősít nemzetietlennek, függetlenül az érintettek álláspontjától. Azaz megteheti ezt a politikai kisebbséggel, különféle kulturális vallási és egyéb kisebbséggel. Minthogy az állam nemzetileg nem semleges, nemzeti kisebbségeivel megteheti, hogy más nyelvet kényszerít rájuk a hivatalos életben, az oktatásban, s nem azt az ismeretanyagot közvetíti feléjük az oktatásban, amely saját nemzeti hovatartozásukból fakad, más nemzeti eseményeket tesz állami ünnepekké, más nyelv dominálja a közéletet, és az állam teljes szimbolikájával azt sugározza, hogy más nemzet állama. Az állam ebben az esetben is azt a követelményt támasztja az egyénnel szemben, hogy a nemzeti lét teljességét csak az általa kijelölt úton haladva érheti el. Ha nem ezt választja, akkor vagy nem érhet el a nemzetté válás szintjére, s meg kell maradnia a nemzeti előtti szint törzsi, nemzetségi, esetleg rendi társadalmának kulturális és hatalmi viszonyai közt, vagy ha más nemzet révén érte el a nemzeti szintet, akkor a magánéletre, illetve esetleg a közélet néhány területére visszaszorítva élhet személyiségének ezekkel a vonásaival.

Nemzetietlennek minősített politikai kisebbségeire pedig a helyesnek tartott nemzetfelfogást kényszerítheti rá a rendelkezésére álló hatalmi eszközökkel, a kultúrpolitikától kezdve az oktatásügyön és a támogatáspolitika különféle szféráin keresztül az egyes állami pozíciók elfoglalásáig. Az egyén az úgymond teljes nemzeti létet ebben az esetben is csak az állam által kijelölt úton haladva érheti el.

Ugyanakkor létezhet más megoldás is. Nevezetesen az, hogy az egyénnek joga van felhasználnia az állam kereteit nemzeti jogai érvényesítésére. Ekkor válik az állam nemzeti értelemben véve is saját államává, olyan kooperatív vállalkozássá, amelyben az állam szabály- és intézményrendszerében teret ad az egyének ilyetén sajátosságainak is. Akkor is, ha az többféle nemzeti identitáshoz kötődik. Azaz joga a politikai életben való részvételhez nem lesz korlátozottabb azokénál, akik e jogukat nemzeti sajátosságaik fejlesztésére is használhatják. Ehhez azonban olyan intézményrendszer szükséges, amelyik ezt ténylegesen lehetővé teszi. Az effektív részvételnek számos intézményes módja van, és ilyen jogigény nyilvánvalóan támasztató. A legismertebbek a különféle önkormányzatok, autonómiák. Persze itt meg kell jegyezni, hogy olyan megoldások is lehetségesek, amelyeknek nincsen közvetlenjogi vonatkozásuk, és az adott körülmények közt mégis megfelelők. Ilyen például az a finnországi gyakorlat, hogy a svéd kisebbség pártja rendszeresen tagja az ország kormányának. Ez a törekvés persze más országokban is megjelenik.

Ugyanakkor a korlátozásmentes nemzeti politikai verseny azzal a következménynyel is járhat, hogy az így kialakuló pozícióikat nemzeti alapon állandósító szervezetek vezetői a kisebbségek körében is egyfajta oligarchiákká szilárdulnak, kirekesztve saját nemzeti csoportjuk más tagjait a hatalmi pozíciókból. A politikai, illetve társadalmi pluralizmus garanciái tehát akkor is szükségesek az egyes nemzeti csoportokon belül, ha az adott csoport kisebbséget alkot a társadalom egészében. Amint jeleztük, a többségi csoporton belüli többség is marginalizálhatja nemzeti érvekkel saját politikai kisebbségét ilyen garanciák hiányában. De megteheti ezt az adott nemzeti kisebbség vezetőinek egy csoportja is, vagyis a nemzeti pluralizmus garanciáira az adott nemzeti csoporton belül is szükség van.

e) A kollektív nemzeti tisztelet elve

A nemzeti kisebbségek jogai kapcsán az állam kötelességeit emlegetve rendszeresen meg szokás állni a jogok lehető legszélesebbre tárásánál anélkül, hogy a nemzeti identitás lélektani összetevői is helyet kapnának az igényelhető jogok között, noha a nacionalizmus is rendelkezik lélektani összetevőkkel, s ezen összetevőknek is vannak morális dimenziói, éppen ezért morális vita tárgyává tehetők, és politikai dimenziói is alávethetők morális értékelésnek. Ezért igényeket támaszthatunk az állammal szemben ebben a kérdésben is. Nevezzük ezt a területet a kollektív nemzeti tisztelet elvének.

Arról van szó, hogy minden egyéni és csoportjog megadása esetén sem biztos, hogy az adott nemzeti csoport tagjai „otthon érzik” magukat az adott állam keretei közt. A probléma egyik lényeges elemét már Lord Acton felveti, amikor a nemzeti elnyomást többek között úgy jellemzi, hogy „semmibe veszik” a másik nemzetet.18 Lichtenberg szerint például Margalit és Raz az államban a csoport kultúrájának és önérzetének védelmezőjét látják. Ezt nevezik ők önrendelkezésnek.19 Brian Walker pedig a nemzeti szimbólumokról, ünnepekről hozott állami döntést ugyanabba a kategóriába sorolja, mint a hivatalos nyelv kérdését. Ezek szerinte az etnikai hegemónia modelljéhez kapcsolódnak.20

A kollektív nemzeti tisztelet igényével szemben felvethető, hogy ez nem jogi kérdés, ezt nem kell törvények által rendeznie az államnak. Ám mégis ezt teszi, és tennie is kell. Az állam, minthogy lélektani vonatkozásai is vannak, szimbólumokat, ünnepeket választ magának. Nemzetállamként ezeket javarészt jelentős nemzeti eseményekhez, személyiségekhez köti, és törvény által szabályozza, biztosítva polgárai számára a jogot az ünnepek megünneplésére, a szimbólumok használatára. Sőt bizonyos helyzetekben kötelezi is őket erre. Ugyanakkor az állam szimbólumrendszerébe nyilvánvalóan belefoglalhatok különféle nemzetiségű polgárainak értékes nemzeti teljesítményei és jelképei is. Lehetséges ezek közös, illetve kölcsönös ünneplése, tisztelete, használata. Tiszteletük az ember már taglalt morális képessége okán akkor is lehetséges, ha adott esetben egyikük-másikuk az egymás ellen vívott nemzeti küzdelemre is emlékeztet, minthogy az adott esemény a kor fejlődésirányainak fényében ellentmondásos volt. Az ellentmondásosság felismerése nem vonja kétségbe az adott esemény, cselekedet pozitív elemeit, sőt éppen ez teszi alkalmatlanná a jelenkori „ellentmondások” historizáló alátámasztására.

Mindezekre nemcsak annak az egyénnek van szüksége, aki a többségi nemzethez tartozik államán belül, hanem annak is, aki kisebbségben él. Vagyis nem szükséges a morális indoklás alapjául szolgáló társadalmi egységet elválasztani az egésztől, az egyén nemzeti kisebbségi jogainak alapját elválasztani az egyén nemzeti jogainak alapjától, mivel lényegében ugyanarról a jogról van szó. Következésképpen az egyén helyzete államában lehet más és más attól függően, hogy a nemzeti többséghez vagy a kisebbséghez tartozik-e. Ám hivatkozása nemzeti jogainak tiszteletére ugyanabból a forrásból ered. Abból az emberi igényből, hogy szabadon használhassa azokat az ismereteket és tapasztalatokat, amelyeket kultúrájának nemzeti és a nemzetté válás előtti szakaszai halmoztak fel, valamint hogy mindezt szabadon tehesse a társadalomfejlődés nemzeti szintjén. Az állam pedig rendelkezik azokkal a lehetőségekkel, amelyekkel biztosíthatja az egyén nemzeti szabadságát abban az esetben is, ha az adott egyén másokkal együtt olyan csoportot kíván alkotni, amelyik tagjai az állam polgárainak összességén belül nemzeti sajátosságaik tekintetében számbelileg kisebbségben vannak.

Ugyanakkor ahhoz, hogy jelentősebb előrelépés történjen e probléma megoldásában, az adott csoportot alkotók sajátosságainak kell a megoldási kísérletek kiindulási alapjául szolgálnia. Például elmaradottságuk esetén csak maguk zárkózhatnak fel a fejlettebb többséghez, más nem teheti ezt meg helyettük, még az állam sem. Az állam ebben legfeljebb segíthet, és a segítség adott helyzetben kötelességévé is tehető, ám nem helyettesítheti azoknak a szándékát, akik szeretnék ledolgozni hátrányukat. Ugyanakkor ez a szándék az esetek jelentős részében hasonulást is jelenthet. Nem jelenti azonban szükségszerűen korábbi sajátosságaik teljes feladását, de jelentheti azok átalakítását, modernizálását. Éppen ezért nem kell együtt járnia identitásuk megszűnésével sem.

A nemzeti jogok alapjának ezért mindenképpen a jogokat igénylő személyeknek kell lenniük. Ha ugyanis csak a közösség e jogok hordozója, akkor mindenekelőtt azt a szervet kell megadni, amelyik az adott közösség jogainak hordozója. Ha a nemzeti sajátosságokkal rendelkező közössége jog kizárólagos letéteményese, akkor ez azt jelenti, hogy a jogigény meghatározó elemeit, a nemzeti sajátosságok körét a közösség szervei maguk határozhatják meg. Maga a közösség azonban bármilyen szerkezetű lehet, vagyis ilyen joggal rendelkezhetnek az antidemokratikus nemzeti jellemvonásokkal bíró csoportok is, amelyek eme beállítottságukat a más álláspontot képviselők hangjának elfojtására használják saját csoportjukon belül, azaz a csoporthoz telepített jogokat az egyéni jogok korlátozására használják fel csoportjukban.

Ugyanakkor természetesen nem lehet azzal érvelni, hogy ha az adott csoport nem teljesíti a demokrácia bizonyos feltételrendszerét, akkor nem illetik meg őket a nyelvi jogok. Ezzel ugyanis hasonló eredményre jutunk, mint az első esetben, amikor is minden csoporthoz hozzárendeltük e jogokat. Ebben az esetben még azoktól az egyénektől is megvonjuk e jogokat, akik nem sértik mások hasonló jogait, akik nem tartoznak az elnyomó hatalom gyakorlói közé.

A nemzetiségi jogok egyenlősége emberi jogi megközelítésben tehát abban rejlik, hogy az eltérő nemzetiségűek szabadon ápolhatják és fejleszthetik nemzeti sajátosságaikat. E szabadságot nemcsak saját nemzeti jogaink, hanem mások nemzetiségi jogai is jelentik. Ugyanakkor még egy korlátozásra szükség van, arra, hogy csak olyan nemzeti sajátosságok jelenthetnek korlátokat, melyek nem állnak ellentétben az emberi jogokkal, azaz például mások diszkriminációjának, társadalmi kirekesztésének, elnyomásának, elpusztításának nemzeti ideológiájú hagyományai, illetve eszméi nem jelenthetik azt a korlátot, amely mögé kell húzódnia az egyik félnek, mivel nemzeti jellegzetességnek minősülnek. Akkor ugyanis kölcsönösen el kellene fogadnunk az egymás kölcsönös elnyomására, sőt kiirtására irányuló nemzeti ideológiájú szándékok jogosságát, ami feloldhatatlan logikai ellentmondásba sodorná a rendszert.

Bevezetés

A tanulmány célja az, hogy tájékoztatást adjon az 1990-es években végbement területi folyamatok alakulásáról 15 dél-szlovákiai régióban,1 és ezek nyomán bemutassa a harmadik évezred elejére kialakult térszerkezet fejlesztése során kiaknázható versenyképességi elemeket, s ugyanakkor rámutasson a régió elmaradottsági elemeire is.

Minden döntés és beavatkozás, amely érinti a társadalom és a gazdaság különböző ágait, területi dimenzióval rendelkezik. E területiségből következik, hogy a társadalmi-gazdasági fejlődést befolyásoló fejlesztési elképzelések alapjául egy részletes térszerkezeti elemzésnek kell szolgálnia. A SWOT-analízis átfogó képet ad a régió adottságairól, a kutatott térségben levő erősségekről és gyengeségekről, valamint a külső tényezők (makrogazdasági trendek, országok közötti viszony, országos hatáskörű intézkedések stb.) jelenlegi és jövőbeni hatásait figyelembe véve a lehetőségekről és veszélyekről. A SWOT-analízis megkönnyíti a helyzetelemzésből származó információtömeg fontosság szerinti csoportosítását, szelektálását, illetve szinten tartását, másrészt a koncepcióalkotási folyamatban hasznosan szolgálja a helyes stratégiai fejlesztési irányok kiválasztását.

1. Regionális átalakulás a transzformáció időszakában

Szlovákiát és ezen belül a vizsgált régiót az elmúlt évtizedben a területi társadalmi különbségek erősödése jellemezte, melyben az öröklött területi egyenlőtlenségek mellett meghatározó jelentőségű volt a piaci folyamatok szerepe. A területi társadalmi egyenlőtlenségeket a jövedelmi, gazdasági, vállalkozási és személyes vagyoni viszonyok határozzák meg. Az átalakulás adta lehetőségeket azokban a térségekben tudták leginkább kihasználni, ahol a képzettebb, vagyonosabb lakosság képes volt anyagi előnyökké konvertálni a korábban felhalmozott szellemi-kulturális és kapcsolati-információs tőkét.

Az elmúlt évtized regionális gazdasági folyamatait alapvetően a külföldi tőkének a helyi gazdaságban betöltött szerepe, a vállalkozási aktivitás, a kutatás-fejlesztés (K+F), az üzleti szolgáltatások (bankszféra és üzleti tanácsadás) és az ezek hatására kialakuló ágazati szerkezet határozták meg. A gazdasági folyamatok által előidézett területi különbségeket a természeti adottságok mellett jelentős mértékben befolyásolta az adott térség megközelíthetősége és humán erőforrásainak állapota. Ennek hatására alakultak ki eltérő gazdasági karakterű körzetek. Az új térformáló erők együttes hatásának az eredményeként egyértelmű, hogy a kutatási területen három központi hely (Pozsony, Nyitra és Kassa) gazdasági bázisainak az elemei (tőke- és munkapiac, inputok minősége, infrastruktúra) a meghatározóak. Az említett három régió versenyképessége a legnagyobb a térségen belül, de hosszú távon a térség többi része is képes lesz olyan javak és szolgáltatások előállítására, amelyek a hazai és nemzetközi piacokon is értékesíthetők, miközben az ott élők növekvő és hosszú távon fenntartható életszínvonalat érnek el.

2. Helyzetkép a SWOT-analízis megalapozásához

A kutatási terület gazdasági és szociális mutatóinak a javulására csak az aktív területfejlesztési politika, azon belül a gazdaságfejlesztés előtérbe helyezése, a kínálatorientált regionális gazdaságfejlesztési politika esetében van esély. A fenti politikák sikerességének alapfeltétele pedig a programozás. Az „ellenőrizhető, hatékony és erős állam” elképzelhetetlen térben és időben adekvát tervezési-irányítási rendszer nélkül” (Faragó 2000). A programok kidolgozásánál nagy hangsúlyt kell helyezni a többszektoros megközelítésre és az erős területi dimenzióra.

Mint minden térszerkezeti egység, a vizsgált régió versenyképességét is négy alaptényező határozza meg, s azok kedvező vagy kedvezőtlen jellege döntő hatással bír a régió arculatára. A négy alaptényező:

–  a termelési tényezők (infrastruktúra, képzett munkaerő, vállalkozási ismeretek, pénzügyi források, természeti erőforrások),

– a gazdasági szerkezet és a vállalati stratégiák (új cégek megjelenése, innovációk alkalmazása, új tevékenységeknél az alvállalkozók megjelenése),

–  a vállalatok együttműködése (termelési együttműködések, a beszállítói kapcsolatok, ipari klaszterek),

– a piaci kereslet és kapcsolati rendszerek (a belső piac, kapcsolatok a világpiachoz, minőségi termékek helyi vásárlói).

A vizsgált térség gazdasági fejlettsége azonban nem homogén (a nyugati területek fejlettebbek, míg a keleti körzetekben [a kilenc keleti NUTS 4 régióban] a hanyatlás – kedvezőbb esetben a stagnálás -jelei mutatkoznak), ezért a fejlesztési célok sem lehetnek azonosak. A gazdasági fejlettség különböző szintjein álló térségeknek más-más reális fejlesztési céljaik lehetnek, amelyekkel a versenyképességüket javíthatják:

– a gazdasági bázis és infrastruktúra fejlesztése (magas munkanélküliségi rátájú agrártérségekben az ipari tevékenységek, a vállalkozási és ipari munkakultúra meghonosítása),

– gyártó-termelő beruházások és kapcsolódó szolgáltatások létesítése (a járási székhelyeken, illetve más kisvárosokban, ahol gyakorlott ipari munkaerő van, és szakoktató intézmények működnek),

– innováció-orientált tevékenységek fejlesztése (kvalifikált munkaerővel és innovációs intézményekkel rendelkező megyeszékhelyen, Nyitrán).

A térség versenyképességének javításánál döntő a vállalkozások tágan értelmezett intézményi infrastruktúrája, azaz a közvetett támogatás, amely a vállalkozások széles körének kedvező. Az intézményi infrastruktúra egy része költségvetési intézmény, másik része egyéb nonprofit intézmény, illetve piaci vállalkozás. Az intézményekhez kötődő infrastruktúra négy csoportra osztható:

– üzleti élet támogatása: üzleti képzések programjai, inkubátorok, szakképző és átképző intézmények, műszaki oktatási intézmények, vállalkozói szövetségek,

– technológiai háttérintézmények: tudományos parkok, kormányzati K+F alapok, nagyvállalati K+F részlegek, helyi vállalkozói hálózatok, technológiai transzferintézmények,

–  pénzügyi intézmények: helyi pénzintézetek, kockázati tőketársaságok, állami pénzalapok,

– vállalkozások környezete: technikai kultúra, az életminőség, a sikeres vállalkozói modellek, helyi infrastruktúra (lakások, közoktatás, közutak stb.).

3. Az értékelendő adottságok

3.1. A régió földrajzi fekvése és természeti adottságai

Egy adott terület – esetünkben a 15 dél-szlovákiai NUTS 4 régió – kedvező vagy kedvezőtlen természeti adottságai, táji jellemzői hatással vannak a területi fejlődésre, s egyes területeket jobb, másokat hátrányosabb helyzetbe hoznak. A folyamatoknak teret adó táj számos tényező olyan összetett specifikus együttese, amely hosszú természet- és rövid, de igen hatékony társadalomtörténeti, gazdasági fejlődés eredménye. Ennek megfelelően a táji adottságok jól tükrözik a mindenkori társadalmigazdasági viszonyokat, hiszen azok eredményeképpen alakultak ki.

A térség a szlovák-magyar határ mentén húzódik. Területén évszázadok óta fontos utak haladtak, melyek közül a legismertebb a Borostyánkőút volt, mely a Baltitenger mellékét kötötte össze az Adriai-tenger partvidékével. A területet közvetlenül nem érintette a török megszállás. A vizsgált terület nyugati régiói a földrajzi helyzetüknél fogva az újkori világgazdasági centrumtérségekhez (Nyugat-Európa) közelebb voltak, mint a Kárpát-medence többi része, e területen keresztül áramlottak a mindenkori innovációk a medence többi területére. A nyugati területek fejlettségi előnyénél további meghatározó tényezőnek számított még Budapestnek, Pozsonynak és a Habsburg Birodalom központjának, Bécsnek közelsége. A trianoni békeszerződés drasztikus határmódosításai azonban a régiót (a magyar nemzeti kisebbség által lakott területeket) peremterületté minősítette közel 80 évig. Ideológiai okok miatt korlátozták a szlovák-magyar határ menti fejlesztéseket. A határ menti járásokat a ratzeli megfogalmazás értelmében kezelték: az állam periferikus orgánumai voltak, fő céljuk az elkülönítés és a védelem volt. A rendszerváltozást követő első nyolc év alatt szintén nem fordítottak kellő figyelmet a Révkomárom-Léva-Losonc–Rozsnyó-Nagykapos tengely elmaradottsági elemeinek a kezelésére, minek következményeként a régión belüli területi gazdasági hanyatlás már-már katasztrofális méreteket öltött, ezért a határtérségből jelentőssé vált az elvándorlás a gazdasági centrumok irányába. Innovációk mindenekelőtt a régió északi, szlovák többségű körzeteiben történtek. Lényeges szemléletváltásra 1998-ban került sor, amikor a szlovákiai magyarság képviselői is a szlovák kormány részévé váltak. Az államhatár ma már kevésbé akadályozza a térszerkezeti vonalak összekapcsolódását. Napjainkban a határmentiség adta előnyök felismerését nemcsak a lakossági kapcsolatok élénkülése bizonyítja, hanem a térségben létrehozott eurorégiók is (2003 augusztusáig összesen 7). A párkányi Mária Valéria-híd 2001-ben történt átadása után a határátkelők sűrűsége némileg javult, de még mindig nem megfelelő, sőt szükség volna a régió nyugati felében az egyre növekvő tranzitforgalom érdekében egy újabb, Révkomárom-Komárom közötti híd megépítésére a közeljövőben. Az ezzel kapcsolatos kormányközi tárgyalások megkezdődtek a felek közt.

A táj gazdasági teljesítőképességének hasznosítása – lehetőségek szerinti növelése – a vizsgált régió társadalmi-gazdasági fejlődésének fontos alapja évszázadok óta, ami azonban igen jelentős mértékben fogyasztja, rombolja, szennyezi és át is alakítja azt.

A természeti viszonyait túlnyomó részben a Dunamenti-síkság, a dél-szlovákiai katlanok, a Szlovák-érchegység és a Kelet-szlovákiai síkság képezik. A régiót jelentős részben kitöltő alföldek talajviszonyai az országban a legjobbak (réti talajok, öntéstalajok, löszön képződött csernozjom stb.), és ez a termőföld képviseli Szlovákia legnagyobb értékű megújuló, Ml. megújítható természeti erőforrását (az országos átlaghoz képest magas a mezőgazdaságilag intenzíven hasznosított területek aránya). A terület alföldi jellegétől eltérő térségek elsősorban régió északi határán találhatók, melyek természetes határláncot képeznek észak felől: a Nyitrától északra húzódó Tribecs hegyvonulat keleti irányban a közép-szlovákiai vulkanikus hegységekben folytatódik, amely keleten az Eperjes-Tokaji-hegységgel zárul. A hegységekben rejlő ércvagyon a múltban fontos ipartelepítő tényezőként lépett fel (pl. Rozsnyó), napjainkra azonban az ércbányászat teljesen leépült. A kutatott terület hegységeinek gazdasági szerepe megváltozott: komoly turisztikai vonzerőt képviselnek, melyek közt egyedülállónak számít a régió egyetlen nemzeti parkja (Szlovák-karszt Nemzeti Park). A Szlovák-Érchegység napjainkra a téli sportok szerelmeseinek lett a paradicsoma.

A vízrajzban leginkább kiemelhető a Duna és a Vág folyó szerepe mint történelmileg változó jelentőségű, de mindig fontos vízi utaké. Ugyan nem európai jelentőségű, de az itt élők mindennapjaiban fontos szerepet töltöttek be és töltenek be napjainkban is a terület további folyói: a Kis-Duna, Nyitra, Garam, Ipoly, Hernád, Bodrog, Latorca. Az említett vízfelületek fontos ipartelepítő tényezőként léptek fel a múlt században, elég csak a legjelentősebbeket említeni: a párkányi papírgyár, a révkomáromi hajógyár, a bősi és a vágkirályfai vízierőművek. A kedvező éghajlati adottságok (a júliusi átlagos hőmérséklet 20 C fölött van) lehetővé tették ugyanakkor a folyók és tavak turisztikai jellegű kihasználását is, évente százezrek élnek e vízfelületek által nyújtott rekreációs és sportolási lehetőségekkel. A régió leglátogatottabb nyári üdülőközpontja a szenei tó körül jött létre, melynek strandjai a nyári hónapok során zsúfolásig tömve vannak mind a fővárosból ki-özönlő tömegekkel, mind külföldi látogatókkal (elsősorban lengyel és cseh turisták).

A régió nagyon gazdag felszín alatti vízkészletekben is. Ivóvízkészletének (Csallóköz alatt található a legnagyobb ivóvíztartalék Közép-Európában) és termálvízkészletének (a nyugati járások geotermikus adottságai kedvezőek, 1000 m mélységben a hőmérséklet 60 C körüli) gazdagsága európai méretekben is jelentős. Az utóbbi természeti kincs idegenforgalmi és gyógyászati célokra történő kihasználása nagyonjelentős volt a rendszerváltozásig (évente milliók látogatták a térség termálfürdőit). A vendégkört elsősorban cseh turisták alkották, akik számára a Duna mente jelentette a napsütéses „Riviérát” (az átlagos évi napsütéses órák száma 2165 körül mozog). A határok felnyitása után érthető okokból a szabadságolok többsége az addig tiltott, elérhetetlen területek felé vették útjaikat, ami a régió termálfürdőinek forgalmának 80%-os visszaesésében mutatkozott meg az 1990-es évek elején. Napjainkban a szolgáltatások színvonalának általános emelkedésének köszönhetően ismét növekszik a fürdők látogatottsága, a kempingek nyaranta megtelnek mindenekelőtt német, cseh és lengyel turistákkal. A nyugati térségeket felkeresők felfedezték a strandolási lehetőségek mellett a régió előnyös közlekedés-földrajzi fekvéséből fakadó lehetőségek gazdagságát is: személygépkocsival két órán belül elérhető három főváros: Budapest, Bécs és Pozsony.

3.2. A településszerkezet az átalakuló gazdasági térszerkezetben

Egy jól funkcionáló településhálózat a gazdasági fejlődés alapja. A 20. század közepéig mind a régió gazdasági térszerkezete, mind a régió településhálózata az elmaradott társadalmi-gazdasági struktúrát tükrözte (alacsony színvonalon működő, elmaradott agrártérség volt, leszámítva Rozsnyót, ahol a bányászat évszázados hagyománnyal rendelkezett). Jelentősebb ipari létesítmények a térség két legnagyobb városában, Nyitrán és Érsekújvárott voltak (e centrumok a vezető szerepüket a mai napig megőrizték). A hetvenes évek elejére kialakult egy modern településhálózat, ami a települések különböző hierarchikus szintjét, funkcionális kapcsolatrendszerét jelentette. A kapcsolatrendszer elemei közti legutóbbi lényeges változások az 1996-os és a 2001-es közigazgatási reformokhoz kötődnek. Kétségtelen, hogy az említett közigazgatási reformok tisztán politikai döntések voltak, nem vették figyelembe az egyes régiók gazdasági és társadalmi körülményeit, azok földrajzi fekvését.

Piacgazdaságban nemcsak a vállalkozások között van piaci verseny, hanem az egyes települések, megyék és régiók is versengenek a fejlesztési forrásokért, jövedelmező vállalkozásokért, elismert szakemberekért, intézményekért, autópályáért stb. A verseny miatt a gyenge gazdasági bázissal rendelkező régiók egyre inkább lemaradnak, s fokozatosan nőnek a területi különbségek.

A térség térszerkezetét alapvetően meghatározza Pozsony, Nyitra és Kassa jelenléte. Mindkét növekedési pólusban és agglomerációs térségeikben folyamatban van a korábbi gazdasági szerkezetük átalakítása, helyet adva az új gazdasági szektoroknak, ugyanakkor a területi egyensúly egyre inkább felborul, a régión belül máris nagyok a területi különbségek. A térségen (gondolok itt az egész szlovák-magyar határ menti területre) belüli általános gazdasági növekedést a Pozsonyt Kassával összekötő gyorsforgalmi út segítené lényegesen elő. A fejlesztési folyosó létrehozása napjaink fontos belpolitikai kérdésévé lépett elő.

A régió városainak hierarchikus tagozódásának a csúcsán Nyitra áll; összetett, sokoldalú szerepkörű nagyváros (90 000 fölötti népességgel Szlovákia negyedik legnagyobb városa Pozsony, Kassa és Eperjes után). Sorban következnek a járási székhelyek és a szűkebb szerepkörrel és vonzásterülettel rendelkező kisvárosok. A kisebb települések, falvak alapfokú intézményi ellátottsága (pl. alapiskola, kultúrház) kielégítő, de az önkormányzatok pénzügyi nehézségei miatt nagyon kevés beruházás valósult meg a rendszerváltozás óta. A kilencvenes évek második felében a települések közt egy új jellegű együttműködés jelent meg, a kistérségi integrációs folyamatok, melynek során a szomszéd önkormányzatokhoz fordulnak egyes községek kooperációt kínálva, segítséget várva számos égető problémájukra.

A kommunikációs irányok jellegzetessége, hogy a ÉNY-DK-i irányúak, s gyengék az északi-déli összeköttetések. Jelentős infrastruktúrával is elsősorban a nyugati járások rendelkeznek. Az észak-déli irány infrastrukturális kiépítése várható, mivel az észak-déli összeköttetés alapvetően fontos a régió kohéziójának megteremtéséhez. Az autópályákkal, minőségi vasúti hálózattal rendelkező térségek a legvonzóbbak a tőkeerős befektetők számára.

Napjainkban a nemzetgazdaságok háttérbe szorulásával megnő a nagyvárosok hálózatának a szerepe, s ezek fokozott hatással lesznek a gazdasági folyamatokra. A régió sikeressége döntően attól függ majd, hogy nagyvárosai hogyan tudnak bekapcsolódni a nemzetközi városversenybe, s betöltik-e „kapu-szerepüket” a régió többi településére való tekintettel.

3.3. A régió humán infrastruktúrájának helyzete és fejlődésének várható tendenciái

A térszerkezetet népesedési szempontból vizsgálva szembetűnik a demográfiai folyamatok kedvezőtlen alakulása az utóbbi évtizedben (a népesség elöregedése, a természetes szaporodás -2%o körüli értéke, ez alól kivételt képeznek a roma kisebbség által sűrűn lakott települések, mikrorégiók). A fentebb említett tendencia elsősorban a magyar kisebbség sajátossága, tehát lényegében a népesedési folyamatok a kutatott területen nagy hasonlóságot mutatnak a Magyarországon lezajló demográfiai folyamatokkal. A régión belüli migrációs folyamatok jellemzője, hogy a magasabb képzettségűek egyrészt a keleti körzetekből (itt a munkanélküliek aránya 20% fölötti) a nyugati körzetekbe vándorolnak, másrészt pedig a megyeszékhelyek számítanak célpontnak (mindkét esetben a jobb gazdasági tényezők, a munkavállalás, a színvonalasabb szolgáltatások igénybevételének lehetőségei, a kedvezőbb életkörülmények ösztönzik a vándorlást). A déli térségekben az átlagkereset az országos átlagnál 25-30%-kal alacsonyabb.

Bár összességében a régió kiemelkedő szellemi, kulturális értékeket tud felmutatni – elsősorban néhány nagyobb városa révén -, a lakosság életminősége, átlagos egészségügyi, szociális, iskolázottsági színvonala nem éri el az országos szintet (míg a felsőfokú végzettséggel rendelkezők országos átlaga 13% fölötti, addig a

Elmaradottság és versenyképességi elemek…

régió nagyobb részén 8% körüli ez a mutató2). A humán intézményrendszer – különösen az alapellátásban – többnyire átlagos, egyes ágazatokban, illetve térségekben átlagon aluli szolgáltatást képes csak nyújtani. Ebből az következik, hogy jelenlegi állapotában nem képes az elmaradások, hiányok felszámolására.

Az előttünk álló évtized egyik legnagyobb próbatétele minden bizonnyal az lesz, hogy a régió emberi erőforrás-potenciálja milyen mértékben lesz képes reagálni az információs társadalom kihívásaira. A kilencvenes években bekövetkezett társadalmi-gazdasági változások és Szlovákia hamarosan bekövetkező Európai Uniós tagsága viharossá teszik a humán erőforrás iránt támasztott igények változásait. Ez a folyamat akkor válhat sikertörténetté a régió számára, ha képes felkészíteni polgárait a felgyorsult fejlődéshez való alkalmazkodásra, a globális változásoknak adekvát helyi, regionális problémafelvetés és -megoldás képességére.

A 21. század tudás alapú gazdaságának termékeiben egyre nagyobb részarányt képvisel a szakértelem és a magas technológia. Ezzel összefüggésben nő a magas szakképzettségű és csökken a kevésbé képzett munkaerő iránti kereslet. Felértékelődik a tudás rugalmas alkalmazásának és az önképzésnek a képessége, s ezzel összefüggésben a felnőttkori tanulás különféle formái sosem látott virágzásnak indulnak. A felsőfokú képzettség értékének és a gazdaság tudásigényének növekedése kulcsszerepet juttat a régió felsőoktatási intézményeinek, amelyek az általános kutatás és képzés hagyományos feladatait a tudás- és technológiaátadás, valamint a gazdasági partnerekkel való együttműködés új szerepével egyeztetik. A régió humán erőforrásának ezen irányú építését szolgálja majd az 2004-ban alapítandó révkomáromi egyetem, mely az eddig működő kihelyezett egyetemi, főiskolai tagozatok mellett új szellemi motorja lehet a dél-szlovákiai térségeknek.

A modern információs társadalom elvárásai és a napjaink szlogenjévé váló európaiság követelménye ugyanakkor nem mond ellent a helyi értékek, hagyományok ápolásának, fejlesztésének, amely a nemzeti-nemzetiségi nyelv, kultúra, a művészetek, a közösségi hagyományok, a szomszédsági kapcsolatok ápolásának szükségességét egyaránt jelenti. Ez lehet az egyik tartaléka a helyi-regionális társadalom innovációs, megújulási képességének. A másik virtuális erőforrás a helyi társadalmak egészséges működésének őrzése, ami a társadalmi szolidaritást, a bajba jutottak segítését és az egyének testi-lelki egészségének fejlesztését egyaránt jelentheti. Mindez csak jól működő humán intézményrendszer és a civil szervezetek erőteljes hálózatának kiépítésével és működtetésével biztosítható (példa értékű lehet a Fórum Kisebbségkutató Intézet tevékenysége). Ebben az összefüggésben tehát a humán erőforrás fejlesztése jobbára hosszú távon megtérülő, a régió fejlődése szempontjából kulcsfontosságú feladatnak tekinthető.

3.4. A gazdasági erőforrások kiinduló feltételei

Az eddig áttekintett hatásrendszerek mellett a területfejlesztésben döntő súllyal a gazdaság érvényesül. A területfejlesztés a gazdasági fejlődés térbeli vetülete, földrajzi lenyomata. A gazdasági és a területi fejlődés között persze nincs automatikusan érvényesülő harmónia. A gazdaság regionális szerkezete, a településhálózat a gazdaságpolitikai változásokra késve reagál, átalakulása lassú, a már létező út-, közmű- vagy távközlési hálózat, a települések épített környezete jelentős tehetetlenségi tényező.

A térség ipari fejlesztése az elmúlt 50 év során, kevés kivételtől eltekintve, figyelembe vette a természeti-települési adottságokat, s ennek eredményeként Szlovákia élelmiszergazdaságának gócpontjává vált. Ugyanakkor az élelmiszeripari kapacitások mellett törekedtek gépipari, könnyűipari és vegyipari ipartelepek létrehozására is. Az ipar telepítése során a különböző követelmények nem mindig egyforma mértékben és következetességgel, de összességében érvényesültek.

A rendszerváltozás óta eltelt idő alatt a régió iparának struktúrája és területi szerkezete jelentősen változott. Az élelmiszeripar és nehézgépipar részarányának mérséklődése a könnyűipari ágazatok lényeges térhódításával járt együtt, ugyanakkor a gazdaságtalanul termelő vagy eladhatatlan termékeket gyártó vállalatok bezárásának következtében, a racionális foglalkoztatási politika előtérbe helyezésének következményeként a munkahelyek száma drasztikusan csökkent, a munkanélküliségi ráta az országosnál 10%-kal magasabb a régió több járásában.3 Ma az iparban tartják nyilván a legnagyobb munkanélküliséget (gépipar, élelmiszeripar). A régió gazdaságának új struktúrája most van kialakulóban, melyben a szolgáltatásokat -ezeken belül is a gazdasági szolgáltatásokat – a dinamikus növekedés jellemzi. A szolgáltató szektor előretörésének jelei ellenére a régió gazdasága a posztin-dusztriális korszaktól még több tíz évnyi távolságra van.4

A szlovákiai politikai élet kikristályosodásának köszönhetően (az ország karnyújtásnyira áll az Európai Uniós csatlakozástól) remélhetőleg az elkövetkező pár évben a külföldi tőke eddig még soha nem látott mennyiségben fog megjelenni a régióban, s hozzájárul majd a gazdaság fellendüléséhez, melynek első jelei már mutatkoznak (pl. a dél-koreai Samsung beruházása Galántán). A nagyvállalatokban megtestesülő működő tőke azáltal, hogy a termelésbe visszafordítható számottevő profitot hoz létre, nagymértékben növelni fogja majd a helyi fogyasztói kapacitást, s a nagyvállalat beszállítói, alvállalkozói kapcsolatai révén szaporodnak majd a helyi kis-és középvállalkozások, melyek pozitív hatást gyakorolhatnak a helyi fejlődésre. A nagyvállalatok – a jelentős beruházást követelő állóeszközeik inerciája révén – biztosabb, hosszabb távú perspektívát jelentenek majd abban a térségben, ahová letelepednek.

A gazdasági fellendülés érdekében szükség lesz újabb növekedési centrumok kialakítására is. A csúcstechnológiájú vállalatok telephelyi követelményeinek több járási székhely adottsága megfelelő, ugyanis mind a tudományos szakemberek, mérnökök és irányítók (akik nagyobb arányt képviselnek a tradicionális iparokhoz képest), mind a szolgáltatásokat és rutin jellegű munkákat végző olcsó munkaerő megtalálható a térség munkaerőpiacán. Nem kétséges egyben, hogy a növekedési centrumok fejlesztésének következményeként párhuzamosan felgyorsul a térbeli differenciálódás is.

Az elmúlt évtizedben a vállalati szereplők száma megsokszorozódott, megváltozott a vállalati méretstruktúra (a kis- és középvállalatok az összes vállalat több mint 90%-át teszik ki). Ezzel együtt a nagyvállalatok jelenleg is meghatározó szerepet töltenek be a régió gazdaságában. Ezek nagy része a szocialista nagyvállalatokból alakult, túlélte a rendszerváltozást, és magántársaságok tulajdonába (külföldi vagy hazai) került.

Az agrárgazdaságban az élelmiszerpiac szereplői egy részének a helyzete kezd megszilárdulni, a belföldi piac újrafelosztása nagyjából lezajlott, ezáltal a tágan értelmezett agrárszféra két részre osztódott. A két szegmens fejlesztése eltérő módon és különböző eszközökkel érhető el, ezért nem célszerű globálisan az agrárgazdaság fejlesztéséről beszélni, hanem a két szegmensre külön-külön kell stratégiát megfogalmazni:

–  a piaci versenyben helytálló, főleg az élelmiszerpiac jelentős szereplői (felvásárlók, feldolgozók stb.) által kialakított vertikumok, integrációk (amelyek jelentős része külföldi tulajdonos kezében van) egyre versenyképesebbek, ezen szegmens az általános gazdaságfejlesztés körébe esik, azaz piackonform módon a többi piaci szereplőhöz hasonlóan támogatandók,

– a piacról kiszoruló, kevésbé hatékony termelők (magángazdák) és feldolgozók talpon maradására kicsi az esély, ezen szegmens támogatása szociálpolitikai és környezetvédelmi szempontokból a mezőgazdasági vidékfejlesztés keretében támogatható (többek között EU-forrásokból).

A közeljövőben számolhatunk mind a mezőgazdaság és az élelmiszeripar termelésének lassú növekedésével, mind pedig a régióban működő szolgáltatási (üzleti és humán) szektorok tevékenysége iránti fizetőképes kereslet növekedésével. Azonban az általános gazdasági fellendülés érdekében a feldolgozóipari fejlesztéseket és az ehhez kapcsolódó szolgáltatásokat kell előtérbe helyezni, azaz szelektív újra-iparosításra van szükség. A régióban főleg a gyártó- (termelő) tevékenység végzésének, valamint az ehhez illeszkedő szolgáltatásoknak vannak meg a városok egy részében a feltételei (munkaerő, infrastruktúra, intézmények), míg a kutatás-fejlesztésnek és modern üzleti szolgáltatásoknak csak Nyitrán, illetve a régióval szomszédos Pozsonyban és Kassán. A leszakadó kistérségek központjainak (városainak) némelyikében van esély új ipari telephelyek létrehozására (példa erre Guta, ahová még Révkomáromból is ingáznak az ottani ipari telepre), míg a többi településen alig, ezért a kisebb településekről csak napi ingázással lehet majd elérni az új ipari munkahelyeket. A közlekedési viteldíjak folyamatos emelkedése azonban negatívan befolyásolja az ingázó körzetek kialakulását.

Az EU-ba való belépés után – a mezőgazdasági termelés valamilyen mértékű csökkenése miatt – a vidéki lakosság helyben maradását elősegítendő fenntartható gazdálkodás keretében a természettel nagyobb összhangban lévő ökoturizmus, a falusi-tanyasi és az agroturizmus támogatása várható. A turizmus szerepe ezért növekedhet a szlovák-magyar határvidék gazdaságának diverzifikálásában.

A külföldi működő tőke mindenekelőtt a nyitrai agglomerációba irányult, ahol a tudás- és technológiaigényes ágazatok már a szocialista nagyipar idején is jelen voltak. A megyeszékhelyen kiemelkedik a gépipar (különösen a közlekedési eszközök alkatrészeinek gyártása), a vegyipar (mindenekelőtt műanyagtermékek gyártása és gyógyszeripar) és nem utolsósorban az élelmiszeripar (sörgyártás, malomipar, borászat), amihez az ország legnagyobb és legszínvonalasabb agrár kutatási-fejlesztési intézményei biztosítják a dinamikus fejlődést.

A fentieket összegezve: a régió gazdasága pillanatnyilag helyben topog, a gazdasági szerkezet kevésbé versenyképes, a meglevő ágak és ágazatok nem tudnak jelentős gazdasági növekedést produkálni, az ipari termelékenység növekedése elmarad az országos átlagtól, mindezek miatt a régióban a gazdasági válság differenciált elmélyülésére kell számítanunk és a társadalmi problémák egyre újabb dimenziói kerülnek majd felszínre. A térségfejlesztés javasolt iránya – tekintettel a korlátozott forrásokra – a többnyire a régió központi városaihoz kötődő húzóágazatok fejlesztése mellett a hátrányos helyzetű térségek és rétegek fejlesztése, illetve a fejlesztések jótékony hatásainak minél szélesebb körben történő kiterjesztése a régióban.

4. Az összekapcsolódó gazdasági-társadalmi tér

A térség nyugati részén a gazdasági fejlődésnek nagy lendületet adhatnak a határ magyar oldalán található régiók, melyek dinamizmusa Magyarországon egyedülálló, Közép-Európa talán leggyorsabban fejlődő területeiről van szó. Két olyan terület találkozik, melyek gazdaságában még eltérő hangsúlyokat találunk: Győr-Moson-Sopron, Komárom-Esztergom és Pest megyében a fejlődés hordozója elsősorban az ipar, míg a kutatott terület déli járásaiban továbbra is az agrárium (bár súlya ütemesen csökken). A tér északi részén (a szlovák oldalon) a munkanélküliség négyszerese a magyar oldal hasonló mutatójának. Ami viszont mindkét régióban azonos, az a dinamika jelenléte. Az együttműködések hálózatán keresztül a déli dinamikus, urbánus, ipari fejlődés színterei elősegíthetik az északi területek periferikus jellegzetességeiből való kiszakadást. 2004 májusától (remélhetőleg) a térségben létrejöhet a V4-államok legdinamikusabb fejlődési régiója. A vizsgált terület keleti járásainál a kiugrási lehetőségek jóval korlátozottabbak, a határ mindkét oldalán ugyanis a gazdaság stagnál.

A kutatási terület településeinek többsége rendelkezik határon átnyúló kapcsolattal, melyek elsősorban kulturális együttműködések, de van példa gazdasági kapcsolatokra is (munkaerő, szellemi tőke kihasználása). A régió több városában (Diószeg, Dunaszerdahely, Révkomárom, Királyhelmec) a magyar kisebbség számára magyarországi egyetemek és főiskolák folytatnak felsőfokú képzést kihelyezett tagozataikon. A települési szintű kooperációk elsősorban hivatalos jellegűek, azok a lakosság felé általában csak kulturális vagy sportrendezvények formájában jelennek meg. Az ilyen jellegű együttműködések mindenekelőtt a magyar kisebbség által lakott falvakra jellemzőek.

Az egyesülő tér alappilléreinek tekinthetők a kutatási terület eurorégiói (az elnevezés az első regionális határ menti együttműködésnek állít emléket, mely 1958-ban jött létre a holland-német határvidéken). 1999 előtt Szlovákiában csak egy ilyen együttműködés létezett (az is Kelet-Szlovákiában), mivel az akkori kormányerők elleneztek bármilyen tevékenységet, melyek a határ szerepét homályosították volna. Az 1998-tól hatalmon levő kormányzati politika változtatott a gyakorlaton, ösztönözte az ilyen jellegű együttműködéseket. A vizsgált régióban jelenleg 7 euro-régió fejt ki kulturális és gazdasági tevékenységét: a Hármas Dunavidék Eurorégió, a Vág-Duna-lpoly Eurorégió, az Ipoly Eurorégió, a Neogradiensis Eurorégió, a Sajó-Rima Eurorégió, Kassa-Miskolc Eurorégió és a Kárpátok Eurorégió.

Elmaradottság és versenyképességi elemek… 13

5. SWOT-analízis

Erősségek

–   A földrajzi fekvésből adódó potenciális tranzitszerep (transzeurópai folyosók vezetnek át a régión).

–   Aktív gazdaságfejlesztő ügynökségek a térségközpontokban.

–   A szolgáltató szektor gyors ütemű növekedése.

–   A termelési hagyományokkal rendelkező feldolgozóipari ágazatok (vegyipar, gépipar és élelmiszeripar).

–   Az éghajlati, geomorfológiai és talajtani viszonyok kedvezően hatnak az agrári-umra, melynek vertikális integrációja jelentős.

–   A kisvárosok és a vidék által nyújtott egészséges életkörnyezet.

–   A térségben található egyetemek és kutatási-fejlesztési centrumok közvetlen kapcsolatban állnak a termeléssel.

–   A lakosság vállalkozási kedve miatt a terület alkalmas a kis- és középvállalkozás-fejlesztésre.

–   Az idegenforgalom több fajtájának (pl. vízi sportok, gyalog- és kerékpárturisztika, gyógy- és falusi turizmus, téli sportok, barlangászat) fejlesztésére is alkalmas adottságok.

–    Megfelelő mennyiségű ivó- és ipari vízkészlet áll rendelkezésre a lakosság ellátásához és az ipari, mezőgazdasági felhasználás részére.

–   A határon átívelő baráti, rokoni kapcsolatok, másrészt a gazdasági kapcsolatok, mint a bevásárlás, munkavégzés, üzleti utazások.

–   A gazdaságilag aktív népesség számának folyamatos növekedése.

–   Az urbanizáció ütemének lelassulása – a vidék elnéptelenedésének a veszélye nem áll fenn.

–   A rendelkezésre álló munkaerő-tartalékok szakképzettsége.

–   A jelentős számú nemzetiségi lakosság, kulturális sokszínűség.

–   Az erős helyi és regionális kötődés és szolidaritás erősítése.

–   Aktív regionális együttműködések, a partnerség elvének tudatosítása (pl. eurorégiók láncolata húzódik végig a szlovák-magyar határ mentén).

Gyengeségek

–   Jelentős gazdasági egyenlőtlenségek a régión belül. A területi polarizáció elmélyülése, a forgalmi folyosókhoz kapcsolódni nem tudó területek leszakadása.

–   A térséget észak-déli irányban összekötő városi közlekedési tengelyek, valamint egy kelet-nyugati irányú gyorsforgalmi út (mely összekötné Pozsonyt Kassával) hiánya.

–   A kutatási-fejlesztési centrumok és a gazdaság közötti alacsony kapcsolat.

–   Az innováció hullámai megakadnak a régió nyugati járásaiban.

–   A régióba érkező kormányzati és európai uniós támogatások (finanszírozási források) nem hatékony felhasználása.

–   Az agrárium lassú szerkezeti átalakulása.

–   A vállalkozások tőkehiánya.

–   A régióba befektetett külföldi működő tőke alacsony nagysága és egyenlőtlen eloszlása.

–   Az alacsony színvonalú műszaki infrastruktúra.

–   A környezetvédelem hiányosságai.

–   A munkanélküliség nagyon magas szintje.

–   Gyengék a települési önkormányzatok jogkörei, és a másodfokú, ún. regionális önkormányzatok szerepe még csak most van kialakulóban.

–   Gyenge a társadalom önszerveződése.

–   A térség természeti szépségeinek, történelmi műemlékeinek és egyéb idegenforgalmi adottságainak a propagálása alacsony színvonalú.

–   Az alacsony természetes szaporulat.

–   A periferikus körzetekből a szakemberek elvándorlása.

–   A tartósan kevés szabad álláshelyek száma.

–   Az iskolarendszer lassú átállása az új munkapiaci követelményeknek megfelelően.

–   Az egészségügyi ellátásban és az oktatásban állandósult pénzhiány.

–   Az egyre több családot érintő elszegényedés. Az állami szociális támogatásra szorulók számának a növekedése.

Lehetőségek

–   A gazdasági szerkezet diverzifikálása külföldi befektetők által, stratégiai jelentőségű nagyvállalatok megtelepedése (ipari parkok), a beszállítói hálózatok kialakítása.

–   Olyan agrárpolitika kialakítása, amely lehetővé teszi majd az agrárszektor szerkezeti és szervezeti megújítását a fenntarthatóság követelményeinek megfelelően.

–   Az EU előcsatlakozási alapjai (a csatlakozást követően pedig a strukturális alapok) által kínált források felhasználása a terület- és gazdaságfejlesztésre, az oktatási, kutatási és infrastrukturális lemaradás csökkentésére.

–   A régió nyugati felének aktív bekapcsolódása a kialakuló Budapest-Bécs-Po-zsony innovatív közép-európai térség területébe.

–   Az oktatási rendszer reformja, az iskolarendszerű képzés, szakképzés összehangolása a munkaerő-piaci igényekkel, az átképzés, munkaerő-piaci képzés fejlesztése regionális szintű egyeztetéssel.

–   A szlovák oktatási rendszer reformja, melynek köszönhetően az iskolák a piaci igényeknek megfelelő szakemberképzést biztosítanának, az átképzések – munkaerő-piaci képzések – fejlesztése regionális szintű egyeztetéssel.

–   A határon átnyúló gazdasági és kulturális együttműködések elmélyítése.

Veszélyek

–   A külföldi tőkebefektetések csökkenése, esetleg teljes elapadása.

–   A régió feldolgozóipara által gyártott termékek iránti kereslet csökkenése vagy megszűnése a régión kívül eső területeken.

–   A mezőgazdasági termelési feltételek megváltozása az Európai Uniós csatlakozás után.

–   A népesség képzettségi színvonalának a csökkenése a tandíjas felsőoktatási képzés bevezetésének következtében.

–   A korszerű közlekedési infrastruktúra megépítéséhez szükséges kormányzati döntések elodázása a nacionalista politikai visszhangoktól való félelem miatt.

A Fórum Kisebbségkutató Intézet 2001 óta vesz részt egy az egész Kárpát-medence magyarságára kiterjedő kutatásban, amely a Nemzeti kutatási és fejlesztési program. A határon túli felsőoktatási és K+F támogatások és hasznosulásuk, 5/150/ 2001. Kutatási projektum címet viseli. A kutatás célja felmérni, elemezni és értelmezni az 1990 óta a határon túli felsőoktatási és kutatóintézeteknek nyújtott támogatások hasznosulását, konkrétan: a magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain folyó képzés, a Domus-program és a PhD-/DLA-képzés effektivitá-sát. A program vezetője Berényi Dénes professzor, a szlovákiai regionális koordinátor Tóth Károly. A Fórum Kisebbségkutató Intézet a kutatás szlovákiai részét végzi. Ennek a munkának egyik részeredménye volt az a 2002. október-decemberében készült kérdőíves felmérés, amelynek eredményeit az alábbiakban ismertetjük.

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatain tanuló és végzett diákokkal készült kérdőíves felmérés eredményei Szlovákiában több helyen van lehetőség magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett képzésén részt venni.

1992-től folyik levelezői képzés a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolán (Győr), a Benedek Elek Pedagógiai Főiskolán (Sopron), illetve a Szent István Egyetem Kertészeti Főiskolai Karán (Kecskemét), amelyhez péntek-szombatonként nyújt konzultációs lehetőséget a Komáromi Városi Egyetem (Schola Comaromiensis).

Szintén 1992-ben alakult a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Kara Kassai Konzultációs Központja, amely a Kassai Magyar Tannyelvű Középfokú Ipari Iskolában kapott helyet, és alsó tagozatos pedagógusokat képez.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem (BKE) 1993. október 3-án indította el Királyhelmecen a kihelyezett főiskolai programját, amely nappali képzési rendszerben 8 szemeszter alatt ad főiskolai szintű diplomát, üzleti és menedzsment szakterületre koncentrálva, pénzügyi és marketing specializációkkal.

1998-tól a Gábor Dénes Főiskola két helyen is jelen van Szlovákiában levelezői képzéssel Kassán, illetve nappali képzéssel Diószegen.

A kecskeméti Modern Üzleti Tudományok Főiskolája tatabányai központjának kihelyezett képzése 1998-ban indult Dunaszerdahelyen.

A felsoroltak közül az elmúlt évtizedben a legfrekventáltabb a királyhelmeci és a komáromi ún. városi egyetemi képzés volt. A Komáromi Városi Egyetemen az elmúlt 10 évben 400 hallgató végzett (Sidó Zoltán: Közügy. A Komáromi Városi Egyetem jubileumi évkönyve 1992-2002. Schola Comaromiensis. Belső használatra. Komárom, 2002. 119. p.).

A kihelyezett képzés egy magasabb formája alakult ki 1999-ben Komáromban a Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, majd később a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem megjelenésével. Ezek ugyanis egyetemi képesítést nyújtanak.

A 90-es évek elején kialakított kihelyezett képzések az itthon tanulás egyik alternatíváját jelentik a szlovákiai magyar hallgatók számára, felsőfokú képesítés megszerzésére adnak alkalmat, jellegüknél fogva munka mellett is végezhetők, a hasznosulásuk éppen ezért a konkrét közegben zökkenőmentes lehet. Előnye a képzésnek, hogy Szlovákiában folyik, így az elvándorlás (a Magyarországon maradás) kérdése fel sem merül.

Ugyanakkor a kihelyezett képzés az egyik legproblematikusabb képzési formának bizonyult az elmúlt években. Elsősorban azért, mert míg a 90-es évektől kezdve nagyvonalúan Városi Egyetemnek nevezte magát ez a képzési forma Szlovákiában, fokozatosan kiderült, hogy a legtöbb esetben hétvégi konzultációs központokról volt szó a magyarországi főiskolákon tanuló levelező hallgatók számára.

A másik komoly problémát a két ország közötti eltérő felsőoktatási rendszer jelentette. Szlovákiában ugyanis csak egyetemi képzés van. A városi egyetemeken folyó képzés pedig főiskolai végzettséget adott, így főleg a pedagógusok esetében az iskolákon (munkahelyen) nem ismerték el a hallgatók végzettségét, és nem kapták meg a megfelelő bérkategóriát. Kétéves további tanulmánnyal ugyan befejezhető volt az egyetem, illetve elérhető volt a megfelelő fokozat, de ez időbe és pénzbe került, és a hallgatókat erre nem készítették fel kellően. A városi egyetemek esetében ez a kérdés máig megoldatlan. Enyhített a helyzeten, hogy ma már mindenki ennek tudatában választja a pedagógus pályát magyarországi főiskolán.

Az egyéb szakok esetében ez nem okozott ekkora feszültséget a hallgatók körében, hiszen ők- a legtöbb esetben – a magánszférában helyezkedtek el, ahol a bérkategóriák kérdése ilyen élesen nem jelentkezik.

Összefoglalva elmondható, hogy ezek a kihelyezett képzési formák tovább élnek Szlovákiában, és beilleszkedtek a „szlovákiai magyar” felsőoktatási rendszerbe. Feltételezhető, hogy még hosszú ideig fennmaradnak, hiszen a legtöbbje vagy regionális, vagy valamilyen speciális szükségletet elégít ki.

A felmérést a Komáromi Városi Egyetem hallgatói körében végeztük. Ezt a választást több szempont is indokolta. Nem szerettük volna egybemosni a különböző kihelyezett képzéseket, hiszen azok mindegyike valamilyen speciális jeggyel rendelkezik (pl. a királyhelmeci nappali képzés, és nem levelező stb.), mert az összehasonlításuk nehézséget okozott volna. Ha az összes kihelyezett képzés végzettjeit vettük volna alapul, ezek kis számmal kaptak volna helyet a mintában, és úgyszintén nehézséget okozott volna az értékelésük. Ezért választottuk a komáromi reprezentatív mintát, és az eredmények kielégítőnek bizonyultak. Természetesen a jövőben elképzelhető, hogy kontroli-mintaként megvizsgáljuk a többi kihelyezett képzésen résztvevőket is, a jelen kutatás ezt nem tette lehetővé.

A kérdőívet 108-ból 41 személy töltötte ki. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Ketten Magyarországon élnek, a többiek Szlovákiában.

A kérdőívet kitöltők 20 százaléka férfi, 80 százaléka nő. Életkoruk 22 évtől 45 évig terjed, de a huszonévesek dominálnak, amint azt az 1. táblázat is szemlélteti:

1. táblázat. A válaszadók életkora

Családi állapotuk vegyes, 42 százalékuk még nőtlen, illetve hajadon, 54 százalékuk házas, ketten élnek élettársi kapcsolatban. A többségnek nincs gyermeke (59%), 17 százalékuknak 1 gyermeke, 24 százalékuknak 2 gyermeke van.

A válaszadók 64 százaléka római katolikus, 17 százalékuk református, 17 százalékuk felekezeten kívüli, egy személy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség alkalmazottként dolgozik (73%), 2 személy vállalkozik. Amellett, hogy aktív kereső, a válaszadóknak 12 százaléka tüntette fel, hogy továbbképzésben vesz részt. Ketten szülési szabadságon vannak, de van állásuk is, hárman viszont munkanélküliek (ebből egy személy munkanélküli járadékos, egy szociális segélyezett, egy pedig járadék nélküli). A képzés ideje alatt a válaszadók 59 százaléka folyamatosan dolgozott, 17 százalékuk ha nem is folyamatosan, de többnyire állásban volt. Egynegyedük inkább nem (10%) vagy egyáltalán nem dolgozott (14%). Arra a kérdésre, hogy a képzés ideje alatt szakirányuknak megfelelő munkát végeztek-e, a válaszadók fele igennel válaszolt – egyértelmű igennel 44 százalékuk, többnyire ilyen munkát 7 százalékuk végzett. Egyharmaduk viszont más területen dolgozott.

Felsőfokú tanulmányaik megkezdése előtt a válaszadók 59 százaléka gimnáziumi, 42 százalékuk szakközépiskolai érettségi bizonyítványt szerzett. Többségük itthon végezte el a gimnáziumot vagy szakközépiskolát (92%), s egy személy kivételévei valamennyien magyar tannyelvű iskolába jártak. Magyarországon ketten érettségiztek.

Felsőfokú tanulmányaikat a következő intézmények kihelyezett tagozatain végezték:

2. táblázat. Melyik intézmény kihelyezett tagozatára járt Ön?

A legtöbben – a válaszadók fele – a győri Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskolát látogatták, majd a soproni és a kecskeméti intézményeket. Ezekbe 1993-tól folyamatosan iratkoztak be (részletesen a 3. táblázat szemlélteti), a legtöbben 1994-ben és 1996-ban.

3. táblázat. Melyik évben iratkozott be?

A kihelyezett képzést már valamennyien befejezték.

4. táblázat. Melyik évben fejezte be a kihelyezett képzést?

A kezdet kezdetén, tehát amikor dönteni kellett, hogy milyen oktatási intézményben kívánnak továbbtanulni, a válaszadók többsége a hazai sajtóból, ismerősei elmondásából, valamint az előző iskolából értesült a kihelyezett tagozatok létéről. Amint azt az 5. táblázat is szemlélteti, az internet és a magyarországi média egyáltalán nem játszott szerepet a tájékozódásukban, s a hazai rádió és televízió, de még a munkahely sem tekinthető a vizsgált kérdést illetően meghatározó információforrásnak.

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 105

5. táblázat. Honnan értesült a kihelyezett tagozatok létéről?

A kihelyezett képzésre motiváló tényezők közül egyértelműen a diploma és/vagy szakképzettség megszerzése, valamint a magyar nyelvű oktatás szerepelt az első helyen:

6. táblázat. Miért jelentkezett a kihelyezett képzésre? (%)

Visszatekintve az elmúlt évekre, a válaszadók 88 százaléka jónak minősíti az oktatás színvonalát, ebből 61 százalék nagyon jónak, 27 százalék pedig inkább jónak. 10 százalékuk szerint közepes volt.

7. táblázat: Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

8. táblázat: Hogyan ítéli meg, könnyű volt elvégezni az adott képzést?

Amint az a 8. táblázatból kiderül, nem igazán volt könnyű elvégezni a képzést.

A válaszadók inkább tartják igényesnek az adott képzést, mint könnyűnek, de a legtöbbjük szerint közepesen igényes. Itt érdemes megjegyezni, hogy a tudományos diákköri tevékenységbe csupán egy személy kapcsolódott be (néprajzos), a többiek nem. A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak az elvégzett oktatási intézmények legnagyobb előnyei, de azt is, hogy a képzés ideje alatt mi okozta a válaszadók számára a legnagyobb nehézségeket.

9. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye? (%)

A legnagyobb előny a jó színvonal, a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Ezekhez társulnak másodsorban a magyarországi tanárok, a hétvégi órák és az alacsony költségek, harmadsorban pedig a honosítható diploma, miközben a második és a harmadik választás is megerősíti a jó színvonal és a magyar oktatási nyelv fontosságát.

10. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget? (%)

A válaszadók elsősorban a gyakorlati ismeretek hiányára, az alacsony társadalmi elismertségre és a saját munkával való egyeztetés során felmerülő problémákra panaszkodnak. Másodsorban az alacsony óraszámra, valamint arra, hogy a képzés sok hétvégéjüket elfoglalta, harmadsorban pedig a konzultációk hiányára. A kevés gyakorlati ismeret, valamint az alacsony társadalmi elismertség azonban a második és harmadik választásnál is szembetűnő hangsúlyt kap. A kihelyezett képzés továbbfejlesztésével kapcsolatos javaslatok is egyértelműen arra irányulnak, hogy erősítsék meg a gyakorlati képzést, és legyen több konzultációs lehetőség.

Mindent összevetve azonban a képzések megítélése inkább pozitív. Mindenki gazdagodott általuk – főleg tudásban -, amint azt a 11. táblázat is szemlélteti.

A kihelyezett képzés ideje alatt a 41 személy 93 százaléka más felsőfokú oktatási intézmény által meghirdetett képzésre nem jelentkezett. Ketten jelentkeztek, de végül is más képzésre nem jártak.

Bár ösztöndíjat, egyéb anyagi támogatást a válaszadóknak csupán 37 százaléka kapott, 88 százalékuknak nem voltak anyagi gondjai az oktatással kapcsolatban. Egészen pontosan:

12. táblázat. Gondot okozott-e az oktatással kapcsolatos anyagi költségek fedezése? (%)

Egy további kérdés során a válaszadók 68 százaléka újfent megerősítette, hogy a képzés ideje alatt nem voltak anyagi nehézségei. Akik mégis küszködtek anyagi jellegű gondokkal, azért vállalták a képzést, mert felsőfokú végzettséget akartak szerezni, vágytak arra, hogy gyarapfthassák a tudásukat, ugyanakkor anyanyelvükön szerettek volna továbbtanulni.

A jelenlegi munkahely a válaszadók csaknem felénél (49%) megfelel a megszerzett képesítésnek. Részben képzettségének megfelelő munkahelyen 22 százalékuk dolgozik, 17 százalékuk munkahelye pedig nem felel meg a képesítésüknek. Hogyan értékeli a kihelyezett tagozaton szerzett tudást a munkahely vezetősége? A következő adatokból az derül ki, hogy vegyesen, bár a pozitívan értékelők részaránya a legnagyobb (34%).

13. táblázat. Hogyan értékeli a munkahelyi vezetőség a kihelyezett szakon szerzett tudást? (%)

A továbbiakban arról kapunk képet, milyen véleménnyel vannak a munkatársak, családtagok, barátok, ismerősök arról, hogy a válaszadó az adott oktatási intézményt választotta.

14. táblázat. Mi a munkatársai, családtagjai, barátai, ismerősei véleménye arról, hogy Ön ezt az oktatási intézményt választotta? (%)

A választást legpozitívabban a családtagok értékelik (83%), majd a barátok és ismerősök (66%), legkevésbé pozitívan pedig a munkatársak (32%), bár ennél a kategóriánál arról sem szabad elfeledkezni, hogy a válaszolók 15 százaléka nem dolgozik, s nincsenek munkatársai, a dolgozók esetében látható „nem tudom eldönteni” értékelés pedig arra is utalhat, hogy a képzés nem igazán téma a munkatársak között. Bár a válaszadók inkább pozitívan értékelték a képzést, s láthattuk azt is, hogy elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával:

15. táblázat. A képzés elvégzése után javulnak az elhelyezkedési lehetőségei? (%)

Csupán 38 százalékuk lát javulást. Csaknem ugyanennyien közepesnek ítélik meg a helyzetet (36%), s a bizonytalanok mellett (13%) ugyanannyian a korábbinál rosz-szabbnak ítélik meg elhelyezkedési esélyeiket (13%). Ez a maradéktalannak nem mondható derűlátás és bizonytalanság nem a válaszadók személyes pesszimizmusából fakad, hanem valószínűbb, hogy a diplomájuk honosítása körüli problémákból. Eddig ugyanis csak 32 százalékuknak sikerült honosíttatni a diplomát, 18 százalékuknak nem, a többiek, tehát a válaszadók fele pedig még nem tudja, mi lesz vele és a diplomájával. Ugyanakkor tanulmányaik elkezdésekor csak hárman számoltak azzal, hogy nem lesz honosítható a diplomájuk (ők tudásuk bővítése miatt döntöttek mégis a kihelyezett szakon való továbbtanulás mellett), a többiek ezzel nem számoltak. 20 százalékuk biztos volt benne, hogy diplomája honosítható lesz, 73 százalékuknak pedig azt ígérték, hogy mire befejezik az iskolát, honosítható lesz az ő diplomájuk is.

Továbbtanuláson a válaszadók 35 százaléka gondolkodik, 57 százalékuk még nem tudja, 8 százalékuk pedig már nem szeretne továbbtanulni.

A magyarországi intézmények PhD- és DLA-képzésein résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

Komoly gondot okozott a PhD- és DLA-képzésen magyarországi költségvetési támogatásban részesültek címeinek megállapítása, mivel nincs ilyen jellegű adatbázis, a

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 109

létező nyilvántartások pedig esetlegesek, hiányosak. Ezért 35 személyt tudtunk csak elérni, közülük 25 töltötte ki a kérdőívet. Valamennyien magyar nemzetiségűek. Döntő többségük (23 személy) Szlovákiában él, ketten Magyarországra költöztek.

A kérdőívet kitöltők 60 százaléka férfi, 40 százaléka nő. Életkorukat tekintve öten 30 éven felüliek, a többiek életkora 20 és 30 év között van, vagyis a huszonévesek dominálnak. A legidősebb válaszadó 45 éves, a legfiatalabbak 23 évesek. Családi állapotuk vegyes, kétharmaduk még nőtlen, illetve hajadon, 28 százalékuk házas, egy élettársi kapcsolatban él, egy pedig elvált. A többségnek nincs gyermeke (88 %), két személynek 2 gyermeke, egy személynek 3 gyermeke van.

A válaszadók 56 százaléka római katolikus, 32 százalékuk református, 12 százalékuk felekezeten kívüli.

Munkaerő-piaci státusuk szerint a többség azon kívül, hogy tanulóként részt vesz a PhD-, DLA-képzésen, alkalmazottként dolgozik. Egy személy szülési szabadságon van, de van állása, egy pedig alkalmi munkából él.

A legmagasabb iskolai végzettség szempontjából a következő válaszokat kaptuk: 36 százalék egyetemi végzettséggel rendelkezik, 40 százalék magiszteri képzést, 8 százalék (2 személy) PhD- vagy DLA-képzést, 12 százalék (3 személy) egyéb posztgraduális képzést tüntetett fel.

A válaszadók háromnegyede Szlovákiában végezte el az egyetemet, egynegyedük Magyarországon. A Szlovákiában végzettek közül a többség részben magyarul, részben szlovákul tanult. Ők magyar szakot végeztek egy másik tantárggyal kombinálva, s ezt a másik tantárgyat szlovákul hallgatták. Rajtuk kívül vannak néhányan, akik csak szlovák nyelven végezték tanulmányaikat, egy személy pedig angol nyelven is (CEU). A válaszadók egyharmadának bevallásuk szerint nincs tudományos fokozata, valójában azonban csak egy személy rendelkezik tudományos fokozattal (PhD), a többiek a titulusaikat sorolták fel: 11 Mgr, 1 DrMed, 1 MSC, 1 PaedDr, 1 ThLic.

A válaszadók a következő tudományterületeken dolgoznak: 48 százalékuk a bölcsészettudományok, 20 százalékuk a társadalomtudományok, 16 százalékuk a természettudományok terén, egy pedig orvos. Húsz százalékuk jelenleg egyáltalán nem dolgozik, háromnegyedük viszont jelenleg is a szakterületén működik. Csupán egy személy van, aki dolgozik ugyan, de nem a szakterületén. A PhD-képzésre az elmúlt évek során folyamatosan jelentkeztek be. Ezt részletesen az 1. táblázat szemlélteti:

1. táblázat. Melyik évben iratkozott be a PhD-/DLA-képzésre?

A doktori szigorlatot eddig 28 százalékuk – azaz hat válaszadó – tette le: egy személy 1998-ban, ketten 2000-ben, ketten 2001-ben és ketten 2002-ben. Közülük eddig egy kapta meg a fokozatot, mégpedig 2002-ben.

Arra a kérdésre, hogy miért jelentkeztek erre a képzésre, csupán tizenhármán válaszoltak. A legjellemzőbb ok, hogy tovább akarták fejleszteni magukat a szakmában, a felsőoktatásban vagy tudományos kutatásban kívántak dolgozni, és doktori diplomát kívántak szerezni. A képzés ideje alatt 40 százalékuk inkább Magyarországon, további 40 százalékuk inkább idehaza tartózkodott, 20 százalékuk pedig egyforma időt töltött Magyarországon is, itthon is. Eközben 78 százalékuk dolgozott, 22 százalékuk nem. Azok háromnegyede, akik dolgoztak, rendszeresen dolgozott, és a rendszeresen dolgozók 73 százaléka a szakterületének megfelelő munkát végzett, míg a többiek nem. A képzés időtartama alatt dolgozók egynegyede alkalmi munkákat végzett. A válaszadók közül ötnek (20%) voltak a képzés ideje alatt megélhetési gondjai, a többieknek nem.

A 2. és 3. táblázatba foglalt adatok a válaszadók véleményeit tükrözik egyrészt az oktatás színvonaláról, másrészt a tudományos fokozat megszerzésének nehézségéről:

2. táblázat. Mi az Ön véleménye az oktatás színvonaláról?

A fenti adatok arról tanúskodnak, hogy a válaszadók inkább pozitívan, mint negatívan ítélik meg az oktatás színvonalát.

3. táblázat. Hogyan ítéli meg, könnyű volt/lesz megszereznie ezt a tudományos fokozatot?

A válaszadók inkább nehezebbnek, mint könnyűnek látják a tudományos fokozat megszerzését.

A továbbiakban azt tekintjük át, melyek voltak a képzés legnagyobb előnyei, de azt is, mi okozta a legnagyobb nehézségeket:

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 111

4. táblázat. Mi az Ön által választott továbbképzés három legfőbb előnye?

A legnagyobb előny a szakmai kompetencia megszerzése. Ezt követi a tudományos életbe való betekintés és a kutatási tapasztalat. A felsoroltak közül legkevésbé a magyarországi tartózkodás vonzotta a válaszadókat.

5. táblázat. Mi okozza/okozta az Ön számára a képzés ideje alatt a három legfőbb nehézséget?

A válaszadók főleg a fárasztó utazásokra, a kevés gyakorlati ismeretre, a konzultáció hiányára és a magas anyagi terhekre panaszkodnak. Leginkább azonban a fárasztó utazásokat hangsúlyozzák.

Tanulmányai befejezése után a válaszadók kétharmada a tudományos életben, illetve a felsőoktatásban szeretne elhelyezkedni, 16 százalékuk más területen, ugyancsak 16 százalékuk pedig még nem tudja. A képzés befejezése után 48 százalékuk nem akar Magyarországon élni, dolgozni, 16 százalékuk viszont igen. A fennmaradó 36 százalék még nem döntött a kérdést illetően. A magyarországi letelepedést eddig 2 személy kérvényezte.

Az a lehetőség, hogy a képzés befejezése után egy harmadik országban vállaljanak munkát, valamivel jobban vonzza a válaszadókat. 29 százalékukat érdekli a dolog, ugyancsak 29 százalékuk még nem tudja. 42 százalékot tesznek ki azok, akik ezt a lehetőséget is elutasítva az itthon maradást részesítik előnyben.

A környezet részéről vajon milyen visszajelzésekkel szembesültek a megkérdezettek?

A barátok, ismerősök, munkatársak inkább pozitívan értékelik azt, hogy a válaszadó PhD-/DLA-képzésen vesz/vett részt, bár a munkatársak részéről nem mutatkozik akkora elismerés, mint a barátok, ismerősök részéről. A 6. táblázat pontosan ismerteti a véleményeiket:

6. táblázat. Mi a barátai, ismerősei és munkatársai véleménye arról, hogy Ön PhD-zik, DLA-t végez/végzett?

A PhD-/DLA-program továbbfejlesztésével kapcsolatban a 25 válaszadó közül kilenc élt azzal a lehetőséggel, hogy kifejtse véleményét, s javaslatot fogalmazzon meg. Mivel ezeket a véleményeket, javaslatokat egyediségük miatt nem igazán tartanám helyesnek erőszakkal összehasonlítani, inkább szóról szóra idézem őket:

„Jobban odafigyelni a témavezetőkre’. Egy témavezetőnek max. három PhD-sa legyen, de ha van más funkciója is (pl. tanszékvezető, dékán), akkor ez csökkenjen! Az egyes egyetemek között esetleg jobb kapcsolatot lehetne teremteni, főleg a hasonló témában dolgozók közt.” (természettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„Rugalmasabb képzést, a legújabb tudományos eredmények felhasználásával. Ne az egyetemi belvillongások határozzák meg a képzésben résztvevő tanárok személyét, hanem a szakmai tudás. Állítólag pénzkérdés határozta meg az oktatók személyét, az tanított, aki hajlandó volt majdnem ingyen is elvállalni az oktatást. Ezen sürgősen változtatni kellene.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 31 éves)

„Több konzultációt kevesebb elméleti képzést.” (társadalomtudományokkal foglalkozik, nő, 28 éves)

„Egységesíteni az egyes egyetemek követelményrendszerét. Részképzések, >>áthallgatások<<lehetővé tétele=”” magyarországon=”” belül.=”” necsak=”” elméleti=”” téren=”” fejlesz-szék=”” az=”” ott=”” hallgatók=”” képességeit,=”” de=”” gyakorlati=”” feladatot=”” is=”” kapjanak.=”” több=”” módszertani=”” ismeretet=”” szeretnék=”” szerezni.”=”” (bölcsészettudománnyal=”” foglalkozik,=”” férfi,=”” 26=”” éves)<=”” p=””>

„Támogassák továbbra is, ha lesz jelentkező, a teológiai PhD-ra jelentkezőket, mert létfontosságú, hogy a szlovákiai magyar papok között legyen minden teológiai szakterületen legalább 1 >>szaki<<.” (hittudománnyal foglalkozik, férfi, 27 éves)

„Fontosnak tartanám az anyaországi intézmény és a PhD-program végzettjei közti folyamatos kapcsolattartást, hogy a szülőföldről is tájékozódhassanak az ottani kutatói munkáról.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 27 éves)

„Megoldatlan a PhD-hallgatók szülőföldi státusa – szociális biztosítás stb. -, otthon önkéntes munkanélküliként tartják számon őket.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 29 éves)

„A doktori iskolák minőségbiztosítását jobban kéne kezelni, mert míg a mi tanszékünkön minden óra/konzultáció alkalmával vért kell izzadni, addig ugyanazon a karon, két emelettel feljebb órákat sem tartanak…

Hosszú távon arra kellene törekedni, hogy a PhD-képzés a szüló’földön történjen.

A jelen gazdasági helyzetben nagyon megy az agyelszívás. Újabban már nemcsak a TTK-s és műszaki területen dolgozó/végzett doktoranduszok mennek ki külföldre, hanem a bölcsészek is. A szlovákiai jövedelem öt-tízszereséért… Az vesse ezekre a jól képzett, nyelveket beszélő, nem egyszer >>mélyrőljövő<<, egzisztenciájuk megteremtésének elején álló fiatal kutatókra az első követ, aki nem ezt tenné, hanem valamiféle misztikus, de nem létező, kollektivitáseszmény jegyében itt maradna.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, férfi, 25 éves)

„A meghirdetett tanórákat jó is lenne megtartani. Az Agora Iroda és a SZMÖT nagyon későn (augusztus utolsó hetében) dönt és értesít arról, hogy kap-e a jelentkező ösztöndíjat. A Márton Áron Kollégium KSZI-je nem túl készséges, sőt arrogánsnak is mondható. Az internet-hozzáférés még mindig nem természetes. Otthonról semmi info-anyagot nem kapunk, ami a tanulmányi vízum intézését illeti. A tanárok fel sem ajánlják a tanársegédi állást, pedig jó lenne.” (bölcsészettudománnyal foglalkozik, nő, 23 éves)

Végezetül hogyan látják elhelyezkedési esélyeiket a válaszadók a képzés elvégzése után?

7. táblázat. Hogyan látja, a képzés elvégzése után javultak/javulni fognak az elhelyezkedési esélyei?

Amint azt a fenti adatok is bizonyítják, a PhD-/DLA-képzésben résztvevők közül senki sem érzi úgy, hogy a képzés befejezése után csökkennének az elhelyezkedési esélyei. Valamennyien az elhelyezkedési esélyek javulásában bíznak, ki jobban, ki kevésbé.

A Domus-programban résztvevőkkel készült kérdőíves felmérés eredményei (2002. december)

A Domus-program kutatói ösztöndíj, amely a határon túli magyar nemzetiségű vagy magyar tematikával foglalkozó egyéb nemzetiségű tudósoknak nyújt lehetőséget magyarországi kutatásra és ott-tartózkodásra. Tudomásunk szerint a vizsgálat időpontjáig Szlovákiából harmincötén részesültek Domus-ösztöndíjban, de adataik ismeretében csak harminc neves szlovákiai magyar kutatónak tudtuk kiküldeni a kérdőívet. A 30 személyből 12-en válaszoltak. Valamennyien magyar nemzetiségűek és Szlovákiában élnek. A kérdőívet 7 férfi és 5 nő töltötte ki. Életkoruk 35 évtől 74 évig terjed, négyen a harmincas éveikben járnak, hatan negyvenesek, ketten pedig hatvan éven felüliek.

Családi állapotukat tekintve háromnegyedük házas, ketten nőtlenek/hajadonok, 1 személy pedig elvált.

7 személy római katolikus, hárman reformátusok, 1 evangélikus, egy pedig az „egyéb” vallási kategóriába sorolta be magát.

Valamennyien egyetemi végzettséggel rendelkeznek, 50 százalékuk pedig tudományos fokozattal is (PhD, CSc, DrSc). Négyen jelenleg doktori vagy más posztgraduális képzésen vesznek részt. A válaszadók fele bölcsészettudományokkal foglalkozik, ketten társadalomtudománnyal, egy-egy személy pedig természettudománynyal, műszaki tudománnyal és orvostudománnyal.

A Domus-programról a legtöbben (9 személy, azaz a válaszolók háromnegyede) elsősorban ismerőseiktől szereztek tudomást, egy személy pedig a hazai sajtóból. A többi információforrásnak csak másodlagos szerepe volt a tájékoztatásban. A magyarországi és a hazai elektronikus médiát, valamint a Domus irodát egyetlen esetben sem tüntették fel információforrásként.

A válaszadók közül öten egyszer, öten kétszer, ketten pedig háromszor nyerték el a Domus-ösztöndijat. Legelőször 1997-ben 4 személy, 1998-ban hárman, 1999-ben ketten, 2000-ben ugyancsak ketten, 2001-ben pedig 1 személy nyerte el az ösztöndíjat. Ez az első ízben kiosztott ösztöndíj az esetek kétharmadában junior ösztöndíj volt, az esetek egyharmadában pedig senior ösztöndíj. A válaszadók kétharmada magánszemélyként pályázott, egyharmaduk szülőföldi intézményhez kapcsolódva.

Miért pályáztak? Negyven százalékuk (5 személy) kutatási eszközök, infrastruktúra igénybevétele céljából, négyen egyéni konzultációs feladatok érdekében (is). A kérdőívben feltüntetett okokat – az anyagi okok kivételével – egy-egy személy jelölte meg. A támogatást tízen egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy szakmai tájékozódás céljából, egy másik pedig egyéni publikáció készítésére.

A fogadóintézet az esetek kétharmadában teljes mértékben segítette az ösztöndíjas munkáját, a többieknek nem volt fogadóintézete, egy személy pedig nem emlékezett.

Első magyarországi tartózkodása alatt mindenki konzultált magyar kutatókkal. A válaszadók fele háromnál több kutatóval, egyharmaduk 2-3 kutatóval konzultált. Nyolcan rendszeresen, a többiek alkalmi jelleggel folytattak konzultációkat magyarországi kutatókkal. A legfontosabb témák: a saját kutatások (6), a szakmai újdonságok (3) és a szakterületen elérhető információk forrásai (3).

Első magyarországi tartózkodása alatt a 12 válaszadóból 7 konzultált Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is. Négyen 2-3 kutatóval alkalmi jelleggel, hárman egy kutatóval rendszeresen, miközben a konzultációk témái a kérdőívben feltüntetett valamennyi lehetőséget tartalmazták, bár leginkább a saját kutatás és a szakmai újdonságok körül forogtak.

Az a kérdés, hogy „Melyik évben nyerte el legutoljára a Domus-ösztöndijat?”, a válaszadók közül 7 személyre vonatkozott, azokra, akik több mint egy alkalommal voltak Domus-ösztöndijasok. 1999-ben és 2001-ben egy személy, 2000-ben hárman, 2002-ben ketten kaptak ösztöndíjat, öten a senior kategóriában, egy személy mint junior, egy pedig konferencián való részvételre. Négyen itthoni intézményhez kapcsolódva, hárman magánszemélyként pályáztak. Hárman egyéni konzultációs feladatok megoldása és kutatási eszközök igénybevétele érdekében, ketten azért, mert itthon nem tudtak volna továbblépni a szakterületükön, továbbá szerepet játszott még a szakmai kapcsolatok kialakítása is. A támogatást öten egyéni kutatási feladat megoldására kapták, egy személy egyéni publikáció készítésére, egy pedig konferencián való részvételre. Ez alkalommal is valamennyien konzultáltak 2-3, esetlegtöbb magyarországi kutatóval, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel, s a konzultációk legfontosabb témái ezúttal is a saját kutatások, szakmai újdonságok, valamint az együttműködési lehetőségek voltak. A 7 válaszadó közül öten Magyarországon tartózkodó más országbeli kutatókkal is konzultáltak, ugyanazon témákról, mint a magyarországi kutatókkal, ki rendszeresen, ki alkalmi jelleggel.

A Domus-ösztöndijra vonatkozóan 34-féle tevékenységet soroltunk fel. Ezek közül a legjellemzőbbek – vagyis azok, amelyeket a válaszadók többsége végzett az ösztöndíjas program során – a következők voltak:

1. táblázat. A Domus-ösztöndíj keretén belül leggyakrabban végzett tevékenységek

A tevékenységek rangsorolásából az derül ki, hogy a válaszadók a saját kutatásban való továbblépést tekintik a legfontosabbnak. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthettek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt és magyar kulturális eseményeket látogathattak – tehát újfent megerősítik azoknak a tevékenységeknek a fontosságát, amelyeket az 1. táblázatban feltüntettünk. A kérdőívben felsorolt tevékenységeken kívül hárman tüntettek fel további olyan tevékenységet, amelyet a Domus-program segítségével végeztek. Ezek a következők voltak:

– új kutatás megkezdése,

– segítség a doktori disszertáció megírásához,

– modern érsebészeti trendek elsajátítása.

A Domus-programot háromféle megközelítésből értékelték a válaszadók: a szakmai fejlődés, a szakmai pozíció megerősödése és a hazai munkaerő-piaci helyzet megerősödése szempontjából (2. és 3. táblázat):

116 Lampl Zsuzsanna

2. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (%)

3. táblázat. Mennyiben járult hozzá a Domus-program az Ön szakmai fejlődéséhez, hazai szakmai pozíciójának megerősítéséhez, munkaerő-piaci helyzetének megerősödéséhez? (válaszadók száma)

A Domus-program leginkább a szakmai fejlődés szempontjából volt hasznos (75%). A hazai szakmai pozíció megerősödésében játszott szerepét a válaszadók egynegyede emelte ki. Legkevésbé a munkaerő-piaci helyzet megerősödésében mutatkozott meg a Domus-program hasznossága.

Végezetül azt tekintjük át, milyen konkrét eredményei voltak a programnak:

4. táblázat: A Domus-program eredményei a szülőföldön

A Domus-program leggyakoribb eredménye az ösztöndíjjal támogatott munka folytatása, a szakmai fórumokon elhangzó előadások és a publikációk. Nem igazán jellemző, hogy a válaszadók a médiában és a munkahelyükön népszerűsítenék munkájuk eredményét vagy akár a programot.

Kilencen jelezték, hogy publikáltak olyan anyagot, amelyben felhasználták a Domus-program segítségével elért eredményeket. Milyen jellegű publikációkról van szó, hányan és hányat publikáltak belőlük?

Ténykép a határon túli felsőoktatási… 117

A 12 válaszadóból 3 publikált könyvet, ebből egy személy 1 könyvet, ketten pedig 3 könyvet. Könyvbe fejezetet szintén hárman írtak, ketten egy-egy könyvbe, egy személy pedig 2 könyvbe. Szakfolyóiratban kilencen jelentették meg tanulmányukat. Ketten fejenként 1 tanulmányt, hárman fejenként 2 tanulmányt, ketten fejenként 3 tanulmányt, egy személy 4 tanulmányt, ugyancsak egy személy pedig 5 tanulmányt írt. Ismeretterjesztő cikket négyen publikáltak, legalább kettőt, de volt, aki hétnél is többet. Más jellegű prezentációra (előadás) három esetben került sor.

A Domus-programot a válaszadók hasznosnak tartják, többségük szerint nem kell rajta változtatni. így is nagyon jó, nagyon eredményes, s az ösztöndíjas segítőkész bánásmódban részesül. Néhány javaslat azonban mégis elhangzott. Ezek figyelembevételével talán még sikeresebbé válhatna a program:

–   egyszer egy hónap ösztöndíj évente nagyon kevés, jobb lenne, ha rövidebb, de többszöri időtartamú ösztöndíjat kaphatnának a pályázók,

–    létre kellene hozni egy kiterjedt információhálózatot,

–   az ott-tartózkodás körüli ügyintézés rugalmasabb lehetne, pl. a szállásintézés,

–   a junior ösztöndíjasok számára rendszeres szakmai megbeszéléseket kellene tartani.

Összegzés

A magyarországi egyetemek és főiskolák kihelyezett tagozatai iránti érdeklődés fő oka, hogy a fiatalok magyar nyelven szerettek volna felsőfokú szakképesítést szerezni. A 41 végzett diákból négyen értékelték közepes színvonalúnak az oktatást, a többiek elégedettek voltak vele. Ezt az elégedettséget újfent megerősítik, amikor a képzés legnagyobb előnyeként a jó színvonalat tüntetik fel, de ugyancsak előnyként jelenik meg a magyar oktatási nyelv és a lakóhelyhez való közelség. Bár a válaszadók elérték céljukat, szakképzettséget és diplomát szereztek, válaszaikból kiderül, hogy ez nem jár automatikusan együtt elhelyezkedési lehetőségeik javulásával, részben azért nem, mert a diplomájukat előbb honosíttatni kell, másrészt pedig azért nem, mert Szlovákiában, néhány járást leszámítva, köztudottan kevés a felsőfokú szakképzettséget igénylő munkahely.

A PhD- és DLA-hallgatók leginkább azért szánták rá magukat a továbbtanulásra, mert szakmai továbblépésre, valamint kutatói és/vagy egyetemi oktatói státusra vágytak. A képzést ők is hasznosnak tartják, hiszen saját bevallásuk szerint szakmai kompetenciát és kutatási tapasztalatokat szereztek, s ennek köszönhetően optimistábbak elhelyezkedési lehetőségeik megítélésében, mint a kihelyezett tagozatokat végzett válaszadók. Negatív tapasztalatként a szűkre szabott konzultációs lehetőségeket, a magas anyagi terheket, de leginkább a fárasztó ide-oda utazgatást említették.

Szakmai szempontból a három vizsgált csoport közül a Domus-ösztöndíjasok a legkompetensebbek. A Domus-programot pozitívan értékelik, hiszen általa sikerült továbblépniük kutatásaikban. További eredménynek tekintik, hogy magyarországi kutatásokat ismerhettek meg, befejezhették kutatásukat, szakirodalmat gyűjthet-tek, megtanulták az elektronikus könyvtár használatát, tartós kapcsolatot építhettek ki magyarországi szakemberekkel, műhelybeszélgetésen vehettek részt, és magyar kulturális eseményeket látogathattak.

Ismert tény, hogy bizonyos családnevek jellegzetesen egy-egy régióhoz vagy éppen konkrét településhez köthetők, mások meg szinte az egész nyelvterületen elterjedtnek számítanak. A népességmozgások következtében azonban időről időre minden település névanyagában kisebb-nagyobb változások történnek. Jelen tanulmányban arra keresem a választ, hogy négy nyugat-szlovákiai kutatópontomon mely családnevek tekinthetők gyakori, jellemző, illetve törzsökös neveknek.

Munkám a 19. század végéről s a teljes 20. századból négy nyugat-szlovákiai község családnévanyagát öleli fel. A vizsgált időszak kezdőpontja tehát nincs oly távol, hogy az indokolná az időbeliség erőteljesebb hangsúlyozását. A több mint százéves időszakot átfogó munka természetesen nem annyira történeti, sokkal inkább jelenkori. Ráadásul ma még él(het)nek azok – kivéve a 19. század végén, 20. század elején születetteket -, akiknek a neve a vizsgálat tárgyát képezte. A történetiség hiánya tehát kevésbé engedné meg a dolgozatban az időbeliség hangsúlyozását. A több mint száz év áttekintése, illetőleg a kutatópontok életében bekövetkező impériumváltások önmagukban mégis indokolják nemcsak a vizsgálat statikus, de a dinamikus jellegének kiemelését is. A 20. század történelmi sorsfordulói számtalan olyan változást eredményeztek a négy település névanyagában, amelyek szükségessé teszik azok korszakonkénti nyomon követését. Továbbá Diósförgepatony, Kiscétény és Nagycétény kapcsán a rendelkezésemre álló 16-17., illetőleg Balony esetében a 19. századi családnévanyaghoz képest is igyekszem megragadni a változásokat.

A névtanban bevett gyakorlatnak megfelelően elvileg elegendő lett volna a nemzedékváltások figyelembevételével meghatározni a 20. századi alkorszakokat. Mégsem így jártam el. Ennek több oka is van, amelyre a térség sajátos történelmi helyzete ad magyarázatot (vö. Vörös 2001a).

Az időbeliség szempontjának hangsúlyozott érvényesítését éppen azért tartom indokoltnak, mert kutatópontjaim sorsát a 20. században több olyan esemény is befolyásolta, amelynek közvetlen hatása az ott használatos névanyagban is tetten érhető. A korszakolásnak a szokásostól eltérő módját tehát az magyarázza, hogy pontosan nyomon követhetők legyenek azok a folyamatok, amelyek a névanyag összetételének mennyiségi és minőségi módosulásait eredményezték.

Az egyes korszakok határait a négy kutatópont esetében napra egyezően jelöltem ki. Ettől az elvtől csak 1938/39-ben és 1945-ben tértem el. Indokát ennek az adja, hogy 1938-ban Balony és Diösförgepatony nem teljesen azonos napon került vissza Magyarországhoz. Az államváltás gyökeres névélettani fordulatot hozott a falvak életében (vö. Vörös 1999). Az 1939-es magyar-csehszlovák határkiigazítások következtében Kiscétény és Nagycétény sorsában is jelentős változás következett be. A két község névanyagának párhuzamba állítása jól megvilágítja, milyen hatással volt a nevek életére az impériumváltás és az milyen jelenségekben öltött testet. Az 1945-ös fordulópontban szintén radikális változások következtek be. Hogy ezeket adekvátan követni tudjam, kénytelen voltam az egyes községek esetében az államváltás pontos idejéhez igazítani az adott korszakhatárt.

A 19-20. századi családnevek vizsgálatakor az alábbi időszakokat határoltam el egymástól:

I. 1895-1921 II. 1922-1938/39

III.  1938/39-1945

IV.  1945-1959 V. 1960-1979

VI. 1979-1989

VII. 1990-1999.

A négy község mindegyikében vannak olyan családnevek, amelyek a korábbi századokból ránk maradt források tanúsága szerint törzsökös neveknek számítanak, de nem kis számban találkozhatunk olyanokkal is, amelyek éppen a vizsgált időintervallumon belül bukkannak csak fel először.

A települések részletes bemutatását nem tartom indokoltnak. Azt korábbi tanulmányaimban már megtettem (vö. Vörös 200a, 47; 2001b, 85-87; 2002a, 305; 2002b, 139; 2003, 143). Itt csupán arra utalok, hogy mind a négy falu a nyugatszlovákiai régióhoz tartozik. Kettő közülük – Balony és Diösförgepatony – a Csallóköz kompakt nyelvterületén található, s az ezredfordulós népszámlálás tanúsága szerint döntően magyar ajkúnak mondható. A másik két kutatópont a Zobor-vidékhez tartozik, ahol a magyarság az utóbbi évtizedek fejleményeinek következtében mára egyértelműen nyelvszigethelyzetbe került. Közülük Nagycétény a térség magyar hagyományait leginkább őrző települések egyike. 1991-hez képest a magyarság ez utóbbi faluban is fogyást mutat. A legutóbbi népszámláláskor már csak a lakosság 79,70% vallotta magát magyarnak. Ugyanakkor Kiscétényben mindössze 8,29% magyart találtak az összeírok (vö. Scítanie obyvatel’ov 2001, 50-53).

Mielőtt a részletes vizsgálatot elkezdem, szükségesnek tartom három fogalom – gyakori név, jellemző név, törzsökös név- pontos meghatározását.

Gyakoriaknak azokat a családneveket tekintem, amelyek nagy megterhelt-ségűek, és egy adott időintervallumon belül a szóban forgó néwiselők körében az abszolút rangsorban az első 10-15 név között foglalnak helyet.

Jellemző névnek azt tartom, amely az adott településen, kisebb vagy nagyobb földrajzi egységben eltér a környezetben, más földrajzi egységekben általánosan használt nevektől (vő. B. Gergely 1981). Adott esetben a gyakori név lehet egyúttal jellemző név is, de nem mindig az. Hajdú Mihály szerint a két kategória egybeesése összefügg a település nagyságával. Szerinte minél kisebb lélekszámú egy közösség, annál inkább egybeesnek a gyakori és a jellemző nevek (Hajdú 1994, 1:134). A névgyakoriságot a százalékban kifejezett érték határozza meg, tehát objektív. Azt azonban, hogy mit tekintünk jellemző névnek, bizonyos mértékig szubjektív tényezők is befolyásolják, hiszen annak kiválasztása függ az összehasonlítás alapjának számító területen található névanyag ismeretének differenciáltságától. Minél több ismerettel rendelkezünk a viszonyítási pontnak számító terület névanyagáról, annál objektívebben jelölhetjük ki a jellemző jegyeket. Ha kevésbé történt meg az adott környék, földrajzi egység névanyagának feltárása, akkor minden bizonnyal több a jellemző nevek kiválasztásában a szubjektív elem. A jellemző nevek nagyobb településeken és földrajzi egységekben általában közepes megterheltségűek. Nem tekinthető egy név jellemzőnek, ha csak egy-két előfordulásával számolhatunk, még akkor sem, ha a környező települések és/vagy régió névanyagához képest egyedinek számít. Esetünkben ez azt jelenti, hogy a jellemző nevek kijelölésekor több a szubjektívtényező, mivel sem a kutatópontok közvetlen környezetében, sem a nagyobb régióban nem állnak rendelkezésemre névtani adatok.

A legtöbb bizonytalansági tényezőt a törzsökös nevek kiválasztása rejti magában. Törzsökösnek az adott településen régtől honos családneveket tekintjük, függetlenül gyakoriságuktól (vö. Hajdú 1994, 1:152). Ahhoz, hogy egy családnevet ezzel a megnevezéssel illessünk, ismerni kell az adott település névtörténetének előzményeit. Törzsökösnek tehát csak olyan családnév tekinthető, amely régtől jelen van a közösség életében. Minél nagyobb időintervallum névanyagának alakulására van rálátásunk, annál nagyobb biztonsággal jelölhetjük ki a törzsökös neveket. Ennek a csoportnak a meghatározása tehát nem szubjektív, hanem relatív. Éspedig azért, mert a viszonyításkor az időben közelebb eső, kisebb időszak mindig több törzsökös név kijelölését teszi lehetővé, mint a hosszabb távú összehasonlítás. Nehezíti esetünkben a törzsökös nevek elkülönítését az a tény, ha az összehasonlítás alapját képező időszak névanyaga kisebb-nagyobb megszakításokkal áll csak rendelkezésünkre. Amikor tehát a négy község törzsökös neveit akarjuk meghatározni, akkor különféle természetű korlátokkal kell számolnunk. Balonyról csak a 19. századból vannak adataim, s azok is csupán az összeírt nemességre vonatkoznak. Diósförgepatony esetében csak a mai diósi és bögölyi rész névanyagának előzményeire van rálátásunk egy 1574-es és 1646-os urbárium alapján. Továbbá rendelkezésünkre áll a már hivatkozott 1574-es urbárium, amely a hajdani Patonyok családnévanyagába nyújt némi betekintést. Az azóta eltelt időszak névanyagáról ismereteim szerint még senki sem publikált. Kiscétény és Nagycétény családnévanyagának korábbi századai is feltáratlanok. Csupán a vidék török megszállásakor készült defter teszi lehetővé – ha korlátozottan is – az összevetést. Az adózók összeírása értelemszerűen nem tartalmazza a helyben élő nemességet. Ennek tudatában érté-kelendők az urbáriumokra és defterekre alapozott összehasonlítások. Az adóösszeírások óta eltelt idő névanyaga tudtommal még feltáratlan és publikálatlan. A köztes időszakból származó adatok hiánya megnehezíti, de nem teszi lehetetlenné a törzsökös nevek meghatározását.

Balony

Balony 1895 előtt vezetett egyházi anyakönyvei jó fogódzót jelentenének a 19. századi és az azt megelőző időszak névállományára vonatkozólag. Ezeket nem állt módomban kutatni, éppen ezért viszonyítás céljából egyéb más forráshoz nyúltam.

A 19. század közepén összeírták a nemeseket. Csak azokat ismerték el nemeseknek, akik azt hivatalosan igazolni tudták. A legnagyobb kúriákkal rendelkező nemesek voltak: Angyal, Both, Csiba, Csicsay, Csomor, Kláris, Kováts, Makó, Mórocz, Olláry, Pajor, Paksy Sebő, Takács, Tóth, Vas, Vida, Vörös, Zsemlye (Horváth-Teleki-né 2000, 46-48).

Az összeírásban nagyon sok olyan családnévvel találkozhatunk, amely ma is élő, sőt közülük jó néhány a 20. században is kifejezetten gyakorinak számított. 20. századi gyakoriságuk szerinti sorrendben a 19. század közepéhez képest törzsökös nevek a következők: Vörös (1.), Olláry (3.), Csicsay (4.), Tóth (5.), Both (6.), Kováts (8.), Vida (10.), Vas (12.), Takács (13.), Zsemlye (14.), Csomor (18.), Sebő (18.), Makó (21.), Mórocz (27.), Angyal (30.), Pajor (32.). Csupán három olyan van a hivatkozott összeírásban, amelynek nemcsak az újszülöttek, de az anyák családnévanyagában sem leltem nyomát a vizsgált időszakban: Csiba, Kláris, Paksy.

Balony neveinek részletesebb összehasonlítását – eltérően a többi községtől -azért nem végeztem el, mert a hivatkozott forrás csak a nevek egy részét tartalmazta, s így nem volt kellő alapom annak megítéléséhez, hogy milyen változások zajlottak le a teljes névanyag összetételében.

Diósförgepatony

A Patonyokban járatos család- és keresztnevek nagyobb számban a 16. századtól maradtak az utókorra. A pozsonyi várbirtok 1574. évi urbáriuma a következő család- és keresztneveket örökítette meg. Dióspatony: Bereczk, Chomor (3x), Chyba (4x) és Csyba, Gereles, Koüach, Kozoros, Kyssa (!) (2x), Nagy, Pynter, Sydo (5x), Tábor, Tóth, Zabo; Albert (3x), Bálint, Barabás, Benedek (3x), Ferenc, Gergely (2x), György, Imre, Jakab, János (2x), Kristóf, Lőrinc (3x), Mihály (2x), Péter, Sebestyén. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 9) A pozsonyi várbirtok 1646. évi urbáriumában Bögölypatony említésekor a következő család- és keresztnevekkel találkozhatunk: Bankó, Chiba, Galffy, Kouach (2x), Leolkes (!) (2x) ~ Leölkes ~ Leőlkes (2x), Nadj, Odor, Reni (!), Sido, Soős (!) (2x) ~ Sos (2x), Szabó, Szálai ~ Szalaj, Vargha (2x), Verekinei (!) ~ Verekinej (\); Albert (2x), András, Balázs, Benedek (2x), Gáspár, György, István (3x), Jakab, János (4x), Lőrinc (2x), Márton, Pál, Péter (2x), Sebestyén, Simon, Tamás. (A forrást közzéteszi Koncsol 1996, 16-17)

Az idézett urbáriumok családnevei mind magyar névalkotásra vezethetők vissza. Talán csak a Kovács (1574: Koüach, 1646: Kouach) okozhat némi tűnődést, mivel azt a magyar és a szlovák nyelvközösség is magáénak mondhatja, lévén közszói alapja mindkét nyelvben egyezik. Itt, ebben a közegben azonban bátran tekinthetjük akár magyar eredetű névnek is. De nézzük, milyen eredeztetést tulajdoníthatunk a 16-17. századi forrásokban felbukkanó többi névnek, s milyen megoszlást mutat a névanyag! Ha némiképpen egyszerűsítjük a kategóriákat,1 s nem vesszük számításba a lehetséges motivációk alapján az összes elképzelhető típust, akkor öt fő cso-

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 89

portot különíthetünk el: 1. etnikai hovatartozásra, 2. foglalkozásra, 3. népnévre, 4. személynévre, 5. származási helyre, 6. testalkatra utaló nevekkel találkozhatunk. Ennek megfelelően:

1.  etnikai hovatartozásra utal Sydo (5x), Sido;

2.  foglalkozásra a Kozoros, Soős (2x) ~ Sos (2x), Vargha (2x), Zabo, Szabó, Gereles, Koüach, Kouach (2x), Pynter;

3.  népnévre a Tóth;

4.  személynévre, azon belül:

a)  régi egyházi személynévre a Bereczk, Odor, Galffy, Leolkes (2x) ~ Leölkes ~ Leolkes (2x),

b) régi világi személynévre a Bankó, Csiba, Chyba (4x), Csyba, Chiba, Chomor (3x), Tábor,

5.  származási helyre, azon belül:

a)  nagyobb tájegység nevét rejti magában a név a Szálai ~ Szalaj esetében,

b) konkrét településnév fedezhető fel a Reni, Verekinei ~ Verekinej nevekben;

6.  testalkatra/nemzedékviszonyításra stb. utalnak a Kyssa (2x), és Nagy, Nadj családnevek.

A következő táblázat az egyes nevek gyakoriságát adja meg. Itt a két, 1646-ban még önálló település névanyagát értelemszerűen összevontam.

A huszonkét névből leggyakoribbnak a Csiba bizonyult, amelyet fentebb jellemző névnek mondtunk. A Lelkes itt még csak a harmadik helyet foglalja el. Megelőzi egy olyan név, a Sidó, amely, mint láttuk, máig használatos a településen. Csak ezután következik a Kovács, amelyet Hajdú Mihály a korabeli Magyarországon ún. általános névnek talált (Hajdú 1994, 1:145), tehát az egész magyar nyelvterületen elterjedtnek és nagyon gyakorinak számított.

Az egyes típusok gyakori vagy ritka volta az eredet szerinti csoportosításkor érdekes összefüggésre világít rá. Ezt mutatja a következő táblázat és az azt szemléltető diagram. Eszerint leggyakoribbak a személynévi eredetű családnevek. Azon belül több a régi világi személynevet tartalmazó, mint az egyházi személynévre visszavezethető. Tekintélyes súlyt képviselnek a foglalkozásra utaló családnevek. A tulajdonságra utaló családnevek között csak testalkatra vonatkozókat találunk, ha ugyan a Nagy nevek mindegyike valóban ez utóbbi motivációval magyarázható. Ami igazán meglepő, hogy az ország más pontjain oly gyakori Tóth családnevet itt csupán egy személy viselte, miközben Hajdú Mihály azt a korabeli Magyarország egyik leggyakoribb nevének találja (vö. Hajdú 1994, 1:138).

Az alábbi táblázat és diagram a fentebb ismertetett adatokat foglalja össze.

A korabeli Bögölypatony és Dióspatony között értelemszerűen vannak átfedések és különbözőségek is. Mindkét településen felbukkan a Csiba, Kovács, Nagy, Sidó. Ha összevetjük az itt fellelhető családneveket Hajdú Mihály 1526-1595 közötti anyagával – amely az 1574-ből származó listával nagyjából egyező időből származik, s az 1646-oshoz képest kissé korábbi -, érdekes összehasonlítást tehetünk. A felsorolt bögölypatonyi és dióspatonyi nevek közül általános, az ország más tájain is gyakori a Kiss, Kovács, Nagy, Szabó, Tóth, Varga (vö. Hajdú 1994, 1:133, 137, 141). Ezek tehát gyakoriságuk miatt nem tekinthetők jellemzőeknek már abban a korban sem. Jellemző lehetett viszont a Bankó, Bereck, Chomor, Chiba ~ Chyba ~ Csyba, Gaiffy, Leolkes ~ Leölkes ~ Leőikes, Odor. Ezen túl két olyan helynévi alapú családnév is szerepel a listában, amely településből csak egy-egy van a korabeli Magyarországon: Reni, Verekinei ~ Verekinej. Mindkét helynév – Rényés Vereknye – a korabeli Pozsony vármegye területén lokalizálható. Ezek tehát szintén helyet kaphatnak a jellemző nevek között. A két urbáriumban ránk maradt lista a törzsökös nevek meghatározásában is kiváló támpontnak számít, hiszen az az általam vizsgált periódus kezdetéhez képest is hozzávetőlegesen négyszáz évnyi rálátást biztosít.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 91

A Patonyok családnevei (1574, 1646)

10%

12%

40%

28%

D Személynév D Származási hely

I Foglalkozás ] Tulajdonság

D Etnikai hovatartozás D Népnév

A bögölyi részen feljegyzettek közül az általam vizsgált közel száz évben is megtaláltam a következőket:

–    Csömört, amely száz év átlagában a 7. leggyakoribb név (1,73%), az I-VII. időszakban mindvégig jelen van;

–    Kist, amely száz év átlagában a 17. leggyakoribb név (0,9%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak a VII. korszakban nem találkozni vele;

–    Tóthot, amely száz év átlagában a 21. leggyakoribb név (0,7%), s az I., II., V., VI. korszakban is regisztráltam;

–    Koszorúst, amely száz év átlagában a 23. leggyakoribb név (0,64%), s az I., II., V. korszakban bukkant fel.

Ma is megvan a diósi részen följegyzettek közül a:

–    Lelkes, amely száz év átlagában a leggyakoribb név (8,35%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Varga, amely száz év átlagában a 2. leggyakoribb név (4,03%), s csak a VII. időszakban nem találkozni vele;

–     Gálffi, amely száz év átlagában a 3. leggyakoribb név (3,61%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szálai, amely száz év átlagában a 20. leggyakoribb név (0,19%), s csak a II. és VII. időszakokban nem találkozni vele;

–    Soós, amely száz év átlagában a 38. (0,19%), s az I-VII. időszakot vizsgálva a IV., V., VI. korszakban volt jelen;

–    Vereknyei, amely száz év átlagában a 39. leggyakoribb név (0,16%), s bár nem a gyakorisági lista elején van, de az I. és VI. korszakban is fölbukkant.

Mindkét részen följegyezték és ma is megvannak a következő családnevek:

–    Nagy, amely száz év abszolút rangsorában a 4. helyet foglalja el (3,29%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Csiba, amely száz év abszolút rangsorában a 7. (1,73%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Szabó, amely száz év abszolút rangsorában a 10. (1,47%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Kovács, amely száz év abszolút rangsorában a 11. (1,38%), az I-VII. időszakban pedig mindvégig jelen van;

–    Sidó, amely száz év abszolút rangsorában a 16. (0,96%), s az I-VII. időszakot vizsgálva csak all. időszakban nem tűnt föl az anyakönyvek újszülöttekre vonatkozó rovataiban.

A bögölyi részen följegyzettek közül az elmúlt száz évben egyszer sem bukkant föl a Bereczk, Gereles, Pynter, Tábor. A diósi részen följegyzettek közül: Bankó, Odor, Reni. Ezek a családnevek a köztes négy évszázad során eltűntek a községből. Jellemző, hogy közülük négy a személynévi eredetű (Bereczk, Tábor, Bankó, Odor), kettő a foglalkozásnevek (Gereles, Pynter), egy pedig a származási helyre utaló nevek (Reni) csoportjának fogyatkozását eredményezte.

Kiscétény

Jelenlegi ismereteink szerint az 1664-es török adóösszeírás az olyan első forrás, amely megörökíti Kiscétény és Nagycétény családneveit. Eszerint Kiscétényben a tíz háztartás tizenegy fejadót fizető személyéből egyedül a Blaskovics által kérdőjellel megjelölt Kad/necről feltételezhetjük a név szláv eredetét. A többi családnév és a mellettük feltüntetett keresztnevek magyar nyelvi arculatúak. Ezek a forrás szerint a következők: Rudos István, Szilé János, Cseríny Miklós, fia Miklós legény, Gímesi Benedik, Varga János, Kámán István, Szabó Jancsi, Hamar István, Kovács János (Blaskovics 1989, 304). A nyelvhatár már akkortájt is a térségtől alig valamivel északabbra húzódhatott, amely a következő évszázadok során fokozatosan délebbre tolódott (vö. Dávid 1993, 7-32). Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a Nyitra vidéki települések egy jelentős részén már a török időkben is szép számmal adatol-hatók a szláv eredetű családnevek, amelyek mellett Blaskovicsnál a magyarra történő visszaíráskor gyakorta szlávos keresztnevet találunk. Ez arra enged következtetni, hogy már sok településen akkor is a szlovák és magyar népesség keveredésével kell számolnunk. Hogy melyiken pontosan milyen arányban, annak megválaszolásában a család- és keresztnevek nyelvi alkata csak iránymutató lehet, de egészen pontos eligazítást nem képes nyújtani.

Kiscétény korabeli névanyagában a következő csoportokba sorolhatók be a családnevek:

1.  foglalkozásra a Kovács, Rudos, Szabó, Varga;

2.  személynévre, azon belül:

régi világi személynévre a Kadinec, Kámán;

3.  származási helyre, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Cseríny (2x), Gímesi nevekben;

4. tulajdonságra utal a Hamar családnév;

5.  nemzedékviszonyításra utal a Szilé családnév.

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 93

Azonnal megjegyzendő, hogy a Kámán (Kálmán) kezdetben volt csak világi személynév. Később az egyház beemelte a nevet a Martirologium Romanumba. Ezen a néven két személyről is megemlékeznek a szentek sorában (Colmannus és Colomannus, vő. Nádasdy 1928, 135, 212).

A defter sorrendjét követve tíz különféle családnév maradt ránk a korabeli Kiscétényből:

A fentebbi adatok táblázatba foglalása után a következő helyzetkép tárul elénk:

Ezt diagrammal is szemléltethetjük:

Kiscétény családnevei (1664)

18%

37%

27%

■ Foglalkozás D Tulajdonság

I Származási hely         D Személynév

I Nemzedékviszonyítás

94 Vörös Ferenc

Első pillantásra szembeötlő, hogy nincsenek népnevek és etnikai hovatartozásra utaló családnevek. Ennek azonban nem tulajdoníthatunk túlzott jelentőséget, mivel a listában kevés név szerepelt. Ami azonban már figyelemre méltó, hogy nagyobb számban bukkannak fel foglalkozásnevek, s ezzel párhuzamosan kevesebb a személynévi eredetű családnév. A származási helyre utaló családnevekben konkrét településnevekre ismerhetünk, de nincsenek a tövekben nagyobb tájegységekre emlékeztető elnevezések. Az összehasonlításkor figyelembe kell vennünk azt a tényt, hogy a Patonyokban a Kis és Nagy nevek akár nemzedékviszonyító szerepet is betölthettek, bár a százalékok számításakor testi tulajdonságra utaló családnevekként soroltam be őket, ami meglehetősen önkényes eljárásnak tűnhet.

A családnevek közül – mint már említettem – csak egy tekinthető szláv eredetűnek. Megfejtése bizonytalan, de gyanítható, hogy a régi magyar Kada világi személynévhez járult az -inec képző (lásd a Kada címszót Kázmér 1993, 527; és az -inec képzőt Kniezsa 1965, 45, 48, 61, 75, 81, 104). Kniezsánál csupán néhány, ezzel a képzővel ellátott családnevet találunk, mint pl. a Laurínec (m. Lőrinc), Vacsinecz ~ Vascinec (< m-szlk. Vaskó < Ivan), Vaszilinecz (< ruszin Vasilij). Ezek mindegyike rövidült személynévi tövet rejt.

Az időbeliség érvényesítésekor fontos, hogy elvégezzük a korabeli és 20. századi névanyag összevetését, megállapítva, mely nevek maradtak fenn az évszázadok során. Tovább vizsgálandó, találhatók-e itt is jellemző és ún. törzsökös nevek. Bár tudom, ennek a vizsgálatnak jócskán korlátot szab a település kis lélekszáma. Ennek ellenére elvégeztem az összehasonlítást. Mindössze két családnév maradt fönn a rostán: a Kovács és a Szabó. Ezek a 20. században is mindvégig jelen vannak a településen. Ám mielőtt levonnánk a következtetést, hogy akkor ezek a nevek tör-zsökösnek számítanak, előtte meg kell állapítani, hogy a 17. századtól mindkettő általánosan elterjedt névnek számított a korabeli Magyarországon. 20. századi meglétük éppúgy következhet folytonosságból, mint későbbi betelepülésből. Ennek megállapításához a kérdéses családnevek történetét is nyomon kellene követnünk, amit itt nem tudunk megtenni. A két családnév törzsökösségének eldöntése éppen a jelzett okokból megalapozatlan következtetésekre vezetne.

Nagycétény

Az 1664-es keletkezésű török defterben Nagycétény akkori adófizetőinek neve is ránk maradt (Blaskovics 1989, 283), ami itt is alapot ad az időbeliség szempontjának érvényesítésére. Eszerint a falu névanyagának nyelvi arculata alapján az 53 háztartásból szláv eredetűnek tűnik a Javcsuk (2x), Jócsik, Kapinca (2x) és Kapince (2x), Kopal, Pelenka, Palica. Valójában azonban a Kapince (szik. Kapinca) annak a Nyitra megyei Káp községnek a szlovák helynévi megfelelője, amely már a defterben is szlovák alakban adatolható. Kiss Lajos a Káp és Kapince helynevek viszonyát párhuzamos névadással magyarázza (vö. Kiss 1988, 1:680-681). Esetünkben tehát a szláv eredetű puszta helynév vált családnévvé. Ez a névadási mód inkább a magyar közösségre jellemző. A személynévvé vált puszta helynév egyébként meglehetősen gyakori a németben csakúgy, mint a magyarban, de a szlávban minden bizonnyal hungarizmus, esetleg germanizmus (vö. Mizser 2000, 17). A szláv eredetűek valamivel több mint ötödét teszik ki a névanyagnak (20,37%). Bizonytalan, hogy melyik nyelvhez tartozik a Darvacs, de a tőben a Dárius személynevet vélem felismerni (vö. Kázmér 1993, 282), amelyhez a szlovákban és magyarban egyaránt fellelhető -acs képző kapcsolódhatott (-acs és -ác képzőre vö. Kázmér 1993, 282; és lásd Kniezsánál a Benkacs nevet; Kniezsa 1965, 64). Mindkét nyelvhez tartozhat a Kolár (vö. Kniezsa 1965, 106). A Kapincáról a tövön lévő képzőbokor alapján állapítható meg, hogy szláv eredetű, de a tő alapját vagy a török qap ‘rokon’ (Kiss 1988, 1:680-681) vagy a német Kapp ‘kappan’ képezi (vö. Brechenmacher 1957-1963, 11:11). Az összeírás többi nevéről bizton megállapítható annak magyar eredete. Ezek a következők: Ács, Balás (4x), Balog és Balok, Bodor (2x), Borbíl, Bugár, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Hegedűs, Juhász (2x), Kaszán, Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Máté (2x), Pető, Sebes, Szabó, Szapi, Szenici, Terkes (4x), Tót (3x). A felsoroltak közül talán csak a Juhász olyan, amelynek köznévi alapja magyar > szlovák irányú kölcsönzése ún. szlovák-magyar családnévre enged következtetni. (Megjegyzendő, hogy Fülöp László szerint a Golával kapcsolatban nem zárható ki teljesen annak szláv eredete sem. Kázmér Miklós ezt a nevet viszonylag gazdagon adatolja, s talán nem véletlen az sem, hogy forrásainak nagy része felső-magyarországi területekre – Gömör, Pozsony megye – vezet bennünket [vö. Kázmér 1993, 413]. Fülöp László szóbeli információját köszönettel fogadtam.)

Bár jelen munkában a családnevekkel foglalkozom, mégis itt teszek említést arról, hogy ugyanebben a listában a következő keresztnevekkel találkozhatunk: Alberd (2x), András (4x), Balás (2x), Bálind, Benedik (2x), Gergői (4x), György (4x), István (7x), Jancsi (3x) és János (lOx), Jónás, Martin és Márton (4x), Mátyás, Mihál (8x), Miklós (2x), Pál, Tomás (2x). Erre azért kerítek sort, mert bár első pillantásra csupa magyar keresztnévvel van dolgunk, valójában azonban a Martin, Mihál és Tomás akár szlovák nyelvű viselő feltételezését is megengedi. Vagyis lehetséges, hogy a korabeli névhasználó közösség kétnyelvű volt.

A hajdani nagycétényi családnevek a következő névadási indítékokról tanúskodnak. A családnevek kialakulásakor a valamikori ős:

1.  foglalkozására az Ács, Borbíl, Gonba Hegedűs, Juhász (3x), Kovács (2x), Kuruc, Maszáros (2x) ~ Mészáros és Míszáros, Szabó; Kolár,

2.  népnevére a Tót (3x);

3.  személynevére, azon belül:

a)   régi egyházi személynevére a Balás (4x), Darvacs, Gele, Máté (2x), Pető, Sebes; Jócsik, Javcsuk (2x), Pálén ka, Palica;

b)   régi világi személynevére a Bodor (2x), Terkes (4x);

4.  származási helyrére, azon belül:

konkrét településnév fedezhető fel a Csobándi, Kapice ~ Kapinca, Kaszán, Szapi, Szenici nevekben;

5.  tulajdonságára, ezen belül:

a)   külső testi tulajdonságára utal a Csonka, Góla;

b)   belső, esetenként akár metaforikus tulajdonságára vagy valakinek a szokására utalhattak a Balog, Balok, Bugár, Kopal2 családnevek.

További bizonytalanságokat is rejt a besorolás, de ezek nem mindegyikére térek ki, hiszen azokról a magyar eredetű nevek esetében a megfelelő szócikkeknél Kázmér Miklós családnévszótára is említést tesz (Kázmér 1993). Ezek közül a főbbek.

A Sebes név nemcsak a Sebestyén tőrövidítéses továbbképzése lehet, hanem külső testi tulajdonságra is utalhat. A Palica név a viselő által használt szimbolikus tárgy értelmezését is magába rejtheti (szik. palica ‘pálca’). Fejtörést okozott a Gonba etimologizálása is, hiszen joggal számolhatunk a Gomba téves lejegyzésével csakúgy, mint a Gonda név elírásával. Ez utóbbi esetben régi egyházi személynév tőrövidítéses továbbképzésére kell gondolnunk (vö. Kázmér 1993, 416). Problémát okozott a Javcsuk megfejtése is. Itt a tővégi szláv -cuk képző jól felismerhető. A tő kétféle megközelítést is megenged: vagy a Jakub tőrövidítésével kell számolnunk, de ez esetben nem tudjuk kellően magyarázni a képző előtti v elemet, vagy a szláv/szlovákyavur ‘jávor, juhar’ tövet próbáljuk benne etimologizálni. Magam az első mellett döntöttem, de nem zárom ki a másodikként említett lehetőséget sem.

Nagycétényen az 1660-as években a legtöbb nevet egy-egy önálló adózónak számító család viselte. Csupán a Balázs, Mészáros, Terkes, Kapinca (4x), Juhász, Tóth (2x), Balog, Bodor, Javcsuk, Kovács, Máté (2x) családnév volt az egyszeri előfordulásnál gyakoribb. Ezt mutatja az alábbi táblázat, amelyben a több alakváltozatban előforduló neveket az egyszerűség kedvéért mai alakjukban adom meg:

Családnevek az idő dimenziójában Nyugat-Szlovákiában 97

Különösen szembeötlő, hogy itt a korban általánosnak mondható családnevek egyike sem áll az élen. Viszont ott van az élbolyban a Tót és a Kovács. Ez utóbbi tény nagyjából megfelel annak az általános helyzetképnek, amelyet Hajdú Mihály a középmagyar korral kapcsolatban felvázolt (Hajdú 1994, 1:145).

A névadás motivációjának vizsgálata során a következő számszerű adatokat kaptam:

Az összesített adatokat a szemléletesség kedvéért kördiagramon is ábrázoltam. íme:

Nagycétény családnevei (1664)

39%

30%

■ Személynév ■ Foglalkozás D Tulajdonság D Származási hely ■ Egyéb                  D Népnév

Nagycétény esetében is igen érdekes, mi maradt meg a fentebb tárgyalt 17. századi névanyagból a 20. századra. Továbbá megvizsgáljuk, mely családnevek számítanak törzsökösnek, illetőleg melyek a jellemző nevek.

A 20. századi névanyagban is végig jelen vannak a következők: Mészáros (3.) (4,31%), Borbély (4.) (3,91%), Balázsi ~ Balázsy (7.) (2,89%), Jócsik (10.) (2,22%), Kovács (36.) (0,53), Szabó (40.) (0,38%). A név mögött arab számmal jelöltem a 20. századi sorrendre vonatkozó adatot, s a gyakoriságot százalékban is megadtam. Némi magyarázatra szorul, miért társítottam az 1664-es Baláshoz a Balázsi

98 Vörös Ferenc

családnevet. Való igaz, a 20. századi alakon -/ (< -a/-e) patronimikum-képző van, a török defterben viszont a név puszta tőalakban található. Ezzel kapcsolatban úgy gondolom, tollban maradt tővéggel lehet dolgunk, ugyanis az idegen ajkú lejegyző nem sok jelentőséget tulajdoníthatott annak, hogy a név végén hallatszott-e a morfológiai funkciójú vokális vagy sem.

A defterből beazonosítható többi név a 20. század folyamán csak itt-ott bukkant fel. Ezek a következők: Máté (0,20%), Balogh (0,16%), Tóth (0,13%), Hegedűs (0,07%), Bogár (0,07%), Kollár (0,04%), Ács (0,02%). A 20. századi korszakonkénti megoszlásukat mutatja be a táblázat:

A számbavétel természetesen egyik név esetében sem jelenti automatikusan a hajdani családok folytonosságát, csupán a név kontinuitásáról van szó itt is és a többi község esetében is.

Nincs meg a mai névanyagban: Bodor, Csobándi, Csonka, Gele, Góla, Gonba, Juhász, Kaszán, Kuruc, Pető, Sebes, Szapi, Szenici, Terkes, Javcsuk, Kapinca ~ Ka-pince, Kopal, Pálenka, Palica, Darvacs.

A fentiekből következően törzsökös neveknek látszanak a Mészáros, Borbély, Balázsi ~ Balázsy, Jócsik, Kovács, Szabó. Ezek egyébként a község mai névanyagában is a leggyakoribbak között foglalnak helyet. A felsoroltak közül jellemző névnek tűnnek Nagycétényben a Mészáros, Borbély, Balázsi és a Jócsik. Ezekhez társulnak majd azok a letagadhatatlanul nagycétényi nevek, amelyek a török időket követően honosodnak meg a faluban, s az ilyen nevet viselő családokat ma is messze földön a szóban forgó településhez kötik. Itt említhetjük többek között a Rákóczi-szabadságharc táján gyökeret verő Presinszkyt és Motesickit. Az előbbi egyúttal a faluban ma is a leggyakoribbnak számító családnév. Rajtuk kívül jellemző neveknek tűnnek a 20. századi névanyagban: Berkes, Ficza, Kisucky Szőke, Szusztor.

Irodalom

Blaskovics József 1993. Az újvári ejálet török adóösszeírásai, Pozsony.

Brechenmacher, J. K. 1957-1963. Etimologisches Wörterbuch der deutschen Familienna-men. Bd. 1-2. Limburg.

Constantinescu, N. A. 1963. Dictionar onomastic romfnesc. Bukarest, 1963.

Dauzat, Albert 1951. Dictionnaire Étymologique des Noms de Famille et Prénoms de France. Paris.

Dávid Zoltán 1993. A magyar-szlovák nyelvhatár 1664-ben az érsekújvári ejalet területén. Budapest, 7-32. p. /KSH Népességtudományi Kutató Intézet Történeti Demográgiai Füzetek, 12. 1./

Gergely Piroska, B. 1981b. A kalotaszegi magyar családnevek rendszertani és funkcionális vizsgálata. Budapest. /Nyelvtudományi Értekezések, 108./

Hajdú Mihály 1994. A középmagyar kor személynévtörténete (1526-1772). /-///. köt. Budapest. (Kézirat.)

Horváth Ildikó—Telekiné Nagy Ilona 2000. Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Kázmér Miklós 1993. Régi magyar családnevek szótára XIV-XVII. század. Budapest, Magyar Nyelvtudományi Társaság.

Kiss Lajos 1988. Földrajzi nevek etimológiai szótára. /-//. Negyedik, bővített és javított kiadás. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Knappová, Miloslava 1992. Príjmení v soucasné cestine. Jazyková prírucka. Liberec, AZ KORT, a.s.

Kniezsa István 1965. A magyar és a szlovák családnevek rendszere. Budapest. (Kézirat.)

Koncsol László 1996. Patonyföld. A hűbériség történelmi forrásaiból. I. köt. Pozsony, Kalligram. /Csallóközi Kiskönyvtár./

Mizser Lajos 2000. Tirpák vezetéknevek. Nyíregyháza, Stúdium Kiadó.

Nádasdy Marián (szerk.) 1928. Római martirologium. 2. kiad. Székesfehérvár.

Naumann, Horst 1989. Familiennamenbuch. 2., javított kiadás. Leipzig, VEB Bibliographischer Isnstitut.

Scítanie obyvateíov, domov a bytov 2001. Základné údaje. Národnostné zlozenie obyvateíst-va. Statisticky urad Slovenskej republiky, 2001, 50-53. p.

Sebők László 1997. Határokon túli magyar helységnévszótár. Budapest, Teleki László Alapítvány.

Svoboda, Jan 1964. Staroceská osobníjména a nase príjmení. Praha.

Vörös Ferenc, 1999. Anyakönyvi adalékok a csehszlovákiai és szlovákiai magyarság jogfosz-tottságához. 1918-tól napjainkig. Budapest, 204-212. p. /Névtani Értesítő, 20./

Vörös Ferenc 2001a. A hatalomváltások következményei a Felvidéken a XX. századi névadásban. In: 11. Élőnyelvi Konferencia. Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének Évkönyve. Különszám. Újvidék, 47-58. p.

Vörös Ferenc 2001b. Családnevek vizsgálata négy szlovákiai községben az 1896-1999 közötti időszakban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83-120. p.

100 Vörös Ferenc

Vörös Ferenc 2002a. Magyar-szlovák családnevek nyelvföldrajzi vallomása. In: Szabó Géza-Molnár Zoltán-Guttmann Miklós (szerk.): IV. Dialektológiai Szimpozion. Szombathely, 2001. augusztus 23-25. Szombathely, 2002, 305 -315. p.

Vörös Ferenc 2002b. Nyelvváltás és -tartás a keresztnévhasználat tükrében két Nyitra környéki községben. In: Hoffmann István-Juhász Dezső-Péntek János (szerk.): Hungarológia és dimenzionális nyelvszemlélet. Előadások az V. Nemzetközi Hungarológiai Kongresszuson (Jyváskylá, 2001. augusztus 6-10.). Debrecen-Jyváskylá, 139-153. p. Vörös Ferenc 2003. Felvidéki családnevek onomatodialektológiai vallomása. Budapest, 143-147. p. /Névtani Értesítő, 25./

I

A nyelvészettudomány állandó fejlődésében a régitől új szemléletet hozó paradigmaváltások mellett időnként, külső hatásra (új eszközök, lehetőségek: pl. számítógép) a már létező áramlatoktól lényegében független új diszciplínák is létrejönnek. Ilyen új nyelvészeti ág többek között a számítógépes nyelvészet és a korpusznyelvészet is. Tanulmányomban kísérletet teszek a korpusznyelvészet rövid bemutatására, valamint áttekintem, hogyan készül a Magyar Nemzeti Szövegtár szlovákiai magyar anyaga, amelynek összeállításán a Gramma Nyelvi Iroda munkatársai dolgoznak.

A latin eredetű korpusz (corpus = test, törzs; összesség, gyűjtemény [Gyökösy 1989]) szó a magyar nyelvű terminológiában az angol nyelven keresztül honosodott meg (corpus, tsz. corpora vagy corpuses). Hagyományos felfogásban (írott) szövegek halmazát jelenti, ám a modern nyelvészetben ehhez az alapjelentéshez sajátos kiegészítő jelentések is kapcsolódnak. A számítógépes adatfeldolgozás elterjedése miatt újabban korpusznak csak az olyan szövegek gyűjteményét nevezik, amely már előzőleg számítógépes feldolgozáson ment keresztül (a számítógépes feldolgozás folyamatára a későbbiekben még kitérek) (vö. pl. Sulc 1999, 9-10; Cermák 1995, 119; Váradi 2000, 263).

II

A korpusznyelvészet az a nyelvészeti diszciplína, amely rendszeresen és rendszerszerűén foglalkozik a nyelvi korpuszokkal, valamint az azokat tároló és feldolgozó eszközökkel, illetve a nyelvi rendszerek és nyelvi funkciók jobb megismerése céljából vizsgálataiban olyan eszközöket használ, amelyekre ez idáig nem volt lehetőség (vö. Cermák 1995, 121). Egy másik megfogalmazás szerint „a korpusz-alapú nyelvészet az empirikus vagy más szóval adat-intenzív nyelvészetnek azon ága, amely számítógépen tárolt, számítógépes kereséseket lehetővé tevő, strukturált szövegegyüttesen alapszik” (Reményi, megjelenés alatt). A két definícióból kitűnik, hogy olyan nyelvészeti ágról van szó, amely vizsgálati eszközei révén szoros kapcsolatban van a számítógépes nyelvészettel. Frantisek Cermákcseh korpusznyelvész szerint a két diszciplína közötti különbségek főleg a módszerekben és az eszközökben vannak, a kutatások kiindulópontja mindkét esetben megegyezik – ez a számítógép (Cermák 1995, 121).

A korpusznyelvészetet adatorientáltsága és adatfeldolgozásának módszerei egyértelműen az empirikus nyelvészetbe sorolják. Az adatok esetlegessége, a kapott eredmények megkérdőjelezhetősége csökken, illetve megszűnik, hiszen a korpusznyelvész eredményeit minden esetben (nagy mennyiségű) adattal tudja alátámasztani. Az ilyen alapon nyugvó kutatások eredményei megbízhatóbbak, hiszen azok minden esetben konkrét írott vagy elhangzott (a beszélt szövegek is írott formában kerülnek feldolgozásra) szövegeken alapszanak. Az eredmények adekvátsága természetesen itt is az anyagmennyiség nagyságával azonos arányban növekszik. Teljességgel megbízható eredményt csak nagy korpusz tud felmutatni, viszont azt is érdemes szem előtt tartani, hogy a különböző nyelvészeti kutatásokhoz szükséges korpuszok nagysága különbözhet. Az anyagmennyiség nagysága azonban állandóan növelhető, mivel a mai, nagyteljesítményű, gyors számítógépeknek a több száz millió szavas korpuszok tárolása sem okoz gondot, s a bennük történő keresés is másodpercek, percek alatt elvégezhető. Ilyen háttérrel a leíró nyelvészeti diszciplínák és a szociolingvisztika is nagyobb eredményességgel dolgozhat. Nagy mennyiségű anyagon ugyanis a morfológiai vagy szintaktikai vizsgálatok biztosabban végezhetők el (ezekhez ma már számítógépes programok is készültek), de egy kellőképpen strukturált korpusz a beszéd normáinak vizsgálatában is nagy segítség lehet (vö. Stícha 1994). Az élőnyelvi, illetve nyelvrendszerbeli vizsgálatok mellett az sem lehet mellékes, hogy a jövőben napvilágot látó nyelvtankönyvek példamondatai, nyelvtani szerkezetei nemcsak a gondosan szerkesztett irodalmi művekből, hanem az élő nyelvből is átvehetők lesznek. Nem szabad elfelednünk azonban, hogy „egy ilyen korpusz nem végcél, hanem eszköz, amely adatokat szolgáltat a beszélőközösség szintjén érvényes nyelvi rendszer szabályainak megfogalmazásához. Ez utóbbi, azaz az X nyelv grammatikája vezet el a ténylegesen előfordultakon túl a lehetséges esetekről számot adó leíráshoz” (Váradi 2001, 1286).

A számítógépes feldolgozást igénybe vevő korpusznyelvészet kezdetei az 1960-as évek elejére esnek. Egyes adatok szerint szövegek elektronikus adatbázisának létrehozását Paul Imbs már 1957-ben szorgalmazta (Klímová 1994, 256). Ez persze nem jelenti azt, hogy az 1960-as évek előtt élő nyelvészek nem dolgoztak volna különböző célokra összegyűjtött szövegekkel, korpuszokkal, csupán ezek gyűjtése, feldolgozása kézi erővel, nem pedig számítógépekkel történt. A korpuszok első felhasználói valószínűleg a lexikográfusok voltak (Sulc 1999, 28), akik szótáraik elkészítéséhez nagy mennyiségű „preparált” szöveget használtak fel.2 Azonban nemcsak a lexikográfusok, hanem a diakronikus nyelvállapottal foglalkozó más nyelvészek munkája sem képzelhető el összegyűjtött szövegek vizsgálata nélkül, így természetes, hogy a „korpuszokkal” dolgozó nyelvészetnek nagy hagyománya van. A korpuszok jelentőségét csak a generatív nyelvelmélet elterjedése után vonták egy időre kétségbe.

Az első nagyobb, nem számítógépes korpuszok közé tartozik az Oxford English Dictionary (OED), amelynek 1928-ban megjelent kiadása például 414 825 címszót tartalmazott, ami 50 milliós szóanyagnak3 felel meg. A számítógépes korszak előtti idők legjelentősebb korpusza a Survey of English Usage (SEU) Corpus, amelyet elsődlegesen az angol nyelv grammatikájának tanulmányozására hoztak létre (természetesen ma már létezik számítógépes formában is).

A korpusznyelvészet átértékelését az 1961-ben megkezdett és 1964-ben publikált Brown Corpus („Brown University Standard Corpus of Present-Day Edited American English”) idézte elő. A Brown Corpus volt az első számítógéppel összeállított elsődlegesen nyelvészeti célokra készített korpusz. Végső formája mintegy 1 014 312 szót tartalmaz, amit 500 darab átlagosan 2000 szót tartalmazó amerikai angol nyelven írott összefüggő szöveg alkot. A Brown Corpus a későbbiekben kidolgozott szerkezete, nagysága és anyaga miatt valamilyen formában több korpusz mintájául szolgált (a felsorolástól most eltekintek).

Az 1980-1990-es évekig készült korpuszok a nyelvészeti kutatások számára új lehetőségeket nyitottak. Ekkor a kisebb korpuszok mérete már nem volt elég a különböző kutatások számára, s nyilvánvalóvá vált, hogy megbízható kutatásokat csak nagyobb korpuszokon lehet végezni (Sulc 1999, 35). A korpusz méretét egyszerűen úgy határozhatjuk meg, mint az azt alkotó részek (szavak) összességét (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/nodell.html). A kisebb korpuszok csupán egyes nyelvi jelenségek vizsgálatára elegendőek. A nagy korpuszok időszakát a John Sinclair által vezetett projekt, a COBUILD Corpus („Collins Birmingham University International Language Database”) kezdte el. Ez egy új angol szótár készítése kapcsán készült, amelyet a Collins Kiadó és a birminghami egyetem közösen állított össze. Szóanyaga az 1960-as évektől gyűjtött nem tudományos írott és beszélt nyelvi (a beszélt nyelv a korpusz 25%-át teszi ki) szövegeket tartalmaz. Sinclairék a COBUILD Corpust tovább bővítették, és létrehozták a Bank of English (BoE) korpuszt, az első nem zárt, anyagában állandóan bővülő (monitor corpora) korpuszt (az interneten lévő anyag szerint 2002 januárjában 450 millió szót tartalmazott). Nem sokkal a BoE után három kiadó, két egyetem és egy könyvtár támogatásával létrehozták a British National Corpust (BNC): a korpusz 4124 modern brit angol írott és beszélt szöveget tartalmaz, ami hat és negyed millió körüli mondatot, azaz 100 milliónál is több szót tartalmaz.

A korpuszok elkészítését hosszas tervezés folyamata előzi meg. Mielőtt a korpusz struktúrája elkészülne, a szerkesztőknek át kell gondolniuk, hogy a végleges strukturált elektronikus szövegtár milyen célt szolgál majd (például egy nagyszótár alapját képezi-e majd, vagy morfológiai vizsgálatok anyaga lesz). Továbbá még a tervezés első fázisában el kell dönteni, hogy a születendő korpusz milyen mennyiségű anyagot tartalmazzon, illetve hogy a korpusz zárt (referenciakorpusz) vagy nyílt, azaz állandóan bővülő (monitorkorpusz) legyen-e. A referenciakorpuszok (ilyen például a BoE, BC) általában előre meghatározott nagyságúak és struktúrájúak, tehát általában statikusak. Céljuk, hogy elégséges mennyiségű4 anyagot tartalmazzanak az alapvető lexikológiai és megbízható grammatikai vizsgálatok számára. Mivel statikus, anyagukban nem változó korpuszokról van szó, ezért megfelelnek a párhuzamos korpuszok követelményeinek. A párhuzamos korpuszok olyan két- vagy többnyelvű korpuszok, amelyben egy mű és annak egy vagy több nyelvre lefordított változatai szerepelnek, így a fordításelméleti munkákban nagy jelentőségűek (a párhuzamos korpuszról lásd pl. Váradi 2002a). A monitorkorpuszok az előzőektől eltérően dinamikusak, folyamatosan bővítettek, így akár több száz millió szót is tartalmazhatnak. Mivel a monitorkorpuszok a referenciakorpuszokhoz viszonyítva nagyobbak, ezért a referenciakorpuszokon elvégezhető vizsgálatok a monitorkorpuszokon megbízhatóbb minőségben vihetők végre (www.ilc.pi.cnr.it/EAGLES96/corpustyp/ nodel.html).

III.

Mivel a korpuszok a nyelv egészére érvényes vizsgálatokat tesznek lehetővé (ez az elsődleges céljuk), ezért a velük szemben elsődlegesen elvárható tartalmi és formai követelmény a reprezentativitás. A korpusznyelvészet fejlődésével a reprezentativitás fogalma is változik, módosul (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). A kezdetleges, mai mércével nézve kisebb korpuszoknál a reprezentativitás fogalmát „bizonyos optimális változattal (csakis a megfelelő, sőt ideális változattal) hozták összefüggésbe” (Cermák-Králik-Kucera 1997, 117). Ez azt jelentette, hogy azok a korpuszok számítottak reprezentatívnak, amelyek a lehető legtöbb szót tartalmazták, és struktúrájuk a lehető legtöbb regisztert tartalmazta. Ma az élő nyelvvel foglalkozó nyelvészek szemében az „ideális” jelző negatív jelentéstartalmú, egy olyan állapot jelzője, amelyet a változó nyelv soha nem tud elérni, csak megközelíteni. Mivel a nyelv állandóan változik, ezért korpuszokkal soha nem leszünk képesek lefedni az „ideális nyelvi nagyságot” (még a monitorkorpuszokkal sem). Ezért ma már általánosan elfogadott tény, hogy a korpuszok nem lehetnek abszolút értelemben reprezentatívak, így esetükben a reprezentativitás statisztikai értelemben vett reprezentativitástjelent, azaz a reprezentativitásnak az adott közösség, populáció összetettségét, annak elvárásait kell tükröznie (vö. Reményi, megjelenés alatt; Bieber 1993; Cermák 1995, 124-125; Váradi 2000, 266, 2001, 1286). A korpusz egyes részeinek olyan arányban kell szerepelnie, ahogy az a valóságban létezik, illetve ha ez nem lehetséges, akkor legalább ennek az állapotnak az elérésére kell törekedni. A demográfiai statisztikák mellett a reprezentativitást a szövegek recepciója (kiadói oldal: kiadási lista, Books in print, kurrensperiodika-lista, tehát egy szűkebb nyelvi közösség produktumai) és percepciója (befogadói oldal: bestseller listák könyvtári kölcsönzési statisztikák, periodikák olvasottsági statisztikái) is befolyásolja. A reprezentativitás megközelítésénél mindkét oldalt egyaránt figyelembe kell venni, s a korpuszok kialakításánál meg kell keresni a két oldal közötti megfelelő arányt. Biber 1993-as cikkében a receptív és perceptív oldal mellett külső (external criteria) és belső (internal criteria) kritériumokról is beszél. A belső kritériumokat nyelvészeti (nyelvi szempont, a szöveg formalitása stb.), a külső kritériumokat nem nyelvészeti kritériumokként (nem nyelvi szempont, a szöveg tipológiáját érintő szempontok: pl. eredet, műfaj, szituáció, idő stb.) határozza meg (Biber 1993, 245).

A korpusz reprezentativitását érintő nézetek nagyon változatosak. Bizonyos nézetek szerint a reprezentativitás rétegzett mintavétellel biztosítható, megközelíthető. Ezt a mintavételt választották például a budapesti szociolingvisztikai interjú készítői is, azaz esetükben is a minta a valóságot tükröző arányokban szerepelt. Biber, a reprezentativitás egyik nagy szakértője 1993-as cikkében éppen ennek ellenkezőjét hangsúlyozza, amikor azt mondja, hogy „az arányos minták csak abban az értelemben reprezentatívak, hogy hűen tükrözik a nyelv regiszterei közötti gyakorisági arányokat – nem reprezentálnak azonban számokban nem kifejezhető relatív fontosságot” (Biber 1993, 247-2485). Biber elveti a rétegzett mintavételen alapuló korpuszokat, mivel az ilyen korpuszok szerinte nem tükrözik „reprezentatívan” a nyelvi változatokat, mert így a korpuszba számos olyan szövegtípus nem kerülne be, amelyeknek a mindennapi életben fontos szerepük van (pl. államszerződések, törvények, biztosítási kötvények vagy bármilyen ritkán olvasott könyv). Biber a rétegzett mintavétel helyett a mintavétel alábbi hierarchikus rendszerezését ajánlja (Biber 1993, 2456):

1.  Közeg                                                             írott/beszélt/felolvasott

2.  Közreadás formája                                         kiadott/nem kiadott

3.  Beszédhelyzet                                                intézményes/egyéb nyilvános/

magán/személyes

4.  Címzett

a)  száma                                                     tömeges/többes/egyéni/saját

b) jelenléte, azaz idő és hely                      jelen van/nincs jelen

c)  részvétel                                                  nincs/kicsi/intenzív

d)  közös tudás                                            általános/szakmai/egyéni

5.  Közlő

a)  demográfiai változók                               nem/kor/foglalkozás stb.

b) elismertség                                            elismert egyén/intézmény

6.  Tényszerűség                                                 tényszerű/informatív/köztes/fikció

7.  A közlés célja                                                 meggyőzés, szórakoztatás, tájékoz-

tatás, irányítás,

magyarázás, elbeszélés, leírás, feljegyzés, önkifejezés stb.

8.  Téma

A korpuszok tervezésénél Biber azért sem tartja elfogadhatónak a reprezentativitás arányosságra épülő fogalmát, mivel szerinte az ilyen, a valóságot mintázó reprezentatív korpusz durván 90 százaléka konverzáció lenne, 3 százaléka levél és feljegyzés, míg a fennmaradó 7 százalék tartalmazná a többi beszédstílust (beleértve a különféle újságokat, cikkeket, akadémiai székfoglalót, kiadatlan írásokat stb.) (Biber 1993, 247), az ilyen korpusz pedig nem biztosít a különböző nyelvészeti vizsgálatok számára elegendő nyelvi változatosságot. Szerinte a fent ismertetett összetételből a konverzáción kívüli 10 százaléknyi szöveg az érdekes, mivel ez tartalmazza a nyelvi változatok széles skáláját. Biber értelmezésében tehát a korpusz reprezentativitása megváltozik: nem az a cél, hogy a minta visszaadja a valóságban észlelt arányokat, hanem hogy a korpusz minél szélesebb rétegben tartalmazza (reprezentálja) a nyelvi változatokat. Ez esetben a korpusz célja, hogy minél több nyelvi változatot gyűjtsön össze, így azonban az összegyűjtött anyagon belüli strukturálás kérdése nincs megoldva.

A szövegek proporcionális reprezentáltsága mellett tehát – ahogy azt már az előző bekezdésben említettem – fontos kérdés a tematikus reprezentáltság is, azaz nemcsak az fontos, hogy mekkora7 legyen a korpuszba kerülő minta, hanem hogy mi kerüljön a korpuszba. Ez esetben elsőrangú feladat eldönteni, hogy milyen célt szolgál majd a korpusz, hiszen a vizsgálat milyensége meghatározhatja a korpuszba kerülő anyagokat. így például a publicisztikai nyelvet vizsgáló korpuszba eleve nem kerül bele például a helyi pékség alkalmazottai között folyó vita szövege, míg a nagyszótári korpuszban, amelynek célja egy nyelv szótári anyagának összeállítása, ilyen minta is elfogadható. A „pékség dolgozóinak vitája” felvet egy további kérdést, mégpedig azt, hogy a korpuszokban szereplő anyagban a beszélt és írott nyelv milyen arányban legyen képviselve. A korpusznyelvészek általában elvetik annak lehetőségét, hogy a „beszélt és írott nyelvi regiszter- és műfajvariabilitás eloszlása felmérhető lenne (pl. Biber 1993, 247; Reményi, megjelenés alatt). A beszélt nyelvi korpuszok elkészítése jelenleg feldolgozásuk miatt nagyon költséges, ezért az írott nyelvet rögzítő korpuszokhoz képest jóval kevesebb van belőlük, illetve a nyelv mindkét formáját rögzítő korpuszokban az írott változathoz képest jóval kisebb arányban szerepelnek (a beszélt nyelvet feldolgozó korpuszok is természetesen megfelelő módon és technikával lejegyzett írott korpuszok). Az írott és beszélt nyelvet egyaránt tartalmazó korpuszokban a beszélt nyelv mennyisége a valósághoz viszonyítva jóval alulreprezentált (egyesek szerint a mindennapi életben létrejövő szövegek 90-95 százaléka beszélt nyelvű, és csupán mintegy 5 százaléka írott nyelvű szöveg [Sulc 2001, 53]), illetve azok a korpuszok, ahol ezek az arányok megfelelnének a valóságnak, a kevés anyag miatt még sokáig nem lesznek felhasználhatók az alapvető nyelvészeti vizsgálatok számára (Sulc 2001, 53). A korpuszok proporcionalitásáról befejezésképpen még annyit, hogy jelenleg még nem létezik olyan általánosan elfogadott belső struktúra, amelyet a korpuszok összeállításánál megnyugtatóan követni lehetne (vö. Sulc 1999, 20).

Az elektronikus rendszerekben tárolt korpuszoknak csak akkor van jelentőségük, ha felhasználásuk is elektronikus úton történik. A felhasználást segítő szoftverekhez ma már nem nehéz hozzáférni (ahogy a különböző nagykorpuszokhoz sem, mivel ezek – még ha nem egész terjedelmükben is, de – megtalálhatók az interneten). Mivel a korpuszok eleve számítógépes feldolgozáson mennek keresztül (annotáció), s a szövegek minden esetben preparáltak (kódokkal ellátottak – tagging), ezért számítógépes keresőprogramok, valamint más (nyelvi) elemzőprogramok számára köny-nyen kezelhetők, a különböző munkálatokat bennük megfelelő programokkal mindenki problémamentesen elvégezheti. A számítógépes felhasználás eszközeivel, azok működési elveivel, illetve az ilyen programok megalkotásának nehézségeivel most nem foglalkozom, mindössze annyit említek meg, hogy Magyarországon ilyen jellegű angol és magyar nyelvű programok készítésével a MorphoLogic Kft. foglalkozik (ők szerkesztették többek között a Windows Word magyar nyelvű helyesírás-ellenőrző programját).

IV

A korpuszok gyakorlati jelentőségét felismerve (különböző nyelvészeti és nem nyelvészeti kutatások anyagaként egyaránt használatosak) az 1990-es években az angol nyelvű korpuszokon kívül más nemzetek is megalkották saját nemzeti korpuszaikat. A szlovák, cseh és magyar korpusz összeállítása is az 1990-es évek elején, közepén kezdődött el. Jelenleg annak ellenére, hogy sorra jönnek létre az egyes nemzeti korpuszok, még mindig az angol nyelv rendelkezik a legtöbb, leggazdagabb és legjobban strukturált korpuszokkal, ismereteim szerint több mint hússzal.

A Magyar Nemzeti Szövegtár8 (MNSZ) munkálatai 1998 elején kezdődtek el a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének Korpusznyelvészeti Osztályán, amely 1997 elején alakult meg. A nagyszabású munkálatokat Váradi Tamás vezeti. A korpusznyelvészeti osztály célja létrehozni egy reprezentatív korpuszt, amely legalább 400 millió szót tartalmazna, s amivel az MNSZ felzárkózna a jelenlegi nyugat-európai szintre. A kezdeti tervek alapján az MNSZ 100 millió szót tartalmazott volna, ám a későbbiek folyamán ez a mennyiség szerencsére jóval felülmúl-hatónak bizonyult (vö. Váradi 2000, 266). Az MNSZ jelenleg mintegy 152 millió szót tartalmaz, amelynek Magyarországon kívüli anyaga csupán elenyésző mennyiségű (mintegy 1,5 millió szó, így a jelenlegi korpusz „nemzeti” megnevezése nem teljesen adekvát). Ennek forrása a szlovákiai Új Szó és a Romániai Magyar Szó internetes anyaga volt. Mivel a szövegtár a jelenlegi élő nyelv tára kíván lenni, ezért az alkotók igyekeztek az 1980-as évek végétől, 1990-es évek elejétől megjelent anyagokat összegyűjteni. Ez természetesen nem volt minden kategóriában lehetséges (az MNSZ felépítését lásd az első táblázatban), ezért a korpusz egyes szerkezeti egységei, alkorpuszai, a szépirodalom és kisebb mennyiségben a tudományos próza tartalmaz régebbi keletkezésű anyagokat is.

A korpusz tervezésekor a nyelvészek számára nagy kérdést jelentett, hogy a készülő szövegtárban a beszélt és írott szövegek aránya milyen legyen. Mivel a hangzó anyag lejegyzése nagyon hosszadalmas és költséges feladat, ezért a tervezők úgy döntöttek, hogy a beszélt nyelvi szövegek felvételétől eltekintenek (Váradi 2002b, 385), illetve ezt a kategóriát a már nagy részében lejegyzett Budapesti Szo-ciolingvisztikai Interjú (BUSZI) fogja képviselni. Budapest lakosságával életkor, nem, iskolázottság és foglalkozás szerinti (lásd Kontra 1990, 7) reprezentatív mintavétellel készült BUSZI 250 adatközlőjének mintegy 600 órányi beszélt nyelvi anyaga alkotja jelenleg az MNSZ beszélt nyelvi részét (Váradi 2002b, 385).

Az MNSZ „átvette a 40 millió szövegszavas Longman Beszélt- és írottnyelvi Korpusz (LSWE) szerkezetét, egy változással: még egy regiszter beemelésével” (Reményi megjelenés alatt). Ötödik kategóriaként a Biber által is kiemelt „hivatali nyelvet” is bevették a korpusz struktúrájába. Az MNSZ interneten található anyagában a kívánt szót az egyes kategóriákban külön, illetve az öt kategóriában egyszerre is kereshetjük.

Az MNSZ jelenlegi összetétele:

Forrás: Reményi, megjelenés alatt Az MNSZ gyűjtési módszer sajátossága, hogy a tárolt anyag nagy része az internetről származik. Ez a későbbi számítógépes feldolgozásban nagy segítséget és egyben problémát is jelent, mivel az így begyűjtött anyag már HTML9-formában kódolva van.

Példa HTML-formátumú szövegre:

V

Miért jelent segítséget, ugyanakkor problémát az interneten hozzáférhető anyagok felhasználása? Mivel az internetről letölthető anyagok gyűjtése jelenleg mindenkép-

Amit a modern nemzeti korpuszokról tudni kell 79

pen az anyaggyűjtés legegyszerűbb és legköltségkímélőbb módszere, nagy mennyiségű anyagok gyűjtésekor mindenképpen ez kívánkozik a legkedvezőbb lehetőségnek. Ugyanakkor az interneten található anyagok feldolgozása olyan problémákat gördít a nyelvészek elé, amelyek más források felhasználásakor valószínűleg nem jelentkeznének:

– Az MNSZ számára csak a szövegobjektumok fontosak. A világhálón természetesen nemcsak szövegek, hanem képek, különböző adatlisták stb. is szerepelnek, amelyekre a korpusz elkészítéséhez nincs szükség, tehát a letöltött anyagból ezeket el kell távolítani. Ebben a HTML kódnyelv van a segítségünkre, mivel itt a különböző szövegstruktúrák egyéni kóddal vannak ellátva. A HTML-formátumban előforduló szövegek mellett más szövegfájlok (.txt, .doc, .pdf) és képként (.jpg) elmentett szövegek is találhatók az interneten, amelyek számunkra szintén fölöslegesek.

–  A .hu tartományú, magyarországi szervereken nem minden szöveg magyar nyelvű, valamint a magyar nyelvű oldalak szövegeiben a nyelvek keveredhetnek is.

– Ugyanaz a szöveg több helyen is (esetleg más formátumban) előfordulhat.

– Az egyes honlapok a gyűjtés alatt megszűnhetnek, illetve az újságok honlapjain ugyanaz a lapszám több napon keresztül is megjelenhet, mert csak az újság fejlécét frissítik, tartalmát változatlan formában közlik.

– A szövegek szerzőinek egy részét nem lehet megállapítani.

A szöveg automatikus letöltése még nem jelenti a letöltött anyag korpuszba való azonnali bekerülését. Az előbb felsorolt okok miatt az ilyen úton szerzett szövegeket egy program segítségével ellenőrizni kell, s ehhez már nem kevés emberi erőforrásra is szükség van. A HTML-formátumban begyűjtött anyagok feldolgozása a végső formáig a következőképpen alakul:

1. HTML -> SGML

10

íi

nyers HTML

konverzió

nyers SGML

validálás

validált SGML

Ebben a folyamatban az internetről letöltött HTML-formátumú szövegekből el kell távolítani mindent, ami nem szöveg. Ebben segítenek a HTML-kódok, mivel azok ismeretében csak a felesleges HTML-kódokat kell a kiválasztott anyagból eltávolítani. Az így kapott HTML-formájú szöveget át kell alakítani SGML-formába, majd a nyers SGML szöveget ellenőrizni kell, hogy a szöveg szerkezete (szintaxisa) megfelel-e az előre megalkotott, definiált szerkezetnek (DTD). A validálás folyamán a már meghatározott szövegstruktúrát egyeztetik a kész SGML-formátumú szöveggel, s a még felmerülő hibákat itt kijavíthatják.

2. SGML —> annotált korpusz

SGML

szegmentálás

egyértelműsítés

annotált részkorpusz

80 Pintér Tibor

Ebben a fázisban az ellenőrzött (validált) SGML-formátumú szövegeket mondatokra, szavakra kell bontani, majd egy elemzőprogram12 segítségével a morfológiai elemzést a szövegen végre kell hajtani (szegmentálás). Mivel az elemzőprogram az egyes szóalakoknak (szótőnek, lemmának, amelyet az ún. lemmatizáció során kapunk) gyakran többféle felbontását is felkínálja (pl. szemetekkel=szemét+PL+\NS, illetve szemetekkel=szem+PERS-PL-2+\NS), az egyértelműsítés folyamán a program kiválasztja a szövegkörnyezetnek megfelelő alakot (az egyértelműsítés folyamatára lásd Prószéky 2001, 992). Mindezen folyamatok után megkapjuk a megfelelő morfológiai kódokkal ellátott részkorpuszt. Az egész folyamat talán legnehezebb része a morfológiai elemzés, hiszen a bonyolult morfológiai rendszerrel rendelkező magyar nyelv számára egy olyan kódrendszert kell megalkotni, amelynek tartalmaznia kell az összes magyar szó morfológiai információját.

3. Annotált korpusz -> MNSZ

annotált részkorpusz

MNSZ

belső ref. mutatók

vegso validálás

A munkálat utolsó fázisában a kódokkal ellátott korpuszt véglegesítik, a már meglévő kódolást utoljára ellenőrzik. A kódolás folyamán a szövegek saját „fejlécet” kapnak, melyből a kódolás segítségével leolvasható a szöveg típusa, szerzője, keletkezésének időpontja, megjelenési helye stb. A szöveg minden szavát szintén saját kódokkal látják el, melyből kiolvashatók az adott szó morfológiai kategóriái.

Táblázat: Minta a Magyar Nemzeti Szövegtárból

1. A nyelvközi fordítás mint a kétnyelvű beszédtevékenység sajátos válfaja

A nyelvközi fordítás a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy egészen sajátos -mondhatni atipikus – válfaja, amely radikálisan eltér a szokásos kétnyelvű beszédtevékenységtől. A szokásos kétnyelvű beszédtevékenység egyik fő jellemzője, hogy a közlésaktus résztvevői két különböző nyelvet használnak úgy, hogy mindkettőnek birtokában vannak, vagyis a kommunikáló felek többé-kevésbé kétnyelvűek. Nos, a nyelvközi fordításnak épp az adja meg az értelmét, hogy a közlésaktus résztvevőinek nincs közös nyelvük (vagy pedig úgy viselkednek, mintha nem lenne1); ezért van szükség egy olyan személy közbeiktatására – ez a fordító -, aki mindkét nyelvet ismeri, s aki a két nyelv valamelyikén megfogalmazott üzeneteket a másik nyelven újrafogalmazza (Lanstyák, megjelenés alatt). S ebből adódik a nyelvközi fordítás másik fontos jellegzetessége: a nyelvközi fordítás egy meglévő mintára épülő ún. függő beszédtevékenység, melynek során egy olyan beszéd- vagy írásmű jön létre, amely tartalmában és szerkezeti fölépítésében nagyfokú hasonlóságot mutat egy másik, eltérő nyelvű beszéd- vagy írásművel (a fordításra mint másodlagos, függő szövegalkotásra lásd Popovic 1975, 217-238, 1980; Popovic [szerk.] 1983, 125 és passim; Lanstyák 2003a, 2003c, megjelenés alatt; vö. még Komisszarov 1980/1986, 51; Klaudy 2002, 107; 2003, 11). Mivel mindkét beszéd- vagy írás-mű része a közlésaktusnak, az üzenet mintegy megduplázódik (Komisszarov 1980/1986, 45). Ezzel szemben a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység szabad (független) beszédtevékenység, amely nem épül más nyelvű mintára, s ezért a szokásos kétnyelvű kommunikációs folyamatban nem is jön létre az üzenet „megduplázása”.2 A résztvevők ugyan két nyelvet használnak, de az ezeken elmondottak közt nincs, ill. csak alkalomszerűen van tartalmi hasonlóság (konkrét példákra lásd Lanstyák 2003a).

* Az írásom alapjául szolgáló kutatások a Mercuhus Társadalomtudományi Kutatócsoport és a Gramma Nyelvi Iroda munkatervének keretében folytak, ill. folynak az Arany János Közalapítvány, az Illyés Közalapítvány és a Domus Hungarica Scientiarium et Artium támogatásával.

A „kétnyelvű beszédtevékenység” fogalmát nem szabad azonosítanunk a „két-nyelvűek beszédtevékenységé”-vel. A kétnyelvű emberek ugyanis rendszerint képesek egy nyelven is kommunikálni, sőt vannak kétnyelvű beszélőközösségek, amelyekben éppen a kétnyelvű beszédtevékenység megy ritkaságszámba. Ha a kétnyelvű ember csak az egyik nyelvét használja, s ugyanakkor beszélgetőtársai is ugyanazt a nyelvet használják, ezenkívül pedig a környezetéből sem kap más nyelvű ingereket (azaz nem szól a háttérben más nyelven a rádió, nincs körülvéve más nyelvű feliratokkal stb.), nyelvlélektani szempontból azt mondjuk, hogy egynyelvű beszédmódban van (az egynyelvű beszédmód legszélső pólusa az, amikor a kétnyelvű beszélő egynyelvű környezetben tartózkodik és egynyelvű beszélőkkel társalog). Ha a kétnyelvű mindkét nyelvét használja ugyanazon közlésaktus során, illetve ha ő csak az egyik nyelvén beszél is, a közlésaktus más résztvevői a másik nyelvet – vagy azt is – használják, vagy esetleg a környezetéből kap más nyelvű ingereket, azt mondjuk, hogy kétnyelvű beszédmódban van. Egynyelvű beszédmódban a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat (ha megszólalna a másik nyelvén, azonnal kétnyelvűvé válna a beszédmód); ezzel szemben kétnyelvű beszédmódban egyaránt folytathat egynyelvű vagy kétnyelvű beszédtevékenységet, hiszen attól függetlenül, hogy a beszélgetőtársai egy másik nyelvet – vagy azt is – használnak, ő következetesen ragaszkodhat az egyik nyelvéhez, és persze azt is megteheti, hogy ő is használja mindkét nyelvét. A beszédmód természetesen nemcsak „egynyelvű” vagy „kétnyelvű” lehet, hanem többé vagy kevésbé egynyelvű, ill. kétnyelvű is; a beszédmód tehát folyvány (kontinuum) jellegű jelenség. (A beszédmód kérdésére lásd Grosjean 1997, 227-230; 1998).

A kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenysége nem egészen azonos az egynyelvű és a kétnyelvű beszédmódban. Amikor egynyelvű beszédmódban van, a másik nyelv hatása – az ún. kontaktushatás3 – kisebb mértékben jelentkezik, mint olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban van. Az ugyanis, hogy a kétnyelvű ember egynyelvű beszédtevékenységet folytat, nem zárja ki, hogy a másik nyelv is „szóhoz jusson”, csak azt zárja ki – a jelenség meghatározásából következően -, hogy hol az egyik, hol a másik nyelvén beszéljen. A másik nyelv hatása tehát az egynyelvű beszédtevékenységben is kimutatható; kisebb mértékben olyankor, amikor a kétnyelvű ember egynyelvű beszédmódban van, nagyobb mértékben olyankor, amikor kétnyelvű beszédmódban „működik”. (És itt most csak az adott pillanatban, alkalomszerűen létrejövő kontaktushatásról, azaz az interferenciáról beszélünk, nem pedig ennek hosszabb távú következményéről, arról, hogy a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokba kontaktusjelenségek épülnek be, amelyek a kétnyelvű nyelvváltozatok szerves részévé, azaz kölcsönzéstermékekké válnak.)

Bár a fordítók beszédtevékenysége is – a szokásos kétnyelvű beszélőkéhez hasonlóan – lehet egynyelvű vagy kétnyelvű (ez utóbbi a kétirányú tolmácsolás folyamán), a fordítók munkájuk során értelemszerűen nem lehetnek egynyelvű beszédmódban, csakis kétnyelvűben. Ez pedig nagyban növeli a kontaktushatás lehetőségét. S ráadásul itt a kétnyelvű beszédmódnak egy egészen sajátos válfajáról van szó, hiszen a fordítók esetében a másik nyelv nemcsak úgy általában van jelen, hanem olyan más nyelvű beszédművet hallgatnak vagy más nyelvű írásművet olvasnak a fordítók, amely közvetlen modellként szolgál az ő beszédtevékenységükhöz; erről beszéltünk föntebb úgy, mint függő beszédtevékenységről. Ebből adódóan a fordító nyelvhasználatára nemcsak úgy általában van hatással a kétnyelvűség, ill. a másik nyelv, hanem az adott forrásnyelvi beszéd- vagy írásmű nyelvi megoldásai nagyon is konkrétan befolyásolják.4 Ugyanakkor a fordító nyelvhasználata sokkal tudatosabb, mint a „mezei” kétnyelvű beszélőé, ezért rendszerint tudatosan ellenáll a másik nyelv hatásának. S bár a másik nyelv hatását teljesen nem tudja kiküszöbölni, elképzelhető, hogy a létrejövő beszéd- vagy írásműben kisebb mértékű (egyszersmind más jellegű) a kontaktushatás, mint egy átlagos kétnyelvű ember független beszédtevékenysége során létrejövő beszéd- vagy írásműben. Hatványozottan így van ez a szakképzett fordítók esetében, akiket elméleti ismereteik is „védik” a másik nyelv hatásától. (A szakképzett és/vagy gyakorlott, ill. a szakképzetlen és/vagy gyakorlatlan fordítók által alkalmazott fordítói stratégiák lehetséges különbségére lásd Lanstyák 2003b.)

Ám a lényeges eltérések ellenére a fordítás és a kétnyelvű beszélők beszédtevékenysége hasonlít is egymásra. Mindenekelőtt abban, hogy mindkét tevékenységet kétnyelvű emberek végzik, s tudjuk, hogy a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket szükségszerűen másképp beszélik, mint az érintett nyelvek egynyelvű beszélői, a kétnyelvűek ugyanis nem tudják a két nyelvüket teljesen távol tartani egymástól. A két nyelv minden kétnyelvű ember beszédtevékenysége során hat egymásra; különösen feltűnő a kétnyelvű ember domináns nyelvének hatása a nemdomináns nyelvére. Amint említettük, ez a kontaktushatás nagyobb olyankor, amikor a kétnyelvű beszélő kétnyelvű beszédmódban van, és kisebb olyankor, amikor egynyelvű beszédmódban van, de ez utóbbi esetben sem lehet teljesen kiküszöbölni.

További hasonlóság a fordítás és a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége között, hogy mindkettő sajátos nyelvváltozatok kialakulásához vezet. Eredetüket tekintve különbség van köztük a tekintetben, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok függő nyelvváltozatok, míg a kétnyelvű emberek független beszédtevékenysége során létrejövök független nyelvváltozatok. Társasnyelvészeti szempontból fontos különbség még, hogy a fordítás során létrejövő kétnyelvű nyelvváltozatok regiszterek, a kétnyelvű beszélők független beszédtevékenysége során létrejövök viszont dialektusok.5 A fordítás révén keletkezett függő kétnyelvű nyelvváltozatokat „fordítási nyelvváltozatokénak (pongyolán s kissé megbé-lyegzően „fordításnyelv”-nek is) nevezzük; társasnyelvészeti szempontból ezek nem alacsonyabb rendűek a nyelv többi, független beszédtevékenység során használt változatainál, csupán mások (Heltai 2002, 130). A fordítási nyelvváltozatok használatát „fordításnyelvi norma” szabályozza, „amelynek létét intuitíve érezzük, de eddig még tudományosan bizonyítani nem sikerült” (Klaudy 1999/2002a, 124-125; lásd még Klaudy 1994, 57).

A fordításelmélet és a kontaktológia fontos feladata volna egy nyelv függő és független kétnyelvű nyelvváltozatainak tüzetes összehasonlítása. Előzetes kutatási hipotézisként föltehető, hogy a független kétnyelvű nyelvváltozatok (dialektusok) legfőképpen abban különböznek a fordításoktól és a más típusú függő kétnyelvű nyelvváltozatoktól (regiszterektől), hogy ezekre más-más típusú kontaktusjelenségek előfordulása jellemző. (A „kontaktusjelenségek” fogalmát itt tágan kell értelmezni, de erről alább lesz majd szó a 3.1. fejezetben.) Dolgozatom harmadik részében a függő és a független kétnyelvű nyelvváltozatoknak elsősorban a hasonlóságaira szeretném fölhívni a figyelmet abból a célból, hogy elősegítsem ezeknek egységes keretben való szemléletét és vizsgálatát, amely csak a fordításelmélet és a kontaktológia szoros együttműködése révén valósulhat meg, méghozzá a társasnyelvészet „védnöksége” alatt, amely a maga korszerű nyelvszemléletével, elméleti megalapozottságával és módszertani elmélyültségével ideális keretéül szolgálhat a közös vagy legalább összehangolt fordításelméleti-kon-taktológiai kutatásoknak.

2. Beszédérintkezés és nyelvérintkezés

Amint a kétnyelvű nyelvváltozatokról írottakból kiderült, a kétnyelvű beszédtevékenységnek – a függőnek és a függetlennek egyaránt – kihatásai lehetnek a kétnyelvű beszélők által használt nyelvváltozatokra, azaz a kétnyelvűek egy- vagy kétnyelvű diskurzusaiban jelentkező kontaktushatás nyelvi, nyelvrendszerbeli következményekkel járhat. Ezért érdemes egymástól megkülönböztetni a beszédérintkezést és a nyelvérintkezést. „Beszédérintkezés”-ről mikroszinten, azaz a konkrét közlésaktusok szintjén beszélünk, „nyelvérintkezés”-ről pedig makroszinten, a nyelvi rendszer szintjén.6 Beszédérintkezés révén a közlésaktusokban különféle interferenciajelenségek bukkannak föl; nyelvérintkezés révén a nyelvben különféle kölcsönzéstermékek jelennek meg (vö. Trudgill 1992/1997, 56).

A nyelvérintkezés egyik sajátos formája a fordítás segítségével történő érintkezés, azaz a „fordítási érintkezés” (a fogalomra lásd Rabin 1958, 134). Amiképpen a nyelvérintkezés általában, a fordítási érintkezés is a nyelvi változásokat befolyásoló egyik fontos tényező. Természetesen ilyenkor nem egyetlen vagy néhány fordítási aktusra gondolunk – ez még a beszédérintkezés szférájába tartozna -, hanem egy olyan társadalmi, történeti, kulturális helyzetre, amelyben rendszerszerűén és nagy méretekben történik fordítás egy bizonyos forrásnyelvből az adott társadalom nyelvére. Részben fordítási érintkezés révén gazdagodott például a középkori magyar nyelv latin jövevényszavakkal és nyelvtani latinizmusokkal is,7 azon túl, hogy a latin nyelvet egyes társadalmi rétegek széleskörűen használták többféle funkcióban, ami szintén szerepet játszott a nyelvi változásokban. Később hasonló folyamat játszódott le a német nyelv viszonylatában, ott azonban a nyelvérintkezés még kevésbé korlátozódott fordítási érintkezésre, hiszen az ország lakosságának nem elhanyagolható része német anyanyelvű volt (lásd Mollay 1989).

A fordítások nemcsak a fordítók tudtán kívül, akaratuk ellenére befolyásolták a magyar nyelv szókészletének, nyelvtanának és stílusának alakulását általában vagy egyes regiszterekhez köthetően (pl. szépirodalom, hitéleti nyelv, szaknyelvek), hanem íróink, nyelvújítóink tudatos erőfeszítése nyomán is. Tudjuk például, hogy Kazinczy Ferenc a magyar nyelv és irodalmi stílus fejlesztésének egyik lehetőségét az idegen nyelvi példák követésében látta, ennek pedig legfontosabb eszközeként épp a fordításokat jelölte meg (Benkő 1982, 26-32). „Kazinczy főként ifjúkori fordításai révén különféle idegen nyelvi elemeket akart valamilyen módon a magyar irodalmi nyelvi gyakorlatba átemelni. Ez a mód a szóelemek esetében saját műveiben is eléggé jelentékeny fordulaton ment keresztül: míg korábbi írásaiban a német szót szőröstől bőröstől átvéve, úgynevezett idegen szóként alkalmazta, később egyre inkább magyarra átfordítva, mintegy tükörkifejezésként hozta be” (i. m. 29).8 A széphalmi mesternek ez a törekvése követőkre talált, s látványos eredményekkel járt: „a magyar nyelv kifejezéskészletének az a nagymértékű feldúsulása, amely a felvilágosodás korában jórészt német tükörfordítások alapján indult meg, s nyelvünket […] egészében föltétlenül színesítette, gazdagította, nem kis mértékben éppen a széphalmi mester ez irányú kezdeményeiben leli gyökereit” (i. m. 31).

Tudjuk, hogy a nyelvérintkezés során a kétnyelvű beszélőközösségek átvevő nyelvi rendszerébe beépült szavak, szószerkezetek, nyelvtani szerkezetek nemegyszer sajátos alrendszereket alkotnak az átvevő nyelvi szókészleten, ill. nyelvtani rendszeren belül, melyek abban különböznek az adott nyelv eredeti elemeitől, hogy pontos megfelelőjük van a beszélők másik nyelvében, s így a közösség első nyelvét közelítik a másodikhoz, megkönnyítve a két nyelv elsajátítását és az egyikről a másikra való fordítást. Ugyanez Rabin (1958, 143) szerint fordítási érintkezés esetében is bekövetkezhet az átvevő nyelv egynyelvű változataiban, ha az érintkezés kellően hosszú és intenzív. A szerző a fonémakölcsönzés révén bizonyos nyelvekben létrejött másodlagos fonológiai rendszer analógiájára fordítási szókincsről (translation stock) beszél (i. m. 144) mint az átvevő nyelv szókészletének egyik sajátos részrendszeréről, melynek elemei pontos forrásnyelvi megfelelőkkel rendelkeznek, s nagyban megkönnyítik az érintett nyelvből történő fordítást: „A fordítási érintkezés egy idő után egy olyan sajátos jelentéskörű célnyelvi szóanyagot eredményez, melynek elemei a tökéletes egybevágóság viszonyában vannak forrásnyelvi megfelelőikkel, s így nagyban megkönnyítik a fordító dolgát. Hasonlóképpen a nyelvtani rendszerben is kialakul a szerkezeti megoldásoknak egy olyan készlete, amelyek köny-nyen megfeleltethetőek a forrásnyelvben használatos szerkezetekkel, még ha amúgy a célnyelvben nem általános használatúak is” (i. h.).9 A nagyarányú fordítási tevékenység hatására bekövetkező ilyen nyelvi változások számottevően növelhetik az érintett idegen nyelvvel való nyelvi egybevágóságot, kompatibilitást. A magyar nyelv esetében ez következett be a középkorban a latin, a 18-19. században pedig a német mint a magyar nyelvű írásbeliség szempontjából legfontosabb kontaktusnyelvek viszonylatában. Ezért föltételezhetjük, hogy a középkori magyar nyelvben volt egy latin mintájú fordítási eszközkészlet10, melynek egyes elemei máig élnek, s azt sem lehet kizárni, hogy erre irányuló kutatásokkal a felvilágosodás korától kezdődően ki lehetne mutatni nyelvünkben egy újabb indoeurópai11 mintájú fordítási eszközkészletet, melynek számos eleme azóta regiszterfüggetlenné vált nyelvünkben.12

Ha több szomszédos nyelv kerül fordítási érintkezésbe ugyanazzal a nyelvvel, az ehhez hasonló folyamatok areális hasonlóságok kialakulásához vezethetnek. Ilyen esetben a fordítás nemcsak a „közös” forrásnyelvből könnyű, hanem a szomszédos nyelvek közt is. Ennek egyik kiemelkedő példájaként Rabin (1958, 145) éppen a nyugat- és közép-európai nyelveket említi, melyek a latinból történő fordítások révén váltak fejlett nyelvekké, s melyek ezért kölcsönösen könnyen fordíthatóak egymásra, különösen a szaknyelvek és az elvontabb szókincs tekintetében.

A nyelvérintkezésen belül érdemes különbséget tenni a kétnyelvű nyelvérintkezés és a nyelvközi nyelvérintkezés között. „Kétnyelvű nyelvérintkezés”-ről a közösségi kétnyelvűség körülményei közt, azaz kétnyelvű beszélőközösségek vagy nyelvközösségek13 viszonylatában beszélhetünk, „nyelvközi érintkezésiről az egyéni kétnyelvűség körülményei közt, azaz egynyelvű beszélő- és nyelvközösségek viszonylatában, amikor a lakosságnak csak egy szűk rétege kétnyelvű, s annak másodnyelve nem honos az adott országban. így tekintve hazánkban a magyar és a latin nyelv egykori szoros érintkezése alapvetően nyelvközi érintkezésnek minősíthető (a latin nyelv széleskörű elterjedtsége ellenére is, hiszen nem volt a lakosságnak olyan rétege, melynek a latin anyanyelve lett volna), a magyar-német nyelvérintkezés országos szinten ugyan alapvetően nyelvközi érintkezés volt, ám regionális és helyi szinten ennek kétnyelvű formája is létezett. A jelenlegi magyar-angol nyelvérintkezés egyértelműen nyelvközi érintkezés, sőt ezen belül is a közelmúltig nagymértékben fordítási érintkezés volt.

3. A fordítási univerzálék mint a nyelvérintkezési univerzálék sajátos válfaja

A fordítástudomány és a kétnyelvűség-kutatás, illetve kontaktológia együttműködésének szükségességére a legjobban talán az a tény utal, hogy a fordítási univerzálék jelentős részének egyértelmű pandanja van a tágabb értelemben vett kontaktusjelenségek közt. A fordítási univerzálék olyan nyelvi jelenségek, amelyek tipikus előfordulási helye a fordított szöveg, a fordításban érintett konkrét nyelvektől függetlenül (Pápai 2001, 26). Hasonlóképpen határozhatjuk meg a nyelvérintkezési univerzálékat is: ezek olyan nyelvi jelenségek, amelyek jellemző módon a kétnyelvű beszélők diskurzusaiban, ill. a kétnyelvű közösségek által beszélt kétnyelvű nyelvváltozatokban fordulnak elő, a konkrét nyelvpártól függetlenül. Győri-Nagy Sándor (1988, 7) meghatározása szerint a nyelvérintkezési univerzálék olyan jelenségek, amelyek „általában jellemeznek bármely bilingvis nyelvprodukciót, és sem az egyik, sem a másik nyelvből külön nem eredeztethetek”.

Mivel a kétnyelvűség, illetve a szokásos kétnyelvű beszédtevékenység tágabb hatókörű jelenség, mint a fordítás, amely a kétnyelvű beszédtevékenységnek egy specifikus változata, világos, hogy a fordítási univerzálékat mint kétnyelvűségi jelenségeket kellene vizsgálni, s ezen belül utalni sajátos, csak a nyelvközi fordításokra jellemző vonásaikra. Ilyen jelenségek lehetnek a következők: 1. a kontaktusjelenségek megjelenése; 2. összetartás vagy konvergencia (fordítási megfelelője az ún. nivellálódás); 3. nyelvi bizonytalanság, 4. egyszerűsödés (fordítási megfelelője az ún. implicitáció); 5. széttagolás (fordítási megfelelője az ún. explicitáció); 6. purizmus (fordítási megfelelője az ún. „normahűség”, konzervativizmus).14 Ezek nem egymást kizáró sajátosságok: az egyszerűsödés, a széttagolás, a purista tendencia, a konzervativizmus – legalábbis a kétnyelvű beszédtevékenységben – részben a nyelvi bizonytalanság megnyilvánulásainak tekinthetők, s tágabb értelemben a felsoroltak mind kontaktusjelenségek, ún. helyzeti kontaktusjelenségek, mivel kétnyelvűségi helyzetben érvényesülnek (lásd Lanstyák 2002b, 89-91).

Természetesen a fordításnak lehetnek további egyetemes sajátosságai is, amelyek nem jellemzőek minden kétnyelvű nyelvváltozatra, hiszen a fordítás jellegadó sajátossága – az ti., hogy függő beszéd -járhat ilyen nyelvi következményekkel. Pápai Vilma (2002, 97) ezt így fogalmazta meg: „A fordított és az eredeti szövegek között (a nyilvánvaló nyelvi különbségeken túl is) törvényszerűen lennie kell valamilyen eltérésnek. Minden szöveg jellemzőit ugyanis befolyásolja, hogy milyen körülmények közt, milyen céllal jött létre, milyen befogadó környezet számára készült. Míg az író elsődleges célja, hogy új, élő szöveget teremtsen […], addig a fordító mindig kész, valaki által már megfogalmazott gondolatokat közvetít egy másik nyelven. A fordítónak ebben a helyzetben mind gondolati, mind egyfajta formai, kifejezésben korlátozással meg kell küzdenie. Ebben a lényeges pontban különbözik a szövegalkotás két módja, s ennek a körülmények törvényszerűen nyomot kell hagynia a fordított szövegeken.”

A föntebb felsorolt nyelvérintkezési univerzálék közt olyan jelenségek is vannak, melyek föltehetőleg elsősorban a kisebbségi kétnyelvű beszélőközösségek nyelvhasználatára jellemzőek (nyelvi bizonytalanság, egyszerűsödés), de legföljebb egy olyan van közöttük, amelynél fölmerülhet a gyanú, hogy esetleg csupán bizonyos típusú (purista „terheltségű”) kétnyelvű közösségekben fordul elő (a purizmus), s ezért talán nem egyetemes. A többi jelenségről okkal föltételezhető, hogy univerzálék, bár ez a feltételezés éppúgy empirikus bizonyításra szorul, mint a fordításokban való egyetemes jelenlétük.

3.1. Kontaktusjelenségek

Amint említettük, a kétnyelvű emberek mindkét nyelvüket törvényszerűen másképp beszélik, mint az egynyelvűek. Mivel minden fordító ab ovo kétnyelvű, a fordítók is kivétel nélkül másképp beszélik mindkét nyelvüket, mint a hozzájuk hasonló társas jellemzőkkel és lelki adottságokkal rendelkező egynyelvű beszélők. Az eltérések abból adódnak, hogy a két nyelv jelenléte miatt a kétnyelvű beszélők mindkét nyelvében ún. nyelvi kontaktushatás érvényesül.

A nyelvi kontaktushatás az a hatás, amelyet a kétnyelvűségi, ill. kisebbségi helyzet vagy az átadó nyelv az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelv rendszerére gyakorol. A nyelvi kontaktushatás következményeképpen megjelenő nyelvi sajátosságokat kontaktusjelenségeknek nevezzük (lásd Lanstyák 1998, 10-13; 2002a, 78-79 és passim). A nyelvi kontaktushatásnak azt a válfaját, amelyet a kétnyelvűségi helyzet gyakorol az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. magára az átvevő nyelvre, helyzeti kontaktushatásnak, azt a válfaját pedig, amelyet az átadó nyelv elemei és formái gyakorolnak az átvevő nyelvi diskurzusokra, ill. az átvevő nyelvre, eseti kontaktushatásnak nevezzük. A helyzeti kontaktushatás következtében létrejövő kontaktusjelenségeket helyzeti kontaktusjelenségeknek, az eseti kontaktushatás következtében létrejövőket pedig eseti kontaktusjelenségeknek nevezzük.15 Helyzeti kontaktushatás következtében jön létre például az alább tárgyalt nyelvi bizonytalanság és annak különféle megnyilvánulási formái (pl. a szótévesztés, a túláltaláno-sítás, túlhelyesbítés stb.); eseti kontaktushatás következtében kerülnek be az átvevő nyelvi diskurzusokba például az alkalmi vendégszavak és nyelvtani interferenciajelenségek, az átvevő nyelv rendszerébe pedig a kölcsönszavak és az egyéb kölcsönzéstermékek.16 A kölcsönzés kérdésköre a fordítástudomány számára sem lehet közömbös, hiszen a nagyarányú fordításnak tudvalevőleg sok esetben nyelvi kölcsönzés a következménye.17

A kontaktushatás nem föltétlenül jár új nyelvi elemeknek vagy nyelvtani formáknak az átvevő nyelvben való megjelenésével; ennél talán még gyakoribb, hogy az átvevő nyelvben korábban is meglévő elemek vagy nyelvtani formák előfordulási gyakorisága változik meg az átadó nyelv hatására. Az előbbi típusú kontaktushatást abszolút kontaktushatásnak, az utóbbi típusút relatív kontaktushatásnak nevezzük. Ennek megfelelően a tág értelmezésű kontaktusjelenségekhez nemcsak az olyan nyelvi elemek és nyelvtani formákat soroljuk, amelyek az átvevő nyelvben korábban egyáltalán nem fordultak elő (ezek az abszolút kontaktusjelenségek), hanem azokat is, amelyek az átvevő nyelv egynyelvű változataiban is megvannak, ám a kontaktusváltozatokban az átvevő nyelv, a kétnyelvűségi helyzet, ill. a kisebbségi helyzet hatására eltérő a gyakoriságuk (ezek a relatív kontaktusjelenségek). (Lásd Lanstyák 2002b, 93 és passim.) így pl. a magyarban nem agrammatikusak az olyasféle mondatok, mint Ő az, akit láttam; Ez az, amire szükségem van, elképzelhető azonban, hogy az utóbbi időben az ilyen szerkesztésmód bizonyos regiszterekben gyakoribbá vált az egyszerűbb Őt láttam; Erre van szükségem rovására. Ha ez így van – ezt empirikus kutatásokkal kellene igazolni -, akkor ez az angol nyelv hatása lehet, melyben a szigorú szórendi kötöttségek miatt így történik a hangsúlyos mondatrész kiemelése (It is he who I’ve seen; This is what I need).18

A kontaktusjelenségeknek az a tág felfogása, mely szerint ezek nemcsak esetiek lehetnek, hanem helyzetiek is, nincs még a fordításokra specifikálva, ám logikáját követve a fordítások területén kontaktusjelenségnek számítanának nemcsak a forrásnyelv konkrét elemeinek és nyelvtani formáinak hatására megjelent célnyelvi elemek és formák, hanem magából a fordítási helyzetből adódó egyéb nyelvi sajátosságok is (így például az explicitáció következtében megjelenő sajátosságok). Az abszolút és a relatív kontaktusjelenségek közötti különbség a fordításelméletben a közvetlen és a közvetett interferencia különbségeként jelenik meg (Klaudy 1999/2002a, 160). Sajnos ezek a műszavak nem terjeszthetőek ki a kétnyelvűségi helyzet egészére, mivel a kontaktológiában a közvetlen és a közvetett jelző más értelemben használatos.19

A kontaktushatás nem minden esetben tekinthető negatív, kiküszöbölendő jelenségnek a fordításban; erre utal a 2. fejezetben említett nyelvgazdagító szerepe is. Érdemes még külön megemlíteni az ún. ekvivalens nélküli lexikát, ill. ezen belüli sajátos csoportját, a reáliákat, amelyeket sok esetben nagyon is hasznos és szükséges „átmenteni” a célnyelvi szövegbe (sőt sokszor magába a célnyelvbe is), akár közvetlen, akár közvetett vendégszavak (alkalmi szóalkotások) segítségével. S abból sem származik kára egy nyelvnek, ha nyelvtani eszköztára gazdagszik új kifeje-zési lehetőségekkel (lásd fönti latin és német példánkat!).20 S nemcsak szavak vagy nyelvtani szerkezetek kerülhetnek be a célnyelvbe nagyarányú, intenzív fordítási tevékenység révén, hanem egész regiszterek, stílusok, műfajok. Jó példa erre a már említett magyar nyelvújításon kívül az a hatás, amit a bibliafordítások gyakoroltak számos nemzeti nyelvre és irodalomra (lásd pl. Levy 1957, 40, 45-46; Rabin 1958, 133-134; Vilikovsky 1984, 73; vö. még Nida-Taber 1969, 14 és passim). Az ilyen nyelvgazdagító tevékenység később visszahat magára a fordítási tevékenységre is, mivel a két nyelv szókészletének vagy akár nyelvtani rendszerének bizonyos részrendszereit egymáshoz hangolja, vagy legalább közelebb hozza egymáshoz, s ezzel könnyűvé, zökkenőmentessé teszi az adott forrásnyelvből való fordítást.

A közeljövő fontos magyar nyelvtervezési feladata volna az EU-csatlakozás nyelvi kihatásainak befolyásolására irányuló átfogó koncepció kidolgozása (vö. Dróth 2002; lásd még Dróth 2000, Klaudy 2001; Ajtay-Horváth 2002), melyet aztán egészen az egyes fordítóirodákig/fordítókig, illetve hivatalokig/hivatalnokokig le kellene bontani. Fontos lenne, hogy például a fordítási tevékenység révén a szaknyelvekbe, ill. az adminisztratív szövegekbe ne ötletszerűen kerüljenek be új nemzetközi szavak, tükörszavak, tükörkifejezések, jelentésben kölcsönelemek, s erősödjenek meg ma még marginális nyelvtani szerkezetek, hanem a nyelvtervezés, valamint az érintett szakterületek szakembereinek együttműködésével kialakított egységes koncepció szerint. A csupán az adott konkrét lefordítandó szövegre tekintő szóalkotó tevékenység nagyszámú variáns kialakulásához, emiatt pedig szövegértelmezési zavarokhoz, nyelvi bizonytalansághoz vezethet.

Az EU-csatlakozás nemcsak társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális szempontból kétesélyes, hanem nyelvi szempontból is. Járhat hosszú távon negatív hatással is – pl. bizonyos szakregiszterek elhalásával, a nagyarányú változások nyomán szükségszerűen fellazuló standard nyelvi norma újbóli stabilizálódásának von-tatottá válásával, a nyelvi bizonytalanság növekedésével (ezek persze nem a nyelvre nézve volnának negatív jelenségek: a nyelv jól „elvan” a nagyobb mértékű változatossággal, hanem a nyelvhasználókat érinthetnék hátrányosan egy ma még felmérhetetlen hosszúságú átmeneti időszakban). Ugyanakkor ha a nyelvtervezés az angol és más, az EU-adminisztrációban fontos szerepet játszó nyelveknek, valamint az egyéb fordítási sajátosságoknak a hatását mederben tudja tartani, a magyar nyelv szókészlete jelentősen gyarapodhat, nyelvtani rendszere rugalmasabbá válhat, regiszterkészlete gazdagodhat, differenciálódhat a csatlakozás következtében, mégpedig anélkül, hogy az előbb említett negatív kísérőjelenségek megnehezítenék az emberek életét (vö. még Lanstyák 1998/2002, 135). A közösségi kétnyelvűség távolabbi kihatású következményei közé tartozik, hogy a beszélők első (vagy a körülményektől függően: mindkét) nyelvében fölerősödnek azok a vonások, amelyek a beszélőközösség másik nyelvében is megvannak, s ezzel párhuzamosan megritkulnak az illető nyelvre egyedien jellemző sajátosságok; ezt nevezzük összetartásnak vagy konvergenciának (lásd Lanstyák 1998, 73-76). Az összetartás a kölcsönzés és a feladás összjátékának hosszú távú következménye. (A feladás fogalmát lásd alább!)

Ha az átvevő nyelv kétnyelvű változatainak kapcsolata az egynyelvű változatokkal laza (pl. távoli „óhazával” rendelkező emigráns kisebbségek esetében) vagy ha egyáltalán nincsenek az illető nyelvnek egynyelvű változatai (pl. számos kisebb uráli nép esetében, amelyek az „egész népet felölelő kétnyelvűség” állapotában vannak21), a kölcsönzés gyakran együtt jár a kölcsönzéstermékek eredeti átvevő nyelvi megfelelői egy részének visszaszorulásával, majd pedig akár teljes kipusztulásával is (a redundancia megszüntetésének másik módja a funkciómegoszlás). Ilyenkor azt mondhatjuk, hogy az átadó nyelvből átkerülő kölcsönzéstermékek kiszorítják azok eredeti átvevő nyelvi megfelelőit. Az átvevő és az átadó nyelv hasonlóságát tehát ilyenkor már nemcsak az átadó nyelvbe bekerülő új vonások növelik, hanem a belőle kikerülők is, hiszen a kiszorítás nyomán csökken a két nyelv közti különbség. Az átvevő nyelvnek az átadó nyelvhez való igazodása azonban nem merül ki a kölcsönzésben és a vele együtt járó kiszorításban. Az átvevő nyelvben az olyan elemek és formák is visszaszorulhatnak, majd eltűnhetnek belőle, melyeknek az átadó nyelvben nincs formális megfelelőjük. Ilyenkor nem beszélhetünk kiszorításról, csak kiszorulásról: az átvevő nyelvből kiszorulnak azok az elemek és formák, amelyek az átadó nyelvből nem kapnak megerősítést (vö. Győri-Nagy 1991, 12-13); ez által is csökken a két nyelv közti különbség.

A kölcsönzéstermékek látványos megjelenéséhez képest a kiszorítás és a kiszorulás – melyek a feladás válfajai – kevéssé feltűnő jelenségek, és csak lassan, fokozatosan, gyakorisági eltolódások révén érvényesülnek (vö. Romaine 1989, 74). A feladás negatív kontaktusjelenség, méghozzá eseti, hiszen az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma eltűnését konkrét átadó nyelvi (eredetű) elem vagy forma okozza: a kiszorítás esetében egy „megfogható”, valóságos átadó nyelvi eredetű elem vagy forma, a kiszorulás esetében pedig nemlétező forma, amely azonban nemlétező mivoltában is konkrét olyan értelemben, hogy tudjuk, jellegét tekintve milyen elemnek vagy formának „kellett volna” léteznie az átadó nyelvben ahhoz, hogy az érintett átvevő nyelvi elem vagy forma ne tűnjön el belőle. (Pl. ahhoz, hogy az észt nyelvből ne tűnjön el a birtokos személyjelezés, nyilván arra lett volna szükség, hogy a szomszédos indoeurópai nyelvekben is legyen birtokos személyjelezés.)

A konvergencia diskurzus szinten is jelentkezik, erre utalnak az olyan megfigyelések, mint amilyet az egyik jugoszláviai magyar nyelvművelő írásában találunk: „a kétnyelvűségnek egyik gyakori következménye […] éppen a sajátos nyelvi kifejezőeszközök használatának megritkulása, a két nyelvnek olyan kölcsönhatása, hogy mindkettőben elhalványodnak a kifejezés legjellegzetesebb formái, s leegyszerűsödik, színtelenebbé válik a két nyelv” (Kossá 1978, 238-239). Természetesen ezeket a benyomásokat empirikusan is igazolni kellene, ez azonban meglehetősen nehéz feladat.

Az összetartásnak – amely, amint láttuk, kétnyelvű beszélőközösségekben jelentkező, nyelvtörténeti távlatú jelenség – fordítási helyzetben fellépő, a diskurzus szintjén érvényesülő válfaja az ún. nivellálódás22, amelyet Pápai (2001, 26) mint „központ felé tartást, kevésbé egyéni megoldások választását” jellemez. E tendencia megnyilvánulásaképpen „a fordított szövegekben kevesebbszer szerepelnek a célnyelvre jellemző nyelvi jellegzetességek” (Heltai 2002, 126). Az ilyen szövegek általában „grammatikailag konvencionálisabbak, mint az eredeti szövegek […]; lexikailag egyszerűbbek, kevésbé színesek, nem használják fel a nyelv teljes idiomatikai készletét, szóhasználatuk internacionálisabb” (Pápai 2002, 98). Az ilyen irányú megfigyelések helytállóságát azonban még csak egy-egy részterületen sikerült empirikusan is bizonyítani (lásd Heltai 2002, 126).

A nivellálódási tendenciának fordítási helyzetben erőteljes kulturális vonatkozása is van. A forrásnyelvi kultúrára jellemző sajátosságok egy részét a fordítók a célnyelvi szövegbe nem viszik át, ennek következtében pedig – a magyarra mint célnyelvre vonatkoztatva – „az eredeti kultúra jegyei a fordításokban elhalványodnak, kiváltásra kerülnek, esetenként el is tűnnek, és helyükre olyan lexikai elemek kerülnek, amelyek konnotációjukat tekintve erősen kötődnek a magyar kultúrához” (Valló 2001, 103).

3.3.  Nyelvi bizonytalanság

Mivel a kétnyelvű beszélőközösségekben élő emberek mindennapi életük során két nyelvet használnak, világos, hogy egy-egy nyelvük „gyakorlására” kevesebb idő jut, mint az egynyelvű beszélőközösségekben. Ha az ember az egyik vagy a másik nyelvét bizonyos színtereken keveset használja, főként a ritkábban előforduló szókészleti elemek, ill. nyelvtani formák nehezebben idéződnek föl, s a beszélő bizonytalanná válhat normatív használatukat23 illetően. Az adott nyelveknek való kisebb mértékű kitettségen kívül maga a kétnyelvűség is okozhat nyelvi bizonytalanságot: a két nyelvi rendszer ismerete a beszélőt bizonyos helyzetekben elbizonytalaníthatja a tekintetben, hogy egy-egy elem vagy jelenség melyik nyelvének a része, ill. ha egyértelmű is egy elem vagy jelenség nyelvi hovatartozása, a beszélő bizonytalan lehet abban, hogy bevett formáról, megszilárdult kontaktusjelenségről, kölcsönzéstermékről van-e szó vagy pedig a másodnyelv hatására megjelenő alkalmi interferenciajelenségről.

Az ilyen jellegű nyelvi bizonytalanság, vagyis a beszélő nyelvérzékének – belső, ösztönös nyelvi tudásának – elégtelensége rendszerint a nyelvhasználatnak csupán egy vagy több konkrét részterületén jelentkezik. Olyan jelenségek utalhatnak rá, mint a (szó)tévesztéseknek, beszédtempó-lassulásnak, hezitációknak, újrakezdéseknek, elhallgatásoknak az egynyeivuek esetében megszokott mértékűnél gyakoribb előfordulása, írásban pedig a lassúbb fogalmazás, több fogalmazási hiba, külsődleges eszközök (pl. szótárak) gyakoribb használatának kényszere stb. Ezenkívül a nyelvi bizonytalanság egyik kiváltója lehet az olyan jelenségeknek, mint az alább említett egyszerűsödés, széttagolás és normatúlteljesítés (Lanstyák 2000, 184).

Az általam ismert fordítástudományi szakirodalomban kevés utalást találtam a nyelvi bizonytalanságra (Nida-Taber 1969, 100; Heltai-Juhász 2002, 59). Mivel a fordítók kétnyelvű beszélők, kézenfekvőnek látszik feltételezni, hogy ők sem teljesen mentesek a kétnyelvűségi helyzet, ill. a forrásnyelvi szöveg elbizonytalanító hatásától annak ellenére, hogy nyelvhasználatuk tudatossága nyilván jelentős mértékben semlegesíti a bizonytalanságot. Ez a bizonytalanság nem csak a föntebb említett hezitációs jelenségekben és tévesztésekben nyilvánulhat meg, hanem az egyszerűsödésben, ill. implicitációban is, sőt rejtettebb módon még ennek ellentétében, az explicitációban, valamint a normatúlteljesítésben is. Ezekről a jelenségekről alább lesz szó.

3.4.  Egyszerűsödés – implicitáció

Feladás nemcsak eseti kontaktushatás révén következhet be (erről a válfajáról a 3.2. alfejezetben volt szó), hanem helyzeti kontaktushatás révén is. Tudjuk, hogy minden nyelvi rendszerben vannak gyakori, szabályszerű, a beszélőkben jól beideg-ződött elemek és formák, s vannak ritka, marginális, egyedi, a beszélőkben kevésbé beidegződött elemek és formák is. Az előbbiek a nyelvi rendszer egésze szempontjából jelöletlenek, az utóbbiak jelöltek. Mivel a kétnyelvűeknek – amint említettük- kevesebb idejük jut egy-egy nyelvük használatára, azaz „gyakorlására”, érthető, hogy az ő nyelvhasználatukban a marginális elemek könnyebben szorulnak háttérbe, mint a hasonló társas jellemzőkkel rendelkező, nyelvüket hasonló helyzetekben használó egynyelvű beszélőkében. Annál is inkább, mert a marginális elemek egyediségük miatt sok esetben a másik nyelvben eleve ismeretlenek, azaz ilyenkor a kisebb beidegzettségen kívül negatív eseti kontaktushatás is érvényesül. Az egyszerűsödést ezért mint abszolút kontaktusjelenséget úgy határozhatjuk meg, mint a kevésbé beidegzett, bonyolultabb, marginális, jelölt szókészleti elemek használatának mellőzését, ill. ugyanilyen jellegű nyelvtani szabályok alkalmazásának elmulasztását (vö. Weinreich 1953/1974, 42-43; Grosjean 1982, 297). Mint relatív kontaktusjelenség az egyszerűsödés nem más, mint az előbb említett szókészleti elemek és nyelvtani formák ritkább használata, a megfelelő egynyelvű vonatkoztatási csoporton belüli használathoz viszonyítva.

A marginális, jelölt elemek és szabályok mellőzése úgy is tekinthető, mint a velük összefüggő gyakoribb, jelöletlen elemek és szabályok hatáskörének kiterjesztése. A nyelvtani szabályok saját érvényességi körükön kívüli alkalmazását a kontak-tológiában túláltalánosításnak nevezik, a nyelvtörténeti irodalomban pedig (hamis) analógiának (az előbbire lásd pl. Grosjean 1982, 296-297, az utóbbira Horger 1926, 34-43). így például a magyar gyermeknyelvben, de nyelvbotlásként a felnőtt egynyelvűek beszédében, ill. a nyelvjárásokban rendszerszerűén is előfordulnak különféle tőtani paradigmatikus kiegyenlítődések (pl. kőt vs. követ; bíravs. bíró; veréb vs. veréb; ugorszvs. ugrasz; evett vs. ett), s nyelvtörténeti távlatban nézve szabályáltalánosítás révén bekövetkezett egyszerűsödés például az ikes igeragozás visszaszorulása (pl. dolgozok vs. dolgozom), az ún. szukszükölés és suksükölés (pl. kiossza vs. kiosztja, megihassa vs. megihatja) vagy az ún. nákozás (pl. járnák vs. járnék) is (Lanstyák 2000, 185-186; vö. még Lanstyák 2002a, 91-92).

A túláltalánosítás egyik mozgatórugója a purizmus, a kisebb presztízsű formák kerülésére, ill. a nagyobb presztízsű formák használatára való törekvés (pl. olvatos vs. óvatos; választjon vs. válasszon); az ilyen hátterű túláltalánosításról a 3.6. alatt lesz szó.

Az egyszerűsödés, ill. a túláltalánosítás egyes formái kevéssé észrevehetőek. Az például, hogy a kétnyelvűek bizonyos csoportjainak nyelvhasználatában esetleg kevesebb szó vagy kevesebb specifikus és több általánosabb, átfogóbb jelentésű szókészleti elem fordul elő, mint a hasonló társas és lelki-értelmi jellemzőkkel rendelkező egynyelvűek nyelvhasználatában, gyakorlatilag észrevehetetlen, amiképpen az is, ha a kétnyelvűek ritkábban használnak mondjuk bonyolultabb nyelvtani szerkezeteket, mint az egynyelvűek. Az ilyen típusú egyszerűsödés – amely a 3.1. alatt említett relatív kontaktusjelenségek közé sorolható, hiszen kétnyelvűségi helyzetben valószínűleg erőteljesebben jelentkezik, mint az egynyelvűség körülményei közt – a függő szövegalkotásra is jellemző lehet. Heltai Pál például utal egy olyan kutatásra, melynek eredményei szerint „a fordított szövegek szókincse korlátozottabb és átlagos mondathosszúsága kisebb, mint a nem fordított szövegeké” (Heltai 2002, 126). Gálosi Adrienne szerint pedig megfigyelhető, hogy „a fordító a számára nehezen értelmezhető mondatok fordításakor egyszerűsítést alkalmaz” (Gálosi 2000, 57). (A műfordítás vonatkozásában lásd még Popovic [szerk.] 1983, 198-199.)

A diskurzus szintjén jelentkező egyszerűsödés egyes válfajait jelentéstani szempontból implicitációnak nevezi a fordításelméleti szakirodalom. Az implicitációt olyan fordítási műveletként szokás értelmezni, melynek nyomán a célnyelvi szövegben csak implicit módon lesz kifejezve olyan jelentésmozzanat, amely a forrásnyelvi szövegben explicit (vö. Klaudy 1999, 5-6). Ha a fordító pl. Az öcsém ott volt mondatot My brother was there formában adja vissza My younger brother was there vagy My brother, who is younger than me, was there helyett, akkor ezt a szokványos implicitációs eljárást a föntiek értelmében egyszerűsödésnek nevezhetjük.

3.5. Széttagolás – explicitacio

A széttagolás nem más, mint a széttagoló (analitikus) nyelvi szerkezetek előnyben részesítése a tömörítőkkel (szintetikusakkal) szemben, pl. tagsági könyv vs. tagkönyv; vasutasok napja vs. vasutasnap, légi tér vs. légtér; iskolai politika vs. iskolapolitika; tömeges méretű vs. tömegméretű; főzési tanfolyam vs. főzőtanfolyam, szolgáltatási ház vs. szolgáltatóház. A széttagolás azért utalhat nyelvi bizonytalanságra, mert széttagoló szerkezet használatakor kisebb a tévesztés veszélye, ill. kevésbé feltűnő a tévesztés, hiszen az analitikus szerkezetek az adott nyelvben nyelvtani szempontból jól formáltak, vagyis „helyesek”, szabály alapján könnyen létrehozhatóak, míg a nekik megfelelő szintetikus szerkezetek nemegyszer egyedibbek, lexikális egységeket alkotnak, amelyeket a kétnyelvű vagy ismer, vagy nem. A széttagoló szerkezetek használata egyszersmind „kényelmesebb” is, mert a kétnyelvű beszélő részéről valószínűleg kisebb mentális erőfeszítést igényel (lásd Lanstyák 1998, 13-19).

Győri-Nagy Sándor (1988, 7) szerint a széttagoló tendencia nyelvérintkezési uni-verzálé, s akkor is jelentkezik, ha egy analitikus nyelvet első nyelvként beszélő személynek szintetikus a másodnyelve. Ha ez csakugyan így van, akkor valószínű, hogy a széttagolásnak csak látszólag közvetlenül a kétnyelvűség az oka; valójában az első nyelvnek való kisebb mértékű kitettség és a kétnyelvűség miatti nyelvi bizonytalanság váltja ki a széttagolási tendencia jelentkezését.

Mivel a fordítási helyzetre oly jellemző explicitacio is nagyon gyakran több nyelvi elem, ill. több önálló nyelvi elem (szabad morféma) használatával jár (Heltai-Juhász 2002, 56), ami a széttagolás lényege, fölmerül a kérdés, lehet-e az explicitációnak köze a széttagoló tendenciához. Az explicitacio – amely az egyik legismertebb, legtöbbet kutatott fordítási univerzálé – olyan fordítói stratégia, melynek alkalmazása nyomán a célnyelvi szövegben explicitebben, kifejtettebben, világosabban vagy hangsúlyosabban fejeződnek ki olyan jelentésmozzanatok, amelyek a forrásnyelvi szövegben impliciten, burkoltan, utalásszerűén, homályosan vagy kevésbé hangsúlyosan vannak benne, s csupán a nyelvi, társadalmi, kulturális, szituációs stb. kontextusból lehet rájuk következtetni. A célnyelvi szövegben ezért egyfelől új nyelvi vagy nyelven kívüli információk jelennek meg, másfelől erősebb a szövegkohézió és -koherencia, a szöveg tartalmi-logikai viszonyainak kapcsolódása (lásd Klaudy 1996, 101-102; 1999, 5; 1999/2002a, 118, 151; 1999/2002b, 33; Pápai 2001, 29, 33; vö. még Popovic [szerk.] 1983, 200).24 E stratégia alkalmazása lehet az oka annak a sok fordítási helyzetben megfigyelt sajátosságnak, hogy a fordítások nyelvpártól függetlenül általában hosszabbak az eredetijüknél (Nida 1964, 131; Klaudy 1999, 5; 1999/2002b, 112; Gálosi 2000, 57).

Nyilvánvaló, hogy a széttagoló és az explicitációs tendenciát közvetlenül nem lehet összemérni, hiszen az explicitacio alapvetően jelentéstani jelenség, a széttagolás pedig morfoszintaktikai, megkockáztatható azonban az a föltevés, hogy a kettőnek hasonlóak az indítékai. A fordítók mint kétnyelvű beszélők szintén késztetést érezhetnek a biztonságosabb megoldás választására, ez pedig sokszor épp a széttagoló alak, szemben tömörítő megfelelőjével. Bár a fordításkutatók általában úgy látják, hogy az explicitáció a fordító részéről udvariassági gesztus, amely a befogadónak az érdekeit szolgálja (lásd pl. Klaudy 1999/2002b, 112; Pápai 2001, 26, 30, 33),25 mégis fölmerült már az a gondolat is, hogy a széttagolóbb alak használata a fordító számára is jár előnnyel: „Nem lehetséges-e vajon, hogy a felbontás, a több szóval való fordítás általában kényelmesebb a fordító számára, mint megtalálni azt a szót, amelynek jelentése egybeesik vagy esetleg nagyon közel áll a forrásnyelvi szó jelentéséhez? Az is lehet, hogy nem a kényelmesebb, hanem éppen a lehető legpontosabb fordításra való törekvés miatt fordítanak a fordítók néha több szóval, mint amennyi az eredeti szövegben volt (vö. explicitációs hipotézis)” (Klaudy 1999/2002b, 82). Ez a kérdés ugyan szűken fordítástechnikai szempontból van föltéve, mindazonáltal egyértelmű, hogy amennyiben „igen” rá a válasz, ez egyszersmind erősíti azt a föltevésünket, hogy az explicitáció egyik-jóllehet bizonyára nem a legfontosabb – indítéka azonos a kétnyelvű beszélőkre általánosan jellemző széttagoló tendenciáéval.

Az explicitációnak természetesen vannak olyan válfajai is, amelyek nem tekinthetők a széttagoló tendencia megnyilvánulásainak, pl. a szövegkohézió növelése, a forrásnyelvi elliptikus szerkezetek kiegészítése, mondatszerkezet „fellazítása”, magyarázó elemek betoldása, specifikusabb jelentésű szavak használata stb. (Klaudy 1999/2002b, 33; Pápai 2002, 98), s a nyelvi okokra visszavezethető explicitáció mellett van kulturális okokra visszavezethető explicitáció is.

3.6. Purizmus – normahűség

Amint föntebb említettük, a túláltalánosításnak vannak purista indítékú válfajai is; ilyen többek között a túlhelyesbítés (hiperkorrekció). A túlhelyesbítést az különbözteti meg a túláltalánosítás egyéb eseteitől, hogy az adott nyelvben, ill. nyelvváltozatban nem normatív forma használatának hátterében egy megbélyegzett (vagy annak vélt) forma elkerülésére, illetve egy nagyobb presztízsű változat használatára való törekvés áll. A beszélő valamely nyelvi változó presztízsváltozatát olyan elemek, szerkezetek esetében is használja, amelyek nem tartoznak az adott változóhoz (pl. hatályban lép ‘hatályba lép’), vagy pedig analógiás úton maga alkot egy „presztízsváltozatot” (pl. Fogyasztjanak! – evésre való udvarias felszólítás). A túlhelyesbítés -jellegéből adódóan – gyakran fordul elő formális beszédhelyzetekben, a szlovákiai magyar sajtóból is vannak rá példáink. Pl. „Mindenki jól járnék…”; a járnék túlhe-lyesbített, mintegy „szuperstandard” forma a standard járna helyett. (Bővebben lásd Lanstyák 2000, 186-189.)

A túlhelyesbítéssel rokon indítékú jelenség a hiperpurizmus, amely leginkább abban nyilvánul meg, hogy a kétnyelvű beszélők egyes, anyanyelvük egynyelvű változataiban használt idegen szavak helyett saját alkotású, meghonosodott elemekből álló kifejezéseket használnak. Példák a szlovákiai magyar sajtóból: kockázatos faktor ‘rizikófaktor’; elsőbbségek ‘prioritások’; behozatali áru ‘importáru, importcikk’; félellátás ‘félpanziós ellátás’ (szemben a teljes ellátással); tevékeny védekezés ‘aktív védekezés’; hematológiai vérátömlesztési osztály ‘hematológiai és transzfúziós osztály’. E példák a sajtóból származó hapaxok, nem valószínű, hogy bármelyikük is normatív volna (Lanstyák 2000, 189-190).

Ugyancsak purista indíttatású a normatúlteljesilés (vagy fokozott normakövetés), amely valószínűleg fontos – bár nehezen észrevehető -jellemzője számos kisebbségi kétnyelvű nyelvváltozatnak, legalábbis azokban a beszélőközösségekben, amelyekben purista nyelvi ideológiák érvényesülnek. Létrejöttének indítékát tekintve a túlhelyesbítéssel és a hiperpurizmussal rokon. Abban különbözik tőlük, hogy nem jár a megszokott nyelv(tan)i szabályok megsértésével vagy teljesen az adott nyelvváltozat normáján kívül álló formák használatával, hanem csupán statisztikai, gyakorisági eltérésként jelentkezik, méghozzá nem egy-egy egyénnek, hanem egy egész csoportnak (pl. társadalmi rétegnek) a nyelvhasználatában. Kétnyelvűségi viszonylatban akkor beszélünk normatúlteljesítésről, ha egy kétnyelvű csoport nagyobb mértékben követi a presztízsváltozat normáját, mint a számára vonatkoztatási csoportként szolgáló egynyelvű csoport. így például egyik empirikus kutatásunk során teszthelyzetben a magyartannyelvű iskolába járó kétnyelvű szlovákiai magyar diákok nagyobb százalékban használták négy vizsgált ikes ige presztízsváltozatait (alszom, vitatkozom, iszom, elkésem), mint az egynyelvű magyarországi diákok, holott általános tapasztalat, hogy informális beszédhelyzetekben a szlovákiai és más kisebbségi magyar beszélők körében a nemstandard változatok használata jóval gyakoribb, mint a magyarországi magyar beszélők körében (lásd Lanstyák-Szabó-mihály 1997, 35-38; Lanstyák 2000, 190-192).

A normatúlteljesítést egynyelvűségi viszonylatban labovi hiperkorrekciónak nevezik. Labov klasszikus vizsgálatában ez a jelenség abban nyilvánult meg, hogy a második legmagasabb státusú csoporthoz tartozó, alsó középosztálybeli beszélők a formális stílusváltozatokban gyakrabban használták az amúgy a legmagasabb státusú csoportra, a felső középosztályra nagyobb mértékben jellemző presztízsváltozatokat, mint maguk a felső középosztálybeli beszélők (lásd Labov 1966). A szűkebb értelemben vett normatúlteljesítés és a labovi hiperkorrekció nemcsak abban különböznek egymástól, hogy az előbbi kétnyelvűségi helyzetben érvényesül, az utóbbi pedig egynyelvűségiben, hanem abban is, hogy kétnyelvűségi helyzetben a „legmagasabb státusú” és a „második legmagasabb státusú” csoport nem ugyanahhoz a beszélőközösséghez tartozik (nemhogy nem ugyanabban a városban élnek, de még csak nem is ugyanannak az országnak a polgárai).

A kétnyelvű közösségekben jelentkező purista tendenciákat olyan kompenzációs eljárásokként is felfoghatjuk, amelyek a szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek használatát vannak hivatva mintegy ellensúlyozni. A kétnyelvű beszélők általában tudatában vannak annak, hogy nyelvhasználatukban szűkebb értelemben vett kontaktusjelenségek (azaz abszolút eseti kontaktusjelenségek) fordulnak elő rendszeresen, csak éppen nem mindig képesek ezeket fölismerni, s így érthető, hogy a valódi kontaktusjelenségek mellett „idegenszerűség-irtó” buzgalmuknak más, nem ebbe a kategóriába tartozó elemek is áldozatul esnek, ill. nagyobb számban jelennek meg a nagyobb presztízsű formák.

Mivel kultúránkban a fordítók alighanem legalább annyira a purizmus hatása alatt állnak, mint a Kárpát-medencei kétnyelvű magyar beszélőközösségek legműveltebb rétegeinek tagjai, okkal föltételezhetjük, hogy ennek valamilyen nyoma lesz a fordításokban is. Túlhelyesbítéssel persze nem számolhatunk, az ugyanis hiányos standard nyelvi ismeretekre vezethető vissza, ez pedig a fordítókra – legalábbis a hivatásosokra – nem jellemző. Hiperpurizmussal inkább lehet számolni, hiszen az elsősorban szókapcsolatok szintjén jelentkezik; a „túltiszta” alakulatok megléte vagy meg nem léte egy nyelvben nem annyira „vagy-vagy”, hanem inkább fokozat kérdése (az ilyen szerkezetek az egynyelvű beszélők számára többé vagy kevésbé elfogadhatóak). A normatúlteljesítés esetleges jelentkezése a fordítási nyelvváltozatokban elég nehezen „érhető tetten”, még akkor is, ha a „csoport” kérdését a fordítók esetében lazábban kezeljük. Mindazonáltal nem lehetetlen, hogy nagy korpuszokon végzett statisztikai vizsgálatokkal egyszer majd sikerül kimutatni, hogy egyes nyelvi változók presztízsváltozata a fordításokban gyakrabban fordul elő, mint a hasonló tematikájú, s hasonló társadalmi hátterű szerzők által írt eredeti szövegekben.

Arra, hogy ilyen tendenciák valóban érvényesülhetnek a fordításokban, a fordítástudományi szakirodalomban is találunk utalásokat. Klaudy Kinga (1999/2002b, 39) például a fordításokban jelentkező fordítási normáról megállapítja, hogy az „nem minden tekintetben azonos az anyanyelvi normával, ill. a fordítók bizonyos anyanyelvi normák betartásához jobban ragaszkodnak, mint a nem-fordító magyar nyelvhasználók” (Klaudy 1999/2002b, 39). S itt említhetjük meg Horváth Péter Iván (2002, 39) egyik megjegyzését is, mely szerint „úgy tűnik, hogy aki főállásban szövegeket hoz létre, az inkább az eltűnőben lévő, semmint az új nyelvi jelenségekhez ragaszkodik”. Tudjuk, hogy legtöbbször a hagyományos, ill. „eltűnőben lévő” formák rendelkeznek nagyobb presztízzsel, azok számítanak „helyesebbnek”, így kétségtelen, hogy ezek előnyben részesítése purista indítékról tanúskodik. Éppen ezért tekinthetjük a konzervativizmust vagy „normahűséget” (egy korábbi, a beszélőközösségben már túlhaladott normához való ragaszkodást) a fordításra jellemző sajátosságnak (vö. Pápai 2001, 29-30).