Szemle archív

Fórum Társadalomtudományi Szemle



Impresszum 2005/3

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t VII. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom:

Tanulmányok

ZUZANA POLÁČKOVÁ: A nemzetközi nem állami intézmények és zsidó szervezetek szerepe az első világháború utáni kisebbségvédelem kialakulásában
TÓTH ENDRE: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26-április 5.) (2. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem. A csehszlovákiai maygarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (2. rész)
KISS JÓZSEF: Novomeský és a szlovák-magyar kapcsolatok

Dokumentum

KÉT LEVÉL: Illyés Gyula levele
Ladislav Novomeský levele

Műhely

ÉRTÉKTEREMTŐ KISEBBSÉGI KÖZÖSSÉGEK: Beszélgetés Szarka Lászlóval, az MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézetének igazgatójával (Fazekas József)
AZ MTA ETNIKAI-NEMZETI KISEBBSÉGKUTATÓ INTÉZET MUNKATÁRSAINAK, KUTATÁSI PROGRAMJAINAK KIADVÁNYAI 2001-2005
SZARKA LÁSZLÓ: A soknemzetiségű csehszlovák nemzetállam születése 1919-ben. Érvek, viták az 1919. évi párizsi békekonferencián
EILER FERENC: „Kisebbségi külpolitika”. Csehszlovákiai magyar részvétel az Európai Nemzetiségi Kongresszus tevékenységében 1925-1938
ILYÉS ZOLTÁN: „Magyar lett most a mántából…” Háttérrajz a felső-Bódva-völgyi németek hungarus-tudatához
BAKÓ BOGLÁRKA: Erdővidék – magyar mikrorégió a Székelyföld peremén

Agora

KÖNYV AZ EMBERI ÉS NEMZETI JOGOKRÓL: (Öllős László: Emberi jogok – nemzeti jogok. Emberi és polgári jogok-e a nemzeti kisebbségek jogai? című könyvéről)
MÉSZÁROS ANDRÁS: Öllös László könyvéről
VAJDA BARNABÁS: Öllös László munkájáról

Konferencia

SIMON ATTILA: Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történelmében. Nemzetközi kisebbségtörténeti konferencia

Közlemény

HUSZÁR ÁGNES: A Népzenei Adattár

Könyvek

Sturm László (szerk.): Sárosi magyar tükör (Zeman László)
Ferencz Anna: Hitből táplálkozva. Az 1674-es pozsonyi vértörvényszék elé idézett gömöri lelkészek és tanítók (Pelle István)
Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz (Vajda Barnabás)

Rövid URL
ID3025
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2005/2

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t VII. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok 

TÓTH ENDRE: A csehszlovák diplomácia és Habsburg Károly első restaurációs kísérlete Magyarországon (1921. március 26-április 5.) (1. rész)
GAUCSÍK ISTVÁN: Gazdasági szervezetépítés és érdekvédelem. A scehszlovákiai maygarság két világháború közötti gazdasági szervezetei (1. rész)
Az 1849. augusztus 3-i komáromi kitörés története
JURAJ MARUŠIAK: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (2. rész)
LAMPL ZSUZSANNA: A dél-szlovákiai magyar és szlovák fiatalok vallásossága
IFJ. HULKÓ GÁBOR: A szabadon gyakorolható, bejelentésköteles tevékenységek végzésének joga – elmél és gyakorlat
LANSTYÁK ISTVÁN: A kódváltásról – nyelvtani szempontból

Évforduló

VARAGYA SZILVIA: Magyar Hírmondó – az első magyar nyelvű időszaki lap

Közlemények

L. JUHÁSZ ILONA: Szlovákiai magyar tájak néprajzi irodalma a bibliográfiák tükrében
RABEC ISTVÁN: A nyelvvesztés vizsgálata pozsonyi magyar egyetemisták körében

Reflexió

MÉSZÁROS ANDRÁS: A Magyarok Szlovákiában (1989-2004) című kötetről

Műhely

A Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma

Dokumentumok

JOÓ ANDRÁS: Tiso elnök és egy magyar országgyűlési képviselő politikai természetű magánbeszélgetése 1943 tavaszán

Könyvek

Voigt Vilmos: A vallási élmény története. Bevezetés a vallástudományba (Liszka József)
É. Kiss Katalin: Anyanyelvünk állapotáról (Szabómihály Gizella)
Von Minderheiten zu Volksgruppen. 20 Jahre Wiener Arbeitsgemeinschaft (Varga Sándor)
Fodor István: A világ nyelvei és nyelvcsaládjai (Pintér Tibor)

Rövid URL
ID3024
Módosítás dátuma2019. április 16.

Impresszum 2005/1

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t VII. évfolyam Főszerkesztő Csanda Gábor A szerkesztőbizottság elnöke Öllös László Szer­kesz­tő­bi­zott­ság Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország),...
Bővebben

Részletek

Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le
negyedévenként megjelenő tu­do­má­nyos fo­lyó­ira­t
VII. évfolyam

Főszerkesztő
Csanda Gábor

A szerkesztőbizottság elnöke
Öllös László

Szer­kesz­tő­bi­zott­ság
Biró A. Zoltán (Románia), Fedinec Csilla (Magyarország), Holger Fischer (Németország), Gyurgyík László (Szlovákia), Hunčík Péter (Szlovákia), Petteri Laihonen (Finnország), Lampl Zsuzsanna (Szlovákia), Lanstyák István (Szlovákia), Lengyel Zsolt (Németország), Liszka József (Szlovákia), Mészáros András (Szlovákia), Roncz Melinda (Szlovákia), Simon Attila (Szlovákia), Szarka László (Magyarország), Andrej Tóth (Csehország), Végh László (Szlovákia)

Tartalom

Tanulmányok 

GÁL ZSOLT: A privatizáció három útja és tanulságai Csehországban, Szlovákiában és Magyarországon
GAUCSÍK ISTVÁN: Sas Andor gazdaságtörténeti munkái
VADKERTY KATALIN: Németek és magyarok Pozsonyban 1945-1948 között
JURAJ MARUŠIAK: A magyar kisebbség a normalizációs évek szlovákiai politikájának összefüggéseiben (1. rész)
HUSZÁR ÁGNES-RADOSLAV BEŇUŠ: Utcazenészek Budapesten és Pozsonyban 2001-2002-ben
LAMPL ZSUZSANNA: A fiatalok elsősorban tévét néznek, s havonta fél könyvet olvasnak

Agora

SZŐKE JÓZSEF: Történelem és történések. Reflexiók A Csemadok és a prágai tavasz című könyv kapcsán

Közlemények

LISZKA JÓZSEF: Bezárkózás a nemzeti hagyományba, avagy lesz-e szemléletváltás a szlovákiai magyar néprajzban?

Konferencia

Dél-Szlovákia gazdasági fejlődése és a határon átnyúló kapcsolatok (Lelkes Gábor)

Mítoszok és előitéletek. A Fórum Kisebbségkutató Intézet konferenciája Csölösztőn (Simon Attila)

Dokumentumok

Magyar ipartársulatok válogatott dokumentumai 1924-1938

Könyvek

Kontra Miklós-Hattyár Helga (szerk.): Magyarok és nyelvtörvények. (Hodosy Szabolcs)

Sándor Anna: A Nyitra-vidéki magyar nyelvjárások atlasza (Presinszky Károly)

Liszka József (szerk.): Acta Ethnologica Danubiana 5-6. Az Etnológiai Központ Évkönyve – Ročenka Výskumného centra európskej etnológie – Jahrbuch des Forschungszentrums für Europäische Ethnologie 2003-2004 (Gecse Annabella)

Bárdi Nándor: Tény és való (Gaucsík István)

Rövid URL
ID3023
Módosítás dátuma2019. április 16.

A Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék kiadványai

Si­ma Fe­renc: Ma­gyar hang­tan. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1960. Garaj La­jos: A ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás és a re­form­kor iro­dal­ma. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1960. Sborník FFUK...
Bővebben

Részletek

Si­ma Fe­renc: Ma­gyar hang­tan. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1960.
Garaj La­jos: A ma­gyar fel­vi­lá­go­so­dás és a re­form­kor iro­dal­ma. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1960.
Sborník FFUK Bratislava. Philologica, roèník 11-12. Bratislava, Slovenské pedago­gické nakladate¾stvo, 1959-1960.
Bartha Tibor–Csanda Sándor–Garaj Lajos–Szeberényi Zol­tán: Az újabb ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1963.
Ja­kab István–Kazimírné Pesthy Mária–Zeman Lász­ló: A ma­gyar nyelv le­író nyelv­ta­na. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1964.
Turczel Lajos–Rákos Pé­ter: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te (1772–1848). Bra­ti­slava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo–Univerzita Komens­ké­ho, 1965. (1. ki­adás)
Turczel Lajos–Rákos Pé­ter: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te (1772–1848). Bratislava, Univerzita Komenského, 1968. (2. ki­adás)
Turczel La­jos: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1772-ig. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1968.
Ja­kab István–Kazimírné Pesthy Mária–Zeman Lász­ló: A ma­gyar nyelv le­író nyelv­ta­na. Bratislava, Univerzita Komenského, 1968.
Turczel La­jos: Sze­mel­vé­nyek a ré­gi ma­gyar iro­da­lom­ból. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1970.
Zborník FFUK. Philologica, roèník 20. Bratislava, Slovenské pedagogické naklada­te¾stvo, 1970.
Si­ma Fe­renc: Ma­gyar nyelv­tör­té­net I. A nyelv­tör­té­net for­rá­sai, hang­tör­té­net, nyelv­em­lék-sze­mel­vé­nyek. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1971.
Zborník FFUK. Philologica, roèník 25. Bratislava, Slovenské pedagogické naklada­te¾stvo, 1974.
Z konfrontácie maïarèiny a slovenèiny – Ta­nul­má­nyok a ma­gyar–szlo­vák ös­­sze­ve­tő nyelv­vizs­gá­lat kö­ré­ből. Red. Si­ma F. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1977.
Zborník FFUK. Philologica, roèník 31. Bratislava, Slovenské pedagogické naklada­te¾stvo, 1981
Csanda Sán­dor (főszerk.): Ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok szlo­vá­ki­ai le­xi­ko­na. Brati­slava, Ma­dách, 1981.
Jaroslava Pašiaková: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 3. 1905–1945. Bratislava, Uni­verzita Komenského, 1987.
Garaj La­jos: A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 2. (1820–1905). Bratislava, Univerzita Ko­menského, 1989.
Csanda Sán­dor: Dejiny maïarskej literatúry 1. A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1. (11. až 18. storoèie). Bratislava, Univerzita Komenského, 1985.
Tan­szé­ki Hír­mon­dó 1990. Po­zsony, Komenský Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­ra, 1990.
Tan­szé­ki Hír­mon­dó 1991. Po­zsony, Komenský Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­ra, 1991.
Fónod Zol­tán: Rö­vid át­te­kin­tés az 1945 utá­ni ma­gyar iro­da­lom­ról. Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1991.
Fónod Zol­tán: A cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te 1918–1945. Bratislava, 1992.
Jaroslava Pašiaková – ¼udovít Garaj: Úvod do dejín maïarskej kultúry a literatúry. Bratislava, Univerzita Komenkého, 1992.
Mé­szá­ros And­rás [szerk.]: Esz­me­tör­té­ne­ti és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyok – Ideové a literárnohistorické tradície. Pozsony/Bratislava, Kalligram–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 1997. /Dialógus Könyvek./
Nyel­vi érint­ke­zé­sek a Kár­pát-me­den­cé­ben. Jazykové kantakty v Karpatskej kotline. Pozsony/Bratislava, Kalligram–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 1998. /Dialógus Könyvek./
Is­ko­lai fi­lo­zó­fia Ma­gyar­or­szá­gon a XVI–XIX. szá­zad­ban. Pozsony/Bratislava, Kalli­gram–A Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­te, 1998. /Dialógus Köny­vek./
A po­zso­nyi Ma­gyar Tan­szék múlt­ja és je­le­ne. A Comenius Egye­tem Ma­gyar Tan­szé­k­ének 40 éve. – Minulos a prítomnos Katedry maïarského jazyka a literatúry Štyridsa rokov Katedry Maïarského jazyka a literatúry Univerzity Komenského v Bratislave. Pozsony/Bratislava, 2002. /Dialógus Könyvek./

(Ös­­sze­ál­lí­tot­ta Fa­ze­kas Jó­zsef)

Rövid URL
ID1727
Módosítás dátuma2016. június 22.

Ismeretlen Sas-kézirat a pozsonyi zsidóság történetéről (Gaucsík István)

Sas An­dor szer­te­ága­zó gaz­da­ság- és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti mun­kás­sá­gá­nak, pub­li­kált cik­ke­i­nek, ta­nul­má­nya­i­nak szám­ba­vé­te­le mel­lett kü­lön fi­gyel­met kel­le­ne szen­tel­ni lap­pan­gó, ma­gán­tu­laj­don­ba ke­rült kéz­ira­ta­i­nak, szö­veg­tö­re­dé­ke­i­nek is. Az aláb­bi Sas-ta­nul­mányt,...
Bővebben

Részletek

Sas An­dor szer­te­ága­zó gaz­da­ság- és mű­ve­lő­dés­tör­té­ne­ti mun­kás­sá­gá­nak, pub­li­kált cik­ke­i­nek, ta­nul­má­nya­i­nak szám­ba­vé­te­le mel­lett kü­lön fi­gyel­met kel­le­ne szen­tel­ni lap­pan­gó, ma­gán­tu­laj­don­ba ke­rült kéz­ira­ta­i­nak, szö­veg­tö­re­dé­ke­i­nek is. Az aláb­bi Sas-ta­nul­mányt, amely az új­ko­ri ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó tör­té­ne­lem egyik leg­je­len­tő­sebb kö­zös­sé­gé­vel, a po­zso­nyi zsi­dó­ság­gal fog­lal­ko­zik, Csanda Gá­bor bo­csá­tot­ta a szer­kesz­tő­ség ren­del­ke­zé­sé­re. A dol­go­za­tot és a hoz­zá tar­to­zó nyolc ki­sebb pa­pír­da­rab­ra fel­jegy­zett szö­veg­rész­le­te­ket 1992-ben kap­ta Pár­kány An­tal­tól, ami­kor A szlo­vá­ki­ai zsi­dók ül­dö­zé­se 1939–1945 cí­mű kö­te­tet szer­kesz­tet­te. Ké­zen­fek­vő volt, hogy a kéz­ira­tot ösz­­sze­ha­son­lít­suk a Szlo­vák Nem­ze­ti Mú­ze­um Le­vél­tá­rá­ban ta­lál­ha­tó Sas-ha­gya­ték irat­anya­gá­val, amely pub­li­ká­ci­ó­i­nak kéz­ira­ta­in és né­hány kö­zö­let­len cik­kén kí­vül ki­cé­du­lá­zott le­vél­tá­ri for­rás­he­lye­ket és szak­iro­dal­mi hi­vat­ko­zá­so­kat is tar­tal­maz.
A szö­veg­kri­ti­kai bú­vár­ko­dás so­rán egy­ér­tel­mű­vé vált, hogy a szó­ban for­gó írás elő­ké­pe a va­ló­szí­nű­leg 1940 és 1944 kö­zött né­me­tül meg­je­lent tanulmányának.1 A ma­gyar nyel­vű kéz­ira­tá­ból több he­lyen mon­da­to­kat és – né­hol mi­ni­má­li­san át­fo­gal­maz­va – egész be­kez­dé­se­ket emelt át és épí­tett be a né­met szövegbe.2 A két vál­to­zat kö­zül a ma­gyar nyel­vű a ko­ráb­bi. Da­tá­lá­sá­ra nincs biz­tos adat. Le­het­sé­ges, hogy az írás az 1930-as évek vé­gén szü­let­he­tett. Kon­cep­ci­ó­já­ban és fel­épí­té­sé­ben is más a né­met­től: ap­ró­lé­ko­sabb, in­kább a le­vél­tá­ri for­rá­sok in­for­má­ci­ó­it be­mu­ta­tó tu­laj­don­sá­gok és le­írás jel­lem­zik. Szo­ro­san idő­rend­ben tár­gyal­ja az ese­mé­nye­ket. A tu­do­má­nyos he­u­risz­ti­ka szin­te alig ta­pint­ha­tó ki. A cím­mel el­len­tét­ben bő­veb­ben csak a 19. szá­zad el­ső négy év­ti­ze­dé­vel fog­lal­ko­zik, a 18. szá­zad­ra né­hány sta­tisz­ti­kai ada­tot kö­zöl. A pozsony-váraljai zsi­dó­ság tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti raj­zá­nak ge­rin­cét a ki­vált­sá­ga­it őr­ző né­met pol­gár­ság és a zsi­dó­ság köz­ti gaz­da­sá­gi és ke­res­ke­del­mi jel­le­gű konf­lik­tu­sok oka­i­nak fel­tá­rá­sa al­kot­ja. A né­met nyel­vű dol­go­za­ta ez­zel szem­ben ös­­sze­fog­la­lás­ra tö­rek­szik, bő­ven fog­lal­ko­zik a Pálffy-féle föl­des­úri ol­ta­lom kér­dé­se­i­vel és a lo­ká­lis po­zso­nyi ese­mény­so­ro­kat or­szá­gos vi­szo­nyok kö­zé he­lye­zi, azok­ban ér­tel­me­zi. Tu­da­to­san fel­épí­tett szer­ke­ze­te és a té­ma pon­tos idő­be­li be­ha­tá­ro­lá­sa in­do­kolt­tá te­szi fel­te­vé­sün­ket, hogy a ma­gyar nyel­vű szö­veg el­sőd­le­ge­sen fo­gal­maz­vány volt.3
A ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó tör­té­ne­lem irán­ti ér­dek­lő­dé­se már 1921–1933 kö­zöt­ti mun­ká­csi ku­ta­tói kor­sza­kát jel­le­mez­te. Ta­nul­má­nya­i­ban a 18. szá­za­di mun­ká­csi ura­da­lom zsi­dó­sá­gá­nak gaz­da­sá­gi és szo­ci­á­lis hely­ze­té­vel, ill. egy zsi­dó üz­let­em­ber üz­le­ti kar­ri­er­jé­vel foglalkozott.4 A po­zso­nyi zsi­dó­ság tör­té­ne­té­hez 1933 után, Po­zsony­ba va­ló köl­tö­zé­se után kezd­he­tett le­vél­tá­ri for­rá­so­kat gyűj­te­ni. Saj­nos sem a né­met nyel­vű, sem a most köz­zé­tett szö­veg nem tar­tal­maz­za a fel­hasz­nált le­vél­tá­ri for­rá­so­kat, eset­leg a szakirodalmat.5 Sas nem hi­vat­ko­zik egyet­len irat­ra sem. Va­ló­szí­nű­leg az is­me­ret­ter­jesz­tés­re össz­pon­to­sít­ha­tott, ami­kor ké­sőbb ilyen for­má­ban pub­li­kál­ta né­met ta­nul­má­nyát. Min­den bi­zon­­nyal a po­zso­nyi ma­giszt­rá­tus fondjából, a ta­nács­ülé­si és köz­gyű­lé­si jegy­ző­köny­vek­ből meríthetett.6

Gaucsík Ist­ván

Rövid URL
ID1726
Módosítás dátuma2016. június 22.

Sas Andor: A pozsonyi zsidóság 18. és 19. századi jog- és gazdaságtörténetéhez

An­nak a két tör­vény­nek, amely a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban és a Vormärzben1 a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság jo­gi hely­ze­tét sza­bá­lyoz­ta – az 1790-ik évi 38. és az 1840-ik...
Bővebben

Részletek

An­nak a két tör­vény­nek, amely a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban és a Vormärzben1 a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság jo­gi hely­ze­tét sza­bá­lyoz­ta – az 1790-ik évi 38. és az 1840-ik évi 29. tör­vény­cikk­nek –, ám­bár kö­zöt­tük fél­szá­za­dos idő­be­li rés mu­tat­ko­zik, nagy­já­ból azo­nos az alap­gon­do­la­ta: a zsi­dó­kat meg­hagy­ja az 1790-es, il­let­ve az 1840-es esz­ten­dő­ig szer­zett és él­ve­zett jo­ga­ik­ban, s a vég­ső dön­tést jo­gi hely­ze­tük pon­tos kö­rül­ha­tá­ro­lá­sá­ról, az ún. „pol­gá­ro­sí­tás­ról” ké­sőbb­re halasztja.2
Az 1790-es zsi­dó­tör­vény ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy a zsi­dó­ság ügye és né­mely sza­bad kir. vá­ros­nak a zsi­dók jo­gi hely­ze­tét érin­tő ki­vált­sá­gai a leg­kö­ze­leb­bi or­szág­gyű­lé­sen az e kér­dé­sek­ről je­len­tést te­vő bi­zott­ság elő­ter­jesz­té­sei alap­ján ke­rül­nek majd tár­gya­lás­ra. Ad­dig is úgy ren­del­ke­zik a tör­vény­ho­zás, hogy a Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in be­lül élő zsi­dók a sza­bad kir. vá­ro­sok­ban és más köz­sé­gek­ben (a bá­nya­vá­ro­so­kat ki­vé­ve) ab­ban az ál­la­pot­ban ma­rad­ja­nak meg, amely­ben 1790. ja­nu­ár el­se­jén vol­tak, és ha eb­ben a hely­ze­tük­ben ne­ta­lán há­bo­rí­tás ér­te vol­na őket, ad­dig él­ve­zett jo­ga­ik­ba vis­­sza­he­lyez­tes­se­nek. Eb­ből a tör­vény­ből az tű­nik ki, hogy a zsi­dók jog­vi­szo­nya­i­nak sza­bá­lyo­zá­sa meg­ol­dást sür­ge­tő prob­lé­ma volt, de a tör­vény­ho­zás egy­elő­re ki­tért a vég­le­ges for­má­ban va­ló ren­de­zés elől. A tör­vény­nek a dön­tő ren­de­zés­től va­ló hú­zó­do­zá­sa azon­ban ma­gá­ra a zsi­dó­ság­ra néz­ve nem volt ked­ve­zőt­len, mert 1790. ja­nu­ár el­se­jén még II. Jó­zsef ural­ko­dott, és a jo­ze­fi­nis­ta szel­le­mű ren­de­le­tek vol­tak ér­vény­ben, me­lyek a zsi­dó­kat hu­má­nus el­bá­nás­ban részesítették.3
Az 1840-ik évi 29. tör­vény­cikk – mely­nek cí­me: A zsi­dók­ról – az 1790-i idé­zett tör­vén­­nyel azo­nos, s ugyan­csak pro­vi­zó­ri­kus jel­le­gű sza­bá­lyo­zást tar­tal­maz, ami ki­tű­nik el­ső mon­da­tá­ból: „Ad­dig is, míg a zsi­dók ál­la­po­tá­ról a tör­vény nem in­téz­ke­dik…” Az 1840-es zsi­dó­tör­vény hat pa­ra­gra­fus­ból áll. Az el­ső meg­en­ge­di, hogy azok a zsi­dók, akik Ma­gyar­or­szá­gon szü­let­tek, vagy akik it­te­ni tar­tóz­ko­dás­ra tör­vé­nyes úton en­ge­délyt nyer­tek, s er­köl­csi ma­ga­vi­se­let­ük el­len nem me­rült fel ki­fo­gás, sza­ba­don lak­has­sa­nak az egész or­szág­ban. A má­so­dik meg­en­ge­di, hogy a zsi­dók gyá­ra­kat ala­pít­has­sa­nak, ke­res­ke­del­met vagy mes­ter­sé­ge­ket űz­hes­se­nek, és ezek­re fi­a­i­kat ta­nít­tat­has­sák; azo­kat a tu­do­má­nyo­kat és szép­mű­vé­sze­te­ket pe­dig, ame­lyek­nek gya­kor­la­ta szá­muk­ra ed­dig is meg volt en­ged­ve, ez­után is gya­ko­rol­hat­ják. A har­ma­dik pa­ra­gra­fus kö­te­le­zi a zsi­dó­kat, hogy ál­lan­dó ve­ze­ték- és ke­reszt­ne­vük le­gyen, s a zsi­dó új­szü­löt­te­ket a rab­bi­nu­sok ál­tal ve­ze­ten­dő szü­le­té­si lajst­ro­mok­ban anya­köny­vez­zék. A ne­gye­dik pa­ra­gra­fus meg­kí­ván­ja, hogy a zsi­dók min­den­ne­mű szer­ző­dést és ok­le­ve­let va­la­mely, az or­szág­ban élő nyel­ven fo­gal­maz­za­nak meg. Az ötö­dik pa­ra­gra­fus alap­ve­tő fon­tos­sá­gú kér­dé­se a zsi­dók in­gat­lan­szer­zé­si jo­gá­ra vo­nat­ko­zik, s azt mond­ja, hogy amen­­nyi­ben az iz­ra­e­li­ták pol­gá­ri tel­kek sza­bad sze­rez­he­té­se gya­kor­la­tá­ban len­né­nek, az ily vá­ro­sok­ban ezen gya­kor­lat a jö­ven­dő­re néz­ve is fenntartatik. A ha­to­dik pa­ra­gra­fus min­den olyan ren­de­le­tet és szo­kást, amely ez­zel a tör­vén­­nyel el­len­ke­zik, ér­vé­nyen kí­vül helyez.4
Mind­két tör­vény nem­csak az ide­ig­le­nes ren­de­zés­re va­ló tö­rek­vés bé­lye­gét vi­se­li ma­gán, ha­nem ún. ke­ret­tör­vény ter­mé­sze­té­vel bír, mely­nek alap­ján a zsi­dók­kal szem­be­ni egy­sé­ges jog­gya­kor­lat ki­ala­ku­lá­sa nem volt le­het­sé­ges, mi­vel ma­guk a tör­vé­nyek meg­em­lí­tik, hogy azok a szo­ká­sok, ame­lyek a zsi­dók­ra vo­nat­ko­zó­lag a kü­lön­bö­ző vá­ro­sok­ban ér­vény­ben van­nak, kü­lön­bö­ző ter­mé­sze­tű­ek. Ez a hely­zet a hű­bé­ri kor jo­gi par­ti­ku­la­riz­mu­sá­val füg­gött ös­­sze. A kü­lön­bö­ző sza­bad kir. vá­ro­sok­nak kü­lön­bö­ző ki­vált­sá­ga­ik vol­tak, s ezek­nek alap­ján kü­lön­bö­ző volt pl. a zsi­dók szá­má­ra az in­gat­lan­szer­zés le­he­tő­sé­ge. A tar­tóz­ko­dá­si en­ge­dély meg­adá­sa kö­rül is a leg­el­té­rőbb gya­kor­lat ala­kult ki; né­hol ven­dég­ként ke­zel­ték őket, má­sutt al­kal­mat­lan ide­ge­nek gya­nánt. A zsi­dó nagy­ke­res­ke­de­lem, bol­ti ke­res­ke­de­lem és a föl­des­úri jo­gok bér­le­té­nek gya­kor­la­ta is egy­más­tól tel­je­sen el­té­rő el­vek­hez iga­zo­dott.
A po­zso­nyi zsi­dó kö­zös­ség fő je­len­tő­sé­ge ab­ban rej­lik, hogy a tör­vény­ho­zás köz­vet­len kö­ze­lé­ben volt, s így raj­ta ke­resz­tül men­tek a zsi­dó­ság eset­le­ges be­ad­vá­nyai az or­szág­gyű­lés­hez. A tör­vény­ho­zók fel­fo­gá­sát a zsi­dó­ság­ról be­fo­lyá­sol­ták azok a ta­pasz­ta­la­tok, ame­lye­ket a po­zso­nyi zsi­dó­ság­gal va­ló ke­res­ke­del­mi és sze­mé­lyes érint­ke­zés út­ján sze­rez­tek. Két­ség­te­len, hogy a po­zso­nyi get­tó mű­velt­sé­gi fo­ka messze meg­ha­lad­ta az or­szág más vá­ro­sa­i­ban la­kó zsi­dók mű­ve­lő­dé­si szín­vo­na­lát: itt a vi­lág­mű­velt­ség áram­la­tai s a né­met iro­dal­mi és szel­le­mi be­fo­lyá­sok gyor­san, fris­sen és köz­vet­le­nül ér­vé­nye­sül­tek, s itt volt a kamara5, a tü­rel­mi adó6 ki­ve­tő­je is.
A po­zso­nyi zsi­dó­ság sta­tisz­ti­ká­já­ra vo­nat­ko­zó­lag a 18. szá­zad­tól kezd­ve a kö­vet­ke­ző ada­tok áll­nak ren­del­ke­zés­re. 1736-ban egy adó­ös­­sze­írás 772 zsi­dó lel­ket em­lít mint Po­zsony te­rü­le­tén élő ál­lan­dó la­kost. A kö­vet­ke­ző száz év alatt a po­zso­nyi zsi­dó­ság ter­mé­sze­tes sza­po­ro­dás út­ján mint­egy 2000 fő­re nö­ve­ke­dett. Ballus Pál Po­zsony vá­ro­sá­ról írt mo­nog­rá­fi­á­já­ban 1822-ben kü­lön­bö­ző nép­szám­lá­lá­si ada­to­kat idéz, ame­lyek sze­rint 1785 és 1815 kö­zött a po­zso­nyi zsi­dók szá­ma – a Vár­he­gyet és a Zuckermantlt7 is ide­szá­mít­va – kb. 2200 kö­rül moz­gott. Ez a szám az ak­ko­ri össz­la­kos­ság 7-8%-ának fe­lelt meg; 1842-ben Orosz Jó­zsef Századunkja Fé­nyes Elek vizs­gá­ló­dá­sai nyo­mán 38 000-re te­szi a po­zso­nyi la­kos­sá­got, s eb­ből 3700-at tün­tet fel zsi­dó­nak, ami a zsi­dó­ság szám­ará­nyá­nak mint­egy 10%-ra va­ló emel­ke­dé­sét je­len­ti a vá­ros össz­né­pes­ség­éhez viszonyítva.8
A zsi­dó­ság fő fog­lal­ko­zá­sa a ke­res­ke­de­lem volt. A nagy­ba­ni gyap­jú­ke­res­ke­dést, ga­bo­na­ke­res­ke­del­met és a tex­til­áruk for­gal­ma­zá­sát je­len­té­keny arány­ban zsi­dók bo­nyo­lí­tot­ták le.
A zsi­dó kö­zös­ség köz­igaz­ga­tá­si és igaz­ság­szol­gál­ta­tá­si szem­pont­ból két kü­lön­bö­ző ha­tó­ság­hoz tar­to­zott. A Zsi­dó ut­cá­nak nyu­ga­ti ol­da­la vá­ro­si te­rü­let volt, ke­le­ti ol­da­la és Zuckermantl mezőváros9 az itt élő zsi­dók­kal a Pálffy-féle váruradalom10 jog­ha­tó­sá­ga alá esett. A zsi­dók­nak nem volt lak­ha­tá­si jo­guk a Zsi­dó ut­ca nyu­ga­ti ol­da­lán tú­li töb­bi vá­ros­te­rü­le­ten (ez alól csak a Vödritz ne­vű kül­vá­ros volt ki­vé­tel). Meg­en­ged­ték azon­ban a zsi­dók­nak, hogy meg­je­len­je­nek a vá­ros vá­sá­ra­in, hogy mint há­za­lók be­jár­ja­nak vá­ro­si te­rü­let­re, azon­ban se la­kást nem bé­rel­het­tek vá­ro­si ház­ban, se nyílt üz­le­tet nem tart­hat­tak. A nagy­ke­res­ke­dők­nek idő­ről idő­re meg­en­ged­ték rak­tá­rak bér­lé­sét vá­ro­si ter­ri­tó­ri­u­mon. Vá­ro­si in­gat­lan szer­zé­se ti­lal­maz­va volt. A Zsi­dó ut­cát a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben éj­sza­ká­ra el­zár­ták. Az el­zá­ró ka­puk a Hal­té­ren és a mai Edelhoffal szem­ben ál­lot­tak.
A zsi­dó­ság köz­ter­hei: 1. Ará­nyos rész vál­la­lá­sa a vá­ros­ra ki­ve­tett évi ha­di­adó­ból, a kontribúcióból. Ezt az adót quantumnak is ne­vez­ték. A kontribúciót egy ös­­szeg­ben szab­ták ki a zsi­dók­ra, s an­nak szubrepartícióját, va­gyis az egyes csa­lá­dok­ra és sze­mé­lyek­re va­ló le­bon­tá­sát a zsi­dók egy­más kö­zött vé­gez­ték; 2. A toleranciális vagy tü­rel­mi adó, me­lyet a ka­ma­ra ve­tett ki egy­sé­ges évi ös­­szeg­ben az egész or­szág zsi­dó­sá­gá­ra, s ezt az ös­­sze­get azu­tán fel­osz­tot­ták az egyes köz­sé­gi te­le­pü­lé­sek­re. Míg a ha­di­adót a vá­ro­si ha­tó­ság szed­te be, a tü­rel­mi adó ke­ze­lé­se és be­haj­tá­sa köz­vet­le­nül a ma­gyar pénz­ügyi ka­ma­ra szer­vei út­ján tör­tént.
A zsi­dó­ság tár­sa­da­lom­tör­té­ne­te a 19. szá­zad el­ső fe­lé­ben foly­to­nos súr­ló­dást mu­tat a vá­ro­si ha­tó­ság­gal és né­pes­ség­gel, mely a kontingentált11 cé­hes ter­me­lés ke­re­te­i­ben él­ve ál­lan­dó­an tar­tott a zsi­dó ke­res­ke­dők kon­ku­ren­ci­á­já­tól. A zsi­dók­kal szem­be­ni gya­nak­vó ma­ga­tar­tás ke­res­ke­del­mi te­rü­let­ről át­ter­jedt a kis­ipar te­rü­le­té­re is, bár a zsi­dó ipa­ro­sok szá­ma fe­let­te ala­csony volt, s né­hány ci­pész­re, sza­bó­ra és könyv­kö­tő­re kor­lá­to­zó­dott. Jó­zsef csá­szár ko­ra óta el­vi­leg és jo­gi­lag adott volt a le­he­tő­ség, hogy zsi­dó ipart ta­nul­jon ki, azon­ban a cé­hek ve­ze­tő­sé­ge a leg­eré­lye­sebb el­len­ál­lást fej­tet­te ki min­den egyes zsi­dó ta­nonc fel­vé­te­le vagy sze­gőd­te­té­se és se­géd­ként va­ló fel­sza­ba­dí­tá­sa el­len. Da­cá­ra a zsi­dók el­len mu­tat­ko­zó el­len­szenv­nek, a vá­ro­si magisztrátus12 mint a po­zso­nyi cé­hek fel­ügye­lő ha­tó­sá­ga min­den ilyen jog­vi­tá­ban a tör­vé­nyes ál­lás­pon­tot fog­lal­ja el, s ha nagy rit­kán zsi­dó ta­nonc je­lent­ke­zik va­la­mely céh­be va­ló fel­vé­tel­re, s a céh a me­rev el­uta­sí­tás ál­lás­pont­já­ra he­lyez­ke­dik, a ta­nács be­ké­ri az il­le­tő tár­su­lat hi­va­ta­los köny­ve­it, s a vá­ro­si jegy­ző­vel hi­va­tal­ból vé­gez­te­ti el azok­nak az in­téz­ke­dé­sek­nek a be­jegy­zé­sét, ame­lye­ket szük­sé­ges­nek lát. Ha ilyes­mi meg­tör­tént, az il­le­tő céh ab­ba­hagy­ta az op­po­zí­ci­ót, és be­le­nyu­go­dott a fel­sőbb­ség dön­té­sé­be.
A vá­ro­si cé­hek ma­ga­tar­tá­sát ért­he­tő­vé te­szi a kéz­mű­ves ter­me­lés ko­rá­ban az a fé­le­lem, hogy a zsi­dó ipa­ros és ke­res­ke­dő kon­ku­ren­ci­á­ja ve­szé­lyez­te­ti azt a min­den­kép­pen kes­keny és szűk eg­zisz­ten­ci­á­lis ala­pot, amely­re a kis­ipa­ros és kis­ke­res­ke­dő meg­él­he­té­se tá­masz­ko­dott.
Is­mé­tel­ten meg­fi­gyel­he­tő je­len­ség, hogy azok­ban a jog­vi­ták­ban, ame­lyek a zsi­dó­ság lak­ha­tá­si jo­ga és ke­res­ke­del­mi jo­go­sít­vá­nyai kö­rül föl­me­rül­nek a zsi­dó kommunitás és a vá­ro­si ha­tó­ság kö­zött, a vár­me­gye és a Pálffy-féle ura­da­lom a zsi­dó­ság ké­ré­sei mel­lett fog­lal ál­lást. En­nek a tény­nek ma­gya­rá­za­tát gaz­da­sá­gi okok­ban ke­res­het­jük. A me­gyei ne­mes­ség­nek és a föl­des­urak­nak az volt ked­vük­re, hogy be­vá­sár­lás vé­gett a vá­ros­ba ér­kez­vén ott szük­ség­le­te­i­ket mi­nél ol­csób­ban fe­dez­hes­sék. Az árak­nak ezt a mér­sék­lő­dé­sét a zsi­dó ke­res­ke­de­lem moz­dí­tot­ta elő. A cé­hek ér­de­ke vi­szont az volt, hogy a for­ga­lom kor­lá­tolt mé­re­te­i­re va­ló te­kin­tet­tel az árak ne csök­ken­je­nek, mert a ter­me­lési költ­sé­ge­ket nem tud­ták csök­ken­te­ni.
1807-ben a tűz­vész kö­vet­kez­té­ben haj­lék­ta­lan­ná vált zsi­dók­nak meg­en­ged­ték la­kás bér­lé­sét vá­ro­si te­rü­le­ten. Mi­vel a haj­lék­ta­la­nok vá­ro­si tar­tóz­ko­dá­sa túl hos­­szú­ra nyúlt, 1807. jú­ni­us 9-én a ta­nács el­ren­de­li an­nak meg­ál­la­pí­tá­sát, hogy hány zsi­dó csa­lád la­kik vá­ro­si ol­da­lon és a vödrici Új­te­le­pen. Neszter Jó­zsef vá­lasz­tott pol­gár és ács­mes­ter el­len me­rült fel az a pa­nasz, hogy egy­re több zsi­dót fo­gad be há­za­i­ba, nem­csak a Hos­­szú ut­cá­ban lé­vő Paulaner Hausnak ne­ve­zett épü­let­be, ha­nem az egy­ko­ri Lö­vész­árok mel­lett ál­ló épü­let­be is.
A szó­ban for­gó zsi­dók­nak ki­ad­ják azt az uta­sí­tást, hogy Mi­hály-na­pon, va­gyis szep­tem­ber vé­gén kö­te­le­sek bé­relt la­ká­sa­i­kat el­hagy­ni, s a vá­ros te­rü­le­tén kí­vül eső rész­re köl­töz­ni. Az ügy elő­adó­ja ja­va­sol­ta, hogy 52 zsi­dó csa­lá­dot ki­vé­te­le­sen tűr­je­nek meg to­vább is a vödrici Új­te­le­pen. A ta­nács úgy ha­tá­roz, hogy e csa­lá­dok ma­rad­hat­nak la­kó­hely­ükön, de az az 58 ház­tar­tás, mely 1790 óta köl­tö­zött vá­ro­si te­rü­let­re, kö­te­les la­kást ke­res­ni a Vár­al­ja kor­lá­tok­kal el­zárt ré­szén be­lül vagy a Pálffy-féle ura­da­lom­hoz tar­to­zó ol­da­lon. A Zsi­dó ut­ca vá­ro­si ol­da­lán 15 zsi­dó­nak volt bolt­ja – eze­ket is kö­te­le­zik ar­ra, hogy 1807. Mi­hály nap­já­ig üz­let­he­lyi­sé­ge­i­ket ürít­sék ki, s bé­rel­je­nek bol­tot a Pálffy-uradalomtól. A vá­ro­si viertelmeisterek13 a ma­giszt­rá­tus ne­vé­ben köz­lik a vödrici Új­te­lep ház­tu­laj­do­no­sa­i­val, hogy aki Po­zsony­ban ko­ráb­ban nem la­kó zsi­dót be­fo­gad há­zá­ba, azt 32 fo­rint bün­te­tés­sel sújt­ják. A Neszter Já­nos el­len emelt pa­na­szo­kat a Po­zso­nyi Vá­ro­si Ke­res­ke­del­mi Tes­tü­let nyúj­tot­ta be.
A 19. szá­zad el­ső és má­so­dik év­ti­zed­ében, a na­pó­le­o­ni há­bo­rúk­kal kap­cso­la­tos gaz­da­sá­gi és pénz­ügyi vál­sá­gok alatt a zsi­dó­ság elég je­len­té­keny sze­re­pet ját­szik. Bár pa­na­szok hang­za­nak el, hogy a zsi­dók pénz­spe­ku­lá­ci­ó­val fog­lal­koz­nak, thesaurálják14 az érc­pénzt, s ez­zel hoz­zá­já­rul­nak az áru­for­ga­lom meg­ne­he­zí­té­sé­hez, olyan ada­tok is van­nak, me­lyek a zsi­dók ab­bé­li kész­sé­gét bi­zo­nyít­ják, hogy a gaz­da­sá­gi ne­héz­sé­gek le­küz­dé­sé­ben se­géd­kez­ze­nek. Így pl. egy íz­ben a zsi­dó kommunitás há­rom­ezer fo­rint pa­pír­pénz el­le­né­ben ugyan­en­­nyi érc­pénzt bo­csát a ma­giszt­rá­tus ren­del­ke­zé­sé­re, hogy a ke­res­ke­dők a ban­kó­pénz­zel fi­ze­tő ve­vők­nek vis­­sza tud­ja­nak ad­ni ap­ró­pénzt. A zsi­dók se­géd­kez­nek a ter­mé­szet­ben és kész­pénz­ben elő­te­rem­ten­dő ha­di­szol­gál­ta­tá­sok tel­je­sí­té­sé­ben is, s ru­gal­mas­sá­guk­kal kü­lö­nö­sen a fran­cia meg­szál­lás ide­je alatt vé­gez­nek igen hasz­nos szol­gá­la­to­kat az ak­kor mű­kö­dő ál­lan­dó bi­zott­sá­gok­nak. 1809-ben egy augsburgi zsi­dó egy­mil­lió fo­rint­nyi köl­csön köz­ve­tí­té­sé­re vál­lal­ko­zik a vá­ros ré­szé­re, elég­gé ked­ve­ző tör­lesz­té­si fel­té­te­lek és ka­mat­láb mel­lett. A köl­csön­aján­lat el­fo­ga­dá­sa csak azért nem tör­tént meg, mert idő­köz­ben Schönbrunnban meg­kö­töt­ték a bé­két a franciákkal.15
Az 1809-es fran­cia meg­szál­lás­sal kap­cso­lat­ban a po­zso­nyi zsi­dó­ság­nak egy vér­ta­nú­ja is volt. 1809. szep­tem­ber 27-én Bécs­ben a fran­cia had­bí­ró­ság ha­lál­ra ítél­te a Po­zsony­ban le­tar­tóz­ta­tott Tugend Fri­gyes negy­ven­éves po­zso­nyi szü­le­té­sű pus­ka­mű­vest, va­la­mint Obenbreit Már­kus öt­ven­éves po­zso­nyi zsi­dó ke­res­ke­dőt. Az volt el­le­nük a vád, hogy fegy­ve­re­ket rej­tet­tek el az­zal a cél­lal, hogy azo­kat az oszt­rák had­se­reg­nek jut­tas­sák el. A két ha­lál­ra­ítélt le­tar­tóz­ta­tá­sa Po­zsony­ban tör­tént, a per­nek négy to­váb­bi vád­lott­ja is volt, de eze­ket fel­men­tet­ték.
1809 ja­nu­ár­já­ban a zsi­dó hit­köz­ség a Kecs­ke­ka­pun túl szom­ba­tok­ra szó­ló ha­tár­je­le­ket akar a Kecs­ke ut­cá­ban fel­ál­lí­ta­ni. A ta­nács a kér­vény­re adott vá­la­szá­ban úgy vé­le­ke­dik, hogy kü­lön jel he­lyett al­kal­ma­sabb vol­na va­la­mi­lyen há­zi­kót vagy kö­vet vá­lasz­ta­ni ha­tár­jel­ző­ül.
A zsi­dó kommunitás és a vá­ro­si ha­tó­ság hi­va­ta­los érint­ke­zé­sé­ben két kér­dés tér vis­­sza és ját­szik sze­re­pet ál­lan­dó­an: ezek a zsi­dó­ság lak­ha­tá­si jo­ga a vá­ros te­rü­le­tén és a ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­ség foly­ta­tá­sa. A ma­giszt­rá­tus­nak és a vá­ro­si pol­gár­ság­nak ezek­ben a kér­dé­sek­ben el­fog­lalt meg­má­sít­ha­tat­la­nul ne­ga­tív ál­lás­pont­ját idő­ről idő­re a kö­rül­mé­nyek ré­szint eny­hí­tik, ré­szint meg­me­re­ví­tik. 1810-ben pl. a Vár­al­ján tűz­vész kö­vet­kez­té­ben haj­lék­ta­lan­ná vált zsi­dók­nak ki­vé­te­le­sen meg­en­ged­ték, hogy a vá­ros­ban ve­hes­se­nek fel la­kást. A haj­lék­ta­la­nok kér­vén­­nyel for­dul­nak a ta­nács­hoz, hogy a kö­vet­ke­ző év Szent György nap­já­ig ma­rad­has­sa­nak vá­ro­si szük­ség­szál­lá­su­kon. A ta­nács, mi­köz­ben hang­sú­lyoz­za, hogy ezt a ki­vé­te­les in­téz­ke­dést em­ber­sze­re­tet­ből („aus Menschenliebe”) tet­te, 1810 má­ju­sá­ban a rend­kí­vü­li vi­szo­nyok­ra va­ló kü­lö­nös te­kin­tet­tel („aus besonderer Rücksicht”) 1810 Mi­hály nap­já­ig en­ge­dé­lye­zi a vá­ros­ban va­ló la­kást.
A be­épí­tett vá­ro­si te­rü­let nyu­ga­ti és észak­nyu­ga­ti pe­re­mé­re szo­rí­tott zsi­dók lak­ta vá­ros­rész mint­egy kü­lön köz­igaz­ga­tá­si ke­rü­le­tet al­ko­tott, s az er­re vo­nat­ko­zó ren­dé­sze­ti és köz­épí­té­si in­téz­ke­dé­se­ket a ta­nács kü­lön tár­gyal­ja és kü­lön ha­tá­ro­za­tok út­ján ren­de­li el. 1815 ta­va­szán a zsi­dó­ság tíz ut­cai lám­pa fel­ál­lí­tá­sát ké­ri a vár­he­gyi Új­te­lep éj­sza­kai meg­vi­lá­gí­tá­sá­ra, to­váb­bá a Vár­al­ja ut­cá­nak ki­kö­ve­zé­sé­ért in­téz ké­rel­met a Sonnenwirtshaus (a ké­sőb­bi neo­lóg zsi­na­gó­ga tel­kén) és a Kreuzwirtshaus (a Ka­pu­ci­nus ut­ca nyu­ga­ti ol­da­lá­nak utol­só há­za he­lyén) kö­zött. A vá­ro­si ta­nács kö­vet, só­dert és ho­mo­kot en­ge­dé­lyez az utób­bi cél­ra, de az út­épí­té­si anyag szál­lí­tá­sá­hoz fu­vart nem biz­to­sít, ezt ma­guk­nak a zsi­dók­nak kell áll­ni­uk.
1815 jú­li­u­sá­ban a ma­giszt­rá­tus a zsi­dó­ság ré­szé­ről elő­ter­jesz­tett pa­nasz­ra uta­sít­ja a vá­ro­si vám­nak és a két part kö­zött köz­le­ke­dő, re­pü­lő­híd­nak ne­ve­zett komp bér­lő­it, hogy az il­le­té­kek ki­ro­vá­sa és be­sze­dé­se kö­rül a zsi­dók­kal ugyan­úgy bán­ja­nak, mint a ke­resz­té­nyek­kel. Vi­szont mi­kor a zsi­dók a helytartótanácshoz16 for­dul­nak ugyan­csak 1815-ben ami­att, hogy la­kás­jo­gu­kat ki­ter­jes­­szék a Vödricre is, s a hely­tar­tó­ta­nács a fo­lya­mod­ványt vé­le­mé­nye­zés vé­gett el­kül­di a po­zso­nyi vá­ro­si ta­nács­nak, ez ne­ga­tív ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik, s a hely­tar­tó­ta­nács a vá­ro­si ta­nács vé­le­mé­nye­zé­se alap­ján hoz­za meg dön­té­sét: „A zsi­dó kommunitásnak azt a kér­vé­nyét, hogy szá­má­ra lak­ha­tá­si jo­got en­ge­dé­lyez­ze­nek a Vödric kül­vá­ros­ban, el­uta­sít­juk.” Ha­son­ló ter­mé­sze­tű ké­rés ke­rül a ta­nács elé 1816 ok­tó­be­ré­ben, ami­kor is a vá­ros vár­he­gyi Új­te­le­pén lé­vő és a Dóm templomhoz17 tar­to­zó ház zsi­dó la­kói azt ké­rik, hogy to­vább is meg­ha­gyas­sa­nak la­ká­sa­ik­ban.
1817 au­gusz­tu­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács el­ren­de­li a zsi­dók ös­­sze­írá­sát asze­rint a min­ta sze­rint, amely­nek alap­ján 1808-ban ös­­sze­ír­ták őket. A konskripció ki­vi­te­le­zé­sé­vel a ta­nács Námer Antalt,18 a leg­te­het­sé­ge­sebb s leg­mű­vel­tebb tiszt­vi­se­lők egyi­két, Po­zsony negy­ve­nes évek­be­li ké­sőb­bi pol­gár­mes­ter­ét bíz­za meg. Ugyan­ezen év no­vem­be­ré­ben Bartl Já­nos vá­ro­si kan­cel­lis­ta kap meg­bí­za­tást ar­ra, hogy ál­lít­sa ösz­­sze: kik azok a zsi­dók, akik mint ke­res­ke­dők rak­tár­he­lyi­sé­ge­ket bé­rel­nek pol­gá­ri há­zak­ban; mi­ó­ta bér­lik a he­lyi­sé­ge­ket; mi­lyen bért fi­zet­nek ér­tük, és mi­fé­le áru­kat tar­ta­nak ben­nük.
An­nál az ele­ven ke­res­ke­del­mi és for­gal­mi kap­cso­lat­nál fog­va, me­lyet a po­zso­nyi get­tó zsi­dó­sá­ga Bécs vá­ro­sá­val fenn­tar­tott, fon­tos­ság­gal bírt egy 1817 de­cem­be­ré­ben el­ren­delt in­téz­ke­dés, mely sze­rint min­den Bécs­be ér­ke­ző és a szék­vá­ros te­rü­le­té­re be­lé­pő zsi­dó­nak kü­lön taksát19 kel­lett fi­zet­nie va­la­mi­lyen policiális20 alap­ra; és­pe­dig a bel­föl­di nagy­ke­res­ke­dő­nek 4 fo­rin­tot, a kül­föl­di nagy­ke­res­ke­dő­nek 6 fo­rin­tot, a kis­ke­res­ke­dő­nek pe­dig 2-3 fo­rin­tot.
A Po­zsony­ban élő zsi­dók ha­di­adó­ja vagy kontribúciója az 1817–18-ik kincs­tá­ri év­re 1502 fo­rint 44 kraj­cárt tett ki. Ugyan­ek­kor csá­szá­ri pa­rancs­ra a vá­ros kontri­búciós adó­kon­tin­gen­sé­ből a hely­be­li ke­res­ke­dők­re ki­ve­ten­dő részt kö­zöl­ni kell a Po­zsony vár­me­gyei al­is­pán­nal, s az ál­la­pít­ja meg, hogy há­nyad­részt fi­zes­se­nek be­lő­le a vá­ro­si te­rü­le­ten lé­vő zsi­dók. (A zsi­dók 1808 óta tar­toz­tak újon­co­kat ad­ni.)
A po­zso­nyi get­tó­nak a hoz­zá tar­to­zó és ál­lan­dó­an a vá­ros­ban élő tag­ja­in kí­vül volt te­kin­té­lyes szá­mú át­vo­nu­ló és ven­dég­né­pes­sé­ge is. 1818 feb­ru­ár­já­ban az ide­gen­ből jö­vő zsi­dó ta­nu­lók el­len­őr­zé­se vé­gett el­ren­de­lik, hogy ezek la­kó­hely­ük ha­tó­sá­gá­tól bi­zo­nyít­ványt hoz­za­nak ar­ról, hogy van mi­ből megélniök.
A vá­ros ipa­ro­sa­i­nak és ke­res­ke­dő­i­nek szer­ve­ze­tei gyak­ran for­dul­nak a ta­nács­hoz a zsi­dó kon­ku­ren­cia mi­at­ti pa­na­sza­ik­kal. 1818 jú­ni­u­sá­ban a pol­gá­ri zöld­ség­ke­res­ke­dők gré­mi­u­ma Herzfelder Mi­hály és Hirsch Áb­ra­hám Pálffy-uradalmi „Schutzjudek” el­tá­vo­lí­tá­sát ké­ri a Vár­al­ja ut­ca vá­ro­si ol­da­lá­ról, mert ezek a Berger-féle ház­ban mag­tárt bé­rel­nek, a vá­ros vá­sá­ra­in ga­bo­nát vá­sá­rol­nak, és ez­zel drá­ga­sá­got okoz­nak. A ta­nács uta­sít­ja Bartl kan­cel­lis­tát, hogy ne­ve­zett zsi­dók mag­tá­rát nyit­tas­sa fel, a rak­tár­tu­laj­do­no­so­kat szó­lít­sa fel a mag­tár nyolc na­pon be­lül va­ló ki­ürí­té­sé­re és a ben­nük fel­hal­mo­zott ga­bo­na el­adá­sá­ra. Mi­vel ezek a zsi­dó ke­res­ke­dők ön­ha­tal­mú­lag űz­tek ke­res­ke­dést, rá­juk, va­la­mint Berger ház­tu­laj­do­nos­ra, aki a mag­tárt a fenn­ál­ló ti­la­lom el­le­né­re bér­be ad­ta a zsi­dók­nak, 16 fo­rint pénz­bün­te­tést ró­nak ki. Ez­zel nagy­já­ból egy idő­ben a po­zso­nyi pol­gá­ri ke­res­ke­dők tes­tü­le­te is pa­naszt tesz, mi­sze­rint a vá­ro­si ol­da­lon la­kó zsi­dó­ság üz­le­te­it vas­ár- és ün­nep­nap­okon is nyit­va tart­ja, s ugyan­ek­kor áruk­kal is há­zal. A vá­ros rend­őr­ka­pi­tá­nya fi­gyel­mez­te­tést in­téz a zsi­dók­hoz, s egyi­de­jű­leg fel­ké­ri Petók me­gyei komisszáriust, hogy ha­son­ló ér­tel­mű fel­hí­vást in­téz­zen a Vár­al­ja ut­ca ura­dal­mi ol­da­lán la­kó zsi­dó ke­res­ke­dők­höz.
A Vár­al­ján meg­te­le­pült zsi­dó ke­res­ke­dők el sze­ret­nék há­rí­ta­ni a vá­ros­ban lé­vő rak­tá­ra­ik meg­szün­te­té­sét, s 1818 szep­tem­be­ré­ben ar­ra ké­rik a ta­ná­csot, hagy­ja meg őket Po­zsony­ban bé­relt magazinjaik21 és depozitóriumaik22 bér­le­ti jo­gá­ban, s en­ged­je meg a rak­tá­ron tar­tott áruk­nak sa­ját mér­le­ge­i­ken va­ló le­mé­ré­sét. Az utób­bi ké­rés tel­je­sí­té­se nem volt re­mél­he­tő, mert Schrecker Leonhard, a vá­ro­si hi­va­ta­los mér­leg jö­ve­del­mé­nek bér­lő­je amel­lett emelt pa­naszt, hogy a zsi­dók nem­csak a vá­ros mér­leg­há­zá­val szem­közt, ha­nem szá­mos más ház­ban is a vá­ros mér­leg­jö­ve­del­mé­nek ká­rá­ra mér­le­ge­ket ál­lí­tot­tak fel.
Bi­zo­nyá­ra a zsi­dók­kal kö­tött lep­le­zett in­gat­lan-el­adá­si ügy­le­tek okoz­ták an­nak az 1818-as hely­tar­tó­ta­ná­csi in­téz­ke­dés­nek a ki­bo­csá­tá­sát, mely ar­ra fi­gyel­mez­tet, hogy a zsi­dó­kat meg kell aka­dá­lyoz­ni ne­me­si ja­vak­nak zá­log­ba, bér­let­be vagy ke­ze­lés­be va­ló vé­te­lé­ben. Ha ezt a ren­del­ke­zést min­de­nütt szi­go­rú­an vég­re­haj­tot­ták vol­na, ak­kor nem lett vol­na szük­ség a ta­nács 1822-ben ki­bo­csá­tott fi­gyel­mez­te­té­sé­re, mely a tör­vény­ha­tó­ság­ok­nak em­lé­ke­ze­té­be idé­zi az 1818-i in­téz­ke­dést ar­ról, hogy a zsi­dó­kat meg kell aka­dá­lyoz­ni in­gat­lan ne­me­si jó­szá­gok­nak áren­dá­lá­sá­ban, zá­lo­gos bir­tok­lá­sá­ban vagy ke­ze­lé­sé­ben. Po­zsonyt ez a ti­la­lom ke­vés­sé érin­tet­te, mert itt vá­ro­si ház vagy te­lek nem ke­rült zsi­dó tu­laj­don­ba.
A po­zso­nyi vá­ro­si ta­nács még afe­lett is ébe­ren őr­kö­dött, hogy vá­ro­si ház­ré­szek bér­let for­má­já­ban se ke­rül­je­nek zsi­dók ren­del­ke­zé­se alá. 1821-ben bi­zo­nyos Novák Venczel Po­zsony­ból fo­lya­mo­dást in­téz a ta­nács­hoz, hogy en­ged­je meg ne­ki mag­tá­rak és rak­tá­rak bér­be­adá­sát zsi­dók ré­szé­re. A ta­nács a kér­vényt el­uta­sí­tó­an indosz­szálja.23
1822-ben a po­zso­nyi zsi­dó­ság a bel­vá­ros­ban lé­vő Neszter-féle ház­ban is­ko­lát ké­szül nyit­ni. A ta­nács ar­ra va­ló te­kin­tet­tel, hogy ez az épü­let a Ki­rá­lyi Aka­dé­mia és a Fő­gim­ná­zi­um, va­la­mint a ka­pu­ci­nu­sok ko­los­to­rá­nak kö­ze­lé­ben van, nem en­ge­di meg a zsi­dó is­ko­la oda­he­lye­zé­sét. Ma­ga elé idé­zi Trsztyánszky ügy­vé­det mint a Neszter-féle ja­vak­nak vég­ren­de­le­ti­leg ki­ren­delt gond­no­kát és ke­ze­lő­jét, s sze­mé­lye­sen köz­li ve­le, hogy el­tilt­ják bár­mi­lyen la­kó­he­lyi­sé­gek zsi­dók ré­szé­re va­ló bér­be adá­sá­tól. Ez­zel az in­téz­ke­dés­sel a ta­nács a ma­ga kor­lát­lan ren­del­ke­zé­si jo­gát kí­ván­ta hang­sú­lyoz­ni a vá­ro­si ter­ri­tó­ri­u­mon. Eb­ben az eset­ben nem a gaz­da­sá­gi ver­seny­től va­ló nyug­ta­lan­ko­dás ho­zat­ta meg a ti­lal­ma­zó ha­tá­ro­za­tot, ha­nem a pol­gá­ri ha­tó­ság­nak az a tö­rek­vé­se, hogy meg­mu­tas­sa ha­tal­mát a bér­be ad­ni szán­dé­ko­zó ne­mes Nesz­te­rek­nek és Trsztyánszkyaknak. Ezek bi­zo­nyá­ra ká­ro­sod­tak a bér­let el­ma­ra­dá­sa kö­vet­kez­té­ben, de en­nek a kár­nak az el­há­rí­tá­sát a ma­giszt­rá­tus nem te­kin­tet­te pol­gá­ri ér­dek­nek. Az ál­la­mi kö­zép­is­ko­lák és a ko­los­tor kö­zel­sé­ge mint in­dok a zsi­dó is­ko­la bér­le­té­nek el­til­tá­sá­ra már csak azért sem le­he­tett helyt­ál­ló, mi­vel az egész get­tó a Dóm temp­lom­nak és a Káp­ta­lan ut­cá­nak a tő­szom­széd­ja volt.
1821-ben Fe­renc császár24 ki­rá­lyi ren­de­let­tel meg­hagy­ja a zsi­dó­kat ab­ban a gya­kor­lat­ban, hogy a vá­ro­sok és pi­a­cok ke­res­ke­del­mi for­gal­má­ban részt ve­hes­se­nek. Ha ezt a gya­kor­la­tot és jo­got ma­ga az ural­ko­dó is el­is­mer­te, ak­kor ter­mé­sze­tes­nek tet­szik a po­zso­nyi vár­al­jai zsi­dó köz­ség­nek 1822 ta­va­szán a vá­ro­si ha­tó­ság­hoz in­té­zett kér­vé­nye, mely­ben azért fo­lya­mod­nak, hogy to­vább­ra is bé­rel­hes­se­nek a vá­ros­ban lerakatokat és ma­ga­zi­no­kat.
1822 ok­tó­be­ré­ben Kern Jó­zsef né­met pol­gá­ri sza­bó­mes­ter­nek a ta­nács meg­hagy­ja, hogy a ná­la már egy esz­ten­dő óta dol­go­zó iz­ra­e­li­ta inast, Léwy Mó­ri­cot a céh út­ján ta­nonc­nak vé­tes­se fel.
A vá­ro­si ta­nács a hely­tar­tó­ta­nács­nak azt ja­va­sol­ja, hogy uta­sít­sa el a zsi­dó köz­ség ké­ré­sét a vá­ros­ban bé­relt ma­ga­zi­nok­ra vo­nat­ko­zó­lag. A hely­tar­tó­ta­nács nem te­szi tel­je­sen ma­gá­é­vá a ta­nács vé­le­ke­dé­sét, és 1823-ban ar­ra uta­sít­ja a vá­ros ve­ze­tő­sé­gét, hogy el­len­őriz­ze, ne­hogy a rak­tá­rak bér­le­te a hely­be­li ke­res­ke­dők és ipa­ro­sok ká­rá­ra vál­jék, azon­ban zsi­dó nagy­ke­res­ke­dő­ket – ez ol­vas­ha­tó a hely­tar­tó­ta­nács ide vo­nat­ko­zó le­ira­tá­ban – nem le­het a nyers­anyag­rak­tá­rak bér­le­té­ből ki­zár­ni.
Ugyan­eb­ben az idő­ben zsi­dók csőd­ügye­it tár­gyal­ja is­mé­tel­ten a vá­ro­si ta­nács. 1823 ok­tó­be­ré­ben Roth Mi­hály és Jaeger Kár­oly ta­nács­no­kok sze­re­pel­nek mint biz­to­sok a Lemberger Ádám el­len in­dí­tott csőd­el­já­rás­ban. A csőd­be ju­tott ke­res­ke­dő öz­ve­gye a zsi­dó köz­ség sza­va­to­lá­sa mel­lett ké­ri kü­lön va­gyo­ná­nak és ho­zo­má­nyá­nak ki­adá­sát a csőd­tö­meg­ből. 1823 de­cem­be­ré­ben a po­zso­nyi vár­al­jai zsi­dók ké­rik a ta­ná­csot, hogy Lebenstein Sá­mu­el zsi­dót fo­gas­sa el, és ja­va­it he­lyez­tes­se szekveszter25, az­az zár­lat alá; ami nem­csak csőd­be­ju­tást je­len­tett, ha­nem csa­lárd bu­kás vád­ját is ma­gá­ban fog­lal­ta. Eb­ben a csőd­ügy­ben a ma­giszt­rá­tus Nagy Ist­ván és Gyurkovics György sze­ná­to­rok­ra ru­ház­za a csődbiztosi tiszt­sé­get, s az el­já­rás fo­lya­mán ezek a me­gye ál­tal de­le­gált Prikkel Ferencz szol­ga­bí­ró­val mű­köd­nek együtt.
1823-ban az ál­lam – fo­ko­zó­dó ki­adá­sai, el­ső­sor­ban a nem­zet­kö­zi hely­zet ál­tal szük­sé­ges­sé tett ka­to­nai ki­adá­sok mi­att – meg­kezd­te az adók­nak és il­le­té­kek­nek vál­tó­pénz he­lyett ezüst­pénz­ben va­ló kö­ve­te­lé­sét. A vá­ros a ma­ga kö­ré­ben kény­te­len eh­hez a gya­kor­lat­hoz al­kal­maz­kod­ni, s a zsi­dó hit­köz­sé­get 1823. jú­li­us 1-jén fel­szó­lít­ják, hogy a te­me­tő­ül át­en­ge­dett vá­ro­si te­le­kért és a Kecs­ke ut­ca ele­jén lé­vő kút hasz­ná­la­tá­ért az ed­dig fi­ze­tett 60, il­le­tő­leg 40 vál­tó­fo­rin­tot ezen­túl ugyan­ilyen szá­mú ezüst­fo­rint­ban fi­zes­se be év­szám­ra.
A vá­ro­si zsi­dó­sá­got a vá­ro­si bí­ró­ság előtt fo­lyó és zsi­dó­kat érin­tő pe­res ügyek­ben és pe­ren kí­vü­li el­já­rá­sok­ban egy ún. zsi­dó biz­tos tá­mo­gat­ta. 1823-ban pl. a mor­va­or­szá­gi Triesch ura­da­lom ké­ri Mo­dern Chájim ki­hall­ga­tá­sát, aki egy ot­ta­ni ke­res­ke­dő­nek 166 vál­tó­fo­rint­tal adó­sa ma­radt. A Po­zso­nyi Vá­ro­si Bí­ró­ság jegy­ző­je a szó­ban for­gó zsi­dót a komisszárius út­ján hall­gat­ja ki.
1823-ban Löwenstein Xa­vér Ferencz neofita26 ba­rát­sá­gos egyez­ményt köt a vá­ro­si ha­tó­ság előtt ap­já­val, Lewy Izsák zsi­dó­val anyai örök­rész­ének ki­adá­sa ügyé­ben.
1824-ben Krailisheim Mi­hály sze­re­pel mint „izraelitischer Judenkomissär”, s ha hi­va­ta­los el­já­rá­sok­kal kap­cso­lat­ban a vá­ro­si ha­tó­ság­nak zsi­dók fe­lől in­for­má­ci­ók­ra van szük­sé­ge, eze­ket Krailisheim ad­ja meg.
Ha zsi­dók mint la­kás­bér­lők a Vödric ki­vé­te­lé­vel nem tar­tóz­kod­hat­tak is a vá­ros­ban, át­uta­zó ide­gen zsi­dók­nak meg­en­ged­ték, hogy át­me­ne­ti­leg va­la­me­lyik fo­ga­dó­ban meg­száll­ja­nak. A ta­nács azon­ban 1824 már­ci­u­sá­ban fi­gyel­mez­te­ti a hely­be­li pol­gá­ri ven­dég­fo­ga­dó­so­kat, hogy ha ide­gen zsi­dók éj­sza­ká­ra szál­lást kér­nek, min­dig fel kell mutatniok a hely­be­li zsi­dó köz­ség ál­tal ki­ren­delt komisszárius szál­lás­utal­vá­nyát.
1828-ban a zsi­dók lak­ha­tá­si jo­ga új­ra na­pi­rend­re ke­rül. A Zsi­dó ut­cá­ban ugyan­is az ot­ta­ni né­pes­ség el­sza­po­ro­dá­sa kö­vet­kez­té­ben an­­nyi­ra meg­rom­lot­tak a férőlehetőségek és a la­kás­vi­szo­nyok, hogy ezek lak­he­lyi­sé­gek dol­gá­ban a leg­mes­­szebb­me­nő ön­meg­ta­ga­dás­hoz szo­kott zsi­dók szá­má­ra is el­vi­sel­he­tet­le­nek­ké vál­tak. A zsi­dó­ság fel­ség­fo­lya­mod­ványt adott be, hogy a Vödricen ad­ja­nak to­váb­bi lak­ha­tá­si en­ge­dé­lye­ket, azon­kí­vül pa­nas­­szal for­dul­tak a me­gyé­hez, hogy a Vár­al­ja ut­cán kép­te­le­nek meg­ma­rad­ni, mert a szo­bák túl­zsú­folt­sá­ga min­den kép­ze­le­tet meg­ha­lad. A me­gye meg­hall­gat­ja a pa­naszt, s bi­zott­sá­got küld ki meg­vizs­gá­lá­sá­ra, amely bi­zott­ság­ba a vá­rost is meg­hív­ja.
Még a vá­ro­si ka­to­nai pa­rancs­nok­ság út­ján is ér­ke­zik kér­vény a zsi­dók ügyé­ben a ta­nács­hoz. 1828-ban Eugen Ritter von Cays nyu­gal­ma­zott szá­za­dos ké­ri, hogy a Kecs­ke­ka­pu­nál lé­vő há­zá­ban egy Stern ne­vű zsi­dó bér­ko­csis­nak is­tál­lót és ko­csi­színt ad­has­son bér­be. Bár a szá­za­dos kér­vé­nyét a po­zso­nyi tér­pa­rancs­nok­ság pár­to­ló­lag ter­jesz­ti a ta­nács elé, ez hajt­ha­tat­lan ma­rad, mert sze­rin­te a zsi­dók csak a vödrici Új­te­lep­nek szá­muk­ra ki­je­lölt ré­szén lak­hat­nak, a vá­ros egyéb ré­szén áru­rak­tárt ugyan bé­rel­het­nek, de la­kást nem, s nem is áru­sít­hat­nak. Ha a ház­tu­laj­do­no­sok nem tart­ják ma­gu­kat eh­hez az elő­írás­hoz, ak­kor a ta­nács kar­ha­ta­lom­mal fog el­le­nük fel­lép­ni. A ma­giszt­rá­tus hang­sú­lyoz­za, hogy a zsi­dó­ság­nak az a tö­rek­vé­se, hogy for­ma sze­rint át­köl­töz­zön Po­zsony sza­bad kir. vá­ros­nak a te­rü­le­té­re, az ér­vény­ben lé­vő vá­ros­jo­gok el­len irá­nyul.
Míg a po­zso­nyi Vár­al­ján a la­kás­vi­szo­nyok még az ak­ko­ri nem túl­sá­go­san ma­gas fo­kú köz­egész­ség­ügyi igé­nyek mel­lett is tűr­he­tet­le­nek­nek mu­tat­koz­tak, jó­mó­dú zsi­dók­nak egyes ese­tek­ben még­is­csak si­ke­rült va­la­mi­lyen mó­don ké­nyel­mes el­he­lyez­ke­dés­hez jut­ni vá­ro­si há­zak fe­de­le alatt. 1828 feb­ru­ár­já­ban a vá­lasz­tott pol­gár­ság pa­naszt tesz a ma­giszt­rá­tus előtt, hogy az utol­só or­szág­gyű­lés kez­de­te, va­gyis 1825 óta Seligman Eduard zsi­dó spe­ku­láns, aki a kir. vár­ura­da­lom te­rü­le­tén már két kú­ri­át vá­sá­rolt, s ott tel­jes ké­nye­lem­ben be­ren­dez­ke­dett, a fenn­ál­ló ti­la­lom el­le­né­re az Arany Nap­hoz cím­zett ven­dég­fo­ga­dó­ban, va­gyis a vá­ros el­ső szál­ló­já­ban négy szo­bát, egy ka­bi­ne­tet, ko­csi­színt és is­tál­lót bé­rel im­már két éven ke­resz­tül ha­vi bér el­le­né­ben, és ezt a la­ká­sát sa­ját bú­to­ra­i­val ren­dez­te be. A ta­nács ma­ga elé idéz­te a ven­dég­fo­ga­dó tu­laj­do­no­sát, Schwartz Ferenczet, aki a hoz­zá in­té­zett kér­dé­sek­re nem is ta­gad­ta a tény­ál­lás he­lyes­sé­gét, de az­zal a ki­fo­gás­sal ho­za­ko­dott elő, hogy Seligman nem la­kott ál­lan­dó­an ná­la, mert a nyá­ri hó­na­po­kat ren­de­sen Sop­ron vár­me­gyé­ben töl­töt­te. A ta­nács uta­sít­ja a fo­ga­dóst, hogy ezen­túl ne ad­jon ki szo­bát ál­lan­dó bér­let­ben zsi­dó­nak (ami­vel azon­ban a ta­nács nem akar­ja ti­lal­maz­ni ide­gen vagy át­uta­zó zsi­dó­nak rö­vid idő­re tör­té­nő el­szál­lá­so­lá­sát), és hogy a ne­ve­zett Seligmant azon­nal tá­vo­lít­sa el a fo­ga­dó­be­li la­kás­ból. A ta­nács úgy ren­del­ke­zik, hogy 1828. feb­ru­ár vé­gé­ig Seligmannak min­den cók­mók­já­val („mit Sack und Pack”) el kell hagy­nia az Arany Nap­hoz fo­ga­dót.
A ta­nács utóbb még­sem tud­ta ér­vé­nye­sí­te­ni szi­go­rú jo­gi ál­lás­pont­ját, mert az ér­de­kel­tek – te­hát eb­ben az eset­ben Seligman Eduard és a tő­le bi­zo­nyá­ra te­te­mes jö­ve­del­met hú­zó fo­ga­dós – be­mu­tat­ják wali, sonnenturmi és aranyosmaróti gróf Migazzy Ferencz ta­nú­ság­le­ve­lét ar­ról, hogy Seligman Eduard az ő ki­ne­ve­zett ura­dal­mi ügy­vi­vő­je, s ő ez­zel a cím­mel s mi­nő­ség­gel él­het. A ta­nács nem te­het egye­bet, mint­hogy köz­hír­ré te­szi, és jegy­ző­könyv­be vé­te­ti ezt a nyi­lat­ko­za­tot; va­ló­szí­nű­leg nem azért, hogy ne­ki el­len­sze­gül­jön és a Seligman el­len terv­be vett in­téz­ke­dést fo­ga­na­to­sít­tas­sa…
1828-ban éles el­len­tét tá­mad a vár­me­gye és a vá­ros kö­zött a zsi­dók pi­a­ci ke­res­ke­del­mi te­vé­keny­sé­ge dol­gá­ban. A vá­ros hi­vat­ko­zik ar­ra az 1823-as fel­sőbb ren­de­let­re, mely meg­szab­ta, hogy a zsi­dók nagy­ke­res­ke­del­mi cik­ke­ket rak­tá­rak­ban tart­hat­nak ugyan, de ezt a ki­vé­te­les ke­gyet nem hasz­nál­hat­ják ar­ra, hogy az it­te­ni ke­res­ke­dők­nek ár­tó ke­res­ke­dést űz­ze­nek a rak­tá­ron tar­tott ja­vak­kal. A zsi­dók­nak te­hát a rak­tá­ra­kat nem sza­bad nyit­va tartaniok, s a pi­a­con csak olyan áru­kat hoz­hat­nak for­ga­lom­ba, ame­lyek nem a hely­be­li ma­ga­zi­nok­ból szár­maz­nak, ha­nem más hely­ről hoz­ták ide őket.
Ugyan­ek­kor pa­nasz ér­ke­zik a ta­nács­hoz a zsi­dók el­len azért, mi­vel he­ti vá­sá­rok nap­ján rak­tá­ra­i­kat nyit­va tart­ják, és ga­bo­nát nem­csak nagy­ban, ha­nem egé­szen kis té­te­lek­ben is áru­sí­ta­nak. A zsi­dók er­re a me­gye elé men­nek az­zal a sé­re­lem­mel, hogy a vá­ros meg­tilt­ja ne­kik rak­tá­ra­ik­ból a ga­bo­nát el­adás vé­gett pi­ac­ra vin­ni, s ez­zel a pi­a­ci for­ga­lom­ban va­ló ré­sze­se­dé­sü­ket aka­dá­lyoz­za. A me­gye pe­dig eb­ben a jog­vi­tá­ban a ke­res­ke­de­lem sza­bad­sá­gá­nak ne­vé­ben a vá­ros in­téz­ke­dé­sei el­len for­dul, és egye­ne­sen a zsi­dók mel­lé áll. A me­gye, mi­vel a vá­ros nem akar­ta meg­en­ged­ni, hogy a zsi­dók vá­ro­si rak­tá­ra­ik­ból sza­ba­don ke­res­ked­hes­se­nek, fis­ká­lis ak­ci­ót, va­gyis bűn­ügyi el­já­rást ké­szül in­dít­tat­ni a vá­ros el­len. 1828. jú­ni­us 22-én Pálffy Fidél27 Po­zsony me­gyei ad­mi­niszt­rá­tor be­ik­ta­tá­sá­nak nap­ján me­gye­gyű­lést tar­ta­nak, me­lyen a vá­ros ki­kül­dött sze­ná­to­rai is meg­je­len­nek, s ezek jú­li­us 25-én je­len­tik a ta­nács­nak, hogy a vá­ros el­len el­já­rás in­dul. A ta­nács uta­sít­ja a kép­vi­se­le­té­ben ki­kül­dött sze­ná­to­ro­kat, hogy ha­la­dék­ta­la­nul sze­rez­zék meg a me­gye per­ira­tá­nak szö­ve­gét, mert leg­fel­sőbb he­lyen akar­ja ké­rel­mez­ni a meg­in­dí­tott el­já­rás ha­tá­lyon kí­vül he­lye­zé­sét.
A fel­sőbb ha­tó­sá­gok a po­zso­nyi Zsi­dó ut­ca la­kás­vi­szo­nya­i­val fog­lal­koz­nak, s 1829. ok­tó­ber 20-án bá­ró Pongrácz Jó­zsef ka­ma­rás és kir. ta­ná­csos mint kir. biz­tos meg­je­le­nik a vá­ro­si ta­nács ülé­sén, mely­nek na­pi­rend­jé­re tű­zik a zsi­dók­nak azt a ké­rel­mét, hogy a Vár­al­ja ut­cai la­ká­sok szűk vol­ta mi­att en­ged­jék meg ne­kik a Vödric kül­vá­ros­ba va­ló át­köl­tö­zést a szük­ség mér­té­ké­hez ké­pest. A zsi­dók ös­­sze­írá­sá­ra ki­kül­dött bi­zott­ság je­len­té­sét a bá­ró Pongrácz el­nök­le­te alatt tar­tott ta­nács­ülé­sen fel­ol­vas­ták, de a biz­tos elé­ge­det­len ez­zel a je­len­tés­sel, s mert tisz­tán akar lát­ni a szó­ban for­gó ügy­ben, ki­egé­szí­tés vé­gett vis­­sza­ad­ja a je­len­tést a bi­zott­ság­nak. Rész­le­tes ki­mu­ta­tást kér ar­ról, hogy hány zsi­dó sze­mélyt ír­tak ös­­sze és hány la­kást, s a je­len­tés­ből tűn­jék ki, hogy át­la­go­san hány sze­mély la­kik a Zsi­dó ut­cán egy szo­bá­ban. Eb­ből az eset­ből az lát­szik, hogy a ma­gas ál­la­mi hi­va­ta­lok és a ne­mes­ség sok­kal meg­ér­tőbb ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tott a zsi­dó­ság szo­ci­á­lis vi­szo­nya­i­val szem­ben, mint a vá­ro­si há­zak­ban és a vá­ro­si ki­vált­sá­gok mö­gé el­zár­kó­zó pol­gár­ság.
A vár­me­gyé­nek a zsi­dók vá­sá­ri ke­res­ke­dé­sét tá­mo­ga­tó ha­tá­ro­za­ta 1829 ja­nu­ár­já­ban ural­ko­dói meg­erő­sí­tést is nyert, mert Fe­renc a po­zso­nyi zsi­dók­nak meg­en­ged­te, hogy vá­ro­si rak­tá­ra­ik­ban lé­vő ga­bo­ná­ju­kat ki­vi­hes­sék áru­sí­ta­ni a he­ti vá­sá­rok­ra, s egyéb­ként a vá­ros­ban üz­le­te­ket bér­lő zsi­dók ga­bo­ná­val nagy­ban ke­res­ked­hes­se­nek. A ta­nács még a ki­rá­lyi ren­de­le­tet is bí­rál­ja, s ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy az ural­ko­dó ren­de­le­te el­len­tét­ben áll az 1790-ik évi 38. szá­mú tör­vény­cik­kel, s a zsi­dók­nak jog­cí­met ad a vá­ros­ba va­ló be­to­la­ko­dás­ra. A ta­nács sze­rint a nagy- és kis­ke­res­ke­de­lem­nek nin­csen pon­to­san meg­ál­la­pít­va a ha­tá­ra, s így fé­lő, hogy a zsi­dók ipa­ri és ke­res­ke­del­mi té­ren el fog­ják nyom­ni a ke­resz­té­nye­ket. A ma­giszt­rá­tus a ren­del­ke­zés el­le­ni ki­fo­gá­so­kat írás­ba fog­lal­va kül­di el a hely­tar­tó­ta­nács­nak. Eb­ben az el­len­irat­ban ki­fe­je­zés­re jut a pol­gár­ság le­küzd­he­tet­len el­len­szen­ve és nem fé­kez­he­tő fé­lel­me a zsi­dó­ság­gal mint ke­res­ke­del­mi té­nye­ző­vel szem­ben.
Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szí­ve­sen hall­gat­ta meg a ta­nács két ga­bo­na­ke­res­ke­dő­nek, Sperl Ádám­nak és Zierer Kár­oly­nak azt a fel­je­len­té­sét, mely sze­rint az Illésházy gró­fok mag­tá­rá­ban Berl zsi­dó, az Es­ter­házy gró­fok rak­tá­rá­ban Löb zsi­dó, az Apponyi gró­fok mag­tá­rá­ban Herschl zsi­dó, a Haas-féle mag­tár­ban Mandl zsi­dó, a Schön­hofer-féle mag­tár­ban Schreiber zsi­dó nem­csak rak­tá­ra­kat bé­rel­nek, ha­nem nap­ról nap­ra ga­bo­nát áru­sí­ta­nak, és­pe­dig nem­csak nagy­ban, ha­nem ki­csi­ben is, pe­dig a ki­rá­lyi ren­de­let csak a nagy­ke­res­ke­del­met en­ge­dé­lyez­te. Berl zsi­dó az ál­ta­la bé­relt mag­tár­ban ren­des la­kást és há­ló­szo­bát ren­de­zett be a ma­ga szá­má­ra. Ilyen pa­na­szok­nak jegy­ző­köny­ve­zé­se nem vál­toz­tat­ha­tott azon a vá­sá­ri és ke­res­ke­del­mi ren­den, ame­lyet az ural­ko­dó sza­va ál­la­pí­tott meg. Mi­vel a ma­giszt­rá­tus fel­szó­lalt az el­len, hogy a zsi­dók ga­bo­ná­val va­ló nagy­ba­ni ke­res­ke­dé­sét a ki­rá­lyi ren­de­let meg­en­ged­te anél­kül, hogy ha­tár­vo­na­lat vont vol­na a nagy- és a kis­ke­res­ke­dő kö­zött, a hely­tar­tó­ta­nács 1829 ok­tó­be­ré­ben köz­li, hogy a 30 po­zso­nyi mérőn28 túl kö­tött ga­bo­na­üz­le­tek a nagy­ke­res­ke­de­lem kö­ré­be tar­to­zók­nak te­kin­ten­dők. Ugyan­ek­kor ér­té­sé­re ad­ja a vá­ros ta­ná­csá­nak, hogy az ural­ko­dó a me­gye ál­tal in­dí­tott fis­ká­lis ak­ci­ót meg­szün­te­ti, de in­ti a vá­rost, hogy a zsi­dó­kat nem sza­bad min­den­ne­mű ke­res­ke­dés­ben aka­dá­lyoz­ni s tő­lük az el­adás­ra szánt ga­bo­nát el­ko­boz­ni. Ez a fi­gyel­mez­te­tés nem ok nél­kül in­té­ző­dött a vá­ros­hoz. 1828 jú­ni­u­sá­ban a ma­giszt­rá­tus a Pálffy-uradalom vé­del­me alatt ál­ló Kohn Mi­hály zsi­dó­tól 38 mé­rő ro­zsot, 2 mé­rő bú­zát és 18 ga­bo­na­zsá­kot kob­ozott el. Kohn 1828 de­cem­be­ré­ben a ki­rá­lyi­lag en­ge­dé­lye­zett ga­bo­na­for­gal­ma­zás­ra hi­vat­koz­va ké­ri az el­kob­zott ja­vak vis­­sza­adá­sát. A vá­ros 1829 ja­nu­ár­já­ban azt fe­le­li er­re a be­ad­vány­ra, hogy az idé­zett ki­rá­lyi ren­de­let az el­múlt év de­cem­be­ré­ben ér­ke­zett le, s nincs ne­ki vis­­sza­ha­tó ere­je.
Ki­vé­te­le­sen olyan céh is akad, amely nem hú­zó­do­zik a zsi­dó ke­res­ke­dők­kel va­ló kap­cso­lat­tól. Így 1829 szep­tem­be­ré­ben a pol­gá­ri Land- und Lohnkutschermeister-Innungen, te­hát a sze­mély­szál­lí­tó és bér­ko­csis cé­hek ké­rik a ta­ná­csot, hogy Fürszt Li­pót zsi­dó lókereskedőnek en­ged­jék meg a szo­ká­sos or­szá­gos vá­sá­ro­kon és he­ti vá­sá­ro­kon kí­vü­li va­la­mely ven­dég­fo­ga­dó­ban va­ló tar­tóz­ko­dást. Ké­ré­sü­ket az­zal okol­ják meg, hogy Fürszt igen elő­nyös fel­té­te­lek mel­lett szo­kott ne­kik lo­va­kat el­ad­ni és be­cse­rél­ni, s mi­vel a be­cse­ré­lés­re szo­ru­ló hi­bás lo­vak ép­pen a vá­sá­ri na­po­kon van­nak fog­lal­koz­tat­va, és va­la­hol úton jár­nak, Fürszttel csak ak­kor tud­ják a szá­muk­ra kí­vá­na­tos ügy­le­te­ket meg­köt­ni, ha meg­en­ge­dik ne­ki, hogy a vá­sá­ri na­po­kon túl is Po­zsony­ban ma­rad­jon, s a fuvarosmesterek ál­tal meg­ta­lál­ha­tó le­gyen. A ké­rel­me­ző­ket a ta­nács el­uta­sít­ja, mert ké­ré­sük el­len­ke­zik a vá­sár­tar­tás rend­jé­vel, s al­kal­mat ad­hat ar­ra, hogy a zsi­dók las­sacs­kán ál­lan­dó tar­tóz­ko­dást igé­nyel­je­nek a vá­ros­ban, s ott na­pon­ta for­gal­mat bo­nyo­lít­has­sa­nak le.
1830-ban Kuhe Li­pót or­vos­dok­tor azt a sze­mély­re szó­ló ked­vez­ményt ké­ri a vá­ros­tól, hogy vá­ro­si te­rü­le­ten la­kást bé­rel­hes­sen. A ma­giszt­rá­tus azon­ban meg­en­ged­he­tet­len­nek tart­ja, hogy va­la­mely iz­ra­e­li­ta a hit­test­vé­rei szá­má­ra la­kó­he­lyül ki­je­lölt vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül la­kást ve­hes­sen fel ma­gá­nak. Ugyan­ezen év au­gusz­tu­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács Manheimer Ede zsi­dó­nak en­ge­délyt ad ar­ra, hogy a vá­ros­ban a ta­nács ál­tal ki­je­lölt he­lyen ál­lan­dó­an lak­jék; a ta­nács a vár­he­gyi Új­te­le­pet je­lö­li ki szá­má­ra szál­lás­he­lyül.
A 19. szá­zad hú­szas és har­min­cas éve­i­ben az ér­tel­mi­sé­gi pá­lyák kö­zül az or­vo­si volt az, me­lyen na­gyobb szám­mal ta­lál­ni zsi­dó­kat. Egy dr. Löbl ne­vű zsi­dó or­vos­nak a vár­he­gyi Új­te­le­pet je­löl­ték ki tar­tóz­ko­dá­si he­lyül, ő azon­ban Bécs­be sze­re­tett vol­na te­le­ped­ni, s ezért fel­ség­fo­lya­mod­ván­­nyal for­dul a csá­szár­hoz. Ké­ré­sét azon­ban leg­fel­sőbb he­lyen el­uta­sí­tot­ták.
Eb­ben az év­ben (1830) is élet­ben ma­rad az a gya­kor­lat, hogy a zsi­dók tü­rel­mi adó­ját, a toleranciális ta­xát a ka­ma­ra tiszt­vi­se­lői sze­dik be, s ezek­nek a hely­tar­tó­ta­nács ide­vá­gó ren­del­ke­zé­se ér­tel­mé­ben a vá­ros kö­te­les as­­szisz­ten­ci­át ad­ni.
Van ar­ra is eset, hogy a vár­al­jai te­lep va­la­me­lyik zsi­dó la­kó­ja túl nagy­nak tart­ja a zsi­dó adó­ki­ve­tő bi­zott­ság ál­tal rá ki­rótt il­le­té­ket, s ezért a vá­ro­si ta­nács­hoz for­dul pa­nas­­szal. Ezt te­szi Breysach Wolf öz­ve­gye, Franziska, és a ta­nács Diószeghy Ferencz és Roth Mi­hály sze­ná­to­ro­kat je­lö­li ki, hogy vizs­gál­ják meg, nem ve­tett-e ki az iz­ra­e­li­ta köz­ség túl­sá­go­san ma­gas adót a há­zi­pénz­tár szá­má­ra Breysach Franziskára.
1831-ben is­mét ös­­sze­ír­ják a zsi­dó­kat, el­ső­sor­ban azo­kat, akik az utol­só tíz év alatt ván­do­rol­tak be a vá­ros­ba. Ez a ren­del­ke­zés azt mu­tat­ja, hogy tíz­esz­ten­dős itt-tar­tóz­ko­dás után te­kin­tet­tek va­la­kit ál­lan­dó po­zso­nyi la­kos­nak. Az ös­­sze­írás­ra vo­nat­ko­zó uta­sí­tás azon­ban hang­sú­lyoz­za, hogy nem sza­bad há­bor­gat­ni azo­kat a zsi­dó­kat, akik az or­szág más tör­vény­ha­tó­sá­ga­i­nak te­rü­le­té­ről en­ge­dél­­lyel jöt­tek be.
A Vár­he­gyen és a vá­ros­hoz tar­to­zó vár­he­gyi Új­te­le­pen la­kó zsi­dók ün­nep­na­pi sé­tá­ik ter­je­del­mé­nek ki­je­lö­lé­se vé­gett a ke­resz­tény né­pes­ség ál­tal la­kott vá­ros­ré­szek­ben ún. Sabbat-schnüreket he­lyez­tek el. A ta­nács a vá­ros­ka­pi­tányt uta­sít­ja, hogy gon­dos­kod­jék ezek­nek a ha­tár­jel­ző zsi­nó­rok­nak az el­tá­vo­lí­tá­sá­ról.
1832 de­cem­be­ré­ben az ak­kor ös­­sze­ülő or­szág­gyű­lés­re ki­kül­dött po­zso­nyi vá­ro­si kö­ve­tek, Pósfay Ferencz és Gyurikovics György szá­má­ra a vá­ro­si ha­tó­ság uta­sí­tá­so­kat dol­goz­ta­tott ki, s ezek­ben az uta­sí­tá­sok­ban a zsi­dók­ról is em­lí­tés esik. Ne­ve­ze­te­sen meg­hagy­ják a két kö­vet­nek, hogy min­den­ben csat­la­koz­zék az 1825–27-es or­szág­gyű­lés ál­tal ki­kül­dött re­form­bi­zott­ság ja­vas­la­ta­i­hoz, azon­ban kü­lön­vé­le­ményt je­lent­se­nek be a vá­ro­sok ren­de­zé­sé­nek, va­la­mint a zsi­dók jo­gi hely­ze­té­nek kér­dé­sé­ben, ah­hoz a ja­vas­lat­hoz ra­gasz­kod­va, ame­lyet ezek­ben a kér­dé­sek­ben Gyurikovics György sze­ná­tor dol­go­zott ki s ter­jesz­tett a vá­ro­si ma­giszt­rá­tus fel­fo­gá­sá­val össz­hang­ban a szó­ban for­gó re­form­bi­zott­ság elé.
Ek­ko­ri­ban már elő­for­dul, hogy zsi­dók ka­to­nai szol­gá­la­tot tel­je­sí­te­nek. 1832 jú­ni­u­sá­ban a Prá­gai Vá­ro­si Ta­nács fel­ké­ri Po­zsony ma­giszt­rá­tu­sát, hogy vi­gye or­vo­si szem­lé­re Vinternitz Si­mon ke­res­ke­dő­se­gé­det, s szol­gá­lat­ké­pes­ség ese­tén so­roz­tas­sa be. Mi­vel Vinternitz az or­vo­si vizs­gá­la­ton nem ta­lál­ta­tott al­kal­mas­nak, az er­re vo­nat­ko­zó aján­la­ti la­pot a po­zso­nyi ta­nács el­kül­di a prá­ga­i­ak­nak.
1832 má­ju­sá­ban Freistadt Já­nos zsi­dó ci­pész­se­géd ta­nu­ló­le­vél ki­ál­lí­tá­sát ké­ri a ta­nács­tól, mint­hogy azt a hely­be­li pol­gá­ri ci­pész­céh meg­ta­gad­ta tő­le. Ferenczy sze­ná­tor, a ci­pész­céh biz­to­sa vál­lal­ko­zik ar­ra, hogy nyi­tott céh­lá­da mel­lett ös­­sze­hív­ja a cé­het, és fel­vi­lá­go­sí­tást kér, va­jon a ta­nu­ló­le­vél ki­adá­sát csu­pán azért ta­gad­ták-e meg, mert a se­géd zsi­dó val­lá­sú. Ha így áll­na a do­log, ak­kor a céh meg nem en­ge­dett ürüg­­gyel akar ki­búj­ni kö­te­les­sé­gé­nek tel­je­sí­té­se alól. Úgy lát­szik, csak­is ilyen ok for­gott fenn. Mi­vel azon­ban a ta­nács nem akart kény­szer­esz­kö­zö­ket al­kal­maz­ni, Ferenczy meg­hall­ga­tá­sa után úgy ha­tá­roz, hogy ren­des ta­ná­csi bi­zony­lat for­má­já­ban ta­nú­sít­ja Freistadt ta­nonc­ko­dá­sát és fel­sza­ba­dí­tá­sát. A ta­nács te­hát mint fel­lebb­vi­te­li céh­ha­tó­ság so­rom­pó­ba lép a zsi­dó iparoslegény mel­lett, vál­lal­va és tel­je­sít­ve a céh funk­ci­ó­ját.
Az 1831-ben el­ren­delt zsi­dó ös­­sze­írást a ko­le­ra kés­lel­tet­te, s ke­resz­tül­vi­te­lé­re csak 1832 ta­va­szán ke­rült sor. Az újabb uta­sí­tás ér­tel­mé­ben a vödrici Új­te­le­pen, te­hát vá­ro­si te­rü­le­ten élő zsi­dó­kat egyé­nen­ként kell ös­­sze­ír­ni. Aki nem la­kik tíz éve a vá­ros­ban, elő­ző la­kó­he­lyé­re uta­sí­tan­dó. Az olyan ta­ní­tó vagy ház­tu­laj­do­nos, aki még nem la­kik itt tíz éve, kér­het tar­tóz­ko­dá­si en­ge­délyt a ta­nács­tól. Ar­ról, hogy va­la­ki tíz év óta sza­ka­dat­la­nul Po­zsony­ban tar­tóz­ko­dik, a há­zi­urak tesz­nek hi­te­les ta­nú­sá­got. Utol­já­ra 1821-ben volt ös­­sze­írás. Most akad­nak a vá­ros­ban olyan zsi­dó csa­lá­dok, me­lyek vég­re­haj­tás vagy en­ged­mé­nye­zés út­ján há­zak­nak zá­lo­gos bir­to­ká­ba ju­tot­tak. Mind­azok­nak a zsi­dók­nak, akik a Vár­al­ja ut­ca vá­ro­si ol­da­lán bol­tok­ban árul­nak, meg­hagy­ják, hogy kö­te­le­sek a bolt­bér­let to­váb­bi en­ge­dé­lye­zé­sé­ért kér­vény­­nyel for­dul­ni a ta­nács­hoz. Olyan ke­res­ke­dő, aki­nek a bolt­he­lyi­ség bér­le­té­re vo­nat­ko­zó­lag több év­re szó­ló szer­ző­dé­se van, meg­ma­rad­hat a vá­ros­ban 1833. Mi­hály nap­já­ig. A töb­bi­ek­nek azon­ban 1832. Mi­hály nap­já­ig el kell költözniök Po­zsony­ból.
A po­zso­nyi zsi­dó pe­da­gó­gu­sok kul­túr­mun­ká­já­nak el­is­me­ré­se az a bi­zo­nyít­vány, me­lyet a ta­nács 1832 feb­ru­ár­já­ban ál­lít ki Ronsperger Ig­nác ta­ní­tó szá­má­ra, aki a leg­fel­sőbb en­ge­dél­­lyel lé­te­sí­tett hé­ber–né­met hit­köz­sé­gi tan­in­té­zet­ben mű­kö­dött. A bi­zo­nyít­vány meg­em­lé­ke­zik ki­vá­ló ta­ní­tói tel­je­sít­mé­nye­i­ről, me­lye­ket a po­zso­nyi ka­to­li­kus és evan­gé­li­kus is­ko­lák igaz­ga­tó­sá­ga­i­nak a zsi­dó is­ko­la vizs­gá­la­ta­in je­len­lé­vő tag­jai is el­is­mer­tek.
Az 1832-es zsi­dó ös­­sze­írást Roth és Bartl ta­ná­cso­sok hajt­ják vég­re.
1836-ban a zsi­dók­nak sza­bad a vá­ro­si te­rü­le­ten dohánylerakatokat tartaniok, azon­ban nem ké­szít­het­nek do­hány­ter­mé­ke­ket, és nem árul­hat­nak ilye­ne­ket ki­csiny­ben és bolt­ban.
Ugyan­eb­ben az év­ben nem hagy jó­vá a ma­giszt­rá­tus egy ház­vé­telt zsi­dó ál­tal. Böhmisch Jó­zsef és Filippine há­zát ár­ve­rés alá bo­csá­tot­ták, s az ár­ve­ré­sen Tritsch Li­pót zsi­dó volt a leg­töb­bet ígé­rő. Mi­vel azon­ban – így hang­zik az ide­vo­nat­ko­zó ta­ná­csi ha­tá­ro­zat – az or­szág tör­vé­nyei ér­tel­mé­ben sem­mi­fé­le zsi­dó nem sze­rez­het tu­laj­don­jo­got pol­gá­ri in­gat­lan­ra, s kü­lö­nö­sen Po­zsony sza­bad kir. ko­ro­ná­zó vá­ros­ban, ahol az iz­ra­e­li­ták a szá­muk­ra ki­je­lölt vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül még csak szál­lást sem bé­rel­het­nek pol­gá­ri ház­ban, a li­ci­tá­ció Tritsch ja­vá­ra nem hagy­ha­tó jó­vá.
1836 szep­tem­be­ré­ben bá­ró Pongrácz Jó­zsef kir. biz­tos új­ra sür­ge­ti a Zsi­dó ut­ca túl­zsú­folt­sá­ga mi­att a zsi­dók szá­má­ra ki­je­lö­len­dő to­váb­bi te­le­pü­lé­si he­lyek kér­dé­sét. A hely­tar­tó­ta­nács cél­ja az volt, hogy a ma­giszt­rá­tus a vár­he­gyi Új­te­le­pen kí­vül is utal­jon ki ut­cá­kat, ahol a zsi­dók lak­hat­nak.
1838-ban egy zsi­dó le­tar­tóz­ta­tá­sá­val kap­cso­lat­ban sa­ját­sá­gos ha­tás­kö­ri ös­­sze­üt­kö­zés tá­mad Po­zsony­ban a ha­tó­sá­gok kö­zött. Arenstein Wolf orosz­vá­ri zsi­dó 1838. ok­tó­ber 16-án fe­le­sé­gé­vel együtt Po­zsony­ba ér­ke­zett, s itt a bé­csi rend­őr­ség­nek egy komisszáriusa le­tar­tóz­tat­ta. A le­tar­tóz­ta­tást egy Herzel Jó­zsef ne­vű bé­csi rend­őr­sé­gi al­kal­ma­zott fo­ga­na­to­sí­tot­ta, s ar­ra hi­vat­ko­zott, hogy va­la­mi sik­kasz­tá­si vád me­rült fel a le­tar­tóz­ta­tott el­len, azon­ban el­fo­ga­tó­pa­ran­csot nem tu­dott fel­mu­tat­ni, s a vá­ros­hoz sem ér­ke­zett ad­dig nyo­mo­zó­le­vél Arenstein el­len. Takácsy Jó­zsef ügy­véd a le­tar­tóz­ta­tást kö­ve­tő na­pon gróf Zichy orosz­vá­ri föl­des­úr meg­bí­zá­sá­ból til­ta­ko­zik a vá­ros­nál az el­fo­ga­tás el­len, s ar­ra hi­vat­ko­zik, hogy a le­tar­tóz­ta­tott zsi­dó „jurisdictionatus Oroszvariensis”, va­gyis az orosz­vá­ri ura­da­lom jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zik. Mi­vel en­nek a do­mí­ni­um­nak pal­los­jo­ga is van, bár­mit kö­ve­tett is el a zsi­dó, az orosz­vá­ri föl­des­úri szék jo­go­sult csak ítél­kez­ni fe­let­te. Takácsy ügy­véd az el­len is óvást tett, hogy a zsi­dót ki­ad­ják Bécs­nek. A vá­ro­si ma­giszt­rá­tus nem tud­ja, hogy e két tör­vény­ha­tó­ság vi­tá­já­ban mi­hez is kezd­jen, mert a bé­csi rend­őr­ség­gel épp­oly ke­vés­sé akar uj­jat húz­ni, mint az orosz­vá­ri föl­des­úr­ral – te­hát leg­fel­sőbb hely­ről kér dön­tést az ügy­ben, s amíg ez meg­tör­té­nik, Arenstein fog­va tar­tá­sát ha­tá­roz­za el.
Gróf Zichy Kár­oly 1838. no­vem­ber 1-jé­től kez­dő­dő­leg új szer­ve­ze­tet adott a vá­ros­ka­pi­tá­nyi hi­va­tal­nak, s e szer­ve­ze­ti sza­bály­zat ér­tel­mé­ben két zsi­dó komisszárius tar­to­zik a vá­ros­ka­pi­tány­ság sze­mé­lyi ál­lo­má­nyá­ba. A zsi­dó biz­to­sok fel­ada­ta, hogy tá­mo­gas­sák a vá­ros­ka­pi­tányt mun­ká­já­ban. Mi­vel ők vá­ro­si al­kal­ma­zot­tak­nak te­kin­tet­ték ma­gu­kat, a ta­nács­tól az 1838-ik év­re két-két öl tű­zi­fá­nak ter­mé­szet­be­ni já­ran­dó­ság gya­nánt va­ló ki­uta­lá­sát ké­rik.

1839-ben ül ös­­sze az az or­szág­gyű­lés, amely­ben je­len­té­keny szá­mú tör­vény­ho­zó a pol­gá­ri jo­gok­nak a zsi­dók­ra va­ló ki­ter­jesz­té­se mel­lett fog­lalt ál­lást. A köz­han­gu­lat­nak eb­ben a ked­ve­ző for­du­la­tá­ban ért­he­tő, hogy a vá­ro­si ta­nács ren­del­ke­zé­sei kö­zött olya­no­kat is ta­lá­lunk, ame­lyek a zsi­dók jo­gi hely­ze­té­nek és a ve­lük va­ló köz­igaz­ga­tá­si el­bá­nás­nak ked­ve­zőbb­re va­ló for­du­lá­sát bi­zo­nyít­ják. Így pl. 1839 má­ju­sá­ban dr. Fuchs Ede or­vos és se­bész ké­ri or­vo­si dip­lo­má­já­nak ki­hir­de­té­sét és a vá­ros­ban va­ló le­te­le­pe­dé­sé­nek en­ge­dé­lye­zé­sét. A kér­vény­re a ta­nács a kö­vet­ke­ző vég­zést hoz­za: „Fuchs Ede or­vos-dok­tor és se­bész úr­nak be­mu­ta­tott dip­lo­má­it köz­hír­ré tet­tük; en­nek kö­vet­kez­té­ben ne­ve­zett­nek a vá­ro­si ta­nács meg­ad­ja azt a jo­go­sít­ványt, hogy a vá­ros ke­be­lé­ben or­vo­si és se­bé­sze­ti gya­kor­la­tot foly­tas­son; mi­vel azon­ban az a kér­dés, hogy jo­ga van-e a po­zso­nyi ma­giszt­rá­tus­nak zsi­dó szá­má­ra lak­ha­tá­si en­ge­délyt, inkolátust29 ad­ni, je­len­leg fel­sőbb he­lyen meg­ho­zan­dó dön­tés előtt áll, a kér­vé­nye­ző úr­nak er­re vo­nat­ko­zó ké­rel­mét ez idő sze­rint még nem le­he­tett tel­je­sí­te­ni.” A ta­nács te­hát ez­út­tal nem he­lyez­ke­dik a ré­gi vá­ro­si jog­gya­kor­lat alap­já­ra, ha­nem is­mer­ve a kö­rül­mé­nye­ket, és vár­va az or­szág­gyű­lés dön­té­sét a zsi­dók pol­gá­ro­sí­tá­sa kér­dé­sé­ben, vá­ra­ko­zó ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik.
A zsi­dók már 1807-ben kér­vényt nyúj­tot­tak be az or­szág­gyű­lés­hez a pol­gá­ro­sí­tá­sért. 1839–40-ben a ka­rok és ren­dek a tel­jes pol­gá­ro­sí­tás mel­lett fog­lal­tak ál­lást, a fő­ren­dek azon­ban mó­do­sí­tot­ták a ja­vas­la­tot.
1839 már­ci­u­sá­ban a hely­tar­tó­ta­nács meg­en­ged­te a vár­he­gyi Új­te­le­pen la­kó zsi­dók­nak, hogy ezen­túl Po­zsony észa­ki kül­vá­ro­sá­nak Gais-Gasse, Nonnenbahn és Waidgasse ne­vű ut­cá­i­ban is lak­has­sa­nak. A vá­lasz­tott pol­gár­ság e ren­de­let le­ér­ke­zé­se után han­goz­tat­ja, hogy a leg­fel­sőbb ha­tá­ro­zat el­len­ke­zik a vá­ros­nak az 1790-ik évi 38. tör­vény­cikk­ben is biz­to­sí­tott municipiális jo­ga­i­val, de azért vég­re­hajt­ja azt. Elő­vi­gyá­za­tos­sá­got ajánl, ne­hogy ide­gen vagy az Új­te­lep vár­he­gyi ol­da­lán la­kó zsi­dók a vá­ros­ba jöj­je­nek most lak­ni. A vá­ros ve­ze­tő­sé­ge vé­gül ön­ma­gá­nak tart­ja fenn azt a jo­got, hogy a Pálffy-uradalom alá tar­to­zó vár­al­jai rész­ről vagy egye­bün­nen szár­ma­zó zsi­dó­kat fel­ve­gyen a hely­be­li jurisdictio30 kö­te­lé­ké­be, s ilyen­nek bolt- vagy rak­tár­nyi­tás­ra en­ge­délyt ad­jon.
1839-ben a zsi­dó hit­köz­ség te­me­tő cél­já­ra újabb tel­ket kér a vá­ros­tól, s je­len­ti, hogy ké­szül meg­vá­sá­rol­ni er­re a cél­ra a Kecs­ke ut­cá­ban lé­vő sző­lők egyi­két. A vá­ros a be­ad­vány­ra azt fe­le­li, hogy a tör­vény ér­tel­mé­ben sem egyes zsi­dók, sem a zsi­dó kommunitás nem sze­rez­het in­gat­lan tu­laj­dont. A vá­ros majd más, al­kal­ma­sabb tel­ket fog ki­utal­ni te­me­tő cél­já­ra, ki­kö­ti azon­ban, hogy min­den sír­hely után il­le­té­ket fi­zes­se­nek a vá­ro­si pénz­tár­ba, s a te­me­tő­be csak­is a vá­ros jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott és a vá­ros­ban élő ide­gen zsi­dók te­met­kez­het­nek, míg a Pálffy-féle Schlossgrundon élők for­dul­ja­nak földesuraságukhoz új te­met­ke­zé­si hely ki­je­lö­lé­se vé­gett.
A hi­va­ta­los ap­pa­rá­tus las­sú te­vé­keny­sé­gét bi­zo­nyít­ja, hogy az 1838 ok­tó­be­ré­ben le­tar­tóz­ta­tott orosz­vá­ri Arenstein Wolf fog­va tar­tá­sá­ról csak 1839 de­cem­be­ré­ben ér­ke­zik meg az ud­va­ri ha­tó­ság dön­té­se, és­pe­dig olyan ér­te­lem­ben, hogy Arenstein nem Bécs­be, ha­nem Orosz­vár­nak adan­dó ki. Nem kell azon­ban azt gon­dol­ni, hogy az il­le­tő vizs­gá­la­ti fog­sá­ga több mint egy esz­ten­dőn át hú­zó­dott, mi­vel az ud­va­ri ren­de­let le­ér­ke­zé­sé­vel kap­cso­lat­ban a ta­ná­csi jegy­ző­könyv azt a fel­jegy­zést tar­tal­maz­za, hogy Arensteint idő­köz­ben sza­ba­don bo­csá­tot­ták.
1839 au­gusz­tu­sá­ban a ma­giszt­rá­tus be­zá­rat­ja Brüll J. M. do­hány-, gu­bacs- és ha­mu­zsír-nagy­ke­res­ke­dő­nek a Jurenák-féle ház­ban lé­vő iro­dá­ját, mert nagy­ke­res­ke­dők vá­ro­si te­rü­le­ten tart­hat­nak ugyan rak­tárt, de nem tart­hat­nak lerakatot, ahon­nan ke­res­ke­del­mi for­gal­mat bo­nyo­lí­ta­nak le.
1843 jú­li­u­sá­ban a po­zso­nyi iz­ra­e­li­ta köz­ség elöl­já­rói, Schlesinger Hirsch Mó­zes és Schlesinger Jó­zsef 4200 pen­gő fo­rint köl­csönt kér­nek a vá­ro­si ár­va­szék­től a zsi­dó köz­ség szá­má­ra. A kért köl­csönt a vá­ro­si ha­tó­ság meg­sza­vaz­za, az­zal a ki­té­tel­lel, hogy a zsi­dó köz­ség a ta­nács, il­let­ve az ár­va­pénz­tár ré­szé­re meg­fe­le­lő jel­zá­lo­gos biz­to­sí­té­kot nyújt­son.
A po­zso­nyi zsi­dó te­le­pü­lés­nek 18. szá­zad­be­li je­len­tő­sé­gét vi­lá­go­san mu­tat­ja az a je­len­té­keny há­nyad, me­lyet a zsi­dó­ság­ra ki­ve­tett or­szá­gos tü­rel­mi adók­ból vál­lal. 1760-ban a tü­rel­mi adót Ma­gyar­or­szá­gon tíz­éves idő­tar­tam­ra évi 30 ezer fo­rint­ban ál­la­pí­tot­ták meg. Eb­ben az esz­ten­dő­ben eb­ből a 30 ezer fo­rint­ból 2760 fo­rin­tot, va­gyis az egész ös­­szeg­nek több mint 9%-át ve­tik ki a Po­zsony me­gyei vár­al­jai zsi­dó­ság­ra, míg a me­gye töb­bi ré­szé­ben: a he­gye­ken in­ne­ni ré­szen 1345 fo­rin­tot, a he­gye­ken tú­li ré­szen 527 fo­rin­tot szol­gál­tat­nak az ott élő zsi­dók tü­rel­mi díj fe­jé­ben.
A ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­ság évi tü­rel­mi­adó-kon­tin­gen­se a 18. szá­zad kö­ze­pe óta ál­lan­dó emel­ke­dést mu­tat. 1749-ben még csak húsz­ezer fo­rin­tot tett ki, 1755-ben a kö­vet­ke­ző öt év­re ezt az ös­­sze­get évi öt­ezer fo­rint­tal fel­eme­lik, s 1759 vé­gén újabb öt­ezer fo­rin­tos emel­ke­dés kö­vet­ke­zett be. Az 1759-ben meg­ál­la­pí­tott évi har­minc­ezer fo­rint­nyi toleranciális tak­sát a kö­vet­ke­ző tíz év­re ál­la­pí­tot­ták meg, jel­lem­ző azon­ban, hogy 1765-ben a tü­rel­met­len­ke­dő Má­ria Te­ré­zia már elő­re jel­zi, hogy a tíz év el­tel­té­vel a tü­rel­mi adót to­vább fog­ja emel­ni. 1755-ben a tü­rel­mi díj meg­ál­la­pí­tá­sa úgy tör­tént, hogy az or­szág zsi­dó­sá­gá­nak kép­vi­se­le­té­ben 83 zsi­dó ér­ke­zett Po­zsony­ba, s itt meg­kö­tik a ka­ma­rá­val az évi 25 ezer fo­rin­tot meg­aján­ló szer­ző­dést. Nem va­ló­szí­nű, hogy a toleranciális díj meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ezt a mód­ját a ké­sőb­bi idő­ben is fenn­tar­tot­ták vol­na, ha­nem a ka­ma­ra emel­te az adó ös­­sze­gét, ki­kül­döt­tek­kel va­ló meg­be­szé­lés és ve­lük kö­tött szer­ző­dés nél­kül, egy­sze­rű­en az ál­lam szük­ség­le­te­i­nek és a zsi­dó­ság szá­má­nak nö­ve­ke­dé­sé­re hi­vat­koz­va.

(A jegy­ze­te­ket ké­szí­tet­te Gaucsík Ist­ván)

Rövid URL
ID1722
Módosítás dátuma2016. június 22.

Rudolf Chmel: Új kapcsolatok – régi problémák?

Kezd­jük pa­ra­frá­zis­sal! A szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről sok­fé­le­kép­pen be­szél­he­tünk. Min­de­nek­előtt ál­ta­lá­nos­ság­ban, ob­jek­tí­ven, mód­szer­ta­ni­lag. De be­szél­he­tünk sze­mé­lyes jel­leg­gel, hi­tünk sze­rint is, ám ez a ku­ta­tó­mun­ka...
Bővebben

Részletek

Kezd­jük pa­ra­frá­zis­sal! A szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről sok­fé­le­kép­pen be­szél­he­tünk. Min­de­nek­előtt ál­ta­lá­nos­ság­ban, ob­jek­tí­ven, mód­szer­ta­ni­lag. De be­szél­he­tünk sze­mé­lyes jel­leg­gel, hi­tünk sze­rint is, ám ez a ku­ta­tó­mun­ka so­rán csak rit­kán for­dul elő. Va­la­hogy így be­szélt a ná­lunk is is­mert len­gyel iro­dal­már, Kazimierz Wyka – ter­mé­sze­te­sen nem a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok, ha­nem az iro­da­lom­tör­té­net ta­nul­má­nyo­zá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről. De foly­tas­suk még egy ide­ig sze­rény­te­le­nül az ő in­ten­ci­ói sze­rint! Ha már a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­ről, a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gi­á­ról van szó, sze­ret­ném az egész prob­lé­ma­kört, e szak­tu­do­mány tár­gyát, a tu­do­má­nyok rend­sze­ré­ben el­fog­lalt sze­re­pét és je­len­ko­ri kul­tú­ránk­ban be­töl­tött funk­ci­ó­ját kí­vül­ál­ló­ként, bi­zo­nyos cso­dá­lat­tal, de fő­leg szkep­szis­sel szem­lél­ni. Cso­dá­la­to­mat és szkep­szi­se­met az el­vég­zett mun­ka, an­nak ér­tel­me és ha­tá­sa, ha­té­kony­sá­ga, tár­sa­dal­mi ki­ha­tá­sa és je­len­tő­sé­ge vált­ja ki.
Nem a már el­vég­zett és még el­vég­zen­dő mun­kák fö­lött aka­rok ér­ze­leg­ni, jól­le­het ez alól sem tud­juk ma­gun­kat tel­je­sen ki­von­ni. Épp el­len­ke­ző­leg. Ele­get dol­go­zunk? És fő­leg ho­gyan? A szá­raz bib­li­og­rá­fi­ai ada­tok bi­zo­nyá­ra meg­ör­ven­dez­tet­né­nek ben­nün­ket, de mi van a szá­mok mö­gött?
Az e té­ren vég­zett ku­ta­tást és mun­kát ma már sem­mi nem gá­tol­ja. El­len­ke­ző­leg. Szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok­kal fog­lal­ko­zó iro­da­lom­tu­dóst ta­lál­ni ma a leg­egy­sze­rűbb fel­adat. Új ku­ta­tók­ra lel­ni azon­ban szin­te le­he­tet­len­ség. Min­den dek­la­rált tu­do­má­nyos és kul­túr­po­li­ti­kai igény el­le­né­re sem va­gyunk ké­pe­sek fel­töl­te­ni e ku­ta­tá­si te­rü­le­tet (a ma­gyar­or­szá­gi szlovakisztikában ugyan­ez a hely­zet!) új szak­em­be­rek­kel. Az e te­rü­le­ten dol­go­zók kö­re túl­sá­go­san zárt, izo­lált; zárt ma­ga a disz­cip­lí­na is. Ha va­la­ki meg­vizs­gál­ná, hogy a szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom ös­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net­ben, il­let­ve a ma­gyar és a szlo­vák iro­da­lom ösz­­sze­ve­té­se az aka­dé­mi­ai szlo­vák iro­da­lom­tör­té­net­ben men­­nyi­re „ha­té­kony”, a két iro­da­lom kö­ze­li­sé­ge el­le­né­re sem ál­la­pít­hat­na meg so­kat. (Ez bi­zo­nyá­ra ös­­sze­függ az ál­ta­lá­nos izo­lált­ság­gal, a nem­ze­ti iro­da­lom­tör­té­net-írás meg­ala­po­zá­sá­ban meg­nyil­vá­nu­ló ki­zá­ró­la­gos­ság­ra tö­rek­vés­sel, de ugyan­ak­kor a köl­csö­nös komparatisztikai ku­ta­tá­sok tu­do­má­nyos igé­nyes­sé­gé­nek és fej­lett­ség­ének fo­nák­sá­ga­i­val is.) Ha te­hát ma­ga a tu­do­mány­ág nem lép túl ön­ma­gán, még­pe­dig ma­gas szin­ten, to­vább­ra is olyas­va­la­mi lesz, ami­nek meg­szü­le­té­sét min­den­ki áhí­tat­tal vár­ja, de ami sen­ki­nek sem hi­ány­zik. A sa­ját kor­lá­tok le­küz­dé­se azon­ban, ha az csu­pán ün­ne­pi kon­fe­ren­ci­á­kon és szim­pó­zi­u­mo­kon tör­té­nik, nem he­lyet­te­sí­ti a tény­le­ges ku­ta­tást.
Va­la­mi azon­ban még­is­csak tör­té­nik, ná­lunk is, Ma­gyar­or­szá­gon is. Kí­vül­ről szem­lél­ve azon­ban ez ör­dö­gi kör­nek tű­nik. Foly­nak bi­zo­nyos ku­ta­tá­sok, fő­leg a 19. szá­za­dot, il­let­ve rész­ben a 20. szá­za­dot, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni idő­sza­kot il­le­tő­en (el­ső­sor­ban Ma­gyar­or­szá­gon), s van­nak – bár nem min­dig meg­fe­le­lő elem­zé­sek­kel elő­ké­szí­tett – kí­sér­le­tek e ku­ta­tá­sok tá­gabb iro­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek­be he­lye­zé­sé­re is. A 20. szá­zad leg­újabb, 1945 utá­ni sza­ka­sza tör­té­nel­mi­leg még le­zá­rat­lan kor, ez azon­ban nem gá­tol ben­nün­ket ab­ban, hogy már most meg­kí­sé­rel­jük rész­le­ges rend­sze­re­zé­sét. De ho­gyan lép­jünk to­vább azok­nak a kor­szak­ok­nak, stí­lu­sok­nak, mű­faj­ok­nak és al­ko­tók­nak a ta­nul­má­nyo­zá­sá­ban, ame­lyek­ről, akik­ről fel­té­te­lez­zük, vagy rész­ben már tud­juk is, hogy konk­rét kap­cso­la­tuk volt az iro­dal­munk­kal, s e kap­cso­la­tok­nak sze­re­pük volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben?
Az egy – nota bene: aszim­met­ri­kus – ál­lam­ban va­ló kö­zös élet, mint ami­lyen a szlo­vá­kok szá­má­ra a 19. szá­zad ele­jé­től a ma­gya­rok­kal va­ló együtt­élés volt, olyan mé­lyen meg­gyö­ke­rez­te­tett bi­zo­nyos dol­go­kat, hogy azok – akár akar­juk, akár nem – mó­do­sul­va még ma is elő­buk­kan­nak. Sem ná­lunk, sem Ma­gyar­or­szá­gon nincs az iro­dal­mi komparatisztikának olyan te­rü­le­te, ahol az el­vég­zett mun­kát – le­gyen szó át­fo­gó tör­té­ne­ti át­te­kin­tés­ről, mo­nog­rá­fi­á­ról, an­to­ló­gi­á­ról vagy ta­nul­mány­ról, utó­szó­ról, re­cen­zi­ó­ról – ne meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem­mel kí­sér­nék, és ne tu­laj­do­ní­ta­ná­nak ne­ki el­sőd­le­ge­sen esz­mei-po­li­ti­kai je­len­tő­sé­get, mint ép­pen eb­ben a disz­cip­lí­ná­ban. Nem jo­gos-e hát ide vo­nat­ko­zó cso­dá­la­tunk és ké­te­lyünk, s cso­da len­ne-e, ha nyu­gal­ma­sabb és ki­fi­ze­tő­dőbb te­rü­le­tek­re ván­do­rol­nánk? (Ez­zel egy­ál­ta­lán nem azt aka­rom mon­da­ni, hogy e te­rü­let ku­ta­tó­ja hős vagy már­tír.)
Az ed­dig el­mon­dot­tak in­kább csak olyan ér­zel­mek, fel­he­vü­lé­sek, ame­lye­ken már töb­bé-ke­vés­bé túl tud­juk ten­ni ma­gun­kat; ezek­nek a fá­jó em­lé­kek­nek ma már úgy­mond sa­ját éle­tük van, több­nyi­re a ku­ta­tá­sa­ink­tól s még in­kább jó szán­dé­ka­ink­tól füg­get­len sa­ját éle­tük (a tu­do­má­nyos ku­ta­tás lég­kör­ét azon­ban így is mér­gez­he­tik). Kezd­jük te­hát in­kább a mód­szer­ta­ni prob­lé­mák­kal, bár azok­ról is in­kább csak kül­ső szem­lé­lő­ként szó­lok!
Nem aka­rok itt az érint­ke­zé­sek és kap­cso­la­tok egyes for­má­i­ról és azok ku­ta­tá­sá­ról be­szél­ni, csu­pán a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok né­hány gya­kor­la­ti és mód­szer­ta­ni szem­pont­ja­it sze­ret­ném fel­vet­ni. A gyakorlatiakat azért, mert ezek köz­vet­ve vagy köz­vet­le­nül a módszertaniakat is meg­ha­tá­roz­zák. A két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ígé­re­tes kez­de­tek után e tu­do­mány­ág 1945 után Szlo­vá­ki­á­ban nem a leg­ked­ve­zőbb tár­sa­dal­mi-po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek kö­zött raj­tolt, s ami­kor már úgy-ahogy rajt­hoz áll­tunk vol­na, ki­de­rült, hogy a csa­pat­nak nincs egyet­len tag­ja sem. A szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia 1945 után, ha nem szá­mí­tom ide né­hány kül­ső mun­ka­társ el­is­me­rést ér­dem­lő, ám több­nyi­re szór­vá­nyos, al­kal­mi te­vé­keny­sé­gét, azt kell mon­da­nom, hogy a nul­la­pont­ról in­dult. Az egye­te­mi hun­ga­ro­ló­gia ke­vés­nek bi­zo­nyult, az aka­dé­mi­ai pe­dig so­ká­ig – ép­pen ezért – nem fej­lő­dött. A kö­zöt­tük le­vő kap­cso­lat mind­má­ig ele­nyé­sző. (E te­kin­tet­ben, úgy vé­lem, bi­zo­nyos „ti­po­ló­gi­ai ha­son­ló­ság” mu­tat­ha­tó ki a szlo­vák hun­ga­ro­ló­gia és a ma­gyar szlovakisztika kö­zött.) Na­iv­ság len­ne ezt az el­ső­sor­ban szer­ve­ze­ti, kul­túr­po­li­ti­kai, de a tu­do­mány­ág egé­szé­nek mi­nő­sé­gé­vel is ösz­­sze­füg­gő kér­dést e he­lyen meg­vi­tat­ni; a to­váb­bi ku­ta­tá­sok ér­de­ké­ben azon­ban nem néz­het­jük kö­zöm­bö­sen a ki­ala­kult hely­ze­tet.
De ma­rad­junk csak a ku­ta­tás mód­szer­ta­ná­nál, hi­szen nem az ér­zel­mek­ről van szó! Mit kell vizs­gál­nunk a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok te­rü­le­tén? És fő­ként ho­gyan? A bib­li­og­rá­fi­ai fel­dol­go­zás­tól az ap­ró­lé­kos szö­veg­elem­zé­se­kig, ezek szé­le­sebb, több­szö­rös ös­­sze­füg­gé­sek­be ágya­zá­sá­ig sok a fel­adat. E fel­ada­tok­ról, ku­ta­tá­si te­rü­le­tek­ről már van­nak hoz­zá­ve­tő­le­ges el­kép­ze­lé­se­ink. Sze­rin­tem na­gyon fi­gye­lem­re mél­tó Ka­rol Rosenbaumnak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, hogy a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok kér­dés­kö­rét nem le­het el­vá­lasz­ta­ni a szlo­vák–cseh kap­cso­la­tok ku­ta­tá­sá­tól, jól­le­het két kü­lön­bö­ző, sa­já­tos ge­ne­zi­sű és funk­ci­ó­jú kap­cso­lat­ról van szó. Ez az ös­­sze­kap­cso­lás – el­ső­sor­ban a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szem­szö­gé­ből – az el­kö­vet­ke­ző idő­szak­ban ta­lán gyü­möl­csö­zőbb lesz, mint az iro­dal­ma­kat csak la­zán ös­­sze­kap­cso­ló iro­dal­mi szin­té­zi­sek. Hang­sú­lyo­zom, fő­leg a szlo­vák iro­da­lom és iro­da­lom­tu­do­mány szá­má­ra lesz gyü­möl­csö­zőbb, mi­vel a cseh–ma­gyar és a ma­gyar–cseh kap­cso­la­tok a har­ma­dik part­nert – a szlo­vák iro­dal­mat – már nem olyan hang­sú­lyo­san em­lí­tik és igény­lik. A „há­rom­di­men­zi­ós” szlovák–cseh–magyar kap­cso­la­tok ös­­sze­ve­tő fel­dol­go­zá­sa (fő­leg az ál­lam­for­du­la­tig, s rész­ben a har­min­cas évek vé­gé­ig tar­tó sza­kaszt il­le­tő­en) azon­ban még csak a hi­po­té­zi­sek (bár fon­tos hi­po­té­zi­sek) stá­di­u­má­ban van, mi­köz­ben ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en e kap­cso­la­tok konk­rét­sá­ga, tör­té­nel­mi meg­is­mé­tel­he­tet­len­sé­ge e kap­cso­la­tok­nak az iro­da­lom fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött funk­ci­ó­já­ból, mi­nő­sé­gé­ből és va­lós ér­té­ke­i­ből adó­dó­an vál­to­zik.
S va­la­hol itt ju­tunk el is­mét a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ér­ték­rend­sze­r­éhez, az ös­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tu­do­mány azon axiológiai prob­lé­má­i­hoz, ame­lyek­re Rá­kos Pé­ter na­gyon ösz­tön­ző­leg már ré­geb­ben rá­irá­nyí­tot­ta a fi­gyel­mün­ket. A ku­ta­tó szá­má­ra ugyan­is nem tel­je­sen mind­egy a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­ge, jel­sze­rű­sé­ge, hi­e­rar­chi­á­ja. Va­ló­ban más az, ha ezek­ben a kap­cso­la­tok­ban Hviezdoslavról, Banšellről, Škultétyról, Krèméryről, Rázusról, Lukáèról, Beniakról vagy Smrekről van szó, s megint más, ha ¼udovít Haanról, Szeberényi La­jos­ról, Jakub Grajchmanról, Daniel Bachát-Dumnýról, Belo Klein-Tesnoskalskýról, Gás­pár Im­ré­ről, Adolf Pechányról vagy ép­pen Gömöri Je­nő­ről. Egé­szen más az, ha – a köz­vet­len kap­cso­la­tok­tól és ti­po­ló­gi­ai egye­zé­sek­től el­te­kint­ve – a ma­gyar iro­dal­mat Hviezdoslav, Banšell, Roy, Krèméry ol­vas­ta nagy ér­dek­lő­dés­sel ere­de­ti­ben, vagy a szlo­vák iro­dal­mat az em­lí­tett ma­gyar szer­zők, akik­nek je­len­tő­sé­ge az adott kor­szak fő fej­lő­dé­si áram­la­ta szem­pont­já­ból szin­te mel­lé­kes, ők ma­guk pe­dig vagy egé­szen is­me­ret­le­nek, vagy ke­vés­bé je­len­tő­sek vol­tak. Ez­zel nem mon­dok el­lent Rá­kos Pé­ter­nek, aki sze­rint a je­len­ték­te­len dol­gok közt is le­het­sé­ge­sek iga­zán je­len­tős ös­­sze­füg­gé­sek épp­úgy, mint aho­gyan a je­len­tős dol­gok kö­zött is van­nak je­len­ték­te­len ös­­sze­füg­gé­sek. De eze­ket így is kell mi­nő­sí­te­ni. Az iro­da­lom­tu­dós­nak úgy kell eb­ből az ör­dö­gi kör­ből ki­jut­nia, hogy a je­len­tős al­ko­tók ne mo­sód­ja­nak ös­­sze a ke­vés­bé je­len­tő­sek­kel, hogy ne le­gye­nek egy­for­mák, va­gyis hogy nem csu­pán a kap­cso­la­to­kat vizs­gál­ják ön­ma­guk­ban, ha­nem a kap­cso­la­tok mi­nő­sé­gét, funk­ci­ó­ját, oka­it és kö­vet­kez­mé­nye­it is.
Az ál­lam­for­du­lat előt­ti Ma­gyar­or­szá­gon nagy­já­ból mind­két ol­da­lon azo­nos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek ala­kí­tot­ták a köl­csö­nös kap­cso­la­to­kat, csak­hogy, amint az már ilyen­kor len­ni szo­kott, ezek a kap­cso­la­tok is aszim­met­ri­ku­sak, nem meg­fe­le­lő­ek vol­tak. A szlo­vá­kok is­mer­ték a ma­gyar iro­dal­mat, a ma­gya­rok azon­ban csak rész­ben a szlo­vá­kot, s még ke­vés­bé is­mer­ték el an­nak lé­te­zé­sét. Ez tör­té­nel­mi tény, me­lyet ma csu­pán ma­gya­ráz­ni tu­dunk, meg­vál­toz­tat­ni nem. Az ál­lam­for­du­lat, de fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság bu­ká­sa után a ma­gyar emig­rán­sok ré­szé­ről ez az el­is­me­rés szé­le­sebb kö­rű­vé és prog­res­­szí­veb­bé vált, ám az utód­ál­lam­ok ér­tel­mi­sé­gi ré­te­gei és írói bi­zal­mat­la­nok vol­tak a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben, s el­uta­sí­tot­tak min­den­fé­le iro­dal­mi kö­ze­le­dést. Azok a ma­gyar írók vi­szont, akik kény­te­le­nek vol­tak Ma­gyar­or­szág ha­tá­ra­in túl él­ni, az ál­lam­for­du­lat előt­ti ez irá­nyú kö­zöm­bös­sé­gü­ket nem csu­pán kény­szer­hely­zet­ük­ből kö­vet­ke­ző­en vál­toz­tat­ták ak­tív kap­cso­lat­ra, ha­nem egy­re in­kább az ad­dig tart­ha­tat­lan ál­la­pot ob­jek­tív oka­i­nak fel­is­me­ré­se alap­ján; az ál­ta­luk fel­kí­nált job­bot azon­ban még azok az írók sem fo­gad­ták el nyom­ban, akik ké­sőbb a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok te­rén ha­tal­mas és po­zi­tív mun­kát vé­gez­tek. Mi több, a hely­ze­tet Szlo­vá­ki­á­ban az a ré­geb­bi vád is ne­he­zí­tet­te, ame­lyet az ál­lam­for­du­lat előtt az is­mert cseh szlovakofil, Karel Kálal 1922-ben úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy „a szlo­vák ér­tel­mi­ség kép­vi­se­lői ki­vé­tel nél­kül mind ma­gyar mű­velt­sé­gű­ek”. Ez a ki­té­tel olyan ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott dol­got jel­zett, amely már ré­gen a le­ve­gő­ben ló­gott, s me­lyet csak a kor leg­ki­vá­lóbb szel­le­mei – leg­in­kább Krèméry, majd Lukáè és Smrek – tud­ták ma­guk­ban ha­tály­ta­la­ní­ta­ni, s a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­to­kat a ko­ra­be­li fá­jó po­li­ti­kai em­lé­kek­től és hor­da­lék­ok­tól meg­tisz­tí­ta­ni. Eb­ben az el­lent­mon­dá­sos fo­lya­mat­ban a 19. szá­zad vé­gé­től sa­já­tos sze­re­pet ját­szot­tak a szlo­vák kör­nye­zet­ben dol­go­zó cseh po­li­ti­ku­sok, kul­tu­rá­lis dol­go­zók, új­ság­írók és kri­ti­ku­sok. Bár nem min­dig Kálal szel­le­mé­ben lép­tek fel, de a szlo­vák–ma­gyar kap­cso­la­tok­hoz és a ma­gyar iro­da­lom­hoz va­ló vi­szo­nyuk a leg­jobb eset­ben is csak tar­tóz­ko­dó volt. Ezt leg­in­kább a szá­zad­előn a Prúdy cí­mű fo­lyó­irat kö­rül ki­ala­kult nem­ze­dék tag­ja­in s rész­ben a Moderna (mo­dern is­ko­la – a ford. megj.) né­ven is­mert nem­ze­dé­ken fi­gyel­het­jük meg. František Votruba és Bohdan Pavlù, akik az ál­lam­for­du­lat előtt a szlo­vák mo­dern is­ko­la nem­ze­dé­ké­nek, il­let­ve a szlo­vák re­a­liz­mus má­so­dik hul­lá­má­nak vol­tak rep­re­zen­táns kri­ti­ku­sai, a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben bi­zo­nyos ér­te­lem­ben me­rev ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek (rész­ben azért, mert ők nem ma­gyar is­ko­lá­ba jár­tak, de nem ez volt a fő ok), s ál­lás­pont­ju­kat ér­ték­szem­lé­le­tük­ben is ér­vé­nye­sí­tet­ték. Ez a ten­den­cia még az ál­lam­for­du­lat után is ter­mé­keny ta­laj­ra ta­lált, s a hi­va­ta­los csehszlovakista po­li­ti­ka is táp­lál­ta. Jól lát­ha­tó, hogy a „há­rom­di­men­zi­ós” ös­­sze­ha­son­lí­tás a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok ter­mé­keny prob­lé­ma­fel­ve­té­sé­hez még eb­ben a nem szán­dé­ko­san ki­vá­lasz­tott kér­dés­ben is új meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­ket kí­nál.
A ku­ta­tás­nak szám­ta­lan le­he­tő­sé­ge van, de a ki­in­du­ló­pont­ok elég­gé he­te­ro­gé­nek. Egy­kor pél­dá­ul úgy tűnt, hogy a ket­tős iro­dal­mi­ság, az iro­dal­mi struk­tú­rák köl­csön­ha­tá­sá­nak, in­ter­fe­ren­ci­á­já­nak elem­zé­se a ma­guk ös­­sze­tett­sé­gé­ben és el­lent­mon­dá­sos­sá­gá­ban gyü­möl­csö­ző lesz, aho­gyan azt a 19. szá­za­di, il­let­ve az ál­lam­for­du­lat előt­ti szlo­vák és ma­gyar iro­da­lom do­ku­men­tál­ta. Ha va­la­mi hi­ány­zik az egyik iro­da­lom­ból, át­lép­he­tünk an­nak az iro­da­lom­nak a nor­mái kö­zé, amel­­lyel emez ket­tős iro­dal­mi­ság­ban, köl­csön­ha­tás­ban áll. A ket­tős iro­dal­mi­ság med­re (ame­lyet az ál­lam­for­du­la­tig a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon egy ha­zá­ban élő ma­gya­rok és szlo­vá­kok kö­zöt­ti bilingvizmus jel­lem­zett és sa­já­tos tár­sa­dal­mi fel­té­te­lek de­ter­mi­nál­tak) azon­ban az utób­bi év­ti­ze­dek­ben egy­re szű­kebb­nek bi­zo­nyult (szű­kebb­nek, mint a szlo­vák–cseh ket­tős iro­dal­mi­sá­gé). A szlo­vák–ma­gyar ket­tős iro­dal­mi­sá­got ná­lunk ma a ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom al­ko­tá­sa­i­nak for­dí­tá­sai he­lyet­te­sí­tik. Eb­ben az ösz­­sze­füg­gés­ben úgy lá­tom, hogy ná­lunk a ma­gyar iro­da­lom bi­zo­nyos von­ze­re­jét (s itt nem csu­pán a klas­­szi­ku­sok­ra – Jó­ka­i­ra, Pe­tő­fi­re, Mik­száth­ra, Kaff­ka Mar­git­ra, Ady­ra, Mó­ricz­ra, Ka­rin­thyra stb. –, ha­nem a kor­társ iro­da­lom­ra – Déryre, Ör­kény­re, Dar­vas­ra, Sza­bó Mag­dá­ra, Ottlikra, Sán­tá­ra, Fe­jes­re, Ker­tész Ákos­ra stb. – is gon­do­lok) az is meg­ha­tá­roz­za, hogy ez az iro­da­lom ma olyas­va­la­mit köz­ve­tít, ami­vel az ol­va­só a mai szlo­vák iro­da­lom­ban nem ta­lál­ko­zik (s ez a „nem ta­lál­ko­zik” tá­vol­ról sem a té­mák­ra vagy a mű­faj­ok­ra vo­nat­ko­zik). Az iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok egy­mást fel­erő­sí­tő ha­tá­sá­nak, az új kör­nye­zet­ben tör­té­nő adap­tá­ci­ó­já­nak, a kü­lön­bö­ző csa­tor­ná­kon meg­va­ló­su­ló ös­­sze­kap­cso­ló­dá­sá­nak va­gyunk ma ta­núi, me­lyek meg­ha­tá­roz­zák a más nyel­vű iro­dal­ma­kat a ha­zai kon­tex­tus­ban. Ezen iro­dal­mak el­sa­já­tí­tá­si fo­lya­ma­tát komparatisztikánk vizs­gál­ja. Je­len­ko­ri iro­dal­munk szín­vo­na­lát és le­he­tő­sé­ge­it ugyan­is nem mér­het­jük a vég­te­len­sé­gig csak ma­gá­val az iro­da­lom­mal; eh­hez a ha­zai iro­dal­mi mik­ro­vi­lág meg­al­ku­vás nél­kü­li meg­ha­la­dá­sa szük­sé­ges; a be­zárt­ság tör­vény­sze­rű­en az igé­nyek le­szál­lí­tá­sát és a szín­vo­nal csök­ke­né­sét ered­mé­nye­zi (ilyen te­kin­tet­ben még az iro­da­lom­kri­ti­kánk is sok min­den­nel adós).
Eb­ben az ér­te­lem­ben az ös­­sze­ve­tő szem­pon­to­kat a ko­runk iro­dal­ma­it új mód­sze­rek­kel meg­kö­ze­lí­tő iro­da­lom­tu­do­mány sem nél­kü­löz­he­ti. Nem med­dő ti­po­lo­gi­zá­lás­ra vagy tá­vo­li ana­ló­gi­ák hal­mo­zá­sá­ra van per­sze szük­ség. Az új­faj­ta ti­po­ló­gi­ai ku­ta­tás szük­sé­ges­sé­gét s az e té­ren ta­pasz­tal­ha­tó bi­zony­ta­lan­sá­gok kér­dé­sét ép­pen ko­runk iro­dal­ma­i­nak vizs­gá­la­ta ve­ti fel; ezek fej­lő­dé­sé­ben egyes kül­ső ide­o­ló­gi­ai inst­ruk­ci­ók­nak több­nyi­re azo­nos vagy ana­lóg tar­tal­muk és esz­mei ki­ha­tá­suk van a po­é­ti­kai ele­mek­re; ugyan­így be­szél­he­tünk az ún. hi­va­ta­lo­san sza­bá­lyo­zott kap­cso­la­tok­ról, ame­lyek az egész társadalmi-politikai-gazdasági in­teg­rá­ció ré­szét ké­pe­zi. Ezek az inst­ruk­ci­ók a mű­vé­szet és iro­da­lom szem­pont­já­ból csak az el­ső pil­la­nat­ban tűn­nek má­sod­la­go­sak­nak: va­ló­já­ban az iro­da­lom or­ga­niz­mu­sá­nak alap­ré­te­ge­i­ig ha­tol­nak, és ha­tás­sal van­nak az iro­dal­mi kap­cso­la­tok­ra is. Ezért a komparatisztika nem te­het úgy, mint­ha sem­mi kö­ze nem len­ne az egész­hez. A tár­sa­dal­mi in­teg­rá­ció az iro­dal­mak kö­zött olyan kon­tex­tust te­remt, ame­lyet ös­­sze­ha­son­lí­tó ku­ta­tá­sa­ink so­rán min­den­kép­pen fi­gye­lem­be kell ven­nünk.
Az iro­dal­mak „tár­sa­dal­mi lé­té­nek azo­nos­sá­gát” (Plehanov ki­fe­je­zé­se) az azo­nos­ság és kü­lön­bö­ző­ség di­a­lek­ti­kus egy­sé­gé­ben kell vizs­gál­nunk. Ed­di­gi ku­ta­tá­sa­ink so­rán több­nyi­re az azo­nos­ság moz­za­na­ta­i­ra fi­gyel­tünk, azok­ra a je­len­sé­gek­re, ame­lyek meg­kön­­nyí­tik az iro­dal­mak kö­zöt­ti kö­ze­le­dést, s el­ha­nya­gol­tuk a kü­lön­bö­ző­sé­ge­ket, pe­dig a ket­tő köl­csö­nö­sen fel­té­te­le­zi egy­mást. A be­fo­ga­dás fel­té­te­le pe­dig ép­pen a kü­lön­bö­ző­ség, hi­szen – az in­teg­rá­ció alap­ján – így jön lét­re a kap­cso­la­tok új mi­nő­sé­ge. Az ilyen – komp­le­men­tá­ris­nak is ne­vez­he­tő – kap­cso­lat már nem szo­ros ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi köl­csön­ha­tás, ha­nem az iro­dal­mak kö­zöt­ti bi­zo­nyos, az ös­­sze­ha­son­lí­tás több for­má­ját is ma­gá­ban hor­do­zó együtt­mű­kö­dés, amely nem igé­nyel transz­pa­rens ki­fej­tést. Aho­gyan B. Reizov mond­ja: „a nem­ze­ti iro­dal­mak azért él­het­nek kö­zös éle­tet, mert nem ha­son­lí­ta­nak egy­más­ra”, az egyes iro­dal­mak sa­já­tos­sá­ga „ösz­tön­zi a töb­bi ér­dek­lő­dé­sét eme­zek irá­nyá­ban, és fej­lesz­ti az iro­dal­mi kap­cso­la­tok rend­sze­rét”.
Mi le­gyen hát szkep­szi­sünk­kel, a komparatisztikát, kü­lö­nö­sen a szlo­vák–ma­gyar komparatisztikát il­le­tő két­sé­ge­ink­kel? (Nyil­ván­va­ló, hogy itt nem a tu­do­mány­ágat vagy an­nak tár­gyát érin­tő, ha­nem a cél­hoz ve­ze­tő utak­kal kap­cso­la­tos két­sé­ge­ink­ről van szó.)
Az el­múlt idő­szak szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­ta­i­nak sa­já­tos jel­le­gét nem le­het nem lát­ni, ilyen jel­le­gű ku­ta­tá­sa­ink tár­gya azon­ban en­nek el­le­né­re is egy­re in­kább az iro­da­lom lesz, s egy­re ke­vés­bé az iro­da­lom kör­nye­ze­te („kör­nye­zet” alatt azt a sa­já­tos­sá­got ér­tem, amely in­kább kö­dö­sí­tő és in­ger­lő, mint­sem meg­vi­lá­go­sí­tó ha­tá­sú). A prob­lé­ma „el­vo­nat­koz­ta­tá­sa” eb­ben az eset­ben a ha­tá­sok, for­rá­sok és szár­ma­zá­si lán­co­la­tok me­cha­ni­kus le­írá­sá­ból táp­lál­ko­zó tár­sa­dal­mi és szak­mai elő­í­té­le­tek fel­szá­mo­lá­sát je­len­ti; sza­kí­ta­nunk kell az üres ana­ló­gi­ák­kal és a túl­sá­go­san ál­ta­lá­nos, nem konk­rét ti­po­ló­gi­ák­kal. A kul­tú­ra és az iro­da­lom vi­lá­ga vis­­sza­von­ha­tat­la­nul in­teg­rá­ló­dik, s ez az in­teg­rá­ló­dás fel­ve­ti az ös­­sze­ha­son­lí­tás és a szin­té­zis igé­nyét. Az eset­le­ges arány­ta­lan­sá­gok azon­ban meg­aka­dá­lyoz­hat­ják a cél el­éré­sét. Még egy­szer Kazimierz Wykával szól­va: az iro­da­lom­tu­do­mány­nak és en­nek ré­sze­ként a komparatisztikának is „tud­nia kell önál­ló­an gaz­dál­kod­nia. Mint a mű­vé­szet­tel fog­lal­ko­zó más tu­do­mány­ágak, az iro­da­lom­tör­té­net is bel­ső­leg in­teg­rált, sok­ol­da­lú és szinkretikus tu­do­mány­ág.” He­lye van ben­ne a szlo­vák–ma­gyar iro­dal­mi kap­cso­la­tok igé­nyes ku­ta­tá­sá­nak, e kap­cso­la­tok ma­ga­sabb egy­sé­gek­be tör­té­nő in­teg­rá­lá­sá­nak is. Még sok hét­köz­na­pi mun­ka vár ránk, ezért ne csak ün­ne­pi al­kal­mak­kor mun­kál­kod­junk raj­ta!
(1986)

(Fa­ze­kas Jó­zsef for­dí­tá­sa)

Rövid URL
ID1719
Módosítás dátuma2016. június 22.

Pavol Bujnák: Az összehasonlító irodalomtörténet alapfogalmai

A fel­adat, me­lyet az aláb­bi el­mél­ke­dés­ben ki­tűz­tem, nem kön­­nyű, hi­szen az az ösz­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tör­té­net tár­gyát ké­pe­zi. A fel­adat ne­héz­sé­ge ez­zel már rész­ben adott is, hi­szen...
Bővebben

Részletek

A fel­adat, me­lyet az aláb­bi el­mél­ke­dés­ben ki­tűz­tem, nem kön­­nyű, hi­szen az az ösz­­sze­ha­son­lí­tó iro­da­lom­tör­té­net tár­gyát ké­pe­zi. A fel­adat ne­héz­sé­ge ez­zel már rész­ben adott is, hi­szen min­den ös­­sze­ha­son­lí­tás két do­log tö­ké­le­tes is­me­re­tét fel­té­te­le­zi. S mi­nél tá­vo­labb áll egy­más­tól a két do­log, an­nál ne­he­zebb a fel­adat. A kö­ze­li és ha­son­ló dol­go­kat kön­­nyű ös­­sze­ha­son­lí­ta­ni. Ám ha a ha­son­ló­ság ki­csi, ha az a rész­le­tek­ben rej­lik, egy­szó­val ha egy­más­tól tá­vol eső dol­go­kat ve­tünk ös­­sze, a fel­adat ne­héz­sé­ge meg­nő. Más­részt a fel­adat ne­héz­sé­gét szá­munk­ra az ad­ja, hogy meg kell kü­lön­böz­tet­nünk egy­más­tól a ro­kon­ság kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­it, hogy az ál­ta­lunk ös­­sze­ha­son­lí­tott dol­gok kü­lön­bö­ző mér­ték­ben ha­son­ló­ak és ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó­ak le­het­nek.
Azt vizs­gál­juk, hogy a szlo­vák iro­da­lom­ban van-e mit ös­­sze­vet­nünk a ma­gyar köl­tő, Arany Já­nos köl­tői mun­kás­sá­gá­val.
Ha egy nem­ze­ti ál­lam­ban, ami­lyen a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág volt, több nem­zet élt egy­más mel­lett, s mind­egyik meg­te­rem­tet­te a ma­ga nem­ze­ti iro­dal­mát, ezen iro­dal­mak kö­zött min­dig volt va­la­mi­lyen vi­szony, va­la­mi­lyen köl­csö­nös­ség, va­la­mi­lyen kap­cso­lat. Már ma­ga a kö­zös po­li­ti­kai fej­lő­dés bi­zo­nyos kö­zös kap­cso­la­to­kat te­remt; ki­ala­kul a tá­gabb ér­te­lem­ben vett kö­zös ha­za­fi­ság, kö­zös ér­de­kek hat­nak a ha­son­ló gon­do­la­tok stb. meg­szü­le­té­sé­re. Ily mó­don a köl­csö­nös iro­dal­mi kap­cso­la­tok kü­lön­bö­ző mód­jai ala­kul­nak ki.
A ha­son­ló­ság és az ös­­sze­vet­he­tő­ség eme kü­lön­bö­ző fo­ka­it és faj­tá­it az iro­da­lom­ban meg kell ha­tá­roz­ni, s mi ma­gunk­nak kell azo­kat pon­to­sí­ta­ni.
Az iro­da­lom­tör­té­net is­me­ri az iro­dal­mi ha­gyo­mány fo­gal­mát. Ez a fo­ga­lom az el­ső pil­lan­tás­ra csak egy iro­da­lom­ban le­het fej­lett és hasz­no­sít­ha­tó. Ed­dig leg­alább­is úgy tűnt szá­munk­ra, ha iro­dal­mi je­len­sé­ge­ket ha­son­lí­tot­tunk ös­­sze egy­más­sal vagy egy­más­tól tá­vo­li iro­dal­mak ha­tá­sát vizs­gál­tuk. Ám ha egy ál­lam­ban egy­más mel­lett élő két nem­zet iro­dal­mát vizs­gál­juk, tá­gabb iro­dal­mi ha­gyo­mány­ról be­szél­he­tünk, pél­dá­ul kö­zös for­rás­ból va­ló me­rí­tés­ről (pl. a kró­ni­kák­ból). Ép­pen a kü­lön­bö­ző nem­ze­tek kö­zös fej­lő­dé­se – ami­lyen az egy­ko­ri tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szá­gon volt – tet­te le­he­tő­vé a kö­zös iro­dal­mi ha­gyo­mány ki­ala­ku­lá­sát. Gon­dol­junk csak a tö­rök ura­lom okoz­ta kö­zös szen­ve­dés­re, s már­is iga­zo­ló­dik fen­ti ál­lí­tá­sunk.
Az iro­dal­mi ös­­sze­ha­son­lí­tás to­váb­bi le­he­tő­sé­gei egy iro­da­lom­ban, egy nem­zet iro­dal­má­ban is meg­van­nak, ám ben­nün­ket a to­váb­bi­ak­ban nem ez, ha­nem két, egy­más­sal kö­zös ál­la­mi kö­te­lék­ben ál­ló iro­da­lom köl­csö­nös kap­cso­la­tai ér­de­kel­nek.
Ha iro­dal­mi ha­gyo­má­nyon ál­ta­lá­ban az el­múlt ko­rok min­den le­het­sé­ges ha­tá­sát ért­jük a je­len­le­gi iro­da­lom­ra, va­la­mi bel­ső, mé­lyeb­ben, az író lel­ké­ben meg­nyil­vá­nu­ló vi­lág­szem­lé­le­tet, er­köl­csi íté­le­tet, az ös­­sze­ha­son­lít­ha­tó­ság­nak még más faj­tá­it is meg kell kü­lön­böz­tet­nünk. Ma­ga az iro­dal­mi ha­gyo­mány még nem je­lent iro­dal­mi ha­tást, hi­szen az iro­dal­mi ha­gyo­mány ered­het a po­li­ti­ka, a tár­sa­da­lom és a ter­mé­szet ál­ta­lá­nos gyö­ke­re­i­ből; ami­kor azon­ban iro­dal­mi ha­tás­ról be­szé­lünk, már va­la­mi konk­rét­ra, konk­rét író­ra vagy iro­dal­mi al­ko­tás­ra gon­do­lunk.
S ha az iro­dal­mi ha­gyo­mány szel­le­mé­ben két le­he­tő­ség­ről le­het szó: a kö­zös anyag­ról és a kö­zös anyag kö­zös vagy ha­son­ló fel­dol­go­zá­sá­ról, az iro­dal­mi ha­tás kap­csán is ugyan­úgy kü­lön­bö­ző fo­ko­za­to­kat kü­lön­böz­tet­he­tünk meg.
Mind­ezt az aláb­bi­ak sze­rint szem­lél­tet­het­jük:
I. Egy iro­da­lom­ban
A) Az iro­dal­mi ha­gyo­mány meg­nyil­vá­nul­hat
a) a kö­zös anyag­ban,
b) a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban.
B) Az iro­dal­mi ha­tás meg­nyil­vá­nul­hat
a) a kö­zös anyag­ban és esz­me­i­ség­ben,
b) a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban.
II. Két, de po­li­ti­ka­i­lag ro­kon iro­da­lom­ban
A) Az iro­dal­mi ha­gyo­mány meg­nyil­vá­nul­hat
a) az azo­nos anyag fel­dol­go­zá­sá­ban,
b) az anyag ha­son­ló fel­dol­go­zá­sá­ban.
B) Az iro­dal­mi ha­tás ugyan­csak meg­nyil­vá­nul­hat
a) az esz­mék ha­son­ló­sá­gá­ban és
b) az azo­nos anyag fel­dol­go­zá­sá­nak mód­já­ban.
Úgy vé­lem, mind­egyik eset­re elég pél­dát ta­lál­nánk mind a ma­gyar, mind a szlo­vák iro­da­lom­ban.
A fel­vá­zol sé­mán kí­vül még más kap­cso­la­tok is le­het­sé­ge­sek két, egy ál­lam ha­tá­ra­in be­lül élő arány­lag egyen­lő nem­zet iro­dal­ma kö­zött. Az ilyen iro­dal­mak kö­zöt­ti köl­csö­nös vi­szony ala­pul­hat el­len­té­ten vagy cso­dá­la­ton, el­len­szen­ven vagy ön­kén­tes el­fo­ga­dá­son, meg­ve­té­sen vagy után­zá­son, s a ha­gyo­mány­ból ered­het az anyag fel­dol­go­zá­sá­nak ön­kén­te­len ha­son­ló­sá­ga is.
Mind­eze­ket fi­gye­lem­be kell ven­nünk, s amen­­nyi­ben le­het­sé­ges, fi­gye­lem­be is ves­­szük, jól­le­het csak egyet­len ma­gyar köl­tő ha­son­ló­sá­gát, ha­tá­sá­nak nyo­ma­it, cso­dá­la­tát, után­zá­sát ku­tat­juk a szlo­vák iro­da­lom­ban.
De itt is fi­nom disz­tink­ci­ó­kat kell ten­nünk. Már ma­gá­ból a ha­gyo­mány fo­gal­má­ból kö­vet­ke­zik, hogy nem min­den mi­nő­sül ha­tás­nak, ami ha­son­ló. Fon­tos tu­da­to­sí­ta­nunk az egy­sze­rű lel­ke­se­dés, ins­pi­rá­ció és ha­tás, il­let­ve a ha­son­ló­ság kö­zöt­ti kü­lönb­sé­get. Kö­ze­lebb­ről te­hát: a ha­gyo­mány be­fo­lyá­sol­hat­ja úgy az anyag ha­son­ló­sá­gát, mint a fel­dol­go­zás mód­ját, jól­le­het a két köl­tő nem is tu­dott egy­más lé­te­zé­sé­ről. Tá­gabb ér­te­lem­ben ha­tás­ról be­szé­lünk, ha az egyik köl­tő is­me­ri a má­si­kat, s ez le­he­tő­vé te­szi az egy­sze­rű lel­ke­se­dést, ha az ide­gen mű fő esz­mé­je va­la­mi ha­son­ló meg­al­ko­tá­sá­ra lel­ke­sí­ti őt fel; szo­ro­sabb ér­te­lem­ben ha­tás­ról be­szé­lünk, ha meg­nyil­vá­nul a kü­lön­bö­ző anya­gok esz­me­i­sé­gé­nek és for­má­i­nak kö­zös­sé­ge, avagy ha­son­ló anyag esz­me­i­sé­ge je­le­nik meg más fel­dol­go­zás­ban, s vé­gül a ha­son­ló­ság ese­tén, ahol ha­son­ló anyag és for­ma je­le­nik meg.

Az iro­dal­mi ha­tás fel­tét­elei

Az iro­da­lom­tör­té­né­szek ked­venc té­má­ja az egyik köl­tő má­sik­ra gya­ko­rolt ha­tá­sá­nak a vizs­gá­la­ta. S nincs ta­lán egyet­len, bár­mi­lyen in­di­vi­du­a­lis­ta köl­tő, író vagy tu­dós sem, aki­nél nem le­het­ne ki­mu­tat­ni va­la­me­lyik előd­je ha­tá­sát. Még Shakes­peare is – nem is szól­va le­le­mé­nyes­sé­gé­ről – függ for­ma­i­lag és esz­me­i­leg an­gol elő­de­i­től. S ép­pen ez az, amit – a nagy egyé­ni­sé­gek ese­té­ben nem szí­ve­sen be­szé­lünk iro­dal­mi ha­tás­ról – tá­gabb ér­te­lem­ben iro­dal­mi ha­gyo­mány­nak ne­ve­zünk.
Tu­dunk nagy egyé­ni­sé­gek más nem­ze­tek em­be­re­i­re-mű­vé­sze­i­re gya­ko­rolt ha­tá­sá­ról, il­let­ve nagy mű­vész­egyé­ni­sé­gek ha­tá­sá­ról sa­ját nem­ze­te utó­da­i­ra. Tu­dunk pél­dá­ul Torquato Tasso és Ariosto Arany Já­nos­ra gya­ko­rolt óri­á­si ha­tá­sá­ról, Béranger ha­tá­sá­ról Pe­tő­fi köl­té­sze­té­re, Goe­the Fa­ust­já­nak és By­ron Kainjának ha­tá­sá­ról Ma­dách drá­má­já­ra vagy ná­lunk Dan­te és Pet­rar­ca ha­tá­sá­ról Kol­lár Slávy dcerájára, Walter Scott és a len­gyel ro­man­ti­ku­sok ha­tá­sá­ról Hurbanra, Kalinèiakra, Tomášikra, Kubánira és Jirásekre, By­ron ha­tá­sá­ról Mácha köl­té­sze­té­re stb. Ezért ál­ta­lá­nos sza­bály­ként fo­gal­maz­hat­juk meg, hogy mi­nél na­gyobb va­la­mely nem­zet iro­dal­ma és fej­let­tebb a kul­tú­rá­ja, an­nál több ér­té­kes egyé­ni­sé­ge­ket szül, és an­nál biz­to­sabb és na­gyobb a ha­tá­sa az ala­cso­nyabb kul­tú­rák­ra és más nem­ze­tek ki­sebb iro­dal­má­ra.
De alig volt va­la­ki, aki ész­re­vet­te vol­na, mi­lyen vi­szony van a nagy­já­ból egyen­ran­gú, nem­ze­ti szem­pont­ból töb­bé-ke­vés­bé egyen­ran­gú­an fej­lett nem­ze­tek iro­dal­ma és kul­tú­rá­ja kö­zött egy ál­lam­ke­re­ten be­lül; e nem­ze­tek már hely­ze­tük­ből adó­dó­an is ar­ra ren­del­tet­tek, hogy gon­do­san el­zár­kóz­za­nak a má­sik elől, egy­mást szid­ják, ver­seng­je­nek egy­más­sal, hogy egyik a má­si­kat a ma­ga vélt füg­get­len­sé­gé­ben fe­lül­múl­ja. El­ső pil­lan­tás­ra le­he­tő­sé­günk nyí­lik az ál­ta­lá­nos, pél­da ér­té­kű ha­tás meg­ál­la­pí­tá­sá­ra, hogy tud­ni­il­lik ami­vel az egyik ren­del­ke­zik, azt a má­sik is meg­pró­bál­ja lét­re­hoz­ni, ám hir­te­len fel­buk­kan a köz­vet­len ha­tás le­he­tet­len­sé­ge is, hi­szen fél­té­keny­ség­ből ere­dő­en min­den­ki ere­de­ti akar ma­rad­ni, füg­get­len a má­sik­tól. De akár­hogy is ala­kult ki ez a vi­szony, ne­künk meg kell ha­tá­roz­ni.
Az egy­ko­ri Ma­gyar­or­szá­gon a nem­ze­tek 1790-ig bé­ké­ben él­tek egy­más mel­lett, meg­fér­tek egy­más­sal, min­den­ki sza­ba­don vé­gez­te a dol­gát, ám mind­egyik a la­tin nyelv ural­ma alatt al­kot­ta meg a nem­ze­ti­leg és nyel­vi­leg sa­já­tost. A re­for­má­ció min­den nem­ze­tet az anya­nyel­vi iro­da­lom ápo­lá­sá­ra ösz­tö­nöz­te, de a győz­tes el­len­re­for­má­ció ezt a tö­rek­vést meg­gyen­gí­tet­te. Ké­sőbb a fel­vi­lá­go­so­dás ko­rá­ban a nem­ze­ti nyelv is­mét elő­re­tört, a ma­gya­rok má­sok ro­vá­sá­ra fo­ko­za­to­san egy­re több jo­got sa­já­tí­tot­tak ki ma­guk­nak, s az ad­di­gi nyu­godt vi­szony egy­re in­kább el­len­sé­ges­sé vált. E té­ren so­kat­mon­dó, hogy a kishonti Solennie még a 19. szá­zad hú­szas éve­i­ben is sze­ret­te vol­na meg­óv­ni a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág né­pe­i­nek nyu­godt, ba­rá­ti vi­szo­nyát, ezért la­tin, cseh­szlo­vák, ma­gyar és né­met nyel­ven kö­zölt ta­nul­má­nyo­kat. Ké­sőbb azon­ban a ma­gya­rok szá­má­ra fo­ko­za­to­san el­len­sé­ges­sé vá­lik min­den szlo­vák szó, csak ön­ma­gu­kat lát­ják, az or­szág­ban szem­mel lát­ha­tó­an a más nyel­vű kul­tú­rák meg­szün­te­té­sé­re tö­re­ked­nek, és min­den­áron meg­pró­bál­ják el­ho­má­lyo­sí­ta­ni más nem­ze­te­ket és azok szel­le­mi­sé­gét. Kol­lár nagy mű­vé­re fel sem fi­gyel­nek, s ha em­lí­tik is al­ko­tó­ját, azt is ne­ga­tív ér­te­lem­ben, mint pán­szlá­vot, a szláv köl­csö­nös­ség hir­de­tő­jét. Hi­á­ba igyek­szik a ké­sőb­bi­ek­ben is Imro Gášpár meg­is­mer­tet­ni a ma­gya­rok­kal Sládkoviè köl­tői mű­vét, hi­á­ba ál­mo­do­zik ar­ról, hogy egy­kor majd ha­zánk je­len­tő­sebb vá­ro­sa­i­ban Pe­tő­fi, Szé­che­nyi, Eöt­vös, ¼udovít Štúr, Sládkoviè, Palárik örök már­vány­em­lé­ket kap, a ma­gya­rok az ilyen ma­gyar–szlo­vák to­le­ran­ci­á­ról hal­la­ni sem akar­nak. Sőt meg­fi­gyel­he­tő, hogy a ké­sőb­bi­ek so­rán le­xi­kon­ja­ik­ban és a tör­té­nel­mi Ma­gyar­or­szág író­it be­mu­ta­tó ki­ad­vá­nyuk­ban (Szinnyei: Ma­gyar írók éle­te és mű­vei) mi­lyen rö­vi­den és fe­lü­le­te­sen el­in­té­zik Kol­lár, Sládkoviè, Vajanský, Hviezdoslav tár­gya­lá­sát. S em­lé­kez­zünk még ké­sőb­bi dol­gok­ra is: mi­lyen gon­do­san ma­gya­ro­sí­tot­ták a szer­kesz­tő­sé­gek Mik­száth min­den mon­da­tát, mely­ben a nóg­rá­di szlo­vák nép né­hány jel­leg­ze­tes ki­fe­je­zé­sét pró­bál­ta meg­örö­kí­te­ni mű­ve­i­ben, mi­lyen gon­do­san for­dí­tot­ta a ma­gyar nyelv ta­ná­ra és egy­ben Ma­dách élet­rajz­író­ja Pes­ten klas­­szi­kus, „ma­gas” iro­dal­mi ma­gyar nyelv­re Ma­dách fe­le­sé­gé­nek és szü­le­i­nek egy­sze­rű szlo­vák nyel­vű le­ve­le­it, csak­hogy el­ta­pos­sa a ma­gyar iro­da­lom nagy büsz­ke­sé­gé­nek éle­té­ből a szlo­vák nyelv­nek még a nyo­mát is. Ezek után nem kell cso­dál­koz­nunk azon az el­len­sé­ges ma­ga­tar­tá­son, amit a szlo­vá­kok a ma­gyar iro­da­lom­mal szem­ben ki­ala­kí­tot­tak. Aho­gyan a ma­gya­rok vi­szo­nyul­tak a szlo­vák iro­da­lom­hoz, ugyan­úgy vi­szo­nyul­tak a szlo­vá­kok a ma­gyar iro­da­lom­hoz: ész­re sem vet­ték, meg­ve­tet­ték, hal­la­ni sem akar­tak ró­la. Eb­ből meg­ért­he­tő Ondrej Trúchly-Sitnianskynak, az Orol szer­kesz­tő­jé­nek ma­ga­tar­tá­sa, aki még 1874-ben szim­pá­ti­á­val fo­gad­ja Imrich Gášpár köz­ben­já­rá­sát a ma­gyar–szlo­vák iro­dal­mi köl­csö­nös­ség érdekében*, ám ami­kor a ma­gya­rok egy­re nyíl­tab­ban kez­dik han­goz­tat­ni a szlo­vá­kok „arte et Marte” ki­ir­tá­sát, szel­le­mi­sé­gük el­hall­gat­ta­tá­sát, még a bé­kü­lé­keny Sitniansky is fo­ko­za­to­san mást ta­ná­csol a szlo­vák­ság­nak, s 1875-ben az egyik „leg­ré­gibb, leg­je­len­tő­sebb köl­tőnk” sza­va­i­val azt ta­ná­csol­ja, hogy „jót ten­né­nek fi­a­tal­ja­ink ma­guk­nak és a nem­zet­nek az­zal, ha a szláv nép egy­sze­rű da­la­it lel­ke­sen ta­nul­má­nyoz­nák, mert ott lel­he­tő fel az a gyö­kér, amely­ből az iga­zi szláv köl­té­szet­nek ki kell nő­nie és ki kell vi­rá­goz­nia”. 1876-ban a fi­a­tal köl­tő­nek azt ta­ná­csol­ja: „A ma­ga szi­laj Pe­ga­zu­sa nem tű­ri a gyep­lőt, utol akar­ja ér­ni a meg­sze­lí­dít­he­tet­len Pe­tő­fi Pe­ga­zu­sát, amely va­dul szár­nyal az al­föl­di pusz­tán. Szor­gal­ma­san ol­vas­sá­tok a nép­da­lo­kat, az olyan köl­tő­ket, mint Hollý, Kol­lár, Sládkoviè, Èelakovský, Hájek, Puškin, Homjakov, Mic­ki­e­wicz, S³owacki stb., s nem ver­se­lők, szlo­vák Stachók lesz­tek, ha­nem ked­velt köl­tők.”
Egyéb­ként a fi­gyel­men kí­vül ha­gyás, a ne­gá­ció, a meg­ve­tés, az el­len­sé­ges vi­szony is a két iro­da­lom, a szlo­vák és a ma­gyar iro­da­lom kö­zöt­ti kap­cso­la­tot fe­je­zi ki. Ezt is hang­sú­lyoz­nunk kell. De va­jon az ilyen kap­cso­lat ese­tén be­szél­he­tünk-e egy­ál­ta­lán iro­dal­mi ha­tás­ról, az esz­mék és for­mák ha­tá­sá­ról? Ben­nün­ket ép­pen ez ér­de­kel. S ahogy ko­ráb­ban meg­ha­tá­roz­tuk az iro­da­lom érint­ke­zé­si pont­ja­i­nak le­he­tő­sé­ge­it, most is azt mond­hat­juk, hogy még két olyan el­len­sé­ges vi­szony­ban ál­ló iro­da­lom ese­té­ben is, ami­lyen a szlo­vák és a ma­gyar, na­gyon is élő az iro­dal­mi ha­gyo­mány, amely a kö­zös anyag fel­dol­go­zá­sá­ban és a fel­dol­go­zás ha­son­ló­sá­gá­ban nyil­vá­nul meg, s amely­hez ösz­tön­zést ad­hat a már em­lí­tett fél­té­keny­ség is, de le­het­sé­ges az esz­mék ha­son­ló­sá­gá­ban és a fel­dol­go­zás mód­já­ban je­lent­ke­ző iro­dal­mi ha­tás is.
Csak­hogy en­nek fel­tét­elei kis­sé má­sok a két iro­da­lom­ban, ezért kö­ze­lebb­ről is fog­lal­koz­nunk kell ve­lük. Négy ilyen fel­té­telt kü­lön­böz­te­tünk meg:
A) A sze­mé­lyi­ség­nek az adott kap­cso­lat­ban fel­tét­le­nül szim­pa­ti­kus­nak kell len­nie. Be­szél­het­nénk akár a szim­pá­tia kü­lön­bö­ző fo­ko­za­ta­i­ról. Az ilyen köl­tői vagy mű­vé­szi sze­mé­lyi­ség sem­mi­kép­pen nem le­het el­len­sé­ges. Ahol éles nem­ze­ti harc fo­lyik, mint ami­lyen­ről a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben be­szél­he­tünk, ott a mű­vé­szi egyé­ni­ség­nek meg kell sza­ba­dul­nia a más nem­ze­tek­kel szem­be­ni min­den el­len­sé­ges meg­nyil­vá­nu­lá­sá­tól, hogy hat­ni tud­jon. Amen­­nyi­ben Aranyt a to­váb­bi­ak­ban ezen ál­lí­tás po­zi­tív pél­dá­ja­ként fo­gom em­le­get­ni, en­ged­tes­sék meg ne­kem, hogy ezen alap­elv meg­vi­lá­gí­tá­sa ér­de­ké­ben most ne­ga­tív pél­dá­val él­jek. A lí­rá­ban min­den bi­zon­­nyal Pe­tő­fi kép­vi­se­li a 19. szá­zad kö­ze­pé­nek ma­gyar­sá­gát, s ta­lán min­den idők ma­gyar lí­rá­ját, Arany a ma­gya­rok leg­na­gyobb epi­kus köl­tő­je. Ám Pe­tő­fi az­zal, hogy re­ne­gát­tá vált, hogy szlo­vák vér­rel az ere­i­ben a leg­in­kább lá­zon­gó ma­gyar­rá vált, aki vak­ká vált vér­test­vé­re­i­vel szem­ben, nem lát­ta, nem is­mer­te és nem akar­ta meg­is­mer­ni őket, el­ve­szí­tet­te a szlo­vá­kok szim­pá­ti­á­ját. S ha ol­vas­ták is mű­ve­it, fél­tek tő­le, el­len­szen­ves volt szá­muk­ra. Ezt jól lát­hat­juk Sládkoviènál. Imrich Gášpár az Orol cí­mű lap­ban 1873-ban le­ír­ja a Sládkoviènál tett lá­to­ga­tá­sa­it ab­ból a cél­ból, hogy meg­nyer­je a szlo­vá­kok szim­pá­ti­á­ját a ma­gya­rok­kal szem­ben. Meg­jegy­zi, hogy be­szél­ge­té­sük azon­nal az iro­da­lom kö­rül for­gott. „Azon­nal lát­ha­tó volt nagy jár­tas­sá­ga [Sládkovièé – P. B. megj.] a vi­lág­iro­da­lom­ban. Shakes­peare­-t, Pet­rar­cát, Ho­ra­ti­ust, Pe­tő­fit em­lí­tet­te – ez utób­bi­ról nem volt jó vé­le­mé­nye.” Jól lát­hat­juk te­hát, hogy Sládkoviè nem­csak tu­dott ma­gya­rul, de ol­vas­ta Pe­tő­fi ver­se­it, is­mer­te mun­kás­sá­gát, és el­íté­lő­en szólt ró­la. Pe­tő­fi el­uta­sí­tá­sá­nak okát ne­héz len­ne ki­zá­ró­lag Pe­tő­fi köl­té­sze­té­ben ke­res­ni; az mé­lyeb­ben gyö­ke­re­zik, ab­ban a már em­lí­tett el­len­szenv­ben, amit Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­ga vál­tott ki a szlo­vák­ság­ban. A cse­hek ugyan­is – akik­nek sem­mi okuk nem volt az el­len­szenv­re Pe­tő­fi­vel szem­ben – már 1871-ben is­mer­ték Tùma és Brábek for­dí­tá­sá­ban ver­se­it. Ha­son­ló­kép­pen szól Grosman is az Orolban 1874-ben kö­zölt Sládkoviè-életrajzában is, mely sze­rint az utób­bi idő­ben ol­vas­ta Pe­tő­fit is, „aki azon­ban a ma­ga túl­zott ér­zé­ki­sé­gé­vel nem iga­zán fe­lelt meg ne­ki, de ő sem vi­tat­ta el tő­le kü­lön­le­ges köl­tői ős­te­het­ség­ét”. Itt akár el­lent is mond­hat­nánk ne­ki, hi­szen ha mér­leg­re tes­­szük Kol­lár és Sládkoviè köl­té­sze­té­nek ér­zé­ki­sé­gét (tud­juk, mi­lyen el­len­ál­lást vál­tott ki a Mar­ína a szlo­vák kri­ti­ku­sok kö­zött a ma­ga ro­man­ti­kus ér­zé­ki­sé­gé­vel), bi­zo­nyá­ra nem eb­ben fog­juk fel­lel­ni Sládkoviè Pefőfivel szem­be­ni iga­zi el­len­szen­vét, ha­nem Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­gá­ban, s az ér­zé­ki­sé­ge csu­pán kül­sőd­le­ges, kri­ti­kai szem­pont­ból el­fo­gad­ha­tóbb ok­ként em­lí­tő­dik. En­nek kap­csán na­gyon ér­de­kes az Orol szer­kesz­tő­jé­nek, Ondrej Trúchly-Sitnianskynak az ál­lás­pont­ja. Sitniansky el­is­mer­te és cso­dál­ta Pe­tő­fi köl­té­sze­tét, sőt kö­ze­lebb­ről is fog­lal­ko­zott sze­mé­lyi­sé­gé­vel. Ami­kor a lap 1873-as év­fo­lya­má­ban Viliam Pauliny-Tóth élet­raj­zá­ban mint­egy mel­lé­ke­sen azt ír­ja, hogy Pauliny fe­le­sé­ge ma­gyar volt, Tóth Vil­ma Kecs­ke­mét­ről, s a jegy­zet­ben meg­jegy­zi: „mint Körner a Na­pó­le­on el­le­ni harc­me­zőn és a szlo­vák re­ne­gát, a zse­ni­á­lis Pe­tő­fi, Percel al­ez­re­de­se – így szerzette a harc­me­zőn a ma­ga szik­rá­zó éne­ke­it, me­lye­ket az egész nép el­sa­já­tí­tott”. A kö­vet­ke­ző, 1874-es év­fo­lyam­ban ma­ga Sitniansky mu­tat­ja be, „Ho­gyan akart Pe­tő­fi kép­vi­se­lő len­ni? (Rész­let Pe­tő­fi 1848-as nap­ló­já­ból)”. Egy­részt ami­kor fi­a­tal szlo­vák köl­tők­nek ad ta­ná­cso­kat, se­hol sem ál­lít­ja Pe­tő­fit pél­da­kép­nek, sőt el­len­ke­ző­leg, 1876-ban el­ret­ten­tés­ként em­lí­ti „Pe­tő­fi szi­laj Pe­ga­zu­sát, amely va­dul szá­guld az Al­föld pusz­tá­in”. Sitniansky ál­lás­pont­já­nak gyö­ke­rét, bár egy­ér­tel­mű­en cso­dál­ja Pe­tő­fi köl­té­sze­tét, is­mét csak „a zse­ni­á­lis Pe­tő­fi re­ne­gát­sá­gá­ban” kell ke­res­ni. Ké­sőbb, 1893-ban Škultéty, ami­kor Matzenauer-Beòovský Pe­tő­fi lí­rai köl­te­mé­nye­i­nek for­dí­tá­sát ér­té­ke­li, a mi el­mé­le­tün­ket iga­zo­ló ál­lás­pon­tot kép­vi­se­li: „Az erő­tel­jes ma­gya­ro­sí­tás ko­rá­ban mi csak kény­sze­rű­ség­ből for­dul­ha­tunk a ma­gyar iro­da­lom­hoz” (Slovenské poh¾ady, 1893, 247. p.). S még egy so­kat­mon­dó pél­da és ok a cseh­szlo­vák köl­csö­nös­ség tör­té­ne­té­ből. Ami­kor az 1830-as, 1840-es évek­ben a cse­hek na­gyon szi­go­rú ál­lás­pont­ra he­lyez­ked­tek a szlo­vá­kok­kal kap­cso­lat­ban, amely őket a leg­ér­zé­ke­nyebb te­rü­le­ten, a nem­ze­ti ér­zés te­rén érin­tet­te, az el­gon­dolt kö­ze­le­dés he­lyett ép­pen az el­len­ke­ző­je tör­tént: ko­di­fi­kál­ták a szlo­vák iro­dal­mi nyel­vet. – Ezek­ből a pél­dák­ból egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, hogy az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­le egy szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség, aki mun­kás­sá­ga so­rán vagy egy­ál­ta­lán nem, vagy csak alig érin­ti az adott nem­zet leg­ér­zé­ke­nyebb pont­ja­it, ha hat­ni akar rá­juk.
B) Az iro­dal­mi ha­tás má­sik fel­té­tel­ét a kor ha­tá­roz­za meg. Ál­lás­pon­tunk meg­vi­lá­gí­tá­sá­hoz is­mét Pe­tő­fi­hez for­du­lunk. Az az el­len­ál­lás, amely sze­mé­lye el­len ki­ala­kult a 19. szá­zad het­ve­nes éve­i­ben, az idő elő­re­ha­lad­tá­val meg­szűnt. Bár Paulíny-Tóth még 1875-ben is for­dít ver­se­i­ből, min­den bi­zon­­nyal fe­le­sé­ge ha­tá­sá­ra és sze­mé­lyes szim­pá­ti­á­já­tól ve­zérel­ve, ahogy az Sitniansky em­lí­tett sza­va­i­ból ki­de­rül. Sőt kü­lön­le­ges ki­vé­tel­ként 1869-ben a Mi­ner­vá­ban kö­zölt Petőfimu (Pe­tő­fi­hez) cí­mű ver­sé­ben ma­ga Banšell is el­kö­te­le­zi ma­gát Bobulovának Pe­tő­fi mel­lett, „örök pél­da­ként” ál­lít­va be őt, vá­gya­i­nak és tö­rek­vé­se­i­nek „moz­ga­tó­ru­gó­ja­ként”; mi­köz­ben az egész Mi­ner­va a szlo­vák–ma­gyar kö­ze­le­dést kí­ván­ta szol­gál­ni a so­kat­mon­dó Sza­bad­ság, Egyen­lő­ség, Test­vé­ri­ség! jel­sza­vá­val, Liptó vár­me­gye fő­is­pán­já­nak, Mar­tin Szent-Iványnak ajánl­va, ün­nep­lő cik­ket is kö­zölt ró­la, me­lyet „az el­ső ma­gyar–szlo­vák rész­vény­tár­sa­ság nyom­dá­ja” adott ki, meg­je­len­tet­te a ma­gyar köl­tő, Szathmáry Kár­oly ha­za­fi­ság­ra buz­dí­tó ver­sét: mind­ezek­kel in­do­kol­ha­tó Banšell ver­sé­nek tar­tal­ma is, s az év­könyv­be kért írá­sa ele­ve je­lez­te an­nak cél­ját és irá­nyult­sá­gát. De már eb­ből is vi­lá­go­san lát­ha­tó, mi­re aka­runk ki­lyu­kad­ni. Pe­tő­fi már ha­lott volt, s a kor elő­re­ha­lad­tá­val egy­re in­kább lany­hult a ve­le szem­be­ni el­len­ál­lás re­ne­gát­sá­ga mi­att, s ugyan­ak­kor egy­re in­kább el­is­mer­ték zse­ni­a­li­tá­sát. Hviezdoslav 1880-ban az Orolban köz­li a Slovensko (Szlo­vá­kia) cí­mű ver­sét (vá­lasz­ként Pe­tő­fi Az Al­föld cí­mű ver­sé­re) – még né­mi el­len­ál­lást ér­zé­kel­tet­ve. De ezt kö­ve­tő­en Emil Podhradský csak­ha­mar könyv alak­ban ki­ad­ja Pe­tő­fi ver­se­i­nek na­gyobb gyűj­te­mé­nyét, mely­be fel­ve­szi Koloman Banšell for­dí­tá­sa­it is; 1893-ban František Otto Matzenauer-Beòovsky Nagy­szom­bat­ban meg­je­len­te­ti Pe­tő­fi Sán­dor lí­rai köl­te­mé­nye­it, s ké­sőbb ma­ga Hviezdoslav is so­kat for­dít ver­se­i­ből. Ez­ál­tal egy újabb sza­bály me­rül fel az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­le­ként. Ha a sze­mé­lyi­ség mű­vé­szi­leg nagy, más szem­pont­ból vi­szont nem szim­pa­ti­kus, s hat­ni akar egy má­sik nem­zet­re, ah­hoz a kor­nak ked­ve­ző­nek kell len­nie; s mi­nél ke­vés­bé szim­pa­ti­kus vagy mi­nél in­kább vis­­sza­ta­szí­tó sze­mé­lyi­ség, an­nál több idő­nek kell el­tel­nie ah­hoz, hogy hat­ni tud­jon, és for­dít­va: mi­nél szim­pa­ti­ku­sabb a sze­mé­lyi­ség, an­nál ko­ráb­ban meg­nyil­vá­nul a ha­tá­sa. De ez­zel még ke­ve­set mond­tunk el ma­gá­ról a kor­ról mint az iro­dal­mi ha­tás fel­té­te­lé­ről. Is­me­re­tes, hogy a köl­tők mun­ká­juk­hoz ösz­tön­zé­se­ket az olyan ré­geb­bi ko­rok­ból me­rí­tik, ame­lyek va­la­mi­lyen kö­zös, ha­son­ló je­gyet tar­tal­maz­nak sa­ját ko­ruk­kal. Ami­kor a ma­gyar nem­zet Béc­­csel és az ud­var­ral szem­be­ni el­len­ál­lás­ra gon­dolt, a köl­tők ver­se­ik szá­má­ra hő­sö­ket-pél­da­ké­pe­ket ab­ban a múlt­ban ke­res­tek, amely­ben nem­ze­tük a leg­több ki­vá­ló­sá­got mu­tat­ta fel, így szü­le­tett meg Ka­to­na Bánk bán­ja, Vö­rös­mar­ty epo­sza, a Za­lán fu­tá­sa, Arany Tol­di­ja. S ami­kor a szlo­vá­kok sa­ját sza­bad­sá­guk­ra, a ma­gyar el­nyo­mók­kal szem­be­ni el­len­ál­lás­ra gon­dol­tak, köl­tő­ik pél­da­ké­pe­ket-hő­sö­ket Jánošík vagy Szvatopluk meg­ver­se­lé­sé­vel és drá­mai meg­for­má­lá­sá­val te­rem­tet­tek. De ahogy egy nem­zet éle­té­ben a kor vi­szo­nya­i­nak ha­son­ló­sá­ga ösz­tön­zé­se­ket és ha­tá­so­kat ad­hat a múlt­ból a köl­tők szá­má­ra, ugyan­úgy le­het­sé­ges, hogy két – po­li­ti­ka­i­lag ös­­sze­kap­cso­ló­dó, bár egy­más­sal el­len­sé­ge­sen is vi­sel­ke­dő – nem­zet éle­té­ben is van­nak ha­son­ló ko­rok, me­lye­ket ha nem is min­dig, de több­nyi­re együtt él­nek át. S ha egy ilyen nem­zet köl­tő­je fel­is­me­ri ko­ra han­gu­la­tát, a má­sik nem­zet köl­tő­jé­re is hat­ni fog, ha az is ha­son­ló­an fog­ja fel a kor han­gu­la­tát. Az­az a nem szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség ese­té­ben a kor tá­vol­sá­ga, va­gyis a kor ha­son­ló­sá­ga és ro­kon­sá­ga ját­szik sze­re­pet.
C) Ha el­te­kin­tünk a mű­vész sze­mé­lyi­sé­gé­től és ko­rá­tól, ma­ga az iro­dal­mi al­ko­tás is hat­hat esz­mei tar­tal­má­val. Ha iro­dal­mi ha­tás­ról be­szé­lünk, el­ső­sor­ban er­re az esz­mei ha­tás­ra gon­do­lunk. Te­kin­tet­tel azon­ban a ma­gyar és a szlo­vák nem­zet adott vi­szo­nyá­ra, va­la­mint e ha­tás faj­tá­já­ra és fel­tét­ele­i­re, er­ről rész­le­te­seb­ben kell szól­nunk. Há­rom le­he­tő­ség­gel ál­lunk szem­ben: 1. ha az író vagy mű­vész al­ko­tá­sá­ban ál­ta­lá­nos em­be­rit áb­rá­zol; 2. ha egye­dit, szo­kat­lant, individuálisat; 3. ha nem­ze­tit emel ki és mu­tat be. Nyil­ván­va­ló, hogy eze­ket az ele­me­ket a mű­al­ko­tás­ban ne­héz meg­kü­lön­böz­tet­ni egy­más­tól: ál­ta­lá­ban min­den mű­al­ko­tás­ban, leg­alább­is min­den iga­zi mű­vész al­ko­tá­sá­ban fel­lel­he­tő mind­há­rom elem. Mind­egyik­ről kü­lön kell szól­nunk. A ré­gi klas­­szi­kus mű­vé­szet és ké­sőbb a re­ne­szánsz és a klas­­szi­ciz­mus az aláb­bi alap­elv­hez tar­tot­ta ma­gát: meg­ra­gad­ni az ál­ta­lá­nos em­be­rit; ta­lán nem kis mér­ték­ben épp ezért ne­ve­zik klas­­szi­kus mű­vé­szet­nek. Ez­zel szem­ben az új mű­vé­szet, kezd­ve a ro­man­ti­ká­val, az egyé­ni, kü­lö­nös, rit­ka, vá­rat­lan je­gye­it vi­se­li. De nem tit­kol­ha­tó, hogy az egye­di és kü­lö­nös ke­re­sé­sé­ben az ál­ta­lá­nos em­be­ri is meg­nyil­vá­nul, s köz­tük min­dig van egy vé­kony fo­nál, amely ös­­sze­kö­ti őket az ál­ta­lá­nos em­be­ri­vel. Kér­dés, hogy ket­te­jük kö­zül me­lyik hat­hat előbb egy ide­gen iro­da­lom­ra vagy ál­ta­lá­ban a mű­vé­szet­re? Úgy tű­nik szá­munk­ra, hogy csak az el­ső moz­za­nat, az ál­ta­lá­nos em­be­ri az, amely min­den­ki­re egy­aránt hat, s min­den­kit ma­gá­val ra­gad. Hi­szen még a leg­in­kább in­di­vi­du­á­lis is ép­pen az­zal, hogy mé­lyebb­re hat, a leg­tit­ko­sabb hú­ro­kat pen­dí­ti meg, az ál­ta­lá­nos em­be­rit fe­di fel, s ez­zel hat leg­in­kább. Mert mi­ben is nyil­vá­nul meg a mű­vész in­di­vi­du­a­li­tá­sa? Ab­ban, hogy já­rat­lan út­ra lép, sa­ját szem­üve­gén ke­resz­tül szem­lé­li a vi­lá­got, me­lyet haj­la­mai, ne­vel­te­té­se, han­gu­la­ta te­szi szí­nes­sé, s fel­fe­di lel­ke leg­fél­tet­tebb tit­ka­it is. De mind­ezek alap­ján az ál­ta­lá­nos em­be­rit is érin­ti, és egyé­ni­sé­ge, amely in­kább ab­ban nyil­vá­nul meg, ho­gyan ad­ja mind­ezt elő, nem tud ha­tást ki­fej­te­ni. Egy­szó­val azt akar­juk mon­da­ni, hogy min­dig az ál­ta­lá­nos em­be­ri az, ami hat más mű­vé­szek­re vagy nem­ze­tek­re, ami ét­vá­gyat csi­nál ná­luk ah­hoz, hogy va­la­mi ha­son­lót al­kos­sa­nak, ez­zel szem­ben az in­di­vi­du­á­lis, egye­di nem tud hat­ni, nem tud fel­szó­lí­ta­ni az után­zás­ra már csak azért sem, mert ak­kor meg­szűn­ne egye­di, in­di­vi­du­á­lis len­ni. Igen, az erős egyé­ni­ség hat a kör­nye­ze­té­re, de a kör­nye­zet csu­pán a mód­sze­re­it sa­já­tít­ja el, és so­sem azt, ami ép­pen egyé­ni­sé­ge lé­nye­gét ké­pe­zi. Ha te­hát a mű­vé­szi in­di­vi­du­a­li­tás erős ha­tá­sá­ról van szó, az a kö­vet­ke­ző, ne­gye­dik pon­tunk alá tar­to­zik, a for­ma alá. A har­ma­dik mo­tí­vum, a nem­ze­ti, va­ló­já­ban az elő­ző ket­tő kö­zött he­lyez­ke­dik el: nem is ál­ta­lá­nos em­be­ri, nem is tisz­tán in­di­vi­du­á­lis, mind­ket­tő­ből tar­tal­maz egy ke­ve­set, az utób­bi­ból töb­bet, s ezért mint in­di­vi­du­á­lis alap­ve­tő­en in­kább a mód­szer­rel ké­pes hat­ni, mint­sem a sa­ját tar­tal­má­val. Az in­di­vi­du­á­lis is, a nem­ze­ti is fel­kí­nál­hat­ja a má­sik nem­zet köl­tő­jé­nek a mód­szer után­zá­sát, az­az hogy ő is tö­re­ked­jen meg­fo­gal­maz­ni sa­ját ma­ga és nem­ze­te lé­nye­gét, ám ez nem ered­mé­nyez­het köz­vet­len ha­tást, nem ve­zet­het esz­mei tar­tal­ma egy­sze­rű után­zá­sá­hoz. Még vi­lá­go­sab­ban: az in­di­vi­du­á­lis és a nem­ze­ti ins­pi­rál­hat, ösz­tö­nöz­het, fel­kelt­he­ti va­la­mi után­zá­sa mód­já­nak a szük­sé­ges­sé­gét, de egy­sze­rű­en nem hat­hat, nem ve­zet­het bel­ső után­zás­hoz.
D) Ez­zel már érin­tet­tük is az iro­dal­mi és ál­ta­lá­ban a mű­vé­szi ha­tás ne­gye­dik fel­té­tel­ét, a for­mát. Ahogy az ed­dig el­mon­dot­tak­ból nyil­ván­va­ló­vá vált, ami­kor a ha­tás­ról be­szé­lünk, az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­mé­ken kí­vül el­ső­sor­ban a for­má­ra, a mód­szer­re gon­do­lunk. Va­ló­já­ban ez a ket­tő, az esz­me vagy az ál­ta­lá­nos em­be­ri és a for­ma hat a mű­vé­szet­ben, kü­lö­nö­sen pe­dig az iro­da­lom­ban a leg­erő­seb­ben. Ha pél­dá­ul Hollý epo­sza­i­ra és a ma­gyar köl­tő, Vö­rös­mar­ty epo­sza­i­ra gon­do­lunk, tisz­tán lát­juk, hogy a mi Hollýnkat Vö­rös­mar­ty mű­ve ins­pi­rál­ta: bi­zo­nyí­té­ka­ink van­nak a fen­tebb ál­lí­tot­tak­ra, bi­zo­nyí­té­kok az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­mék és a for­mák ha­tá­sá­ra. Ahogy epo­szá­ban Vö­rös­mar­ty meg­éne­kel­te né­pe har­ca­it, ez az ál­ta­lá­nos em­be­ri esz­me ar­ra ösz­tö­nöz­te Hollýt is, hogy meg­éne­kel­je né­pe ré­gi di­cső­sé­gét, s ahogy Vö­rös­mar­ty he­xa­me­te­rek­ben éne­kelt, Hollý is ugyan­úgy. De itt csak a kül­ső for­má­ra, a he­xa­me­ter­re hoz­tunk fel pél­dát. Ugyan­úgy lát­juk Kol­lár­nál a kül­ső for­ma ha­tá­sát Pertrarcától, Vajanskýnál, Jesenskýnél a kül­ső for­ma ha­tá­sát Pus­kin­tól stb. A kül­ső for­ma mel­lett azon­ban fon­tos a bel­ső for­ma ha­tá­sa is: a kom­po­zí­ció, a fi­gu­rák, a tró­pu­sok, a kü­lön­le­ges lá­tás­mód ha­tá­sa, a gon­do­la­tok és ér­zé­sek kü­lön­le­ges ki­fe­je­zé­se, me­lyet az előb­bi­ek so­rán in­di­vi­du­a­li­tás­ként emel­tünk ki. Ez­ál­tal for­má­li­san, fő­leg a bel­ső for­ma ré­vén az in­di­vi­du­a­li­tás hat­hat má­sok­ra is. Az iro­dal­mi ha­tá­sok leg­több­je ide so­rol­ha­tó, bár eze­ket a leg­ne­he­zebb fel­is­mer­ni. Itt azon­ban nem okoz ne­héz­sé­get sem­mi­lyen po­li­ti­kai ha­tár, és ha az el­len­sé­ges, ám szim­pa­ti­kus sze­mé­lyi­ség le­nyű­göz a for­má­val, le­küzd min­den aka­dályt.

(Fa­ze­kas Jó­zsef for­dí­tá­sa)

Rövid URL
ID1716
Módosítás dátuma2016. június 22.

Hagyomány és kontextus. Beszélgetés Mészáros Andrással (Fazekas József)

Az egye­te­mi ok­ta­tás kér­dé­se min­den tár­sa­da­lom egyik stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú te­rü­le­te. A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ese­té­ben pe­dig az anya­nyel­ven fo­lyó ok­ta­tás egye­ne­sen lét­kér­dés­sé vá­lik. A po­zso­nyi Comenius...
Bővebben

Részletek

Az egye­te­mi ok­ta­tás kér­dé­se min­den tár­sa­da­lom egyik stra­té­gi­ai fon­tos­sá­gú te­rü­le­te. A nem­ze­ti ki­sebb­sé­gek ese­té­ben pe­dig az anya­nyel­ven fo­lyó ok­ta­tás egye­ne­sen lét­kér­dés­sé vá­lik. A po­zso­nyi Comenius Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szé­ke több mint nyolc­van éve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar fel­ső­ok­ta­tás egyik fon­tos ele­me, 1953-ig – a lo­son­ci re­for­má­tus te­o­ló­gia mel­lett – egyet­len mű­he­lye. A tan­szék múlt­já­ról és je­le­né­ről Mé­szá­ros And­rás pro­fes­­szor­ral, a po­zso­nyi Comenius Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­ra Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék­ének ok­ta­tó­já­val be­szél­ge­tünk.

El­ső kér­dé­sem ar­ra irá­nyul, mi­lyen sze­re­pe volt a ma­gyar tan­szék (ak­kor: sze­mi­ná­ri­um) meg­ala­ku­lá­sá­nak 1923-ban, és ho­gyan jel­le­mez­né a tan­szék te­vé­keny­sé­gét a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti idő­szak­ban?

En­ged­tes­sék meg ne­kem, hogy egy­faj­ta „me­ta­fi­zi­kai” fel­ve­ze­tés­sel kezd­jem el mon­dan­dó­mat. Sze­ret­ném hang­sú­lyoz­ni azt, ami­ről a ki­zá­ró­la­go­san a je­len­ben gyö­ke­re­ző po­li­ti­kai gon­dol­ko­dás meg szo­kott fe­led­kez­ni, va­gyis azt, hogy a mű­ve­lő­dés és a kul­tú­ra te­rü­le­tén meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pe van a kon­ti­nu­i­tás­nak. A fo­lya­ma­tos­ság az, ami a va­ló­di lé­te­zést meg­ala­poz­za, és ami a tra­dí­ci­ót meg­for­mál­ja. A mű­ve­lő­dés és a kul­tú­ra ugyan­is egy adott em­ber­cso­port éle­té­nek az ér­tel­mét fo­gal­maz­za meg, men­ti át egy más idő­szak­ba, és eme­li át ezt az em­ber­cso­por­tot azok­ba a transz­cen­dens ös­­sze­füg­gé­sek­be, ame­lyek nél­kül el­vesz­ne a tör­té­ne­lem­ben. Nem be­szél­ve most ar­ról az egy­sze­rű szo­ci­o­ló­gi­ai tény­ről, hogy min­den­faj­ta ok­ta­tá­si in­téz­mény­nek idő­re van szük­sé­ge ah­hoz, hogy sa­ját ar­cu­la­tát meg­sze­rez­ze, és a sa­ját ha­gyo­má­nyát ki­ala­kít­sa. Eb­ből a szem­pont­ból a po­zso­nyi ma­gyar tan­szék nem a je­len­kor egy „zöld­me­zős be­ru­há­zá­sa”, ha­nem je­len­tős múlt­ra vis­­sza­te­kin­tő ok­ta­tá­si és tu­do­má­nyos in­téz­mény. Gon­dol­junk csak ar­ra, hogy a 20. szá­zad ele­jén Po­zsony­ban két fon­tos fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mény is mű­kö­dött: az Evan­gé­li­kus Te­o­ló­gi­ai Aka­dé­mia és a Ki­rá­lyi Aka­dé­mia a ma­ga böl­cse­le­ti és jo­gi ka­rá­val. A ki­rá­lyi aka­dé­mia ol­vadt be­le 1914-ben az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem­be, amely­nek Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­ra 1918 ta­va­szán kezd­te meg a mű­kö­dé­sét. En­nek a kar­nak volt a ta­ná­ra pél­dá­ul Kornis Gyu­la, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar fi­lo­zó­fia és mű­ve­lő­dés­tör­té­net egyik ki­emel­ke­dő alak­ja. Az ugyan igaz, hogy az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­te­met, ame­lyik va­ló­já­ban alig kezd­te el mű­kö­dé­sét, 1921-ben Pécs­re te­le­pí­tet­ték, de azért en­nek az egye­tem­nek az em­lé­ke itt ma­radt Po­zsony­ban. (Ele­gen­dő le­gyen a je­len­le­gi Egye­te­mi Könyv­tár ál­lo­má­nyá­ban le­vő és az Er­zsé­bet Tu­do­mány­egye­tem lel­tá­ri pe­csét­jét má­ig ma­gu­kon őr­ző köny­vek­re utal­ni.) A fris­sen meg­ala­kult Comenius Egye­tem­re ke­rü­lő cseh egye­te­mi ta­ná­rok ugyan­csak egy olyan mű­ve­lő­dé­si és kul­tu­rá­lis esz­mény­rend­szert hoz­tak ma­guk­kal Po­zsony­ba, amely a ko­ra­be­li Eu­ró­pa tu­do­má­nyos­sá­gát jel­le­mez­te. Va­gyis – hogy most már a fel­tett kér­dés­re vá­la­szol­jak – a meg­ala­ku­ló Ma­gyar Sze­mi­ná­ri­um va­la­mi­kép­pen egy lé­te­ző ha­gyo­mány­hoz kap­cso­ló­dott. En­nek még sze­mé­lyes von­za­tai is vol­tak, hi­szen Pavol Bujnák, aki előbb do­cens­ként, majd 1930-tól pro­fes­­szor­ként (do­cen­si és pro­fes­­szo­ri ki­ne­ve­zé­se is a prá­gai Kár­oly Egye­tem­hez kö­ti őt) volt ha­lá­lá­ig, te­hát 1933-ig a sze­mi­ná­ri­um elő­adó ta­ná­ra, ere­de­ti­leg a po­zso­nyi evan­gé­li­kus te­o­ló­gi­ai aka­dé­mia abszolvense volt. Lát­juk: egy­részt je­len volt a prá­gai egye­te­mi szel­le­mi­ség, de az a 19. szá­zad­ban gyö­ke­re­ző ha­gyo­mány is, amely a po­zso­nyi pro­tes­táns is­ko­lák­ban (evan­gé­li­kus lí­ce­um és aka­dé­mia) vé­gig je­len volt, és amely – er­ről rit­kán van szó – a ko­lozs­vá­ri egye­te­men mű­kö­dő Böhm Kár­oly köz­ve­tí­té­sé­vel a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ma­gyar szel­le­mi éle­tet alap­ve­tő­en meg­ha­tá­roz­ta. De hogy foly­tas­sam a kér­dés­re adott vá­la­szo­mat: Bujnák ha­lá­la után nem volt a Sze­mi­ná­ri­um­nak ki­ne­ve­zett ta­ná­ra, ezért a nyel­vé­sze­tet Ján Bakoš ori­en­ta­lis­ta, az iro­da­lom­tör­té­ne­tet pe­dig František Janèoviè gim­ná­zi­u­mi ta­nár és tan­fel­ügye­lő ad­ta elő kül­ső mun­ka­társ­ként 1945-ig. ők szlo­vák nyel­ven ok­tat­tak. A Sze­mi­ná­ri­um­nak egyéb­ként már ek­kor je­len­tős könyv­tá­ra (az ál­lo­mány egy ré­sze a volt ka­to­li­kus fő­gim­ná­zi­um­ból ke­rült át) és ál­lan­dó hall­ga­tói vol­tak, akik a prá­gai tan­szé­ken sze­rez­ték meg ma­gyar sza­kos ta­ná­ri dip­lo­má­ju­kat.

Köz­vet­le­nül a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után ho­gyan ala­kult a ma­gyar tan­szék (sze­mi­ná­ri­um) sor­sa?

1945 után az is­mert po­li­ti­kai vi­szo­nyok kö­zött a ma­gyar tan­szék, il­let­ve a sze­mi­ná­ri­um sem mű­kö­dött. 1950-ben in­dult új­ra a ma­gyar tan­szék. Ek­kor az a hely­zet állt elő, hogy 1951-től a tan­szék a pe­da­gó­gi­ai és a böl­csé­szet­tu­do­má­nyi kar egye­sí­tett tan­szé­ke­ként mű­kö­dött. Sas An­dor és Csanda Sán­dor vol­tak a tan­szék ta­ná­rai. Egy sa­ját­sá­gos ket­tős­ség­ről volt ek­kor szó, hi­szen a hall­ga­tók több­sé­ge a pe­da­gó­gi­ai kar­ra irat­ko­zott be. Az okok­ról, azt hi­szem, nem kell itt be­szél­ni, hi­szen min­den­ki előtt is­me­re­tes, mek­ko­ra ta­ní­tó- és ta­nár­hi­án­­nyal küsz­köd­tek az ak­kor új­ra­in­du­ló ma­gyar is­ko­lák Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. Ezért az­tán a böl­csész­ka­ron csak né­hány hall­ga­tó­ja volt a tan­szék­nek. 1953-ban a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­la és a Fel­sőbb Pe­da­gó­gi­ai Is­ko­la ma­gyar tan­szé­ke kü­lön­vált a böl­csész­ka­ri tan­szék­től. A böl­csész­ka­ri tan­szé­ken, ame­lyik ek­kor szubkatedraként a szlo­vák tan­szék­hez tar­to­zott, Si­ma Fe­renc nyel­vész ok­ta­tott, aki mel­lett a kül­ső­sö­ket ké­sőbb fel­vált­va Jaroslava Pašiaková és Garaj La­jos vet­ték át az iro­dal­mi tár­gyak ta­ní­tá­sát. A nagy vál­tás­ra az­tán 1959-ben ke­rült sor, ami­kor a Pe­da­gó­gi­ai Kar és ve­le együtt a kar ma­gyar tan­szé­ke is Nyitrára ke­rült, Po­zsony­ban pe­dig a böl­csész­ka­ron önál­ló­sult a ma­gyar tan­szék Sas An­dor ve­ze­té­sé­vel. Mond­hat­nánk úgy is, hogy 1959-ig tar­tott a tan­szék elő­tör­té­ne­te, és ek­kor kez­dő­dött el au­to­nóm fej­lő­dé­sen ala­pu­ló tör­té­ne­te.

Ho­gyan jel­le­mez­né a tan­szék mun­ká­ját 1959-től a rend­szer­vál­tá­sig?

Er­re a kér­dés­re több szem­pont­ból is le­het vá­la­szol­ni. Mi­vel ma­gá­ban a kér­dés­ben ben­ne fog­lal­ta­tik egy tár­sa­da­lom­tör­té­ne­ti ce­zú­ra, va­gyis lá­ten­sen an­nak a fel­té­te­le­zé­se, hogy a tan­szék mű­kö­dé­se va­la­mi­kép­pen füg­gött a po­li­ti­kum­tól, elő­ször ezt vá­la­szol­nám meg. 1959 és 1989 kö­zött a volt Cseh­szlo­vá­ki­á­ban sa­ját­sá­go­san ala­kult a hely­zet. A hat­va­nas évek ele­jén kez­dő­dő és 1968-cal te­tő­ző­dő gaz­da­sá­gi, majd pe­dig po­li­ti­kai re­form­fo­lya­ma­tot 1968 au­gusz­tu­sá­tól egy erős totalitariánus vis­­sza­ren­de­ző­dés vál­tot­ta fel, és ezek az ál­la­po­tok csak a nyolc­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben eny­hül­tek va­la­mi­kép­pen. Az ok­ta­tás­ban ez úgy csa­pó­dott le, hogy a po­li­ti­kai rend­szer előbb lé­pé­se­ket tett az egye­te­mi au­to­nó­mia fe­lé, de a het­ve­nes évek ele­jén köz­pon­ti dön­té­sek­hez kö­töt­te még a tan­ter­ve­ket is. Vol­tak olyan disz­cip­lí­nák, ame­lyek­ben az egész or­szág­ra ki­ter­je­dő köz­pon­ti tan­terv lé­te­zett, amely­től el­tér­ni nem le­he­tett. Fő­ként az ideologikummal ös­­sze­füg­gő tan­tár­gyak­kal volt ez a hely­zet. Nos, a ma­gyar tan­szék re­la­tí­ve „szél­ár­nyé­kos” he­lyen volt eb­ben a te­kin­tet­ben. Az ok­ta­tá­si prog­ram lé­nye­gé­ben az EL­TE ha­son­ló jel­le­gű prog­ram­ját kö­vet­te. Eb­ben pe­dig a szak­ma kri­té­ri­u­mai vol­tak a meg­ha­tá­ro­zó­ak. Más a hely­zet per­sze ak­kor, ha a tan­szék ta­ná­ra­i­nak pub­li­ká­ci­ós le­he­tő­sé­ge­it ves­­szük sor­ra. Is­mer­jük a cen­zú­ra és az autocenzúra ak­ko­ri mó­do­za­ta­it. És is­mét más a hely­zet, ha a szak­mai elő­re­lé­pés­ről, a tu­do­má­nyos fo­ko­za­tok meg­szer­zé­sé­nek le­he­tő­vé té­te­lé­ről vagy ép­pen el­len­ke­ző­leg, le­he­tet­len­né té­te­lé­ről be­szé­lünk. Ezek­ről a dol­gok­ról árult el rész­le­te­ket Turczel ta­nár úr a tan­szék negy­ven éves év­for­du­ló­já­ra ren­de­zett szim­pó­zi­u­mon tar­tott elő­adá­sá­ban. Mind­ezek el­le­né­re azt kell mon­da­ni, hogy a hat­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben már egy kon­szo­li­dált tan­szék­ről be­szél­he­tünk, ame­lyen je­len­tős ta­nár­egyé­ni­sé­gek mű­köd­tek. Turczel La­jos (aki Sas ha­lá­la után 1962-ben vet­te át a tan­szék ve­ze­té­sét, és ezen a posz­ton állt 1974-ig) iro­da­lom­tör­té­ne­ti és kri­ti­kai mun­kás­sá­ga is­mert. Fő­ként a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­té­nek fel­tá­rá­sá­ban van­nak nagy ér­de­mei. Csanda Sán­dor­nak (aki 1969-ben ke­rült a tan­szék­re Nyitráról, és 1975-től 1986-ig tan­szék­ve­ze­tő volt) ugyan­csak az iro­da­lom­tör­té­ne­ti mun­kás­sá­ga a je­len­tős. Rá­juk a ha­gyo­má­nyos­nak te­kint­he­tő po­zi­ti­vis­ta-fi­lo­ló­gi­ai mód­szer al­kal­ma­zá­sa volt a jel­lem­ző. Mi­vel azon­ban mind­ket­ten alap­ve­tő­en fel­tá­ró jel­le­gű mun­kát vé­gez­tek, en­nek a mód­szer­nek az elő­tér­be he­lye­zé­se ter­mé­sze­tes­nek te­kint­he­tő. Ha­son­ló do­log mond­ha­tó el Fónod Zol­tán­ról is, aki a nyolc­va­nas évek má­so­dik fe­lé­ben vált a tan­szék tag­já­vá, és volt 1986 és 1989 kö­zött a tan­szék ve­ze­tő­je is. A struk­tu­ra­lis­ta nyel­vé­szet és iro­da­lom­tu­do­mány Si­ma Fe­renc, Zeman Lász­ló és Zalabai Zsig­mond ál­tal volt kép­vi­sel­ve. Hár­mó­juk kö­zül Zeman Lász­ló ta­ná­ri te­vé­keny­sé­gét emel­ném ki. Óri­á­si szak­mai át­te­kin­té­sé­vel, hu­má­nus szi­go­rá­val és a di­ák­te­het­sé­gek­kel szem­be­ni ér­zé­keny­sé­gé­vel ta­nár­ge­ne­rá­ci­ók gon­dol­ko­dá­sát és ori­en­tá­ci­ó­ját ha­tá­roz­ta meg. Az ő pél­dá­ján de­monst­rál­ha­tó az, hogy pél­dá­ul az ún. kon­szo­li­dá­ció leg­ke­mé­nyebb éve­i­ben, a het­ve­nes évek ele­jén is a leg­fris­sebb tu­do­má­nyos ered­mé­nye­ket köz­ve­tí­tet­te di­ák­jai fe­lé. Az ő – nyel­vé­sze­tet és iro­da­lom­tu­do­mányt is egy­be­fo­gó – ta­ná­ri alap­ál­lá­sá­nak mél­tó kö­ve­tő­je lett a nyolc­va­nas évek vé­gé­től Zalabai Zsig­mond, akit saj­ná­la­tos be­teg­sé­ge akasz­tott meg ab­ban, hogy ígé­re­tes ta­ná­ri, iro­da­lom­tu­do­má­nyi és kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­ge mél­tón te­tő­ződ­hes­sen. A ha­gyo­má­nyos nyelv­mű­ve­lő is­ko­la kép­vi­se­lő­je volt a tan­szé­ken Ja­kab Ist­ván. A kom­pa­ra­tív iro­da­lom­tör­té­ne­tet mű­vel­te Jaroslava Pašiaková és Garaj La­jos. ők ket­ten – akár­csak Turczel, Si­ma, Zeman – egye­te­mi jegy­ze­tek­kel is se­gí­tet­ték az ok­ta­tást. A ma­gyar­or­szá­gi lek­to­rok is je­len­tős sze­re­pet ját­szot­tak a tan­szék mű­kö­dé­sé­ben. Az adott kor­szak­ból Deme Lász­ló, Käfer Ist­ván, Gimesi Ist­ván, Benkő Lász­ló, Sza­bó Gé­za, Káz­mér Mik­lós és Mo­kány Sán­dor volt rö­vi­debb-hosz­­szabb ide­ig a tan­szék ven­dég­ta­ná­ra. Deme öt évet, Káz­mér nyolc évet, Mo­kány pe­dig hét évet töl­tött Po­zsony­ban, és ez alatt az idő alatt mind­nyá­jan szer­ve­sen be­épül­tek a tan­szék kö­zös­sé­gé­be és mun­ká­já­ba. Egyéb­ként ez mond­ha­tó el né­hány ké­sőb­bi ven­dég­ta­nár­ról is. Az idő­ben elő­re ugor­va em­lít­sük meg Bencze Ló­ránt, Sza­bó Jó­zsef és Vö­rös Ot­tó ne­vét. Vö­rös nyolc évig, 2005-ig ok­ta­tott ná­lunk rend­kí­vül meg­bíz­ha­tó kol­lé­ga­ként.
Ha most vé­gig­te­kint­jük az itt­ho­ni ok­ta­tók név­so­rát, ak­kor lát­ha­tó, hogy az adott kor­szak­ban a ma­gyar tan­szé­ken össz­pon­to­sul­tak azok a nyel­vé­szek és iro­dal­má­rok, akik a ha­zai tu­do­má­nyos­sá­got meg­ala­poz­ták és kép­vi­sel­ték. Még a (cseh)szlovákiai ma­gyar iro­da­lom sa­ját ar­cu­la­tá­nak a ke­re­sé­se sem kép­zel­he­tő el a tan­szék né­hány ta­ná­rá­nak (pl. Turczel, Zalabai) kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­ge nél­kül. Tet­ték mind­ezt a tan­szék ta­ná­rai az ál­ta­luk mű­velt tu­do­mány­ágak ma­gyar és cseh­szlo­vák ös­­sze­füg­gé­se­i­ben. Va­gyis már az önál­ló fej­lő­dés el­ső kor­sza­ká­ról is el­mond­ha­tó, hogy a nem min­dig ked­ve­ző ok­ta­tás­po­li­ti­kai kö­rül­mé­nyek el­le­né­re a tan­szék a szak­ma­i­ság­ra he­lyez­te a hang­súlyt. Ha a be­szél­ge­té­sünk kez­de­tén az idő­be­ni kon­ti­nu­i­tás fon­tos­sá­gát emel­tem ki, ak­kor most sze­ret­ném hang­sú­lyoz­ni en­nek az idő­be­li je­len­tő­sé­gét is. Ar­ra gon­do­lok, hogy a szak­ma­i­ság­nak min­dig van egy sa­ját­sá­gos bel­ső ös­­sze­füg­gés­rend­sze­re, amely­nek fi­gye­lem­be vé­te­le és al­kal­ma­zá­sa fel­ment és meg­ment ben­nün­ket at­tól, hogy a po­li­ti­ka bak­ug­rá­sa­it kö­vet­ve fel­ap­ró­zód­junk és idő­ről idő­re vál­toz­tas­sunk ori­en­tá­ci­ó­in­kon. Mind­ezt meg­fo­gal­maz­hat­nám pa­te­ti­ku­san is. Kan­tot a fe­je fe­lett le­vő csil­la­gos ég és a ben­ne le­vő er­köl­csi tör­vény töl­töt­te el áhí­tat­tal. Áhí­tat­nak pe­dig csu­pán a transz­cen­den­ci­á­val kap­cso­lat­ban van je­len­tő­sé­ge. Ez a ket­tős transz­cen­den­cia a mi ese­tünk­ben a tu­do­má­nyos­ság tisz­te­let­ben tar­tá­sa és a ne­ve­lés ál­tal ránk rótt fe­le­lős­ség – az­az eti­kai fel­adat. Az egye­te­mi ok­ta­tás – ha tisz­te­let­ben tart­juk az egye­tem ere­de­ti je­len­té­sét – ezt nem neg­li­gál­hat­ja. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy a tan­szék en­nek a – ne­vez­zük – kül­de­tés­nek az adott kor­szak­ban ele­get tett.

Mi­lyen vál­to­zá­so­kon ment át a tan­szék a rend­szer­vál­tást kö­ve­tő­en?

A vál­to­zá­sok el­ső, köz­vet­len je­le – mint min­den for­ra­dal­mi rend­szer­vál­tás­kor – sze­mé­lyi jel­le­gű volt. A meg­elő­ző tan­szék­ve­ze­tőt a di­á­kok le­vál­tot­ták, és Zalabai kol­lé­gát vá­lasz­tot­ták meg he­lyet­te. ő a rá jel­lem­ző ve­he­men­ci­á­val ve­tet­te be­le ma­gát a tan­szék­ve­ze­tői mun­ká­ba: a ter­ve­zett Nyelv- és Iro­da­lom­tu­do­má­nyi Ka­bi­net szá­má­ra új stá­tu­so­kat szer­zett; Turczel ta­nár úr ado­má­nyá­ra ala­pít­va lét­re­hoz­ta a Szenczi Mol­nár Al­bert Ala­pít­ványt; be­in­dí­tot­ta a hungarisztika sza­kot stb. Saj­nos, be­teg­sé­ge mi­att 1992 ta­va­szán le­mon­dott tan­szék­ve­ze­tői tiszt­sé­gé­ről, de mi­vel a vál­to­zá­sok ek­kor már nem­csak sze­mé­lyi fel­té­te­lek­től, ha­nem at­tól is függ­tek, hogy a tan­szék ho­gyan tud él­ni a de­mok­ra­ti­zá­ló­dott egye­te­mi élet ad­ta le­he­tő­sé­gek­kel, el­mond­ha­tó, hogy a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén el­in­dult vál­to­zá­sok nem tör­tek meg. Nem lát­vá­nyo­san ugyan, de fo­lya­ma­to­san újít­juk fel a tan­szé­ki könyv­tár ál­lo­má­nyát és a tan­szék mű­sza­ki el­lá­tott­sá­gát. Di­ák­ja­ink nagy­szám­ban vesz­nek részt kül­föl­di (nem csak ma­gyar­or­szá­gi) rész­kép­zé­sen. A TDK-t éven­te meg­ren­dez­zük a tan­szé­ken. A dok­to­ran­dus­kép­zés is fo­lya­ma­tos. Ma­gyar­or­szá­gi és más kül­föl­di elő­adó­kat sze­re­pel­te­tünk a tan­szé­ken a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság Kul­tu­rá­lis In­té­ze­té­vel együtt­mű­köd­ve. A tan­szék kép­vi­sel­tet­ve van a kar és az egye­tem csúcs­ve­ze­té­sé­ben. Mo­der­ni­zál­tuk és más ha­son­ló jel­le­gű kül­föl­di tan­szék­kel kom­pa­ti­bi­lis­sé tet­tük ta­nul­má­nyi prog­ram­ja­in­kat. A tan­szék ál­tal meg­hir­de­tett és a kar töb­bi hall­ga­tó­ja szá­má­ra meg­nyi­tott tár­gyak­ra tö­me­ge­sen je­lent­kez­nek szlo­vák anya­nyel­vű di­á­kok stb. Mind­ezek mel­lett lé­te­zett és lé­te­zik egy ál­lan­dó és kö­vet­ke­ze­tes bel­ső épít­ke­zés: eb­ben az idő­szak­ban ke­rült a tan­szék­re ok­ta­tó­nak Grendel La­jos, Hushegyi Gá­bor és Csehy Zol­tán. En­nek nyo­mán – amíg Tő­zsér Ár­pád nem vo­nult nyug­díj­ba – a tan­szék­nek két Kos­suth-dí­jas ta­ná­ra volt. Csehy ré­vén pe­dig elő­ször ren­del­ke­zünk a ré­gi ma­gyar iro­da­lom olyan ok­ta­tó­já­val, aki klas­­szi­ka-fi­lo­ló­gus­ként el­is­mert ha­tá­ra­in­kon túl is. Fo­lya­ma­tos a kol­lé­gák kva­li­fi­ká­ci­ós elő­me­ne­te­le is: je­len­leg nincs a tan­szék­nek olyan ok­ta­tó­ja, aki nem ren­del­kez­ne leg­alább PhD-fokozattal, vagy nem áll­na a PhD-fokozat köz­vet­len meg­szer­zé­se előtt. A tan­szék pro­fes­­szo­ra ga­ran­tál­ja az iro­da­lom­tu­do­mány és iro­da­lom­tör­té­net dok­to­ran­dus­kép­zé­sét a ka­ron stb.

A hun­ga­ro­ló­gia ok­ta­tá­sát mi­lyen meg­fon­to­lá­sok ve­zé­rel­ték?

Va­ló­já­ban a két vi­lág­há­bo­rú köz­ti idő­szak­ban in­kább hun­ga­ro­ló­gi­ai jel­le­gű volt a sze­mi­ná­ri­um mű­kö­dé­se, de ezt csak mint tá­vo­li előz­ményt je­löl­ném meg. És az ez­zel ös­­sze­füg­gő el­mé­le­ti kér­dé­sek­be sem szí­ve­sen bo­csát­koz­nék be­le, hi­szen tud­va­le­vő, men­­nyi és mi­lyen vi­ták zaj­lot­tak-zaj­la­nak a hun­ga­ro­ló­gia (ma­gyar­ság­tu­do­mány) mi­ben­lé­té­ről a 19. szá­zad óta. A konk­ré­tu­mok­nál ma­rad­va: már a nyolc­va­nas évek vé­gén meg­je­lent a tan­szé­ken be­lül és azon kí­vül is az a kö­ve­tel­mény, hogy a tan­szék mel­lett egy hun­ga­ro­ló­gi­ai mun­ka­cso­port jöj­jön lét­re. A ki­lenc­ve­nes évek ele­jén az­tán ku­ta­tói mun­ka­cso­port­ként for­má­ló­dott is egy ilyes­faj­ta kép­ződ­mény, de va­la­mi­lyen ok­nál fog­va nem va­ló­sult meg, és a cso­port tag­ja­it fo­ko­za­to­san ta­ná­ri stá­tus­ba vet­te a kar. Ugyan­ak­kor vi­szont 1993-ban be­in­dult az ún. hungarisztika ok­ta­tá­sa, még­pe­dig hungarisztika–szlovák nyelv és iro­da­lom szak­pá­ro­sí­tás­ban. En­nek két kur­zu­sa va­ló­sult meg, és a vég­ző­sök kö­zött na­gyon te­het­sé­ges mű­for­dí­tók je­len­tek meg (pél­da­ként hadd em­lít­sem meg De­ák Re­ná­ta ne­vét, aki a Jadviga pár­ná­já­nak szlo­vák for­dí­tó­ja­ként tűnt ki). Ez a kur­zus az­tán egy­sze­rű ok­ta­tás­szer­ve­zé­si okok mi­att meg­szűnt. Be­in­dí­tá­sát ere­de­ti­leg azok a meg­fon­to­lá­sok ve­zé­rel­ték, hogy vé­sze­sen meg­csap­pant azok­nak a szak­em­be­rek­nek a szá­ma, akik a ma­gyar és a szlo­vák kul­tú­ra, va­la­mint iro­da­lom kö­zött köz­ve­tí­te­ni ké­pe­sek. És már ak­kor meg­fo­gal­ma­zó­dott az az el­kép­ze­lés, hogy a hun­ga­ro­ló­gi­ai ok­ta­tás­nak szlo­vák anya­nyel­vű­ek­re kell épí­te­nie. Ez azt is je­len­tet­te-je­len­ti, hogy az ok­ta­tás nem ma­rad­hat meg az ere­de­ti fi­lo­ló­gi­ai ori­en­tált­ság­nál – er­re a fi­lo­ló­gi­ai meg­ha­tá­ro­zott­ság­ra utalt a „hungarisztika” el­ne­ve­zés is – ha­nem nyit­nia kell, és ma­gá­ba kell fo­gad­nia mind­azo­kat a társ­tu­do­má­nyo­kat, ame­lyek a „ma­gyar­ság­tu­do­mány”-on be­lül lét­jo­go­sult­ság­gal bír­nak. Va­gyis a hun­ga­ro­ló­gi­ai ok­ta­tás­nak a „Hungarian Studies”, „Cultural Studies” for­má­ját kell ma­gá­ra öl­te­nie. Eb­ből a szem­pont­ból az in­ten­zív nyelv­ok­ta­tás (ma­gyar mint ide­gen nyelv ok­ta­tá­sa) mel­lett fel kell ven­ni olyan tár­gya­kat is, mint pl. nép­rajz, tör­té­net­tu­do­mány, mű­vé­szet­tör­té­net, esz­me­tör­té­net, is­ko­la- és egy­ház­tör­té­net stb. Má­ra azon­ban a ki­lenc­ve­nes évek ele­jén fel­is­mert fel­adat mel­lett meg­je­lent még egy je­len­ség, amely a tan­szé­ket ar­ra ösz­tö­nöz­te, hogy a hun­ga­ro­ló­gia kér­dé­sé­vel ko­mo­lyan fog­lal­koz­zon. Az egész böl­csész­kar­ra jel­lem­ző­en meg­csap­pant azon di­á­kok szá­ma, akik a ha­gyo­má­nyos ta­nár­kép­zé­si for­mát vá­laszt­ják. Ez ará­nyo­san a tan­szé­ket is érin­ti. És nem­csak azért, mert most már nem ér­vé­nyes az az ál­la­pot, amely a het­ve­nes évek vé­gé­től mű­kö­dött, mi­sze­rint a po­zso­nyi tan­szék volt hi­va­tott az ál­ta­lá­nos is­ko­lák fel­ső ta­go­za­tos és a kö­zép­is­ko­lák ta­ná­ra­it ké­pez­ni, ha­nem egy­sze­rű­en azért, mert ilyen a trend. Köz­ben pe­dig az egye­te­mek fi­nan­szí­ro­zá­sa a di­ák­lét­szám­hoz kö­tő­dik. Ami a tan­szék tör­té­ne­té­ben elő­ször oda ve­ze­tett, hogy a kar ve­ze­té­se lét­szám­csök­ken­tés­hez fo­lya­mo­dott. A tan­szék ve­ze­té­se az előtt a di­lem­ma előtt állt, ho­gyan kap­csol­ja ös­­sze a törzs­anya­go­kat ok­ta­tó ta­ná­rok meg­men­té­sét az el­ért szint meg­tar­tá­sá­val és a be­in­du­ló hun­ga­ro­ló­gia zök­ke­nő­men­tes le­bo­nyo­lí­tá­sá­val. A vá­lasz­tott meg­ol­dás ra­ci­o­na­li­tá­sa az el­kö­vet­ke­ző aka­dé­mi­ai évek­ben fog el­vál­ni. Az azon­ban a hun­ga­ro­ló­gia kap­csán el­mond­ha­tó, hogy a tan­szék szlo­vá­ki­ai vi­szony­lat­ban szak­ma­i­lag a leg­job­ban fel­ké­szült in­téz­mény, hi­szen a ma­gyar mint ide­gen nyelv ok­ta­tá­sá­val el­mé­le­ti és gya­kor­la­ti szin­ten töb­ben is fog­lal­koz­nak ná­lunk. Las­san le­zá­rul egy kö­zös ku­ta­tás is a bé­csi egye­tem ro­kon ­tan­szé­ké­vel, amely er­re a prob­lé­ma­kör­re irá­nyult. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy a tan­szék biz­to­sít­ja a ka­ron ta­nu­ló le­vél­tá­ros­ok kö­te­le­ző ma­gyar nyel­vi kép­zé­sét. Di­ák­ja­ink az ERASMUS, CEEPUS prog­ra­mok ke­re­té­ben más kül­föl­di egye­te­mek ha­son­ló jel­le­gű kur­zu­sa­it lá­to­gat­hat­ják. Va­gyis a hun­ga­ro­ló­gi­á­nak nem­csak a szlo­vá­ki­ai sa­já­tos­sá­ga­it, ha­nem a nem­zet­kö­zi vo­nat­ko­zá­sa­it is mes­­sze­me­nő­en fi­gye­lem­be vet­tük.

A hun­ga­ro­ló­gi­á­nak ez a ki­emelt hely­ze­te nem fog a ta­nár­kép­zés le­épü­lé­sé­hez ve­zet­ni?

A tan­szék ezt nem sze­ret­né. Még­is­csak ez az a ha­gyo­má­nyos ok­ta­tá­si for­ma, amely a tan­szé­ket szer­ve­sen a ha­zai ma­gyar is­ko­la­ügy­höz kö­ti. És a hoz­zánk je­lent­ke­ző di­á­kok­kal szem­ben sem vol­na ez kor­rekt el­já­rás. Hi­szen az em­lí­tett ál­ta­lá­nos lét­szám­csök­ke­nés el­le­né­re ará­nya­i­ban még min­dig so­kan je­lent­kez­nek hoz­zánk. A vissza­jel­zé­sek alap­ján büsz­kén mond­hat­juk el, hogy sok di­ák sze­mé­ben még min­dig rang a po­zso­nyi ma­gyar tan­szé­ken ta­nul­ni. Más szem­pont az, hogy a nem­zet­kö­zi együtt­mű­kö­dés­be kön­­nyebb be­jut­ni olyan ta­nul­má­nyi prog­ra­mok­kal, ame­lyek má­sutt, nem csak ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten is mű­köd­nek. A hun­ga­ro­ló­gia pe­dig ez a ta­nul­má­nyi prog­ram. De meg­is­mét­lem: szó nincs a ta­nár­kép­zés vis­­sza­szo­rí­tá­sá­ról. Csu­pán a tan­szék pro­fil­ját bő­vít­jük.

Mi­lyen ki­hí­vá­sok előtt áll a tan­szék nap­ja­ink­ban, men­­nyi­ben be­fo­lyá­sol­ja a tan­szék hely­ze­tét az, hogy Ko­má­rom­ban meg­ala­kult a Selye Egye­tem, Nyitrán lét­re­jött a Kö­zép-eu­ró­pai Ta­nul­má­nyok Ka­ra?

Elő­ször a té­nyek: a tan­szék Szlo­vá­kia leg­ran­go­sabb és leg­ré­gibb egye­te­mé­nek, a Comenius Egye­tem Böl­csé­szet­tu­do­má­nyi Ka­rá­nak önál­ló tan­szé­ke, és mint ilyen, ides­to­va öt­ven­éves tör­té­nel­met tud­hat a ma­gá­é­nak. Sa­ját ha­gyo­má­nya­ink és az egye­tem töb­bi in­téz­mé­nyé­hez va­ló vi­szo­nyunk szem­pont­já­ból is van mi­re ha­gyat­koz­nunk. A tan­szék már le­tet­te név­jegy­ét a szlo­vá­ki­ai és az egye­te­mes ma­gyar tu­do­má­nyos­ság asz­ta­lá­ra. A nyitrai Kons­tan­tin Egye­tem Kö­zép-eu­ró­pai Ta­nul­má­nyok Ka­ra bát­ran hi­vat­koz­hat ar­ra a negy­ven­öt éves múlt­ra, ame­lyet a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pe­da­gó­gus­kép­zés tör­té­ne­té­ből nem le­het ki­tö­röl­ni. Most azon­ban szi­szi­fu­szi mun­ka vár a kar ve­ze­té­sé­re és min­den al­kal­ma­zott­já­ra, hogy bi­zo­nyít­sák lét­jo­go­sult­sá­gu­kat az egye­tem töb­bi, már kon­szo­li­dált ka­rá­val szem­ben. Fő­ként, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai rep­re­zen­tá­ció ke­gye­i­ből ki­es­tek. Ezek a szim­pá­ti­ák most egy­ér­tel­mű­en Ko­má­rom fe­lé irá­nyul­nak. Ez meg­kön­­nyí­ti a Selye Egye­tem hely­ze­tét – egy­elő­re. Nem le­het tud­ni, mi lesz ak­kor, ha a Ma­gyar Ko­a­lí­ció Párt­ja ne­tán ki­bu­kik a ha­ta­lom­ból, és Ko­má­rom­nak sa­ját jo­gán kell bi­zo­nyí­ta­nia. To­váb­bá is a té­nyek szint­jén: a Ma­gyar­or­szág­ról ér­ke­ző anya­gi tá­mo­ga­tá­sok egy­ér­tel­mű ked­vez­mé­nye­zett­je Ko­má­rom, ami a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyel­vű fel­ső­fo­kú kép­zés vi­szo­nya­it is­mer­ve mo­no­pol­hely­ze­tet te­remt Ko­má­rom ja­vá­ra. Va­gyis azt kell mon­da­nom, hogy egyen­lőt­len ver­seny­hely­zet­ben van a há­rom in­téz­mény (és köz­ben nem szól­tunk Besz­ter­ce­bá­nyá­ról). Ugyan­ak­kor lé­te­zik bi­zo­nyos át­fe­dő­dés köz­tünk a ta­nul­má­nyi prog­ra­mok szem­pont­já­ból. Kü­lön­bö­ző fó­ru­mo­kon pró­bál­tunk szót ér­te­ni a ko­má­ro­mi egye­tem ve­ze­té­sé­vel ab­ban a te­kin­tet­ben, hogy ko­or­di­nál­juk eze­ket a prog­ra­mo­kat egy­részt a fe­les­le­ges duplicitásokat el­ke­rü­len­dő, más­részt a diákmobilitást le­he­tő­vé te­en­dő. Va­gyis hogy ne ve­tély­tár­sak, ha­nem együtt­mű­kö­dő és egy­mást ki­egé­szí­tő in­téz­mé­nyek le­gyünk. Egy­elő­re si­ker­te­le­nül. Saj­nos Ko­má­rom­nak ezt a hozzállását az MKP rög­tön­zé­se­ken és szak­mai elég­te­len­sé­ge­ken ala­pu­ló po­li­ti­ká­ja csak bá­to­rít­ja. Sze­rin­tem rö­vid­lá­tó po­li­ti­zá­lás ez, amely csak a vá­lasz­tá­si prog­ra­mot ve­szi ala­pul, de nem szá­mol a szak­má­val. Ma­gán­vé­le­mé­nyem az, hogy ha eb­ben az irány­ban fog­nak foly­ta­tód­ni az ese­mé­nyek, ak­kor le­het, hogy szám­be­li­leg nö­ve­ked­ni fog a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­sá­go­kon be­lül az ér­tel­mi­sé­gi­ek ará­nya, de a mi­nő­sé­get te­kint­ve kont­ra­sze­lek­tív ered­mén­­nyel.

S mit te­het a ma­gyar tan­szék eb­ben az eset­ben?

A vá­lasz rö­vid és egy­sze­rű: foly­tat­ni és kul­ti­vál­ni azt a ha­gyo­mányt, amely ad­va van, va­la­mint elő­re­lép­ni a tu­do­má­nyos kép­zés irá­nyá­ban. Ha nem tör­té­nik sem­mi elő­re­lát­ha­tat­lan, ak­kor pél­dá­ul az új aka­dé­mi­ai év­től meg­nyí­lik a tan­szé­ken a finn lek­to­rá­tus, ami nem­csak a tan­szék prog­ram­aján­la­tát bő­ví­ti majd, ha­nem új táv­la­to­kat is nyit re­gi­o­ná­lis vi­szony­lat­ban. Va­gyis le­het­sé­ges, hogy nem a Selye Egye­tem­mel – ami saj­ná­la­tos vol­na ugyan, de egy­elő­re el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szik –, ha­nem más fel­ső­ok­ta­tá­si és tu­do­má­nyos in­téz­mé­nyek­kel fo­gunk együtt­mű­köd­ni mind szlo­vá­ki­ai, mind ma­gyar­or­szá­gi, mind pe­dig eu­ró­pai vi­szony­lat­ban. Mi ugyan­is úgy lát­juk – és itt nem vé­let­le­nül hasz­nál­tam a töb­bes szá­mot –, hogy nem a be­zár­kó­zás­ban, ha­nem a nyi­tott­ság­ban van az elő­re­lé­pés le­he­tő­sé­ge.

Zeman Lász­ló, a tan­szék nyu­gal­ma­zott ok­ta­tó­ja egyik ta­nul­má­nyá­ban a ma­gyar tan­szék hely­ze­tét a ha­gyo­mány és kon­tex­tus ka­te­gó­ri­á­i­val ír­ta kö­rül, mely­ben „je­lent­se a ha­gyo­mány az egye­te­mes ma­gyar nyelv- és iro­da­lom­tu­do­mány e vo­nat­ko­zá­sú jel­lem­ző­it, míg a »kontextus« azo­kat a sa­já­tos­sá­go­kat, adott­sá­go­kat, be­le­ért­ve a meg­fe­le­lő cél­ki­tű­zést, ame­lye­ket a hely­ze­tünk­ből kö­vet­ke­ző fel­ada­tok a cseh­szlo­vák (s dif­fe­ren­ci­ál­tan a cseh és a szlo­vák) nyelv- és iro­da­lom­tu­do­má­nyi gon­dol­ko­dás is­me­re­té­vel együt­te­sen ala­kí­ta­nak. A ha­gyo­mányt te­hát egy­részt a kon­tex­tus egyik vál­fa­já­nak mond­hat­juk, más­részt, amit »kontextuálisnak« ne­ve­zünk, ha­gyo­mán­­nyá válhat… Meg­je­gyez­het­jük még, hogy a kon­tex­tust nem csu­pán mint köz­vet­len szi­tu­á­ci­ót, ha­nem el­vont rend­szer­sze­rű­sé­gé­ben fog­juk fel.” Men­­nyi­ben tu­dott e fel­adat­nak ele­get ten­ni a tan­szék, tu­dott-e él­ni a hely­ze­té­ből adó­dó le­he­tő­sé­gek­kel?

Zeman ta­nár úr, mint min­dig, most is na­gyon pon­to­san fo­gal­ma­zott. Ugyan­is nem­csak a hun­ga­ro­ló­gia szem­pont­já­ból fon­tos a kon­tex­tus, va­gyis az, hogy mi­lyen ösz­­sze­füg­gé­sek kö­zött és mi­lyen nyel­vi-kul­tu­rá­lis kö­zeg­ben va­ló­sul meg egy tu­do­má­nyos disz­cip­lí­na, ha­nem a nyel­vé­sze­ti és iro­dal­mi ku­ta­tá­sok sem mel­lőz­he­tik egy­részt sa­ját tár­gyuk sa­já­tos­sá­ga­it, más­részt pe­dig az adott tu­do­mány­ág tör­té­ne­ti és in­téz­mé­nyi de­ter­mi­nált­sá­gát. Zeman ta­nár úr per­sze a struk­tu­ra­lis­ta és for­ma­lis­ta kon­tex­tus­ra utalt itt, va­la­mint ar­ra a ha­gyo­mány­ra, amely a tan­szék klas­­szi­kus ok­ta­tá­si for­má­in túl meg­ha­tá­roz­ta a nyel­vé­sze­ti és iro­dal­mi ku­ta­tá­sok té­má­it. Nyu­godt lel­ki­is­me­ret­tel meg­ál­la­pít­ha­tom, hogy a tan­szék meg­fe­lel ezek­nek a ki­hí­vá­sok­nak, ame­lye­ket ugyan­ak­kor le­he­tő­sé­gek­ként ke­zel. En­nek a köz­vet­len meg­nyil­vá­nu­lá­sa az, hogy a tan­szék több ok­ta­tó­ja is ku­ta­tá­sai so­rán kap­cso­ló­dik mind a ma­gyar­or­szá­gi, mind a szlo­vá­ki­ai in­téz­mé­nyek­hez és prog­ra­mok­hoz. Ami per­sze leg­alább két kü­lön­bö­ző kon­tex­tust és ha­gyo­mányt is je­lent. De hogy konk­rét vá­laszt is ad­jak, sze­ret­nék utal­ni a tan­szék ál­tal szer­ve­zett há­rom olyan nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­á­ra – má­sok mel­lett –, ame­lyek ép­pen a kon­tex­tus és a ha­gyo­mány új­ra­ér­tel­me­zé­sé­re tet­tek kí­sér­le­tet. Mind­há­rom kon­fe­ren­cia anya­ga meg­je­lent a Di­a­ló­gus Köny­vek so­ro­zat­ban, ame­lyet a tan­szék a Ma­gyar Köz­tár­sa­ság po­zso­nyi Kul­tu­rá­lis In­té­ze­té­vel és a Kalligram Ki­adó­val kö­zö­sen je­len­tet meg. Az el­ső ezek kö­zül a „Nyel­vi érint­ke­zé­sek a Kár­pát-me­den­cé­ben – kü­lö­nös te­kin­tet­tel a ma­gyar­pá­rú két­nyel­vű­ség­re”, a má­sik az „Esz­me­tör­té­ne­ti és iro­da­lom­tör­té­ne­ti ha­gyo­má­nyok”, a har­ma­dik pe­dig az „Is­ko­lai fi­lo­zó­fia Ma­gyar­or­szá­gon a XVI–XIX. szá­zad­ban” cí­met vi­se­li. Kü­lön­bö­ző mód­szer­ta­ni meg­kö­ze­lí­té­sek­kel és más-más anya­gon be­mu­tat­va, de mind­há­rom kon­fe­ren­cia azt a té­ma­kört vet­te szem­ügy­re, ame­lyet di­va­tos poszt­mo­dern szó­hasz­ná­lat­tal él­ve a multikulturalitás, eset­leg az interkulturalitás fo­gal­mak­kal il­let­het­nénk. Ma­rad­va a min­den­na­pi mun­kánk­nál: a kontextualitás és a ha­gyo­mány együt­te­se va­ló­sul meg ab­ban is, hogy a tan­szé­ken meg­szer­zen­dő dok­to­ri fo­ko­za­tok vé­dé­sé­nél együtt­mű­kö­dünk a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia in­téz­mé­nye­i­vel és a Comenius Egye­tem egyes tan­szé­ke­i­vel, vagy hogy kö­zös ku­ta­tá­si prog­ra­munk van a ger­ma­nisz­ti­ka tan­szék­kel, amely­nek a té­má­ja ép­pen a ma­gyar és né­met kul­tu­rá­lis ha­gyo­mány Po­zsony­ban a XVIII–XIX. szá­zad for­du­ló­ján. És mind­ez har­mo­ni­ku­san si­mul ah­hoz, aho­gyan a tan­szék mun­ka­tár­sai részt vesz­nek az MTA és az egyes ma­gyar­or­szá­gi egye­te­mek ku­ta­tá­si prog­ram­ja­i­ban. És mind­ez nem gá­tol meg sen­kit sem ab­ban, hogy akár ugyan­an­nak a ma­gyar és/vagy szlo­vák szak­mai tár­su­lás­nak is a tag­ja le­gyen.

A ma­gyar tan­szék ok­ta­tói pe­da­gó­gi­ai és tu­do­má­nyos mun­kás­sá­guk mel­lett ak­tí­van részt vet­tek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi élet­ben, be­kap­cso­lód­tak a köz­élet­be (Turczel La­jos pél­dá­ul szin­te egy­sze­mé­lyes „in­téz­mény­ként” kri­ti­ká­i­val, a Ma­dách Ki­adó lek­to­ra­ként pe­dig hasz­nos ta­ná­csa­i­val se­gí­tet­te a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mi és tu­do­má­nyos éle­tet). A meg­vál­to­zott tár­sa­dal­mi hely­zet­ben ho­gyan tud­nak a tan­szék ok­ta­tói kö­zös­sé­gi fel­ada­to­kat el­lát­ni?

A rend­szer­vál­tás óta meg­vál­to­zott a „kö­zös­sé­gi fel­adat” jel­le­ge. (Csak zá­ró­jel­ben jegy­zem meg, hogy a kül­de­tés­tu­dat­tal meg­ál­dott vagy meg­vert egyé­nek sze­re­pét most el­hagy­nám.) Az­zal, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság­nak van po­li­ti­kai kép­vi­se­le­te, és az­zal, hogy most már el­vá­laszt­ha­tó egy­más­tól po­li­ti­ka, kö­zé­le­ti­ség és tu­do­má­nyos­ság, egy egye­te­mi ok­ta­tó tár­sa­dal­mi funk­ci­ói is vis­­sza­nyer­ték hi­e­rar­chi­ku­san ere­de­ti he­lyü­ket. (Is­mét csu­pán zá­ró­jel­ben: ha­zai vi­szo­nya­in­kat te­kint­ve ez az „el­vá­laszt­ha­tó­ság” né­ha csak a ma­ga potencialitásában je­le­nik meg.) És ab­ban csak re­mény­ked­ni tu­dok, hogy ez a „kö­zös­sé­gi fel­adat” sen­ki ese­té­ben nem in­téz­mé­nye­sül­het már a jö­vő­ben. Mind­eze­ken túl a tan­szék ok­ta­tói na­gyon is je­len van­nak a köz­élet­ben. Leg­in­kább per­sze a szak­ma­i­sá­guk ré­vén. Né­hány pél­da: a Gramma Iro­da a tan­szék ok­ta­tó­i­ra épül; a Mercurius Ku­ta­tó­cso­port­ban is fon­tos részt vál­lal­nak a tan­szék egyes tag­jai; szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi ta­gok: a fel­so­ro­lás hos­­szú len­ne; ala­pít­vá­nyok, tár­sa­sá­gok, szak­mai tár­su­lá­sok tag­jai: Kalligram Ala­pít­vány, Szenczi Mol­nár Al­bert Tár­su­lás, Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Ok­ta­tá­si Fó­rum, Szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Írók Tár­sa­sá­ga stb. A tan­szék több ok­ta­tó­já­nak tár­sa­dal­mi, ok­ta­tás­po­li­ti­kai és kul­tu­rá­lis kér­dé­sek­ben ki­fej­tett vé­le­mé­nyét nem­csak ide­ha­za, ha­nem Ma­gyar­or­szá­gon is fi­gye­lem­be ve­szik. Ta­lán ezért is, mert eze­ket a vé­le­mé­nye­ket nem az aktuálpolitika szem­szö­gé­ből, ha­nem a szak­ma kri­té­ri­u­ma­it al­kal­maz­va fo­gal­maz­zuk meg. Is­mét ál­ta­lá­no­sít­va a kér­dést: a ma­gunk sze­rény esz­kö­ze­i­vel pró­bál­juk új­ra ér­vé­nye­sí­te­ni az ér­tel­mi­sé­gi alap­ál­lást, mely­nek a lé­nye­ge az, hogy nem az ön­ma­gá­ba zárt je­len szem­szö­gé­ből, ha­nem sub specie aeternitatis lát­juk és lát­tat­juk a dol­go­kat. Lu­ther wormsi sza­va­it parafrazeálva: egy ér­tel­mi­sé­gi „nem te­het más­ként”. Én sze­mé­lye­sen ezt tar­tom a va­ló­di kö­zé­le­ti­ség­nek.

Az in­ter­jút Fa­ze­kas Jó­zsef ké­szí­tet­te

 

Rövid URL
ID1714
Módosítás dátuma2016. június 22.

Tőzsér Árpád: Bejáratok. Olvasáspróba Várady Szabolcs A rejtett kijárat című könyvéhez

A nem ítél­ke­ző íté­szek­ről Saint-Beuve még mond­hat­ta, hogy a kri­ti­kus az az em­ber, aki ol­vas­ni tud, és má­so­kat is meg­ta­nít ol­vas­ni, a mai kri­ti­ku­sok­ról ez...
Bővebben

Részletek

A nem ítél­ke­ző íté­szek­ről

Saint-Beuve még mond­hat­ta, hogy a kri­ti­kus az az em­ber, aki ol­vas­ni tud, és má­so­kat is meg­ta­nít ol­vas­ni, a mai kri­ti­ku­sok­ról ez már nem mond­ha­tó el. Az íté­szek újab­ban nem ítél­kez­nek, s nem is a tu­dós, mi­nő­sí­tő ol­va­sást tart­ják fel­ada­tuk­nak. ők nem ol­va­sók, ha­nem ol­va­sot­tak kí­ván­nak len­ni, az­az ma­guk is szép­írói ba­bé­rok­ra pá­lyáz­nak. Azt tart­ják: a kri­ti­ka nem va­la­mi­ről szól, ha­nem ma­ga a va­la­mi.
S mind­ez, rö­vid­re zár­va a dol­got, an­­nyit je­lent, hogy a kri­ti­kus nem ta­nít­ja töb­bé az ol­va­sót, ma­gá­ra hagy­ja, bol­do­gul­jon az ol­vas­má­nya­i­val, aho­gyan tud. Ezt te­szi még az olyan biz­ta­tó cí­mű könyv is, mint Paul de Mann ma­gya­rul nem­rég meg­je­lent Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái cí­mű mű­ve: ol­va­sás­el­mé­le­tet (-tant) ígér­ve ugyan, de a jel és a re­fe­rens ös­­sze­fér­he­tet­len­sé­gé­ből ki­in­dul­va olyan bo­nyo­lult fi­lo­zó­fi­ai traktátumot hoz lét­re, amely­ből ha va­la­mit, ak­kor ép­pen az ol­va­sás le­he­tet­len­sé­gét le­het meg­ta­nul­ni.
Ha te­hát ma­nap­ság, mond­juk, a modernitásnál meg­re­kedt ol­va­só az ún. utómodern vagy poszt­mo­dern iro­da­lom ol­va­sá­sá­nak a rej­tel­me­i­be is be akar ve­ze­tőd­ni, ak­kor leg­job­ban te­szi, ha olyan szép­iro­dal­mi mű­vel kez­di, amely (töb­bek kö­zött eb­ben is kü­lön­böz­ve a ha­gyo­má­nyo­sabb stí­lus­is­ko­lák­tól) mint­egy ön­ma­gát ol­vas­sa, vagy ahogy Hans Robert Jauss ír­ja az ilyen mű­vek klas­­szi­kus da­rab­já­ról, Italo Calvino Ha egy té­li éj­sza­kán egy uta­zó cí­mű re­gé­nyé­ről: amel­lett, hogy „lek­tűr a lek­tűr­ről”, az „ös­­szes kur­rens ol­va­sás­el­mé­let sum­má­ja is”.
Az aláb­bi­ak­ban Várady Sza­bolcs (1943) Rej­tett ki­já­rat cí­mű köny­vét pró­bá­lom ilyen mű­ként, az­az a ben­ne rej­lő ol­va­sás­el­mé­le­te­ket is fel­fed­ve és rész­ben al­kal­maz­va, az ol­va­só­val együtt ol­vas­ni.

A Werk-könyv

A mű 2003-ban je­lent meg (in­for­má­ci­ó­ként ír­juk ide: a köl­tő na­gyon ké­sőn, csak 1981-ben, har­minc­nyolc éves ko­rá­ban de­bü­tált), s az al­cí­me sze­rint a köl­tő vá­lo­ga­tott ver­se­it, mű­for­dí­tá­sa­it, pró­zá­ját és egyéb írá­sa­it tar­tal­maz­za. „Pró­zán” es­­szé­ket, ta­nul­má­nyo­kat, vers­elem­zé­se­ket, in­ter­jú­kat, „egyé­ben” a szer­ző ál­tal al­sóbb osz­tály­ba ta­szí­tott (vagy ahogy a fül­szö­veg­ben ő mond­ja: „ko­moly­ta­lan”) vers­szö­ve­ge­ket (pél­dá­ul limerikeket) kell ér­te­nünk. Az 565 ol­da­las könyv­nek csak 87 ol­da­la „ko­moly” vers, de a rend­kí­vül ke­ve­set író köl­tő ez­zel a ke­vés ver­sé­vel is oly nagy­mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ta a het­ve­nes, nyolc­va­nas és ki­lenc­ve­nes évek ma­gyar lí­rá­ját, hogy ez a tény és ta­lány már ön­ma­gá­ban meg­ér­de­mel­né a fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met.
Én a köny­vet, úgy, ahogy van, a ma­ga üdí­tő sok­fé­le­ség­ében él­ve­ze­tes, for­du­la­tos, iz­gal­mas tör­té­nő s ál­lan­dó­an ön­ma­gát vizs­gá­ló iro­da­lom­ként ol­vas­tam. Kész werk-könyv (ha van ilyen) – hogy sú­lyát, je­len­tő­sé­gét az ide­gen szó­val is nyo­ma­té­ko­sít­sam. A Várady Sza­bolcs-vers werkje – ter­mé­sze­te­sen. Ugyan­is a jel­leg­ze­te­sen Várady-vers moz­dul, ké­szül meg­szü­let­ni a kö­tet mű­for­dí­tá­sa­i­ban is, a Várady-vers ge­ne­zi­se és élet­te­re a köl­tő min­den ta­nul­má­nya, es­­szé­je, vers­elem­zé­se, in­ter­jú­ja, s a vers­csi­ná­lás af­fé­le pró­ba­fel­vé­te­le­i­nek kell tar­ta­nunk az Egye­bek fe­je­zet­cím alá so­rolt majd­nem-ver­se­ket (Várady Sza­bolcs ki­fe­je­zé­se), ver­ses le­ve­le­ző­la­po­kat, al­kal­mi és rek­lám­ver­se­ket, limerikeket és dal­szö­ve­ge­ket is.
De ami a leg­ér­de­ke­sebb: ál­ta­lá­ban ma­ga a Várady-vers is csu­pa ké­szü­lő­dés. Ön­ma­ga meg­írá­sá­hoz. Gya­nak­vó, ag­gá­lyos fog­la­la­tos­ko­dás nyelv­vel, rím­mel, mon­dat­szer­ke­ze­tek­kel, szó­rend­del, re­to­ri­kai fo­gá­sok­kal – a je­len­tés meg­kép­ző­dé­se előtt. Fel­vé­te­lek egy maj­da­ni Nagy Könyv (va­la­mi­fé­le versregény?, versorganon?) ké­szü­lé­sé­ről, amely­nek az egé­szé­ről egy­elő­re ter­mé­sze­te­sen még sem­mi konk­ré­tat nem tudunk/nem tud­ha­tunk, csak a nagy­vo­na­lú­sá­gát érez­zük, ta­lán azt a va­la­mit, amit an­no a Váradyt mél­ta­tó Vas Ist­ván ele­gan­ci­á­nak, Réz Pál vi­lág vé­gi grá­ci­á­nak ne­ve­zett, én meg ma, 2004-ben in­kább for­má­tu­mos­ság­nak ne­vez­nék.
Várady Sza­bolcs nagy for­má­tu­mú köl­tő, mert ed­di­gi rend­ha­gyó­an kis­mé­re­tű élet­mű­vé­be a je­len­tés olyan nagy le­he­tő­sé­ge­it kó­dol­ta be­le, ame­lyek meg­kép­ző­dé­se köz­ben az ol­va­só­ban a 20–21. szá­zad je­len­tős ér­zel­mi és tu­da­ti rep­re­zen­tá­ci­ó­ja ak­ti­vi­zá­ló­dik.
Pró­bál­juk a mű né­hány ver­sét együtt ol­vas­ni, ele­me­i­re bon­ta­ni s ér­tel­mez­ni!

A nyi­tott­ság al­le­gó­ri­á­ja

Ro­land Barthes ír­ja Az el­tűnt idő nyo­má­ban Marceljéről: „Proust… a nar­rá­to­rát nem úgy mu­tat­ja be, mint aki lá­tott vagy ér­zett, vagy akár aki meg­ír va­la­mit, ha­nem olyas­va­la­ki­ként, aki ír­ni fog (a re­gény fi­a­tal­em­be­re – de vol­ta­kép­pen me­nyi idős és ki ő? – ír­ni akar, (….) s a re­gény ak­kor ér vé­get, ami­kor az írás vé­gül le­het­sé­ges­sé lesz)…”
A leg­több Várady-vers va­la­mi­kép­pen mint­ha szin­tén az ír­ni aka­rás, a ké­szü­lő­dés, ese­ten­ként az elo­dá­zás, sőt a ker­te­lés hely­ze­té­ről szól­na, mint­ha a nar­rá­tor ál­lan­dó­an az ön­ma­ga ké­szü­lő szö­ve­gét ol­vas­ná, kor­ri­gál­ná, dekonstruálná, s mi­e­lőtt a szö­veg egy­faj­ta je­len­té­se ki­ke­re­ked­ne, a vers vé­get ér.
A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd című vi­szony­lag ko­rai Várady-vers egy időben tematizálása és corpusa is az el­mon­dot­tak­nak.
A hos­­szú, ma­gya­ráz­ko­dó cím a kö­zép­ko­ri, va­la­mint a re­ne­szánsz és ba­rokk té­ma­meg­je­lö­lé­sek­re, fő­leg az ún. ar­gu­men­tu­mok­ra em­lé­kez­tet. A hat terzina-szerű (azért csak -szerű, mert rím­te­len és nem kö­vet­ke­ze­te­sen jam­bi­kus) stró­fa vé­gé­ről hi­ány­zik a meg­szo­kott plusz-sor, a zár­lat, s így a vers egé­sze a be­fe­je­zet­len­ség, ha nem ép­pen a kez­dés kép­ze­tét kel­ti.
Ma­ga a vers el­ső ol­va­sás­ra egy olyan szi­tu­á­ció le­írá­sá­nak tű­nik, amely­ben a köl­tő ír­ni akar, de a té­pe­lő­dés­nél nem jut to­vább, s fel­te­he­tő­en azért nem, mert hi­ány­zik a vers­hez a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kák leg­főbb kel­lé­ke, az au­to­nóm én, a val­lo­más­te­vő szub­jek­tum:

Üres pa­pír az író­gép­ben, te rest pap,
ci­ga­ret­tá­zol az író­gép fö­lött,
a ci­ga­ret­ta­ha­mu az író­gép­be hul­lik.

Ös­­sze­vis­­sza éle­ted ma­kacs ál­ta­tás
tat­ján áll, mint­ha vol­na va­ló­di.
Néz­nek: a fe­lü­le­tes fi­gye­lem­ben

úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább:
lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?
Sőt: lé­te­zek – ez az ele­ve­nebb alak.

ő vi­szont – hát igen, két­ség­be von­ja.
S esik két­ség­be. ő, aki, aki­nek,
mert fon­tos vagy (va­gyok), meg­néz fi­gyel­me­seb­ben.

Ezek­ből a stró­fák­ból (a mű 1., 2., 3. és 4. sza­ka­i­ból) s a fen­tebb el­mon­dot­tak­ból el­ső fo­kon két kér­dés kö­vet­ke­zik: ki az az ő, aki „kétségbevonja” a be­szé­lő alany lé­te­zé­sét; il­let­ve va­ló­ban ar­ról szól-e a vers, az-e a je­len­té­se, amit le­ír?
Kezd­jük az utób­bi di­lem­má­val!
A le­írt hely­zet, is­mé­tel­jük meg most ki­csit rész­le­te­seb­ben, a kö­vet­ke­ző: az én csak a má­sik én ál­tal lé­te­zik, az ál­tal, aki né­zi és lát­ja („Néz­nek: a fe­lü­le­tes figyelemben/ úgy­szól­ván lé­te­zel”); az írás le­he­tet­len, mert hi­ány­zik hoz­zá az au­to­nóm, lé­te­ző én („éle­ted ma­kacs ál­ta­tás”). De a vers lé­te ez utób­bi, köz­ve­tett ál­lí­tás­ra ma­ga cá­fol rá: nem az írás, nem a vers mint olyan le­he­tet­len, csak az egy­faj­ta írás, az önazonos szub­jek­tu­mot té­te­le­ző vers meg­írá­sa nem le­het­sé­ges. (A kö­tet egé­sze per­sze ezt a – szin­tén vir­tu­á­lis – ál­lí­tást is meg­cá­fol­ja, de er­ről majd ké­sőbb.)
Mi­lyen az a vers, amely a ked­ve­zőt­len kö­rül­mé­nyek el­le­né­re is meg­szü­le­tik, amely mint­egy a ki­üre­se­dett, a pusz­ta gram­ma­ti­kai én rész­vé­te­lé­vel jön lét­re?
A cím és az el­ső stró­fa iró­ni­át, a ki­je­len­tés tar­tal­má­tól va­ló dis­tan­ci­át hoz a tu­do­má­sunk­ra. A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet akar kez­de­ni, de mind­járt a ver­se el­ső stró­fá­já­ban „rest pap­nak” bi­zo­nyul. Az író­gép­be vers he­lyett „ci­ga­ret­ta­ha­mu” hull, a pa­pír üre­sen ma­rad. Az iró­nia és a dis­tan­cia a köl­tő­nek mint a kul­tú­ra pap­já­nak a stá­tu­sa el­len irá­nyul, s ami a vers­ben, il­let­ve vers­ként meg­va­ló­sul, az ma­ga a nyelv, a re­to­ri­ka és gram­ma­ti­ka ön­mű­kö­dé­se, amely so­rán a vers­bé­li köl­tő „össze­vis­­sza éle­te” mint­egy az anor­ga­ni­kus vers­struk­tú­ra, a jel és je­lölt szét­tar­tá­sá­nak az al­le­gó­ri­á­ja.
Fel­tű­nő a vers­ben a jel­nek a je­lölt­tel va­ló azo­no­su­lá­sát ki­fe­je­zen­dő szó­ké­pek, me­ta­fo­rák hi­á­nya. Nem vé­let­len ta­lán, hogy a mű egyet­len tel­jes ér­té­kű szó­ké­pe is – „éle­ted ma­kacs ál­ta­tás tat­ján áll” – az ős­ré­gi, szin­te már lát­ha­tat­lan­ná kop­ta­tott me­ta­fo­ra va­ri­á­ci­ó­ja: az em­ber ha­jó az élet ten­ge­rén! A Várady-vers iga­zi mo­tor­ja: a za­vart, a bi­zony­ta­lan­sá­got fo­ko­zó in­ver­zi­ók („mint­ha vol­na va­ló­di”), az alany lé­tét az ön­meg­szó­lí­tó má­so­dik, il­let­ve el­ső sze­mé­lyű igei ala­kok­kal relativizáló já­ték („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”) s az egyéb szó­já­ték­ok („…kétségbe vonja./ S esik két­ség­be…”, „nincs rád fe­de­zet. Fel­fe­dez”, „Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság”, „A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés”). S ez mind-mind gram­ma­ti­kai elem, s mint ilyen, nem az alany „vi­lág-ké­pé­re”, a tár­gyi vi­lág­gal va­ló azo­no­su­lá­sá­ra, ha­nem az al­le­gó­ria vé­let­len, csi­nált nyel­vi-tár­gyi kap­cso­ló­dá­sa­i­ra utal, s vég­ső so­ron a szub­jek­tum va­lós­nak té­te­le­zett lé­té­vel szem­ben az én nyel­vi ere­de­tét-konst­ruk­ci­ó­ját jel­zi.
Az ún. kép­vi­se­le­ti lí­ra („a köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja”) iró­ni­á­val író­dik fölül, uta­sí­tó­dik el, az élet­raj­zi ént köz­pont­ba he­lye­ző ha­gyo­má­nyos vers­be­szé­det pe­dig ma­ga a vers corpusa le­he­tet­le­ní­ti. Ez az ér­tel­me­zé­si stra­té­gia te­hát a vers ön­ref­le­xi­ó­ja­ként ol­vas­sa Várady Sza­bolcs mű­vét, s esze­rint en­nek a je­len­té­se va­la­mi­fé­le két­sze­res ne­ga­tív ars po­e­ti­ca.
De ho­gyan ol­vas­suk mi a ver­set? Mit kezd­he­tünk a ne­gye­dik stró­fa őjével?
A hat terzina két­ség­kí­vül ol­vas­ha­tó az élet­raj­zi hi­tel szem­pont­já­ból is. Ha hoz­zá­ol­vas­suk pél­dá­ul a szer­ző Ha­la­si Zol­tán­nak adott in­ter­jú­ját a könyv 432. ol­da­lá­ról vagy a konk­rét nők­ről szó­ló Szé­kek a Du­na fö­lött s az El­té­rí­té­sek cí­mű ver­se­ket, ak­kor a kér­dé­ses ő akár egy nő is le­het, aki­nek a vers író­ja (a köl­tő) „fon­tos”, s ezért „meg­né­zi fi­gyel­me­seb­ben”. De mi­vel ma­gá­ban a vers­ben er­ről az őről sem­mi konk­ré­tat (fő­leg nő-vol­tá­ra uta­ló konk­ré­tu­mot) nem ta­lá­lunk, sza­bad a gaz­da, el­játsz­ha­tunk az egyéb be­he­lyet­te­sí­té­si le­he­tő­sé­gek­kel is.
Fen­tebb kö­rül­be­lül azt mond­tuk: a ver­set még a ha­gyo­má­nyos ala­nyi köl­tő kez­di, s el­mond­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos, au­to­nóm én hi­á­nya ho­gyan te­szi szá­má­ra le­he­tet­len­né az írást. Az én hi­á­nyá­nak a le­írá­sát vi­szont a har­ma­dik stró­fá­ban már va­la­mi más: a gram­ma­ti­kai én (az „úgy­szól­ván lé­te­zés”) osz­tó­dá­sá­nak a tün­te­tő tematizálása kö­ve­ti („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább: / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”). Ha te­hát a lé­te­zés itt csak al­le­gó­ria (a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan bel­ső adek­vát, mert anor­ga­ni­kus ké­pe, al­le­gó­ri­á­ja), ak­kor a ne­vei (a név­más­ok) fel­cse­rél­he­tők. A ne­gye­dik stró­fát akár egy újabb kér­dés ve­zet­het­né be: Mi­ért ne har­ma­dik sze­mély­ben?
Ilyen kon­tex­tus­ban vi­szont az ő már nem va­la­mi konk­rét, kí­vül ál­ló sze­mély, ha­nem csak ugyan­azon osz­tott szub­jek­tum mű­kö­dé­sé­nek egy újabb tár­gyi­a­su­lá­sa, nyel­vi megjelenülése és meg­íté­lé­se. S amen­­nyi­ben az ő ál­ta­lá­ban ob­jek­tí­vabb, „tá­vol­ság­tar­tóbb”, érzelemmentesebb, mint az én és a te, an­­nyi­ban en­nek az őnek a vé­le­mé­nye a leg­ke­mé­nyebb, a vers­bé­li köl­tőt a leg­in­kább el­ma­rasz­ta­ló. Sza­va­i­ból (a mű 5. sza­ká­ból) ki­vi­lág­lik:

És ki­de­rül: nincs rád fe­de­zet: Fel­fe­dez.
Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság.
A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés.

De itt ezt a ra­di­ká­lis íté­le­tet már nem tud­juk ha­lá­los ko­mo­lyan ven­ni, hisz ek­kor­ra fel­fog­juk: mind­ez egy di­a­ló­gus­nak (sőt „trialógusnak”) a ré­sze. Az ítél­ke­ző hang (a má­so­dik sze­mély­re vál­tó nar­rá­tor) is a szó­já­ték­ok és a hal­mo­zás ke­dé­lyes­sé­gé­be fojt­ja perhoreszkációját.
Nem így az én sze­re­pé­ben meg­szó­la­ló hang, amely a po­é­ti­ka­i­lag meg­te­rem­tett (és ér­té­kel­he­tő) ál­la­pot-sor, idő­lánc (vers­bé­li) vég­ső pont­ja­ként ös­­sze­gez. Az utol­só stró­fá­ban az ön­meg­szó­lí­tás megint egyes szám el­ső sze­mély­re vált, s a di­a­ló­gus tett­re:

Hát föl­for­du­lok, meg­ha­lok hig­gad­tan –
vagy még­is in­kább, még­is jöj­jön a még­is?
El­nyo­mott ci­ga­ret­ta, le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben.

Az írás el­kez­dő­dik, de az írást vég­ző sze­mély ek­kor­ra már an­­nyi­ra osz­tot­tá, kép­lé­kennyé vá­lik, hogy sem­mi­kép­pen sem le­het tar­tal­ma s ke­re­te az írás­nak. Az írás ma­ga vá­lik ön­ma­ga tar­tal­má­vá, je­lez­ve, hogy a be­tű­ve­tés fo­lya­ma­ta (mint tett) nem es­het egy­be a hi­te­les je­len­tés­sel (mint ered­mén­­nyel), emez csak amaz után (mint­egy be­lő­le) kö­vet­kez­het. De ez a kö­vet­ke­zés már csak an­­nyi­ra tár­gya a vers­nek, ameny­­nyi­ben előz­mény is: az „el­nyo­mott ci­ga­ret­ta” és a „le­ütött be­tűk” mo­tí­vu­ma vissza­utal az el­ső stró­fa, a kez­dés szi­tu­á­ci­ó­já­ra. A vers ön­ma­ga tör­té­ne­te és dekonstrukciója is egy­ben, s ez­zel (s az egyéb je­len­té­se­i­vel) vég­le­ge­sen a jel és je­len­tés fo­lya­ma­tos el­kü­lön­bö­ző­dé­sé­vé (différance-ává, ahogy Derrida mon­da­ná) vá­lik.
Várady ver­se te­hát tá­vol­ról sem csak ar­ról szól, amit kez­det­ben meg­je­le­nít (nem­csak a szub­jek­tum-hi­á­nyos vers „le­he­tet­len­sé­gé­ről”), ha­nem ar­ról a most-pon­tok­ra hul­ló idő­ről is (sőt a vers egé­szét te­kint­ve alap­ve­tő­en er­ről), amely a vers ta­nú­sá­ga sze­rint le­he­tet­len­né te­szi, hogy a je­len­tés egy­be­es­hes­sen ön­ma­gá­val. S en­nél­fog­va a vers­csi­ná­lás ma­xi­mu­ma csak a kü­lön­bö­ző je­len­té­sek szá­má­ra ma­xi­má­li­san nyi­tott (az­az az élet­raj­zi én zárt­sá­ga ál­tal nem be­zárt) szö­veg­szer­ve­zet („le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben”) lét­re­ho­zá­sa le­het – su­gall­ja a tel­jes mű.
S A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd cí­mű opus va­ló­ban ilyen nyi­tott szö­veg-or­ga­ni­zá­ció, amely a szer­ve­ző­dé­se ál­tal meg­je­le­ní­tett tör­té­nést is ezen nyi­tott­ság és be­fe­jez­he­tet­len­ség al­le­gó­ri­á­ja­ként ol­vas­sa.

Az én hom­lo­ka

A rej­tett ki­já­rat cí­mű kö­tet sa­ját ver­se­ket tar­tal­ma­zó el­ső ré­szé­ben két­ség­te­lenül a fent le­írt tí­pu­sú ver­sek, az osz­tott énű nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók a meg­ha­tá­ro­zók, a jel­leg­adók, de elő­for­du­lá­suk szám­ará­nyát te­kint­ve do­mi­náns­nak nem mond­ha­tók.
La­tor Lász­ló már 1995-ben ki­mu­tat­ta egy írá­sá­ban (bár nem köz­vet­le­nül ez a ki­mu­ta­tás volt a cél­ja), ho­gyan ér­vé­nye­sül a Te meg­je­lensz-e? cí­mű Várady-versben a ha­gyo­má­nyos ala­nyi lí­ra és a szub­jek­tu­mot a cent­rum­ból ki­szo­rí­tó szö­veg­vers lo­gi­ká­ja egy időben. A szer­ző ed­di­gi tel­jes vers-oe­uv­re-jét vizs­gál­va vi­szont úgy lát­juk, hogy a köl­tői al­kat­nak ez az in­ho­mo­ge­ni­tá­sa időn­ként a versegészek egy­más­hoz va­ló vi­szony­la­tá­ban is mű­kö­dik, az­az Várady Sza­bolcs­nak nemegy olyan ver­se van, amely­ben a szub­jek­tum tün­te­tő­en vis­­sza­ke­rül a cent­rum­ba, s a vers egész corpusa esze­rint ala­kul, más ver­sei vi­szont tisz­tán nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók. (Mint ahogy azt a fent elem­zett mű­ben lát­tuk.)
Lás­sunk pél­dát az „én-azo­nos­sá­gú” vers­re is!
Kül­ső for­má­ját te­kint­ve A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… mel­lé kí­ván­ko­zik a szer­ző leg­újabb ver­sei kö­zül va­ló Dió­héj cí­mű opus, de amen­­nyi­ben ez a mű tu­laj­don­kép­pen ha­gyo­má­nyos lí­rai szám­ve­tés, a Várady-versekben oly gya­ko­ri, a tett­re kép­te­len in­tel­lek­tus „len­ni vagy nem len­ni” sze­rű lét­ös­­szeg­zé­se, an­­nyi­ban a be­szé­lő én ön­azo­nos­sá­ga itt tö­ret­len.
Négy­éves le­het­tem, mi­kor egy sö­ré­tet
dug­tam fel az or­rom­ba. Már itt van –
mu­tat­tam ké­sőbb a hom­lo­ko­mat.

Ke­ve­sell­tem vol­na a tö­rő­dést?
Volt ház meg kert, domb és fo­lyó.
Meg a ku­tyánk egy­szer a tor­kom­nak ug­rott.

Íme, a hét terzinából plusz egy sor­ból ál­ló vers el­ső két stró­fá­ja! Nyil­ván­va­ló­an a „hom­lok­ba go­lyó” to­posz va­ló­ság­tar­tal­má­nak és a gyer­mek­kor meg­idé­zett moz­za­na­tá­nak az „egy­be­esé­se” a mű ge­ne­rá­to­ra. Eb­ből bom­lik ki a sze­mé­lyes rég­múlt sej­tett-vélt ha­lál­vá­gya, s a mai köl­tő (ibseni) ön­íté­le­te és ha­lál­kö­zel­sé­ge. Ez utób­bit pél­dá­zan­dó idéz­zük még ide az utol­só két vers­sza­kot és a zá­ró sort:

Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let.
Az ilyet az­tán ami, ha, utol­éri,
az se a sor­sa. Hát­rál, hát­rál­tat,

amíg te­he­ti. Nem elég sen­ki­nek.
Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?
Ólál­ko­dik az ádáz elo­dá­zás,

ug­rás­ra kész a dup­la vagy a sem­mi.

A gram­ma­ti­kai for­mált­sá­got a vers­ben dön­tő­en az egyes szám el­ső sze­mély ha­tá­roz­za meg, ez csak a ha­to­dik (az idé­ze­tünk el­ső) strófá(já)ban vált át har­ma­dik sze­mély­re, de en­nek a vál­tás­nak a cél­ja nem az én osz­tá­sa s nem is a szö­veg dialogicitása, ha­nem az ön­íté­let tár­gyi­la­gos­sá­gá­nak, szenv­te­len­sé­gé­nek a hang­sú­lyo­zá­sa. A val­lo­más sze­mé­lyes jel­le­gét ez­zel még nem érez­zük meg­bont­va.
Egye­ne­sen az én or­ga­ni­kus­sá­gát, foly­to­nos­sá­gát jel­zi a vers­struk­tú­ra kiasztikus jel­le­ge: a ne­gye­dik stró­fá­ig a gyer­mek­kor elő­re ha­la­dó tör­té­né­se­i­nek va­gyunk a ta­núi, a ne­gye­dik stró­fa (a hét stró­fá­nak a kö­ze­pe) mint­egy a ke­resz­te­ző­dés (a chiazma) he­lye:

A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

In­nen­től a fel­nőtt­kor ké­pei kö­vet­kez­nek, de ezek a ké­pek im­már a vers vé­gén meg­is­mé­telt „hom­lok­ba go­lyó” kulcstoposz fe­lől néz­ve mint­egy vis­­sza­fe­lé sor­jáz­nak („hát­rál, hát­rál­tat”), hogy így a vers két, szim­met­ri­kus ol­da­la mint­egy egy­más­ra zá­ród­jon, s a kódának (a plusz sor­nak) a vis­­sza­csa­to­ló ke­reszt­rí­mé­vel („lét­re­jön­ni – vagy a sem­mi”) a mű be­fe­je­ződ­jön.
Ér­de­kes mó­don kü­lön­bö­zik (mert kü­lön­bö­zik) a vers „két ol­da­lá­nak” a po­é­ti­ká­ja és re­to­ri­ká­ja. A „gyer­mek­kor ol­da­la” dísz­te­len, tár­gyi­la­gos be­szá­mo­ló, csak a má­so­dik és har­ma­dik stró­fa ta­lán nem vé­let­len há­rom rí­me („fo­lyó – a hó – volt jó”) és a rö­vid mon­da­tok si­e­tős rit­mu­sa eme­li a stí­lust va­la­me­lyest a köz­nyelv fö­lé. Itt még sem­mi sem em­lé­kez­tet a köl­tő­től meg­szo­kott sa­já­tos spleen­re, fa­nyar hu­mor­ra. A ne­gye­dik stró­fá­val (a „chiazmával”) kez­dő­dő­en azon­ban a so­rok szin­te tob­zód­nak az el­lip­ti­kus mon­da­tok­ban („Hogy amik es­nek, vég­leg”), a szó­já­ték­ok­ban („Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let”, „Hát­rál, hát­rál­tat”), a bel­ső rí­me­ken (az „ádáz elo­dá­zás” ki­fe­je­zés­ben az „ádáz – odáz”), ezt a részt már az ál­ta­lunk is­mert köl­tő mond­ja. A be­fe­je­ző (plusz) sor pe­dig (em­lé­kez­zünk: a nyi­tott A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd vé­gé­ről ez hi­ány­zott) nem­csak a terzinák so­rát zár­ja le, ha­nem egy­ben a dísz­te­len gyer­mek­kort s a sor­sá­val nem azo­no­su­ló, ön­utá­ló fér­fit, in­tel­lek­tust is egyet­len, szer­ves kontinuumba fog­ja.
A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett tu­dós Paul de Man a köny­vé­nek egy he­lyén azt fej­te­ge­ti, hogy nem hó­dol­ha­tunk egy­szer­re a for­ma tech­ni­ká­já­nak (a mi ese­tünk­ben mond­juk a poszt­mo­dern szö­veg­vers­nek) és a je­len­tés (il­let­ve per­sze a szub­jek­tum vagy mond­juk az ún. utómodern vers) szubsz­tan­ci­á­já­nak. Várady Sza­bolcs mint­ha egye­ne­sen azt akar­ná de­monst­rál­ni a köny­vé­ben, hogy de bi­zony hó­dol­ha­tunk!
S mi, a köl­tő bi­zo­nyí­té­kai, a ver­sei alap­ján meg­koc­káz­tat­juk a ki­je­len­tést: az iga­zán nyi­tott köl­tőt ta­lán ép­pen az te­szi nyi­tot­tá, hogy – úri pas­­szi­ó­ja és ke­dély­ál­la­po­ta sze­rint – egy­aránt tud (és haj­lan­dó) meg­szó­lal­ni osz­tott én­re vagy ha­gyo­má­nyos szub­jek­tum­ra han­golt, az­az „poszt­mo­dern” és „utómodern” és bár­mi­lyen vers­for­má­ban is.

Egyéb be­já­ra­tok

Várady Sza­bolcs köl­té­sze­te te­hát, is­mé­tel­jük meg, nem an­­nyi­ra re­to­ri­kai (ha a re­to­ri­ka alatt az alak­za­tok és tró­pu­sok rend­jét ért­jük) szer­ve­zett­sé­gű, mint in­kább gram­ma­ti­kai. A köl­tő évek­kel meg­elő­zi így (az út­tö­rés ér­de­me per­sze Tandori De­zsőé) a ma­gyar köl­té­szet­nek azt a gya­kor­la­tát, ame­lyet 1998-ban Margócsy Ist­ván úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy a szó (értsd: a kép) po­é­ti­ka át­ad­ja a he­lyét a mon­dat (értsd: a nyelv­tan, a nyelv­kri­ti­ka) po­é­ti­ká­já­nak.
Az ilyen „mon­dat­po­é­ti­ká­jú” ver­sek ér­tel­me­zé­se (s ez­zel vis­­sza­té­rünk a be­ve­ze­tő fel­ve­tet­te kri­ti­kus-ol­va­só prob­lé­má­hoz) még fo­ko­zot­tab­ban igény­li a vers­ta­ni tu­da­tos­sá­gú kö­ze­lí­tést, az el­mé­le­ti iskolázottságú ol­va­sást.
Har­ma­dik elem­zé­si corpusunkként idéz­zük ide Várady Sza­bolcs köny­vé­ből azt a ver­set, amely­ből a kö­tet­cím, a Rej­tett ki­já­rat vé­te­tett, s amely­nek „mon­dat­po­é­ti­ká­ja” a szem­lé­le­tes ön­de­monst­rá­ci­ón kí­vül egyéb ta­nul­sá­go­kat is kí­nál.

Té­li­ka­bát­ban, alat­ta vi­szont
pi­zsa­ma, állsz egy ide­gen für­dő­szo­bá­ban, amely
hoz­zá jócs­kán ka­ta­kom­ba­sze­rű.
Ide ve­tett az álom ön­ké­nye, itt vagy.
Rém­lik, volt egy múl­tad: ez a sze­mély
fe­lé­ben-har­ma­dá­ban ré­sze volt va­la­mi­nek.
Va­la­mi az ő ré­sze volt. Per­sze, a sze­re­lem.
Ha már itt vagy, tisz­tál­kodj. A ma­kacs hús
tö­re­ke­dé­se ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve.
A víz hasz­nod­ra vá­lik. A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek – azt már nem, so­ha nem!
De acsar­ko­dás­nak itt he­lye nincs.
Tö­rül­közz meg, várd ki a vé­gét.
Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok,
vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot,
de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.
(A fel­nőtt­kor kez­de­te)

A vers­ben a kép­hi­á­nyos­sá­gon túl leg­in­kább szem­be­öt­lő: a ti­ze­dik, ti­zen­egye­dik, ti­zen­ket­te­dik és ti­zen­har­ma­dik so­ra csak­nem tel­je­sen meg­egye­zik a Dió­héj ti­ze­dik és ti­zen­egye­dik so­rá­val. Itt:

…………………… A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek –

Ott:
A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

Egy ké­sőb­bi szö­veg te­hát mint­egy vis­­sza­iga­zol egy ko­ráb­bi szö­ve­get.
De ér­tel­mez­he­tő az egye­zés más­ként is (és sok­fé­le­kép­pen, ter­mé­sze­te­sen). Ér­tel­mez­zük ez­út­tal így:
A két idé­zett vers­ben tu­laj­don­kép­pen megint csak két­faj­ta al­ko­tás­mód (ne­vez­zük itt őket, em­lé­kez­te­tő­ül, a szö­veg­vers és a val­lo­más-vers al­ko­tás­mód­já­nak) ren­de­lő­dik egy­más mel­lé. Mint A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… és a Dió­héj cí­mű opu­sok­ban.
A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az álom (Várady vi­szony­lag gyak­ran vis­­sza­té­rő vers­struk­tu­rá­ló hely­ze­te) a ma­ga vir­tu­á­lis, vé­let­len­sze­rű­en ki­tel­je­se­dő szer­ke­ze­té­vel úgy­szól­ván fel­té­te­les mód­ba te­szi az elrendelésszerűen, a lét ká­té­ja­ként ko­po­gó ki­je­len­tő mon­da­to­kat. A mon­da­tok nem tar­tal­maz­nak szin­te egyet­len szó­ké­pet sem. A „ka­ta­kom­ba­sze­rű für­dő­szo­ba” ha­son­la­ta alig ész­re­ve­he­tő, el­kent, s a me­ta­fo­rák „A ma­kacs hús tö­re­ke­dé­se a ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve” mon­dat to­po­sza­i­ban sem igen be­szé­de­sek, in­kább ar­gós­sá­guk­kal és pusz­ta köz­len­dő­jük­kel tün­tet­nek: a fel­nőtt­kor kez­de­tét egy ki­áb­rán­dí­tó en­te­ri­őr­ben meg­élő fi­a­tal­em­ber si­ke­re­sen el­len­áll egy „sze­mély” (a sze­rel­mi part­ner) csá­bí­tá­sá­nak és sa­ját sze­xu­á­lis kész­te­té­se­i­nek. A vers esz­köz­kész­le­té­ben te­hát szin­te sem­mi sem utal a lí­rai alany és tár­gya ér­zel­mi azo­no­su­lá­sá­ra. A dol­gok va­la­mi­kép­pen az énen kí­vül, at­tól csak­nem füg­get­le­nül tör­tén­nek, az én ma­ga is csak ré­sze a tör­té­né­sek­nek: az álom eset­le­ges­sé­ge­i­ben, a fo­gal­ma­zás, a nyelv bi­zony­ta­lan­sá­ga­i­ban, a vis­­sza­vo­ná­sok­ban, in­ver­zi­ók­ban („ré­sze volt va­la­mi­nek. / Va­la­mi az ő ré­sze volt”, „vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.”) tu­da­to­sít­ja ön­ma­ga eg­zisz­ten­ci­á­lis bi­zony­ta­lan­sá­gát, ha­tá­ro­zat­lan­sá­gát. Ez­zel meg­hang­sú­lyo­zó­dik a tex­tus el­be­szé­lő, epi­kus jel­le­ge is, s mind­ez fo­ko­zot­tan az ob­jek­ti­vi­tás irá­nyá­ban hat. S vé­gül az ön­meg­szó­lí­tás, a te-for­ma is erő­sen tá­vo­lít­ja a meg­fi­gye­lő­től a meg­fi­gyel­tet.
Rö­vi­den: az én itt ma­ga is a tör­té­net, mond­hat­nánk (Heideggerrel): a lét ese­mé­nye.
A Dióhéjt nem aka­rom új­ból ele­mez­ni, az előb­bi­ek­hez kap­cso­lód­va csak an­­nyit tar­tok fon­tos­nak meg­je­gyez­ni ró­la, hogy míg A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az én a vi­lág­ban van, s a lé­te­ző a kül­ső­ben ér­zé­ke­li a sa­ját lét­vi­szony­la­ta­it (s ma­gá­nak a vers­nek az ala­ku­lá­sa, nyel­vi szer­ve­ző­dé­se is eh­hez a kül­ső­höz tar­to­zik), ad­dig a Dió­héj­ban a vi­lág van az én­ben. Ami ed­dig kint volt, most be­lül­re ke­rül, a te-for­ma én-for­má­ra vált, s eb­ben az ér­zel­mi­leg te­lí­tet­tebb hely­zet­ben hang­zik el új­ra a ne­ve­ze­tes ki­je­len­tés: „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.”
A szö­veg­egye­zés­sel egy­más mel­lé ren­delt két ver­set ne­vez­het­nénk te­hát akár én-vál­to­za­tok­nak is, de mind­két vers én­je ugyan­azt a lét­ta­pasz­ta­la­tot köz­ve­tí­ti, ta­nú­sít­ja: az em­ber sze­mé­lyes lé­te csőd­ter­hes („nem elég sen­ki­nek”), de nin­csen „legvég”. Az­az: ahogy a nyelv ön­moz­gá­sa a ver­set ki­fo­rog­ja ma­gá­ból, így vagy úgy a dol­gok (s sze­mé­lyek) is egy­re ma­guk­hoz húz­zák a hoz­zá­juk il­lő meg­ol­dá­so­kat. A „Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?” mon­dat a püthagoraszi lé­lek­ván­dor­lás – vagy a túl­vi­lá­gi lét? – le­he­tő­sé­gét is föl­ve­ti. A fel­nőtt­kor kez­de­te zá­ró mon­da­ta­i­nak meg mint­ha egye­ne­sen Seneca-lejtése vol­na: „Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok, / vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd”.
Ez a szto­i­kus ka­pu, ez a Heideggerbe ol­tott Seneca vol­na te­hát a „ki­já­rat”, a Várady-kötet cím­be emelt vég­ső es­­szen­ci­á­ja? Nem tu­dom, s fel­te­he­tő­en ma­ga Várady Sza­bolcs sem tud­ja, s va­ló­szí­nű­leg a kö­te­te cím­lap­já­ra sem azért ke­rült A rej­tett ki­já­rat cím, hogy a „ki­já­ra­tok” ere­den­dő meg­lét­ét de­monst­rál­ja. En­nek a ki­já­rat­nak csak úgy van ér­tel­me, hogy ott van mel­let­te az „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek. / Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég” mon­da­tok zak­la­tott ta­nul­sá­ga. A „ki­já­rat” itt a „nin­csen legvég” szi­no­ni­má­ja.
Én a dol­go­za­tom­ban min­den­eset­re in­kább a bej­ára­to­kat ke­res­tem, mint­sem a ki­já­ra­to­kat. A kö­tet ér­tel­me­zé­sé­re nyí­ló­kat, ter­mé­sze­te­sen.

Még egy le­het­sé­ges be­já­rat: a Várady-versek Shakes­peare fe­lől ol­vas­va

A Dió­héj alap­hely­zet­ének föl­raj­zo­lá­sa köz­ben – köz­vet­ve – már utal­tam a Ham­let­re, a Várady Sza­bolcs-vá­lo­ga­tás egé­szé­ben is vis­­sza-vis­­sza­té­rő „len­ni vagy nem len­ni” lét-di­lem­ma diszjunkciójára.
A Dió­héj má­so­dik fe­lé­ben mint­ha a te­me­tő­ben, az „ügy­véd” ko­po­nyá­ja fö­lött me­ren­gő Ham­le­tet hal­la­nánk, amint fa­nyar élet­fi­lo­zó­fi­á­ját szó­já­ték­ok­ba, szó- és gon­do­lat­alak­za­tok­ba old­ja, s vé­gül még a ko­ráb­bi nagy lét-mo­no­lóg­já­nak a pa­ra­frá­zi­sát is el­mond­ja: „Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?”
Úgy tu­dom, Rad­nó­ti Sán­dor tet­te elő­ször szó­vá, hogy Vas Ist­ván III. Ri­chárd­-ma­gya­rí­tá­sa mily erő­sen ha­tott Várady Sza­bolcs, Petri György és má­sok vers­nyel­vé­re. Az ész­re­vé­tel ki­tű­nő, de én a III. Ri­chárd mel­lé még oda­ten­ném a Sza­bó Lőrinc-ma­gyarította Athé­ni Timont, s ta­lán még in­kább a Troilus és Cressidát is. A Petri sír­já­nál cí­mű ver­sé­ben er­ről a ha­tás­ról ma­ga a köl­tő is ír, így:
…………………………. Ver­seng­ve
idéz­nek nyil­ván­va­ló­an „out­si­de­rek”,
hogy ezt néz­zé­tek! ezt sze­re­tem a leg­job­ban!
én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athé­ni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.

Egy­más­hoz kö­zel ál­ló köl­tők­kel, írók­kal gyak­ran meg­esik, hogy tár­sa­ik­ról azt ír­ják meg, amit tu­laj­don­kép­pen sa­ját ma­guk­ról gon­dol­nak. A Shakes­peare­-ha­tás sze­rin­tem Várady Sza­bolcs ver­se­i­ben nyil­ván­va­lóbb, mint Petri György szö­ve­ge­i­ben. Várady „lí­rai hő­se” per­sze nem Athé­ni Timon s nem is Therszitész (bár a vi­lág­tól s még in­kább sa­ját ma­gá­tól Várady „hő­se” is épp ele­get vi­szo­lyog, a nők­höz in­té­zett sza­va­it meg mint­ha egye­ne­sen az ön­becs­mér­lő Troilus mon­da­ná). A Shakes­peare­-ha­tás Várady ver­se­i­ben el­ső­sor­ban (a szó tá­gabb ér­tel­mét te­kint­ve) gram­ma­ti­kai. Petri György di­osz­kur­ja nem kép­al­ko­tást ta­nult Shakes­peare­-től, ha­nem mon­dat­fű­zést, in­ver­zi­ó­kat, szó­já­ték­kép­zést, a szó- és gon­do­lat­alak­za­tok nagy­vo­na­lú mű­köd­te­té­sét, és se­gít­sé­gük­kel az ér­te­ke­ző pró­za drá­ma­i­vá eme­lé­sét. (Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Petri sír­já­nál cí­mű vers­ben ép­pen a két, kép­ben ta­lán leg­sze­gé­nyebb Shakes­peare­-drá­ma sze­rep­lő­it em­le­ge­ti.)
Ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban (s hány, a kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyá­hoz te­het­nénk még oda a „ki­tű­nő”-t, de te­gyük oda leg­alább egy­hez, a Szép Er­nő­ről szó­ló­hoz, itt ki­emel­ten is!), szó­val a ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban a köl­tőnk Tandori ko­rai ver­se­it „egy, mond­juk, Sza­bó Lőrinc-i, Vas István-i tí­pu­sú élet­mű pa­ró­di­á­ja­ként” ol­vas­sa, Petrit pe­dig ter­mé­sze­te­sen Jó­zsef At­ti­la fe­lől kö­ze­lí­ti meg.
Ró­la, azt hi­szem, ak­kor ír­hat­nánk iga­zán iz­gal­mas ta­nul­mányt, ha ver­se­it Shakes­peare drá­mái fe­lől ol­vas­nánk.
Iro­da­lom

Ro­land Barthes: A szö­veg örö­me. Bu­da­pest, 1998.
Paul de Man: Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái. Bu­da­pest, 1999.
Vas Ist­ván: Egy fi­a­tal köl­tő iro­ni­kus arc­ké­pe. In: uő: Az is­me­ret­len is­ten. Bu­da­pest, 1974.
Réz Pál: Várady Sza­bolcs­ról. Kor­társ, 1983.
La­tor Lász­ló: Mit vár­ha­tunk Melpomenétől? In: uő: Ka­kas­fej vagy fi­lo­zó­fia? Bu­da­pest, 2000.
Rad­nó­ti Sán­dor: Rossz­ked­vünk te­le. In: uő: Recrudescunt vulnera. Bu­da­pest, 1991.

Rövid URL
ID1705
Módosítás dátuma2016. június 21.

Zalabai Zsigmond: Küzdelem a kisprózával

Ki­in­du­lá­si pon­tok A szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a ma­ga össz­kép­ében mind­má­ig fél­kész iro­da­lom; műnem- és mű­faj­szer­ke­ze­te ki­a­la­ku­lat­lan, arány­ta­lan, s a fej­lett­ség­nek meg­le­he­tő­sen egye­net­len szint­jén áll. A...
Bővebben

Részletek

Ki­in­du­lá­si pon­tok

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a ma­ga össz­kép­ében mind­má­ig fél­kész iro­da­lom; műnem- és mű­faj­szer­ke­ze­te ki­a­la­ku­lat­lan, arány­ta­lan, s a fej­lett­ség­nek meg­le­he­tő­sen egye­net­len szint­jén áll. A műnemkép erő­tel­jes vo­ná­sai hal­vá­nyabb kon­tú­rok­kal, el­mo­só­dóbb, oly­kor alig-alig lát­ha­tó szí­nek­kel vál­ta­koz­nak. A leg­több ered­ményt – alig­ha vi­tat­ha­tó – a lí­ra hoz­ta; a leg­ke­ve­seb­bet – ez sem igen von­ha­tó két­ség­be – a drá­ma. Az epi­ka ér­ték­szint­je az em­lí­tett két műnem kö­zött je­löl­he­tő ki; a no­vel­la- és elbeszélésirodalom csúcs­tel­je­sít­mé­nyei ugyan­ak­kor a pró­zán be­lül is a lí­ra esz­té­ti­kai stan­dard­já­nak a köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ba kí­ván­koz­nak. Duba Gyu­la, Rácz Oli­vér, Gál Sán­dor leg­si­ke­re­sebb írá­sa­i­nak a harmadvirágzás vi­tat­ha­tat­lan ér­té­kei kö­zött a he­lyük; né­hány fi­a­tal no­vel­lis­ta – Bereck Jó­zsef, Ko­vács Mag­da és Grendel La­jos –, aki a stí­lus­kész­ség­nek, az anyag­for­má­ló ké­pes­ség­nek már most bir­to­ká­ban van an­­nyi­ra, mint az imént em­lí­tet­tek, ugyan­csak meg­nyug­ta­tó úton ha­lad az ér­ték­te­rem­tés fe­lé. Egy igé­nye­sen vá­lo­ga­tott an­to­ló­gi­á­val – ki­adá­sa, az ér­ték­ös­­sze­ge­zést el­vég­zen­dő, egy­re sür­ge­tőbb fel­adat – no­vel­lis­tá­ink ma már nem val­la­ná­nak szé­gyent az összmagyar kis­pró­za vagy a kor­társ szlo­vák iro­da­lom vi­szony­la­tá­ban sem. Né­mi meg­nyug­vás­sal köny­vel­het­jük el te­hát az ed­di­gi ered­mé­nyek leg­ja­vát; óva in­te­nénk azon­ban at­tól, hogy az elé­ge­dett­ség hi­bá­já­ba es­sünk. Az aláb­bi­ak­ban – há­rom sza­kaszt kü­lön­böz­tet­ve meg kis­pró­zánk fej­lő­dé­sé­ben – ar­ra ke­res­sük a vá­laszt, hogy hon­nan in­dult, hol tart, il­let­ve mer­re fej­lőd­het to­vább novellisztikánk, elbeszélésirodalmunk. Előbb az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sá­ról, majd a hat­va­nas–het­ve­nes évek ki­bon­ta­ko­zá­sá­ról, vé­gül a jö­vő le­he­tő­sé­ge­i­ről szó­lunk te­hát.

Az öt­ve­nes évek

„leg­ne­he­zebb mű­fa­já”-nak, mint azt Fábry Zol­tán ki­mu­tat­ta, a no­vel­la bi­zo­nyult. 1960-ban írott, több mint egy év­ti­zed ered­mé­nye­it mér­leg­re te­vő nagy ta­nul­má­nyá­ban, Az igé­nyes­ség mű­fa­já­ban ke­se­rű­en ta­pasz­tal­ta, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kis­pró­za „egy hely­ben to­pog, nem tör ki te­he­tet­len­sé­gi kö­ré­ből, for­má­ban és tar­ta­lom­ban meg­re­ked­ve nem moz­dul, mi­nő­sé­gi­leg stag­nál”. Hi­á­ba vál­lal­ko­zott Fábry a bí­rá­ló elem­zé­sen túl­me­nő­en még pe­da­gó­gi­ai sze­rep­re is, ar­ra, hogy ös­­sze­gez­ze a mű­faj for­mai kö­ve­tel­mé­nye­it és tör­vény­sze­rű­sé­ge­it – az el­mé­let má­ról hol­nap­ra nem vet­het vé­get no­vel­la­iro­dal­munk szem­lé­le­ti, for­mai és tar­tal­mi kor­sze­rűt­len­sé­gé­nek; kis­pró­zánk még egy ide­ig kény­te­len volt a lí­ra – e ter­mé­sze­té­nél fog­va is nyug­ta­la­nabb, nyi­tot­tabb, stí­lus­vál­tás­ra fo­gé­ko­nyabb műnem – ár­nyé­ká­ban ma­rad­ni. Jel­lem­ző tü­net: a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) va­ló­sá­gos vi­hart ka­vart; a köl­té­sze­tet is, a kri­ti­kát is a ko­ráb­bi lí­ra­esz­mény fe­lül­vizs­gá­lá­sá­ra kész­tet­te az­zal, hogy – min­de­nek­előtt Cselényi Lász­ló és Tő­zsér Ár­pád jó­vol­tá­ból – szen­ve­dé­lye­sen val­lot­ta, hir­det­te az újí­tás le­he­tő­sé­gét és szük­ség­sze­rű­ség­ét. A nem sok­kal ké­sőbb, 1960-ban meg­je­lent no­vel­la­an­to­ló­gia, a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­be­szé­lők vi­szont sem­mi­lyen te­kin­tet­ben nem ho­zott meg­úju­lást. Turczel La­jos e gyűj­te­mény kap­csán ugyan­olyan ke­se­rű­en fo­gal­ma­zott, mint Fábry: „…novellaírásunkat a fej­lő­dés­ben, kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló for­mai tra­dí­ció nyű­gei és a mai, kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya. Egy-egy no­vel­lát ol­vas­va sok­szor az az em­ber ér­zé­se, mint hogy­ha no­vel­la­iro­dal­munk nem­csak a klasz­­szi­kus ér­té­ke­ket je­len­tő, de ma már ki­zá­ró­la­gos pél­da­ké­pül nem szol­gál­ha­tó Mik­szát­hon és Mó­ric­zon, ha­nem még Baksay Sán­do­ron és Ja­kab Ödö­nön sem ju­tott vol­na túl…”
Egy­sí­kú és jel­leg­te­len ké­pet mu­tat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar no­vel­lisz­ti­ka 1948 és 1963 kö­zött; más­fél év­ti­ze­des lé­te élő­ha­lott-lét, ten­gő­dés, ku­darc­ra ítélt­ség. For­má­já­ban avítt, szem­lé­le­té­ben do­hos, te­ma­ti­ká­já­ban vér­te­len volt ez a pró­za; köz­te és a kor­társ ma­gyar kis­pró­za kö­zött leg­alább ak­ko­ra sza­ka­dék tá­ton­gott, mint egy­ko­ron a nép­nem­ze­ti is­ko­la meg­ké­sett epi­gon­jai és a Nyu­gat új szel­le­met, új for­mát te­rem­tő al­ko­tói kö­zött. Is­ko­lás hi­bá­it (a lé­lek­ta­ni ki­dol­go­zat­lan­sá­got, a jel­lem­zé­si fo­gya­té­kos­sá­go­kat, a kép­sze­rű­ség ro­vá­sá­ra me­nő ese­mény­el­mon­dást, a ri­port­sze­rű­en nyers él­mény­köz­lést, a szerkesztetlenséget, a tör­té­net szét­lo­cso­gá­sát, a mo­ra­li­zá­ló vég­kom­men­tá­ro­kat) fö­lös­le­ges vol­na most rész­le­tez­ni vagy pél­dák­kal iga­zol­ni (meg­tet­te ezt Fábry a már em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban); kí­sé­rel­jük meg ehe­lyett azt, hogy kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­szá­nak né­hány bel­ső pa­ra­do­xon­ára, alap­ve­tő ön­el­lent­mon­dás­ára hív­juk fel a fi­gyel­met.
Az el­ső: né­pi­nek tud­ja és vall­ja ma­gát a harmadvirágzás új no­vel­lis­tá­i­nak a leg­több­je. In­dí­tó­juk a fa­lu, él­mény­for­rá­suk a pa­rasz­ti kö­zös­ség éle­te. Ösz­tö­ne­ik és esz­mé­nye­ik – a fa­lu föl­eme­lé­se a szo­ci­a­liz­mus kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek kö­zött – mág­nes­ként eh­hez a kö­zös­ség­hez vonz­zák őket. Né­pi­e­sen akar­nak hát szól­ni; a hű­ség­ki­nyil­vá­ní­tás azon­ban görc­­csé me­re­vül, ál­né­pi­es­sé­gé se­ké­lye­se­dik, kor­sze­rűt­len­ség­gé po­cso­lyá­so­dik. Mert – s ép­pen ezt nem ve­szi fi­gye­lem­be ez a faj­ta iro­da­lom – a né­pi­es­ség­nek is van­nak idő­be­li fo­ko­za­tai, kor­sze­rű és ke­vés­bé kor­sze­rű for­mái, ma­i­nak vagy jö­vő­be­li­nek ér­zett fo­lyo­má­nyai. Más-más mó­don né­pi­es Pe­tő­fi és Nagy Lász­ló, Tö­mör­kény és Ta­má­si Áron. Mo­dern­ség és ősi­ség, szán­dé­kol­tan pri­mi­tív egy­sze­rű­ség és lá­to­má­sos­ság – egy Pi­cas­so, egy Bar­tók élet­mű­ve a bi­zo­nyí­ték rá – gya­kor­ta ugyan­azon tő­ről fa­kad­nak. Kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­sza ép­pen ev­vel ma­rad adós, a szin­té­zis­sel, sze­ré­nyeb­ben fo­gal­maz­va: a szin­té­zis­kí­sér­let­tel; ehe­lyett a ka­len­dá­ri­u­mi né­pi­es­ség: a mik­szá­thi ke­dé­lyes­ke­dés­sel áb­rá­zolt pa­raszt­fi­gu­rák, az anekdotizáló-góbéskodó po­en­tí­ro­zás, a pa­rasz­ti „ős­erő” mí­to­szát hir­de­tő mó­ri­czi túl­fű­tött lí­rai na­tu­ra­liz­mus, egy­szó­val: a ka­no­ni­zá­ló­dott szem­lé­let fe­lé for­dult, és sem a né­pi mí­toszt, sem a ter­mé­sze­tes né­pi egy­sze­rű­sé­get nem tet­te ma­gá­é­vá. Nem ta­nult a me­sé­től sem, a bal­la­dá­tól sem. A né­pi­es stí­lus (a táj­nyel­vi ko­lo­rit) és az álnépies szem­lé­let kö­zött va­ló­já­ban te­hát fel­old­ha­tat­lan el­lent­mon­dás fe­szült.
A má­so­dik el­lent­mon­dás: re­a­lis­tá­nak tud­ja és vall­ja ma­gát ez a kis­pró­za, ugyan­ak­kor azon­ban – ma már tisz­tán lát­ha­tó – nem bír­ja el a szem­be­sí­tést a va­ló­ság­gal – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­gal sem. Az író – ne fe­led­jük: a se­ma­tiz­mus ko­rá­ban va­gyunk! – prog­ram­sze­rű­en kö­zel ha­jol a va­ló­ság­hoz; oly­an­­nyi­ra, hogy nem lát­ja a fá­tól az er­dőt, egy-egy va­ló­ság­moz­za­nat­tól a va­ló­ság egé­szét, a kor tel­jes ké­pét a ma­ga el­lent­mon­dá­sa­i­ban, múlt és je­len ál­tal egy­aránt meg­ha­tá­ro­zott fej­lő­dés­vo­na­la­i­ban, re­á­lis em­be­ri fe­szült­sé­ge­i­ben. Az ered­mény? Fábry Zol­tán hús­ba­vá­gó­an pon­tos meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint: „Az ered­mény en­nek meg­fe­le­lő­en ön­ma­gá­tól adó­dik: a ne­héz­ség el­öli ki­té­rés s az eb­ből ere­dő gyors ered­mény­elő­leg, a botlatók, a komp­li­ká­ci­ók ke­rül­ge­té­se, a happy end ir­re­a­li­tá­sa csak a tel­jes­ség, a hi­te­les­ség ro­vá­sá­ra tör­tén­he­tik, és az írás ez­zel el­vé­ti el­sőd­le­ges cél­ját és kül­de­té­sét: az igaz­ság­áb­rá­zo­lást, a re­a­liz­must. Mi a re­a­liz­mus? Gor­kij rég meg­mon­dot­ta: »Az em­be­rek és élet­kö­rül­mé­nye­ik igaz, va­ló­sze­rű, ken­dő­zet­len ábrázolása.« Mai írók em­lék­köny­vé­be en­nél fon­to­sabb fi­gyel­mez­te­tést nem ír­ha­tunk.”
A har­ma­dik el­lent­mon­dás: né­hány no­vel­lis­tánk, el akar­ván ke­rül­ni a zsák­ut­cát, amely­be a se­ma­tiz­mus „valóságközelisége” ide­jén ju­tott, há­tat for­dí­tott az ele­ven tár­sa­dal­mi va­ló­ság­nak. A für­dő­víz­zel együtt a gye­re­ket is ki­ön­töt­te hát; s a „valóságközeliség” után a lan­gyos té­mák, a lég­üres tér­ben moz­gó tör­té­ne­tecs­kék, a sem­mit­mon­dó­an „egye­te­mes” és „ál­ta­lá­nos em­be­ri” kér­dé­sek, a de­tek­tív­his­tó­ri­ák­kal ver­sen­gő tör­té­ne­tek, a bá­jos sze­rel­mi ka­lan­dok és még bá­jo­sabb sze­rel­mi há­rom­szö­gek iro­dal­ma kö­vet­ke­zett. Az ak­ció (a se­ma­tiz­mus „tár­sa­dal­mi­sá­ga”) rossz re­ak­ci­ót szült: tár­sa­dal­mon kí­vü­li­ség­hez, va­sár­na­pi iro­da­lom­hoz, lek­tűr­höz ve­ze­tett. Kis­pró­zánk te­hát csö­bör­ből vö­dör­be esett.
Az 1948–1963 kö­zöt­ti kis­pró­zát vizs­gál­va is­mét iga­zolt­nak lát­szik, hogy az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sa tu­laj­don­kép­pen csu­pán az iro­dal­mi élet in­téz­mé­nyes for­má­i­nak a meg­te­rem­té­sé­ben volt ala­po­zás, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett iro­dal­mi ala­po­zás­ra s ezen be­lül a táv­la­tok­kal biz­ta­tó esz­té­ti­kai stan­dard ki­mun­ká­lá­sá­ra – a té­ma- és prob­lé­ma­föl­ve­té­se­ket, írói eti­kát, szem­lé­let­mó­dot és stí­lust ös­­sze­ge­ző írói vi­lág­ké­pek meg­te­rem­té­sé­re – a ké­sőb­bi­ek so­rán tör­tén­tek csak kí­sér­le­tek.
Igaz­ság­ta­la­nok vol­nánk per­sze, ha e ku­dar­co­kért egy­ér­tel­mű­en csak az író­kat okol­nánk. Vé­dő­be­szé­det nem mon­dunk – mert nem mond­ha­tunk – ér­tük: hi­ba nyil­ván a te­het­sé­gük, a föl­ké­szült­sé­gük, az igé­nyes­sé­gek kö­rül is volt; ugyan­ak­kor nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a kor ob­jek­tív té­nye­ző­it – a „sem­mi­ből in­du­lás” tu­dat­za­va­ra­it, a szi­go­rúbb kri­ti­kai fo­gad­ta­tás hi­á­nyát, a se­ma­ti­kus iro­da­lom­po­li­ti­kát stb. – sem. Lát­nunk kell azt is, hogy bi­zo­nyos esz­mék, ma­ga­tar­tás­for­mák, stí­lus­irány­za­tok ki­kris­tá­lyo­so­dá­sá­hoz idő – az idő jó­za­ní­tó cá­fo­la­ta vagy biz­ta­tó iga­zo­lá­sa – szük­sé­gel­te­tik. Vö­rös­mar­ty mű­vét, a Za­lán fu­tá­sát pl. szin­te tör­vény­sze­rű­en előz­te meg szám­ta­lan ki­sebb, a ma­ga ko­rá­ban fon­tos, de a re­mek­mű meg­szü­le­té­se­kor azon­nal je­len­ték­te­le­neb­bé vá­ló eposz­kí­sér­let. Egy iro­da­lom vi­lág­ra jöt­te nem je­lent egyút­tal élet­ké­pes­sé­get is. A ma­gunk por­tá­já­ra vis­­sza­ka­nya­rod­va: har­minc­éves a harmadvirágzás; esz­té­ti­kai szem­pont­ból is fi­gye­lem­re ér­de­me­sít­he­tő novellisztikánk ugyan­ak­kor jó, ha fe­le­an­­nyi idős; ti­zen­éves még csu­pán.

A hat­va­nas–het­ve­nes évek

kis­pró­zá­já­nak oly mó­don si­ke­rült ki­kec­me­reg­nie a se­ma­tiz­mus­ból, il­let­ve a lek­tűr ká­tyú­já­ból, mint ama me­se­be­li bé­ká­nak a te­jes­kö­csög­ből: né­hány újon­nan je­lent­ke­zett no­vel­lis­tánk ad­dig gyúr­ta ma­ga alatt a va­ló­sá­got, míg olyan szi­lárd ré­teg­gé nem kö­pül­te, ame­lyen a szo­ci­og­rá­fi­ai, tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni, egy­szó­val: a tár­sa­dal­mi prob­lé­má­kat ma­guk­ba fog­la­ló írói vi­lág­ké­pek is meg­áll­hat­nak. A hat­va­nas évek ele­jén a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za a je­len­tős szem­lé­le­ti vál­to­zá­sok ko­rát él­te. A vál­to­zást a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek so­ra jel­zi: Do­bos Lász­ló: Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok (1963); Rácz Oli­vér: Meg­tud­tam, hogy élsz (1963); Do­bos Lász­ló: Föl­dön­fu­tók (1965); Eg­ri Vik­tor: Meg­mon­dom min­den­ki­nek (1965); Mács Jó­zsef: Adós­ság­tör­lesz­tés (1968); Ordódy Ka­ta­lin: A kes­ke­nyebb út (1971). Ez a re­gény­so­ro­zat, no­ha 1971–1975 kö­zött egy idő­re meg­sza­kadt, Do­bos Lász­ló Egy szál ing­ben cí­mű al­ko­tá­sá­nak (1976) és Duba Gyu­la leg­újabb mű­vé­nek, az Ív­nak a csu­kák­nak (1978) kö­szön­he­tő­en ma is foly­ta­tó­dik; mint­egy bi­zony­sá­ga­ként an­nak, hogy pró­zánk­ban a het­ve­nes évek­ben sem ke­rült sor kü­lö­nö­sebb szem­lé­let­vál­tás­ra. A „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek, jól­le­het esz­té­ti­kai ér­té­kük meg­le­he­tő­sen kü­lön­bö­ző, esz­me­tör­té­ne­ti szem­pont­ból – s min­ket most fő­leg ez a szem­pont ér­de­kel – azo­nos vo­ná­sok­kal tűn­nek ki: tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai szem­pont­ból né­zik a va­ló­sá­got egyé­ni, nem­ze­dé­ki és nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret­re tö­re­ked­nek. Em­lé­ke­ző és val­lo­má­sos hang­vé­te­lű ez a pró­za; több­nyi­re a fél­múlt – az 1938–1948 kö­zöt­ti kor­szak – ese­mé­nye­i­hez nyúl vis­­sza; ad­dig te­hát, amed­dig ezt az al­ko­tók sze­mé­lyes él­mény­anya­ga, ta­pasz­ta­la­ta le­he­tő­vé te­szi. A fi­gu­rák sor­sá­ból gyak­ran a szer­ző élet­út­ját re­konst­ru­ál­hat­juk. Ön­ma­gát fi­gye­li te­hát az al­ko­tó, ez az ön­fi­gye­lés azon­ban még­is szo­ci­a­li­zá­ló­dik, az­ál­tal töl­tőd­ve fel tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek­kel, hogy az idő­sebb nem­ze­dék és a kö­zép­ge­ne­rá­ció re­gény­író­it ugyan­csak vál­to­za­tos, nagy tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi for­du­la­tok­ban gaz­dag élet­rajz­zal ál­dot­ta – ver­te? – meg a sors, az egyé­ni­ben te­hát sze­ren­csés mó­don ott rej­lik a „tár­sa­dal­mi” is.
Mi­ért hi­vat­ko­zunk en­­nyit a re­gé­nyek­re, ha té­mánk a no­vel­la- és az elbeszélésirodalom? Mert kis­pró­zánk fej­lő­dé­se egy­be­esik a nagy­epi­kai for­mák fel­len­dü­lé­sé­vel; oly­an­­nyi­ra, hogy az el­ső szem­lé­let­vál­tó re­gé­nyek (a Meg­tud­tam, hogy élsz és a Messze vol­tak a csil­la­gok), il­let­ve az új te­ma­ti­kai le­he­tő­sé­ge­ket és kor­sze­rűbb szem­lé­le­tet ho­zó el­ső no­vel­lás­könyv (Duba Gyu­la: Csil­lag­ta­lan égen strucc­ma­dár) egy­azon esz­ten­dő­ben: 1963-ban je­len­tek meg. Duba Gyu­la, de a ké­sőbb – 1968-ban – je­lent­ke­ző Gál Sán­dor s a még ké­sőbb – 1975-ben – be­mu­tat­ko­zó no­vel­lis­ta Rácz Oli­vér leg­jel­lem­zőbb el­be­szé­lé­sei tu­laj­don­kép­pen a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gény szem­lé­le­té­nek ol­dal­haj­tá­sai. Az idő­di­men­zió ez eset­ben is a fél­múlt: a há­bo­rú és 1945–1948 nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­te; ami idő­ben a leg­kö­ze­lebb esik a má­hoz, az a ha­gyo­má­nyos fa­lu­kö­zös­ség fel­bom­lá­sá­nak, új­ra­ré­teg­ző­dé­sé­nek él­mény­kö­re, te­hát az öt­ve­nes évek ele­je. Ügyes cso­por­to­sí­tás­sal akár re­gén­­nyé is ke­re­kít­he­tők ezek a no­vel­lák; a há­bo­rú él­mé­nyét Rácz Oli­vér no­vel­lái – a Tá­bo­ri sakk­játsz­ma, a Vi­dé­ki szál­lo­da, a Bög­récs­ke úr, az Álom Ti­va­dar vét­ke, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csa – idéz­het­nék; a hát­or­szá­gi meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról Gál Sán­dor el­be­szé­lé­sei – az El­ső osz­tá­lyú ma­gány, A ki­rály – vall­hat­ná­nak a leg­na­gyobb erő­vel; a „zá­ró­je­les évek” at­mosz­fé­rá­já­ról ugyan­csak Gál ta­nús­kod­hat­na a Csa­lá­di kró­ni­ka és a Mú­mia a fű­ben cí­mű el­be­szé­lé­se­i­vel; az egy­ko­ri fa­lu­si élet­vi­tel bom­lá­sá­ról s a pa­raszt­kö­zös­ség­ből ki­sza­ka­dó egyén élet­ér­zé­sé­ről, az élet­for­ma­vál­tás lé­lek­ta­ni drá­má­i­ról az Ug­rás a sem­mi­be, a Va­la­ki ko­po­gott az ab­la­kon, az őz­nyo­mon, az An­gyal vagy ma­dár­ijesz­tő s a Ro­ha­nó fel­hő­ron­gyok a gép kö­rül cí­mű Duba-novellák és né­hány Gál Sán­dor-írás (Nem vol­tam szent, Föld, Csu­kák vo­nu­lá­sa stb.) vall­hat­na a leg­hi­te­le­seb­ben. Rácz, Duba és Gál no­vel­lái egy­aránt a fél­múl­tat fag­gat­ják te­hát; a val­lo­má­sos-em­lé­ke­ző jel­leg, akár­csak a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek­ből, a kis­pró­zá­ból is erő­sen ki­üt­kö­zik. A sa­ját élet­anyag, sze­mé­lyes ter­mé­sze­tű él­mény ben­ső­sé­ges­sé, lí­ra­i­vá te­szi ezt a faj­ta pró­za­stí­lust; mi­vel azon­ban fő­leg a Gál- és Duba-novellák hő­se­i­nek sze­mé­lyi­sé­gét, ma­ga­tar­tás­for­má­it, élet­ér­zés­ét egy­szer­re, egy­for­ma súl­­lyal ala­kít­ja az idő két di­men­zi­ó­ja – a múlt is, a je­len is –, nem hi­ány­zik eb­ből a va­ló­ság­szem­lé­let­ből a re­á­lis dis­­szo­nan­cia-él­mény sem. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak hő­sei úgy néz­tek a múlt­ba, úgy idéz­ték a teg­nap szo­ci­á­lis ké­pe­it, hogy a je­len­ben egy­ér­tel­mű­en bir­to­kon be­lül tud­ták és érez­ték ma­gu­kat. Duba és Gál vi­szont – Koncsol Lász­ló szép ki­fe­je­zé­sé­vel – „két­lel­kű em­be­re­ket” ál­lí­ta­nak elénk, sod­ró­dó fi­gu­rá­kat, akik múlt és je­len ket­tős meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban ke­re­sik a sze­mé­lyi­ség egyen­sú­lyát, bo­nyo­lult lé­lek­ta­ni vi­szony­la­to­kat ele­mez­ve. Az Ahol ilyen nagy­sze­rű a ta­vasz cí­mű Gál-no­vel­la hő­sé­ben egy vil­lám­súj­tot­ta fa lát­vá­nya fo­gal­maz­tat­ja meg a gon­do­la­tot: „Nem pusz­tult el. A kö­vet­ke­ző ta­vas­­szal is ki­haj­tott, las­san be­he­gedt a ha­sa­dás, és most olyan, mint­ha két fa vol­na, pe­dig egy törzs­ről va­ló, egy gyö­kér­rend­szer táp­lál­ja. De két törzs és két korona… Na­gyon ha­son­lít ránk… Az éle­tünk­höz.” Duba Gyu­la egyik el­be­szé­lé­sé­ben, az Ug­rás a sem­mi­be cí­mű­ben, ugyan­csak a fák – föld­ből ki­té­pett, szél­től-eső­től csontfehér gyö­ke­rű­vé lecsupált fák – ké­pe in­dít­ja el a Gál Sán­do­ré­val szin­te kí­sér­te­ti­e­sen egy­be­hang­zó gon­do­lat­sort: a hős „…kettős lény­nek ér­zi ma­gát, aki bár itt megy a pa­tak part­ján, ugyan­ak­kor va­la­hogy más­hol is van az idő­ben, a rég múlt idő­ben, és ott ke­re­si ezt az em­bert, aki itt megy a pa­tak part­ján”.
Nem sze­ret­nénk e fél­múl­tat idé­ző tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, szo­ci­og­ra­fi­kus tár­gyú no­vel­lisz­ti­ka ér­té­ké­ből sem­mit sem le­von­ni. Sőt ki kell mon­da­nunk: eb­ben a té­ma­kör­ben szü­let­tek a harmadvirágzás leg­erő­tel­je­sebb no­vel­lái; ez az irány­zat volt ké­pes a leg­töb­bet mon­da­ni tár­sa­dal­mi lé­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­szá­ról, kö­zös­sé­gi mon­dan­dó­val te­lít­ve kis­pró­zán­kat. De – s ezt is ki kell mon­da­nunk –, de ez a faj­ta val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző no­vel­la- és el­be­szé­lés­for­ma mint­ha túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek tár­sa­dal­mi él­mé­nye­i­nek a ka­lo­dá­já­ba szo­rult vol­na, kép­te­len át­tör­ni a fél­múlt korlátait, s emi­att adós ma­rad mind a ré­geb­bi múlt, mind a je­len tár­sa­dal­mi va­ló­sá­gá­nak az áb­rá­zo­lá­sá­val. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak med­dő­sé­gét, mint már ki­fej­tet­tük, a tár­sa­dal­mi-kö­zös­sé­gi va­ló­sá­gunk­hoz kap­cso­ló­dó té­ma- és szem­lé­let­vál­tás szün­tet­te meg. No­vel­lis­tá­ink­nak – ha csak nem akar­nak le­me­re­ved­ni, meg­cson­to­sod­ni s ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél­ni a tár­sa­dal­mi konk­ré­tu­mok­tól meg­fosz­tott, s csu­pán va­la­mi­fé­le „egye­te­mes” tu­laj­don­sá­gok­kal fel­ru­há­zott em­ber­ről – is­mé­tel­ten szem­be kell néz­ni­ük a te­ma­ti­kai és szem­lé­le­ti meg­úju­lás egy­re sür­ge­tőb­bé vá­ló fel­ada­ta­i­val.

A jö­vő le­he­tő­sé­gei

A te­ma­ti­kai-szem­lé­le­ti meg­úju­lás egyik le­he­tő­sé­ge: az em­lé­ke­zet ha­tá­ra­it ki kell tol­ni a há­bo­rú előt­ti idő­szak­ra is, hi­szen alig­ha vi­tat­ha­tó, hogy a ma­ga mód­ján sors­él­mé­nyünk, éle­tünk ala­ku­lá­sá­nak meg­ha­tá­ro­zó­ja az el­ső vi­lág­há­bo­rú is, az új ál­lam­ke­ret­be ke­rü­lés is, a ta­nács­köz­tár­sa­ság­ok ko­ra is; s az 1945–1948-as kol­lek­tív el­ma­rasz­ta­lás fáj­dal­ma sem ért­he­tő meg az előz­mé­nyek: a dél-szlo­vá­ki­ai mun­kás­moz­ga­lom, a tornóci ki­ál­lás, A ha­la­dó ma­gyar­ság tíz pont­ját lét­re­ho­zó szel­le­mi­ség nél­kül. Szo­ci­og­rá­fi­á­ban, em­lék­irat­ban, egy-egy pub­li­cisz­ti­kai írás­ban, ri­port­ban mind­er­re már tör­tént egy-két uta­lás; en­nek el­le­né­re azon­ban gon­dol­ko­dá­sunk­ba – s kü­lö­nö­sen a no­vel­lisz­ti­ka va­ló­ság­szem­lé­le­té­be – mind­má­ig nem épült be az a meg­ke­rül­he­tet­len tény, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar lét – a ma­ga küz­del­me­i­ben és bu­ká­sa­i­ban, meg­csa­lat­ta­tá­sa­i­ban és re­mé­nye­i­ben – hat­van­éves egy­ség. Nem hi­szem, hogy e má­ig érő foly­to­nos­sá­got csak a re­gény áb­rá­zol­hat­ja hi­te­le­sen, nem hi­szem, hogy egy-egy kor­je­len­ség ele­ve szé­les med­rű nagy­epi­kai for­mát kí­ván. Il­lés End­re ír­ja a há­rom­kö­te­tes Ma­gyar el­be­szé­lők – 20. szá­zad utó­sza­vá­ban: „Vá­lo­ga­tá­som­mal bi­zo­nyí­tás­ra tö­re­ked­tem: újabb ko­ri iro­dal­munk­ban a lí­ra mel­lett a no­vel­la mond­ta ki a lé­tünk­ről a leg­fon­to­sabb és leg­for­róbb sza­va­kat.” Mi­ért? Mert a no­vel­la egyet­len pont­ba sű­rí­ti a kort; mert a no­vel­la a pró­za gyé­mánt­ja: lé­nyeg­re csi­szolt és tö­mör és ke­mény. Vil­la­ná­sai a kor egé­szé­re vet­nek fényt; a rész­ben az egész jel­leg­ze­tes ten­den­ci­ái, ti­pi­kus je­len­sé­gei csil­lám­la­nak.
No­vel­lis­tá­ink tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­te azon­ban, mint lát­tuk, csu­pán a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ig ér. Két­ség­te­len: a kö­zép­nem­ze­dék éle­té­ben a há­bo­rú és az azt kö­ve­tő nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti ese­mény­so­ro­zat volt a meg­ha­tá­ro­zó él­mény­for­rás. A ko­ráb­bi tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, a két há­bo­rú kö­zöt­ti szlovenszkói ma­gyar sor­sot fi­a­ta­lon, gyer­mek­ként él­ték át; em­lé­ke­ze­tük odá­ig nem ér. Ha azon­ban meg­sza­ba­dul­ná­nak a sze­mé­lyes em­lé­kek­ből táp­lál­ko­zó val­lo­má­sos­ság­tól, az in­tel­lek­tu­suk el­ér­het­ne odá­ig – lé­vén az in­tel­lek­tus hos­­szabb, mint az em­lé­ke­zet –, hogy ob­jek­tív anyag­for­má­lás­sal, szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség­gel mo­del­lál­ni tud­nák a há­bo­rú előt­ti éle­tet is, össze­füg­gé­se­i­ben lát­va és je­lez­ve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar sors hat év­ti­zed­ét. Mind­ad­dig, míg er­re sor nem ke­rül, tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­tünk – az ön­ma­gunk­ról va­ló tu­dá­sunk – ma­rad cson­ka és hi­á­nyos. S ha a re­a­liz­mus nem más, mint egy osz­tály, egy nép tu­da­tos ön­szem­lé­le­te, ak­kor alig­ha szo­rul bi­zony­ga­tás­ra, hogy szük­sé­günk van a „hon­nan jöt­tünk” és „ho­gyan jöt­tünk” kér­dé­sek sa­já­tos iro­dal­mi meg­vá­la­szo­lá­sá­ra is. Hi­szen – Il­­lyés Gyu­la sza­va­i­val szól­va – „A múl­tat is te­rem­te­ni kell. Egy kor­szak at­tól lesz múlt, hogy megírják… s va­la­mi­re­va­ló múlt meg­te­rem­té­sé­hez né­ha na­gyobb erő kell, mint a jö­ven­dő­é­hez: min­dent pon­to­san a he­lyé­re kell ten­ni. A rosz­­szul el­ren­de­zett, a ros­­szul meg­írt múlt föl­tá­mad, vis­­sza­jár, ál­lan­dó­an za­var­ja az em­bert. A meg­írat­lan idő meg egy­sze­rű­en el se megy; köd­sze­rű­en üli meg a tá­jat meg az el­mét. Bar­bár, mint a te­rem­tés előt­ti sö­tét­ség.”
A no­vel­la szó gyö­ke a nó­vum: a friss hír, az új­don­ság. E szó­fej­tés nyo­más kis­pró­zánk­nak egy újabb – egy­re in­kább sú­lyos­bo­dó – prob­lé­má­já­hoz ju­tunk. El­be­szé­lő­ink – hadd is­mé­tel­jük még egy­szer – túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek ka­lo­dá­já­ba szo­rul­tak; oly­an­­nyi­ra, hogy nem­csak a ré­geb­bi múlt, de e je­len fe­lé sem igen moz­dul­nak el. Az 1948 feb­ru­ár­já­val – a nem­ze­ti­sé­gi egyen­jo­gú­sí­tás­sal kez­dő­dő kor­szak lé­nye­ges vo­ná­sa­i­nak a föl­fe­de­zé­sé­vel és mű­vé­szi áb­rá­zo­lá­sá­val, ki­vé­ve a zárt fa­lu­kö­zös­sé­gek­ből ki­len­dí­tett, új élet­for­mát ke­re­ső hős prob­le­ma­ti­ká­ját, kis­pró­zánk szin­te tel­jes mér­ték­ben adós ma­radt. Pe­dig ez az im­már há­rom év­ti­ze­des idő­szak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tá­pász­ko­dá­sá­nak, ön­ös­­sze­sze­dé­sé­nek, ön­meg­va­ló­sí­tó küz­del­me­i­nek a ko­ra. Ré­teg­ző­dik, dif­fe­ren­ci­á­ló­dik a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom; sza­po­ro­dik a pa­raszt­ból lett mun­ká­sok – a be­já­rók, az in­gá­zók, a ván­dor­mun­ká­sok – szá­ma, ki­ala­kul a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat; fel­nő egy nagy­szá­mú új pe­da­gó­gus és ki­sebb szá­mú nem pe­da­gó­gus ér­tel­mi­ség; szer­ve­ző­dik – sa­já­tos mikrokultúraként – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom, mű­vé­szet, tu­do­mány, nép­mű­ve­lés. Alig­ha ké­tel­ked­he­tünk ab­ban, hogy en­nek az idő­szak­nak is vol­tak nagy kor­esz­méi, lel­ke­sí­tő kor­fel­ada­tai; mö­göt­tük mun­ka, el­kép­ze­lés, vágy, csa­ló­dás, konf­lik­tus és öröm állt; mind­ezek mö­gött pe­dig a kor for­mált­ja és for­má­ló­ja: az em­ber, az em­ber a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi lé­té­nek tel­jes meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban.
A kor kí­nál­ta té­ma­tár gaz­dag­sá­ga és kis­pró­zánk te­ma­ti­kai sze­gé­nyes­sé­ge kö­zött, úgy vél­jük, el­lent­mon­dás fe­szül. Az a faj­ta je­len ide­jű no­vel­la, amely a tár­sa­dal­mi­ság igé­nyé­nek is meg­fe­lel, rit­ka, mint a fe­hér hol­ló. Mai kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja – né­mi egy­sze­rű­sí­tés­sel – két cso­port­ba oszt­ha­tó. Az egyi­ket az em­lék­idé­ző, a fél­múlt tár­sa­dal­mi moz­gá­sa­it is ér­zé­kel­te­tő élet­kép­sze­rű el­be­szé­lés és no­vel­la kép­vi­se­li; a má­sik cso­por­tot pe­dig va­la­mi­fé­le, nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­re­tünk szem­pont­já­ból kö­zöm­bös „társadalmontúliság” jel­lem­zi, olyan te­ma­ti­ka, mely a lel­ki ér­zé­se­ket, az ösz­tön­élet rez­dü­lé­se­it fi­gye­li. Azt ugyan meg­nyug­vás­sal szem­lél­het­jük, hogy for­má­já­ban, szem­lé­le­té­ben, stí­lu­sá­ban vál­to­za­tos és gaz­dag ez a faj­ta kis­pró­za; szín­ké­pén meg­fér egy­más mel­lett Duba Gyu­la eny­he sza­tí­rá­ba ol­tott epi­kai nyu­gal­ma (Ma­gán­élet ké­pek­kel), Gál Sán­dor szim­bo­liz­mu­sa (Szem­ben ve­lem ki­lenc tölgy­fa) vagy ép­pen­ség­gel Ko­vács Mag­da folk­lór­tól ih­le­tett lá­to­má­sos­sá­ga (Én, a csil­lag­bog­nár; A ha­lá­los ki­me­ne­te­lű álom) és Bereck Jó­zsef pszi­cho­lo­gi­zá­lá­sa (Ha úgy vesz­­szük, ve­re­ség) stb. Leg­jobb no­vel­lá­ink for­mai vál­to­za­tos­sá­gá­val – úgy vél­jük – elé­ge­det­tek le­he­tünk. Ke­vés­bé örül­he­tünk vi­szont an­nak, amit „társadalmonkívüliség”-nek ne­vez­tünk; an­nak, hogy ezek az „ál­ta­lá­nos em­be­ri”, „lé­lek­ta­ni” prob­lé­má­kat fe­sze­ge­tő írá­sok nem szo­ci­a­li­zá­lód­nak, nem töl­tőd­nek fel elég­gé a nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal meg­ha­tá­ro­zott kér­dé­sek­kel és je­len­tés­sel. Az a faj­ta tár­sa­dal­mi té­má­jú no­vel­la, amely egy­fé­le szlo­vá­ki­ai ma­gyar jelenidejűség szel­le­mé­ben író­dott vol­na, ugyan­csak rit­kán ol­vas­ha­tó; hir­te­le­né­ben csak Grendel La­jos Tan­ügy­ét tud­juk em­lí­te­ni (Iro­dal­mi Szem­le, 1977. 6. sz.), amely egy frap­páns tör­té­net ürü­gyén mély gon­do­la­ti­ság­gal ve­ti fel a „nem­ze­ti­sé­gi cso­port­ér­dek” és a nem­ze­ti­sé­gi egyén er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sá­nak le­het­sé­ges vi­szo­nya­it. El­gon­dol­koz­ta­tó, hogy még a fi­a­tal Kövesdi Já­nos pró­zá­ja is ab­szo­lút mér­ték­ben múlt­idé­ző (lásd az 1976-os And­rás-nap­ra meg­jö­vök cí­mű kö­te­tét); hogy Tóth Elem­ér köny­ve, a Sár­ga, mint a nap (1975) nagy ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél sze­re­lem­ről, sza­kí­tás­ról, öre­ge­dés­ről, be­teg­ség­ről és ha­lál­ról; hogy Zs. Nagy La­jos Em­ber­ke, küzdj! cí­mű sza­tí­ra­gyűj­te­mé­nye (1975) a nem­­zetis­égi tár­sa­da­lom éle­té­nek a fe­lü­le­tét sem igen bor­zol­ja; hogy ugyan­ez mond­ha­tó el Dá­vid Te­réz kis­pró­zá­já­ról (Lá­to­má­sok, 1974); hogy Ko­vács Mag­da a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­ról el­vét­ve és nagy át­té­te­lek­kel szól; s hogy még az olyan, nép­ben-kö­zös­ség­ben gon­dol­ko­dó no­vel­lis­tá­ink is, mint Duba Gyu­la, Gál Sán­dor vagy Rácz Oli­vér, akik a fél­múlt nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­dal­má­ról a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb ké­pe­ket raj­zol­ták meg, nem ju­tot­tak el je­le­nünk va­ló­sá­gá­ig, s kö­zös­sé­gi prob­lé­má­ink he­lyett a nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret szem­pont­já­ból kö­zöm­bös kér­dé­sek novellisztikáját mű­ve­lik; gyak­ran nem is a leg­jobb tel­je­sít­mé­nyük szint­jén. Érez­he­tő­en, hi­szen ahol meg­gyön­gül az ethos, ott szin­te tör­vény­sze­rű­en hal­vá­nyo­dik az esz­té­ti­kai ér­ték is.
Mi ma­gya­ráz­za ezt a „je­len­kí­vü­li­sé­get”? Idő­táv­lat­ra van szük­ség ah­hoz, hogy bi­zo­nyos té­mák „iro­da­lom­ké­pes­sé” vál­ja­nak? Hal­vá­nyab­bak egy-egy prob­lé­ma kör­vo­na­lai, a jel­le­mek ke­vés­bé mar­kán­sak, mint a nagy tár­sa­dal­mi föld­lö­ké­sek ide­jén, az „ezt vagy azt”-féle vá­lasz­tás- és dön­tés­le­he­tő­sé­gek ko­rá­ban? Ös­­sze­tet­tebb, bo­nyo­lul­tabb lett a va­ló­ság; ár­nya­la­ta­i­ra nem elég­gé éles a szem? Vagy nem csu­pán a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za bel­ügyé­ről van itt szó, ha­nem egy ál­ta­lá­no­sabb kor­je­len­ség­ről, amely a sta­bi­li­zált tár­sa­dal­mak iro­dal­mát jel­lem­zi? Az „egy az egy­ben” áb­rá­zo­lás ne­héz­sé­gé­ben kell ke­res­nünk az okot? Rész­igaz­ság mind­egyik fel­te­vés­ben van, nyil­ván. Mind­ez azon­ban vé­gül is nem ment­het föl a sür­ge­tő igény alól, hogy kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja, ki­lép­ve a fél­múlt idé­zé­sé­ből és az ál­ta­lá­nos­sá­gok­ból, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben kor­sze­rűb­bé vál­jék.
Az iro­da­lom ter­mé­sze­te el­len szól­nánk per­sze, ha ezen a kor­sze­rű­sö­dé­sen csu­pán a mai élet­ké­pek te­ma­ti­ká­ját ér­te­nénk. Té­ma és mon­da­ni­va­ló, tud­juk, nem szük­ség­sze­rű­en esik egy­be; a mű egész lo­gi­ká­já­ban a ket­tő úgy vi­szo­nyul egy­más­hoz, mint je­len­ség és lé­nyeg. Ha az em­lé­ke­ző-val­lo­má­sos, köz­vet­len él­mény­ből fa­ka­dó no­vel­la mel­lé fel­zár­kóz­ná­nak az ob­jek­tív kis­pró­za­for­mák, ha na­gyobb sze­re­pet kap­na az írói fan­tá­zia, a szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség, a meg nem élt ese­mé­nye­ket is mo­del­lál­ni tu­dó kész­ség, le­he­tő­vé vál­nék, hogy x je­len­ség lé­nye­gét egy y je­len­ség nyel­vé­re „le­for­dít­va” mond­juk ki. Mind­eh­hez per­sze tör­té­nel­mi ér­zék, fi­lo­zó­fi­ai mű­velt­ség és in­tel­lek­tu­á­lis haj­lam szük­sé­gel­te­tik; ele­mez­ni, bon­ta­ni s más ele­mek­ből új­ra ös­­sze­rak­ni kell a va­ló­sá­got. Szól­hat mai kor- és sors­prob­lé­má­ink­ról – még­hoz­zá tör­té­ne­lem­fi­lo­zó­fi­ai ta­pasz­ta­la­tok nem le­be­csü­len­dő plu­szá­val – a tör­té­nel­mi tár­gyú no­vel­la meg el­be­szé­lés is. A pa­ra­bo­la ugyan­csak al­kal­mas bi­zo­nyos er­köl­csi-gon­do­la­ti kér­dé­sek föl­ve­té­sé­re és meg­vá­la­szo­lá­sá­ra; at­tól, hogy ki­öt­lött fi­gu­rái – Utasi Csa­ba ta­lá­ló ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve – egy „Se­hol sincs Mindenüttországban” mo­zog­nak, kor­prob­lé­mái és kor­esz­mé­nyei le­het­nek na­gyon is re­á­li­sak, „itt és most” ér­vé­nyű­ek. Szám­ta­lan ma­gyar és vi­lág­iro­dal­mi pél­dá­val iga­zol­hat­nánk, hogy e lát­szat­ra kü­lönc mű­faj a leg­ko­mo­lyabb kö­zös­sé­gi mon­da­ni­va­lók ki­fe­je­zé­sé­re is al­kal­mas.
Fog­lal­juk ös­­sze a fel­ada­to­kat és le­he­tő­sé­ge­ket. Ha a „for­mai fo­gya­té­kos­ság” he­lyett a „szem­lé­le­ti fo­gya­té­kos­ság” ki­fe­je­zést hasz­nál­juk, tel­jes egé­szé­ben idéz­het­jük – új­ra meg­is­mé­tel­het­jük, más­fél év­ti­zed után! – Turczel La­jos vé­le­mé­nyét: „…novellisztikánkat a fej­lő­dés­ben, a kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló szem­lé­le­ti tra­dí­ció nyű­gei és a mai kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya.” Úgy lát­juk, kis­pró­zánk­nak a dif­fe­ren­ci­ál­tab­bá vá­lás­hoz föl­tét­le­nül szük­sé­ge van ar­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­dal­mi lét tel­jes di­men­zi­ó­já­ban, hat­van­éves foly­to­nos­sá­gá­ban gon­dol­kod­jék. Te­ma­ti­kai gaz­da­go­dá­sá­nak le­he­tő­sé­ge egy­részt at­tól függ, hogy ké­pes lesz-e meg­ra­gad­ni a szlovenszkói ma­gyar tár­sa­da­lom va­ló­sá­gá­nak egy-egy ti­pi­kus je­len­sé­gét, az­az elő­tör­té­ne­tün­ket; más­részt pe­dig at­tól, hogy meg­újul-e az öt­ve­nes évek utá­ni kor­szak tár­sa­dal­mi­sá­gá­ban, s lét­re­hoz-e ily mó­don egy je­len ide­jű, köz­vet­len tár­sa­dal­mi él­mény­ből táp­lál­ko­zó pró­zát. Har­ma­dik le­he­tő­ség­ként – akár a fél­múlt előt­ti, akár a fél­múlt utá­ni kor­szak áb­rá­zo­lá­sá­ra – az ob­jek­tív és az in­di­rekt pró­za­tí­pus fe­lé va­ló for­du­lás kí­nál­ko­zik; más sza­vak­kal: a tör­té­nel­mi tár­gyú el­be­szé­lés, ill. a pa­ra­bo­la, a lá­to­más meg­ho­no­sí­tá­sa. Pél­dát, ha nem is so­kat, hogy ezek az utak is jár­ha­tók, itt-ott már ta­lá­lunk. Rácz Oli­vér tet­te ed­dig a leg­me­ré­szebb ka­lan­do­zást az új for­mák és az új szem­lé­let bi­ro­dal­má­ban; kö­te­té­nek, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csá­nak né­hány da­rab­já­ban, ha egy­elő­re nem is olyan ki­mun­kál­tan, mint a há­bo­rús té­má­jú val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző el­be­szé­lé­sek­ben, már a pa­ra­bo­la s a gro­teszk lá­to­más ke­re­si a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi tár­gyát (lásd a gyűj­te­mény cím­adó írá­sát s az Em­ber a falont, az Át­csú­szást stb.). Ko­vács Mag­da vers­sze­rű, tö­mény líraiságú lá­to­má­sai – föl­té­ve, hogy az ed­di­gi­nél fo­ko­zot­tab­ban tö­rek­sze­nek tár­sa­dal­mi és tör­té­nel­mi hely­ze­tek mo­del­lá­lá­sá­ra – ugyan­csak egy­kön­­nyen pa­ra­bo­lák­ká vált­hat­nak át. S az olyan – mai kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni kér­dé­se­ket bon­col­ga­tó – írá­sok, mint a már em­lí­tett Tan­ügy, ta­lán az át­té­te­les fo­gal­ma­zás­ra ke­vés­bé haj­la­mos, ha­gyo­má­nyos re­a­lis­ta novellisztikát mű­ve­lők­nek is föl­ad­ják a lec­két a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­kö­zös­ség mai éle­té­nek áb­rá­zo­lá­sá­hoz egy­re sür­ge­tőbb te­ma­ti­kai meg­új­ho­dás­ból.

(1978)

 

Rövid URL
ID1702
Módosítás dátuma2016. június 21.

Fónod Zoltán: Tőzsér Árpád indulása és első költői korszaka

A köl­tő és esz­té­ta Tő­zsér Ár­pád négy év­ti­ze­des mun­kás­sá­gá­val ma­ra­dan­dó­an be­ír­ta a ne­vét a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ba. El­ső (an­to­ló­gi­ás) je­lent­ke­zé­se után (1958) lé­nye­gé­ben a...
Bővebben

Részletek

A köl­tő és esz­té­ta Tő­zsér Ár­pád négy év­ti­ze­des mun­kás­sá­gá­val ma­ra­dan­dó­an be­ír­ta a ne­vét a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ba. El­ső (an­to­ló­gi­ás) je­lent­ke­zé­se után (1958) lé­nye­gé­ben a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet él­vo­na­lá­ba ke­rült, s köl­tői eré­nye­it a het­ve­nes évek­ben még in­kább öreg­bí­tet­te. A poeta doctus jel­leg­ze­tes tí­pu­sa, aki el­ső köl­tői meg­nyil­vá­nu­lá­sa óta ki­tar­tó küz­del­met vív ön­ma­gá­val a kor­sze­rű­ség, a meg­úju­lás és a mi­nő­sé­gi köl­té­szet ér­de­ké­ben. Az „örök új­ra­kez­dő” – ahogy ma­gá­ról val­lot­ta egy be­szél­ge­tés­ben –, mert nem akar le­ma­rad­ni, nem akar „se­reg­haj­tó” len­ni a köl­té­szet meg­újí­tá­sát je­len­tő min­den­na­pi küz­de­lem­ben. Nagy­fo­kú tu­da­tos­ság­gal és el­hi­va­tott­ság­gal in­dult a pá­lyá­ja. Egyi­ke volt azok­nak, akik­nek ne­vé­hez a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra meg­úju­lá­sa fű­ző­dött 1945 után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. És az sem vé­let­len, hogy (le­szá­mít­va el­ső pró­bál­ko­zá­sa­it) köl­tői mun­kás­sá­gát szin­te ki­vé­tel nél­kül a meg­kü­lön­böz­te­tett mű­gond jel­lem­zi. Ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben az iro­da­lom és a tár­sa­da­lom lét­kér­dé­sei irán­ti fo­gé­kony­ság­ra is fel­fi­gyel­he­tünk. Ke­vés köl­tő van a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban, aki an­­nyi­ra fi­gye­lem­mel kö­vet­né a 20. szá­za­di köl­té­szet vál­to­zá­sa­it és meg­úju­lá­sát Ma­gyar­or­szá­gon és szer­te a vi­lág­ban, mint ő. A meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem a fi­lo­zó­fi­ai és a lét­prob­lé­mák­ra is ki­ter­jed, el­ső­sor­ban azok­ra, me­lyek meg­ha­tá­ro­zói le­het­nek a lí­ra kor­szak­vál­tá­sá­nak és meg­újí­tá­sá­nak.
In­du­lá­sa ele­jén szá­má­ra a köl­té­szet ön­nön lé­tét meg­ha­tá­ro­zó és „ösz­tö­ne­it fe­gyel­me­ző” for­ma is volt, „a fi­zi­ká­lis tra­gé­dia nél­kü­li ka­tar­zis és túl­élés le­he­tő­sé­ge. Az ösz­tön – tett – for­ma kép­let­ben az ösz­tön he­lyé­re csak ké­sőbb ke­rült a gon­do­lat” – mond­ta pá­lyá­já­ra emlékezve.1 Sa­já­tos he­lyét a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­ban meg­ha­tá­roz­za az is, hogy nem­csak köl­tő­ként, iro­da­lom­kri­ti­kus­ként és mű­for­dí­tó­ként tart­juk szá­mon, ha­nem köz­író­ként, szer­kesz­tő­ként, iro­da­lom­szer­ve­ző­ként és fő­is­ko­lai, majd egye­te­mi ok­ta­tó­ként is.
Úgy kez­dő­dött az ő éle­te is, mint sors­tár­sa­ié. Már gyer­mek­ko­rá­ban ráz­ta őt a tör­té­ne­lem: há­rom­éves, ami­kor 1938 no­vem­be­ré­ben (a bé­csi dön­tést kö­ve­tő­en) „ha­zát vált” anél­kül, hogy szü­lő­föld­jét el­hagy­ta vol­na. A tör­té­ne­lem ke­gyet­len gri­ma­sza azon­ban elő­ször 1945-ben, a há­bo­rú be­fe­je­zé­se után éri őt és csa­lád­ját. A „nem­ze­ti de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom­nak” csú­folt cseh­szlo­vá­ki­ai ese­mé­nye­ket mi­nő­sí­ti, hogy a fék­te­len ma­gyar­ül­dö­zés mi­att 1947 feb­ru­ár­já­ban szü­le­i­vel együtt me­ne­kül­nie kel­lett a szü­lő­föld­ről, csak így tud­ták ugyan­is el­ke­rül­ni a cseh­or­szá­gi de­por­tá­lást. A „zöld ha­tá­ron” Ma­gyar­or­szág­ra szök­tek, s egy­éves hon­ta­lan­ság után, 1948-ban tér­het­tek csak ha­za. Szá­má­ra a ha­za­té­rés csak „idő­le­ges” volt, és a hét­vé­ge­ket je­len­tet­te. Ele­mi is­ko­lá­it ugyan­is a szü­lő­fa­lu­já­ban kezd­te, a kö­rül­mé­nyek mi­att azon­ban szü­lei – elő­re­lá­tó pa­rasz­ti böl­cses­ség­gel – úgy dön­töt­tek, mind­ad­dig Ma­gyar­or­szá­gon (Pa­gony­ban, ma: Szilaspagony) já­rat­ják őt is­ko­lá­ba, amíg a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem biz­to­sít­ják. Ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­nul­má­nya­it, me­ne­kült di­ák­ként, Ma­gyar­or­szá­gon vé­gez­te, és csak 1950-ben, a po­li­ti­kai hely­zet vál­to­zá­sa, és a ma­gyar­kér­dés rész­le­ges ren­de­zé­se után vált le­he­tő­vé, hogy vég­ér­vé­nye­sen vis­­sza­fo­gad­ja a szü­lő­föld. A szü­lői dön­tés alap­ján az új tan­évet már Ri­ma­szom­bat­ban kezd­te. Az egy­ko­ri kis­di­ák leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­ga az volt, hogy a ret­te­gett szö­ké­sek és a til­tott ha­tár­át­lé­pé­se­ket kö­ve­tő „ha­tó­sá­gi” bün­te­té­sek után egy­szer sem pró­bál­hat­ta ki a „szép fe­hér, me­rí­tett pa­pí­ron” ké­szült út­le­ve­lét, me­lyet 1950 ta­va­szán ve­he­tett kéz­be. Ez az ér­zés – a Ge­ne­zis cí­mű kö­te­té­nek elő­sza­va sze­rint – év­ti­ze­dek múl­tán is élén­ken él em­lé­ke­ze­té­ben.
A ha­zát­lan­ság szo­mo­rú él­mé­nye­it idé­zi ké­sőbb a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­sé­ben is. A hét­vé­ge­ket ott­hon töl­tő kis­di­ák „jó har­minc ki­lo­mé­te­res” gya­log­lá­sa­it (Sal­gó­tar­ján­tól ha­zá­ig) örö­kí­tet­te meg a Gya­log Péterfala ha­tá­rá­ban cí­mű köl­te­mé­nyé­ben. Medvesalja és Ró­na­te­tő ka­nyar­gó he­gyi út­jai ek­kor vé­sőd­tek egy élet­re szó­ló­an az em­lé­ke­ze­té­be. Meg­hitt és meg­ej­tő az az em­lé­ke­ző múlt­idé­zés, me­lyet a Ge­ne­zis­ben szen­telt nem­csak me­ne­kü­lé­se­i­nek, ha­nem el­ső köl­tői kor­sza­ka fel­idé­zé­sé­nek is. Rész­ben az adós­ság ké­sői tu­da­to­sí­tá­sát is je­lez­te, hogy – év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb – a már em­lí­tett be­szél­ge­tés­ben a múl­tat „va­ló­ban be kel­le­ne val­la­nom” gon­do­la­tát meg­tol­dot­ta az­zal a fel­is­me­rés­sel, hogy „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ból, tra­gé­di­á­i­ból egy Musza Dag negy­ven nap­ja ha­tá­sú mű­vet le­het­ne ír­ni”. Va­ló igaz, má­ra jócs­kán el­fej­tőd­tek ezek az évek. Ho­lott – és most Tő­zsért idéz­zük – „a nagy, tör­té­nel­mi bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te ta­lán mi is meg­ér­de­mel­nénk egy bo­csá­nat­ké­rő szót az il­le­té­ke­sek­től, az egyéb ak­tu­á­lis jó­vá­té­te­lek­ről már nem is szól­va”.
A ri­ma­szom­ba­ti „ki­té­rő” után éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó ál­lo­má­sa Ko­má­rom lesz, ahol 1951-ben meg­nyi­tot­ták az el­ső ma­gyar nyel­vű gim­ná­zi­u­mot a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A gim­ná­zi­um di­ák­ja­ként 1954-ben itt érett­sé­gi­zett. In­nen raj­zott ki az a köl­tő­nem­ze­dék (Nyol­cak), mely­nek sors­for­dí­tó sze­re­pe volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben. Egy idő­ben Ko­má­rom­nak (esz­mé­lé­se szem­pont­já­ból is) meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott, év­ti­ze­dek múl­tán azon­ban – sze­mé­lyes tör­té­nel­me szá­má­ra – „át­ér­té­ke­lő­dött” ez a kép. A ko­ráb­bi „ments­vár­ról” 2000-ben azt val­lot­ta: „ne­kem tu­laj­don­kép­pen nin­cse­nek jó em­lé­ke­im Ko­má­rom­ról. Per­sze, a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus leg­sö­té­tebb éve­i­ben (1951–1954-ben) jár­tam oda, s ak­ko­ri­ban bár­hol ta­nul­tam vol­na, min­den­hol a to­ta­li­ta­riz­mus szel­le­mé­vel ta­lál­ko­zom, de ez mit sem vál­toz­tat a té­nyen, hogy az al­ma ma­ter Komároma szá­mom­ra a pri­vát tör­té­nel­mem sötétségkorszaka.”2
Érett­sé­gi után – Zs. Nagy La­jos­sal együtt – a po­zso­nyi egye­tem böl­csész­ka­rá­nak ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja lett. Egy „fél­idő­re” (sze­mesz­ter­re) szólt a bá­tor­sá­guk (mert – ahogy ír­ja – „az is­ko­lai fe­gye­lem for­má­i­ba nem fért be­le iro­dal­mi »sikereinken« nagy­ra hí­zott ön­ér­ze­tünk, de még va­ló­szí­nűbb […] azt nem bír­tuk el­vi­sel­ni, hogy hi­á­nyos szlo­vák tu­dá­sunk mi­att szlo­vák kol­lé­gá­ink fél­nó­tás­ok­ként ke­zel­tek ben­nün­ket”), fél év múl­va vé­ge lett a „ka­land­nak”. Egy­ko­ri ver­se (Lángpiros arc­cal) ta­nú­sá­ga sze­rint: „Lép­tem bő­szen, lángpiros arc­cal, / sem­mit nem fon­tol­va, va­kon, / mint ki sar­kig rúg­ja az aj­tót, / csak­hogy nyög­hes­sen sza­ba­don.” Az Ady meg­fo­gal­maz­ta „en­gem az én fa­lum vár” hi­te él­tet­te ezt a nem­ze­dé­ket is, s így ke­rült Tő­zsér is ab­ba a „kény­szer­hely­zet­be”, hogy más­fél évig szü­lő­fa­lu­já­ban ta­ní­tós­kod­jék. A nosz­tal­gi­át azon­ban szer­te­fosz­lat­ják azok a sú­lyos drá­mák, me­lye­ket kör­nye­ze­té­ben csa­lád­já­val, ro­ko­na­i­val meg­élt. Így az­tán az ott­hon­ma­ra­dás ka­land­ja után a me­ne­kü­lés ér­zé­se lett szá­má­ra az erő­sebb és a meg­ha­tá­ro­zó. 1956-ban a vál­to­zás le­he­tő­sé­ge­it la­tol­gat­va (is­mét) a to­vább­ta­nu­lás mel­lett dön­tött. Így lett Po­zsony­ban a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­la ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja. Mint­hogy a köl­tői pá­lyán már gim­ná­zi­u­mi évei alatt el­in­dult, ez a „me­ne­kü­lés­pszi­chó­zis” egy­szer­re más tar­tal­mat nyert, más táv­lat­tal bíz­ta­tott, el­in­dí­tot­ta őt – egye­bek mel­lett – a szer­kesz­tői, majd a mű­for­dí­tói pályán.3
A köl­tő szá­má­ra az el­ső erő­pró­bát a Turczel La­jos szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) je­len­tet­te. A nyolc szer­ző kö­zül a kri­ti­ka el­ső­sor­ban Tő­zsér Ár­pád és Cselényi Lász­ló je­lent­ke­zé­sé­re fi­gyelt fel. Fábry Zol­tán sze­rint: „A köl­té­szet a ma­gyar­ság leg­adek­vá­tabb ön­ki­fe­je­zé­se. Pe­tő­fi – Ady – Jó­zsef At­ti­la: min­den­nél szük­sé­ge­sebb, re­á­li­sabb va­ló­sá­gok! Ha nincs köl­té­szet: nincs ma­gyar­ság.” Fábry Zol­tán ez­zel a fo­gad­ta­tás­sal lé­nye­gé­ben a „nyol­cak” sze­re­pét is alá­húz­ta vagy meg­elő­le­gez­te. Még ak­kor is, ha az an­to­ló­gia – Fábry szá­má­ra – „egy­for­mán és egy­szer­re” je­len­tett „örö­met és – csa­ló­dást”. Cselényi és Tő­zsér azon­ban min­den­kép­pen bíz­ta­tó kez­det, „új fe­je­zet” volt szá­má­ra: „ben­nük lát­juk és tud­juk e nyol­cas kar két ve­zér­szó­la­mát, szó­lis­tá­ját” – ír­ta Fábry. Ar­ra a pre­desz­ti­nált sze­rep­kör­re gon­dolt, mely egy élet­re szó­ló­an meg­ha­tá­ro­zó­vá vált mind­ket­tő­jük szá­má­ra. Tő­zsér ver­se­i­ben (köz­tük a Fér­fi­kor cí­mű­ben is) ki­vá­ló kri­ti­kai ér­zék­kel „a vi­lág­gá tá­gu­lás pat­ta­nó di­na­mi­ká­ját” és a „fér­fi­moz­du­lat vi­lág­len­dü­le­tét” di­csér­te Fábry, s a „moz­du­la­tok hi­te­lét” tar­tot­ta meg­ra­ga­dó­nak. „Zse­bé­ben Ajnácskővel, mint egy pa­rit­­tyás Dá­vid áll szem­ben a Gó­li­át­tá tán­tor­gó vi­lág­gal. Tő­zsér az anyameleg va­rázs­lat­tal és a szü­lő­föld-hű­ség­gel tud­ja, lát­ja és bír­ja a vi­lá­got” – ír­ta Fábry. A „Jus­som a szó­ra / igaz­ra szép­re…” gon­do­la­ta­it így jel­le­mez­te: „Itt fér­fi szólt, em­ber szólt az em­be­ri­ség anya­nyel­vén: köl­tő!” Meg­győ­ző­dé­se sze­rint a „vox humana sta­fé­ta­bot­ja […] biz­tos ke­zek­be ke­rült”. A „vox humana” Fábry Zol­tán szá­má­ra (de­rű­sebb órá­i­ban) a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság meg­tar­tó, él­te­tő principiuma volt. (Ez idő tájt Bá­bi Ti­bor tel­je­sít­mé­nyét is ide so­rol­ta.) A se­ma­tiz­mus és a dog­ma­tiz­mus tö­mény kép­te­len­sé­gei szom­széd­sá­gá­ban Fábry nem­csak azt erő­sí­ti meg a „nyol­cak” fel­lé­pé­sé­ben, hogy a fi­a­tal köl­tő­nek jo­ga van őriz­ked­ni a „pár­tos­ság ima­mal­ma­i­tól”, és az élet tel­jes­sé­gét, szép­sé­gét, örö­mét és fáj­dal­mát fel­mu­tat­ni, ha­nem jól­eső­en ve­szi tu­do­má­sul, „lí­ránk az évek fo­lya­mán fő­ve­szé­lyé­től – a frá­zis­tól – meg­sza­ba­dult”, s köl­tő­ink őszin­téb­bek, re­á­li­sab­bak – és így „lí­ra­i­ab­bak, köl­tő­i­eb­bek” lettek.4 Fon­tos ez azért is, mert a se­ma­tiz­mus és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus göd­rei ez idő tájt még ta­ka­rat­la­nok vol­tak.
Ta­lán az el­is­me­rő, szin­te hó­do­ló sza­vak meg a kri­ti­kai fo­gad­ta­tás egy­ér­tel­mű­sé­ge és a meg­fe­lel­ni aka­rás fel­fo­ko­zott igé­nye is köz­re­játsz­ha­tott ab­ban, hogy az iga­zi be­mu­tat­ko­zás­ra, egy önál­ló kö­tet­re éve­ket kel­lett vár­ni. A Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­te­te ugyan­is csak 1963-ban je­lent meg. Sze­re­pe le­he­tett eb­ben két­éves sor­ka­to­nai szol­gá­la­tá­nak is, leg­fő­kép­pen azon­ban an­nak, hogy szá­má­ra az írás küz­de­lem volt, sa­ját be­val­lá­sa sze­rint „min­dig is las­san, gyöt­rőd­ve” írt.5 A kor­tár­sa­kat is meg­lep­te, hogy el­ső önál­ló kö­te­té­ben vi­szony­lag ke­vés volt az új vers. „A mind­ös­­sze öt­ven­há­rom ver­set (s eb­ből az an­to­ló­gia ti­zen­nyolc ver­sét is) ma­gá­ban fog­la­ló Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­tet­ben több mint tíz év ter­mé­se fek­szik” – ír­ta Turczel La­jos. A „ter­mé­ket­len­ség” okát Turczel a köl­tő mun­ka­mód­szer­ében, a „lí­rai él­ményt hos­­szan ér­le­lő, szi­go­rú igé­nyes­sé­gé­ben és […] ver­ba­liz­mus­tól men­tes, lé­nyeg­re tö­rő szűk­sza­vú­sá­gá­ban” látta.6 Ös­­sze­füg­gött ez – vél­he­tő­en – az­zal is, hogy a köl­té­szet lép­té­ke (ma­gyar vi­szony­lat­ban kü­lö­nö­sen) hi­he­tet­le­nül meg­vál­to­zott ezek­ben az évek­ben.
A Mo­gor­va csil­lag min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a sok­fé­le út­ke­re­sés s a meg­an­­nyi él­mény, le­he­tő­ség fel­vil­lan­tá­sa volt. Úgy ke­res­te a ki­bon­ta­ko­zást, ahogy je­les köl­tő­ink mind­egyi­ke: a köl­tő­egyé­ni­sé­gek­re fi­gyelt, jó mes­te­re­ket ke­re­sett és ta­lált is a ma­ga szá­má­ra. Turczel La­jos sze­rint „a kö­tet anya­gá­nak nagy ré­sze, leg­alább négy­ötö­de az »illyési korszak« szülötte”.7 Il­­lyés Gyu­la két­ség­te­le­nül meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a fi­a­tal Tő­zsér köl­tői fej­lő­dé­sé­ben, fő­leg az irá­nyok és a tá­jé­ko­zó­dás kér­dé­sé­ben volt el­iga­zí­tó, de a té­ma- és a for­ma­ke­re­sés dol­gá­ban is. A fa­lu- és ter­mé­szet­él­mény epig­ram­ma­sze­rű meg­for­má­lá­sa­i­ban is két­ség­te­le­nül Il­­lyés ha­tá­sa ér­vé­nye­sült ná­la, az em­be­ri ki­szol­gál­ta­tott­ság ese­te­i­ben azon­ban Jó­zsef At­ti­la, a mi­to­lo­gi­kus vo­ná­sok és a folk­lór fel­lel­he­tő ele­me­i­re, il­let­ve a bal­la­dai hang­vé­tel­re vi­szont Nagy Lász­ló le­he­tett a pél­da. Ezt a ha­tást ön­ma­ga is meg­erő­sí­tet­te a Gya­log egy vers ha­tá­rá­ban cím­mel írt val­lo­má­sos pró­zá­já­ban (Ge­ne­zis), ami­kor az „elé­ge­det­len­ség ma­gam­mal s a vi­lág­gal” és a „csak azért is!” ma­ga­tar­tá­sá­ból szü­le­tett ver­sei „el­len­áram­la­ta­ként” Il­­lyés Gyu­lát em­lí­ti („nem a ter­mé­szet- és tárgy­le­író köl­tő, ha­nem a nem­zet­men­tő, a népt­ri­bun von­zott Il­­lyés ver­se­i­ben”). Il­­lyés kul­tu­szát erő­sít­het­te az is, hogy gim­na­zis­ta éve­i­ben, 1952-ben, a Jó­kai-szo­bor vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak ko­má­ro­mi ün­nep­sé­gén (Ve­res Pé­ter és Urbán Er­nő tár­sa­sá­gá­ban) Il­­lyés Gyu­la is részt vett, így ő lett szá­má­ra „az el­ső va­ló­sá­gos, hús-vér köl­tő”. Ez a „ta­lál­ko­zás” per­sze a vé­let­len mű­ve volt, köl­tői pél­da­ké­pei meg­vá­lasz­tá­sá­ban a köl­tői ha­bi­tus ro­kon­sá­ga, kö­ze­li­sé­ge ját­szott meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet. Turczel „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mu­sá­ra” vo­nat­ko­zó fel­ve­tés­re utal­va (e ha­tá­sok 1956 tá­ján ér­ték) em­lí­ti a köl­tő: „…ha ezt a dif­fe­ren­ci­á­ló­dást az en­gem ért ha­tá­sok­kal akar­nám ki­fe­jez­ni, ak­kor azt kel­le­ne mon­da­nom, hogy Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés mel­lé Nagy Lász­lót is mes­te­rem­mé fogadtam.”8
Er­re a je­len­ség­re Bata Im­re is fel­fi­gyelt. El­ső ver­ses­kö­te­té­ről ezt ír­ta: „Ka­ma­szos dal­hang­ja Pe­tő­fi­re, ver­se­i­nek in­tel­lek­tu­á­lis jel­le­ge Il­­lyés­re, in­du­la­ti ere­je pe­dig Nagy Lász­ló­ra em­lé­kez­te­ti azt, aki a Mo­gor­va csil­la­got olvassa.”9 A kri­ti­kus a köl­tő fe­ne­ke­dő vagy „splee­nes” ver­se­it (Kár­ho­zat, Ke­se­re­det­ten) tart­ja a ko­rai Nagy Lász­ló hang­já­nak, Tő­zsér vi­szont úgy vé­le­ke­dik, hogy az „Il­­lyés és Jó­zsef At­ti­la hang­ján szó­ló népt­ri­bun s a vi­lág­fáj­dal­mas és lá­za­dó By­ron mel­lett egy mag­zat-Baude­laire is meg­moz­dult bennem”.10 Ez utób­bi per­sze job­bá­ra csak „emb­ri­o­ná­lis” for­má­ban lé­te­zett ná­la. Sze­re­pe van az út­ke­re­sés­ben – az em­lí­tet­tek mel­lett – Ju­hász Fe­renc­nek is, s egy-egy fo­ga­lom, jel­zős szer­ke­zet ere­jé­ig (gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség, vi­rág­em­ber, pi­ros kö­dök stb.) Ady ha­tá­sa is érez­he­tő. A he­lyét ke­re­ső köl­tőt érez­zük a mo­tí­vu­ma­i­ban rend­re vis­­sza­té­rő szü­lő­föld igé­ze­té­ben épp­úgy, mint az epig­ram­ma-tö­mör­sé­gű vers­csok­ra­i­ban (Köz­he­lyek, Egy hét a Fátrában, Ha­zai nap­ló, Reg­gel­től es­tig, Ka­rá­cso­nyi mor­zsák). Az Út­ban cí­mű négy­so­ro­sá­ban így vall a táj­ról és ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ká­ról:
„Mint egy ke­reszt­rejt­vény, olyan a táj.
Meg­fej­tés­ként ver­sem írom be­le.
Vagy csak ír­nám? Olyan sok a sza­bály,
hogy nem tu­dom, meg­bí­rok-e ve­le.”
Ezek­ben az évek­ben a kor­társ ma­gyar köl­tők (Il­­lyés Gyu­la, Nagy Lász­ló és má­sok) is gyak­ran el­időz­tek en­nél a ha­gyo­má­nyos for­má­nál. Az Ady-fo­gan­ta­tá­sú Há­bo­rús ka­rá­csony vagy a csa­lá­di tra­gé­di­á­kat meg­idé­ző ver­sei (Le­gény­bá­tyám sír­já­nál, Fáj­da­lom, Ken­der­szer – Pusz­ta­szer) a pél­dái an­nak, hogy már in­du­lá­sa­kor egy ön­tör­vé­nyű „különélet” fog­sá­gá­ban érez­te ma­gát. Ek­kor ta­lán még nem is sej­ti, hogy a „Fe­jem, ez a ma­kacs különvilág” (A fe­jem meg én) meg­fo­gal­ma­zá­sá­val köl­tői pá­lyá­ja egé­szé­re ér­vé­nyes igaz­sá­got ál­la­pí­tott meg:
„Húsz ör­dög­ként fűt húsz hety­ke évem,
s nincs lány, nincs as­­szony, ki ve­lem ég­jen.
Nincs cso­bo­gó víz nyug­ta­lan­sá­gom­ra:
El­égek, mint Mó­zes csip­ke­bok­ra”
– ír­ja a Há­rom po­kol tü­ze cí­mű ver­sé­ben. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint­hogy a kö­tet­ben a sze­rel­mi ger­je­del­mek­ről szó­ló ver­sek is he­lyet kap­tak. S in­nen már a „kár­ho­zat” kép­ze­te sem le­het mes­­sze. Har­ma­to­san szép ver­se a kö­tet­nek a Húsz vég vá­szon vagy a Sze­re­lem­si­ra­tó. A ro­man­ti­kus vi­lág­lá­tás és a va­ló­sá­got val­la­tó szán­dék a nép­köl­té­szet ter­mé­ke­nyí­tő ha­tá­sá­val együtt je­lent­ke­zik sze­rel­mi lí­rá­já­ban. A Húsz vég vá­szon cí­mű ver­sé­ben pél­dá­ul szu­ve­rén mó­don al­kal­maz­za a „be­szé­des hall­ga­tás” tech­ni­ká­ját, azt a „ki­ha­gyá­sos” ki­fe­je­zés­mó­dot, mely nép­da­la­ink­ban, bal­la­da­sze­rű ver­se­ink­ben gya­ko­ri. „Nem min­dent le­het ki­mon­da­ni, amit ér­zünk, és nem min­dent meg­ne­vez­ni, amit ér­zé­ke­lünk – ír­ta Ba­lázs Bé­la A lí­rai ér­zé­keny­ség­ről cí­mű lí­ra­i­an szép ta­nul­má­nyá­ban. – […] Ak­kor tá­mad a köl­tő­nek iga­zi fel­ada­ta, mi­kor azt, amit ki­mon­da­ni nem le­het, a vers­be be­le­hall­gat­nia kell.”11 Ba­lázs Bé­la e mód­szer nép­köl­té­sze­ti „őse­ként” em­lí­ti az is­mert ma­gyar nép­dalt: „Ka­szab And­rás megy a rét­re, / Ve­le megy a fe­le­sé­ge. / Én vol­nék a fe­le­sé­ge, / Én men­nék ve­le a rét­re.” Va­la­mi ha­son­ló­val ta­lál­ko­zunk Tő­zsér em­lí­tett ver­sé­ben is, ami­kor (a húsz vég vász­nat te­re­ge­tő gaz­dag meny­as­­szony­ról) ezt ír­ja:
„Mert ha az a vá­szon
csak há­rom vég vol­na
Gyöngy­vér, a gaz­dá­ja
most az enyém vol­na.”
Akár­csak a nép­dal­ban, a köl­tő itt is – ra­fi­nált mó­don – „be­le­hall­gat­ja” a vers­be sze­rel­mi val­lo­má­sát. Ady szá­má­ra sem volt is­me­ret­len ez a mód­szer, ő a ha­son­la­tot „vált­ja ki” ez­zel a meg­ol­dás­sal a Ten­ger­part, al­kony, kis ho­tel­szo­ba kez­de­tű ver­sé­ben, ami­kor ezt ír­ja: „Da­lol a ten­ger és da­lol a múlt.” Ez a köl­tői ki­fe­je­zés­mód, ami­kor – ahogy Ba­lázs Bé­la ír­ja – „a dol­go­kat mon­dom az ér­zés he­lyett, mely meg­lát­tat­ta ve­lem”, pol­gár­jo­got szer­zett a ma­gyar köl­té­szet­ben. A 19. szá­zad­tól ez a mód­szer – a leg­job­bak lant­ján (Pe­tő­fi, Arany, Ady) – a köl­tői ki­fe­je­zés­mód meg­úju­lá­sát se­gí­tet­te, s ezt a funk­ci­ót vál­lal­ja Tő­zsér­nél is. Bi­zony­sá­ga ez an­nak is, hogy (ko­rok­tól füg­get­le­nül) a nép­dal, a nép­köl­té­szet fe­lől is ve­zet út a köl­té­szet meg­úju­lá­sá­hoz. Ez a han­gu­lat jel­lem­ző a Sze­re­lem­si­ra­tó­ra, ahol a „Meg­kö­töm lo­va­mat / szo­mo­rú fűz­fá­hoz” ad­ja a vers mér­té­két, vagy a Vi­rág­sze­re­tőm­nek cí­mű, ahol a vers já­té­kos han­gu­la­ta és a „Gye­re, mentsd köl­tő­vé / ör­dög­ar­cú lel­kem” nép­me­sei mo­tí­vu­ma ural­ja a köl­tő ér­zé­se­it. Mond­hat­nánk azt is, „szö­veg­ként” ke­rül­nek ezek az ele­mek a vers­be, akár csak Ba­las­si Bá­lint­nál a tö­rök és ma­gyar szim­bo­li­ká­jú ver­sek/szö­ve­gek ese­té­ben. A „szö­veg” sze­re­pe, funk­ci­ó­ja azon­ban csak Tő­zsér ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban ér­té­ke­lő­dött fel egy el­fo­ga­dott új ká­non sze­rint. Val­lo­má­sos, ön­ma­gát ke­re­ső ver­sei kö­zül ki­emel­ke­dik a kö­tet­ből a Fér­fi­kor és a Fé­mek ide­je. Új színt visz­nek ezek a ver­sek a köl­té­sze­té­be. A Fér­fi­kor drá­mai erő­vel, át­élés­sel a hu­má­num esz­mé­nyét és a Jó­zsef Attila-i „a min­den­ség­gel mérd ma­gad” igé­nyét egy­szer­re fo­gal­maz­za meg. Nem „el­kö­te­le­zett” köl­tő akar len­ni, ha­nem olyan, aki túl­lát a „mai kocs­mán”. A „ját­szok a sors­sal / szembeköpősdit”, „Tö­vis let­tem, mert / fa­gyok ne­vel­tek”, „Jus­som a szó­ra, / igaz­ra, szép­re, / gye­hen­na­ol­tó / hűs em­ber­ség­re” stb. egy­ér­tel­mű bi­zony­sá­gai an­nak, hogy az örök em­be­rit fo­gal­maz­za meg. Ars po­e­ti­ca­ként is fel­fog­ha­tó üze­ne­té­ben Pe­tő­fi tü­ze vagy Ady dü­he egy­szer­re szó­lal meg. Koncsol Lász­ló sze­rint: „Az in­du­lat nem­zet­te, hord­ta ki és lök­te vi­lág­ra ezt a ver­set. Hi­ány­ba, űr­be szü­le­tett, prog­ram­nak, hogy ami nincs, le­gyen.” Eb­be a „nincs”-be Koncsol be­kó­dol­ja „a sza­bad­ság, egyen­lő­ség és test­vé­ri­ség hár­mas for­ra­dal­mi el­vét” is.12 Meg­győ­ző­dé­sünk sze­rint ez sem le­het ki­zá­ró ok ar­ra, hogy a ver­set az al­kal­mi („a köl­tő­re, nem­ze­dé­ké­re és a szo­ci­a­liz­mus ak­ko­ri gond­ja­i­ra jel­lem­ző”) vagy vélt mo­tí­vu­mok alap­ján ne a po­li­ti­kai/agi­ta­tív köl­té­szet­hez, ha­nem a val­lo­má­sos lí­ra ese­te­i­hez so­rol­juk. Nem két­sé­ges per­sze a kor­társ­nak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „a Mo­gor­va csil­lag­ban még min­dig a Fér­fi­kor ak­tív ma­ga­tar­tá­sa bi­zo­nyult meg­ha­tá­ro­zó ere­jű­nek. Tő­zsér kü­lön­ben is egy Pe­tő­fi­vel, Jó­zsef At­ti­lá­val és Il­­lyés Gyu­lá­val kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó for­ra­dal­mi vers­ha­gyo­mány­ból in­dult ki, ezért, no­ha fon­tos sze­re­pet ját­szott az an­to­ló­gi­á­ban és kö­tet­ben egy­aránt ol­vas­ha­tó őszi ver­se, az őszi vi­lág – őszi szem­mel, il­let­ve a meg­gyil­kolt fiú­test­vért si­ra­tó Fáj­da­lom, egyik sem tud­ta el­nyom­ni a fér­fi­as köl­tői prog­ra­mok, a tra­gé­di­ák oka­i­val is szem­be­sze­gü­lő ak­tív ma­ga­tar­tás ver­se­it.” Koncsol Lász­ló mu­tat rá ar­ra is, hogy a vers a ma­gyar nép­dal­ok­ból, nép­bal­la­dák­ból is is­mert fe­le­ző tí­zes (3:2/3:2 üte­me­zé­sű) for­má­ban író­dott, amely „eresz­ke­dő idő­mér­té­ké­vel a nyu­gat-eu­ró­pai rend­szer­be is beillik”.13 Rit­mus­ele­me­i­vel, han­gu­la­ti as­­szo­ci­á­ci­ó­i­val, a szó­kincs né­pi ele­me­i­vel, ple­be­ju­si szem­lé­le­té­vel, a Ju­hász Fe­renc­nél is gya­ko­ri szó­ös­­sze­té­te­le­i­vel (vi­rág­em­ber, tűz­láng, fagy­fe­gye­lem, vérmeleg, arany­gyep) egy­ér­tel­mű­en a mo­dern lí­ra út­ját jár­ja. Az sem vé­let­len, hogy a kö­tet több ver­sé­ben is ezt a for­mát al­kal­maz­za (Mo­gor­va csil­lag, Esz­mé­lés a Sa­jó part­ján, Ha­zai nap­ló stb.).
Kö­te­te utol­só cik­lu­sá­ban, kü­lö­nö­sen a Fé­mek ide­je vagy a Cre­do ut intelligam cí­mű ver­sé­ben nem­csak a „hin­ni sze­ret­nék” szán­dé­kát fo­gal­maz­ta meg, ha­nem for­mai meg­ol­dá­sa­i­val (lá­to­má­sok, az egyé­ni lel­tár exp­res­­szív lí­rai esz­kö­zei stb.), va­la­mint „Ady sá­tá­nos má­gi­kus­sá­gá­val, vö­rös-fe­ke­te szí­ne­i­vel, Jó­zsef At­ti­la tel­jes­ség­igé­nyé­vel”, a „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­must su­gal­ló vo­ná­sok­kal és ószö­vet­sé­gi könyör­telenségű eti­ká­val” – ahogy Görömbei And­rás ír­ta ró­la – a köl­tői vi­lág­kép erő­sí­té­sét is felvállalta.14 Ez a cik­lus (a ma­ga öt ver­sé­vel, a Mo­gor­va csil­lag vers­vi­lá­gát is ide­ért­ve) min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az avant­gárd for­mai ha­gyo­má­nyok és a vál­to­zás le­het­sé­ges irá­nya fe­lé is mu­ta­tott. Az­zal együtt, hogy a Hanka cí­mű ver­sé­ben a „vasnehéz sors az én sze­rel­mem” mel­lett a „sok igen” és „sok nem” meg a „Sze­ress ér­te, s tán ne sze­ress” já­té­kos el­lent­mon­dá­sá­val aka­rat­la­nul is Ady sze­re­lem­fel­fo­gá­sát is meg­idé­zi. A Sze­mek­ben is erő­tel­jes hang­súlyt kap­nak az ér­zé­sek meg az él­mé­nyek. Ezek kö­zött a tör­té­nel­mi múlt em­lé­kei is meg­je­len­nek, me­lye­ket szá­má­ra iga­zán csak a „sze­mek utó­pi­á­ja” fe­led­tet­het. „Gond­ja­im or­szág­gá nő­nek, / […] Most jön az iga­zi vizs­ga: / ver­se­im, fog­ja­tok ös­­sze” – ír­ja a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet (1967) be­ve­ze­tő ver­sé­ben. A „csil­lag­időt” meg az „ős­moz­du­lá­so­kat” erő­sí­ten­dő alig­ha vé­let­len, hogy elő­ző kö­te­te cím­adó ver­sét, a Mo­gor­va csil­la­got is a kö­tet élén ta­lál­juk. Re­mélt „gaz­dag elem­ző” kor­sza­kát elő­ző kö­te­té­ben az „or­szá­gos sze­ret­nék len­ni a hit­ben” (Fé­mek ide­je) gon­do­lat­tal elő­le­gez­te meg. Má­so­dik kö­te­té­ben „nem­csak új, szo­kat­lan ol­da­lá­ról mu­tat­ko­zik be, ha­nem köl­té­sze­te sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it is erő­tel­je­sen bi­zo­nyít­ja”. Az el­mé­lyült gon­do­la­ti lí­ra erő­tel­jes­sé vált köl­té­sze­té­ben, a „nincs”-től va­ló fé­le­lem űzi, és a lé­lek gör­csei, fáj­dal­mai is meg­je­len­nek ver­se­i­ben. Az ér­te­lem és az ér­ze­lem küz­del­mei is meg­ha­tá­ro­zó­vá vál­nak. „Az ér­te­lem lá­za­dá­sa (a lét el­len) for­má­ban is kö­vet­ke­ze­te­seb­bé te­szi, a nyel­ve­ze­te szi­kár, pon­tos és képiségében is változatos”.15
Ha ko­ráb­ban a min­den­sé­get az „Anyánk ké­pén a / vi­lág a rá­ma” je­len­tet­te, má­so­dik kö­te­té­ben jel­zés ér­té­kű a val­lo­más: „Szü­lő­föld, de ki­csi let­tél, / már vál­lig sem ér a temp­lom.” A köl­tő ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ka eb­ben a kö­tet­ben is meg­tar­tot­ta ugyan jus­sát az „igaz­ra, szép­re, gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség­re”, a várt fér­fi­kor köl­té­sze­te azon­ban még­sem egye­nes foly­ta­tá­sa a ko­ráb­bi­ak­nak, az elő­re jel­zett­nek. Ver­sei a ki­üre­se­dést és a ki­lá­tás­ta­lan­ság ér­ze­tét egy­szer­re kel­tik, job­bá­ra azon­ban még­is a va­ló­ság ta­la­ján mo­zog­nak. Nem vi­tás, ke­re­si a ki­tö­ré­si pon­to­kat, ta­lán ak­kor is, ami­kor „Reg­ge­len­te együtt sza­lon­ná­zunk / pa­pír­ból, én meg az örök is­ten”. „El­fogy­tak a tit­kok”, s nem vi­gasz­tal­ja, hogy „A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam / a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán”. „Vágy­ból áll ös­­sze” ver­se­i­ben a vi­lág, s az „üvöl­te­nek tes­tem­be ár­ván” meg­fo­gal­ma­zás nem a be­tel­je­sü­lés örö­me.
Az ön­ma­gát ér­tel­me­ző Tő­zsér sze­rint „má­so­dik in­du­lá­sa” a hat­va­nas évek kö­ze­pé­re esik, ek­kor érin­ti meg a „tel­jes­ség”, „a vi­lág­iro­da­lom, el­ső­sor­ban az avant­gárd-kí­sér­le­te­ző al­ko­tók” szel­le­me, olyan al­ko­tók, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, Zbigniew Her­bert, Miroslav Holub és Milan Rúfus hatása.16 Az új hang, ma­ga­tar­tás és for­ma­je­gyek két­ség­te­le­nül meg­ta­lál­ha­tók a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben, min­de­nek­előtt az ér­te­lem és az ér­ze­lem (e ket­tős űr) meg­úju­ló örök baj­ví­vá­sá­ban, a vál­tás azon­ban nem megy kön­­nyen. Nem­csak azért, mert „Ke­re­si ma­gát / a vég­te­len­ben”, s még­is a „négy fe­hér fal” és az ab­lak „vas­rá­csa” me­red rá, ha­nem azért is, mert a „csil­lag­idő” csak „perc­nyi kéjt szül” szá­má­ra, s a re­mélt „vál­tás” és lá­tás­mód sem szel­le­mi­sé­gé­ben, sem esz­kö­ze­i­ben ek­kor még nem állt ös­­sze. Ta­lán ez ma­gya­ráz­za a pa­naszt is, hogy: A köl­tő nem fe­lel („Ke­re­si ma­gát / fá­ban, fű­ben, / de min­den né­ma”). Úgy tű­nik, ver­se­i­ben jócs­kán vis­­sza­fo­gott az „új hang”, vis­­sza­fo­got­tak azok a for­ma­je­gyek, me­lyet/me­lye­ket egy ké­sőb­bi nyi­lat­ko­za­ta sze­rint az „avant­gárd-kí­sér­le­te­zők­nek” tu­laj­do­ní­tott.
A meg­úju­lás – a ver­sek ta­nú­sá­ga sze­rint – ezek­ben az évek­ben is a ma­gyar lí­ra haj­szál­gyö­ke­re­in ke­resz­tül ér­ke­zik hoz­zá. Ezra Pound igaz­sá­ga, „Ahol él az em­lék / ott­hon ott van” Tő­zsér­nél is ér­vé­nyes. Lé­nye­gé­ben ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy „kí­sér­le­te­i­ről” ko­ráb­ban (1978) ezt ál­la­pí­tot­ta meg: „Még a leg­sza­ba­dabb kí­sér­le­te­im­ben is ott van az a bi­zo­nyos va­la­mi, amit nép­sze­rűt­len, de an­nál meg­bíz­ha­tóbb szó­val re­a­liz­mus­nak ne­vez­het­nénk.” Ez a „ké­pes­sé­ge­it be­ha­tá­ro­ló adott­ság” – szán­dé­kai sze­rint – azt a „vers­esz­ményt” pró­bál­ta ki­tel­je­sí­te­ni, me­lyet Eliot és Ezra Pound nyo­mán így fo­gal­ma­zott meg: „a rész él­mé­nye he­lyett az egész él­mé­nyé­ből kell ver­set csinálni.”17 A „vál­to­zás” igé­nye ott volt a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban is. Csoóri Sán­dor pél­dá­ul „má­so­dik szü­le­té­sét” ezek­ben az évek­ben így jel­le­mez­te: „Amit sze­ret­tem, min­dent el­ha­gyok, / hogy vég­re sza­bad le­gyek.”
Tő­zsér mun­kás­sá­gá­ban a „mi­nő­sé­gi” iro­da­lom esz­mé­nye kez­det­től fog­va je­len van. Köl­té­sze­té­nek sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it (a bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­nált­sá­got, tra­gi­kus gyer­mek­ko­rát, „tö­vis­sé ne­velt” sor­sát) a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben is meg­ta­lál­hat­juk. Ab­ban a kér­dés­ben, hogy a kö­te­tet „ha­tár­kő­nek”, „mezs­gye­kő­nek” le­het-e te­kin­te­ni, el­té­rő­ek a vé­le­mé­nyek. Tény, hogy min­den­kép­pen más, erő­tel­je­sebb lí­rát kép­vi­sel ez a kö­te­te, mint az el­ső. A vál­tás, a vál­to­zás kér­dé­sé­ben (és ez ko­ráb­ban sem volt is­me­ret­len szá­munk­ra) a köl­tő „az Érin­té­sek cí­mű kö­te­tét (1972) te­kin­ti meg­ha­tá­ro­zó­nak, olyan­nak, mely­ben objektivizálódik a já­ték, s ha­tá­ro­zott je­lek mu­tat­nak a kül­vi­lá­gi je­len­sé­gek gro­teszk vagy mély gon­do­la­ti ábrázolására”.18 Ez a kö­te­te is két­sé­gek­től ter­hes: „Ki tud­ja itt, hogy / ki a lé­nyeg és / ki a lát­szat. / A jö­vő el­jön, / s be­fog min­dent, / A vá­rost, en­gem, / Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len” – ol­vas­suk a Vydrica 5.-ben. Sú­lyos, ne­héz ver­sei kö­zött em­lít­het­jük a csal­ló­kö­zi ár­vi­zet meg­örö­kí­tő Fut Csal­ló­köz cí­mű ver­sét, vagy az Éb­re­dést. A vál­to­zást, ki­tö­rést sür­ge­tő ver­sek szá­ma két­ség­te­le­nül meg­nőtt eb­ben a kö­tet­ben. „Tisz­tább per­ce­im­ben ér­tem a nincset” – ír­ja a Ki­ál­tás­ban, s nem­csak azt ér­zi, „Menny­dör­gő is­ten, fé­lek a nincstől, / add hogy ne le­gyek különvilág már”, ha­nem azt is: „A kör be­zá­rul, a vi­lág ró­lam / le­sza­kad…” A pa­nasz lé­nye­ge:
„Vi­lá­gom egy­re öntörvényűbb –
ahogy kí­nom nő, úgy for­dul vis­­sza
vi­lág­ra sza­bott öt ér­zék­szer­vem,
s mint a csi­ga­csáp, ma­gát ta­pint­ja.”
Akár­csak a Vá­laszt­ha­tó ha­lál (mely amo­lyan „sze­ré­nyebb” ős Ka­ján­nak is fel­fog­ha­tó), va­la­mint az Éb­re­dés cí­mű ver­sé­ben a köl­tő ha­da­ko­zik a ma­gán­­nyal, a ha­lál­lal meg a vi­lág­gal: a „fél egyen­let” sors­sal s az ok és oko­zat dol­ga­i­val. Sza­ka­dat­lan a küz­del­me a „de­ter­mi­nált va­ló­ság­gal” azért is, mert a „ha­lál van min­den éb­re­dés­ben”, és mint a „pók­nős­tény hím­jét: sze­re­lem­ből / fel­fal az új nap min­de­nes­től” (Éb­re­dés). Nem vé­let­len, hogy az Ars po­e­ti­ca mel­lett A vak em­ber és a köl­tők cí­mű ver­se is a mű­hely­gon­dok­kal fog­la­ko­zik. A köl­tő kér­dez és A köl­tő nem fe­lel cí­mű­ek pe­dig akár per­le­ke­dés­nek is be­il­le­nek Il­­lyés Gyu­la A köl­tő fe­lel (Kéz­fo­gás­ok, 1956) cí­mű ver­sé­vel vagy a Köl­tők egy­más közt cí­mű­vel (Dőlt vi­tor­la, 1965). A „köl­tő, előzd meg ko­ro­dat” vagy a „Nem le­het tisz­tes­sé­ges em­ber, / ki a vers­írást ab­ba­hagy­ja. / Az igaz­mon­dást hagy­ja ab­ba” gon­do­la­tok vél­he­tő­en le­egy­sze­rű­sí­tet­ték szá­má­ra a kér­dést. A köl­té­szet ügye az ő fel­fo­gá­sá­ban ezek­ben az évek­ben szá­má­ra egyet je­len­tett a „len­ni vagy nem len­ni” küz­de­lem vál­la­lá­sá­val. Nem­csak „kü­lön­vé­le­mé­nyét” fo­gal­maz­ta meg, ha­nem va­lós gond­ja­i­val is szem­be­néz: „kér­de­zem ma­gam s a / négy fa­lat: / Hol kez­dő­dik a / vo­nal, mit húz­tam, / s mért sza­kad meg, / ha meg­sza­kad?” A sors, vég­zet, élet és ha­lál gond­jai ezek, az ön­pusz­tí­tó ma­gány szi­no­ni­mái és a ve­le ví­vott küz­de­lem mo­tí­vu­mai, me­lyek­nek ős okai kö­zött a ki­ke­rül­he­tet­len fá­tum, a vég­zet­sze­rű­ség kí­sér­té­sei a leg­erő­seb­bek. A „Mi hát az em­ber?” (és mi a köl­tő?) kér­dé­sé­re vé­gül is a cím nél­kü­li zá­ró ver­se fe­lel: „Csúcs­ra ér­tem, de mi­cso­da csúcs ez? / Mö­göt­tem sem­mi, előt­tem sem­mi.” És a be­fe­je­zés, most már az el­ide­ge­ne­dés ha­mi­sí­tat­lan pe­csét­jé­vel:
„A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam
a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán.
Vágy­ból áll ös­­sze már min­den ver­sem,
üvöl­te­nek tes­tem­ben ár­ván.”
A min­den le­het­sé­ges ál­la­po­ta ez, mert „El­rom­lott ben­nem / a vi­lág rend­je” (Szé­gyen). Alig­ha szól­hat más­ról most már az „üvöl­tés”, mint az „új­ra­in­du­lás­ról” meg az „új­ra­kez­dés” kény­sze­ré­ről s az új ki­hí­vá­sok meg­sze­lí­dí­té­sé­ről.
Köl­tői és szel­le­mi út­ke­re­sé­sé­ben me­ré­szebb kí­sér­le­te­ző­nek mu­tat­ko­zik az Érin­té­sek (1972) cí­mű kö­tet­ben. Nem az egy­ér­tel­mű „ho­zsán­na” ese­tei ugyan ezek a ver­sek, egy ré­szük a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet ver­se­i­nek a foly­ta­tá­sai – a Kő­le­ge­lőn cik­lus né­hány ver­sé­re (ősz, Holt­pont, Meg­té­rés) gon­do­lunk –, azon­ban olyan re­mek­lé­se­ket is ta­lá­lunk, mint a Nagybátonyi ősz, Vál­to­za­tok az anya-fiú mo­tí­vum­ra vagy a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű. A Vál­to­za­tok… cí­műt Sze­pe­si At­ti­la „lí­rai po­lé­mi­á­nak” mond­ja Tol­nai Ot­tó­val („aki­nek Mál­na­kör cí­mű ver­se a ro­kon »freudi tételt« (az apa és lá­nya mo­tí­vu­mát) fo­gal­maz­za meg”). A Nagybátonyi ősz utol­só vers­sza­kát („A szél alatt reg­gel / fel­fe­dett ha­sú / tölgy­le­vél resz­ket / (Már rá­adás­nak / fo­gok fel min­den ver­set”) pe­dig a köl­tő ma­gá­ra ta­lá­lá­sa pil­la­na­tá­nak ér­zi, ez – sze­rin­te – át­ve­zet az Érin­té­sek cik­lus Ra­di­á­tor cí­mű nyolc­so­ro­sá­hoz, mely „meg­ad­ja az Érin­té­sek alap­han­gu­la­tát, sík­vál­tá­sai, át­té­te­les vers­be­szé­de, as­­szo­ci­á­ci­ói a mi­ni­a­tűr for­má­ban is olyan prob­lé­mák és gon­dok ter­hét hord­ják, mint em­ber és ter­mé­szet, em­ber és anyag, em­ber és em­ber bo­nyo­lult 20. szá­za­di vi­szo­nyai, s a for­ma […] itt har­mo­ni­ku­san ido­mul a han­gu­lat­hoz […], lé­nye­gé­ben te­hát: önmagához.”19
A köl­tő vi­lág­lá­tá­sa az Érin­té­sek cí­mű kö­te­te után két­ség­te­le­nül ös­­sze­tet­tebb, gon­do­la­ti­sá­ga pe­dig gaz­da­gabb lett. Olyan kor­sza­ka ez, ami­kor – ese­ten­ként – mint­ha az igaz­ság pusz­ta lé­te­zé­sét is meg­kér­dő­je­lez­te vol­na, meg­elő­le­gez­ve a Jean Baudrillard ál­tal ké­sőbb meg­fo­gal­ma­zott igaz­sá­got: „Ne hig­­gyük, hogy a va­ló­sá­gos va­ló­ság ma­rad, ha el­űzik az il­lú­zi­ó­ját”, vagy „az igaz­ság igaz­ság ma­rad, ha le­rán­tot­ták ró­la a lep­let”. Per­sze a poszt­mo­dern apos­to­lá­nak meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „az igaz­ság­nak nincs pusz­ta lé­te­zé­se”, s a „va­ló­ság­nak nincs ob­jek­tív va­ló­sá­ga”, Tő­zsért majd egy ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban „ej­ti ra­bul”, de a „kí­sér­tés” – ek­kor még a ké­tel­ke­dés jo­gán – ott fész­kelt a verssoraiban.20 Ta­lán azért is, mert tud­ja, hogy a köl­tő – Szil­ágyi Do­mo­kos sza­va­i­val él­ve – a „vég­te­len­nel ját­szó vé­ges”. Köl­té­sze­té­nek tár­gyi­as­sá­gá­val, ana­li­ti­kus lá­tás­mód­já­val és erős ké­pi ki­fe­je­ző­e­re­jé­vel olyan köl­té­szet­esz­mény von­zá­sá­ba ke­rült, me­lyet el­vont tár­gyi­as­ság­nak, „el­sze­mély­te­le­ne­dett” lí­rá­nak is szok­tak ne­vez­ni. A „vál­tás­nak”, a kor­sze­rű­sö­dés­nek ez a (tá­ja­in­kon) szo­kat­lan mód­ja kész­tet­te Grendel La­jost ar­ra, hogy („a ha­rag vil­lá­ma­i­nak” fel­té­te­lez­he­tő „lob­ba­ná­sa” el­le­né­re) is ki­nyi­lat­koz­tas­sa: „Tő­zsér Ár­pád a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet el­ső klas­­szi­ku­sa.” Egy­sze­rű­en azért, mert ez a „pá­rat­la­nul iz­gal­mas in­tel­lek­tu­á­lis köl­té­szet, amely fő­leg az Érin­té­sek cí­mű […] kö­te­te óta bon­ta­ko­zott ki”, új fe­je­zet kez­de­te a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­rá­ban. „Iro­dal­munk­ban Tő­zsér Ár­pád az el­ső gon­dol­ko­dó – ír­ta Grendel –, aki fel­is­mer­te, szá­munk­ra vég­ze­tes le­het, ha a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat lég­men­te­sen el­zár­juk a tér­sé­günk töb­bi iro­dal­má­ban zaj­ló fo­lya­ma­tok­tól. […] Mind a ma­gyar, mind a cseh és szlo­vák iro­da­lom ja­va még a hat­va­nas évek­ben meg­sza­ba­dult azok­tól a te­her­té­te­lek­től, ame­lyek a mo­dern­iz­mus­tól és a kor­társ vi­lág­iro­dal­mi áram­la­tok­tól igye­kez­tek el­szi­ge­tel­ni ben­nün­ket. A ka­puk te­hát a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra is nyit­va áll­nak. Mi kell hát ah­hoz, hogy va­la­ki ezen a ka­pun ki­lép­jen? Egy do­log biz­to­san: az, hogy ki is akar­jon lép­ni.” Grendel szá­má­ra egy­ér­tel­mű (ha tet­szik: ba­ná­lis) a vég­kö­vet­kez­tés: „Ver­set az ír­jon, aki köl­tő­ként lát­ja a va­ló­sá­got, te­hát a va­ló­sá­got úgy né­zi, hogy rész­le­te­i­ben az Egé­szet látja.”21

Nincs szó per­sze cso­dá­ról ab­ban a har­minc­nyolc (ezek két­har­ma­da öt- és ti­zen­két so­ros) ver­set tar­tal­ma­zó kö­tet­ben, me­lyet Tő­zsér az iro­da­lom asz­ta­lá­ra tett, in­kább ter­mé­sze­tes, tör­vény­sze­rű fo­lya­mat­ról. A mo­dern lí­ra le­he­tő­sé­ge­it ke­re­si, új táv­la­tok ke­rül­nek köl­té­sze­té­nek ho­ri­zont­já­ra. El­ső­sor­ban ér­zé­keny­sé­ge vizs­gá­zik, ahogy oda­fi­gyel a táj és a vi­lág dol­ga­i­ra. Olyan ver­sek sze­gé­lye­zik ezt az utat, mint A pa­pír part­ján, a Kő­le­ge­lőn, s leg­in­kább a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig, vagy az Éj­sza­ka cí­mű. „Nyers és vad és két­ség­beesett, mint a sa­rok­ba üt­le­gelt ál­lat kín­ja és dü­he” – ír­ta a kö­tet bo­rí­tó­lap­ján Koncsol Lász­ló. Ez az új hang ra­gad­ta meg Grendelt is, s en­nek alap­ján elő­le­ge­zi Tő­zsér szá­má­ra a „be­lé­pőt” – a „nagy csa­pat­ba”. Ha­mar­já­ban nem­csak azt fe­lej­ti el, hogy me­rész kí­sér­le­tek az el­ső köz­tár­sa­ság iro­dal­má­ban is vol­tak (Mi­há­lyi Ödön, Forbáth Im­re, Vozári De­zső stb.), ha­nem azt is, hogy a vál­tás, a vál­to­zás igé­nye ná­lunk is – köl­té­szet­ben és pró­zá­ban – a hat­va­nas évek­ben szin­te egyi­de­jű­leg ment vég­be. Ezért az út­ke­re­sés kény­sze­re sem le­he­tett „egy­sze­mé­lyes” tör­té­net, igaz, nem volt tö­meg­moz­ga­lom sem. A köl­té­sze­ti „te­re­pen” ott volt Cselényi Lász­ló, Zs. Nagy La­jos vagy Gál Sán­dor, akik nem ki­sebb buz­ga­lom­mal tet­ték a dol­gu­kat. Tő­zsér sze­ren­csé­je (Grendelt idéz­zük), hogy a „lét­köl­té­szet­nek a csa­pá­sa­in in­dult el, s ju­tott el az Érin­té­sek »fenomenológiai« lí­rá­ján ke­resz­tül az Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez nagy­sza­bá­sú lí­rá­já­hoz, amely­ben az ér­zé­ki-ta­pasz­ta­la­ti adott­sá­gok és a gon­dol­ko­dá­si ak­tus el­vá­laszt­ha­tat­la­nok im­már”. A Grendel ál­tal em­lí­tet­te kö­te­tek so­rát (ma már) to­váb­bi­ak­kal is ki­egé­szít­het­jük, me­lyek per­dön­tő­ek le­het­nek a vál­la­lás nagy­sá­gát il­le­tő­en is, mint­egy bi­zo­nyít­va, hogy Tő­zsér (év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb) va­ló­ban iga­zol­ta a „pró­fé­ci­át”: sport­nyel­ven szól­va hoz­ta a „pa­pír­for­mát”.
Meg­ra­ga­dó­an szép ver­se a kö­tet­nek a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű, mely­nek Ivan Meštroviè Jób-szobra az ih­le­tő­je. E vers kap­csán a mí­tosz meg­je­le­né­se a fon­tos. S ta­lán Ezra Pound (már ko­ráb­ban em­lí­te­tett) böl­cse­le­té­nek fel­is­me­ré­se is, mi­sze­rint „egy ol­dal vers töb­bet mond, mint hat ol­dal pró­za”, mert „gyö­ke­rei a mí­tosz­ba nyúl­nak”. Nem vé­let­len egyéb­ként, hogy ezek­ben az évek­ben a ki­sebb­sé­gi lí­rá­ban is pol­gár­jo­got szer­zett a mí­tosz. Az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ban Nagy Lász­ló és Ju­hász Fe­renc vol­tak a fő szál­lás­csi­ná­lói. A Jób-mítosz el­ső ha­zai meg­je­le­ní­té­se Tő­zsér Ár­pád ne­vé­hez fű­ző­dik. Zalabai Zsig­mond a mí­tosz (a szen­ve­dés, pró­ba­té­tel) ha­zai meg­idé­zői kö­zött em­lí­ti még Var­ga Im­rét, Gál Sán­dort, Zs. Nagy La­jost és Cselényi Lászlót.22
A Jób-mítosz előz­mé­nyei kö­zött ta­lán Szil­ágyi Do­mo­kos Meštroviè: Jób cí­mű ver­sét is em­lít­het­jük, mely az 1956–1971-es évek vers­ter­mé­sét fel­öle­lő (Saj­tó­ér­te­kez­let, 1972) kö­tet­ben je­lent meg. Szil­ágyi Do­mo­kos a lá­zon­gó Jóbot idé­zi elénk: „Egy csont-bőr, vén zsi­dó üvölt föl / egek­re a sze­mét­domb föld­ről.” Az „iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve”, a fáj­da­lom, a hű­ség és a szen­ve­dés mö­gött, az Úr­ral ví­vott ke­gyet­len konf­lik­tu­sa fo­gal­ma­zó­dik meg, imí­gyen: „Mit szá­mít, hogy, imád­va Té­ged, / meg­ér­he­tek négy nem­ze­dé­ket / […] de bár­mint tisz­tel­nek s sze­ret­nek / az em­be­rek: nem, nem pa­ran­csolsz, / nem, nem, nem az em­lé­ke­zet­nek!”
Tő­zsér Ár­pád Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­se (al­cím­ében: Ivan Meštroviè Jób-szobrához) ele­ve „át­ren­de­zi” a tárgy él­mé­nyét. Mon­da­ni­va­ló­ja sze­mé­lye­seb­bé vá­lik nem­csak az­zal, hogy az éb­re­dés pil­la­na­tai (a „Pa­pucs után mo­to­zó lá­bad”) szem­be­sí­tik az ár­tat­lan Jób szen­ve­dé­se­i­vel („A fel­kelt idő­ből / ös­vény­ként ága­zó ár­nyék”-kal), ha­nem az­zal is, hogy ki­tel­je­sít­se ko­ráb­bi el­ha­tá­ro­zá­sát, me­lyet ko­ráb­ban így fo­gal­ma­zott meg: „A köl­tői esz­kö­zök ne le­gye­nek har­sá­nyak, s a be­lő­lük szi­tá­ló fény olyan szög­ben hull­jon a tárgy­ra, hogy az egy­faj­ta csen­des ra­gyo­gást kapjon.”23 Va­ló­ban, a tárgy meg­vá­lasz­tá­sán s Jób szen­ve­dés­tör­té­ne­tén túl a „tárgy bel­ső te­ré­ben a köl­tő ar­ca de­reng”. Az ott­hon­tu­dat le­bon­tá­sá­nak igé­nye ko­ráb­bi kö­te­té­ben is fel­sej­lik, pon­to­sab­ban akár a Vydrica 5. cí­mű ver­sé­ben, mely­ben rend­kí­vül mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg a min­den­nap­ok kín­ját: „Esz­mé­le­ted is / vér­ből, ha­lál­ból, / kín­ból épül. / […] Nyers vagy, mint itt a / fa­lak­nak dön­tött / ut­ca­lány­ok, / pisz­kos asz­ta­lon / ki­dön­tött sör­ként / csil­log ál­mod. / […] Hol az édes táj? / Hol a gyer­mek­kor / anya-ál­mod? / Itt csak hal­szag van, / s ver­sed fa­lá­ban / rum szi­vá­rog. / Sör­gyár csö­röm­pöl / s be­teg tü­dő­ként / ne­on resz­ket, / de kü­lön kí­nod / s a vi­lág tán itt / érint­kez­nek.” És ezen az érint­ke­zé­si pon­ton „Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len”.
Tő­zsér a val­lo­má­sos tí­pu­sú köl­tők kö­zé tar­to­zik, így az Iro­dal­mi Szem­lé­ben 1971-ben meg­je­lent Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­sé­ben is egy élet­út ta­pasz­ta­la­ta­it, köl­tői pá­lyá­ja „pa­na­sza­it” is be­le­szö­vi az őt ih­le­tő Jób sor­sá­ba. Et­től lesz iga­zi és meg­is­mé­tel­he­tet­len az a vers­va­ló­ság, mely a szen­ve­dés­től a szü­lő­föld bé­ké­jé­ig ível. Erő­tel­jes me­ta­fo­rá­val, az „e tá­tott kő” meg­rá­zó ere­jű él­mé­nyé­vel mond­ja el, „Mi­lyen mes­­szi­re kel­lett jön­nöd / hogy meg­lásd ma­gad e tá­tott kő­ben / s rá­ta­lálj egy új / be­fe­lé tá­gu­ló táj­ra”. Elő­ször eb­ben a ver­sé­ben al­kal­maz­ta azt az elioti vers­mo­dellt, mely ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban (kü­lö­nö­sen a Mittel-korszak után) ural­ko­dó­vá vá­lik költészetében.24 A vers­szö­veg­ben in­tar­zi­a­sze­rű­en meg­je­le­nő do­ku­men­tum, idé­zet vi­lág­iro­dal­mi elő­ké­pe nem­csak az an­gol T. S. Eliotnál ta­lál­ha­tó meg, ha­nem jó­val ko­ráb­ban már a ma­gyar köl­té­szet­ből is is­me­rős. Ezt a mód­szert ese­ten­ként már Ba­las­si vagy Cso­ko­nai is al­kal­maz­ta. Egyéb­ként Tő­zsér­nél is a ven­dég­szö­veg „be­épí­té­sé­ről” van szó (Milan Rúfus szlo­vák köl­tő Okno [Ab­lak] cí­mű ver­sé­nek egy rész­le­te je­le­nik meg a vers­ben), mely nem­csak köz­ve­tí­tő fel­ada­tot vál­lal, ha­nem a köl­té­szet ha­tár­ta­lan­sá­gát és az em­be­ri sors­kö­zös­ség oszt­ha­tat­lan­sá­gát is pél­dáz­za. Tő­zsér szá­má­ra ez a „fel­fe­de­zés” nyi­tó­fe­je­ze­te a Milan Kundera ál­tal meg­fo­gal­ma­zott kö­zép-eu­ró­pai élet­ér­zés­nek, s az adott vers­ben pe­dig le­zár­ja a szen­ve­dés­tör­té­ne­tet, s sza­vak­ba ön­ti a köl­tő lí­rai val­lo­má­sát. A „Tu­dod, hon­nan jössz. Tu­dod, hogy hív­nak” nem­csak a „dis­­szo­nan­cia­él­mény” (Zalabai Zsig­mond) meg­ne­ve­zé­sé­nek az al­kal­ma, ha­nem a sors­vál­la­lás és a lét­ta­pasz­ta­lat, a „mit ér az em­ber” gon­do­la­tá­nak a meg­idé­zé­se is. A gyer­mek ide­gen nyel­vű meg­idé­zé­se, az „anya test­me­le­ge” és a szü­lő­föld va­ló­ság­nak hitt ál­ma te­szi a köl­tő szá­má­ra el­vi­sel­he­tő­vé a vál­lalt sor­sot. A sors­vál­la­lás pá­to­sza a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gát is fel­old­ja. A vers­ben meg­je­le­nő „él­ve­bon­co­lás” vagy az „anya test­me­le­ge” (érv­ként, em­lék­ként is) val­lo­más ér­té­kű, jel­zi azt is, hogy a köl­tő ma­gá­nyá­ban, me­ne­kü­lé­se­i­ben és jö­vőt ke­re­ső szán­dé­ká­ban ide­gen az ér­té­kek és a ha­gyo­má­nyok meg­ta­ga­dá­sa. A gol­go­tai úton („Hull rám a kék má­zas ég­ből / nagy csep­pek­ben az ecet”) az „anya­test” ujj­hegy­nyi-érin­té­se je­len­ti szá­má­ra az erőt és a bi­zo­nyos­sá­got. Azt is mond­hat­nánk, Rúfus vers­rész­le­te szá­má­ra az „Ige”, mert a „meg­vál­tás­tör­té­net­hez” a „Gyer­mek” pél­dá­ján ke­resz­tül ve­zet az út. „A kör­nye­ző űr ar­cán a tisz­ta­ság könny­csepp. Sok ez, vagy ke­vés? Mi a vá­la­szod? Az, hogy a gyer­me­kek el­al­vás előtt leg­alább uj­juk he­gyé­vel akar­ják any­juk tes­tét érin­te­ni.”
Va­ló igaz, ahogy Bata Im­re ír­ta: „a táj most be­fe­lé nyí­lott ki”, két­sé­ges vi­szont a kri­ti­kus ál­lí­tá­sá­nak má­sik fe­le, hogy „a szü­lő­föld odá­ig szű­kült, hogy már csak ujjhegy-érintésnyi”.25 „Vet­kőz­tesd le a sza­va­kat” – mond­ja Szil­ágyi Do­mo­kos a Bú­csú a tró­pu­sok­tól cí­mű ver­sé­ben, „mert min­den szín egy szó­ba fér”. A „le­vet­kőz­te­tett szó” meg­vál­tó ere­jé­ben min­dig ott a két­ség­beesett hit, az a „csak­”, mely – mint most is – csak­nem min­den. Az „ujj­hegy­érin­tés” – a gyer­me­ki pél­dá­zat sze­rint – a mér­he­tő (vagy: meg­ál­lí­tott) pil­la­nat, mely a szen­ve­dé­sek után meg­vál­tást, a re­mény­te­len­sé­gek szaharái után fényt, új eget, az ál­mod­ni is sza­bad re­mé­nyét is je­lent­he­ti. A „ma­gá­nyos” Tő­zsér, hos­­szú évek küz­del­me után, a „te­rem­tő” és „ter­mé­keny” ma­gány párt­já­ra állt, a „lé­lek bel­ső ívén át­ala­kult” (Bata Im­re sza­vai), s eb­ben a vál­tás­ban Jób – ha aka­rom – csu­pán ürügy, hogy „ko­runk mí­to­szát” meg­fo­gal­maz­za. A vers­mí­tosz gon­do­la­ta – a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség-tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­se szom­széd­sá­gá­ban – egy év­ti­ze­de ér­le­lő­dött Tő­zsér­nél. (Előz­mé­nye­ként a Ka­to­nák, a Meg­té­rés, az Európé mo­no­lóg­ja stb. cí­mű ver­se­ket em­lít­het­jük.) Ta­lán az sem vé­let­len, hogy a szó­ban for­gó vers elő­ször Ivan Meštroviè Jób-szobra előtt cím­mel (Iro­dal­mi Szem­le, 1971. 10. sz.) je­lent meg. Az Érin­té­sek cí­mű kö­tet­ben (ha tet­szik: funk­ci­o­ná­li­san) vál­to­zott meg a cím (Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig) és az al­cím (Ivan Meštroviè Jób-szobrához), je­lez­ve az „át­vál­to­zást”, me­lyet a köl­tői tu­dat re­giszt­rált, s amely­ben a meg­sze­mé­lye­sí­tett sors és a meg­szen­ve­dett szü­lő­föld egy­szer­re je­len­tett „nyi­tást” és új mi­nő­sé­get más ho­ri­zon­tok fe­lé. És ta­lán az sem mel­lé­kes, hogy a hor­vát Meštroviè szob­ra Tő­zsér szá­má­ra (jel­zés­sze­rű­en) tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai mély­sé­ge­ket tár föl, mely­ben vég­ső so­ron nem is a bib­li­ai tör­té­net a fon­tos, ha­nem az el­vesz­tett szü­lő­föld (a gol­go­tai út má­sa), me­lyet az anya és a gyer­mek te­het (ide­ig-órá­ig) el­vi­sel­he­tő­vé vagy meg nem tör­tént­té. Szil­ágyi Do­mo­kos­nál a vers utol­só ak­kord­ja­ként az em­lé­ke­zet­re ha­gyat­ko­zó uno­kák „az iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve / föl- s föl­üvöl­te­nek az ég­re”, Tő­zsér­nél az em­lé­ke­ze­tet fe­led­te­tő „érin­tés” és „ál­mo­dás” az egye­te­mes­sé nö­vő anya­kép­pel és a szü­lő­föld von­zá­sá­val vá­lik (a va­ló­ság „égi” má­sa el­le­né­re is) re­mén­­nyé, em­bert él­te­tő vi­gas­­szá.
Ta­lán nem erő­sza­kolt, ha idéz­zük – az am­bi­va­len­cia le­he­tő­sé­ge­i­ről – Tő­zsér (ké­sőb­bi) meg­ál­la­pí­tá­sát Szil­ágyi köl­té­sze­te kap­csán: „a köl­tő nem ott van, ahol a sza­vak je­len­té­se jel­zi a he­lyét, ha­nem va­la­hol máshol.”26 Ez az „als ob”, ez a „mintha”-költészet (me­lyet Tő­zsér a het­ve­nes évek vé­gé­re idő­zít Szil­ágyi köl­té­sze­té­ben) Tő­zsér­nél per­sze a ké­sőb­bi éve­i­ben tel­je­se­dik ki, „nyom­ele­me­i­ben” azon­ban már az Érin­té­sek cí­mű kö­tet Érin­té­sek cí­mű cik­lu­sá­nak rö­vid ver­se­i­ben is fel­fe­dez­he­tők. Nem túl­zás vi­szont azt ál­lí­ta­ni, hogy Tő­zsér Ár­pád em­lí­tett Jób-versében ta­lál­ta meg azt az adek­vát for­mát, amely jel­zés­sze­rű­en ott volt ko­ráb­bi ver­se­i­ben, így a lel­ki vál­sá­ga­it meg­ne­ve­ző Kő­le­ge­lőn cí­mű cik­lu­sá­nak ver­se­i­ben (köz­tük a gyak­ran el­lent­mon­dá­sos gnómikus tárgy­ver­sek né­me­lyi­ké­ben) is. „A fel­kelt idő­ből” ez is egy fény­su­gár, amely ké­sőbb sok­szo­ro­san „ka­ma­to­zik” szá­má­ra. Ve­le és ál­ta­la lesz az Érin­té­sek cí­mű kö­tet is mezs­gye­kő a köl­té­sze­té­ben, sőt ezen túl­me­nő­en a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra szlo­vá­ki­ai tör­té­ne­té­ben is.
Ver­sei, es­­széi, kri­ti­kai írá­sai ta­nú­sá­ga sze­rint egy új esz­mény­kép igé­nye, a lí­rai sze­mély­te­len­ség prob­lé­má­ja, a „Min­den Egész el­tö­rött” tit­ka­i­nak ke­re­sé­se, sőt té­te­les meg­fo­gal­ma­zá­sa már a het­ve­nes évek ele­jén ta­pasz­tal­ha­tó ná­la. A „vi­lág­idő” ke­re­sé­sét jel­zi az Egy­sze­mű éj­sza­ka cí­mű an­to­ló­gia be­ve­ze­tő­je, mely­ben az Új Symposion ih­le­té­sé­ben in­du­ló fi­a­ta­lok tö­rek­vé­se­i­re utal­va – Pi­linsz­ky nyo­mán – Simone Weil-t idéz­te: „Van a sze­mé­lyes, van a sze­mély­te­len és van a kol­lek­tív zó­na. Csak a sze­mé­lyes­ből le­het el­jut­ni a sze­mély­te­len­be, a kol­lek­tív­ból so­ha. Előbb sze­mé­lyes­sé kell vál­ni s az­tán át­lép­ni a sze­mély­te­len­be. Itt ta­nyáz­nak sze­rin­te az iga­zi nagy igaz­sá­gok, és min­den nagy mű a sze­mély­te­len­ség­ből táp­lál­ko­zik.” Bár az em­lí­tett an­to­ló­gi­á­ban lé­nye­gé­ben Tő­zsér elő­sza­va kép­vi­sel­te (el­mé­le­ti­leg) a „sze­mély­te­lent”, az a tény, hogy az Érin­té­sek (1972) meg­je­le­né­se után 1979-ig el­hall­ga­tott (il­let­ve egyet­len ver­set írt, a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­műt), ha nem is vál­ság­kor­sza­kot jel­zett (hisz ek­kor ír­ta a Ré­gi köl­tők – mai ta­nul­sá­gok cí­mű ta­nul­mány­kö­te­tét), min­den­kép­pen a „más­ság” je­gyei gyö­tör­ték. Ma már tud­juk – ép­pen az elő­szó ta­nú­sá­ga sze­rint –, hogy a „sze­mély­te­lent” ke­res­te. Elő­csa­tá­ro­zá­sa­i­nak ezt a gya­kor­la­tát a ké­sőb­bi évek­ben is foly­tat­ta, egy kis túl­zás­sal azt le­het­ne mon­da­ni, ha­ma­rabb újult meg (kri­ti­kái, es­­széi, ta­nul­má­nyai ta­nú­sá­ga sze­rint) „el­mé­le­ti­leg”, és csak ké­sőbb tör­tént a vál­tás, az új út ke­re­sé­se. Jel­lem­ző, hogy most is in­kább „se­reg­szem­lét” tar­tott ko­ráb­bi mű­vei fe­lett, s az­tán mond­ta ki a „hopp”-ot (a „Sic Rhodos, sic saltus!” min­tá­ja sze­rint).
A Ge­ne­zis (1979) cí­mű kö­te­te (az út­ke­re­sés so­rán) hasz­nos „pót­cse­lek­vés­nek” bi­zo­nyult: es­­szék, ver­sek, in­ter­júk tár­sa­sá­gá­ban vers­szár­ma­zás­tan­nak, ok és oko­za­ti ös­­sze­füg­gé­sek vizs­gá­la­tá­nak le­het­tünk a ta­núi. Kö­te­té­ről és egy­ben szán­dé­ká­ról egy be­szél­ge­tés so­rán így nyilatkozott:“Genezis akar len­ni: egy em­be­ri és köl­tői esz­mé­let ki­ala­ku­lá­sát, tör­té­ne­tét nyo­moz­za vis­­sza­fe­lé az idő­ben. S ter­mé­sze­te­sen a te­rem­tés kez­de­te is akar len­ni: ki­je­lö­li az ala­po­kat egy to­váb­bi ver­ses világépítéshez.”27 Ver­sei az új­ra­ér­tel­me­zés so­rán mi­nő­sé­gük­ben nem vál­toz­tak, ér­té­ke­sek azon­ban azok a val­lo­más ér­té­kű anya­gok, me­lyek a ver­se­ket s azok „kör­nye­ze­tét” ki­egé­szí­tik. A Ge­ne­zis Mó­zes öt köny­vé­re utal: „én is öt könyv­ben sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni az ál­ta­lam meg­élt s a meg­él­te­ken ke­resz­tül fel­fo­gott vi­lág­időt. Min­den újabb könyv az el­ső há­rom kö­te­tem más-más vo­nu­la­tá­hoz tér majd vis­­sza, éle­tem el­ső fe­lé­nek más-más ér­ze­lem- és fo­ga­lom­kör­ét pró­bál­ja ki­tel­je­sí­te­ni.” Raj­ta is mú­lott, hogy a „vi­lág­idő” meg a vál­to­zó vi­lág a köl­tői ön­meg­va­ló­sí­tás más lép­té­két és mér­té­két igé­nyel­te.
„Vi­tat­ko­zó alá­za­ta” (Koncsol Lász­ló ki­fe­je­zé­se) az „új utak kez­de­tén” szin­te iga­zo­lást adott szá­má­ra az erő­gyűj­tés­hez. Vál­to­zó köl­tői kor­sza­ka­i­ban min­dig a köl­té­szet és a kor fő prob­lé­mái iz­gat­ták, a Mittel-korszakkal kez­dő­dő­en (1982) pe­dig a mai ká­no­nok, a „mo­dern­nek len­ni min­de­nes­tül” új ér­tel­me­zé­se fog­lal­koz­tat­ja. Hogy ezek­ből a gon­do­la­tok­ból men­­nyi szólt a kor­nak, s men­­nyi az örök em­be­ri­nek vagy a di­vat­nak, azt ér­tel­met­len a vál­to­zó ko­rok és ká­no­nok ké­nye-ked­ve sze­rint mé­rics­kél­ni. Egy tény, a Fér­fi­kor cí­mű nagy ha­tá­sú ver­se a Kö­rök­ben (vá­lo­ga­tott ver­sek, 1985) még sze­re­pelt, a Négy ne­gyed­ből (ös­­sze­gyűj­tött ver­sek, 1999) azon­ban már ki­ma­radt. Pe­dig nem volt mit res­tel­ked­nie ér­te, mert nem az adott vi­lág har­so­ná­ja szólt be­lő­le, ha­nem az em­be­ri­ség­nek „el­kö­te­le­zett” köl­tő ma­kacs hi­te, őszin­te val­lo­má­sa. Úgy akart or­szá­gos len­ni a hit­ben, hogy az em­be­ri lé­te­zés, az er­köl­csöt vi­lág­gá ki­ál­tó köl­tő hi­té­vel ad­ta le név­jegy­ét, egy olyan kor­ban, ami­kor bá­tor­ság kel­lett a vers­be „öm­lött” sza­vak vál­la­lá­sá­hoz is. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ez a vers füg­get­le­nül at­tól, hogy hol „spáj­zol­ják”, nem­csak az Iro­dal­mi Szem­le in­dí­tó ver­se volt (1958), ha­nem Tő­zsér köl­tői be­lé­pő­je is, és még csak szé­gyen­kez­nie sem kell ér­te! Re­a­li­tás­ér­zé­ke egyéb­ként min­dig (ké­sőb­bi vég­le­tes kí­sér­le­tei ide­jén is) meg­óv­ta at­tól, hogy gond­ja­it, gyöt­rel­me­it ni­hil­lé fo­koz­za.
Köl­té­sze­té­nek új mi­nő­sé­ge­i­ről „miniönéletrajzában” (2004. no­vem­ber) azt ír­ja: „Mitteleurópában szü­let­tem, har­minc­öt éves ko­ro­mig – Goe­the re­cept­jé­nek meg­fe­le­lő­en – pes­­szi­mis­ta vol­tam, az­tán op­ti­mis­ta let­tem (ak­ko­ri­ban nő­sül­tem, s szü­le­tett két fi­am). Ma már megint in­kább pes­­szi­mis­ta va­gyok. A ver­se­im, tíz kö­tet­ben, ar­ról szól­nak, hogy mi­kor vol­tam (va­gyok) pes­­szi­mis­ta, ill. op­ti­mis­ta; az es­­szé­im, ta­nul­má­nya­im má­sik tíz kö­tet­ben meg ar­ról, hogy né­ha köl­tő­nek, oly­kor mű­for­dí­tó­nak, más­kor szer­kesz­tő­nek, megint más­kor meg ta­nár­nak gon­do­lom ma­ga­mat.” Van per­sze olyan kor­sza­ka is, ami­kor vér­be­li kri­ti­kus­ként je­lent­ke­zik. Az Egy szem­lé­let el­len (1963) cí­mű vi­ta­in­dí­tó­já­ban már ko­ráb­ban je­lez­te, hogy a mo­dern esz­té­ti­ka kö­ve­tel­mé­nye­it kö­ve­ti, s a Fábry-féle „va­ló­ság­iro­da­lom­mal” szem­ben szá­má­ra az „iro­da­lom va­ló­sá­ga” a meg­ha­tá­ro­zó. Ter­je­del­mes ta­nul­mány­ban (A lí­rai val­lo­más ho­gyan­ja, 1969) val­lat­ja kor­tár­sai ver­se­it. A mo­dern lí­ra te­o­re­ti­ku­sa­i­nak szám­ta­lan gon­do­la­tát tart­ja kö­ve­ten­dő­nek, s ezt fej­ti ki Az iro­da­lom va­ló­sá­ga (1970) cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­ben is. A lí­rai sze­mély­te­len­ség esz­té­ti­ká­já­ról (mely­ből a „nagy köl­té­szet” táp­lál­ko­zik) Eliottal vall­ja, hogy a mo­dern köl­tő „egye­te­mes­sé és sze­mély­te­len­né” vál­toz­tat­ja „sze­mé­lyes és ma­gán­szen­ve­dé­se­it”.
Ké­sőb­bi kö­te­te­i­ben a lé­te­zés te­re kö­zép-eu­ró­pa­i­vá tá­gul, em­be­ri, tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek s kü­lön­bö­ző műnemek épül­nek be köl­té­sze­té­be. Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez (1982) cí­mű kö­te­té­nek Mittel-ciklusa új kor­szak­ha­tárt je­lez köl­té­sze­té­ben. A kö­tet­cím Ma­dách Tra­gé­di­á­já­ra utal (Kep­ler és Szenczi Mol­nár fik­tív pár­be­szé­de), mely­ben a köl­tő meg­ál­mod­ta a Tra­gé­dia hi­ány­zó „ma­gyar szí­nét”. A kö­tet egy­ér­tel­mű át­me­net a „köz­tes-lét­hez”, mely Mittel úr köz­pon­ti prob­lé­má­ja lesz. Mittel úr „nem csu­pán né­hány vers fő­sze­rep­lő­je, ha­nem szim­bo­li­kus, ös­­sze­tett fi­gu­ra, a tő­zsé­ri kö­zép-eu­ró­pai transzfinit lét­él­mény ér­zé­ki, szem­lé­le­tes for­má­ban va­ló meg­je­le­ní­té­se” (Pé­csi Györ­gyi). A cik­lus hő­se nem ki­sebb­sé­gi író, s élet­ér­zé­se sem ki­sebb­sé­gi, ha­nem kö­zép-eu­ró­pai. A „mittelség” je­gye­it olyan jel­leg­ze­te­sen kö­zép-eu­ró­pai írók­ban ta­lál­ta meg, mint Danilo Kiš, Zbigniew Her­bert és Mé­szöly Mik­lós. A ra­ci­o­ná­lis­sá és ér­zé­ki­vé vá­ló köl­tő szem­be­for­dul a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kai meg­ol­dá­sok­kal, „iro­ni­zál és depoétizál”, s köz­ben egy ré­gibb ha­gyo­mányt éb­reszt, a fi­lo­zo­fi­kus köl­té­szet ha­gyo­má­nyát (Odorics Fe­renc). Kö­te­te és az azt kö­ve­tők (Tör­té­ne­tek Mittel úr­ról, a gom­bá­ról és a ma­gán­va­ló­ról, 1989; a Finnegan ha­lá­la, 2001; Ta­nul­má­nyok köl­tő­port­rék­hoz, 2004) egy­ér­tel­mű­en jel­zik, hogy a köl­tő ki­lé­pett a ki­sebb­sé­gi „kör” szo­rí­tá­sá­ból az egye­te­me­sebb lé­te­zés, a kö­zép-eu­ró­pai gon­do­lat és szel­le­mi­ség irá­nyá­ba, ahol Danilo Kiš és Zbigniew Her­bert mel­lett Robert Musillal, Vla­di­mír Holannal, Mé­szöly Mik­lós­sal, Ne­mes Nagy Ág­nes­sel, ¼ubomír Feldekkel ke­rül­het egy tár­sa­ság­ba.

Rövid URL
ID1699
Módosítás dátuma2016. június 21.

Csanda Sándor: Ethey Gyula helytörténet-írói tudományos munkássága

A Nem­ze­ti Kulturában Alapy Gyu­lán kí­vül Ethey Gyu­la pub­li­kált a leg­töb­bet; a lap­ban egész könyv­re va­ló ta­nul­má­nya je­lent meg, a leg­több Vágvölgyi kró­ni­ka cím­mel. Ezt...
Bővebben

Részletek

A Nem­ze­ti Kulturában Alapy Gyu­lán kí­vül Ethey Gyu­la pub­li­kált a leg­töb­bet; a lap­ban egész könyv­re va­ló ta­nul­má­nya je­lent meg, a leg­több Vágvölgyi kró­ni­ka cím­mel. Ezt a so­ro­za­tát 1934-ben kezd­ték kö­zöl­ni, s bi­zo­nyá­ra csak a fo­lyó­irat meg­szű­né­se mi­att nem foly­tat­hat­ta. Dol­go­za­tai 1936-ban könyv­ben is meg­je­len­tek ugyan­ez­zel a cím­mel, ab­ban a nyom­dá­ban (Spitzer Sán­do­ré­ban), amely a fo­lyó­ira­tot is ki­ad­ta. A Nem­ze­ti Kulturában pub­li­kált foly­ta­tá­so­kat a könyv­vel ös­­sze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a gyűj­te­mény­nek nem­csak a vé­ge ma­radt ki a lap­ból, de ter­je­del­me­sebb köny­vé­ben Etheynek más cím­mel kö­zölt, rész­le­te­seb­ben ki­fej­tett ta­nul­má­nyai is meg­ta­lál­ha­tók, még­pe­dig a Ré­gi kas­té­lya­ink és a Köz­igaz­ga­tá­sunk múlt­já­ból cí­mű­ek (1933) vagy az Ada­tok a Vágvölgy bor­ter­me­lés­éhez és a Vágvölgyi ven­dég­fo­ga­dók és kocs­mák cí­mű­ek (1934). Ezek a könyv­ben rö­vi­dí­tett cím­mel ta­lál­ha­tók. Úgy lát­szik, a rész­let­ta­nul­má­nyok írá­sa köz­ben ala­kult ki az a kon­cep­ci­ó­ja, hogy mo­nog­rá­fi­át ír e té­ma­kör­ből, mert 1933-ban és 1934-ben elő­ször önál­ló cím­mel köz­li ta­nul­má­nya­it, majd ha­son­ló fe­je­zet­cí­mek­kel ta­gol­va a Vágvölgyi kró­ni­kát. A foly­ta­tá­sos köz­lést al­cí­mek­kel oszt­ja fe­je­ze­tek­re, ezek rö­vid ta­nul­má­nyok­nak is te­kint­he­tők. A köny­vet a fo­lyó­irat­ban meg­je­lent foly­ta­tá­sok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va azt lát­juk, hogy az egyes fe­je­ze­tek a lap­ban nem a könyv ele­jé­vel kez­dőd­nek, ha­nem az ér­de­ke­sebb­nek vélt vagy előbb fel­dol­go­zott prob­lé­ma­kö­rök­kel. A Nem­ze­ti Kulturában a Vágvölgyi kró­ni­ká­nak ös­­sze­sen tíz foly­ta­tá­sát kö­zöl­ték, s hogy a szer­ző köz­ben ír­ta a to­váb­bi­a­kat, az ab­ból is ki­de­rül, hogy ugyan­eb­ben a lap­ban má­sok­tól (Alapy, Haiczl Kál­mán) kö­zölt ada­to­kat is jegy­ze­tek­kel je­löl­ve fel­hasz­nál a ké­sőb­bi foly­ta­tá­sok­ban. A mű mo­nog­ra­fi­kus jel­le­gű, és lo­gi­ku­san csak a könyv­ben adott idő­rend­ben ér­té­kel­he­tő. Ethey előb­bi mun­kás­sá­gát is idő­rend­ben te­kint­jük át, mi­vel ko­ráb­bi mű­vei is ös­­sze­függ­nek a ké­sőbb ki­adot­tak­kal.
Ethey Gyu­la rész­le­tes élet­raj­zi ada­tai nem áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re, de a fon­to­sab­bak mű­ve­i­ben és a köz­ke­le­tű le­xi­ko­nok­ban is meg­van­nak. A Vi­seg­rád mel­let­ti Dömösön szü­le­tett 1878. no­vem­ber 18-án, Nyitrán, Alsószelezsényben és Csejtén élt, meg­halt Csejtén, 1957. ok­tó­ber 3-án. Amint mű­ve­i­ből is ki­tű­nik, Nyitrán járt is­ko­lá­ba, jo­got vég­zett Bu­da­pes­ten és Ko­lozs­vá­rott. A Nem­ze­ti Kulturában kö­zölt né­met nyel­vű re­zü­mék sze­rint 1920 előtt fő­szol­ga­bí­ró volt, Vágújhelyen mint „köz­bir­to­kos”. El­ső je­len­tő­sebb ta­nul­má­nyá­ban (Alsószelezsény tör­té­ne­te) alsószelezsényi 305 hol­das há­zi ke­ze­lés­ben le­vő bir­to­kát tün­te­ti fel, majd csejtei és vágújhelyi kú­ri­á­ját em­le­ge­ti. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te szü­lő­föld­jé­nek vi­dé­ke: a Vág, a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak kör­nyé­ke. Szá­mos cseh­szlo­vá­ki­ai és ma­gyar­or­szá­gi lap­nak a mun­ka­tár­sa: Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, Nem­ze­ti Kultúra, Hír­adó, Ko­má­ro­mi La­pok, Nyitravármegye, de a bu­da­pes­ti Történetírás2 és a Századok3 ha­sáb­ja­in, va­la­mint a Slovenská uèená spoloènos (Szlo­vák Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság) fo­lyó­ira­tá­ban, a Historia Slovacában4 is pub­li­kált. Ro­ko­na volt a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi Je­szensz­ky csa­lád­nak; Vágvölgyi kró­ni­ka cí­mű köny­vé­nek ele­jén gyász­ke­ret­be fog­lal­va ez az aján­lás ol­vas­ha­tó: „A vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett só­go­rom, Je­szensz­ky Ist­ván hon­véd­zász­lós hő­si em­lé­ké­nek!” Vágújhelyhez kö­tő­dik két tár­szer­zős ta­nul­má­nya is.5 A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék cí­mű dolgozata6 kü­lön­le­nyo­mat­ként is meg­je­lent (Bu­da­pest, 1942, 66 p.).
Va­la­men­­nyi köny­vét Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa után ír­ta: Alsószelezsény tör­té­ne­te (Bu­da­pest, 1922), Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak (Nyitra, 1926), Vágvölgyi kró­ni­ka (Ko­má­rom, 1936), A Zoborvidék múlt­já­ból (Nyitra, 1936), A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa (Po­zsony, 1941), A csejtei ura­da­lom éle­te (Bu­da­pest, 1943). Ez utób­bi könyv­tá­ra­ink­ban nem ta­lál­ha­tó.
Az Alsószelezsény tör­té­ne­te rö­vid, váz­la­tos fa­lu­mo­no­grá­fia (47 p.). Mint ké­sőb­bi hely­tör­té­ne­ti mo­nog­rá­fi­á­it, ezt is fe­je­zet­cí­mek te­szik át­te­kint­he­tő­vé: A fa­lu ka­to­li­kus temp­lo­ma, Az is­ko­la tör­té­ne­te, A ha­tár, A vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sa, A bir­to­kos csa­lá­dok. A föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dés, a ha­tár le­írá­sa ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is elő­re ke­rül. A Felsőszelezsénnyel egy­be­épült, Aranyosmarót mel­let­ti köz­ség Ethey ide­jén (1921-ben) S¾ažany né­ven 507 la­kost szám­lált, s köz­tük mint­egy két tu­cat­nyi volt kú­ri­á­val ren­del­ke­ző ne­mes. A kró­ni­ka­sze­rű le­írás­hoz a Bars me­gyé­re vo­nat­ko­zó ki­ad­vá­nyo­kat, csa­lá­di le­vél­tá­ra­kat és sa­ját meg­fi­gye­lé­se­it hasz­nál­ja fel. Stí­lu­sa in­kább el­be­szé­lő jel­le­gű, mint az adat­köz­lő Alapyé: „A vi­lág­tól én sem ma­rad­hat­tam el, egyik beltelkemet el­ad­tam a fa­lu bí­ró­já­nak, a má­si­kat par­cel­láz­tam épí­té­si cé­lok­ra. De az épít­ke­zés­nek nem a föld­hi­ány, ha­nem az anya­gok óri­á­si ára áll út­já­ban; egy 300 négy­szög­öles te­lek­nek árán nem le­het egy aj­tó­nál töb­bet vá­sá­rol­ni.” Po­zi­ti­vis­ta tör­té­net­írá­sa gyak­ran pá­ro­sul pat­ri­ar­ká­lis hu­mor­ral és nép­szem­lé­let­tel. Mi­vel szlo­vá­kok lak­ta vi­dé­ken élt, jól be­szél­te a nyel­vet, s mint más mű­ve­i­ben, eb­ben is ere­de­ti­ben idé­zi a cseh és szlo­vák nyel­vű ok­ira­to­kat. Szlo­vák idé­ze­te­ket is be­le­sző a szö­ve­gé­be; a ve­le ro­kon ma­gyar szár­ma­zá­sú ne­me­sek­ről ál­la­pít­ja meg: „A fel­vi­dé­ki ma­gyar fa­mí­li­ák szí­ve­sen be­szél­tek szlo­vá­kul, s a szár­ma­zást jel­lem­ző szky vég­ze­tű csa­lá­dok­ról Szirmay An­tal fel­je­gyez­te: Radvánszky – Mednyánszky – Szterjenszky – Je­szensz­ky, tito všeci dobre vedja po slovensky.” Kis köny­vé­ben több­ször em­le­ge­ti az Alsószelezsényben la­kó Bodó csa­lá­dot, és so­kat idéz csa­lá­di le­vél­tá­ruk­ból. Eb­ből a Bodó-levéltárból kö­zöl do­ku­men­tu­mo­kat a Nem­ze­ti Kultúrában Bodó Pé­ter is, aki a le­xi­ká­lis ada­tok sze­rint az Erdődy-ura­da­lom nyu­gal­ma­zott jó­szág­kor­mány­zó­ja, s ered­mé­nye­sen mű­kö­dött Pöstyén für­dő fej­lesz­té­se te­rén.
Az ön­mű­ve­lés­sel egy­re jobb hely­tör­té­nés­­szé vá­ló Ethey kö­vet­ke­ző mo­nog­rá­fi­á­ja már lé­nye­ge­sen szak­sze­rűbb s rész­le­te­sebb az előb­bi­nél. A Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak el­ső fe­je­ze­té­ben (A leg­ré­gibb idők­től Csák Má­té ha­lá­lá­ig) meg­em­lí­ti, hogy Csejtén ró­mai edény­da­ra­bo­kat ta­lál­tak, „ma­gam pe­dig Veszpesianus csá­szár­nak ezüst pén­zét őr­zöm, me­lyet Szer­da­he­lyen (Horná Streda) ta­lált egy föld­mű­ves…” Majd azt bi­zony­gat­ja, hogy Ujhelyt és a kör­nye­ző fal­va­kat szé­ke­lyek ala­pí­tot­ták, aki­ket Szent Lász­ló te­le­pí­tett ide. Az it­te­ni szé­ke­lyek­kel más mun­ká­i­ban is fog­lal­ko­zik, a Vágvölgyi krónikában7 pél­dá­ul a hely­ne­vek ha­son­ló­sá­gá­ra utal­va azt ál­lít­ja – té­ve­sen –, hogy az er­dé­lyi szé­ke­lye­ket is in­nen te­le­pí­tet­ték mai la­kó­hely­ük­re.
A má­so­dik fe­je­zet (Csák Má­té ha­lá­lá­tól a tö­rök vi­lág vé­gé­ig) a könyv egyik leg­job­ban meg­írt ré­sze. Lát­szik, hogy a szer­zőt – ha­son­ló­an mint Alapyt és Haiczl Kál­mánt – erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a tö­rök­dú­lás, s a le­vél­tár­ban is gaz­dag anya­got ta­lált eh­hez a té­má­hoz. A fe­je­zet ele­jén el­mond­ja, hogy Zsig­mond ki­rály 1388-ban a len­gyel szár­ma­zá­sú Stibor vaj­dá­nak ad­ta Új­helyt (ne­vé­nek ak­ko­ri vál­to­za­ta: Vyhel). 1430-ban hu­szi­ták tör­tek a vi­dék­re, s an­­nyi­ra pusz­tí­tot­tak, hogy „Po­zsony és Nagy­szom­bat kö­zött jó­for­mán egy ház sem ma­radt épen”. A hu­szi­ták ak­kor, majd 1449-ben is be­vet­ték a vá­rat. A ké­sőbb Cseh­or­szág­ban meg­vert hu­szi­ták egyik ve­zé­re, Jan Švehla se­re­gé­vel Ma­gyar­or­szág­ra jött, 1466-ban Kosztolányban épí­tett tá­bort, s in­nen pusz­tí­tot­ta, sa­nyar­gat­ta az egész vi­dé­ket. Má­tyás ki­rály ha­dai azon­ban be­vet­ték Kosztolányt, a me­ne­kü­lő Švehlát pe­dig el­fog­ták és fel­akasz­tot­ták. A tö­rök hó­dí­tók több­ször is por­tyáz­tak ezen a tá­jon: elő­ször 1530-ban, majd 1599-ben („va­la­mi száz­ezer tö­rök éget­te a Vág völ­gyét, s Új­helyt is felgyújtá”). Amit a tö­rök meg­ha­gyott, azt „Bocskay haj­dúi tet­ték tönk­re”. A nyo­mor­gó la­kos­ság II. Fer­di­nánd fel­men­tő csa­pa­ta­it vár­ta, s 1624-ben meg is ér­kez­tek szö­vet­sé­ge­sei, a Len­gyel­or­szág­ból ide ho­zott ko­zá­kok, akik azon­ban épp­úgy ga­ráz­dál­kod­tak, mint az el­len­ség.
III. Fer­di­nánd csá­szár 1648-ban kelt ado­mány­le­ve­lé­ben Tóth-Újhelynek ne­ve­zi a vá­rost, esze­rint a 15. szá­zad ele­je óta a szlo­vák la­kos­ság volt itt túl­súly­ban. Amíg Nyitrát a tö­rök tar­tot­ta meg­száll­va, a vár­me­gye köz­gyű­lés­ét több­ször is Vágújhelyen tar­tot­ták. A fe­je­zet vé­gén a szer­ző em­le­ge­ti Petrovitz (Petrovics) Már­ton vágújhelyi ne­me­si le­ve­lét, pa­te­ti­kus, Pe­tő­fit di­cső­í­tő so­rok­kal zár­va fej­te­ge­té­se­it. Petrovicsék vágújhelyi meg­te­le­pe­dé­se kér­dé­sé­ben ké­sőbb is buz­gón ku­tat, s a Nem­ze­ti Kultú­rában köz­zé­tett cikkében8 egy tornóci ta­nú­val­lo­más­ra hi­vat­koz­va ál­lít­ja, hogy a köl­tő csa­lád­ja a vágújhelyi já­rás­ból szár­ma­zik. Dienes And­rás, a ki­vá­ló Pe­tő­fi-ku­ta­tó mu­tat rá ar­ra, hogy Ethey ez­zel az adat­tal, me­lyet ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is em­le­get, hos­­szú idő­re fél­re­ve­zet­te a Pe­tő­fi-ku­ta­tó­kat, mert az itt la­kó Petrovicsok nem a köl­tő ősei voltak.9
A kö­vet­ke­ző je­len­tős tör­té­nel­mi fe­je­zet (Vágújhely a ku­ruc vi­lág­ban) így kez­dő­dik: „II. Rá­kó­czi Fe­renc sza­bad­ság­har­cá­nak küz­del­me­i­ből vá­ro­sunk is ki­vet­te a ma­ga ré­szét. Sza­bad­ság­ra vá­gyó őse­ink ví­gan ku­ruc­kod­tak itt, míg a csá­szár több ezer fő­nyi ka­to­na­sá­got nem ül­te­tett a nya­kuk­ra.” A né­me­tek fel­gyúj­tot­ták Kochanovszky Im­re „uram há­zát (ahol most a ré­gi gyógy­szer­tár van), ami­től le­égett a vá­ros”. A bos­­szú­ra vá­gyó la­ko­sok üzen­tek Ocskay Lász­ló­nak, hogy a Besz­ter­cé­re vo­nu­ló né­me­te­ken „szí­ves­ked­jék el­ver­ni a port”. Rá­kó­czi „vil­lá­ma” raj­tuk is ütött, s a ku­ru­cok ké­sőbb be­vo­nul­tak Vágújhelyre. Rá­kó­czi fel­men­tet­te a vá­rost az adó­fi­ze­tés alól. A vál­ta­ko­zó ha­di­sze­ren­cse so­rán hol a ku­ru­co­ké, hol a la­ban­co­ké volt a hely­ség. 1708-ban Rá­kó­czi Barsonville fran­cia ez­re­dest küld­te Vágújhelyre kém­szem­lé­re. Az ez­re­des pon­to­san le­ír­ja a vár erő­dí­té­se­it és vé­dő­i­nek szá­mát, de új­ból be­ven­ni már nem tud­ták, mert a fe­je­de­lem „sze­ren­cse­csil­la­ga le­ál­do­zott”. A vár­me­gyé­ket a csá­szár irán­ti hű­ség­es­kü­re kö­te­lez­ték.
Az újabb idők cí­mű fe­je­zet­ben Ethey a na­pó­le­o­ni idő­ket és a vá­rost pusz­tí­tó tűz­vé­sze­ket em­le­ge­ti: „Az ut­cák ké­pe foly­ton vál­to­zott, az égett ge­ren­dák he­lyén új épü­le­tek emel­ked­tek, me­lyek­nek egyik dí­sze volt Bél Má­tyás ide­jé­ben Ghyllányi tá­bor­nok há­za.” Az ut­cák ne­vét a Vág ára­dá­sa­i­val ma­gya­ráz­za: a leg­ré­gibb a Bé­ka ut­ca, a leg­újabb rész a Luka (rét), mely ko­ráb­ban mo­csa­ras te­rü­let volt. A la­kos­ság szám­arány­ára idé­zi az 1882. évi hely­ség­név­tárt: „319 ház­ban 5162 la­kos él, túl­nyo­mó ré­szük szlo­vák anya­nyel­vű”, de nem em­lí­ti, mi­lyen nagy szá­za­lék­ban él­tek itt zsi­dók. Fé­nyes Elek 1851-ben ki­adott Ma­gyar­or­szág geographiai szó­tá­ra sze­rint 2495 zsi­dó val­lá­sú élt a vá­ros­ban, s ez más fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­hoz ha­son­lít­va igen nagy szá­za­lék­arányt je­lent. Egy pog­ro­mot vi­szont le­ír; esze­rint a fel­buj­tott tö­meg „Ven s židmi” (Ki a zsi­dók­kal) ki­ál­tás­sal bor­zal­mas rab­lást vitt vég­hez. Mik­szát­hos de­rű­vel idé­zi fel egyik őse sza­bad­ság­harc­be­li sze­rep­lé­sét: „Nagy­apám is el­ment a töb­bi­vel, és hí­ven har­colt Vi­lá­go­sig. Az­tán jött a szo­ká­sos ju­ta­lom: hon­véd­tiszt lé­té­re be­so­roz­ták az oszt­rák ár­má­di­á­ba köz­le­gény­nek, ahol fel is vit­te egé­szen – a káp­lár­sá­gig. Nem is hor­dott fű­zős ci­pőt hol­tá­ig, ne­hogy a bakkancsra em­lé­kez­tes­se.”
Az oszt­rák ura­lom cí­mű fe­je­zet­ben ha­za­fi­as bá­nat­tal em­le­ge­ti az 1849–1867 kö­zöt­ti nem­ze­ti el­nyo­mást. Az 1867-es ki­egye­zés­ről csak an­­nyi a mon­da­ni­va­ló­ja, hogy az új fő­szol­ga­bí­ró Csejtén szé­kelt, s csak 1885-ben köl­tö­zött át hi­va­ta­la Vágúj­helyre. Alapytól el­té­rő­en Ethey min­den köny­vé­ben kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel a köz­igaz­ga­tás­nak; er­re ta­lán szol­ga­bí­rói múlt­ja ösz­tö­nöz­te. A vá­ros köz­igaz­ga­tá­sá­nak rend­jét elő­ször Zsig­mond ki­rály ki­vált­ság­le­ve­le sza­bá­lyoz­ta. Esze­rint a vá­ros­nak jo­ga van bí­rót és es­küdt ta­ná­cso­so­kat vá­lasz­ta­ni, akik a pol­gá­rok pe­res ügye­it in­té­zik. A pol­gá­rok a vá­ros kö­rül két mér­föld­nyi te­rü­le­ten épít­kez­het­nek, a pa­ta­kon mal­mo­kat és posz­tó­ké­szí­tő mal­mo­kat lé­te­sít­het­nek. Az 1716. évi bí­ró­vá­lasz­tás jegy­ző­könyv­ét idéz­ve el­mond­ja, hogy a bí­ró évi tisz­te­let­dí­ja 12 fo­rint volt, de a vá­lasz­tá­si la­ko­ma 14 fo­rint­já­ba ke­rült. („Ha a bí­ró uram nem bír­ta az ebéd költ­sé­gét, el­szá­mol­ták a köz­sé­gi szám­adás­ban.”) A me­ző­vá­ros to­váb­bi tiszt­ség­vi­se­lői: es­küd­tek, jegy­ző, vá­ro­si ka­pi­tá­nyok, vá­sár­bí­ró, ka­ma­rá­sok, sző­lő­cső­szök, me­ző­őrök, er­dő­szol­gák. Vég­ren­de­le­tet a bí­ró és a notárius előtt ír­tak, s Ethey idé­zi egy cseh/szlo­vák nyel­vű, há­rom­száz esz­ten­dős vég­ren­del­ke­zés be­ve­ze­tő részét.10 A hi­va­ta­los ügyek le­írá­sa­kor gyak­ran szel­le­mes­ke­dik; az em­lí­tett vég­ren­de­let­hez hoz­zá­fű­zi: „Walowich (olv.: valovics) György a sze­gény di­á­kok­nak is tes­tált két egész tal­lért, ami jószívének ékes bi­zo­nyí­té­ka, és még szebb, ha a di­á­kok azt tény­leg meg is kap­ták.” Eb­ben a fe­je­zet­ben tár­gyal­ja a köz­egész­ség­ügy, a gyógy­sze­rek, az or­vo­sok és a só­hi­va­tal hely­ze­tét is.
Kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel Vágújhely pal­los­jo­gá­nak, konk­rét ese­te­ket idéz­ve a kín­val­la­tás­ról („tortura”), hó­hé­rok­ról, ves­­szőz­te­té­sek­ről, ki­vég­zé­sek­ről. A to­váb­bi fe­je­ze­tek­ben a vá­sá­ro­kat tár­gyal­ja: „a vágújhelyi mar­ha­vá­sá­ro­kat em­ber­em­lé­ke­zet óta szom­ba­ton, a ki­ra­ko­dó vá­sá­ro­kat pe­dig hét­főn tar­tot­ták.” A fő­té­ren állt a köz­sé­gi má­zsá­ló­ház. A vá­ros­nak vám­sze­dői jo­ga is volt, ezt Al­bert ki­rály még 1439-ben meg­erő­sí­tet­te. A vám­sze­dőt a ren­de­let az út kar­ban­tar­tás­ára, hi­dak épí­té­sé­re is kö­te­lez­te. A vá­ros tűz­ren­dé­sze­ti sza­bály­za­ta sze­rint tűz­vé­de­lem­re min­den pol­gár­nak har­minc fo­rin­tot kel­lett fi­zet­nie. Éj­jel éj­je­li­őrök jár­ták az ut­cá­kat, és min­den órá­ban el­éne­kel­ték az időt jel­ző mon­dó­ká­ju­kat: „Chvál každy duch Hospodina i Ježiše jeho syna. Uderila … hodina. Opatrite svetlo, ohen, aby nebyl lidem škoden, odpoèivajte s panem Bohem, Matce božej Vás offerujem!” (Sza­bad for­dí­tás­ban: Min­den lé­lek di­csérd az Urat, és az ő fi­át, Jé­zust. El­ütöt­te az … órát. Vi­gyáz­za­tok a fény­re és a tűz­re, hogy ne te­gyen kárt, nyu­god­ja­tok Is­ten­nel, az Is­ten Any­já­nak ajánl­lak ben­ne­te­ket!) Az ut­cán do­hány­zók­ra bün­te­té­sül 24 la­pá­tot ütöt­tek. 1874-ben ala­kult meg a vá­ros ön­kén­tes tűz­ol­tó-egye­sü­le­te, egy év múl­va vet­ték az el­ső fecs­ken­dőt. Kü­lön fe­je­zet­ben szól Ethey a ró­mai ka­to­li­kus pré­post­ság­ról (me­lyet még Stibor vaj­da ala­pí­tott), kü­lön az evan­gé­li­ku­sok­ról, majd a ka­to­li­kus temp­lom fel­épí­té­sé­ről. Szo­kat­lan, hogy a mű má­so­dik fe­lé­ben ír­ja le a me­ző­gaz­da­sá­got, ezt a re­gi­o­ná­lis tör­té­né­szek ál­ta­lá­ban elő­re, a táj le­írá­sa után szok­ták ten­ni. „A mi ha­tá­runk egyi­ke a leg­ter­mé­ke­nyeb­bek­nek az egész or­szág­ban” – ír­ja, majd hos­­szab­ban szól a vágújhelyi „bur­gun­di faj­ta” vö­rös­bor­ról. „Fon­tos cikk volt a ré­gi idők­ben a sáf­rány”, me­lyet fű­szer­ként hasz­nál­tak, és ös­­sze­gyűj­té­se nem kis mun­ká­val járt. Meg­em­lí­ti a sör­ár­pát, a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést, a mé­szár­szé­ke­ket és a szesz­gyá­ra­kat. A fe­je­zet vé­gén a me­ző­gaz­da­sá­gi cse­lé­de­ket és bé­re­se­ket em­lít­ve jegy­zi meg, szo­ci­á­lis hely­ze­tük rész­le­te­zé­se nél­kül: „Bé­res a ter­mé­szet­ben va­ló fi­ze­té­sen kí­vül éven­te nyolc fo­rint kész­pénzt, kék szí­nű nad­rá­got, nad­rág­szí­jat és ka­la­pot ka­pott. Ak­kor eb­ből meg le­he­tett él­ni.”
A kocsmáltatás cí­mű fe­je­ze­tet úgy ve­ze­ti be, hogy ré­gen nem volt vas­út, ezért az uta­zó gyak­rab­ban be­tért az út mel­let­ti kocs­má­ba. Ital­mé­ré­si jo­ga volt a he­lyi pré­post­nak is, ami szá­má­ra je­len­tős jövedelemkiegészítést je­len­tett: „In­ni amúgy is sze­ret­tek a mu­la­to­zók, ha pe­dig szent cél tá­mo­ga­tá­sá­ra le­he­tett bort ren­del­ni, ak­kor min­den­ki meg­tol­dot­ta egy-két pint­tel a na­pi ada­got.” Rész­le­te­sen szól a ke­res­ke­de­lem­ről és az ipar­ról s ezen be­lül a pré­post­ság mal­ma­i­ról – no­ha újat nem mond ró­luk, mert más vá­ro­sok­ban is ha­son­lók vol­tak –, me­lyek­ből há­rom is volt a vá­ros­ban. A szer­ző 1700-tól kezd­ve fel­so­rol­ja a rab­bik név­so­rát és a ne­ve­ze­te­sebb he­lyi zsi­dó sze­mé­lyi­sé­ge­ket. („Vágújhely kü­lön­le­ges­sé­gét ké­pez­te, hogy a ci­gány ze­ne­ban­dát zsi­dó mű­vé­szek­ből ál­ló tár­sa­ság pó­tol­ta.”) Az utol­só fe­je­ze­te­ket (A vi­lág­há­bo­rú, A vágújhelyi já­rás) már for­rá­sok jel­zé­se nél­kül, ta­pasz­ta­la­tai és a lá­tot­tak-meg­él­tek alap­ján ír­ja le. Fel­tű­nő, hogy a há­bo­rú ecse­te­lé­se­kor nem ér­zi át a ka­taszt­ró­fát, csak a ren­del­ke­zé­se­ket és az el­eset­tek név­so­rát köz­li ábé­cé­rend­ben. Az 1918. évi ös­­sze­om­lás cí­mű fe­je­zet­ből töb­bek kö­zött meg­tud­juk, hogy a há­bo­rú vé­gén Nyitra me­gye tiszt­vi­se­lő­je lett: „Es­te­fe­lé ja­vá­ban fo­lyik a rab­lás, ek­kor ér­ke­zik Nyitrára a je­len­tés, hogy a já­rás szol­ga­bí­rá­ja kö­te­les­sé­ge tel­je­sí­té­se köz­ben el­esett. Az al­is­pán szo­bá­já­ban én lé­pek a te­le­fon­hoz s meg­ren­dül­ve hal­lom, hogy Kubinyi Jó­zsef nincs töb­bé az élők so­rá­ban.”
Mint­egy füg­ge­lék­ként, rö­vi­den szól a szom­szé­dos vá­rak­ról: Beckóról, Berencsről, Temetvényről, Bá­tho­ri Er­zsé­bet kas­té­lyá­ról és az el­tűnt erő­dít­mé­nyek­ről. Ezek váz­la­tos, Vágújhely tör­té­ne­té­hez ké­pest arány­ta­la­nul rö­vid in­for­má­ci­ók, né­me­lyi­ket azon­ban (Temetvény, Csejte, Beckó stb.) ki­bő­vít­ve rész­le­te­seb­ben tag­lal­ja kö­vet­ke­ző mű­ve, a Vágvölgyi kró­ni­ka be­fe­je­zé­sé­ben. Szá­mos le­írá­sa pa­te­ti­kus és lo­kál­pat­ri­ó­ta szí­ne­ze­tű: „Van­nak he­lyek, me­lye­ket az Is­ten is vár­nak te­rem­tett. Ilyen a beckói szik­la, mely a sík­ság­ból ki­emel­ked­ve büsz­kén vi­se­li há­tán a ré­gi vár­nak fes­tői rom­ja­it… Stibor vaj­da ki­vá­ló vi­téz volt… s ma­ga ro­hant fel az ost­rom­lét­rán, hol két seb­ből vé­rez­ve vit­te di­a­dal­ra zász­ló­ját Nyitra bás­tyá­in.” A vá­ra­kat jó­részt pub­li­kált, ala­po­sabb for­rás­ki­ad­vány­ok alap­ján is­mer­te­ti, s ezt jel­zi is: Berencsváralja tör­té­ne­tét pél­dá­ul „nagy­já­ból le­ír­ja vár­me­gyénk mo­nog­rá­fi­á­ja”. For­rá­sai közt több­ször em­lí­ti is­me­rő­sei csa­lá­di le­vél­tá­rát, sa­ját gyűj­té­sét, oly­kor jel­zés nél­kü­li ira­to­kat; eze­ket így ada­tol­ja: „ere­de­ti­je ná­lam”, „Koronthály csa­lád irat­tá­rá­ban”, „Re­vicz­ky csa­lád irat­tá­rá­ban”, „A Bodó csa­lád le­vél­tá­rá­ban”.

Ethey ala­po­sabb mű­ve a Vágvölgyi kró­ni­ka, mely­ről már em­lí­tet­tük, hogy a Nem­ze­ti Kultúrában előbb kü­lön­bö­ző cím­mel írt ta­nul­má­nyok­ban je­lent meg, majd ugyan­ez­zel a cím­mel jó­részt meg­je­lent foly­ta­tá­sok­ban. A könyv leg­na­gyobb ré­sze szó sze­rint egye­zik a lap­ban kö­zölt­tel, s va­ló­szí­nű­leg a tel­jes anya­got pub­li­kál­ta vol­na a fo­lyó­irat­ban, ha az 1935-ben Alapy sú­lyos be­teg­sé­ge mi­att meg nem szű­nik. A könyv kon­cep­ci­ó­ját a pub­li­ká­lás so­rán ala­kí­tot­ta ki, ám ele­jé­re nem az el­ső köz­lé­sek, ha­nem a II. év­fo­lyam 299. lap­já­tól kez­dő­dő fe­je­ze­tek ke­rül­tek: A völgy föld­al­ka­ta, A szarvasmarhatenyésztés, A juh­te­nyész­tés, A ser­tés­te­nyész­tés, A kecs­kék, Ba­rom­fi­te­nyész­tés, A lo­vak stb. Ezek ta­nul­mány jel­le­gü­kön túl szo­ci­og­rá­fi­ai jel­le­gű le­írá­sok is. Az egyes té­ma­kö­rö­ket nagy­részt önál­ló dol­go­zat­ként is meg­fo­gal­maz­za, jel­leg­ze­tes be­ve­ze­tés­sel és be­fe­je­zés­sel. Az el­ső fe­je­zet­cím be­ve­ze­té­sé­ben szól a tör­té­net­írás je­len­tő­sé­gé­ről és sa­ját mód­sze­ré­ről is: „A tör­té­ne­lem az élet mes­te­re, azért ör­ven­de­tes, hogy vég­re meg­in­dul rend­sze­res köz­sé­gi kró­ni­kák írá­sa… A hely­tör­té­net­nek je­len­tő­sé­get ad a kö­rül­mény, hogy ap­róbb rész­le­tek fel­dol­go­zá­sa vá­lik ben­ne le­he­tő­vé. A vi­dék családai ki­vé­tel nél­kül nagy kész­ség­gel bocsájtották ren­del­ke­zés­re ira­ta­i­kat, ami­ért ne­kik köz­ér­dek­ből há­lás kö­szö­net­tel tar­to­zunk… Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy év­ez­re­de­ken át a föld­mű­ve­lés adott ke­nye­ret az itt élő nép­nek, el­ső­sor­ban azt ves­­szük szem­ügy­re, még­pe­dig leg­ré­gibb ága­za­tát, az ál­lat­tar­tást.”
Ethey fel­fo­gá­sá­ban a föld­mű­ve­lő nép fo­gal­má­ba, amint a mű­ből lát­ha­tó, egy­aránt be­le­tar­to­zik a föld­bir­to­kos és az egy­sze­rű job­bágy vagy a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. A szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés­ről szól­va – mint a töb­bi fe­je­zet­ben is – ere­de­ti­ben idé­zi az egy­ko­ri for­rá­so­kat: „A veszelei ma­jor 1799. évi lajst­ro­má­ban egyik te­hén ne­ve Séka s malimi ro­ha­mi, a má­sik ugyan­ilyen, de s velkimi ro­ha­mi, a har­ma­dik bez roha èerna stara, va­gyis kis­szar­vú, nagy­szar­vú és szar­vat­lan.” Rö­vi­den le­ír­ja, hol és ho­gyan le­gel­tet­ték a gu­lyát, s meg­em­lí­ti, hogy a ré­gi pénz­szű­ke vi­lág­ban fon­tos be­vé­te­li for­rás volt a le­ge­lőn fel­nőtt mar­ha. A tő­zsé­rek­ről már a 15. szá­zad­ból van­nak ada­tai, de sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­re is tá­masz­ko­dik; tud ar­ról, hogy a tör­vény til­tot­ta a mar­ha­ki­vi­telt, mert kül­föld­ről a tő­zsér gyak­ran rossz pénzt ho­zott be, de hoz­zá­te­szi: „Vi­dé­künk ha­tár­szé­li fek­vé­sé­nél fog­va alig­ha he­de­rí­tett so­kat a ti­la­lom­ra, jó ke­re­se­tet nyújt­va a csem­pé­szek­nek.” Mar­ha­le­ve­lek be­ve­ze­té­se az el­adás­hoz csak a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik a tol­vaj­lá­sok meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra. A lo­pá­sok meg­gát­lás­ára a pa­pok­nak is meg­hagy­ták, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken a tol­vaj­lás el­len pré­di­kál­ja­nak, a szol­ga­bí­rók pe­dig el­ren­del­ték, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken min­den­ki kö­te­les részt ven­ni. A szer­ző eh­hez hoz­zá­fű­zi: „E kény­szer­rel va­ló áj­ta­tos­ko­dás­nak alig­ha lát­ták va­la­mi ered­mé­nyét.” Az irt­vá­nyo­kon fel­len­dü­lő vaj- és tú­ró­ké­szí­tés ar­ra ösz­tön­zi a föl­des­ura­kat, hogy ezek­ből is be­szol­gál­ta­tást kö­ve­tel­je­nek. „Had­mű­ve­le­tek és dög egy­for­ma el­len­sé­ge az ál­lat­ál­lo­mány­nak; 1607-ben Ocskayék osz­toz­nak két lo­von és bor­jas te­hé­nen, ki a dögtül és a haj­dúk­tól meg­ma­radt volt.” Ezt a fe­je­ze­tet Ethey ilyen po­én­nal fe­je­zi be: „Bi­va­lyo­kat az Erdődy ura­da­lom tar­tott, né­ha na­gyot úsz­tak sze­ke­res­tül a Vágon.”
A juh­te­nyész­tést tár­gya­ló fe­je­zet­ben a ró­luk szó­ló leg­ré­gibb fel­jegy­zé­sek­ből idéz: „A sel­­lye­i­ek 1233-ban pa­nasz­kod­nak, hogy a pan­non­hal­mi apát bá­rány­ti­ze­det kö­ve­tel raj­tuk.” Ré­gi írá­sok­ban a bir­ka szó olyan juh­faj­tát je­len­tett, me­lyet mor­va juh­nak hív­tak – ál­la­pít­ja meg Takáts Sán­dor­ra hi­vat­koz­va, s hoz­zá­fű­zi: „A mor­va juh va­ló­szí­nű­leg rö­vi­debb gyap­jat hor­dott, mint a ma­gyar.” Az 1671. évi ös­­sze­írás­ban sze­rep­lő bajka és bajkabárány ki­fe­je­zé­se­ket azon­ban nem kom­men­tál­ja. A to­váb­bi­ak­ban meg­em­lí­ti a spa­nyol és az an­gol ju­hot, mely ér­té­ke­sebb volt, majd egy ná­la le­vő irat alap­ján ezt ír­ja a gyap­jú­ke­res­ke­dők­ről: „Buz­gó gyap­jú­ke­res­ke­dők vol­tak a rá­cok; Ko­má­rom na­gyobb fész­kük, hon­nan fel­jár­tak Trencsénbe. Ott halt meg egyi­kük, ha­gya­té­ká­ban 60 má­zsa gyap­jú sze­re­pelt.” A job­bá­gyok ke­vés ju­hot tar­tot­tak: „Sze­gény job­bágy­tól so­kat nem is vár­ha­tunk; a nyá­ja zö­me ura­dal­mi tu­laj­don.” A bir­kák nyí­rá­sát er­re ki­kép­zett as­­szo­nyok vé­gez­ték, s mun­ká­ju­kért a 19. szá­zad­ban da­ra­bon­ként négy kraj­cárt kap­tak.
A ser­tés­te­nyész­tés­ről szó­ló fe­je­ze­tet Ethey így ve­ze­ti be: „Leg­hasz­no­sabb, leg­ked­vel­tebb ál­la­tunk, mely­nek csak a ne­vét nem kör­nyez­te tisz­te­let.” Már Szent Gel­lért le­gen­dá­ja fel­jegy­zi, hogy a püs­pök ser­tés­tar­tás­ra al­kal­mas vi­dé­ken uta­zott, ahol bő makk­ter­més volt. A csejtei ur­bá­ri­um 1640-ben meg­em­lí­ti, hogy fenn az er­dők­ben mak­kot szed­nek a ser­té­sek­nek. A kecs­kék fe­je­ze­té­ben ezt ír­ja: „A sze­gény­ség és a kecs­ke ös­­sze­tar­to­zó tár­sak; ad te­jet és hús­vé­ti pe­cse­nyét, mind­ket­tő rá­fér a nincses em­ber­re.” A ba­rom­fi­te­nyész­tés­ről így kez­di le­írá­sát: „A fa­lu­si ud­var dí­sze, a jó gazd­as­­szony örö­me a ba­rom­fi.” Is­mer­te­ti a tyú­kok­nak to­jás­ra ül­te­té­sé­vel kap­cso­la­tos ré­gi szo­ká­so­kat, s egyes ma­jo­rok fel­jegy­zé­se­it a ba­rom­fi szá­má­ról. Az Es­ter­ház­yak ud­va­rá­ban a 17. szá­zad­ban kü­lö­nö­sen ked­vel­ték a hiz­lalt kap­pan (he­rélt ka­kas) pe­cse­nyé­jét. („A kappanyozók él­te­sebb as­­szo­nyok so­ra­i­ból ke­rül­nek ki, akik bar­bár mun­ká­ju­kat min­den­fé­le szel­le­mes él­cek­kel fű­sze­rez­ték.”)
Egy to­váb­bi fe­je­zet a mé­hé­szet­tel fog­lal­ko­zik; eh­hez Ethey nyom­ta­tott szlo­vák for­rás­ki­ad­ványt is fel­hasz­nál, Ján Gašperík Pamätnosti vèelárstva slovenského cí­mű köny­vét. Meg­tud­juk, ho­gyan ké­szül a méh­ser és a méz­bor, majd a mé­zes­ka­lács-ké­szí­tés és a leg­újabb idők vágvölgyi mé­hé­sze­ti ada­tai kö­vet­kez­nek. Ezt a faj­ta ak­tu­a­li­zá­ló be­fe­je­zést a szer­ző más té­ma­kö­rök­kel kap­cso­lat­ban is al­kal­maz­za. A lo­vak cí­mű fe­je­zet­ből egye­bek közt ki­de­rül, hogy e tá­jon szer­ve­zett mé­nest Forgách Si­mon, Rá­kó­czi tá­bor­no­ka tar­tott, va­la­mint hogy a tisz­ti ló­nak sok­kal ma­ga­sabb az ára. „Vár­rom­ja­ink ap­ró pat­kói ar­ra val­la­nak, hogy ösz­vér és sza­már is bő­ven szol­gált lo­vak pót­lá­sá­ra” – jegy­zi meg a fe­je­zet vé­gén. Rö­vi­den be­mu­tat­ja a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést és a mé­szár­szé­ke­ket.
Bő­veb­ben, le­vél­tá­ri for­rá­so­kat is idéz­ve szól a ker­té­szet­ről, fő­ként a fa­lu­si köz­ne­me­sek kert­je­it is­mer­te­ti. A ré­gi kú­ri­ák­hoz tar­to­zó kert­nek há­rom ré­sze volt: gyü­möl­csös, ve­te­mé­nyes és lugaskert, ez utób­bi­ban cse­me­ge­sző­lő ter­mett. A há­rom­fé­le kert ter­mé­se­it rész­le­te­sen le­ír­ja, s nép­raj­zi ér­dek­lő­dé­sét ta­nú­sí­tó ba­bo­ná­kat is meg­örö­kít. Pél­dá­ul a va­kond el­len egy ré­gi fel­jegy­zés sze­rint így kell vé­de­kez­ni: „hold­fo­gyat­ko­zás­kor szét kell szór­ni tú­rá­sa­it, azu­tán husvéti szen­telt hús­ból ki­sze­dett cson­tot a já­ra­tok­ba dug­va há­rom­szor ki­ált­suk: tá­voz­za­tok át­ko­zott kár­te­vő bes­ti­ák!” A fa­is­ko­lák­ba ol­tó­ága­kat kü­lön­bö­ző vi­dék­ről hoz­tak. Kü­lön­le­ges­nek szá­mí­tott a csejtei ol­tott szil­va. Dísz­ker­tet csak a fő­urak tar­tot­tak, pél­dá­ul az Illésházyak Dubnicon. A hárs­fa Ethey sze­rint a szlá­vok szent fá­ja, de ké­sőbb a ma­gya­rok is meg­ked­vel­ték, s úgy ül­tet­ték, hogy mu­la­tó­he­lyül szol­gá­ló lu­gast al­kos­son. A ha­lá­szat­ról szó­ló fe­je­zet­ben be­mu­tat­ja a Vág-völgyi ha­las­ta­va­kat, me­lyek­ből az ott élők­nek je­len­tős hasz­nuk volt. „A szokolóci kas­tély ha­las­ta­va­it 1742-ben Bél Má­tyás di­csé­ri, Bohuslavicon pe­dig 1762-ben Erdődy An­tal gróf csi­nál­tat ilye­ne­ket, hogy ba­rokk kert­jé­nek dí­szét hasz­nos do­log­gal egé­szít­se ki” – ír­ja a szer­ző, s az újabb idők­ről meg­ál­la­pít­ja, hogy a gyár­ipar szen­­nye­zi a vi­zet, és így pusz­tít­ja a ha­lat.
A ha­lá­szat után Ethey a Vág-völgyi va­dá­szat tör­té­ne­tét vá­zol­ja. Ok­má­nyok­kal bi­zo­nyít­ja, hogy Brunóc ura a 14. szá­zad­ban már kü­lön ház­ban rak­tá­roz­za a va­dász­há­ló­kat. Ilyen­nel fő­ként für­je­ket, az erő­sek­kel pe­dig med­vét is tud­tak fog­ni. A turóci he­gyek­ben a 13. szá­zad­ban vad­kecs­ké­re és nyúl­ra va­dász­tak. A ren­di vi­lág­ban a bir­to­kos ne­mes­ség sa­já­tí­tot­ta ki ma­gá­nak a va­dász­jo­got, a job­bá­gyok­nak csak a madarászatot en­ge­dé­lyez­ték. Vad­te­nyész­tés­ben és -gondozásban so­ká­ig hí­res volt az Erdődy gró­fok galgóci ura­dal­ma. Az er­dők kap­csán azt ál­la­pít­ja meg, hogy „őse­ink er­de­i­ket nem­zet­sé­gek sze­rint, kö­zö­sen bir­to­kol­ták. Sok fa­lu ilyen er­dő­kö­zös­ség­ben élt év­szá­zad­okon ke­resz­tül.” A me­ző­re fel­ügye­lő tiszt­tar­tók és cső­szök gon­doz­ták az er­dőt is. Az er­dei ha­szon a fán kí­vül a szén­ége­tés­ből és ha­lá­szat­ból szár­ma­zott. A temetvényi ura­da­lom a job­bá­gyok je­len­tős ré­szét há­zi­esz­kö­zök és gaz­da­sá­gi szer­szá­mok fa­ra­gá­sá­val fog­lal­koz­tat­ta. Az er­dők makk­já­ból a 19. szá­zad­ban ola­jat is saj­tol­tak. A ki­ve­szett ál­lo­má­nyok­ból Ethey a sze­líd­gesz­te­nye- és a dió­fa­er­dő­ket em­lí­ti.
Az 1935-ben pub­li­kált fe­je­ze­tek­ből el­ső­ként Az irt­vá­nyok, A me­ző­gaz­da­ság és A dű­lő­ne­vek cí­mű fe­je­ze­te­ket köz­li, ezt kö­ve­tik: A ter­mé­nyek be­ta­ka­rí­tá­sa, A trá­gyá­zás, A ma­jo­rok. A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, job­bá­gyok fe­je­zet­tel a so­ro­zat a fo­lyó­irat 1935. év­fo­lya­má­nak 221. lap­ján meg­sza­kad, to­váb­bi fe­je­ze­tek már csak a könyv­ben kö­vet­kez­nek (an­nak 133–197. lap­ja­in).
Az irt­vá­nyok a Vág mind­két ol­da­lán el­te­rü­lő ha­tal­mas er­dő­ség­ben el­szór­tan vol­tak, s a há­bo­rús idők­ben gyak­ran me­ne­dék­he­lyet je­len­tet­tek. Ké­sőbb az irt­vá­nyok rej­tek­he­lye­in rab­lók hú­zód­tak meg, ezért Nyitra me­gye 1674-ben el­ren­de­li, hogy a bú­vó­he­lye­ket rom­bol­ják szét, és la­kói a fal­vak­ban te­le­ped­je­nek le. Újabb irt­vá­nyok lé­te­sí­té­sé­ben nagy sze­re­pük volt a sol­té­sza­ik ve­ze­té­sé­vel vo­nu­ló valachus-juhá­szoknak. „A sok irt­vá­nyú fa­lu gyak­ran szer­ző­dés­ben meg­ha­tá­ro­zott ös­­szeg­gel vál­tot­ta meg a föl­des­úri szol­gál­ta­tá­so­kat. Miava ilyen cí­men 1842-ig 3000 fo­rint kész­pénzt fi­ze­tett és 1500 nap­szá­mot vég­zett.” Ethey szo­ci­á­lis együtt­ér­zés­sel ál­la­pít­ja meg, hogy a nagy sze­gény­ség mi­att az irt­vá­nyok la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a 19. szá­zad­ban ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba, s a ha­tó­sá­gok nem pró­bál­tak ezen az okok meg­szün­te­té­sé­vel se­gí­te­ni. A dű­lő­ne­vek­kel kap­cso­lat­ban azok eti­mo­ló­gi­ai je­len­tő­sé­gét eme­li ki: „Úgy ezek­nek, mint a ha­tár­je­lek­nek köz­hasz­nú el­ne­ve­zé­se fényt de­rít tu­laj­do­no­suk nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás­ára.”
A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, sza­ba­dok, job­bá­gyok cí­mű fe­je­zet­ben fel­hív­ja a fi­gyel­met az úr és a ne­mes el­ne­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; a ré­gi ira­tok sze­rint urak az ura­dal­mak tu­laj­do­no­sai, te­hát a fő­ne­me­sek és az egy­há­zi rend vol­tak, a ne­me­sek­nek gyak­ran csak cí­mer­le­ve­lük volt, bir­to­kuk cse­kély vagy sem­mi. A job­bágy­tól ab­ban is kü­lön­böz­tek, hogy nem adóz­tak, ha­nem ka­to­nás­kod­tak (ké­sőbb az armalista ne­me­se­ket adó­fi­ze­tés­re is kö­te­lez­ték). Sza­ba­dos­nak az olyan job­bá­gyot ne­vez­ték, akit föl­des­ura men­te­sí­tett a ter­hek­től. Eb­be az osz­tály­ba szá­mí­tot­ták a mes­ter­em­be­re­ket is. A leg­ki­szol­gál­ta­tot­tabb hely­zet­ben ter­mé­sze­te­sen a job­bágy volt: „mun­ka­ere­je ér­té­ket kép­vi­sel, me­lyet zá­log­ba adás út­ján le­het pénz­re vál­ta­ni. Bár­sony And­rás 1659-ben Homola And­rás ne­vű job­bá­gyát 52 fo­rin­tért el­zá­lo­go­sít­ja.” A föld nél­kü­li zsel­lé­rek­nek rend­sze­rint há­zuk sem volt, vis­kó­ba vagy ka­li­bá­ba („chalupa”) búj­tak. A há­zak le­írá­sa­kor sa­ját él­mé­nye­it is fel­hasz­nál­ja: „Ké­mé­nyek­kel sok a baj, sze­gény em­ber fűz­fá­ból font sá­ro­zott füst­emész­tőt hasz­nál; ne­ve ezen a vi­dé­ken piecka. Kön­­nyen lán­got fo­gott az ilyen al­kot­mány… En­nek da­cá­ra so­ká­ig meg­ma­rad­tak, szol­ga­bí­ró ko­rom­ban én rót­tam ma­rad­vá­nya­ik­ra a ha­lá­los csa­pást…” A kör­nyék mű­ve­lő­dé­sé­re a több­nyel­vű­ség a jel­lem­ző: a Thurzók Galgócon há­rom­nyel­vű (ma­gyar, szlo­vák és né­met) gim­ná­zi­u­mot tar­ta­nak fenn, de a mű­velt em­ber­nek la­ti­nul is tud­nia kel­lett.
A könyv 167–171. lap­ja­in Te­le­pü­lé­si szem­le cí­men 63 Vág-völgyi köz­ség ke­let­ke­zé­sét és né­hány sor­ban fon­to­sabb tör­té­ne­ti ada­ta­it ír­ja le. Mi­vel ez lé­nye­gé­ben csak sta­tisz­ti­kai fel­so­ro­lás, in­do­kol­tabb lett vol­na a mű vé­gé­re ten­nie, mert e szem­le után még rész­le­te­sebb le­író fe­je­ze­tek kö­vet­kez­nek. E helyt az el­ma­radt fal­vak­ról és a meg­ma­radt észa­ki te­le­pü­lé­sek hely­ze­té­ről szól­va is­mét szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­gé­ről tesz ta­nú­sá­got: „Nyitra mel­lett ma is na­gyon so­vány föl­dön lak­nak ma­gyar­ja­ink, a ge­ren­csé­ri­ek­nek ló­ra se te­lik, sza­má­ron jár­nak. A koloni part­nak me­re­dek lej­tőn ve­ze­tett or­szág­út­ja va­ló­sá­gos fel­ki­ál­tó­jel ar­ra néz­ve, hogy vé­re­ink­kel nem tö­rő­dünk, még csak el­fo­gad­ha­tó for­gal­mi le­he­tő­sé­get sem ad­tunk ne­kik. Ál­la­mi vár­me­gyei kö­ze­gek év­szá­zad­okon át nyu­god­tan néz­ték, mi­ként gyöt­rőd­nek test­vé­re­ink a ne­héz uta­kon, pe­dig kis jó­aka­rat­tal kön­­nyít­het­tünk vol­na raj­tuk.”
A Nem­ze­ti Kultúrában Ethey a Vágvölgyi kró­ni­ká­ba tar­to­zó tíz ta­nul­má­nyon kí­vül csak ki­sebb köz­le­mé­nye­ket pub­li­kált az Adat­tár­ban, és 1933-ban egy ün­ne­pi meg­em­lé­ke­zést Ér­sek­új­vár ju­bi­le­u­má­ra cím­mel, a tö­rök ki­űzé­sé­nek 250. év­for­du­ló­já­ra. A sze­mé­lyes han­gú cikk­ben a vá­ros vé­del­mét szol­gá­ló épít­mé­nye­i­nek tör­té­ne­tét ad­ja: „Ná­lam van a vár­nak 1595-ben ké­szült met­sze­te. Hát­lap­ján fran­cia nyel­vű ma­gya­rá­zat mond­ja el, hogy alig hoz­zá­fér­he­tő mo­csa­ras vi­dé­ken fek­szik, hat bás­tyá­ja van…, vi­zes ár­kát a fo­lyó­víz táp­lál­ja. Pi­a­cán le­vő fa­épü­let­ben tö­rök fog­lyo­kat őriz­nek” – ír­ja a négy­ol­da­las cikk­ben. Ha­son­ló rö­vid ada­lé­ka ugyan­itt a már em­lí­tett, Pe­tő­fi csa­lád­já­nak ne­me­si szár­ma­zá­sá­ról szó­ló té­ves közlése11; Czobor Márk gróf­nak 1704. de­cem­ber 2-án kelt le­ve­le a Rá­kó­czi se­re­gé­vel ví­vott nagy­szom­ba­ti csa­tá­ról; ma­gyar és szlo­vák nyel­vű do­ku­men­tu­mok Galgóc múlt­já­ról; Lipszky Já­nos huszár­ezredes12 cím­mel egy né­met nyel­vű ön­élet­írás szlo­vák zá­ra­dék­kal; stb. Az 1934. évi Adat­tár­ban csak két köz­lé­se je­lent meg: Lét­szám és szük­ség­le­ti ki­mu­ta­tás II. Rá­kó­czi Fe­renc se­re­ge­i­ről; II. Rá­kó­czi Fe­renc uta­sí­tá­sa ün­ne­pé­lyes kö­vet fo­ga­dá­sá­ra – mind­ket­tő dá­tum nél­kül, „a szer­ző tu­laj­do­ná­ban” hi­vat­ko­zás­sal. Az 1935. év­fo­lyam Adat­tá­rá­ban nem pub­li­kál, más ro­va­tok­ban pe­dig a ko­ráb­bi­ak­ban sem ta­lál­juk ne­vét.
A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű kö­te­te a Híd ki­adói vál­lal­ko­zás har­ma­dik köny­ve­ként je­lent meg, még­pe­dig a ki­adó elő­sza­vá­val, így rö­vi­den er­re is ki­té­rünk. A ki­adót nyitrai írók és toll­for­ga­tók hoz­ták lét­re Dallos Ist­ván új­ság­író és Mártonvölgyi (Mar­tin­csek) Lász­ló ügy­véd ve­ze­té­sé­vel. El­ső ki­ad­vá­nyuk, a Nyitrai Írók Köny­ve (1935) igen­csak kü­lön­bö­ző, jó­részt di­let­táns szín­vo­na­lú ver­se­ket és el­be­szé­lé­se­ket tar­tal­maz, s a vi­dék föld­bir­to­ko­sa­i­nak tá­mo­ga­tá­sa mel­lett meg­je­len­te­té­sé­ben az is köz­re­játsz­ha­tott, hogy Risnyovszky End­re, a nyom­dász fia is író­ként sze­re­pelt ben­ne. A Híd­ban, ne­vé­hez il­lő­en, mind­azo­nál­tal meg­volt a jó szán­dék: a to­váb­bi­ak­ban for­dí­tás­ban kö­zöl­ték szlo­vák és cseh írók al­ko­tá­sa­it, va­la­mint a jobb- és a bal­ol­dal kö­zött is hi­dat akar­tak ver­ni. Az em­lí­tett an­to­ló­gia Etheytől is kö­zölt két el­be­szé­lés­nek ne­ve­zett történetet.13 (A Híd má­so­dik ki­ad­vá­nya egy ver­ses­kö­tet volt.) Visszaemlékezésében14 Dallos Ist­ván Etheynek csak a ne­vét em­lí­ti meg, ho­lott a ki­adó har­ma­dik köny­ve, A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű mo­no­grá­fia a Híd­nak leg­in­kább egy­sé­ges szín­vo­na­lú – igaz, nem szép­iro­dal­mi, ha­nem tu­do­má­nyos – kö­te­te, s va­ló­szí­nű­leg a szer­ző költ­sé­gén je­lent meg, a Híd csak hoz­zá­já­rult ki­adá­sá­hoz. A Híd szer­kesz­tői frá­zi­sos, vál­lal­ko­zá­su­kat ked­ve­ző fény­ben fel­tün­te­tő di­csé­rő elő­szót ír­tak Ethey mo­nog­rá­fi­á­já­hoz, me­lyet hang­za­to­san – és té­ve­sen – szép­iro­da­lom­nak is nyilvánítanak.15
A Zoborvidék múlt­já­ból kon­cep­ci­ó­ja ha­son­ló Ethey elő­ző mo­nog­rá­fi­á­i­hoz. A te­le­pü­lés cím alatt fel­so­rol­ja a sze­mély­ne­vek­ből szár­ma­zó hely­ne­ve­ket, ábé­cé­rend­ben, egye­bek közt sa­ját­ját, az Üz­bég (Zbehy) mel­let­ti Etheyt. Sze­rin­te „ezek a ne­vek olyan fér­fi­ak em­lé­két őr­zik, akik a te­rü­let meg­szál­lá­sá­ban, vé­del­mé­ben, szer­ve­zé­sé­ben an­nak ide­jén te­vé­ke­nyen részt vet­tek”. Ak­tu­a­li­zál­va em­lí­ti a hely tör­té­ne­ti és dűlőnévkutatás fon­tos­sá­gát, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a szü­lő­föld „kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­va nyer­he­ti el kö­zép­osz­tá­lyunk a szük­sé­ges tör­té­ne­ti ár­nya­la­tot”. A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a Nyitra-Ivánkán 1861-ben ki­szán­tott ki­rá­lyi ko­ro­na tör­té­ne­tét be­szé­li el; ezt Konsztantinosz Monomachos gö­rög csá­szár küld­te I. End­re ki­rály­nak, ez­zel ko­ro­náz­ták meg őt és utó­da­it is. A ko­ro­na ak­kor ke­rül­he­tett ide, ami­kor Gé­za her­ceg 1074-ben Nyitráért ha­da­ko­zott Sa­la­mon ki­rály el­len. A szer­ző ada­tot ta­lál ar­ról is, hogy Csák Má­té a mor­va­me­zei csa­tá­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es­sé­gé­ért kap­ta ju­tal­mul Baj­móc vá­rát, majd el­fog­lal­ta Ghymest is. A hu­szi­ta há­bo­rúk ide­jén Laurini Já­nos nyitrai ka­no­nok hu­szi­tá­vá lett, bár ké­sőbb vis­­sza­tért a ka­to­li­kus egy­ház­ba. A hu­szi­ta kor­ban itt el­ter­je­dő cseh nyelv csak a re­for­má­ció ko­rá­ban vált a szlo­vák lu­the­rá­nu­sok egy­há­zi nyel­vé­vé.
A moh­ácsi csa­tá­ban szá­mos Nyitra vi­dé­ki úr el­esett, pél­dá­ul Oszlányi György, Ürmény egyik tu­laj­do­no­sa. A tö­rök­vi­lág és a ta­tár­dú­lás után A pa­ló­cok cí­mű fe­je­ze­te kö­vet­ke­zik; eb­ben is­mét a hely­ne­vek azo­nos­sá­gát hoz­za fel bi­zo­nyí­ték­ként, ez­út­tal nyitrai pa­lóc nyelv­já­rást fel­té­te­lez­ve s a vi­dék pa­lóc jel­le­gé­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. (A szak­iro­da­lom ez­zel szem­ben a Nyitra vi­dé­ki nyelv­já­rást át­me­ne­ti­nek nevezi.16) Ethey le­ír va­ló­ban fenn­ma­radt Nyitra vi­dé­ki nép­szo­ká­so­kat is, mint pél­dá­ul a Szent Iván-na­pi tűz­gyúj­tás, a táncosfa át­ug­rá­lá­sa és ha­son­lók. Eb­ben a nép­raj­zi rész­ben más köz­is­mert szak­te­kin­té­lye­ken kí­vül idé­zi Khín An­tal csal­ló­kö­zi folk­lo­ris­tá­nak 1928-ban meg­je­lent írá­sát is (Egy pogánykori éj­jel Csal­ló­köz­ben).
A Zobor he­gyi ko­los­tor­ról szól­va Ethey Maurus pé­csi püs­pök­nek Zoerardról és Be­ne­dek­ről írt le­gen­dá­ját idé­zi – a püs­pök sze­rint a két re­me­te itt élt a 11. szá­zad­ban. Köz­ben a szer­ző egy ré­gi név­ro­ko­ná­ról is kö­zöl ada­tot: „A zobori apát­sá­gé volt a nyitrai vám­sze­dés jo­ga, mely­ben azon­ban 1111-ben Godofredus apá­tot Porcus nyitrai centurio és tár­sa, Ethey kor­lá­toz­ni akar­ták.” A kör­nyék egy­há­zi éle­té­nek köz­pont­ja Kál­mán ki­rály ide­jén a zobori ko­los­tor volt. Ethey szem­lé­le­te­sen, ma­ga elé kép­zel­ve ír­ja le a ko­los­tor min­den­na­pi éle­tét, s köz­ben mint má­sutt, itt is kor­társ ku­ta­tók­ra hi­vat­ko­zik: „A zobori ben­cés apát­ság tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sa te­rén út­tö­rő mun­kát vég­zett a Nyitra me­gyei szár­ma­zá­sú Follajtár Er­nő, aki­nek mű­vét a Nem­ze­ti Kultura 1934. évi fo­lya­má­ban találhatjuk.”17 Az apát­ság tör­té­ne­té­nek utol­só kor­sza­kát a szer­ző az idé­zett for­rás­mű ada­tai alap­ján ad­ja elő. Meg­em­lí­ti egye­bek közt, hogy Koth Pé­ter, a me­gye al­is­pán­ja a Má­tyás ki­rály el­len lá­za­dók­kal ro­kon­szen­ve­ző apát­sá­got le­fog­lal­tat­ta, fes­tett lá­dá­ban őr­zött ira­ta­it ma­gá­hoz vet­te. A 15. szá­zad vé­gén Nyitra vá­rát is a ki­rály­tól kap­ta az al­is­pán, aki­nek a Forgách-levéltárban fenn­ma­radt pe­csét­je ilyen kör­ira­tú volt: Peèat Pet­ra de Koth. A ko­los­tort a 17. szá­zad vé­gén új­já­é­pí­tet­ték, s az egy­ko­ri ben­cé­sek he­lyé­re a kamalduli atyák vo­nul­tak be. („En­nek a szi­go­rú rend­nek Ma­gyar­or­szá­gon há­rom há­za volt, köz­tük a leg­hí­re­sebb a zobori ko­los­tor.”) A kamalduliak ko­los­to­rá­nak le­írá­sa­kor Ethey meg­em­lí­ti, hogy a be­já­rat­hoz fes­tett négy fres­kót „di­ák­ko­rom­ban még ma­gam is lát­tam”. Cel­lá­ik fenn­tar­tá­sá­ra a kamalduliakat II. Rá­kó­czi Fe­renc pénz­zel tá­mo­gat­ta, a ren­det II. Jó­zsef osz­lat­ta fel 1782-ben.
A nyitrabarsi ha­tár­vo­nal cí­mű fe­je­zet­ben a szer­ző azt a jel­leg­ze­tes­sé­get ír­ja le, hogy né­hány fa­lu egyik fe­le Nyitra, a má­sik pe­dig Bars me­gye jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott – a Zobor vi­dé­ké­ről szó­ló könyv ezért két vár­me­gye tör­té­ne­té­hez is kap­cso­ló­dik. A ma­gyar­ság tér­vesz­té­se cí­mű fe­je­zet­ben saj­ná­lat­tal em­lí­ti, hogy a ki­sebb ma­gyar szór­vány­te­le­pü­lé­sek szlo­vák­ká as­­szi­mi­lá­lód­tak. Az észa­ki pe­rem­vi­dék as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját a szer­ző a ré­gi hely­ség­ne­vek alap­ján is ki­mu­tat­ja. A to­váb­bi­ak­ban ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal egy­be­ve­ti 12 Nyitra kör­nyé­ki hely­ség­nek 1910-es és 1921-es nép­szám­lá­lá­si ada­ta­it, s ezek­ből a ma­gyar­ság nagy­ará­nyú fo­gyat­ko­zá­sát ál­la­pít­ja meg, nem elég kö­rül­te­kin­tés­sel, hi­szen tény­ként ke­ze­li, hogy pl. Aranyosmarót la­kos­sá­gá­nak 1910-ben 65,9%-a ma­gyar volt (s a nyitrai 59,4%-os ma­gyar több­ség sem va­ló­szí­nű).
Ez­után egy sa­ját­sá­gos ne­mes­sé­get mu­tat be A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék címmel.18 E fe­je­zet ele­jén is ha­zai for­rást idéz, az ér­sek­új­vá­ri Ozo­rai Jó­zsef­nek a Ma­gyar Sionban meg­je­lent ta­nul­má­nyát, amely e kér­dés­sel is fog­lal­ko­zik. Ozo­rai alap­ján köz­li, hogy az esz­ter­go­mi ér­sek 1848-ig olyan ki­vált­ság­gal ren­del­ke­zett, hogy bir­to­ka­i­ból tel­ket ado­má­nyoz­ha­tott ar­ra ér­de­me­sek­nek, s ez­zel ne­mes­sé avat­ta őket. A verebélyi ne­me­si szék Bars me­gyé­ben mű­kö­dött, s a me­ző­vá­ros min­den ré­gi la­ko­sa ne­mes­nek szá­mí­tott. Sa­ját tiszt­vi­se­lő­ka­ruk volt, fő­is­pán he­lyett „ná­dort” vá­lasz­tot­tak ma­guk­nak.

A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben A ré­gi élet cím­mel a kör­nyék kö­zép­ko­ri éle­té­ről ér­te­ke­zik. Ap­ró köz­lé­sei ér­de­ke­sek: Taszáron tíz ház­ban lak­nak a ko­csi­gyár­tók, Ludányban gyü­möl­csös áll, jó a sző­lő­ter­més Pogrányban. Evlia Cselebi tö­rök uta­zó­ra hi­vat­koz­va em­lí­ti meg, hogy a 17. szá­zad vé­gén Lé­va tá­ján a Ga­ram völ­gyé­ben rizs ter­mett. A to­váb­bi­ak­ban né­hány di­let­táns vers­rész­let mel­lett egy szlo­vák ku­ruc dalt (a Hej Rá­kó­czi, Rá­kó­czi, poïme zas na Nemci kez­de­tűt) idéz.
Elő­ző mo­nog­rá­fi­á­já­hoz ha­son­ló­an en­nek vé­gén is, a 62. lap­tól kezd­ve rö­vid le­írást nyújt Nyitra kör­nyé­ké­nek ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­ről (Ghymes vá­rá­nak le­írá­sa, A la­pát­tánc, Hrussó vá­ra, A fenyőkosztolányi to­rony, Appony vá­ra, Fe­ke­te­vár, A nagyvezekényi csa­ta­em­lék stb.); a vá­rak tör­té­ne­tét rész­ben már előbb is is­mer­tet­te. Meg­jegy­zen­dő, hogy Nagyvezekény nem a Zobor kör­nyé­kén, ha­nem Zseliz mel­lett van, az Es­ter­ház­yak hő­si em­lék­mű­ve már Matunák Mi­hályt is megihlette.19 A la­pát­tánc nem tör­té­ne­ti ne­ve­ze­tes­ség, ha­nem egy szo­kást örö­kít meg: a Ghymes vá­rá­ban ve­ze­tett em­lék­könyv­ben le­ír­ják, ho­gyan ütöt­tek la­pát­tal a be­lé­pő há­tul­já­ra, s hogy az így meg­tisz­telt­nek il­lett vers­ben vagy pró­zá­ban meg­em­lé­kez­nie er­ről az ese­mény­ről. Az em­lék­könyv is a Forgách-levéltárban ma­radt fenn, s Ethey né­hány tré­fás rész­le­tet idéz be­lő­le. A vá­rak kö­zül be­ha­tób­ban fog­lal­ko­zik Ghymes vá­rá­val, le­írá­sá­val és tör­té­ne­té­vel, a kas­té­lyok kö­zül is­mer­te­ti a kistapolcsányit, s né­hány sor­ban be­mu­tat­ja az aranyosmarótit, a malonyait, a bodokit, az ele­fán­tit s má­so­kat.
Etheynek utol­só szlo­vá­ki­ai köny­vecs­ké­je a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar hon­is­me­re­ti könyv­tár­ban meg­je­lent A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa cí­mű. A ta­nul­mány ha­son­ló a nyitrai ma­gyar­ság tér­vesz­té­sé­ről szó­ló fe­je­zet­hez. A Vág völ­gyén kí­vül a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak vi­dé­ké­vel is fog­lal­ko­zik. Kon­cep­ci­ó­já­ban – az erős na­ci­o­ná­lis nosz­tal­gi­án túl – ér­ző­dik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban fel­erő­sö­dött vi­szá­lyok fö­löt­ti el­ke­se­re­dé­se és a bé­kés együtt­élés, meg­ér­tés utá­ni vá­gya. Ethey szem­lé­le­te, jó szán­dé­ka a bé­kés együtt­élés hang­sú­lyo­zá­sát és az egy­más jo­ga­i­nak tisz­te­let­ben tar­tá­sát il­le­tő­en az egyet­ér­tés nosz­tal­gi­kus vá­gyát su­gá­roz­za, s kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy ezek az esz­mék a szlo­vá­ki­ai klerofasizmus és a zsi­dó­ül­dö­zé­sek em­ber­te­len­sé­ge ide­jén je­len­nek meg. A húsz­lap­nyi fü­ze­tet öt fe­je­zet­re ta­gol­ja: I. A Nyitra és a Vág kö­zött lé­vő vo­nal; II. A Trencsén–Sempte kö­zött lé­vő vo­nal; III. Bana és Szolgagyőr; IV. Túróc és Liptó; V. Fo­gyat­ko­zá­sunk út­ja. Szó­no­ki­as­sá­ga az egész fü­ze­tet át­hat­ja, az as­­szi­mi­lá­ció irá­nyá­nak tör­té­ne­ti be­mu­ta­tá­sá­ban el­fo­gult, de mind­ezt el­len­sú­lyoz­za bi­za­ko­dá­sa és de­rű­lá­tá­sa. („Mit te­gyünk? Néz­zünk egy­más sze­mé­be mi ide­fent a Kár­pá­tok alatt nyelv­kü­lönb­ség nél­kül, jószívvel, be­csü­le­te­sen. Egy ez­red­év vér­ke­ve­re­dé­se ko­vá­csolt min­ket ös­­sze.”)
Mint az elő­ző­ek­ben lát­hat­tuk, Ethey nem izo­lá­ló­dott a szlo­vák kör­nye­zet­től. ma­gyar ne­mes lé­té­re gyak­ran tár fel szlo­vák for­rá­so­kat, még szlo­vá­kul is pub­li­kált; ezek a ki­sebb dol­go­za­tai (a mal­mok múlt­já­ból, a csejtei bor­ter­me­lés­ről – lásd a 2. szá­mú jegy­ze­tet) po­zi­ti­vis­ta adat­köz­lé­sük­kel hasz­nos ada­lé­kok a tár­gyalt kér­dé­sek tör­té­ne­té­hez. Ha­son­ló tény­köz­lő kis dol­go­za­tai je­len­tek meg a nyitrai Híd ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Ma­gyar Al­bum (1941–1944) an­to­ló­gia­so­ro­zat­ban; a II. szám­ban pl. Ré­gi te­met­ke­zé­si szo­ká­sok cím­mel – az adat­sze­rű köz­le­mény nagy ré­szét egy beckói, 18. szá­za­di te­me­té­si jegy­zék töl­ti ki: a te­me­tés­re ha­gyott hat­száz fo­rin­tot az örö­kö­sök hu­szon­öt pont­ba fog­lalt jegy­zék sze­rint hasz­nál­ják fel, s eb­ben a ko­por­só­dí­szí­tés­től kezd­ve a ze­né­sze­kig min­den gyász­kel­lék­ről gon­dos­kod­nak. A Ma­gyar Csa­lád­tör­té­ne­ti Szem­lé­ben je­lent meg a Nyitramegye ne­mes csa­lád­ja­i­nak ki­vo­na­tos jegy­zé­ke 1572–85 évek kö­zött cí­mű (1940, 155 p.) dol­go­za­ta. A Csá­szár Ist­ván szer­kesz­tet­te, A Toldy-Kör Év­köny­ve­i­ben is van egy rö­vi­debb ta­nul­má­nya és két is­me­ret­ter­jesz­tő cik­ke. A vajkaszéki insurrectio és Gellemegye (1940, 98–104. p.) cí­mű ta­nul­mány­ban Szé­kely Ot­to­kár nyo­mán az egy­há­zi ne­mes­ség ki­ala­ku­lá­sát és meg­osz­lá­sát fog­lal­ja ös­­sze, majd az esz­ter­go­mi egy­ház négy szé­ke (a verebélyi, az érsekléli, a szentgyörgyi és a vajkai) kö­zül ez utób­bi­nak a tör­té­ne­tét is­mer­te­ti; a szék az 1809. évi ne­me­si fel­ke­lés­be még 12 lo­vast és 50 gya­lo­gost ál­lí­tott ki (vajkai, keszölcési, doborgazi, bacsfai, mórocz- és pinkekarcsai la­ko­sok­ból). Az Ap­ró­sá­gok Po­zsony múlt­já­ból cí­mű­ben (1942, 113–116. p.) a vá­ros őr­zé­sét szol­gá­ló és a vár­őr­ség­gel együtt­mű­kö­dő haj­dú­vá­ros in­téz­mé­nyé­ről ír, en­nek köz­pont­ja a ma is lát­ha­tó Mi­hály-ka­pu volt, a Ré­gi ru­hák cí­mű (1943, 154–156. p.) kis ér­te­ke­zé­sé­ben le­vél­tá­ri ada­to­kat idéz­ve a drá­ga és az egy­sze­rű öl­tö­ze­te­ket mu­tat­ja be.
Ethey Gyu­la ti­pi­kus re­gi­o­ná­lis tör­té­net­író, lel­kes lo­kál­pat­ri­ó­ta, akit min­den ér­de­kel, ami la­kó­he­lye és köz­vet­len kör­nyé­ke tör­té­ne­té­vel, tör­té­nel­mé­vel és éle­té­vel kap­cso­la­tos. Mód­sze­re, akár­csak Alapy Gyu­láé, po­zi­ti­vis­ta és adat­fel­tá­ró jel­le­gű, de a né­pek ba­rát­sá­gát és a szlo­vák–ma­gyar együtt­élés fon­tos­sá­gát ko­má­ro­mi tör­té­nész kol­lé­gá­já­nál sok­kal nyo­ma­té­ko­sab­ban hang­sú­lyoz­za és kép­vi­se­li.

 

Rövid URL
ID1696
Módosítás dátuma2016. június 21.

Jaroslava Pašiaková: Utópia és valóság Karel Eapek és Karinthy Frigyes életművében

Karel Èapek és Ka­rin­thy Fri­gyes fik­tív fi­lo­zó­fi­ai és mű­vé­szi sí­kon foly­ta­tott di­a­ló­gu­sa – no­ha sze­mé­lye­sen nem is­mer­ték egy­mást – rend­kí­vül fel­tű­nő te­ma­ti­kai és mű­fa­ji egye­zés­ben...
Bővebben

Részletek

Karel Èapek és Ka­rin­thy Fri­gyes fik­tív fi­lo­zó­fi­ai és mű­vé­szi sí­kon foly­ta­tott di­a­ló­gu­sa – no­ha sze­mé­lye­sen nem is­mer­ték egy­mást – rend­kí­vül fel­tű­nő te­ma­ti­kai és mű­fa­ji egye­zés­ben nyil­vá­nult meg. Kö­zös tu­laj­don­sá­guk volt a mű­sza­ki fej­lő­dés, a tu­do­mány, az ér­tel­mi­ség kül­de­té­se iránt ta­nú­sí­tott élénk ér­dek­lő­dés is. Minden­nek mér­té­két azon­ban el­ső­sor­ban az egy­sze­rű em­ber és an­nak vi­lá­ga je­len­tet­te szá­muk­ra. A har­min­cas évek­ben, az egy­re na­gyobb fe­szült­ség lég­kör­ében mind­ket­ten ér­dek­lő­dés­sel for­dul­tak az em­be­ri lét to­váb­bi fej­lő­dé­sé­nek, e fej­lő­dés út­já­nak prob­lé­ma­kö­re fe­lé. Azok kö­zé az írók kö­zé tar­toz­tak, akik a dön­tő pil­la­na­tok­ban vi­lá­go­san, fél­re­ért­he­tet­le­nül fej­tet­ték ki a há­bo­rú­ra vo­nat­ko­zó né­ze­te­i­ket mű­ve­ik­ben.
Ka­rin­thy 1916-ban meg­ír­ta a Le­gen­da az ezer­ar­cú lélekrőlt, Karel Èapek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú elő­est­éjén, 1937-ben a Fe­hér kórt, amely nem­csak sa­ját mű­vé­sze­té­ben vált je­len­tős ha­tár­kő­vé, ha­nem az egész kor­társ cseh drá­ma­iro­da­lom­ban is.
A kri­ti­ka ki­emel­te a drá­ma­író Èapek „tá­ma­dó ked­vét és vad­sá­gát”, me­lyet a nem­zet­kö­zi fa­siz­mus tér­hó­dí­tá­sa pro­vo­kált ki, s hogy vi­lá­go­san ki­fe­je­zi, „a drá­mai vi­lág­konf­lik­tus me­lyik ol­da­lán van a kis nem­zet tel­jes jo­ga és egész élete”.1 A da­ra­bot 1937. ja­nu­ár 29-én mu­tat­ták be a prá­gai Stavovské (Rendi-Nostitz) Szín­ház­ban, s ugyan­az­nap ke­rült sor a brünni be­mu­ta­tó­ra is. A be­mu­ta­tó elő­adás­nak mind­két he­lyen ha­tal­mas si­ke­re volt, szö­ge­zi le a Boje o Karla Èapka [Har­cok Karel Èape­kért] cí­mű mű­vé­ben Vik­tor Kudìlka.2
A Fe­hér kór azon­ban nem­csak el­is­me­rést ara­tott, ha­nem erős el­len­szen­vet is ki­vál­tott. Nem­csak Max Brod hal­lat­ta sza­vát a Prager Tagblattéban, meg­szó­lalt a henleinisták saj­tó­szer­ve, a Die Ze­it is, mely­nek kri­ti­ká­ja túl­sá­go­san is ös­­sze­csen­gett a cseh fa­si­zá­ló Jiøí Støíbrnýéval: ki­fo­gá­sa­ik el­ső­sor­ban esz­mei-po­li­ti­kai ki­fo­gá­sok vol­tak. Meg­szó­lal­tak azon­ban a mar­xis­ta kri­ti­ku­sok is, akik „re­la­ti­viz­mu­sa” és „prag­ma­tiz­mu­sa” mi­att ko­ráb­ban már ne­megy­szer bí­rál­ták Èapekot. Julius Fuèík és Ladislav Štoll ez­út­tal, szem­be­száll­va a fa­si­zá­ló han­gu­la­tok­kal, az író vé­del­mé­re kel­tek. Rá­jöt­tek, hogy Èapek bé­kés együtt­mű­kö­dé­si kí­sér­le­té­nek, a „sen­ki­nek sincs tel­je­sen iga­za, s min­den­ki bir­to­kol egy részt az igaz­ság­ból” né­zet szel­le­mé­ben foly­ta­tott kí­sér­le­té­nek egy­szer s min­den­kor­ra be­fel­leg­zett. Ez a be­csü­le­tes kí­sér­let fi­as­kó­val vég­ző­dött, s ar­ra a fel­is­me­rés­re ve­ze­tett, hogy az em­be­ri­sé­get még Jé­zus Krisz­tus ál­do­zat­ho­za­ta­la sem egye­sí­tet­te, nem tet­te az em­be­re­ket egyen­lők­ké, test­vé­rek­ké.
És Èapek vá­lasz­tott: a mű­vé­szet győ­ze­del­mes­ke­dett ben­ne a fi­lo­zó­fus fe­lett. Nem volt kön­­nyű győ­ze­lem. A harc­ban ma­gá­nak kel­lett meg­hát­rál­nia, föl­ad­nia bé­ke­sze­re­te­tét, ham­le­ti in­ga­do­zá­sát.
A két író, Èapek és Ka­rin­thy egy­azon irány­ban fej­lőd­tek – mind esz­me­i­leg, mind mű­vé­szi­leg: ide­a­lisz­ti­kus, mély­sé­ge­sen hu­ma­nis­ta fi­lo­zó­fi­á­juk el­je­gyez­te ma­gát az új­ko­ri ra­ci­o­na­liz­mus­sal, amely ar­ra kész­tet­te őket, hogy a mű­sza­ki ha­la­dás ho­za­dé­kát az egyén szem­pont­já­ból ér­té­kel­jék.
1936-ban a Nép­szö­vet­ség Ál­lan­dó Tu­do­má­nyos és Mű­vé­sze­ti Bi­zott­ságának bu­da­pes­ti ülé­sén Èapek a „meg­is­me­rés és ha­ta­lom szel­le­mé­ről” be­szélt. Hang­sú­lyoz­ta, hogy a tech­ni­ka ural­ni ké­pes az anya­got és a ter­mé­sze­ti erő­ket; a hu­mán tu­do­má­nyok „nem a vi­lág ura­lá­sá­ra, ha­nem meg­ér­té­sé­re ta­ní­ta­nak ben­nün­ket. S még va­la­mi más­ra, egy­más meg­ér­té­sé­re is megtanítanak.”3 Az em­ber­éle­ten Ka­rin­thy is el­gon­dol­ko­zott, s ne­megy­szer meg­ál­la­pí­tot­ta, mi­cso­da el­lent­mon­dás van az ér­zel­mi és az ér­tel­mi, az ér­tel­mi és az ösz­tö­nös kö­zött. Utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus re­gé­nye­i­ben, az Uta­zás Faremidóba és a Kapillária cí­mű­ek­ben ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az em­be­ri ne­met a ma­ga ket­tős­sé­ge ve­szé­lyez­te­ti; az in­tel­lek­tus és az ösz­tö­nök ugyan­is egy­más­sal el­len­té­tes célt kö­vet­nek: „az egyik az éle­tet ke­re­si, a má­sik a halált.”4
Ép­pen ezért az sem lep­het meg ben­nün­ket, hogy szer­ző­ink ana­lóg mó­don te­kin­tet­tek az em­ber­nek, az egyén­nek a mo­dern tár­sa­da­lom­ban el­fog­lalt he­lyé­re, hely­ze­té­re. Èapek min­den egyes em­ber­ben fel akar­ta éb­resz­te­ni a fe­le­lős­ség­ér­ze­tet, a lel­ki­is­me­re­tet: „A mi… szö­vet­sé­gi, szo­ci­á­lis és erő­sí­tő szó… Az én prak­ti­kus, kö­te­le­ző ér­vé­nyű és te­vé­keny, sok­kal sze­ré­nyebb a mi­nél, nyug­ta­la­ní­tó és sú­lyos, az én egy­szer­smind a lel­ki­is­me­ret sza­va és a tett szava”5 – ír­ja a Kri­ti­ka slov [A sza­vak kri­ti­ká­ja] cí­mű írá­sá­ban.
Ka­rin­thy ha­son­ló­kép­pen vé­le­ke­dik er­ről a kér­dés­ről: s nem­csak az Én és énke cí­mű szel­le­mes töp­ren­gé­sé­ben, ha­nem a Sze­rény­te­len ma­gán­vé­le­mény, avagy az Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok cí­mű cik­ké­ben is. „Az egész vi­lá­gon egyet­len pél­dány van be­lő­le. (Ezért szok­ták szem­be­ál­lí­ta­ni az egész vi­lág­gal.) Ez­zel a szó­val, hogy »én«, a vi­lág min­den volt és lé­te­ző élő­lé­nyei kö­zül egyet­len­egyet le­het csak meg­je­löl­ni. A töb­bi mind te meg ő… Az an­gol nyelv, mely még Is­ten ne­vét is kis­be­tű­vel ír­ja, ezt az egyet­len fő­ne­vet (a »névmás« szó nem il­lik rá, mi­helyt »név«, ak­kor már »más«) ha­tal­mas, ma­gá­ban ál­ló nagy I-vel je­lö­li, mint­ha azt akar­ná mon­da­ni, hogy ez csak kez­dő be­tű­je a ti­tok­nak – va­jon mit jelent?”6
A sze­rény­ség pél­da­ké­pe­ként Ka­rin­thy New­tont em­lí­ti. „New­ton nyil­ván egyi­ke volt a vi­lág leg­sze­ré­nyebb em­be­re­i­nek, de sze­rény vé­le­mé­nye, mely sze­rint a gyor­su­lás for­dí­tott arány­ban áll a tá­vol­ság négy­ze­té­vel, az­óta a leg­sze­rény­te­le­nebb vé­le­mény­nek bi­zo­nyult, mi­u­tán ki­szo­rí­tott és el­hall­ga­tott min­den el­len­ke­ző vé­le­ményt. Pe­dig hát egye­dül eszel­te ki a dol­got – ki­e­szel­te vol­na ak­kor is, ép­pen olyan jól, ha egye­dül van a vi­lá­gon, sőt talán… sőt, ta­lán még job­ban. – Telma Ti­tusz egyik fon­tos té­te­le leg­alább azt ál­lít­ja, hogy az em­be­ri íté­le­tek az íté­le­tek­ből ala­kult vé­le­mé­nyek, a vé­le­mé­nyek­ből ala­kult igaz­ság­ból ala­kult tör­vé­nyek igaz­ság- és ér­vé­nyes­ség­ér­té­ke for­dí­tott arány­ban áll azok szá­má­val, akik hoz­zák. A leg­la­zább, leg­rö­vi­debb éle­tű tör­vé­nye­ket tö­me­gek al­kot­ják, for­ra­dal­mak idején…”7
Ka­rin­thy sze­rint ez Telma Ti­tusz egyik leg­fon­to­sabb té­zi­se. De ki is volt va­ló­já­ban Telma Ti­tusz? A Le­gen­da az ezer­ar­cú lé­lek­ről cí­mű Ka­rin­thy­-no­vel­la hő­se. Ez a fi­a­tal tu­dós – 1943. jú­ni­us 24-én dél­után fél há­rom­kor – egy kí­sér­let fo­lya­mán el­pusz­tí­tot­ta tes­tét, de lel­ke hal­ha­tat­lan ma­radt. Cél­ja a há­bo­rú meg­aka­dá­lyo­zá­sa volt. Mi­vel Ti­tusz pe­dáns em­ber volt, bú­csú­le­ve­let is ha­gyott hát­ra: „Ezt a holt­tes­tet a vas­szé­ken Telma Ti­tusz­nak hív­ták, az élet­tan dok­to­ra volt, és a há­gai egye­tem ma­gán­ta­ná­ra. Ré­gi zsi­dó csa­lád­ból szár­ma­zott, erős, egész­sé­ges test volt, har­minc­há­rom évig hasz­nál­tam, jól tar­tott, ke­ve­set kel­lett re­pa­rál­ni, meg vol­tam ve­le elé­ged­ve. Most már alig­ha öl­töm ma­gam­ra: a be­csü­le­tes meg­ta­lá­ló­nak adom, te­gye el emlékül…”8 Szá­mos tes­tet öl­tés után Ti­tusz – Lin­coln, meg­gyil­kolt ame­ri­kai el­nök ké­pé­ben – a Fe­hér Ház­ba ment, s az el­nök­kel va­ló be­szél­ge­té­se foly­tán „ki­de­rült, hogy a vi­lág ros­­szul is­mer­te ön­ma­gát, mi­kor nem tud­ta tes­tét el­kép­zel­ni e füg­ge­lék nél­kül, s ki­de­rült, hogy az em­ber­nek nincs szük­sé­ge kard­ra, amit úgy te­kin­tett már, mint har­ma­dik kezét…”9
Köz­ben bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­kat hív­tak ös­­sze, a dip­lo­ma­ták – min­den na­gyobb ne­héz­ség nél­kül – tár­gyal­tak, s kü­lön­fé­le do­ku­men­tu­mo­kat ír­tak alá, „né­hány ha­tal­mas em­ber­nek buk­nia kel­lett, né­hány rend­szer­nek vég­leg meg­szűn­nie […] nem tör­tén­he­tett dör­gő és zen­gő fa­lak re­cse­gé­se és ha­tal­mas por­fel­hő nélkül…”10
Lát­juk te­hát, hogy Ka­rin­thy nem volt apo­li­ti­kus; mint al­ko­tó em­ber a dik­ta­tú­ra, a gon­do­lat­sza­bad­ság meg­sér­té­se el­len har­colt, amit két­sze­re­sen is ká­ros­nak tar­tott, mert nem­csak hogy az em­ber ki sem mond­hat­ja gon­do­la­ta­it, ha­nem meg sem for­mál­hat­ja azo­kat: az ön­cen­zú­ra fer­dít, az egész­sé­ges gon­dol­ko­dást tel­je­sen tönk­re­te­szi. Er­ről így ír: „A há­bo­rú lé­nye­ge a rab­szol­ga­ság, nem az ölés, el­len­té­te nem a bé­ke, ha­nem az egyén sza­bad­ság­vá­gya, hogy ön­ma­ga vá­laszt­has­sa meg el­len­sé­gét és test­vér­ét, ki-ki a ma­ga kö­re­in be­lül, fel­lá­zad­va a ter­mé­szet­el­le­nes kény­szer el­len, mely ar­ra szo­rít, hogy ne a ma­gam el­len­sé­gét öl­jem meg, ha­nem a másét…”11
A Fe­hér kór­ban, amely egy­szer­smind a jó és a rossz har­cá­nak mo­dern mí­to­sza, Èapek egyet­len em­ber­re, egy or­vos­ra bíz­ta a har­cot. Ale­xan­der Matuška sze­rint a da­rab nem kol­lek­tív da­rab, ha­nem „két in­di­vi­duum, Galén és Tá­bor­nagy pár­har­ca” – a tö­meg csak azért je­le­nik meg a vé­gén, hogy Galént el­ti­por­ja. Mi­vel Tá­bor­na­gyot, a ha­ta­lom és az erő­szak kép­vi­se­lő­jét le­győ­zi a fe­hér kór, Èapek szá­má­ra csu­pán egyet­len le­he­tő­ség ma­rad: a két fi­a­tal, „akik a jö­vő­be ve­tett re­ményt, az új nem­ze­dék­be ve­tett re­ményt je­len­tik szá­mom­ra: a fegy­ver­gyá­ros fia és a dik­tá­tor lá­nya, mind­ket­ten tisz­ták, em­ber­ként tisz­tes­sé­ge­sek és értelmesek… aki­ket nem érin­tett apá­ik fanatizmusa”,12 mond­ja a szer­ző a kom­men­tár­ban. Vis­­sza­té­rés ez az if­jú­ság misz­ti­ká­já­hoz, a tisz­ta­ság és az ál­do­zat­kész­ség mí­to­szá­hoz. A mí­tosz­nak is meg­van azon­ban a ma­ga di­na­mi­ká­ja – egyes ele­mei transz­for­má­lód­nak, a ré­gi mí­to­szok alap­ján önál­ló­sul­nak. Így van ez a Fe­hér kór­ban is.
Galén dr. ha­lá­la sok min­dent jel­ké­pe­zett: a sze­mé­lyi­ség­nek a fa­na­ti­zált tö­meg­től el­szen­ve­dett vers­égét, az ide­a­lis­ta or­vos­nak a ma­te­ri­á­lis túl­súly és a bru­ta­li­tás dik­tá­tu­má­tól el­szen­ve­dett ve­re­sé­gét, a tu­do­má­nyos mun­ká­val, az or­vo­si eti­ká­val va­ló vis­­sza­élé­sét, egy pó­tol­ha­tat­lan egyé­ni­ség élet­mű­vé­nek pusz­tu­lá­sát.
Thomas Mann a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta Karel Èapeknak: „Csak cso­dál­ni tu­dom azt a mes­te­ri bá­tor­sá­got, amel­­lyel ma­gá­é­vá te­szi a szín­há­zat, s aho­gyan ki­hasz­nál­ja a szín­ház esz­kö­ze­it a szel­le­mi és az ide­á­lis re­a­li­zá­lá­sá­hoz és ki­ala­kí­tá­sá­hoz. A da­rab fan­tasz­ti­ku­ma és szimbolikája… itt a leg­na­gyobb éle­tes­ség­gel és plasz­ti­kus­ág­gal van egyesítve.”13
Kü­lö­nös, hogy Èapek a Fe­hér kór­ban egy­ér­tel­mű­en ve­zet­te Galén sor­sát a tra­gi­kus vég­ki­fej­le­tig – mint­ha sa­ját sor­sát lát­ta vol­na elő­re. Hi­szen ép­pen ő volt az, aki nem is­mer­te el a drá­mák tra­gi­kus vég­ki­fej­let­ét. A Smrt [Ha­lál] cí­mű cik­ké­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta: „Nem ma­gát a ha­lált ki­fo­gá­so­lom itt, ha­nem a ve­le va­ló visszaélést… Meg­döb­ben­tő, mi­lyen kön­­nyen és kész­sé­ge­sen hal­nak meg az em­be­rek az irodalomban… Meg­hal­nak egy toll­vo­nás­sal, a meg­ol­dás, az ef­fek­tív be­fe­je­zés kedvéért… Ta­ga­dom, hogy a szer­ző­nek fék­te­len jo­ga van az em­be­ri halálra… Él­ni is gra­dá­ció, cse­lek­mény, drá­ma, a vál­sá­gok és sor­sok több­sé­ge nem­csak élet­tel kez­dő­dik, ha­nem élet­tel is fe­je­ző­dik be, s mi több, élet­tel ol­dó­dik meg. Vég­ső so­ron, a hi­te­les­ség je­gye az iro­da­lom­ban nem a ha­lál, ha­nem az élet.”14
Néz­zük meg, mi­lyen ége­tő lét­fon­tos­sá­gú kér­dé­se­ket ve­tett fel a Fe­hér kór: Tá­bor­nagy és Galán dr. alak­já­ban min­de­nek­előtt két rend­szert, két ide­o­ló­gi­át, két em­be­ri ma­ga­tar­tás­for­mát konf­ron­tál. Ám nem­csak a po­li­ti­kus eti­ká­ját tet­te szo­kat­lan mó­don két­sé­ges­sé, ha­nem Sigelius ud­va­ri ta­ná­csos túl­zot­tan lo­já­lis alak­já­ban az or­vo­si eti­kát is.
Nem cso­da hát, hogy mind­járt a be­mu­ta­tó elő­adás után az or­vos­tu­do­mány je­len­tős kép­vi­se­lői is hoz­zá­szól­tak a vi­tá­hoz: azt hi­szem, elég, ha név sze­rint most csak a Kár­oly Egye­tem és a Komenský Egye­tem pro­fes­­szo­ra­it, Pelnáø és Frankenberger pro­fes­­szort em­lí­tem. Mind­ket­ten érint­ve, sőt Sigelius alak­ja mi­att sért­ve érez­ték ma­gu­kat, a ve­ze­tő or­vo­sok eti­ká­já­nak kér­dé­sé­re azon­ban kü­lön­bö­ző né­ző­pont­ok­ból te­kin­tet­tek. Pelnáø pro­fes­­szor Sigelius alak­já­ban mind­azok­nak a ne­ga­tív je­len­sé­gek­nek a meg­sze­mé­lye­sí­té­sét lát­ta, ame­lyek kri­ti­kus ál­lás­pont­ra kész­tet­tek az egye­te­mek­kel, il­let­ve az egye­te­mi tu­do­mán­­nyal szem­ben. Frankenberger pro­fes­­szor vi­szont a bé­ke „ter­ro­ris­tá­já­nál”, Galén dok­tor­nál szim­pa­ti­ku­sabb­nak és em­ber­sé­ge­sebb­nek tar­tot­ta a mi­li­ta­ris­ta mar­sal­lo­kat, akik ha­lá­los ki­me­ne­te­lű csa­ták­ba ve­ze­tik ka­to­ná­i­kat egy élő és meg­va­ló­sít­ha­tó esz­mé­ért, de nem hagy­nak se­gít­ség nél­kül el­pusz­tul­ni em­ber­mil­li­ó­kat egy ször­nyű be­teg­ség­ben, az örök bé­ke ki­mé­rá­já­nak ked­vé­ért.
Vik­tor Kudìlka a már em­lí­tett köny­vé­ben rész­le­te­sen is­mer­te­ti az or­vo­sok­kal foly­ta­tott vi­tát, s ki­eme­li, men­­nyi­re saj­nál­ta Èapek, hogy nem tud­ta a da­rab­ban még ala­po­sab­ban ki­fej­te­ni a Sigelius-motívumot, hi­szen ezt „kor iszo­nyú er­köl­csi és ha­tal­mi vál­ság­nak egyik szimptómájaként”15 ér­tel­mez­te.
O doktorech, profesorech a universitách [A dok­to­rok­ról, pro­fes­­szo­rok­ról és az egye­te­mek­ről] cí­mű cik­ké­ben Èapek ezt ír­ta : „…igazán úgy vé­lem, hogy az az ál­lam, ame­lyet Sigelius szol­gál, af­fé­le el­len­pó­lu­sa an­nak, amik mi va­gyunk és len­ni akarunk… ama dik­ta­tó­ri­kus ál­lam, ahol a mar­sall ural­ko­dik, szá­mom­ra nem azo­nos Né­met­or­szág­gal, nem azo­nos Olasz­or­szág­gal, nem azo­nos Tö­rök­or­szág­gal, egyet­len eu­ró­pai ál­lam­mal sem, ha­nem egy da­rab­ja az ál­ta­lá­nos, eu­ró­pai po­li­ti­kai és szel­le­mi ter­ri­tó­ri­um­nak. A Tá­bor­nagy ha­zá­ja nem egy va­ló­sá­gos or­szág, ha­nem bi­zo­nyos er­köl­csi és pol­gá­ri va­ló­ság, amely ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a mai vi­lág­ban oly sok em­ber ide­ge­ne­dett el az egye­te­mes­ség­re és a hu­ma­ni­tás­ra, a bé­ké­re, a sza­bad­ság­ra és a de­mok­rá­ci­á­ra irá­nyu­ló nagy törekvéstől…”16 Èapek vis­­sza­uta­sít­ja a vá­dat, mi­sze­rint túl­sá­go­san kri­ti­ku­san vi­szo­nyul az or­vos­tu­do­mány­hoz: „ha va­la­mely fog­lal­ko­zás kö­zel áll szí­vem­hez, ak­kor az az or­vo­sé; ezt ta­lán apám­tól, a ki­vá­ló dok­tor­tól örököltem…”17 Az idé­zett cikk­ből azon­ban a kö­vet­ke­ző, ta­lán túl­sá­go­san is lát­no­ki gon­do­la­tot tar­tom a leg­sú­lyo­sabb­nak: „a vi­lág kul­túr­tör­té­net­ében egy­szer majd elég szé­gyen­le­tes fe­je­zet lesz ar­ról, hogy a hu­sza­dik szá­zad­ban ho­gyan zsup­pol­ták ki a gon­dol­ko­dás sza­bad­sá­gát és a szel­le­mi kül­de­tés egye­te­mes­sé­gét a mű­velt vi­lág an­­nyi egye­te­mé­ről, an­­nyi tu­do­má­nyos in­té­ze­té­ből; hogy ho­gyan let­tek ezek az egye­te­mek és in­téz­mé­nyek a po­li­ti­ka szolgálóivá… ho­gyan tör­ték lá­za­san ma­gu­kat, hogy az ide­ig­le­nes re­zsi­mek és ide­o­ló­gi­ák szaj­hái le­hes­se­nek; ho­gyan ad­ták el egy tál len­csé­ért a ma­guk nagy, di­cső­sé­ges el­ső­szü­lött­sé­gi jo­gát és ne­mes­sé­gét, a te­kin­tély­től va­ló füg­get­len­sé­gü­ket, a szel­lem sza­bad­sá­gát és az igaz­ság egyetemes­ségét.”18
Ér­de­kes, hogy Ka­rin­thynál nem ta­lál­juk meg az or­vo­si eti­ká­nak ezt a ki­éle­zett bí­rá­la­tát – alig­ha­nem azért sem, mert ne­ki sze­mé­lyes oka volt az or­vos­tu­do­mány tisz­te­le­té­re, sőt éle­te meg­hos­­szab­bí­tá­sá­ért az or­vos­tu­do­mány­nak tar­to­zott há­lá­val. Az 1936-ban Stock­holm­ban, Olivecrona pro­fes­­szor ál­tal el­vég­zett agy­mű­tét csak­nem két, ter­mé­keny mun­ká­val tel­jes év­vel hos­­szab­bí­tot­ta meg éle­tét. Az Uta­zás a ko­po­nyám körülben tisz­te­let­tel adó­zott a ne­mes, iga­zi tu­do­mány­nak, amely so­ha­sem vi­sel­te­tett olyan el­len­sé­ge­sen a ba­bo­ná­val szem­ben, mint ve­le szem­ben a ba­bo­na.
Igaz, Èapek is szá­mos to­váb­bi mű­vet al­ko­tott, me­lyek­ben a tu­do­mány s nem csu­pán az or­vos­tu­do­mány fe­le­lős­sé­gét vizs­gál­ta. At­tól ret­te­gett, hogy a tu­do­mány­­nyal vis­­sza­él a ha­ta­lom, s az em­ber el­len for­dít­ja, hi­szen a dik­ta­tú­rá­ban nincs he­lye a füg­get­len tu­do­mány­nak.
Vé­ge­ze­tül kí­sér­le­tet ten­nék a két író fi­lo­zó­fi­á­já­ban és élet­mű­vé­ben fel­lel­he­tő ha­son­ló, il­let­ve azo­nos vo­ná­sok ös­­sze­fog­la­lá­sá­ra: mind­ket­ten sze­ret­ték az éle­tet, mely­nek tar­tal­mát a sza­bad­ság­ban lát­ták. Erős ér­zel­mek­kel, kí­ván­csi­ság­gal és fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott ra­ci­o­ná­lis em­be­rek vol­tak. Egy­for­ma öröm­mel fe­dez­ték fel az élet kis és nagy dol­ga­it. Túl­sá­go­san nagy ér­zé­keny­sé­gük ko­moly tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­sok­ba ve­zet­te őket. Ve­szély­ér­ze­tük, ka­taszt­ró­fák­tól va­ló fé­lel­mük lé­nye­ges ös­­sze­te­vő­je volt mű­vé­sze­tük­nek. A há­bo­rú, a bé­ke, az ide­o­ló­gi­ai harc prob­lé­má­it nem­csak fel­vet­ni akar­ták, ha­nem meg­ol­da­ni is. Így jöt­tek lét­re még for­ma­i­lag is ha­son­ló apok­rif­je­ik, no­vel­lá­ik, ame­lyek­nek min­dig er­köl­csi kül­de­tést is tu­laj­do­nít­ha­tunk, de ame­lyek­nek hu­mo­ruk is van, s ez el­tom­pít­ja az em­be­rek köz­ti ki­éle­zett konf­lik­tu­so­kat és el­len­té­te­ket.
Mind­ket­ten hit­tek ab­ban, hogy a vi­lá­got min­den­ki a ma­ga in­di­vi­du­á­lis te­vé­keny­sé­gé­vel te­he­ti job­bá, nem bíz­tak a kol­lek­tív prog­ra­mok­ban, még a bé­ke­prog­ra­mok­ban sem.
Mind­ket­ten fi­gye­lem­re­mél­tó utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus, egy­szer­smind na­gyon re­á­lis vi­lá­got te­rem­tet­tek. A har­min­cas évek­ben, a fa­siz­mus né­met­or­szá­gi ha­ta­lom­ra ju­tá­sa után mind­ket­tő­jük­re óri­á­si ha­tás­sal volt Thomas Mann er­köl­csi pél­dá­ja. Mind­ket­ten vi­tá­ba száll­tak ko­ruk­kal.
Karel Èapek a Fe­hér kór­ban a „ri­asz­tó ve­szély” el­len emel­te fel hang­ját. A drá­ma tra­gi­kus vég­ki­fej­le­te nem­csak in­tés volt, ha­nem fel­hí­vás is. Èapek tu­da­to­sí­tot­ta, hogy so­ha­sem lesz olyan ha­la­dás, amely nem az em­be­ri sza­bad­ság­ból és az er­köl­csi együtt­mű­kö­dés­ből sar­jad. Ezért tu­laj­do­ní­tott óri­á­si fon­tos­sá­got az ér­tel­mi­ség sze­re­pé­nek és kül­de­té­sé­nek. A hit­le­ri for­du­lat után egy év­vel már azt ír­ta, hogy „itt nem ki­sebb do­log tör­tént, mint az írás­tu­dók mér­he­tet­len áru­lá­sa, s ez iszo­nya­tos ké­pet mu­tat ar­ról, mi­re ké­pes az ér­tel­mi­ség”.

(For­dí­tot­ta Var­ga Er­zsé­bet)

Rövid URL
ID1693
Módosítás dátuma2016. június 21.

Hushegyi Gábor: Brogyányi Kálmán – a művészet, a nép, a nemzet és a politika szolgálatában. 100 éve született a két világháború közötti korszak vitatott csehszlovákiai magyar személyisége

Lé­te­zik-e ide­á­li­sabb pil­la­nat egy élet­mű ér­té­ke­lé­sé­re, mint a ke­rek szü­le­té­si év­for­du­ló, ame­lyet más­fél év­ti­zed­del egy rend­szer­vál­tás is meg­elő­zött? A vá­lasz csak­is po­zi­tív le­het, s így...
Bővebben

Részletek

Lé­te­zik-e ide­á­li­sabb pil­la­nat egy élet­mű ér­té­ke­lé­sé­re, mint a ke­rek szü­le­té­si év­for­du­ló, ame­lyet más­fél év­ti­zed­del egy rend­szer­vál­tás is meg­elő­zött? A vá­lasz csak­is po­zi­tív le­het, s így van ez Brogyányi Kál­mán ese­té­ben is, aki száz év­vel ez­előtt, 1905. jú­ni­us 5-én szü­le­tett Felsőkocskócon. Brogyányi a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia egyik leg­je­le­sebb mű­vé­szet­kri­ti­ku­sa, fo­tó­el­mé­le­ti köz­ve­tí­tő­je, nem­ze­ti­sé­gi lap­szer­kesz­tő­je, va­la­mint a po­zso­nyi és a nem­ze­ti­sé­gi mű­vé­sze­ti élet szer­ve­ző­je volt, majd az 1930-as évek kö­ze­pé­től egy­re ha­tá­ro­zot­tabb po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi sze­re­pet vál­lalt, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben pe­dig már a po­zso­nyi ma­gyar könyv­tár ve­ze­tő­je, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­ka ra­di­ká­lis né­met­ba­rát szár­nyá­nak pro­mi­nens kép­vi­se­lő­je lett. Élet­út­ja több szak­ma te­rü­le­tén tel­je­se­dett be, a mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­írói és könyv­tár­irá­nyí­tói te­vé­keny­ség mel­lett ak­tív sze­rep­lő­je volt a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó­nak, szer­kesz­tet­te a Ve­tés né­hány szá­mát, majd rö­vid ide­ig a Ma­gyar Di­ák­szem­lét, leg­je­len­tő­sebb szer­kesz­tői te­vé­keny­sé­get az 1931-től 1938-ig meg­je­lent épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti havilapnál, a po­zso­nyi Fo­rum­nál fej­te­tett ki ma­gyar és né­met nyel­ven. Pub­li­cisz­ti­kai te­vé­keny­sé­ge ré­vén a na­pi és he­ti saj­tó­ban is fo­lya­ma­to­san je­len volt, így ta­lált rá a há­bo­rús évek­ben a Ma­gyar Nép­lap ro­vat­ve­ze­tői poszt­ja, ám szlo­vá­ki­ai éve­i­nek zá­ró­fe­je­ze­te a mél­tán bí­rált és a kort meg­élt po­zso­nyi ma­gya­rok ál­tal is meg­ve­tett ná­ci kol­la­bo­rá­lás, ami­kor 1945 ele­jén ne­gyed­év ere­jé­ig a po­zso­nyi né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői te­en­dő­it lát­ta el. Az in­ter­ná­lást a fe­le­lős­ség­re vo­nás elő­li me­ne­kü­lés kö­vet­te, Auszt­ria után az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban ta­lált új ha­zá­ra, ahol ko­ráb­bi mun­ká­sá­gát már nem foly­tat­ta; Yonkersben (N. Y.) hunyt el 1978. ok­tó­ber 9-én.1 A kér­dés ezek után egy­ér­tel­mű és meg­ke­rül­he­tet­len: le­het-e és sza­bad-e ma ilyen gyá­szos múl­tú sze­mél­­lyel fog­lal­koz­ni? El­vá­laszt­ha­tó-e egy­más­tól a há­bo­rú alat­ti po­li­ti­kai ma­ga­tar­tás és a ko­ráb­bi két év­ti­zed mű­vé­szet-szak­írói te­vé­keny­ség? De kér­dés­ként fo­gal­maz­ha­tó meg az is, hogy ki­sem­miz­het­jük-e a szak­mai tel­je­sít­ményt a po­li­ti­ka mi­att, ill. rá­e­rő­sza­kol­hat­juk-e a po­li­ti­kai és köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lás kö­vet­kez­mé­nye­it a ko­ráb­bi szak­mai te­vé­keny­ség ér­té­ke­lé­sé­re? Már ez a né­hány kér­dés is jel­zi, hogy Brogyányi sze­mé­lye hol lát­vá­nyo­san, hol csak hal­kan, de to­vább­ra is in­du­la­to­kat vált ki, fő­kép­pen a ma­gyar tör­té­né­szek kö­ré­ben. A szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet­tör­té­net­ben ez­zel el­len­tét­ben Brogyányi Kál­mánt im­már több év­ti­ze­de csak­nem nim­busz öve­zi, ami­ért Szlo­vá­ki­á­ban el­ső­ként ér­té­kel­te az 1920-as évek szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szet­ét: a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931)2 mind a mai na­pig alap­mű­nek szá­mít an­nak el­le­né­re, hogy csak ma­gyar nyel­ven hoz­zá­fér­he­tő. A Fo­rum fo­lyó­irat­ban vég­zett mun­ká­ját is nagy­ra be­csü­lik. A szlo­vák mű­tör­té­né­sze­ket nem be­fo­lyá­sol­ja Brogyányi po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa, azt el­vá­laszt­ják – mint más sze­mé­lyi­sé­gek ese­té­ben is – a szak­mai tel­je­sít­mény ér­té­ke­lé­sé­től. A han­gu­lat a ma­gyar tér­fé­len forr, ám nem csak Brogyányiról van szó eb­ben a játsz­má­ban.
A fe­lü­le­tes szem­lé­lő ugyan­is azt ál­la­pít­hat­ja meg, hogy egy hely­ben to­pog a 20. szá­za­di (cseh)szlovákiai ma­gyar kul­tu­rá­lis, mű­vé­sze­ti, köz­éle­ti és po­li­ti­kai sze­mé­lyi­sé­gek szlo­vá­ki­ai ku­ta­tá­sa. Ezt az is alá­tá­masz­ta­ni lát­szik, hogy ma­gyar nyel­ven ed­dig el­ső­sor­ban ma­gyar­or­szá­gi szer­zők tet­ték köz­zé te­rü­le­tünk­re vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­ket. Ám ha tá­gabb kon­tex­tus­ban tár­gyal­juk e kér­dést, ki­de­rül, hogy fő­kép­pen a mű­vé­sze­ti ága­za­tok, így pl. a kép­ző­mű­vé­szet te­rü­le­tén egy­re gaz­da­gabb a ma­gyar tel­je­sít­mé­nyek­kel fog­lal­ko­zó nem ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom mind szlo­vák, mind ma­gyar szer­zők jó­vol­tá­ból. Ta­gad­ha­tat­lan azon­ban, hogy a po­li­ti­ku­sok, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek élet­út­já­nak fel­dol­go­zá­sá­ban – amit ért­he­tő mó­don sok ma­gyar­or­szá­gi tör­té­nész pri­o­ri­tás­ként ke­zel – kés­le­ke­dés és va­la­mi­ne­mű ki­vá­rás és tar­tóz­ko­dás ta­pasz­tal­ha­tó. A mű­vé­szet és ezen be­lül a kép­ző­mű­vé­szet igen sa­ját­sá­gos hely­zet­ben van, mert mind­az, amit ki­fo­gá­sol­ni szok­tak, hogy tud­ni­il­lik a ha­tá­ron tú­li ér­té­ke­lé­sek mel­lő­zik a ter­mé­sze­tes interetnikus kap­cso­la­to­kat, a kö­zép-eu­ró­pai kon­tex­tust, rá nem ér­vé­nyes. Sőt az eb­ben a té­ma­kör­ben szü­le­tett ta­nul­má­nyok hív­ták fel el­ső­ként a fi­gyel­met a nem­ze­ti­sé­gi, ill. nem­ze­ti ho­ri­zont meg­ha­la­dá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­re. Saj­ná­la­tos ugyan­ak­kor, hogy a ka­te­go­ri­kus vé­le­ményt meg­fo­gal­ma­zó, ezek­kel a ha­tá­ron tú­li té­mák­kal fog­lal­ko­zó ma­gyar­or­szá­gi szer­zők fi­gyel­men kí­vül hagy­ják a szlo­vák–ma­gyar, ill. ma­gyar–szlo­vák együtt­mű­kö­dés ered­mé­nye­it, de ne­megy­szer e té­mák Ma­gyar­or­szá­gon meg­je­lent szak­pub­li­ká­ci­ót is.3
Ám er­re a hely­zet­re több vá­lasz is ad­ha­tó. Az egyik ezek kö­zül min­den­kép­pen az, hogy olyan élet­uta­kat és élet­mű­ve­ket kell ér­té­kel­ni, ame­lyek a tör­té­ne­lem ke­reszt­út­ja­in fo­gal­ma­zód­tak új­ra, mó­do­sul­tak vagy vet­tek akár 180 fo­kos for­du­la­tot. A tel­je­sít­mény va­lós ér­té­ke­lé­sé­hez pe­dig nem ele­gen­dő csak a ha­zai ma­gyar vagy az összmagyar kon­tex­tus, ha­nem a ter­mé­sze­tes cseh–szlo­vák vagy még an­nál tá­gabb ös­­sze­füg­gés­rend­szer ér­vé­nye­sí­té­se szük­sé­ges. S eh­hez fűz­he­tő az egyik egy­ér­tel­mű­en meg­ne­vez­he­tő vis­­sza­hú­zó erő: a ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tók egy ré­sze – nyel­vi és tár­gyi is­me­re­tek hi­á­nyá­ban – nem al­kal­maz­za ezt a po­li­fo­ni­kus kö­zép-eu­ró­pai mód­szert, s ér­ték­íté­le­te­ik­ben egy­sze­rű­sí­te­nek, hi­szen már az ál­ta­luk vizs­gált tár­gyat is ki­sza­kít­ják ter­mé­sze­tes kö­ze­gé­ből. A má­sik el­ha­nya­gol­ha­tat­lan té­nye­ző, hogy a ha­zai ma­gyar ku­ta­tók egy ré­sze csak­nem hű­bé­ri el­kö­te­le­zett­ség­gel kö­ve­ti a té­má­ban pub­li­ká­ló ma­gyar­or­szá­gi szer­zők ne­megy­szer ide­o­lo­gi­kus pre­kon­cep­ci­ó­it. Az el­múlt egy-más­fél év­ti­zed­ben pe­dig nem le­het nem ész­re­ven­ni egy új­kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás­mó­dot, amely egyéb té­mák mel­lett ép­pen a Ma­gyar­or­szág szem­szö­gé­ből ha­tá­ron tú­li­nak ti­tu­lált ku­ta­tá­sok­ban ér­vé­nye­sül ha­té­ko­nyan. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar té­mák ese­té­ben ez ta­buk és pre­kon­cep­ci­ók so­rát ered­mé­nyez­te, így pl. Es­ter­házy Já­nos élet­út­ja, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia vagy pl. a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben né­met­ba­rát és fa­sisz­ta ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tó vagy a kom­mu­niz­mus éve­i­ben az el­nyo­mó rend­szert te­rem­tő és mű­köd­te­tő szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ér­té­ke­lé­sé­ben. Leg­újab­ban pe­dig a né­met Ernst Nolte gon­do­la­tai kel­nek ki­sa­já­tí­tás és reinterpretációk nyo­mán önál­ló élet­re, me­lyek sze­rint a kom­mu­niz­mus és a fa­siz­mus, ill. a bol­se­viz­mus és a ná­ciz­mus kö­zött nincs lé­nye­gi esz­mei kü­lönb­ség. Té­mánk kap­csán en­nek meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja az egy­ko­ri cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­cia kri­mi­na­li­zá­lá­sa, ös­­sze­mo­sá­sa a kom­mu­nis­ta moz­ga­lom­mal, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar né­met­ba­rát ma­ga­tar­tás egyet­len előz­mény­ként va­ló fel­tün­te­té­se. Ez a saj­ná­la­tos re­duk­ció, ill. ide­o­ló­gi­ai pre­kon­cep­ció ko­moly tor­zí­tás­hoz ve­zet, el­hall­gat­ja a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­szak va­lós szlo­vá­ki­ai (ma­gyar) szel­le­mi kon­tex­tust, a ke­resz­tény-kon­zer­va­tív kö­rök­ben egy­ér­tel­mű­en ér­vé­nye­sü­lő ko­ra­be­li hi­va­ta­los ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai ide­o­ló­gi­át, az ezen kör­nye­zet­ből szár­ma­zó an­ti­sze­mi­tiz­must, va­la­mint ta­gad­ja a ko­ra­be­li kon­zer­va­tív, az­az az el­len­zé­ki cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó ha­sáb­ja­in meg­nyil­vá­nu­ló döb­be­ne­tes köz­na­pi és po­li­ti­kai an­ti­sze­mi­tiz­must. S ép­pen ez az a moz­za­nat, amely egyes szer­zők szá­má­ra kulcs­fon­tos­sá­gú, ne­ve­ze­te­sen az, hogy az an­ti­sze­mi­ta at­ro­ci­tá­sok­nak ki­tett, fő­kép­pen szo­ci­ál­de­mok­ra­ta sze­mé­lyi­sé­gek (pl. Szalatnai Re­zső, Tilkovszky Bé­la) le­kom­mu­nis­tá­zá­sá­val, va­la­mint a kom­mu­nis­ták és a fa­sisz­ták kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus” fel­hasz­ná­lá­sá­val szep­lőt­len ké­pet fes­se­nek a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­len­zé­ki, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív és a tisói szlo­vák ál­lam­mal min­den te­rü­le­ten együtt­mű­kö­dő kon­zer­va­tív szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit­ről – be­le­ért­ve a Hlinka-párt lis­tá­ján par­la­men­ti man­dá­tum­hoz ju­tott Es­ter­házy Já­nos sze­mé­lyét is.
Eb­be a hely­zet­be ke­rült Brogyányi Kál­mán is, aki­nek élet­út­ja és élet­mű­ve szám­ta­lan ta­nul­ság­gal szol­gál; olyan kö­zép-eu­ró­pai ér­tel­mi­sé­gi sors­ban volt ré­sze, amely­ben a nem­ze­ti­sé­gi at­ti­tűd a tör­té­ne­lem ka­tak­liz­má­i­val fo­ko­za­to­san fe­lül­múlt min­den szak­ma­i­sá­got, a kri­ti­kai ér­tel­mi­sé­gi szem­lé­le­tét előbb az ide­o­ló­gia bű­vö­le­te he­lyet­te­sí­tet­te, majd min­den a nem­zet vélt vagy va­lós ér­de­ke­i­nek lett alá­ren­del­ve, s vé­gül em­be­ri lé­nye is az ak­tu­á­lis na­pi po­li­ti­ka rab­já­vá vált. A mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­író, a könyv­tár­szer­ve­ző és -építő, va­la­mint a köz­éle­ti pub­li­cis­ta, a kul­túr­mun­kás és párt­tag fe­ke­te-fe­hér meg­íté­lé­se azon­ban le­he­tet­len. Né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa, sze­ren­csét­len és tra­gi­kus po­li­ti­kai rö­vid­lá­tá­sa el­íté­len­dő, de ez nem jo­go­sít fel ben­nün­ket ar­ra, hogy mű­vé­sze­ti szak­írói és könyv­tár­épí­tő te­vé­keny­sé­gét sző­nyeg alá sö­pör­jük, vagy a ná­cik­kal va­ló kol­la­bo­rá­lá­sát be­le­ma­gya­ráz­zuk az 1930-as évek ele­jén meg­je­lent szövegeibe,4 s nya­ká­ba var­juk azt a po­li­ti­kai fe­le­lős­sé­get is, ami­ért a tel­jes ko­ra­be­li cseh­szlo­vá­ki­ai, majd szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit, va­la­mint a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ir­re­den­ta ma­gyar­or­szá­gi kül­po­li­ti­ka a fe­le­lős.
Brogyányi élet­mű­vé­nek szlo­vák fo­gad­ta­tá­sa egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív, a ma­gyar ér­té­ke­lés és fo­gad­ta­tás már nem, sőt el­len­té­tek­től, mai ide­o­ló­gi­ai és aktuálpolitikai szem­pont­ok ér­vé­nye­sí­té­sé­től sem men­tes. Kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon csak el­vét­ve is­me­rik, fo­tószak­írói tel­je­sít­mé­nyét Albertini Bé­la fe­dez­te fel a ma­gyar szak­ma számára.5 Könyv­tár­szer­ve­zői mun­kás­sá­ga is csak az el­múlt évek­ben vált is­mert­té a ma­gyar­or­szá­gi szak­ma előtt Kég­li Fe­renc dol­go­za­tai és elő­adá­sai révén.6 A szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos­ság ber­ke­i­ben a lé­te­ző ma­gyar és szlo­vák nyel­vű mo­nog­rá­fi­ák, ta­nul­má­nyok el­le­né­re to­vább él Brogyányi ide­o­lo­gi­kus meg­íté­lé­se, az­az szak­mai tel­je­sít­mé­nyét to­vább­ra is vagy csak ki­sebb­sé­gi ma­gyar ered­mény­kén, vagy po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa függ­vé­nye­ként ér­té­ke­lik. Pa­ra­dox mó­don az élet­mű­nek ez utób­bi – a po­li­ti­kai te­vé­keny­ség és köz­írói mun­kás­ság – a leg­ke­vés­bé is­mert fe­je­ze­te, ami ki­vá­ló al­kal­mat nyújt sze­mé­lyé­nek glo­ri­fi­ká­lá­sá­ra vagy démonizálására.

A mű­vé­szet és a nép szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi mint Max Deri és Moholy-Nagy Lász­ló köz­ve­tí­tő­je

Brogyányi Kál­mán már pá­lya­fu­tá­sá­nak a kez­de­tén, az­az az 1920-as évek utol­só har­ma­dá­tól je­lez­te a mű­vé­szet, a nép, a ma­gyar nem­zet és a po­li­ti­ka irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gét, e té­mák szo­ros köl­csön­ha­tá­sát, ám a té­mák kö­zöt­ti hang­súly­ok és ará­nyok ha­tá­roz­ták meg szak­mai és köz­éle­ti te­vé­keny­sé­gé­nek lá­tó­szög­ét, a tel­je­sít­mény csúcs­pont­ja­it és bu­ká­sa­it a kö­vet­ke­ző két év­ti­zed­ben. A hú­szas évek utol­só har­ma­dá­tól a Sar­ló moz­ga­lom, a nép­mű­vé­szet, a (szocio)fotográfia és a kép­ző­mű­vé­szet je­len­tet­te szá­má­ra a meg­ha­tá­ro­zó te­re­pet, de Brogyányi ak­tív ré­sze­se volt az egye­te­mi di­ák­moz­gal­mak­nak, a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szék­ének ügyét fel­vál­lal­va. Már eb­ben a pe­ri­ó­dus­ban is ki­mu­tat­ha­tók ide­o­ló­gi­ai át­hal­lá­sok az egyes té­mák kö­zött, ám a szak­mai mi­ni­mu­mot min­den eset­ben ha­tá­ro­zot­tan ér­vé­nye­sí­te­ni tud­ta. A fes­té­szet és szob­rá­szat tárgy­kör­ében már ki­ta­po­sott úton ha­lad­ha­tott, hi­szen elő­dei, a ma­gyar­or­szá­gi emig­rán­sok, va­la­mint a ha­zai fi­a­tal te­het­sé­gek, mint Tilkovszky Bé­la, Kudlák La­jos stb. már meg­épí­tet­ték nem­csak a klas­­szi­kus mo­dern, ha­nem az avant­gárd mű­vé­szet híd­fő­ál­lá­sát is Szlo­vá­ki­á­ban és a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kö­zeg­ben. Az or­szá­gos mű­vé­sze­ti élet, az új ál­lam épí­té­sze­te egy­ér­tel­mű­en a kor­társ eu­ró­pai mainstreammel együtt ha­lad­va vál­toz­tat­ta meg rö­vid időn be­lül az or­szág ar­cu­la­tát és mű­vé­sze­ti éle­tét. Ma már egy­ér­tel­mű, hogy Brogyányi nem a ma­gyar avant­gárd kút­fő­jé­ből, a Má­ból tá­jé­ko­zó­dott, nem ak­náz­ta ki a Kál­lai Er­nő (Má­tyás Pé­ter), Kudlák La­jos, Kas­sák La­jos stb. írá­sa­i­ban rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket, de nem is­mer­te Hevesy Iván kis­mo­nog­rá­fi­á­it az iz­mu­sok­ról, sem Kál­lai 1925-ös Új ma­gyar pik­tú­rá­ját vagy Fülep La­jos Ma­gyar mű­vé­szet cí­mű 1916-ban ki­adott mun­ká­ját. For­rá­sa­it fel­fed­ve Wilhelm Worringer Abszt­rak­ció és be­le­ér­zé­se is kép­be ke­rül, ám lé­nye­gét te­kint­ve két, egy­más­nak kis­sé el­lent­mon­dó el­mé­le­ti konst­ruk­ci­ót tar­tott ma­ga szá­má­ra kö­ve­ten­dő­nek, Max Deri mű­vé­szet­tör­té­net­ét és Moholy-Nagy Lász­ló Bauhaus ko­ra­be­li el­mé­le­ti mun­kás­sá­gát. E ket­tő­ssé­get vi­se­li ma­gán Brogyányi egyik mind­má­ig meg­ha­tá­ro­zó és el­is­mert mun­ká­ja, a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931), amely a ma­ga ide­jén mind a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar, mind a szlo­vák kri­ti­ka fi­gyel­mét el­nyer­te. A mind­ös­­sze 26 esz­ten­dős szer­ző el­mé­le­ti fun­da­men­tu­mát Max Deri Die Malerei im XIX. Jahrhundert (1919)7 cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ja je­len­tet­te, amely­ből a worringeri és a lippsi el­mé­le­tek köz­vet­ve ke­rül­tek át írá­sa­i­ba. De­ri­től köl­csö­nöz­te a 19. szá­za­di fes­té­szet op­po­zí­ci­ó­ját a na­tu­ra­liz­mus és a ro­man­ti­ka kö­zött, va­la­mint az ob­jek­tív és a szub­jek­tív na­tu­ra­liz­mus meg­kü­lön­böz­te­té­sét és az imp­resz­­szi­o­niz­mus meg­hát­rá­lá­sá­ról szó­ló ok­fej­tést is. Brogyányi köny­vé­nek el­ső fe­je­ze­te, a Be­ve­ze­tés (az utol­só két al­fe­je­ze­tet leszámítva)8 Deri köny­vé­nek, ill. gon­do­lat­me­ne­t­é­nek köz­ve­tí­té­se. En­nek kö­vet­kez­té­ben a ma több szer­ző ál­tal ba­los­nak vagy mar­xis­tá­nak mi­nő­sí­tett Brogyányi-fogalmak, ill. fogalompárok – mint pl. az alap és a fel­épít­mény vi­szo­nya – nem a ma­gyar mű­vé­szet ber­ke­i­ből, ha­nem Deri köny­vé­ből szár­maz­nak! A csak­nem szol­gai fo­ga­lom­át­vé­tel to­váb­bi szig­ni­fi­káns ele­me, hogy Brogyányi Derihez ha­son­ló­an mel­lőz­te poszt­imp­res­­szi­o­niz­mus fo­gal­mat, amit más ma­gyar szer­zők a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón előt­ti egy év­ti­zed­ben már kel­lő el­mé­le­ti fel­ké­szült­ség­gel meg­ha­tá­roz­tak (pl. Hevesy és Kállai).9 A Deri- és a Moholy-Nagy-könyv kö­zöt­ti ös­­sze­kö­tő út a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­já­ban rej­lik, mely­nek in­terp­re­tá­lá­sá­ban már Moholy-Nagy mel­lett vok­solt a fi­a­tal cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szer­ző. Így ke­rül csak­nem bi­zarr ös­­sze­füg­gés­be Moholy-Nagy Malerei, Fotografie, Film10 cí­mű Bauhaus-kötete Deri mű­vé­vel, mert an­nak más nyel­ve­ze­te és szem­lé­le­te za­var nél­kül kö­ve­ti a Deri-kötetből szár­ma­zó is­me­re­te­ket. Ha egy­be­vet­jük a Bauhaus ok­ta­tó­já­nak mű­vét a Brogyányi-szöveggel, ak­kor egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, hogy a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi ex­pan­zi­ó­já­ba ve­tett hi­tét nagy­mér­ték­ben Moholy-Nagy ok­fej­té­sé­vel tá­masz­tot­ta alá, gon­dol­va mind a vizualitás hét­köz­na­pi, al­kal­ma­zott for­má­i­ra, mind a be­fo­ga­dás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len esz­té­ti­kai ne­ve­lés­re is. Brogyányi, vall­juk be, csak­nem a le­he­tet­len­re vál­lal­ko­zott 1931-es köny­vé­vel, ame­lyet a „szlovenszkói ma­gyar nyel­vű­ek tisz­tább látásáért”11 írt an­nak ér­de­ké­ben, hogy a mű­vé­szet tá­gabb tár­sa­dal­mi bá­zis­ra te­gyen szert, s ez­ál­tal a mű­vé­szet – be­fo­ga­dás – mű­ke­res­ke­de­lem há­rom­szög mű­kö­dő­ké­pes­sé vál­jék Szlo­vá­ki­á­ban és ma­gyar kö­zeg­ben is. Ez a tá­gab­ban ér­tel­me­zett mű­vé­szet­funk­ció nem csu­pán a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta szim­pa­ti­zán­sok, bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi­ek vagy ne­ta­lán a szlovenszkói ma­gyar kom­mu­nis­ták egyik tan­té­te­le volt az 1920-as és 1930-as évek­ben. Er­ről ta­nús­ko­dik a ha­gyo­má­nyos mű­vé­szet­tör­té­net-szem­lé­le­tet kö­ve­tő Nagy Bar­na írá­sa is, aki ép­pen a mű­vész füg­get­len­sé­ge (akár anya­gi ér­te­lem­ben is vé­ve) szem­pont­já­ból tar­tot­ta lét­fon­tos­sá­gú­nak a mű­vész és a kö­zön­ség kö­zöt­ti kap­cso­lat „meg­ta­lá­lá­sát”, s en­nek egyik esz­kö­zét a Masaryk Aka­dé­mia fo­lyó­ira­tá­ban lát­ta, amely­nek kül­de­té­sét „a kö­zön­ség és a mű­vé­sze­tek kö­zöt­ti sza­ka­dék” át­hi­da­lá­sá­ban ha­tá­roz­ta meg,12 de ugyan­ilyen gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták az ugyan­csak kon­zer­va­tív Harmos Ká­rolyt Ko­má­rom­ban. Brogyányi Kál­mán azon­ban so­ha­sem ju­tott el a Kál­lai Er­nő, Ke­mény Alfréd, Moholy-Nagy Lász­ló és Péri Lász­ló ál­tal 1923-ban meg­fo­gal­ma­zott plat­form­ra, hogy a „kom­mu­nis­ta tár­sa­da­lom meg­va­ló­sí­tá­sá­ért a mű­vé­szek­nek a pro­le­ta­ri­á­tus­sal együtt kell harcolniuk”.13 Brogyányi ki­zár­ta a pár­tos­ság kri­té­ri­u­mát a mű­vé­sze­ti ér­te­ke­zé­sé­ből, se­hol sem hi­vat­ko­zik a művészet–nép–párt kap­cso­lat­ra, nem hir­de­ti a tár­sa­dal­mi rend­szer po­li­ti­kai vagy mű­vé­sze­ti esz­kö­zök­kel va­ló for­ra­dal­mi meg­vál­toz­ta­tá­sát. Egye­dül Reichental Fe­renc ér­té­ke­lé­se­kor tér ki a pro­le­tár mű­vé­szet­re, mert ezt a mi­nő­sí­tést kap­ta a csal­ló­kö­zi szár­ma­zá­sú al­ko­tó el­ső po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sa­kor a na­pi saj­tó­ban, de ak­kor is ké­te­lye­it fe­je­zi ki.14 Sa­ját ko­rá­nak szo­ci­á­li­san ér­zé­keny lát­le­let­ét nyújt­ja, el­ső­sor­ban a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi hely­ze­té­re, a mű­vé­szet fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból nél­kü­löz­he­tet­len­nek vélt gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi té­nye­zők­re fó­ku­szál­va. Vi­tat­ha­tat­lan azon­ban, hogy ott, ahol a szak­mai ér­vei ki­me­rül­nek, ott a ka­pi­ta­liz­mus szlo­vá­ki­ai fel­for­du­lá­sát bí­rál­ja, s szö­ve­ge re­mény­te­le­nül ide­o­lo­gi­kus kon­tex­tus­sal egé­szül ki. Ám en­nek el­le­né­re meg­ala­po­zat­lan Filep Ta­más Gusz­táv azon kö­vet­kez­te­té­se, mely sze­rint „a szél­ső­jobb­ol­dal­hoz va­ló csat­la­ko­zás le­he­tő­sé­ge már Brogyányi mű­vé­szet­tör­té­ne­ti írá­sa­i­ba is be­le van kódolva”.15 A mű­vé­sze­ti szak­író né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa itt ön­ké­nye­sen van vis­­sza­ve­tít­ve egy el­té­rő tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi kon­tex­tus­ra, s en­nek a mód­szer­nek az esz­mei-el­mé­le­ti alap­ja a már fen­tebb jel­zett kom­mu­niz­mus és fa­siz­mus kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus”. Filep Ta­más­sal szem­ben egy­ér­tel­mű­en ál­lít­ha­tó, hogy Brogyányi pá­lyá­ja kez­de­tén a tisz­ta mű­vé­sze­tért és a mű­vé­szet­tel a nép fi­gyel­mé­ért kí­vánt meg­küz­de­ni, sok­kal mér­sé­kel­tebb re­to­ri­kát al­kal­maz­va, mint szá­mos kor­tár­sa. Ám ez a szán­dé­ka ugyan­olyan fe­le­más ered­mén­­nyel zá­rult, mint Deri és Moholy-Nagy el­mé­le­ti fun­da­men­tu­má­nak ös­­sze­egyez­te­té­se.
En­nek el­le­né­re a po­zso­nyi mű­vé­sze­ti szak­író Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón cí­mű mű­ve be­ír­ta ma­gát a szlo­vá­ki­ai mű­tör­té­net­be, el­ső­sor­ban a Moholy-Nagy-műértel­mezés köz­ve­tí­té­se ré­vén, amely szak­mai és mód­szer­ta­ni le­he­tő­sé­get te­rem­tett szá­má­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet ál­la­po­tát, va­la­mint a szlo­vák kép­ző­mű­vé­szet leg­if­jabb ge­ne­rá­ci­ó­ját szak­ava­tot­tan ér­té­kel­je. Köny­vé­nek ép­pen ezek a leg­ér­té­ke­sebb ré­szei, hi­szen kö­vet­ke­ze­te­sen vis­­sza­uta­sít­ja az „et­nog­rá­fi­ai ujjongást”16, azt, hogy a mű­al­ko­tást a ha­gyo­má­nyos nar­ra­tív ele­mek ha­tá­roz­zák meg, ez eset­ben a mi­ti­kus szlo­vák táj, a szlo­vák né­pi folk­lór és a fa­lu­si élet zsá­ner­je­le­ne­tei. Ez­zel szem­ben ki­eme­li Mar­tin Benka je­len­tő­sé­gét, aki a né­pi és nem­ze­ti té­má­ban már „a kép­al­ko­tó tar­tal­mat lát­ja meg”,17 s ugyan­er­ről a plat­form­ról kö­ze­lí­ti meg Miloš Ale­xan­der Bazovský mű­vé­sze­tét is. A kor­tár­sak, va­la­mint a ké­sőb­bi­ek­ben a mű­vé­szet­tör­té­net-írás el­is­me­ré­sét azon­ban ¼udovít Fulla és Mikuláš Galanda je­len­tő­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­vel vív­ta ki, hi­szen eb­ben az eset­ben a könyv szü­le­té­sé­vel pár­hu­za­mo­san je­len­tek meg a két szlo­vák mű­vész Ma­gán­le­ve­lei (Súkromné listy), ame­lyek­ben a mo­dern mű­vé­szet alap­el­ve­it kí­sé­rel­ték meg nép­sze­rű­sí­te­ni, Brogyányi pe­dig már az 1931 má­ju­sá­ban le­zárt kéz­ira­tá­ban is fel­is­mer­te je­len­tő­sé­gü­ket, s Fullában és Galandában a maj­da­ni „szlo­vák pik­tú­ra egy­sé­ges pro­fil­ra alakulásának”18 meg­te­rem­tő­it lát­ta. Az el­is­me­rést nö­vel­te a Jegyzetek19 cí­mű fe­je­zet, amely­ben a ko­ra­be­li kor­társ kép­ző­mű­vé­sze­ti le­xi­kon kis ki­adá­sát vál­tot­ta va­ló­ra, egy­ér­tel­mű­en Moholy-Nagy köny­vé­nek ter­mi­no­ló­gi­á­ját al­kal­maz­va. Ám már ez a fe­je­zet is jel­zi, hogy Brogyányi ál­ta­lá­nos mű­vé­sze­ti is­me­re­te­it, egye­te­mes és ma­gyar kor­társ mű­vé­sze­ti él­mé­nye­it nem a Bauhausból, a Má­ból és ber­li­ni mű­ter­mek­ből, ga­lé­ri­ák­ból me­rí­ti, ezek em­lí­té­sét in­kább eset­le­ges­nek le­het ne­vez­ni. Szem­be­tű­nő ez a ma­gyar mű­vé­szet szó­cikk­sze­rű is­mer­te­té­sé­ben, amely már az 1920-as évek hi­va­ta­los ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka nyom­vo­na­lán ha­lad, de így is meg­le­pő pél­dá­ul Ferenczy Kár­oly, a Nyol­cak és Kas­sák La­jos mel­lő­zé­se, va­la­mint Mednyánszky Lász­ló Sán­dor­ként va­ló említése.20 S ezek a hi­á­nyok jel­ké­pe­sen át­ve­zet­nek a ha­zai mű­vé­sze­ti szín­tér­re, amely ér­té­ke­lé­se­kor már tá­vol­ról sem olyan kö­vet­ke­ze­tes, mint a szlo­vá­kok ese­té­ben. Ki­vé­telt min­den­kép­pen Tallós Prohászka Ist­ván és Gwerk Ödön mű­vé­sze­té­nek elem­zé­se képez,21 mely­nek egy­sze­rű a ma­gya­ráz­ta: Brogyányi a könyv meg­írá­sa előtt e két mű­vés­­szel már több­ször is fog­lal­ko­zott kri­ti­ká­i­ban, elemzéseiben.22 A Kisebbségiek23 cí­mű fe­je­zet­ben már nem a mű­vé­sze­ti prog­ram alap­ján, ha­nem vá­ro­son­ként cso­por­to­sí­tot­ta a mű­vé­sze­ket (Po­zsony, Ko­má­rom, Kas­sa), egye­dül a Mo­der­nek al­fe­je­zet szü­le­tett mű­vé­sze­ti kri­té­ri­u­mok alap­ján, ide so­rol­ta­tott Reichental Fe­renc, Weiner Im­re, Ne­mes End­re, Nagy Már­ton és Rauscher Gyu­la mű­vé­sze­te. Ez azon­ban egy nem kö­vet­ke­ze­tes ér­ték­rend al­kal­ma­zá­sá­nak le­he­tő­sé­gét jel­zi, ez eset­ben azon­ban más­ról van szó. Brogyányi két mű­vé­szet­el­mé­let ve­zér­fo­na­lát kö­vet­te köny­vé­ben, va­ló igaz, hogy a mű­vé­szet­el­mé­let nem volt a szer­ző erős ol­da­la, ám nagy­sze­rű­en rá­ér­zett az ezek­ben a kon­cep­ci­ók­ban rej­lő, kön­­nyen köz­ve­tít­he­tő is­me­re­tek­re és rész­ben ér­vé­nye­sít­he­tő al­kal­maz­ha­tó­sá­guk­ra a ko­ra­be­li szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szetben. E ket­tős­ség tet­te szá­má­ra le­he­tő­vé, hogy együtt tár­gyal­ja a mo­dern mű­vé­szet ce­zú­rá­ját nem meg­ha­la­dó és az azt ge­ne­rá­ló iz­mu­so­kat és mű­ve­ket. Ez re­gi­o­ná­lis vá­lasz volt a mo­dern mű­vé­szet re­gi­o­ná­lis vál­to­za­tá­ra, amely az avant­gar­diz­mus ki­me­rü­lé­sét kö­ve­tő­en szám­ta­lan neo­klas­­szi­cis­ta, art decós ele­met is ve­gyí­tett a szá­zad­elő ra­di­ká­lis iz­mu­sa­i­hoz. Ez szol­gál ma­gya­rá­zat­tal ar­ra a di­lem­má­ra, hogy mi­ért volt Brogyányi egyik szem­pont­ból tü­ze­tes meg­fi­gye­lő­je a tör­té­né­sek­nek, má­sik ol­dal­ról pe­dig a leg­je­len­tő­sebb mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mi tet­tek ig­no­rá­ló­ja. Ez a klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mus ha­tá­roz­ta meg mű­vé­szet­szem­lé­le­tét, s egy­ben ez ad vá­laszt ar­ra a kér­dés­re is, hogy mi­ért volt olyan bá­tor­ta­lan, té­ma­vá­lasz­tá­sá­ban mi­ért nem me­rész­ke­dett a ha­tá­ron túl­ra, nem­zet­kö­zi konfrontációra.24 Ám ugyan­ez a komp­ro­mis­­szu­mos mo­dern mű­vé­szet tar­tot­ta tá­vol őt az eset­le­ges ex­pan­zív, for­ra­dal­mi mű­vé­szet­szem­lé­let­től is.
A ra­di­ká­lis és tár­sa­da­lom­for­má­ló, akár tár­sa­dal­mi rend­szert is meg­dön­tő pár­tos mű­vé­szet tá­vol állt Brogyányitól nem­csak a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkónban, ha­nem a kor­szak má­sik je­len­tős ta­nul­má­nyá­ban, A fény művészete25 cí­mű­ben is; mind­ket­tő­ben ha­tá­ro­zott dis­tan­ci­át ér­vé­nye­sít, ám fo­tó­el­mé­le­ti, szak­mai elem­zé­sét az utób­bi­ban már har­ci­a­sabb re­to­ri­kát hasz­ná­ló ide­o­ló­gi­á­val te­lí­ti. Azon­ban a ka­pi­ta­lis­ta rend­szer bí­rá­la­ta, a pol­gá­ri íz­lés már-már szar­kaz­mus­ba haj­ló pel­len­gér­re ál­lí­tá­sa sem ve­ze­ti el őt a mű­vé­szet for­ra­dal­mi tár­sa­da­lom­vál­toz­ta­tá­sá­nak gon­do­la­tá­hoz. Sőt azt ál­lít­ja, hogy „mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak ma nin­cse­nek már”, ezt ugyan­is a „a pol­gár glo­ri­fi­kál­ta és a kis­pol­gá­ri mű­vész professzionalizálta”.26 A kor­szak leg­mar­kán­sabb kom­mu­nis­ta és le­ni­nis­ta fo­tó­el­mé­le­té­vel a cse­hek szol­gál­tak, el­ső­sor­ban Lubomír Linhart, aki Sociální fotografie cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ját a szov­jet kom­mu­nis­ta párt ide­o­ló­gi­ai el­vá­rá­sai sze­rint ír­ta meg.27 Brogyányi A fény mű­vé­sze­té­ben több­ször is vis­­sza­tér Max Deri gon­do­la­tá­ra, hogy a gaz­da­sá­gi al­épít­mény min­dig köz­vet­len ha­tás­sal van a tár­sa­dal­mi vi­szo­nyok­ra, a felépítményre.28 Nem le­het azon­ban el­sik­la­ni a hang­súly­vál­tás fö­lött, amely még a nagy pél­da­ké­pet, Moholy-Nagy Lász­lót sem kí­mél­te Brogyányi bí­rá­la­tá­tól. A szlo­vá­ki­ai szer­ző ugyan­is a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ó­ját is­mer­ve fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét, mely sze­rint a mű­vé­szet „a ki­zá­ró­la­gos osz­tály­tu­laj­don­tól ár­ván maradt”29, a pro­fit vas­tör­vé­nyei, az ex­pan­zív na­ci­o­na­liz­mu­sok és a meg­fe­nek­lett pol­gá­ri íz­lés gyá­ri­pa­ri ki­szol­gá­lá­sai moz­gat­ják a ko­ra­be­li mű­vé­sze­ti ter­me­lést. Ezért ál­lít­ja meg­győ­ző­dés­ből, hogy míg a 19. szá­za­di mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak előtt a kép­ző­mű­vé­szet „ha­tal­mi esz­köz” volt, ad­dig az új szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­re „áru­cik­ké” vált. Vé­le­mé­nye sze­rint „a fes­tő­mű­vé­szet mai prob­le­ma­ti­ká­ja nem esz­köz­be­li vagy op­ti­kai kér­dés, mint Moholy-Nagy vé­li […], ha­nem tár­sa­dal­mi probléma”.30 Az 1931-es fes­tő­mű­vé­sze­tet tár­gya­ló köny­vé­vel el­len­tét­ben a fo­tog­rá­fi­á­ról ér­te­kez­ve már hasz­nál­ja, s nem is rit­kán, az osz­tály­harc, az osz­tály­har­cos pro­le­ta­ri­á­tus fo­gal­mat, s egy he­lyen „az osz­tály­harc front­já­ra vont fo­tó”, az­az a „szociofotográfia”31 ke­rül em­lí­tés­re. Ám nem ezt te­kin­ti a fo­to­grá­fia egyet­len és egye­dül kö­ve­ten­dő fej­lő­dés­vo­na­lá­nak. Nagy­sze­rű rá­ér­zé­sé­nek, nyílt és be­fo­ga­dó szem­lé­le­té­nek kö­szön­ve fel­fi­gyelt az op­ti­kai kul­tú­ra (Moholy-Nagy fo­gal­ma) tág ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­gé­re, amely ép­pen a fo­to­grá­fia ré­vén vá­lik lát­ha­tó­vá és be­fo­gad­ha­tó­vá. Ez se­gí­tet­te őt a fo­to­grá­fia és fes­té­szet kö­zöt­ti for­ma­nyel­vi dif­fe­ren­ci­ák ki­mu­ta­tá­sá­ra, an­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra, hogy egyik sem he­lyet­te­sí­ti, ill. olt­ja ki a má­sik mű­vé­sze­ti ágat, azok egy­más mel­lett, egy­más­tól ta­nul­va pár­hu­za­mo­san lé­tez­nek, új mű­vé­sze­ti ki­hí­vá­sok fe­lé te­kint­ve. Így ke­rült vég­re lá­tó­kö­ré­be a szür­re­a­liz­mus és a da­da­iz­mus is, de fő­kép­pen a mo­dern fo­to­grá­fia for­ma­nyel­ve, s az an­nak ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tő több év­ti­ze­des utat ár­nyal­tan vá­zol­ta fel. A kor vi­zu­á­lis kul­tú­rá­já­nak egy­sé­ges szem­lé­le­té­ről ta­nús­ko­dik a fo­to­grá­fia gra­fi­ká­ban és ti­pog­rá­fi­á­ban va­ló al­kal­ma­zá­sá­nak fel­is­me­ré­se, ami egy „tel­je­sebb és mé­lyebb pszi­cho­ló­gi­ai ha­tá­sa” ré­vén a pla­kát­mű­vé­szet meg­úju­lá­sá­hoz vezethet.32 Ta­gad­ha­tat­lan, a kri­ti­ka el­le­né­re is, hogy ez Brogyányinak csak­is Moholy-Nagy Lász­ló el­mé­le­ti mun­kás­sá­ga is­me­re­té­ben si­ke­rül­he­tett, hi­szen a Bauhaus ak­ko­ri ta­ná­rá­nak köny­ve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) hív­ta fel fi­gyel­mét egyéb kor­sze­rű sa­já­tos­sá­gok­ra, még­pe­dig a moz­gás és a fény új sze­re­pé­re a ko­ráb­ban sta­ti­kus fo­tog­rá­fi­ák vi­lá­gá­ban. Ez ve­zet­te el Brogyányit is a film és an­nak for­ma­nyelv­ének tu­da­to­sí­tá­sá­hoz, a fo­to­grá­fia és a film­mű­vé­szet ös­­sze­füg­gé­se­i­nek elem­zé­se­i­hez. Ezek ta­nul­má­nyá­nak meg­ha­tá­ro­zó moz­za­na­tai, va­la­mint a fotogram és a fotokollázs be­mu­ta­tá­sa, me­lyet Bro­gyá­nyi mo­nog­rá­fu­sa, Albertini Bé­la is ki­emel. Min­dent egy­be­vet­ve: Brogyányi Kál­mán az osz­tály­szem­pont mű­vé­szet­ben tör­té­nő ér­vé­nye­sí­té­se el­le­né­re ko­rá­nak leg­prog­res­­szí­vebb fo­tó­el­mé­le­tét pro­pa­gál­ta a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. A ma­gyar fo­tó­tör­té­net szem­pont­já­ból is ko­moly je­len­tő­ség­gel bír, hogy Brogyányi ré­vén „ol­vas­ha­tunk ugyan­­is a ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom­ban elő­ször szo­cio­fo­tó-fo­ga­lom megköze­líté­séről”.33 Köz­vet­len kö­ve­tő­re is ta­lált, igaz, nem Ma­gyar­or­szá­gon vagy Szlo­vá­ki­á­ban, ha­nem Ko­lozs­vá­rott Roth Lász­ló személyében.34
A Brogyányi-kutatók össz­hang­ban ál­lít­ják, hogy a fo­tó­szak­írói te­vé­keny­ség utol­só fe­je­ze­tét A fény mű­vé­sze­te je­len­ti, ám az el­mé­le­ti tá­jé­ko­zó­dás csúcs­pont­ját a köz­vet­len előz­mény­ben, a po­zso­nyi Fo­rum­ban 1932-ben több foly­ta­tás­ban ma­gya­rul és né­me­tül kö­zölt A fo­to­grá­fia út­ja – Der Weg der Fotografie cí­mű ta­nul­mány­ban le­het meg­ha­tá­roz­ni. Ezért ál­lít­ja Albertini is, hogy 1932-re ki­for­rott Brogyányi fo­tó­mű­vé­szet-szem­lé­le­te, de egy­ben ez volt a bal­ol­da­li ra­di­ka­liz­mus fe­lé tett lé­pé­sé­nek utol­só bi­zo­nyí­té­ka is.35 Ezek a szak­írói élet­mű kulcs­fon­tos­sá­gú hó­nap­jai, de ek­kor kö­vet­ke­zik be az a tö­rés is, amely vég­leg el­tá­vo­lít­ja pél­da­ké­pé­től, Moholy-Nagy Lász­ló­tól és a fo­to­grá­fia el­mé­le­té­től is – és vég­ered­mény­ben a kor­társ mű­vé­szet­től, s a to­váb­bi­ak­ban el­ső­sor­ban a je­len­ko­ri al­ko­tó­kat és mű­vé­sze­tü­ket kí­sér­te fi­gye­lem­mel. Ez is pon­to­san do­ku­men­tál­ha­tó Brogyányi élet­mű­vé­vel, pl. az 1935. évi szak­írói ak­ti­vi­tá­sá­val, ek­kor már tá­mad­ja Kál­lai Er­nő bioromantika-elméletét36, és nem tart­ja fon­tos­nak, hogy hírt ad­jon an­nak a Moholy-Nagy Lász­ló­nak a po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sá­ról, aki­nek Fény-tér-modulátora (1922–1930) az 1933-as köny­vé­nek cím­lap­já­ra került.37 Ez­zel le­zá­rul az alig har­minc esz­ten­dős fi­a­tal szak­író, Brogyányi Kál­mán éle­té­nek szak­mai szem­pont­ból leg­ered­mé­nye­sebb és egy­ben leg­in­kább fi­gye­lem­re mél­tó kor­sza­ka. An­nak el­le­né­re fo­gal­maz­ha­tunk így, hogy iga­zat kell ad­ni a fo­tó­tör­té­né­szek­nek, Albertini Bé­lá­nak és Miltényi Ti­bor­nak, akik sze­rint Brogyányi „nem fe­de­zett fel sem­mi újat a fo­tó­el­mé­let te­rü­le­tén, csak közvetített”,38 va­ló igaz, de csep­pet sem vi­tat­ha­tó, hogy mit és mi­ként!

A nem­zet szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi köz­éle­ti, kul­tú­ra- és mű­vé­szet­szer­ve­zői te­vé­keny­sé­ge

Ed­dig nem for­dí­tot­tunk kel­lő fi­gyel­met az 1930-as évek kö­ze­pé­nek és má­so­dik fe­lé­nek, ami­kor Brogyányi köz­éle­ti és szak­írói te­vé­keny­sé­gé­ben egy fo­ko­za­tos for­du­lat kö­vet­ke­zik be. Ek­kor már lé­te­zik a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Tu­do­má­nyos, Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság, az­az a Masaryk Aka­dé­mia, amely­nek Brogyányi 1931-es meg­ala­ku­lá­sá­tól ak­tív tag­ja, a mű­vé­sze­ti osz­tály meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge, tit­ká­ra, s ugyan­ak­kor már szer­kesz­tő­je az épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­lap­nak, a Fo­rum­nak, és szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­ja a tár­sa­ság tu­do­má­nyos fó­ru­má­nak, Ma­gyar Fi­gye­lő­nek. Ez­zel pár­hu­za­mo­san szer­vez­te a ki­ál­lí­tá­so­kat, tar­tott meg­nyi­tó be­szé­de­ket, ter­ve­zett kép­ző­mű­vé­sze­ti tár­gyú könyv­so­ro­za­tot, és szer­vez­te a szlovensz­kói ma­gyar képtárat.39 Mint a tech­ni­kai mé­di­u­mok iránt nyílt ér­tel­mi­sé­gi, na­gyon ko­rán fel­fe­dez­te a rá­di­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get. A po­zso­nyi rá­dió ma­gyar adá­sa­i­ban több íz­ben ka­pott te­ret, hogy be­szél­ge­té­sek for­má­já­ban nép­sze­rű­sít­se a szlovensz­kói ma­gyar pik­tú­rát, ill. az or­szág mű­vé­szet­tör­té­net­ét. Eb­ben köz­vet­len se­gí­tő­tár­sa a ma­gyar adás ve­ze­tő­je, a mű­vé­szet­tör­té­nész Tilkovszky Bé­la volt. A ki­ál­lí­tá­sok kö­zött min­den­kép­pen ki­emel­ked­nek a Szlovenszkói Út­tö­rő Mű­vé­szek el­ső rep­re­zen­ta­tív ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1931), a prá­gai Szlovenszkói ki­ál­lí­tás (1933), a Po­zso­nyi Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let (Kunstverein) ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa (1934), a CSMTIMT mű­vé­sze­ti osz­tá­lyá­nak ki­ál­lí­tá­sa (1935), a Szlovenszkói mű­vé­szet – or­szá­gos ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1936), de szám­ta­lan egyé­ni ki­ál­lí­tás meg­va­ló­sí­tá­sá­ban is részt vál­lalt. E sok­ré­tű te­vé­keny­ség leg­job­ban a po­zso­nyi Fo­rum cí­mű fo­lyó­irat, ill. Brogyányi egyéb saj­tó­ter­mé­kek­ben meg­je­lent mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ká­ja alap­ján kö­vet­he­tő. Bib­li­og­rá­fi­á­ja egy­ér­tel­mű­vé te­szi, hogy a klas­­szi­kus mo­dern kép­vi­se­lői, mint Ma­net, Mo­net és Cé­zanne mel­lett már nem ma­radt ide­je és ere­je ar­ra, hogy az egye­te­mes kor­társ mű­vé­sze­ti élet­tel is fog­lal­koz­zon. Egye­dü­li ki­vé­tel­ként az 1937-es pá­ri­zsi vi­lág­ki­ál­lí­tás­ról írott be­szá­mo­lói em­lít­he­tő­ek meg, ám azok­ban nem ta­pin­tott rá a meg­ha­tá­ro­zó mű­vé­sze­ti irány­za­tok­ra. Kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­ge el­ső­sor­ban a szlovenszkói ma­gyar mű­vé­szek­re, el­vét­ve a szlo­vá­kok tel­je­sít­mé­nyé­re kon­cent­rált, a cseh mű­vé­sze­tet és mű­vé­szet­el­mé­le­tet mel­lőz­te írá­sa­i­ban. En­nek kö­vet­kez­té­ben ne­héz esz­té­ti­kai plat­for­mot meg­ne­vez­ni, mert lá­tó­kör­ében azo­nos súl­­lyal bírt Dex Fe­renc neo­klas­­szi­ciz­mu­sa, Pálffy Pé­ter klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mu­sa és Tallós Prohászka Ist­ván vagy Lőrincz Gyu­la exp­res­­szi­o­niz­mu­sa. Jel­ké­pes­nek mi­nő­sít­he­tő eb­ből a szem­pont­ból a Kunstverein ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa, amely­nek egyik leg­ter­je­del­me­sebb re­cen­zen­se ép­pen Brogyányi volt a Fo­rum ha­sáb­ja­in. Írá­sa in­kább mi­nő­sít­he­tő ki­me­rí­tő ismertetésnek,40 mint kri­ti­ká­nak, ez utób­bit Gwerk Ödön41 vál­lal­ta fel, aki kép­ző­mű­vész lé­té­re pre­cíz ér­tel­me­zés­sel szol­gált a mi­nő­sé­gé­ben ve­gyes ki­ál­lí­tá­si anyag­ról. Kö­zel egy év­vel ké­sőbb Lőrincz Gyu­la em­lé­kez­tet er­re a cso­por­tos tár­lat­ra, ame­lyen sze­rin­te „a részt­ve­vő mű­vé­szek majd­nem mind­egyi­ke sa­ját ní­vó­ján alul képviseltette”42 ma­gát, meg­nyug­ta­tó­an csak a szár­ma­zás föld­raj­zi meg­ha­tá­ro­zá­sa hat­ha­tott a szem­lé­lő­re. A kri­ti­kai él csor­bu­lá­sa Brogyányi ese­té­ben ko­moly kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt, a Fo­rum épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti ré­sze kö­zött ko­moly mű­vé­sze­ti és esz­té­ti­kai sza­ka­dék ke­let­ke­zett, me­lyet a ma­gyar szer­kesz­tők nép­ne­ve­lé­si és fel­vi­lá­go­sí­tói te­vé­keny­sé­ge még el­mé­lyí­tett. Ez ve­ze­tett a né­met és a ma­gyar szer­kesz­tő­ség szét­vá­lá­sá­hoz, cseh­or­szá­gi szer­kesz­tők be­vo­ná­sá­hoz. A Fo­rum ma­gyar ré­sze to­vább ha­ladt a Masaryk Aka­dé­mia ál­tal ki­tű­zött úton, ám a nép­ne­ve­lés sem nö­vel­te a mű­vé­sze­ti lap irán­ti ér­dek­lő­dést, ezért a ma­gyar szer­kesz­tő­ség 1937-tel meg­szűnt. Brogyányi ek­kor mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gét el­ső­sor­ban a Tát­ra cí­mű fo­lyó­irat­ban foly­tat­ta, an­nak 1938-as meg­szű­né­sé­ig. Brogyányi fo­ko­za­to­san vál­to­zó szem­lé­le­té­nek egyik kulcs­fon­tos­sá­gú ele­me a Kál­lai Er­nőt bí­rá­ló ér­te­ke­zé­se, amely­ben az abszt­rakt mű­vé­szet­ről el­mél­ke­dik Kál­lai po­zso­nyi elő­adás­so­ro­za­tát kö­ve­tő­en: „A mű­vé­szet so­ha­sem sza­kad­hat el tel­je­sen a föld­től, a va­ló­ság­tól. Az al­ko­tás él­mény­sze­rű­sé­ge ad­ja meg a mű­vé­szi ki­fe­je­zés éle­tét. […] Az új mű­vé­sze­tet […] csak­is egy új em­be­ri­es­ség tisz­ta mo­rál­ja te­remt­he­ti meg, ahol a mai krí­zis el­lent­mon­dá­sai el­si­mul­nak s az em­ber meg­te­lik új hit­tel és tisztasággal.”43 Nem telt el két A fény mű­vé­sze­te meg­je­le­né­sé­től, s egy ra­di­ká­li­san új, osztály(harc)mentes re­to­ri­ká­val ta­lál­ko­zunk eb­ben a szö­veg­ben, amely is­mét utal Max Derire mint a meg­in­gat­ha­tat­lan szak­te­kin­tély­re, ám hi­ány­zik a ko­ráb­bi el­len­pó­lus, pl. Moholy-Nagy szem­lé­le­te. Az új egy­ség meg­te­rem­té­sét, az el­len­té­tek el­mú­lá­sát már 1935-ben azok­ban az or­szá­gok­ban vé­li fel­fe­dez­ni, ahol a dik­ta­tú­rák ural­kod­nak. „Orosz­or­szág­ban, kü­lö­nö­sen Olasz­or­szág­ban szem­be­tű­nő a fu­tu­riz­mus át­ala­ku­lá­sa a dik­ta­tú­ra ha­tá­sa alatt. A […] fu­tu­riz­mus abszt­rak­ci­ó­ja egy-ket­tő­re meg­tart­va ere­de­ti for­ma­nyelv­ét, be­il­lesz­ke­dett a fa­siz­mus esz­me­kö­ré­be és új­ra epi­kus­sá vált.”44 A ká­os­­szal szem­ben, amely me­ne­kül a va­ló­ság­tól, ek­kor már hi­ány­zik szá­má­ra „az egy­sé­ges szel­le­mi ten­gely és biz­tos tár­sa­dal­mi rend, mely­nek cél­jai, hi­te és ide­ál­jai vannak”.45
Ek­kor a szer­ző már nem a nép­re, az osz­tály­tár­sa­da­lom­ra hi­vat­ko­zik, ha­nem a val­lá­sos el­kép­ze­lés­re, ame­lyek­nek bár kis­sé ide­gen le­het az új itá­li­ai fu­tu­riz­mus, az aeropittura, ám az „új fa­sisz­ta re­zsim­ben so­ha nem re­mélt mé­re­tek­ben szü­le­tik új­ra a fu­tu­riz­mus. Most már ki­szí­ne­se­dik, az élet és az al­ko­tás min­den ágát egy szin­té­zis­be akar­ja fog­lal­ni. Az épí­té­szet, szob­rá­szat, fes­té­szet, köl­té­szet, a »kozmikus« ze­ne mind az új ak­ti­viz­must hir­de­ti. Ez az új ak­ti­viz­mus Mus­so­li­ni sze­rint: a na­ci­o­na­liz­mus, a fu­tu­riz­mus, a fasizmus.”46 S nem lep­lez­ve lel­ke­se­dé­sét, az itá­li­ai mű­vé­szet új kor­sza­kát a re­ne­szánsz­hoz ha­son­lí­tot­ta. Te­hát Brogyányi már az 1930-as évek de­re­kán el­tá­vo­lo­dott a bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi plat­form­tól, s írá­sa­it és köz­éle­ti, kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­gét egy­re in­kább kon­zer­va­tív és ke­resz­tény ér­ték­rend, ill. érv­rend­szer ha­tot­ta át. Egy­ér­tel­mű, hogy az egy­né­hány év­vel az­előt­ti bal­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás he­lyé­be a jobb­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás le­he­tő­sé­ge lé­pett, amit a tör­té­ne­lem me­ne­te kí­mé­let­le­nül se­gí­tett be­tel­je­sed­ni. Té­ve­dés és igaz­ság­ta­lan ér­té­ke­lés len­ne, ha ezen for­du­ló­pont meg­em­lí­té­sé­ben Brogyányi Kál­mán egyes-egye­dül ma­rad­na, hi­szen a Mus­so­li­ni-szim­pá­tia nem csak az ő írá­sa­i­ban je­le­nik meg. A szlovensz­kói ma­gyar köz­élet­ben és pub­li­cisz­ti­ká­ban je­len volt az olasz­or­szá­gi és a né­met­or­szá­gi tör­té­né­sek irán­ti po­zi­tív nyílt­ság és kri­ti­kai ma­ga­tar­tás is, Narancsik Im­re pl. a né­met bi­ro­da­lom humanizmusáról47, Borsody Ist­ván pe­dig az új Itáliáról48, ill. az új szu­dé­ta­né­met szemléletről49 stb. ér­te­ke­zett a ko­ra­be­li ér­tel­mi­sé­gi fo­lyó­irat­ok­ban. Az esz­mei kö­zel­ség egyik leg­jobb bi­zo­nyí­té­ka Brogyányi Kál­mán egy to­váb­bi szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­sá­ga a Duka Zó­lyo­mi Nor­bert ál­tal szer­kesz­tett Nem­ze­ti Kul­tú­ra cí­mű fo­lyó­irat­nál, amely a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Iro­dal­mi Szö­vet­ség tu­do­má­nyos és szép­iro­dal­mi or­gá­nu­ma kí­vánt len­ni köz­vet­len párt­po­li­ti­kai véd­nök­ség (Szüllő Gé­za, Jaross An­dor, Es­ter­házy Já­nos) alatt.
A mű­vé­szet­kri­ti­ka te­rü­le­tén ek­kor már nem Brogyányi volt a mér­ték­adó mű­kri­ti­kus. Szak­mai szem­pont­ból Tilkovszky Bé­la mun­kás­sá­ga sok­kal sze­ren­csé­seb­ben fej­lő­dött a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti pe­ri­ó­dus­ban, már bé­csi mű­tör­té­ne­ti is­ko­lá­zott­sá­ga ré­vén is fe­lül­múl­ta a Žákavec-tanítvány Brogyányit. Tilkovszky volt az a mű­tör­té­nész, aki 1937 őszén meg­tör­ve a nagy hall­ga­tást, Exp­res­­szi­o­niz­mus a máglyán50 cí­mű írá­sá­val til­ta­ko­zott a ná­ci kul­túr­harc, a mo­dern mű­vé­szet el­faj­zott mű­vé­szet­ként va­ló meg­bé­lyeg­zé­se el­len. A na­pi­saj­tó­ban is egy­re ko­mo­lyabb kép­ző­mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka ka­pott te­ret, az egyik ki­rí­vó pél­da a Ma­gyar Új­ság, ahol 1933 és 1937 kö­zött kép­ző­mű­vész-kri­ti­ku­sok recenzálták a ha­zai ma­gyar, szlo­vák, cseh és nem­zet­kö­zi tár­la­to­kat, pl. Tallós Prohászka Ist­ván, Reichental Fe­renc, Gwerk Ödön vagy Lőrincz Gyu­la, egy to­váb­bi kép­ző­mű­vész Ne­mes (Nagel) End­re pe­dig prá­gai egye­te­mi évei alatt a Prá­gai Ma­gyar Hír­la­pot tu­dó­sí­tot­ta.

A po­li­ti­kai szol­gá­la­tá­ban: a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú évei

A bé­csi dön­tés, a tisói szlo­vák ál­lam, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, va­la­mint a faj­el­mé­let együt­te­sen já­rult hoz­zá ah­hoz, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kép­ző­mű­vé­sze­ti élet egy el­ha­nya­gol­ha­tó, mű­vé­sze­ti szem­pont­ból szűk kör­re kor­lá­to­zó­dott. A kas­sa­i­ak, ko­má­ro­mi­ak és kör­nyék­be­li­ek Ma­gyar­or­szá­gon te­vé­keny­ked­tek to­vább, a zsi­dó szár­ma­zá­sú­a­kat pe­dig mind­két or­szág­ban ki­til­tot­ták a köz- és mű­vé­sze­ti élet­ből. Brogyányi Kál­mán ese­té­ben pa­ra­dox mó­don olyan mű­vé­szek vál­tak az új Szlo­vá­kia, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit és ál­ta­la is tá­mo­ga­tott rend­szer szá­má­ra nem­kí­vá­na­tos­nak, akik­ről né­hány hó­nap­pal vagy egy-két év­vel ko­ráb­ban még ta­nul­má­nyok­ban ér­te­ke­zett. Mi több, a Fo­rum ha­sáb­ja­in né­met nyel­ven írt Stern Ár­min­ról, Reichental Fe­renc­ről, Fleischman Ar­túr­ról, hogy csak a zsi­dó szár­ma­zá­sú al­ko­tó­kat em­lít­sem. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor csak Pálffy Pé­ter volt az ál­ta­la recenzált mű­vé­szek kö­zül em­lí­tés­re mél­tó, csak nagy fenn­tar­tá­sok­kal le­he­tett mű­vé­sze­ti élet­ről, sza­bad mű­vé­sze­ti al­ko­tás­ról szól­ni. Brogyányi azon­ban ek­kor már ki­zá­ró­lag a párt­uta­sí­tá­sok alap­ján cse­le­ke­dett, s min­den, ami meg­va­ló­sult, az az ál­lam­párt és a ma­gyar párt en­ge­dé­lyé­vel, be­le­egye­zé­sé­vel tör­tént. A há­bo­rús évek alatt a párt ál­tal irá­nyí­tott Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let há­rom cso­por­tos tár­la­tot ren­de­zet (1939, 1941, 1942), Brogyányi mind­egyik­nél meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott ugyan­úgy, mint az 1942-ben ki­adott Szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­vé­szek albuma51 és a Szlo­vá­ki­ai Ma­gya­rok Ké­pes Nap­tár 194452 ese­té­ben is. Mű­kri­ti­ku­si szem­pont­ból azon­ban Pálffy Pé­ter 1940-es bu­da­pes­ti ki­ál­lí­tá­sa je­len­tette szá­má­ra a vis­­sza­té­rést a szak­mai ber­kek­be, mert az er­re az al­ka­lom­ra ki­adott ka­ta­ló­gus Brogyányi leg­jobb Pálffy-elemzését tartalmazta,53 s a ki­ál­lí­tás­nak is ki­tű­nő szak­mai vissz­hang­ja volt a ma­gyar fő­vá­ros­ban. A mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka te­rü­le­tén to­vább­ra is ak­tív ma­radt, vi­szont tel­jes mér­ték­ben ki­szol­gál­ta a po­li­ti­kai rend­szert a Ma­gyar Nép­lap kul­tu­rá­lis ro­va­tá­nak ve­ze­tő­je­ként. Ér­té­ke­lő írá­sa­i­ban a tör­té­nel­mi hely­zet­hez iga­zod­va ta­gad­ta meg mind­azt, amit az 1920-as és 1930-as évek mezs­gyé­jén kép­vi­selt és le­írt. Mo­dern­iz­mus- és funk­ci­o­na­liz­mus-el­le­nes­sé­ge csak a kas­sai ma­gyar ér­tel­mi­ség kö­ré­ben pub­li­kál­tak­kal ro­ko­nít­ha­tó, ott a kor­társ mű­vé­szet kas­sai és cseh­szlo­vá­ki­ai tér­hó­dí­tá­sa mö­gött is zsi­dó­kat ne­vez­tek meg.54 Mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­ge ez­zel igen dics­te­len mó­don, de le­zá­rult.
Brogyányi Kál­mán azon­ban mind­ezek el­le­né­re is ké­pes volt je­len­tős szak­mai ered­mény el­éré­sé­re a há­bo­rús évek alatt. A vá­ro­si ma­gyar könyv­tár irá­nyí­tá­sát a párt meg­bí­zá­sá­ból 1939-től lát­ta el, s a kö­zel tíz­ezer köny­vet szám­lá­ló köz­in­téz­mény 1939. szep­tem­ber 1-jé­től állt az ér­dek­lő­dők rendelkezésére.55 Brogyányi ér­de­me volt, hogy 1941-re a ha­gyo­má­nyos be­tű­ren­des szer­zői ka­ta­ló­gus mel­lett el­ké­szült az Egye­te­mes Ti­ze­des Osz­tá­lyo­zás (ETO) sze­rin­ti szak­ka­ta­ló­gus is.56 Ám a könyv­tá­ro­si te­vé­keny­ség hoz­zá­se­gí­tet­te har­ma­dik köny­vé­nek, a Ma­gyar Könyv­tá­ri Szol­gá­lat meg­je­len­te­té­sé­hez 1941-ben. Kég­li Fe­renc ku­ta­tó sze­rint „Brogyányi Kál­mán­nak tu­laj­don­kép­pen ele­gen­dő lett vol­na könyv­tá­ro­si mun­ká­já­hoz, hogy meg­ta­nul­ja és be­gya­ko­rol­ja a könyv­tár­ban szük­sé­ges ten­ni­va­ló­kat […] ő azon­ban töb­bet tett en­nél: Ma­gyar könyv­tá­ri szol­gá­lat cí­mű mű­vé­vel a szlo­vá­ki­ai ma­gyar könyv­tá­ro­s­ok szol­gá­la­tát is el­lát­ta a mai ter­mi­no­ló­gi­át hasz­nál­va könyv­tár-tech­no­ló­gi­ai is­me­re­te­ket tar­tal­ma­zó segédkönyvével.”57 A ma­gyar szak­ma Kég­li ku­ta­tá­sai jó­vol­tá­ból szer­zett tu­do­mást er­ről a tel­je­sít­mény­ről – 2000-ben! Pe­dig „uni­kum­nak szá­mít, mi­vel meg­je­le­né­sé­nek idő­pont­já­ban Ma­gyar­or­szá­gon sem lé­te­zett ilyen, a köz­könyv­tá­ros/nép­könyv­tá­ros gya­kor­la­ti mun­ká­ját tá­mo­ga­tó, kor­sze­rű ös­­sze­fog­la­lás” – ál­lít­ja az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár munkatársa.58 Brogyányi 1942-ig töl­töt­te be ezt a tiszt­sé­get, a to­váb­bi­ak­ban szer­kesz­tői és köz­írói mi­nő­ség­ben volt je­len a köz­élet­ben.
A szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet már a vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt, az 1936-os párt­egye­sí­tést kö­ve­tő­en, a kel­le­té­nél is job­ban az Egye­sült Ma­gyar Párt (EMP) fel­ügyel­te és irá­nyí­tot­ta. A vi­lág­po­li­ti­ka egy­re gyor­su­ló ese­mé­nyei, a hit­le­ri Né­met­or­szág ter­jesz­ke­dé­se, a cseh­szlo­vák kül­po­li­ti­ka sa­rok­ba szo­rí­tá­sa, a ha­tár­re­ví­zió re­mé­nye radikalizálta a szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet. Brogyányi ek­kor már a nem­ze­ti-kon­zer­va­tív ol­da­lon állt, el­len­ség­ként ke­zel­ve ko­ráb­bi szo­ci­ál­de­mok­ra­ta tár­sa­it. Az egy­re ra­di­ká­li­sabb hang­vé­te­lű kon­zer­va­tív, jobb­ol­da­li ma­gyar saj­tó és a köz­han­gu­lat ré­vén a szlovenszkói ma­gyar­ság meg­ha­tá­ro­zó ré­sze csak az egy­sé­ges ma­gyar, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív köz­sze­rep­lő­ket fo­gad­ta el a ma­gyar ügy kép­vi­se­lő­i­nek. En­nek egyik köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye volt, hogy a há­bo­rú előt­ti utol­só po­zso­nyi vá­lasz­tá­so­kon az Egye­sült Ma­gyar Párt már az autonomista pár­tok­kal al­ko­tott egy po­li­ti­kai tö­mö­rü­lést, így a győ­zel­met a Heinlein-párttal és a Szlo­vák Nép­párt­tal kö­zö­sen ünnepelhette.59 Ami ko­ráb­ban csak az ér­tel­mi­sé­gi ré­teg­la­pok­ban je­lent meg rej­tett és búj­ta­tott for­má­ban, az most a leg­pri­mi­tí­vebb mó­don ke­rült nap­vi­lág­ra a szlovensz­kói ma­gyar na­pi­saj­tó kon­zer­va­tív szeg­men­sé­ben. Az Egye­sült Párt lap­ja, az Új Hí­rek al­pá­ri tá­ma­dást in­dí­tott a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek, töb­bek közt Szalatnai Re­zső el­len, aki ezek­ben az évek­ben a po­zso­nyi ma­gyar gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt, a tá­ma­dás oka a zsi­dó di­á­kok em­be­ri mél­tó­sá­gá­nak vé­del­me volt!60 A má­sik sze­mély, aki hos­­szú tá­von ir­ri­tál­ta a szlovenszkói ma­gyar kon­zer­va­tív po­li­ti­kát, Tilkovszky Bé­la volt, aki a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt jó­vol­tá­ból irá­nyít­hat­ta a rá­dió ma­gyar adá­sát. Azok, akik egy­kor szo­ro­san együtt­mű­köd­tek ve­le, töb­bek közt Brogyányi is, 1938. ok­tó­ber 9-én lét­re­hoz­ták a Ma­gyar Kul­tu­rá­lis Ta­ná­csot, amely kö­ve­tel­te Tilkovszky me­nesz­té­sét. A fő vád ese­té­ben az volt, hogy „egyet­len meg­ér­tő sza­va sem volt so­ha a szlo­vák autonomista tö­rek­vé­sek­kel szem­ben”, és „sem­mi kö­zös­sé­get nem ér­zett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kul­tú­rá­já­val, an­nak sem­mi­fé­le meg­moz­du­lá­sa­i­ban nem vett részt”.61 A haj­tó­va­dá­szat ered­mé­nye­sen zá­rult, ki­szo­rí­tot­ták a szoc­de­me­ket, s a szlo­vák és né­met autonomistákkal kö­zö­sen gya­ko­rol­hat­ták a ha­tal­mat. E had­já­rat­ok kö­ze­pet­te ta­lán az érin­tet­te­ken kí­vül nem so­ka­kat gon­dol­kod­ta­tott el, hogy már 1938 ok­tó­be­ré­ben meg­hir­det­ték a zsi­dó va­gyon el­kob­zá­sát, s no­vem­ber 15-én az Egye­sült Ma­gyar Párt lap­ja az Egy ve­zér, egy aka­rat, egy cél! Ma­gya­rok jobb­ra át! fő­cím­mel je­lent meg, s a fö­lé he­lye­zett ke­resz­tény ke­res­ke­dők­höz szó­ló fel­hí­vás, ame­lyet az Egye­sült Ma­gyar Párt po­zso­nyi tit­kár­sá­ga jegy­zett, ar­ról tá­jé­koz­tat­ta a ke­resz­tény ke­res­ke­dő­ket, hogy a Nem zsi­dó üz­let fel­ira­tú sza­lag igé­nyét a párt tit­kár­sá­gán je­lent­he­tik be.62 Ez volt az a kor­szel­lem, ill. an­nak egy kis, mai na­pig is lát­ha­tó, vis­­sza­ke­res­he­tő szeg­men­se, és az a han­gu­lat, amely so­kak sze­rint meg­vál­toz­tat­ta az em­be­rek gon­dol­ko­dá­sát, s fő­ként ha­tás­sal volt ir­ra­ci­o­ná­lis cse­le­ke­de­te­ik­re. Ám ta­gad­ha­tat­lan, hogy alap­kö­vei – az an­ti­sze­mi­tiz­mus és a kon­zer­va­tív és nem­ze­ti gon­do­lat el­len­ző­i­nek kiebrudálása és kri­mi­na­li­zá­lá­sa – nem a füg­get­len Szlo­vá­kia új je­len­sé­gei vol­tak. Eb­ben a há­bo­rú­ba­rát han­gu­lat­ban, a tisói szlo­vák ál­lam­mal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő ma­gyar po­li­ti­kai elit­tel egye­tem­ben ve­szi kez­de­tét az a mély­re­pü­lés, amely Brogyányi Kál­mánt a né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői szé­ké­hez jut­tat­ta 1945-ben. Míg má­sok, be­le­ért­ve Es­ter­házyt, egy ha­tá­ron túl már nem vol­tak haj­lan­dó­ak együtt­mű­köd­ni, pe­dig ez a po­li­ti­kus, ill. párt­ja és an­nak kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­te, a Szlovenszkói Ma­gyar Kul­tú­re­gye­sü­let (SZMKE) a szlo­vák mel­lett a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­el­le­nes ren­de­le­tek­nek is ele­get tett,63 ad­dig Brogyányi, Duka-Zólyomi Nor­bert és Csáky Mi­hály a le­het­sé­ges szov­jet győ­ze­lem­től va­ló fé­lel­mük­ben fel­vál­lal­ták a ná­ci ra­di­ka­liz­must is.
Brogyányi Kál­mán sze­mé­lyes tra­gé­di­á­ja az 1930-as évek de­re­ká­tól fel­vál­lalt nem­ze­ti-kon­zer­va­tív kur­zus; e ce­zú­ra ne­ga­tív ha­tás­sal volt mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gé­re, olyan jobb­ol­da­li po­li­ti­kai kö­zös­sé­get vál­lalt fel – fel­té­te­lez­he­tő­en sar­lós és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta múlt­ja mi­att –, amely meg­fosz­tot­ta a kri­ti­kai gon­dol­ko­dás­tól, az ele­mi em­be­ri tisz­tán­lá­tás­tól. Fe­le­lős­ség ter­he­li sze­mé­lyét, mint ahogy azo­két is, akik ezt a párt­po­li­ti­kai gé­pe­ze­tet a szlo­vák és né­met autonomistákkal össz­hang­ban mű­köd­tet­ték. E tör­té­nel­mi, po­li­ti­kai és em­be­ri mély­zu­ha­nás el­le­né­re Brogyányi szlo­vá­ki­ai élet­mű­vét há­rom té­ma­kör a ma­ra­dan­dó­ak kö­zé so­rol­ja: a kép­ző­mű­vé­sze­ti és fo­tó­el­mé­le­ti szak­írás, va­la­mint a köz­könyv­tá­ri ké­zi­könyv mű­fa­já­ban. Élet­út­ja és élet­mű­ve ta­nul­sá­gul szol­gál ar­ra, hogy az ide­o­lo­gi­kus gon­dol­ko­dás és lá­tás­mód tör­vény­sze­rű­en zsák­ut­cá­ba ve­zet. Brogyányi élet­mű­vé­nek ed­di­gi fo­gad­ta­tá­sa azt is jel­zi, hogy a fe­ke­te-fe­hér tör­té­né­szi íté­le­tek is tév­út­ra ve­zet­nek, ki­vált­képp ér­vé­nyes ez a (cseh)szlovákiai ma­gyar­ság két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­sza­ká­nak és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­nek ed­di­gi ma­gyar ér­té­ke­lé­se­i­re, ame­lyek több szem­pont­ból is ideologikusak és aktuálpolitikai in­dít­ta­tá­sú­ak.

 

 

Rövid URL
ID1690
Módosítás dátuma2016. június 21.

Turczel Lajos: Hagyományszemléletünk változásai 1919–1938 között

I A nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lő sze­re­te­te és ápo­lá­sa ki­sebb­sé­gi tár­sa­dal­munk­ban a ma­gyar­ság­tu­dat fon­tos té­nye­ző­jét je­len­ti. En­nek ál­ta­lá­nos fel­is­me­ré­se és tu­da­to­sí­tá­sa az 1918-as...
Bővebben

Részletek

I

A nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lő sze­re­te­te és ápo­lá­sa ki­sebb­sé­gi tár­sa­dal­munk­ban a ma­gyar­ság­tu­dat fon­tos té­nye­ző­jét je­len­ti. En­nek ál­ta­lá­nos fel­is­me­ré­se és tu­da­to­sí­tá­sa az 1918-as ál­lam­for­du­lat utá­ni idő­ben gyor­san meg­tör­tént, és a ki­sebb­sé­gi tár­sa­da­lom po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­gá­nak meg­fe­le­lő­en a ha­gyo­mány­szem­lé­let­nek több vál­to­za­ta ala­kult ki.
Lát­szat­ra az a ha­gyo­mány­szem­lé­let volt a leg­át­fo­góbb és leg­ak­tí­vabb, ame­lyet a kon­zer­va­tív el­len­zé­ki pár­tok kul­tú­ra­szer­ve­ző erői ala­kí­tot­tak ki. Az ala­po­zó mun­kát egy po­zso­nyi al­ma­nach (év­könyv), az 1922–1932 kö­zött meg­je­le­nő Új Au­ró­ra vé­gez­te el. „Ha­tá­ro­zott és meg­al­ku­vást nem is­me­rő ve­zérel­ve­ket aka­runk ad­ni a ma­gyar ügyért lel­kes ki­tar­tás­sal dol­go­zó kultúrnapszámosoknak, mi­dőn ezer­éves múl­tunk ér­té­kes és meg­őr­zen­dő kultúralkotásaira rá­mu­ta­tunk – ír­ta Dobai Já­nos az al­ma­nach el­ső szá­má­nak elő­sza­vá­ban. – A ma­gyar­sá­got sok­szor meg­lá­to­ga­tó nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis ve­sze­del­mek ide­jén az iro­da­lom láng­lel­kű és ön­zet­len mun­ká­sa­i­nak volt min­dig ér­de­mük, hogy leg­drá­gább kin­csün­ket: nyel­vün­ket, iro­dal­mun­kat, s ez­ál­tal fa­ji jel­le­gün­ket és nem­ze­ti ön­tu­da­tun­kat hí­ven meg­őriz­ték és ered­mé­nye­sen fej­lesz­tet­ték. E her­vad­ha­tat­lan ér­de­mű elő­dök örök ér­té­kű ha­gyo­má­nya­it akar­juk mi sze­rény te­het­sé­günk­kel ápol­ni és ön­tu­da­to­sí­ta­ni.”
Eh­hez ha­son­ló pa­te­ti­kus moz­gó­sí­tó sza­vak a kö­vet­ke­ző szá­mok elő­sza­va­i­ban is rend­re el­hang­za­nak, de ami en­nél je­len­tő­sebb: az 1922–1927 köz­ti szá­mok mind­egyi­ke a ha­gyo­mány egy-egy nagy alak­ját is elő­tér­be ál­lít­ja, és több­szö­rö­sen mél­tat­ja. Az 1922-es szá­mot Kis­fa­ludy Kár­oly ne­ve jel­zi, ki­nek kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű Au­ró­rá­já­tól köl­csö­nöz­te a ki­sebb­sé­gi al­ma­nach a ne­vét, a to­váb­bi szá­mok köz­pont­já­ban Pe­tő­fi, Arany, Jó­kai, Vö­rös­mar­ty és Rá­kó­czi Fe­renc áll­nak.
A ki­vá­lasz­tás jó, a föl­buz­dult­ság tisz­te­let­re mél­tó, de a nagy ala­kok be­mu­ta­tá­sa, elem­zé­se hi­á­nyos, vég­le­te­sen kon­zer­va­tív, és a fel­dol­go­zás mi­nő­sé­gét te­kint­ve több­nyi­re ön­kép­ző­kö­ri szín­vo­na­lú. A szür­ke és tel­je­sen ré­gi vá­gá­sú mű­ked­ve­lő iro­dal­má­rok ál­tal szer­kesz­tett al­ma­nach – me­lyet di­let­táns szép­iro­dal­mi anya­ga mi­att a ha­la­dó írók és la­pok ál­lan­dó­an támadtak1 – a ha­gyo­mány élesz­té­sé­ben, fel­mu­ta­tás­ban sem tud­ta korlátait át­hág­ni. Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét tel­je­sen a nép­nem­ze­ti is­ko­la ér­té­ke­lé­sei, esz­mé­nyei ha­tá­roz­ták meg. Pe­tő­fi köl­té­sze­tét pél­dá­ul ra­jong­va, fel­leng­ző­sen ma­gasz­tal­ták, de a for­ra­dal­mi ver­se­i­ről hall­gat­tak, a po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­sá­ról saj­nál­ko­zó ros­­szal­lás­sal írtak.2 Az el­avult nép­nem­ze­ti is­ko­lá­hoz va­ló kö­tő­dé­sük (az epi­gon­iz­mus epi­gon­iz­mu­sa) a leg­job­ban a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ról val­lott né­ze­te­ik­ből ál­la­pít­ha­tó meg. „A leg­utób­bi év­ti­ze­dek alatt szo­mo­rú­an ta­pasz­tal­tuk, hogy az úgy­ne­ve­zett mo­dern ma­gyar iro­da­lom min­den té­ren le­tért ar­ról az ös­vény­ről, me­lyet Pe­tő­fi és Arany köl­tői ha­gyo­má­nyai és Gyu­lai fi­nom tol­lú kri­ti­kai írá­sai avat­tak fel kö­ve­ten­dő min­ta­ké­pül – ír­ja az al­ma­nach leg­buz­góbb ha­gyo­mány­for­má­ló­ja, Dobai Já­nos. – Az iro­da­lom­nak a nem­ze­ti te­le­vény­ből ki­in­du­ló gyö­kér­szá­lai ke­vés ki­vé­tel­lel meg­sza­kad­tak; va­la­mi kü­lö­nös, s az egy­sé­ges ma­gyar lé­lek­re zsib­basz­tó­lag ha­tó koz­mo­po­li­ta és vi­lág­fáj­dal­mas hang áradt ki a leg­di­va­to­sabb iro­dal­mi mű­faj­ok­ból: a re­gény­ből, no­vel­lá­ból és a lí­ri­kus al­ko­tá­sok­ból, a drá­ma a leg­több­ször a ful­lasz­tó ér­zé­ki­ség fer­tő­jé­be sül­­lyedt. Ta­lán még a lí­ra tar­tot­ta fenn leg­in­kább a szer­ves kap­cso­la­tot a ré­gi nem­ze­ti irán­­nyal, ám­de leg­több­ször itt sem ta­lál­juk meg az eny­hí­tő bal­zsam­ként ha­tó arany kö­zép­utat.” (1923, 218. p.)
Mi­vel az Új Au­ró­ra fenn­ál­lá­sa ide­jén a leg­sta­bi­labb ki­sebb­sé­gi or­gá­num volt, és né­hány éven ke­resz­tül ver­seny­tár­sa sem akadt, ha­gyo­mány­szem­lé­le­te szé­les kö­rök­ben ha­tott an­nak el­le­né­re, hogy a ré­gi és az új kö­zött nem tu­dott s nem is akart kor­sze­rű, az új szel­le­mi fej­lő­dést se­gí­tő kap­cso­la­tot te­rem­te­ni. A frá­zi­sok­ba ve­sző, ma­ra­di, vis­­sza­hú­zó­dó ha­gyo­mány­szem­lé­let még fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben volt jel­lem­ző az el­len­zé­ki pár­tok ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta szár­nyá­nak saj­tó­já­ra. Az Új Au­ró­rá­ban pél­dá­ul nem ked­vel­ték Adyt, de az el­len­szen­vü­ket hall­ga­tás­sal in­téz­ték el; az ide­o­ló­gi­a­i­lag kö­vet­ke­ze­tes ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta új­sá­gok (a po­zso­nyi Nép­aka­rat és a Ma­gyar Nép­lap, a kas­sai Nép stb.) vi­szont gyak­ran a Rá­ko­si Je­nő Bu­da­pes­ti Hír­lap­já­ból is­mert gyű­löl­kö­dő, ócsár­ló han­gon ír­tak a nagy köl­tő­ről.
Azok a la­pok, me­lyek az el­len­zé­ki pár­tok mér­sé­kel­tebb szár­nyá­nak, a Ma­gyar Nem­ze­ti Párt­nak irá­nyí­tá­sa alatt áll­tak (ilyen volt 1933 előtt a köz­pon­ti el­len­zé­ki or­gá­num­nak szá­mí­tó Prá­gai Ma­gyar Hír­lap is), nyi­tot­tabb iro­da­lom­po­li­ti­kát kép­vi­sel­tek, en­nél­fog­va a ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük is ár­nyal­tabb volt az Új Au­ró­rá­é­nál vagy a ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­tá­ké­nál. És vol­tak olyan iro­da­lom­kri­ti­kai fo­lyó­irat­ok is (pl. a Szentiváni Kú­ria lap­ja, a Ma­gyar Írás és az el­len­zé­ki pár­tok 1936-os egye­sü­lé­se után ke­let­ke­zett Új Szel­lem stb.), me­lyek iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­te ál­ta­lá­ban li­be­rá­lis volt, és ne­megy­szer a ra­di­ká­lis pol­gá­ri esz­mé­nyek­hez is kö­zel ju­tott. Az utób­bi eset­re a Ma­gyar Írást hoz­hat­juk fel pél­da­ként, amely Jarnó Jó­zsef­től ra­di­ká­lis szel­le­mű Mar­ti­no­vics-ta­nul­mányt kö­zölt. Itt em­lít­he­tő meg az is, hogy a szlo­vák ál­lam ide­jén meg­je­le­nő na­pi­lap­ok, az Es­ti Újság és a Ma­gyar Hír­lap a nem­ze­ti és ke­resz­tény szel­lem­ben ér­té­kelt ha­gyo­mányt sok­szor fa­sisz­ta­el­le­nes él­lel idéz­ték.

II

A pol­gá­ri kor­má­nyok­kal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő és azok po­li­ti­ká­ját több­nyi­re fenn­tar­tás nél­kül szol­gá­ló ma­gyar ak­ti­vis­ta cso­por­tok ha­gyo­mány­szem­lé­le­te – né­hány vo­nat­ko­zás­tól, fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság éles el­uta­sí­tá­sá­tól el­te­kint­ve – pol­gá­ri szin­ten ha­la­dó volt, de szűk me­der­ben moz­gott és egy­ol­da­lú­ság jel­le­mez­te. Mi­vel az ak­ti­vis­ták leg­fon­to­sabb po­li­ti­kai fel­ada­tuk­nak a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág per­ma­nens kri­ti­ká­ját és a ha­zai po­li­ti­kai rend­szer esz­mé­nyí­té­sét tar­tot­ták, a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból is eh­hez a fel­adat­hoz iga­zod­va vá­lo­gat­tak. Mes­­szebb­re rit­kán nyúl­tak visz­­sza (pa­raszt­fel­ke­lé­sek, Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés, Pe­tő­fi stb.), és leg­ked­vel­tebb, leg­töb­bet idé­zett ha­gyo­má­nyuk iro­dal­mi vi­szony­lat­ban Ady, po­li­ti­kai vi­szony­lat­ban pe­dig a cseh­szlo­vák pol­gá­ri po­li­ti­kai esz­mé­nyek­kel jól korrespondeáló Jászi-féle pol­gá­ri ra­di­ká­lis moz­ga­lom és az 1918-as őszi­ró­zsás for­ra­da­lom volt.3
Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük, ha­gyo­mány­po­li­ti­ká­juk re­la­tív szű­kös­sé­ge össz­hang­ban volt a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­ká­ja ál­tal ki­vál­tott tö­rek­vé­sük­kel, mely­­lyel a kis­seb­sé­gi ma­gyar­ság fej­lő­dé­sét el akar­ták szi­ge­tel­ni az anya­nem­zet­től. Azok­ban a tör­té­nel­mi mun­kák­ban, ame­lyek­ben az ak­ti­vis­ták a ki­sebb­sé­gi ma­ga­tar­tást és a ki­sebb­sé­gi tör­té­nel­mi pers­pek­tí­vát pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni (Surányi Géza–Dr. Váradi Ala­dár: Ma­gyar múlt és je­len. Po­zsony, 1928; Dr. Er­dély Je­nő: 1918–1928. A ma­gyar­ság az utód­ál­lam­ok­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Po­zsony, 1928), a vég­ső kö­vet­kez­te­tés a me­re­ven hang­sú­lyo­zott el­kü­lö­nü­lés, kü­lön út volt. Az egyik ak­ti­vis­ta po­li­ti­kus, Stunda Ist­ván kép­vi­se­lő olyan ki­je­len­tést is tett, hogy „Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar nép lett a ma­gyar nemzet”.4 Az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­ká­kat a leg­éle­seb­ben a kom­mu­nis­ta Az Út­ban uta­sí­tot­ták vis­­sza, és a de­ma­góg ak­ti­vis­ta kép­vi­se­lő­ket: Stundát, Csomort és Schulz Ig­ná­cot Fábry „a ki­sebb­sé­gi front dezertőrjeinek… an­ti­de­mok­ra­ti­kus és an­ti­szo­ci­á­lis ele­mek­nek” nevezte.5
Per­sze az ak­ti­vis­ta ha­gyo­mány- és tör­té­ne­lem­szem­lé­let sem volt tel­je­sen egy­ön­te­tű, dif­fe­ren­ci­á­lat­lan. Az ak­ti­vis­ta na­pi­lap­ok­ban szerkesztősködő An­tal Sán­dort vagy az ak­ti­vis­ta saj­tó­val is fo­lya­ma­tos kap­cso­la­tot tar­tó Barta La­jost nem le­het kö­zös ne­ve­ző­re hoz­ni az ag­rár­pár­ti és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta he­ti­lap­ok pro­fi új­ság­író­i­val és po­li­ti­ku­sa­i­val (Békeffi Sán­dor, Stunda, Schulz Ig­nác stb.), s a Dzurányi Lász­ló és Győry De­zső ál­tal szer­kesz­tett Ma­gyar Új­sá­got sem a Köz­tár­sa­sá­gi Ma­gyar Föld­mű­ves­sel. Békeffi, Schulz, Stunda de­ma­góg mó­don ma­ni­pu­lál­tak Dó­zsa és Mar­ti­no­vics ne­vé­vel; An­tal, Barta (és Ig­no­tus) vi­szont a kor szín­vo­na­lán ál­ló írá­sok­kal ala­poz­ták meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar Ady-kul­tuszt, Jarnó Jó­zsef mé­lyen át­élt ta­nul­má­nyá­ban mu­tat­ta be Martinovicsék moz­gal­mát, s a Ma­gyar Új­ság ha­gyo­mány­ké­pe, fő­leg a nép­fron­tos évek­ben, meg­le­pő­en tá­gas és ár­nyalt volt.
Az ak­ti­viz­mus leg­na­gyobb fo­gya­té­kos­sá­ga, ha­la­dó jel­le­gű pol­gá­ri po­li­ti­ká­já­nak hi­tel­ron­tó­ja, le­já­ra­tó­ja a ki­sebb­sé­gi sé­rel­mek iránt ta­nú­sí­tott pas­­szi­vi­tá­sa volt. Ez ál­lí­tot­ta ve­le szem­be a sar­ló­so­kat, ezt os­to­roz­ta ben­ne Fábry a leg­he­ve­seb­ben. A ki­sebb­ség jo­gos sé­rel­me­i­ről az ak­ti­vis­ták (köz­tük a je­len­tő­sek, a saj­tó- és iro­da­lom­te­rem­tők is) ál­ta­lá­ban hall­gat­tak, vagy ami en­nél ros­­szabb (s ez az ak­ti­vis­ta új­ság­írás és párt­po­li­ti­ka pro­fi­ja­i­ra volt jel­lem­ző): ta­gad­ni, le­ha­zud­ni pró­bál­ták a jog­ta­lan­sá­go­kat. Ilyen el­já­rás­sal, ma­ni­pu­lá­ci­ó­val él­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák szer­zői is. Er­dély pél­dá­ul olyan ki­je­len­tés­re ra­gad­tat­ja ma­gát, hogy „kul­tu­rá­lis el­nyo­más­ról nem be­szél­he­tünk az utód­ál­lam­ok­ban”.
„Os­to­ba­sá­gok és íz­lés­te­len­sé­gek el­len al­kal­ma­zott rend­őri in­téz­ke­dé­sek nem ne­vez­he­tők a kul­tú­ra el­nyo­má­sá­nak” – ír­ja szem­for­ga­tó mó­don, az el­nyo­más tar­tal­mát el­fer­dít­ve, és utá­na az egyik leg­sé­rel­me­sebb, leg­diszk­ri­mi­nál­tabb kul­tu­rá­lis te­rü­let­tel: a ki­sebb­sé­gi szín­ját­szás­sal kap­cso­lat­ban olyan ki­je­len­té­se­ket tesz, mint­ha an­nak si­ral­mas hely­ze­tét ki­zá­ró­lag a ma­gyar­ság kö­zöm­bös­sé­ge okoz­ná: „Ba­jos do­log kul­tú­rát mes­ter­sé­ges esz­kö­zök­kel, ál­la­mi­lag te­nyész­te­ni. A kul­tú­ra lel­ki szük­ség­let. Ha e lel­ki szük­ség­let nincs meg, ha a ma­gyar kö­zön­ség ma­ga nem kí­ván kul­tú­rát, ak­kor ezt a kul­tú­rát sem­mi­fé­le ál­la­mi tá­mo­ga­tás meg nem te­remt­he­ti. Vo­nat­ko­zik ez el­ső­sor­ban a ma­gyar szín­há­zak­ra. Míg Er­dély­ben nyolc ma­gyar szín­tár­su­lat mű­kö­dik és bol­do­gul, hoz szín­re min­den év­ben egész sor új ma­gyar da­ra­bot, ad­dig a szlovenszkói ma­gyar kö­zön­ség egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lő­dik a szín­ház iránt, és ha már ér­dek­lő­dik, ak­kor csak­is se­lej­tes bé­csi és pes­ti ope­ret­te­ket hall­gat vé­gig. Drá­mai be­mu­ta­tót Szlovenszkón nem koc­káz­tat­hat meg a szín­igaz­ga­tó, mert az biz­tos rá­fi­ze­tést je­lent szá­má­ra.” (Dr. Er­dély Je­nő: i. m. 69. p.)

III

Két há­bo­rú köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét a pro­let­kult­nak és a rappizmusnak hos­­szú időn ke­resz­tül ér­vé­nye­sü­lő ha­tá­sa ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ta. Az Út­ban a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ról és kul­tú­rá­ról ne­megy­szer szek­tás szel­lem­ben ír­tak (pl. a Ro­tor ne­vet hasz­ná­ló Róth Im­re a Ma­gyar nem­ze­ti kul­tú­ra cí­mű cik­ké­ben, a lap 1931. évi 3. szá­má­ban), és ezt a jobb­ol­da­li pub­li­cis­ták ügye­sen ki­hasz­nál­ták. „A mar­xis­ta pár­tok­ban el­he­lyez­ke­dett magyarok… ta­gad­ják az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­ra lét­jo­go­sult­sá­gát, és a szű­kebb ho­ri­zon­tú pro­le­tár­kul­tú­ra egye­dü­li el­hi­va­tott­sá­gát hir­de­tik – ír­ja Baráth Lász­ló. – Min­den kultúrmegnyilatkozást, ami szűk kö­rü­kön kí­vül tör­té­nik, ní­vót­lan­nak bé­lye­gez­nek meg, s ta­gad­ják, hogy a ha­la­dás szol­gá­la­tá­ba áll­hat­na.” (Ma­gyar Írás, 1937, 3. sz.)
Rotorék el­fo­gult­sá­gát a vis­­sza­em­lé­ke­ző Ba­logh Ed­gár is iga­zol­ja, és po­zi­tív el­len­pél­da­ként Fuèíkot és a cseh Tvorba töb­bi szer­ző­jét hoz­za fel: „A cseh kom­mu­nis­ta írók so­ha­sem ri­ad­tak vis­­sza at­tól, hogy az egész cseh múl­tat moz­gó­sít­sák a jövőért… Lát­tam, mi­lyen ra­gyo­gó­an né­pi, össz­né­pi, va­ló­ban cseh, egy egész jö­ven­dő­be­li nem­zet­té tud len­ni har­cos kom­mu­niz­mu­suk, vé­ná­i­ban a hu­szi­ta hő­sök ri­a­dó­já­val, s a fe­hér­he­gyi üt­kö­zet után vér­pad­ra hur­col­tak megintlen fel­in­du­ló át­ka­i­val.” (Hét pró­ba. Bu­da­pest, 1965, 329. p.)
Az 1919–1935 köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban (és azu­tán is) a leg­na­gyobb kul­tu­sza ter­mé­sze­te­sen Pe­tő­fi Sán­dor­nak és Ady End­ré­nek volt. Meg­le­pő­en nagy te­ret ka­pott Jó­kai, sze­ré­nyeb­bet Ma­dách, vi­szont az olyan nagy ha­gyo­mány­ala­kok, mint Arany Já­nos, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Ka­zin­czy Fe­renc, Köl­csey Fe­renc és Vö­rös­mar­ty Mi­hály jó­for­mán csak az 1936-ban in­du­ló nép­fron­tos na­pi­lap­ban, a Ma­gyar Nap­ban ju­tot­tak szó­hoz. A Ma­gyar Nap iro­da­lom­po­li­ti­ká­ja a nép­front­po­li­ti­ka de­mok­ra­ti­kus és an­ti­fa­sisz­ta egy­ség­el­vé­nek szel­le­mé­ben szé­les utat nyi­tott a ko­ra­be­li ma­gyar­or­szá­gi ha­la­dó pol­gá­ri iro­da­lom előtt is,6 és nagy­vo­na­lú­an, kor­sze­rű­en tá­gí­tot­ta ki a prog­res­­szív nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok ke­re­te­it.
A lap ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek kö­ze­leb­bi jel­lem­zé­sé­re Köl­csey­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­sát hoz­hat­juk fel. Köl­csey ne­vé­vel ko­ráb­bi kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban nem ta­lál­ko­zunk, a Ma­gyar Nap­ban vi­szont 7 cik­ket, ta­nul­mányt je­len­tet­tek meg ró­la, köz­lik a Zrí­nyi má­so­dik éne­ke cí­mű köl­te­mé­nyét, és 8-10 al­ka­lom­mal rész­le­te­ket hoz­nak a po­zso­nyi or­szág­gyű­lé­sen tar­tott be­szé­de­i­ből. A Köl­csey­-cik­kek szer­zői kö­zött ta­lál­juk a ha­zai Fábry Zol­tánt és Vass Lász­lót, az er­dé­lyi Szentimrei Je­nőt és az emig­ráns Ta­más Ala­dárt. Az írá­sok­ból erő­tel­jes kép ala­kul ki a nem­ze­tét for­rón sze­re­tő ha­za­fi­ról, a Him­nusz köl­tő­jé­ről, a job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás elő­har­co­sá­ról és a „Ha­zá­ért és az em­be­ri­sé­gért” jel­sza­vát meg­hir­de­tő nem­zet­ne­ve­lő­ről. Fábry Köl­csey örök­sé­gé­nek ak­tu­a­li­tá­sát eme­li ki, és szem­be­sí­ti a hoz­zá mél­tat­lan új kor­szak­kal: „Köl­csey ak­tu­á­lis! – ír­ja. – Óvó, in­tő és ta­lán men­tő pél­da­kép. Ne­héz ma­gyar­sá­ga, a fér­fi fe­le­lős­ség­ma­gyar­sá­ga nem ta­lál­koz­hat a bűn- és fe­le­lős­ség­tu­da­tot ki­kap­cso­ló mai kon­junk­tú­ra­ma­gyar­ság­gal. A csak gö­rög­tűz­zel ün­ne­pel­ni tu­dó ma­gyar­ság, az ide­gen uta­sí­tás­ra és fer­tő­zés­re fegy­ver­társ­sá ki­vi­rult va­bank ma­gyar­ság sem sta­tisz­tál­hat Köl­csey­nek, a csak ag­gód­ni tu­dó csupafelelősség-magyarságnak. A bér­be adott na­ci­o­na­liz­mus mes­ter­sé­ges de­rű­lá­tá­sá­val szem­ben ott áll az em­be­ri­ség­nek fe­le­lős nem­ze­ti bo­rú­lá­tás. Ezt csak fér­fi ige­nel­he­ti és mu­laszt­hat­ja. Ma, ami­kor a ma­gyar­sá­got a né­met bar­ba­riz­mus sze­ke­ré­be akar­ják fog­ni, a nem­ze­tet – Szé­che­nyi mód­ján – az em­be­ri­ség szá­má­ra kell meg­men­te­ni. És eb­ben az egyen­lőt­len – ne­he­zí­tett és kön­­nyí­tett – harc­ban Köl­csey a pél­da­ké­pünk. Köl­csey: a bá­tor­ság!” (Ma­gyar Nap, 1938. VIII. 24.)

IV

A nép­fron­tos Ma­gyar Nap ha­sáb­ja­in kez­dett ki­tel­je­sed­ni, a vég­ső for­ma fe­lé ala­kul­ni Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­te is. őt a ha­gyo­mány kér­dé­se min­dig élén­ken fog­lal­koz­tat­ta, de ha­gyo­mány­fel­fo­gá­sa pá­lyá­ja kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban je­len­tős vál­to­zá­so­kon esett át.
Fel­lé­pé­se el­ső éve­i­ben, a ki­sebb­ség­be sza­kadt­ság sokk­ja ál­tal ki­vál­tott na­ci­o­na­lis­ta kor­sza­ká­ban még azo­no­sult Beö­thy Zsolt kon­zer­va­tív irodalomfelfogásával, ér­zel­mes és gyá­szo­ló meg­em­lé­ke­zést írt a Nagy­úr­nak és ke­mény ma­gyar kál­vi­nis­tá­nak ti­tu­lált Ti­sza Ist­ván­ról, és az Új Au­ró­ra el­ső szá­mát el­is­me­rés­sel üd­vö­zöl­te.
Iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­ben a for­du­la­tot a há­bo­rú­el­le­nes né­met „em­ber­iro­da­lom­mal” va­ló meg­is­mer­ke­dé­se és sa­ját há­bo­rús él­mé­nye­i­nek ke­se­rű, tisz­tí­tó új­ra­élé­se vál­tot­ta ki. Az új né­met iro­da­lom és az ez­zel pár­hu­za­mo­san fel­fe­de­zett, an­nak ha­tá­sá­ra meg­lá­tott an­ti­mi­li­ta­ris­ta Ady-köl­té­szet ra­di­ká­li­san el­sza­kí­tot­ta őt a kon­zer­va­tív, na­ci­o­na­lis­ta iro­dal­mi esz­mé­nyek­től, és a meg­gyű­lölt múlt­tal szem­ben „új élet, új rit­mus” fe­lé ta­szí­tot­ta. „Új rit­mus, új élet a holt­pon­ton, ami­kor min­den, ami volt, a sem­mi­be zu­hant, ami­kor min­dent, ami volt, ta­gad­ni kel­lett, meg­ta­gad­ni, elfelejteni7 – ír­ta 1925-ben. – So­ha jobb­kor, so­ha egy­be­vá­gób­ban nem jö­he­tett a vál­to­zás. A ré­gi em­ber el­tűnt, ön­gyil­kos lett, ál­la­ti mó­don, meg­ér­de­mel­ten – 1914–1918 –, hogy az új em­ber, az em­be­ri em­ber va­ló­ság le­hes­sen. Új élet­rit­mus, új cél, új vágy, kö­zös vágy, egy aka­rat: min­den­ki egy­for­ma föl­di, em­be­ri jó éle­te. Utó­pi­ás, de szük­sé­ges cél, be­lénk rob­bant új élet­rit­mus: vál­toz­ni, vál­toz­tat­ni.” (Kú­ria, kvaterka, kul­tú­ra. Bratislava, 1964, 25. p.)
A múlt­tal va­ló kö­nyör­te­len sza­kí­tás és az új élet­rit­mus fe­lé va­ló ki­tá­rul­ko­zás a ha­gyo­mány­ta­lan­sá­got je­len­tet­te, az egye­te­mes ha­gyo­má­nyok­nak és Ady ki­vé­te­lé­vel a nem­ze­ti ha­gyo­mány­nak el­uta­sí­tá­sát. És a ha­gyo­mány­ta­lan­ság a mun­kás­moz­ga­lom­hoz va­ló csat­la­ko­zás után is kö­zel egy év­ti­ze­dig jel­lem­ző ma­radt Fábryra. Rappista kon­cep­ci­ó­já­ba be­zár­kóz­va a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból to­vább­ra is csak Adyt emel­te ki, de most a há­bo­rú­el­le­nes köl­tő he­lyett a forradalmárt.8
A nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló vis­­sza­ta­lá­lást, il­let­ve a tel­jes és kor­sze­rű ha­gyo­mány­lá­tás­hoz va­ló el­ju­tást az an­ti­fa­sisz­ta harc­ba va­ló be­kap­cso­ló­dá­sa, az an­ti­fa­siz­mus­sal va­ló szen­ve­dé­lyes azo­no­su­lá­sa se­gí­tet­te elő. A fa­siz­mus kul­tú­ra­pusz­tí­tó, könyv­mág­lyá­kat ra­kó dü­he döb­ben­tet­te őt ar­ra, hogy a ha­la­dó kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyok tág és gaz­dag vi­lá­got, több­ré­tű szel­le­mi mak­ro­koz­moszt al­kot­nak, s a fa­siz­mus ezt mind ve­szé­lyes­nek ér­zi ma­gá­ra néz­ve. Fa­sisz­ta­el­le­nes és há­bo­rú­el­le­nes pub­li­cisz­ti­ká­já­ban to­vább­ra is Ady­ra (és Pe­tő­fi­re) tá­masz­ko­dott a leg­job­ban, de most már ér­vül tud­ta hasz­nál­ni Rá­kó­czit, Cso­ko­na­it, Köl­cseyt, Aranyt, Vö­rös­mar­tyt és a nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­mány más je­len­tős alak­ja­it is.
Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek be­te­tő­zé­sét az­tán a ha­gyo­mány­nak és a mai ma­gyar­ság­tu­dat­nak s nyelv­hű­ség­nek hang­sú­lyos ös­­sze­kap­cso­lá­sa te­rem­tet­te meg. „A ha­gyo­mány­nél­kü­li­ség tá­ja­in­kon va­la­mi­kor da­cos til­ta­ko­zást, sza­bad szár­nya­lást, gyö­ké­rig ha­tó ta­ga­dást és min­dent pró­bá­lást je­len­tett – ír­ja 1945 utá­ni el­ső köny­vé­ben. – Ma ha­gyo­mány nél­kül él­ni: gyö­kér­te­len­sé­get je­lent, el­sod­ró­dást és be­ol­va­dást. Ma a múlt er­köl­csi öröke ta­nít, véd és biz­tat. És ez nem kön­­nyí­tés, de ne­he­zí­tés, mert a pél­da er­köl­csi több­let, és eb­ből a tő­ké­ből nem sza­bad élős­köd­ni, mert utá­nunk is él­nek és jön­nek majd ma­gya­rok. Nyelv­hű­ség­re és em­ber­ség­ge­rinc­re va­gyunk kö­te­lez­ve min­den­kép­pen.” (A gon­do­lat iga­za. Bratislava, 1995, 18. p.)

V

A tár­gyalt ha­gyo­mány­szem­lé­le­tek­kel, ha­gyo­mány­vi­szo­nyu­lá­sok­kal kap­cso­lat­ban fel­vet­he­tő az a kér­dés, hogy kö­zü­lük va­la­me­lyik­nél ta­pasz­tal­ha­tó-e a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi vo­nat­ko­zá­sok ak­tí­vabb fel­ka­ro­lá­sa vagy a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok egé­szé­ből va­ló el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­se.
He­lyi jel­le­gű iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok­kal fog­lal­ko­zó írá­so­kat a pol­gá­ri el­len­zé­ki, az ak­ti­vis­ta és a kom­mu­nis­ta saj­tó­ban egy­aránt szí­ve­sen kö­zöl­tek, időn­ként ösz­tön­zé­sek is tör­tén­tek az ilyen irá­nyú mun­ká­ra, s vol­tak olyan la­pok, ame­lyek en­nek a kér­dés­nek fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met szen­tel­tek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szét­szór­tan és al­kal­mi­lag sok em­lé­ke­ző és fel­tá­ró cikk, ri­port s ta­nul­mány szü­le­tett, de Mártonvölgyi Lász­ló két mun­ká­ján (Za­rán­dok­úton a Kár­pá­tok alatt. Nyitra, 1940; Em­lé­kek föld­jén. Nyitra, 1941) és az 1925-ben ki­adott ko­má­ro­mi Jó­kai Em­lék­könyv­ön kí­vül je­len­tő­sebb önál­ló ki­ad­vány­ok nem keletkeztek.9
A he­lyi jel­le­gű ha­gyo­má­nyok el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­sé­ről, s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­té­nek az 1918 előt­ti idők­re va­ló ki­ter­jesz­té­sé­ről ma­gyar vi­szony­lat­ban nem tu­dunk. Ilyen tö­rek­vés az ak­ti­vis­ták­nál lett vol­na el­kép­zel­he­tő, de en­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák­ban nem lát­juk sem­mi je­lét, s ar­ról sincs tu­do­má­sunk, hogy ak­ti­vis­ta kö­rök­ben hang­sú­lyo­sab­ban üd­vö­zöl­ték vol­na Pavol Bujnáknak azt az el­já­rá­sát, amel­­lyel a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kez­de­tét a Ha­lot­ti Be­széd­hez vit­te vissza.10
Azok, akik a szó­ban for­gó kér­dést a két há­bo­rú köz­ti idő­ben fel­ve­tet­ték (ha­zai rész­ről Fábry, Szalatnai; ma­gyar­or­szá­gi vi­szony­lat­ban Féja Gé­za, Schöpflin Ala­dár stb.), azt a fel­fo­gást val­lot­ták, hogy a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén 1918 előtt nem volt olyan önál­ló ma­gyar iro­dal­mi fej­lő­dés, mint a sa­já­tos tör­té­nel­mi fej­lő­dé­sű, az ál­la­mi élet­hez is el­ju­tó Er­dély­ben – s ezért a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat új kép­ződ­mény­nek tar­tot­ták, s az in­du­lá­sát 1918-ra da­tál­ták.
Ezt a helyt­ál­ló né­ze­tet az­zal kell ki­egé­szí­te­ni (s ezt an­nak ide­jén meg­tet­te Szalatnai Re­zső), hogy vol­tak olyan kor­szak­ok, ami­kor az it­te­ni te­rü­le­te­ken a ma­gyar iro­da­lom fej­lő­dé­sé­nek fon­tos bá­zi­sai ala­kul­tak ki. A leg­hos­­szabb ilyen kor­sza­kot – mely a 16. szá­zad kö­ze­pé­től a 18. szá­zad utol­só év­ti­ze­dé­ig tar­tott – olyan írók és in­téz­mé­nyek jel­zik, mint Bor­ne­mi­sza Pé­ter, Ba­las­si Bá­lint, Szenczi Mol­nár Al­bert, Páz­mány Pé­ter, Ba­tsá­nyi Já­nos, Ka­zin­czy Fe­renc, Baróti Sza­bó Dá­vid, Péczeli Jó­zsef, a nagy­szom­ba­ti egye­tem, a po­zso­nyi Ma­gyar Hír­mon­dó, a kas­sai Ma­gyar Museum, a ko­má­ro­mi Min­de­nes Gyűj­te­mény. Na­gyon je­len­tős tény, hogy a fel­so­rolt la­pok­kal in­dult meg a mo­dern ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi élet szer­ve­zé­se, de az is tény, hogy e te­rü­le­te­ken a ma­gyar szel­le­mi élet már a 19. szá­zad ele­jé­től az or­szá­gos köz­pont­tá vá­ló Bu­da­pest függ­vé­nye lett.
Az egész kér­dés az­zal zár­ha­tó le, hogy a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok az egye­te­mes ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok olyan ré­szei, me­lyek­nek szá­munk­ra kü­lö­nös be­cse, je­len­tő­sé­ge is van. Ez pe­dig kö­te­les­ség­ként ró­ja ránk a he­lyi ha­gyo­má­nyok­nak az ed­di­gi­ek­nél in­ten­zí­vebb fel­tá­rá­sát és ápo­lá­sát.

 

Rövid URL
ID1687
Módosítás dátuma2016. június 21.

Hizsnyai Tóth Ildikó: Egy isteni jó színjáték a glogovai hegyen. „Mistico viaggio” a Szent Péter esernyőjében

Je­len ta­nul­mány egy ter­je­del­me­sebb dol­go­zat rész­le­te, amely­ben Mik­száth Kál­mán Szent Pé­ter es­er­nyő­je cí­mű re­gé­nye elem­zé­se so­rán el­ső­sor­ban a vi­lág­sze­rű Glogova meg­épü­lé­sé­vel fog­lal­koz­tunk, a köl­tött hely­ség­név...
Bővebben

Részletek

Je­len ta­nul­mány egy ter­je­del­me­sebb dol­go­zat rész­le­te, amely­ben Mik­száth Kál­mán Szent Pé­ter es­er­nyő­je cí­mű re­gé­nye elem­zé­se so­rán el­ső­sor­ban a vi­lág­sze­rű Glogova meg­épü­lé­sé­vel fog­lal­koz­tunk, a köl­tött hely­ség­név – elő­kép-be­tel­je­sü­lés fogalompárral ki­fe­jez­he­tő – átszemantizálódását kö­vet­ve: egy is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu, amely gol­go­tai as­­szo­ci­á­ci­ó­kat hor­do­zó ne­ve foly­tán a vi­lág közepe1 cím­re as­pi­rál. Majd a tér­sze­rű, avagy vi­lág­sze­rű Glogova mel­lett szól­tunk egy, a me­ta­fo­ri­kus tör­té­net­mon­dás szint­jén for­má­ló­dó je­len­tés­so­rok ál­tal ref­lek­tált, a Gol­go­ta as­­szo­ci­á­ci­ós me­ze­jé­ből ki­bon­ta­ko­zó, a szö­veg­ben tet­ten ér­he­tő szim­bo­li­kus Glogováról is, amely­nek fo­lyo­má­nya­ként a Glogovára ve­ze­tő utak egy­részt a „föld­raj­zi” táj­ban – a me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó tör­té­net­ben ki­fejt­ve –, más­részt pe­dig – a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés kö­vet­kez­té­ben – a táj­le­írás­ok­ban „át­de­ren­gő” jel­ké­pes tér­ben ka­nya­rog­nak. A re­gény vi­lág­sze­rű szö­veg­vi­lá­ga a két, „es­er­nyős” le­gen­da – a besz­ter­ce­bá­nyai csa­lá­di erek­lye, il­let­ve a glogovai szent erek­lye tör­té­ne­te – nyo­mán élet­re hí­vott, egy­más­sal szem­ben ál­ló, az er­nyőn osz­to­zó, mi­ti­kus-me­sei vi­lág­kép­ből táp­lál­ko­zó Al­só és Fel­ső Vi­lá­gok be­fo­lyá­sa alatt áll. Ez a két vi­lág ta­lál­ko­zik rep­re­zen­tán­sa­ik (Gyu­ri és Ve­ron­ka) ál­tal a bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasútnál. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek (Müncz tör­té­ne­te, Gyu­ri ál­ma, a bon­ta­ko­zó sze­re­lem) ki­ha­tá­sa­ként Gyu­ri és Ve­ron­ka „va­ló­sá­gos” tá­ja­kon ke­resz­tül ve­ze­tő glogovai út­já­nak szim­bo­li­ká­ja új as­pek­tus­sal bő­vül.

*

A bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasúttól a glogovai he­gyig ve­ze­tő, rész­le­tes táj­le­írás­ok­kal meg­je­le­ní­tett utat a re­gény „A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa” cí­mű fe­je­ze­te be­szé­li el. A táj­le­írás itt még a szo­ká­sos­nál is ak­tí­vabb, be­szé­de­sebb ter­mé­sze­ti ké­pek­kel, je­len­sé­gek­kel te­szi moz­gal­mas­sá – a szer­ző ál­tal sze­rel­mi ér­le­lő­dés­re ki­je­lölt – sza­kaszt. A bie­der­mei­er idillt idé­ző, vi­rág­nyel­ven zaj­ló ud­var­lás­ról ír­ja Ko­vács Kál­mán, hogy az „idő­tar­tam rö­vid­sé­ge mi­att he­lyes ta­pin­tat­tal mon­dott le Mik­száth a köz­vet­le­nül nyi­lat­ko­zó ér­zés áb­rá­zo­lá­sá­ról. […] A köz­ve­tett, ál­ru­hás, az át­csa­pá­sos for­mák je­le­it raj­zol­ta tehát.”2 Mind­eköz­ben – bal­jós je­le­ket fel­vil­lan­tó le­gen­dák­kal, il­let­ve be­tyár­ro­man­ti­ká­val meg­fű­sze­rez­ve a ko­csi­ká­zás ese­mény­te­len­sé­gét – le­het gyö­nyör­köd­ni a táj­ban, il­let­ve azt ta­lál­gat­ni, hogy va­jon ösz­­sze­ér-e Gyu­ri és Ve­ron­ka tér­de az uta­zás ide­je alatt. Ez az út egy fel­föl­di kis fa­lu­ba ve­zet, mely­nek tör­té­ne­te­sen Glogova a ne­ve.
A me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó fő­cse­lek­mén­­nyel pár­hu­za­mo­san – amint er­re már utal­tunk – me­ta­fo­ri­kus uta­lá­sok kész­te­tik a be­fo­ga­dót a fen­ti ér­tel­me­zés fe­lül­bí­rá­lá­sá­ra. Ez a jel­ké­pes út a fi­a­ta­lo­kat érin­ti, a két, konf­ron­tá­ci­ó­ra kész vi­lág rep­re­zen­tán­sa­it, akik, mint azt a bá­ba­szé­ki tör­té­né­sek mu­tat­ták, el­in­dul­tak egy bel­ső, a szub­jek­tum­ban zaj­ló úton, amely­nek cél­ja: meg­sza­ba­dul­ni esz­köz-mi­vol­tuk­tól, meg­ta­lál­ni ön­ma­gu­kat. Ve­ron­ka ese­té­ben ez az ön­nön fi­zi­kai va­ló­já­ba va­ló beavatódás3, Gyu­ri ese­té­ben pe­dig ez a fel­fe­de­zés­re vá­ró, bel­ső di­men­zió az apa (Gregorics) szel­le­mi örök­sé­gé­vel hoz­ha­tó kapcsolatba.4 Ami pe­dig út­ju­kat ha­son­la­tos­sá te­szi, az a lent­ről fel­fe­lé ha­la­dás – a táj hely­szín­raj­zi le­írá­sá­val össz­hang­ban –, a bel­ső „nö­ve­ke­dés”, va­la­mint a „Gol­go­tá­ra igyek­vés” moz­za­na­ta, ame­lyet az el­be­szé­lő az uta­zás előt­ti „utol­só va­cso­ra” ex­po­zí­ci­ó­já­ban vet fel Krisz­tus nö­vek­vő ru­há­i­nak említésével.5 Ez az el­be­szé­lő ál­tal fel­kí­nált ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség – a Meg­vál­tó Fiú „ke­reszt­út­ja” és a „ken­dő­jét” fel­kí­ná­ló Ve­ro­ni­ka mo­tí­vu­ma – egy szim­bo­li­kus tér­be ve­ze­tő út meg­lé­té­re utal, az oda va­ló meg­ér­ke­zés­nek pe­dig fel­té­tel­évé vá­lik va­la­mely ne­héz­ség si­ke­res leküzdése.6
Fel­te­vé­sünk sze­rint a két pár­hu­za­mo­san zaj­ló uta­zás mel­lett még egy har­ma­dik is tet­ten ér­he­tő. El­ső­ként nem is ma­ga az út, ha­nem az „utas”. Mert mint­ha ez a ke­dé­lye­sen ko­csi­ká­zó tár­sa­ság nem len­ne tel­je­sen egye­dül, és itt most nem ma­dame Kriszbay min­den nesz­ben zsi­vá­nyo­kat sej­tő, be­te­ges kép­ze­lő­dé­se­i­re gon­do­lunk, ame­lyet a vad­re­gé­nyes­re for­mált táj su­gal­maz, és nem is a ró­zsa le­sza­kí­tá­sá­val fel­boly­ga­tott holt le­ány, Czobor Má­ria kí­sér­té­sé­re cél­zunk. Épp el­len­ke­ző­leg, ezek a cse­lek­mény­be be­vont ro­man­ti­kus kli­sék in­kább ta­kar­ják és ez­zel egyút­tal ér­tel­me­zé­si kö­rük­be is von­ják a sza­bad gyö­kök­ként vi­sel­ke­dő „gya­nús je­le­ket”, ame­lyek már csak azért sem ne­vez­he­tők mel­lék­kö­rül­mény­nek, mert a fe­je­zet cí­mé­be eme­li az el­be­szé­lő („A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”). Fel­te­vé­sün­ket bi­zo­nyít­ja az is, hogy a kri­ti­ka leg­gyak­rab­ban ezt a cse­lek­mény­sza­kaszt tá­mad­ta a „rek­vi­zi­tum­sze­rű mo­tí­vu­mok, sze­ren­csés véletlenek”7, va­la­mint a „ka­land­ro­man­ti­ká­ból szár­ma­zó, sab­lon­sze­rű fe­szült­ség­for­rá­sok és pusz­ta vé­let­len­nel meg­okolt feloldások”8 mi­att, vagy ahogy Schöpflin meg­ál­la­pít­ja: Mik­száth a hölgy­ol­va­sók­nak igye­ke­zett ked­vez­ni, s ily mó­don „ki­elé­gí­tet­te a nők szen­ti­men­tá­lis igé­nye­it”.9 Az „in Blumen” sza­bá­lyai sze­rint ala­kí­tott, át­té­te­les érint­ke­zés­be be­le­süllyesz­tett Czobor Má­ria-le­gen­da, a ha­sa­dék­ba csú­szott pap túl­dra­ma­ti­zált és va­ló­sze­rűt­len­sé­ge­ket sem nél­kü­lö­ző peripetiája, va­la­mint a mind­un­ta­lan „kép­be ke­rü­lő”, a „fi­ná­lé­ban” vi­rág­esőt on­tó, fon­tos­ko­dó­an to­la­ko­dó vad­kör­te­fa je­len­lé­te va­ló­ban ki­vív­hat­ja a pal­lé­ro­zot­tabb íz­lé­sű­ek el­len­szen­vét, amen­­nyi­ben meg­ma­ra­dunk a fel­szí­ni ese­mé­nyek „szimp­la” ol­va­sa­tá­nál, és nem te­szünk fel ma­gunk­nak né­hány za­va­ró mo­men­tum­ra irá­nyu­ló kér­dést: Mi­ért ál­lít­ja meg az ut­cán Mravucsánné az­zal a né­hány ta­va­lyi al­má­val a már éle­lem­mel bő­sé­ge­sen el­lá­tott tár­sa­sá­got? Mi­ért kü­lö­ní­ti el a Ve­ron­ká­nak szánt pi­ro­sat? Mi­ért ké­ri el Gyu­ri Ve­ron­ká­tól a pün­kös­di szeg­fűt? Mi­ért kö­ve­ti vé­gig az egész utat a kör­te­mo­tí­vum, a Zelena Hruska er­dő­től a vil­lám­súj­tot­ta vad­kör­te­fá­ig? Mi­ért zöld az előb­bi kör­te? Mi­ért lóg le az ága a föld­re a vad­kör­te­fá­nak? Mi­ért fon­tos az el­be­szé­lő­nek, hogy a pap és Gyu­ri pár­be­szé­de so­rán ép­pen hol he­lyez­ke­dik el a fa? Mi­ért „öle­li meg” a menny­as­­szon­­nyá lett Ve­ron­kát a fa le­ló­gó ága, és mi­ért szór­ja rá a szir­ma­it? Mi­ért en­­nyi­re éhes és erőt­len a pap egyet­len éj­sza­ka kop­la­lás után? Mi­ért nem son­kát dob le ne­ki Gyu­ri al­ma he­lyett? Mi­ért ké­ri őt, hogy a pi­ro­sat ne egye meg, mi­u­tán már le­dob­ta? Mi­ért kap erő­re az al­má­tól né­hány perc alatt? Mi­ért a hám­mal húz­zák ki a pa­pot a ha­sa­dék­ból? Mi­ért nem az er­nyőt ké­ri ju­tal­mul Gyu­ri? Mi­ért a nyír­fát vág­ja ki Gyu­ri a ten­gely meg­ja­ví­tá­sá­hoz? Mi­ért nem vá­laszt­ja a kör­te­fa le­ló­gó ágát? Mi­ért tá­mad föl a szél? És még sor­jáz­hat­ná­nak a kér­dé­sek, ame­lyek kö­zül né­hány­ra meg­nyug­ta­tó vá­lasz­ra ta­lá­lunk ak­kor is, ha csak a fel­föl­di táj­ban „uta­zó” ol­va­sók va­gyunk. Amen­­nyi­ben vis­­sza­lé­pünk egy ki­csit a me­ta­fo­ri­kus­ság el­ve men­tén a cse­lek­mény ide­jé­ben, más­faj­ta vá­la­szok bir­to­ká­ba is jut­ha­tunk, s amel­lett meg­tud­hat­juk azt is, ki a „lát­ha­tat­lan utas” és fő­ként hon­nan ho­vá tart, il­let­ve mit akar.

Gregorics in­nen és túl

Az idő­be­li ki­té­rő­höz egy sze­mé­lyes ki­té­rő is tár­sul Az elem­zés egy pont­ján túl kér­dé­ses­sé vált az a fel­te­vé­sünk, hogy a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­ben a me­ta­fo­ri­kus so­rok csak a fő­cse­lek­mény bi­zo­nyos moz­za­na­ta­i­nak át-, il­let­ve új­ra­ér­tel­me­zé­sé­re irá­nyul­nak, és fel­me­rült an­nak a gon­do­la­ta, hogy a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés a kom­po­zí­ció ke­re­te­i­be is be­épül­ve, a cse­lek­mény­től né­mi­leg füg­get­le­ned­ve egy egész­szé „ol­vas­ha­tó ös­­sze”. Ha a „Gregorics-legenda” bib­li­kus al­lú­zi­ók­kal, a ke­resz­tény szim­bo­li­ká­ból ki­bont­ha­tó je­len­té­sek­kel, elő­re­ve­tü­lé­sek­kel gaz­da­gon át­szőtt je­le­ne­te­it egy­más mel­lé he­lyez­zük, is­me­rős kom­po­zí­ci­ós ala­ku­la­tot hoz­nak lét­re. Gregoricsnak a fia meg­ta­ga­dá­sát kö­ve­tő ese­mény­so­ro­kat rész­le­te­sen tár­gyal­tuk egy ko­ráb­bi fe­je­zet­ben, kü­lön ki­emel­ve a ti­szai csó­na­ká­zás epi­zód­ját, ami­kor a szi­get part­já­hoz ér­ve ki­esik Gregorics ke­zé­ből az er­nyő, ki­ha­lá­szá­sá­hoz pe­dig a csó­na­kot irá­nyí­tó öreg Ör­dög­től kap út­mu­ta­tót és – ér­tel­me­zé­sünk­ben – jós­la­tot is az er­nyő maj­da­ni vi­szon­tag­sá­ga­i­ról, il­let­ve Gregorics „túl­par­ti sor­sá­ról”. A Nagy­hét ke­re­té­ben ér­tel­mez­tük Gregorics kü­lö­nös, kö­tő­fé­kes ál­mát kö­ve­tő ha­lá­lát. Majd az el­be­szé­lő kö­zel más­fél év­ti­ze­det el­hall­gat a Gregorics-történetből, az­az meg­vár­juk, hogy az er­nyő új­ra ki­buk­kan­jon. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek meg­hoz­zák a fiú szá­má­ra az út­mu­ta­tó, túl­vi­lá­gi ál­mot, más­nap­ra vir­ra­dó­an a ka­pu ki­for­du­lá­sát, amit az­tán hos­­szú ko­csi­ká­zás kö­vet vi­rá­gos tá­ja­kon (és vi­rág­nyel­ven), míg­nem hő­se­ink el nem érik a me­re­dek, ka­nyar­gós uta­kon meg­kö­ze­lít­he­tő hí­res Brána (Ka­pu) he­gyet, ahol a ha­sa­dék­ban lé­vő pa­pot a lo­vak­ról le­sze­dett hám­mal sza­ba­dít­ja ki az örök­sé­gét és ön­ma­gát ke­re­ső fiú, hogy az­tán di­a­dal­it­ta­san vo­nul­jon be Glogovára.
A szi­get part­ja, A vá­ra­ko­zás szik­lá­ja, Vi­rá­gos völgy, Ka­pu, a hegy­re fel­ve­ze­tő kö­rök, Föl­di pa­ra­di­csom – ezek pe­dig már a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes helyszínei.10 És ha még to­vább ha­la­dunk az ös­­sze­ve­tés­ben, egy­re több olyan mo­tí­vum­ra ta­lá­lunk az Is­te­ni szín­já­ték vo­nat­ko­zó ré­szé­ben, ame­lyek a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­nek ha­gyo­má­nyos ér­tel­me­zé­se­it gyö­ke­re­sen fel­for­gat­ják. A Pur­ga­tó­ri­um kom­po­zí­ci­ó­já­nak be­épí­té­sé­vel – amely Gregorics ha­lá­lát kö­ve­tő­en még csak lap­pang, majd a bá­ba­szé­ki ke­resz­te­ző­dés­nél már el­ső je­le­it is sejt­het­jük – az el­be­szé­lés egy­részt be­von­ja a re­gény ér­tel­me­zé­sé­be a ve­zek­lés mo­tí­vu­mát, más­részt – a Gregorics-történetben – te­ret en­ged az örök­ség meg­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló szán­dé­kok be­fo­lyá­so­lá­sá­ra és ez­zel mint­egy an­nak át­ér­té­ke­lé­sé­re is.
Az aláb­bi­ak­ban csak egy váz­la­tos ös­­sze­ha­son­lí­tás­ra vál­lal­koz­ha­tunk, el­ső­sor­ban ar­ra össz­pon­to­sít­va fi­gyel­mün­ket, ho­gyan je­le­ní­ti meg az el­be­szé­lés a már is­mer­te­tett fel­föl­di táj le­írá­sa, il­let­ve a ve­le össz­hang­ban ala­ku­ló bel­ső utak ki­ve­tí­té­se mel­lett a túl­vi­lá­gi uta­zást. Az­az ho­gyan író­dik egy­be a há­rom táj­le­írás a Bá­ba­szék­től a glogovai he­gyig ter­je­dő út­sza­ka­szon, il­let­ve mi a sze­re­pe a túl­vi­lá­gi utas­nak a he­gyen le­zaj­ló ese­mé­nyek­ben, va­la­mint mi­lyen esz­kö­zök­kel biz­to­sít­ja az el­be­szé­lő a szö­ve­gek kö­zöt­ti „át­hal­lá­so­kat”. Az ös­­sze­ve­tés­hez Szász Kár­oly for­dí­tá­sát, il­let­ve jegy­ze­te­it hasz­nál­juk fel.11

Pár­hu­za­mos vi­lá­gok

A két pó­lus­nak meg­fe­le­lő Al­só és Fel­ső Vi­lág, kép­vi­se­lő­ik ál­tal, Bá­ba­szé­ken ta­lál­koz­nak, ahol „nyá­ron is meg­fa­gyott a bir­ka”, és a Meg­fa­gyott Bir­ká­hoz cím­zett (vagy az ide­ge­nek ál­tal így csú­folt) kocs­ma több­ször is sze­rep­hez jut; pél­dá­ul éj­fél­táj­ban, a túl­vi­lá­gi üze­ne­tet köz­ve­tí­tő ál­mot meg­elő­ző­en, ami­kor az in­nen ki­szű­rő­dő bir­ka te­ma­ti­ká­jú nép­dal Gyu­ri „gondolatjának szép pi­ros szö­ve­tét a vis­­szá­já­ra fordítá”.12
Az Is­te­ni szín­já­ték dan­tei vi­lág­mo­dell­je sze­rint a Föld­gömb észa­ki pó­lu­sán he­lyez­ke­dik el Je­ru­zsá­lem, il­let­ve Gol­go­ta, a meg­vál­tás he­gye, ve­le szem­ben pe­dig a dé­li fél­te­kén, az óce­án­nak egy szi­ge­tén a Pur­ga­tó­ri­um he­gye, amit a tisz­tu­lás he­gye­ként is szok­tak jel­le­mez­ni. A ket­tőt ös­­sze­kö­tő ten­gely kö­ze­pén, a po­kol­töl­csér leg­mé­lyebb bugy­rá­ban ta­lál­ha­tó Lu­ci­fer, mel­lig jég­be fagy­va.
A hol­tak lel­ke csó­na­kon, az óce­án fe­lől jut a pur­ga­tó­ri­um­ba, míg Dan­te és kí­sé­rő­je a föld bel­se­jé­ből, a po­kol­ból (a „meg­fa­gyott ör­dög” fe­lől) ér­ke­zik a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez, mi­ként Wibra Gyu­ri sem ke­rül­he­ti el Bá­ba­szé­ket mi­e­lőtt Glogovára in­dul­na.
A pur­ga­tó­ri­um­ba ke­rü­lő lel­kek – akik sem a po­kol­ra ju­tás­ra, sem a pa­ra­di­csom­ba va­ló be­lé­pés­re nem ér­de­me­sül­tek, ha­nem ki­sebb bű­nök­től kell meg­tisz­tul­ni­uk – gyü­le­ke­ző­he­lye a Tiberis tor­ko­la­tá­nál van, in­nen in­dul az an­gyal (égi ré­vész) ál­tal haj­tott csó­nak a lel­kek­kel a pur­ga­tó­ri­um szik­lás szi­ge­té­hez.
Ezt a ké­pet ve­tí­tet­te elő­re, csó­na­ká­zás köz­ben, Ör­dög Már­ton jós­lat­sze­rű pél­da­be­széd­ében Gregoricsnak, a Sár­ga szi­get­re tett ki­rán­du­lá­suk al­kal­má­val (a Ti­sza és a Ma­ros ös­­sze­fo­lyá­sá­nál), ami­kor a par­tot érést kö­ve­tő­en „lé­lek­vesz­tő­jük” (sic!) meg­bil­lent, az er­nyőt pe­dig ma­gá­val ra­gad­ta a sod­rás.
Az Is­te­ni szín­já­ték pro­ló­gu­sá­ból meg­tud­juk, hogy a köl­tő nagy­csü­tör­tök éj­je­lén az igaz út ke­re­sé­se köz­ben egy sö­tét­lő er­dő­be ju­tott, a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez pe­dig hús­vét­va­sár­nap reg­ge­lén ér­ke­zik meg. Gregorics be­teg­sé­ge is „zöld­csü­tör­tök­ön” kez­dő­dött, nagy­szom­bat nap­ján halt meg, hi­deg és szá­raz hom­lo­ka „szin­te por­zott”. Tes­te to­váb­bi sor­sá­ról az el­be­szé­lés köz­li, hogy a ke­zé­be – az er­nyő he­lyé­be – fe­szü­le­tet tet­tek, majd har­mad­nap el­te­met­ték. A jós­lat be­tel­je­sü­lé­se te­kin­te­té­ben csak a maj­da­ni ve­zek­lés elő­je­lei (por az ar­con) nyúj­ta­nak né­mi fo­gó­dzót. (A tor­ko­lat­tól in­du­ló „lé­lek­vesz­tők” me­net­ide­jét min­den ér­tel­me­ző a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint szá­mít­ja ki.)
Az előpurgatóriumban a ha­nya­gok vá­ra­koz­nak, bo­lyon­ga­nak, il­let­ve ké­szü­lőd­nek az iga­zi ve­zek­lés­re, kö­zöt­tük azok, akik a „megtérésöket az utol­só órá­ra ha­lasz­tot­ták s így megtérésök va­ló­di­sá­gát életökben már be nem bizonyíthatták”.13
A el­hunyt Gregorics szem­pont­já­ból vá­ra­ko­zás­nak ne­vez­he­tő az a más­fél év­ti­ze­des „űr”, ame­lyet az el­be­szé­lés a fő­cse­lek­mény­ben sza­ba­don hagy, de ha Müncz Jó­nás bo­lyon­gá­sát az er­nyő­vel, il­let­ve az es­er­nyő fá­rad­ha­tat­lan cso­da­te­vé­sét is az „oda­áti” Gregorics in­téz­ke­dé­se­i­nek tu­laj­do­nít­juk, ez az idő­szak már a ve­zek­lés ide­je is le­het.
A Pur­ga­tó­ri­um be­osz­tá­sát, il­let­ve a bű­nök­nek Dan­te ál­tal meg­je­lölt cso­por­to­sí­tá­sát vé­ve ala­pul Gregorics fel­te­he­tő­en (bár nincs bir­to­kunk­ban a Ka­pus­an­gyal arany- és ezüst­kul­csa) a hegy ötö­dik kö­ré­ben ve­ze­kel a fös­vé­nyek kö­zött azon bű­ne­i­ért, ame­lyek a sze­re­tet „túl­sá­gá­ból, mér­ték­te­len­sé­gé­ből származnak”.14 Egy­részt fia iránt táp­lált túl­zott szeretete15 mi­att, más­részt mert a pénz irán­ti sze­re­te­te szen­ve­dé­lyé­vé vált, amely ha „el­vesz­ti fé­két, mér­té­két s túl­zá­sa és ki­zá­ró­la­gos­sá­ga ál­tal bűn­né válik”,16 vi­szont ment­sé­gé­ül szol­gál, hogy jó az, amit sze­re­tett, va­la­mint hogy a szen­ve­dély va­kí­tot­ta el őt. A fös­vé­nyek ve­zek­lé­si mód­ja az, hogy föl­dön he­ver­ve, arc­cal a föld­nek, moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­va ve­ze­kel­nek, mi­köz­ben a „Föld­höz ra­gadt én lelkem!”17 sort mor­mol­ják. A Gregorics hom­lo­kán, hal­dok­lá­sa vég­ső per­cé­ben, meg­je­le­nő port – a re­gény cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tá­sá­nak szel­le­mé­hez hí­ven – árul­ko­dó nyom­nak is ne­vez­het­jük.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”

A pur­ga­tó­ri­um jel­kép­rend­sze­ré­nek el­ső nyo­ma az el­vesz­tett sma­ragd fül­be­va­ló szí­né­ben je­le­nik meg.18 A pur­ga­tó­ri­um­ban min­den­hol a zöld szín, a re­mény szí­ne, az ural­ko­dó. A fül­be­va­ló meg­ta­lá­lá­sa té­rí­ti le Gyu­rit a Glogovára ve­ze­tő út­ról a bá­ba­szé­ki „út­ke­resz­te­ző­dés­ben”, és te­re­li őt a „he­lyes” út­ra. A ro­man­ti­kus, is­mer­ke­dé­si ürü­gyet szol­gá­ló kli­sét fe­lül­ír­ja egy, is­te­ni be­avat­ko­zás­nak ta­lán nem ne­vez­he­tő, de – Mik­száth sza­va­i­val él­ve – „kü­lönb erőt”, na­gyobb erőt kép­vi­se­lő ha­ta­lom aka­ra­tá­nak tu­laj­do­nít­ha­tó moz­za­nat, amely a cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tás­nak is mo­ti­vá­ci­ót biz­to­sít. A zöld szín – amely Bá­ba­szé­ket el­hagy­va egy­re na­gyobb „fe­lü­le­tet” kap, a táj­le­írás­okon kí­vül is, az uta­zás so­rán – mel­lett még a szél, a szél­já­rás idéz fel ben­nünk pur­ga­tó­ri­u­mi kép­ze­te­ket, ahol a hegy „zárt klí­má­já­nak” kö­szön­he­tő­en nincs lég­moz­gás, csak a cson­ka kú­pot for­má­zó hegy te­te­jén: a föl­di paradicsomban.19 Ezért a nyo­ma­té­ko­san hang­sú­lyo­zott szél­csend (út­juk kez­de­tén), il­let­ve a vá­rat­la­nul fel­tá­ma­dó szél (kül­de­té­sük be­fe­jez­té­vel) a túl­vi­lá­gi erők mun­kál­ko­dá­sát sej­te­tik. Így Bá­ba­szé­ket el­hagy­va tel­jes szél­csend­ben ve­szi kez­de­tét a glogovai uta­zás: „Egy csepp szél se volt. A bú­zák nem daj­kál­ták ki­csiny sat­nya ka­lá­sza­i­kat, ha­nem áll­tak vesz­teg a per­zse­lő nap­su­ga­rak­kal el­önt­ve, moz­du­lat­la­nul, egye­ne­sen, mint a grá­ná­tos ka­to­nák. Kö­rös­kö­rül a me­zőn mély­sé­ges csönd ült. Csak a lo­vak pat­kói csat­tog­tak a kö­ve­ken; és a Liskovina er­dő­ség, olyan­for­mán rém­lett, hogy amint egy­re kö­ze­lebb-kö­ze­lebb hú­zó­dik elé­jük lom­ha, se­hol nem vég­ző­dő zöld tes­té­vel, mint­ha csen­de­sen lélegzene.”20
A „hí­res Zelena Hruska” és a „hí­res Brána” kö­zöt­ti „ideáti” tör­té­né­sek, il­let­ve az „oda­áti” Pur­ga­tó­ri­um­ban zaj­ló ese­mé­nyek kö­zött az el­be­szé­lő úgy biz­to­sít­ja az át­jár­ha­tó­sá­got, hogy a sa­ját kon­tex­tu­sá­ban is ér­té­ke­sít­he­tő szá­la­kat von át be­lő­le, bra­vú­ro­san hasz­nál­va ki a két kom­po­zí­ci­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get, hogy a fó­ku­szok egy­más­ra he­lyez­he­tők (meg­fa­gyott bir­ka – jég­be fa­gyott ör­dög), il­let­ve, hogy mind­két mű szer­ke­ze­ti szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­za vi­lág­kép­ét (al­só vi­lág – fel­ső vi­lág, észa­ki fél­te­ke – dé­li fél­te­ke), va­la­mint azt, hogy a dan­tei vi­lág­mo­dell két pó­lu­sá­nak csil­la­gá­sza­ti­lag ugyan­az a ho­ri­zont­ja, mind­ös­­sze az­zal a kü­lönb­ség­gel – ahogy azt az Is­te­ni szín­já­ték el­be­szé­lő­je a cse­lek­mény több pont­ján is ma­gya­ráz­za vagy utal rá –, hogy ami­kor a Pur­ga­tó­ri­um he­gyén éj­sza­ka van, Je­ru­zsá­lem­ben (a Gol­go­tán) nap­pal, és meg­for­dít­va. Eb­be a mo­dell­be he­lye­zi be­le Mik­száth – gol­go­tai „ro­kon­sá­ga” ré­vén – az ő Glogováját, ter­mé­sze­te­sen an­nak egész átszemantizált vi­lá­gá­val együtt. Az elem­zés to­váb­bi ré­szé­ben – a fejezet21 cí­mé­ben meg­je­lölt mo­tí­vu­mok men­tén ha­lad­va, te­hát nem ön­ké­nye­sen ki­vá­lasz­tott, va­la­mi­fé­le pre­kon­cep­ció je­gyé­ben ki­ra­ga­dott ele­mek se­gít­sé­gé­vel – kö­vet­jük vé­gig az intertextuális pár­hu­za­mo­kat.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja…”

A re­gény­ben el­be­szélt Czobor Má­ria ró­zsá­já­ról szó­ló le­gen­da és a ve­le kap­cso­la­tos ese­mé­nyek – a hegy te­te­jén lé­vő el­ha­gya­tott kas­tély meg­te­kin­té­se, me­lyet „egy vén ka­pus őriz és mu­to­gat az uta­sok­nak”, a há­rom­száz éve bo­lyon­gó kis­lány­ról szó­ló men­de­mon­da („még mai na­pig se ke­rült elő”) – a vá­ra­ko­zás és bo­lyon­gás mo­tí­vu­má­val ke­rül kap­cso­lat­ba a szin­tén há­rom­száz év vá­ra­ko­zás­ra kár­hoz­ta­tott Manfréddel az előpurgatóriumban (és aki kis­lá­nyá­nak üzen Dan­te ál­tal). A hegy­ről va­ló le­jö­ve­tel, a be­tel­je­sü­let­len sze­re­lem he­lyén nyí­ló egyet­len ró­zsa le­sza­kí­tá­sa és le­do­bá­sa a völgy­be, a gyík el­ta­po­sá­sa, a Ve­ron­ka lá­ba nyo­mán fel­fris­sü­lő fű­szá­lak szen­ti­men­tá­lis kel­lé­kek len­né­nek, ha nem a „túl­ol­da­li” vi­rá­gos völgy al­le­go­ri­kus tör­té­né­se­i­ből sar­jad­ná­nak, ahol min­den le­té­pett le­vél he­lyé­be újabb nő, és a fű­szá­la­kon ülő lel­kek a Salve Reg­inát ének­lik, ami­kor a fény­ró­zsa kö­ze­pé­ben ülő Szűz Má­ria ölé­ből alá­száll két an­gyal, hogy az épp ak­kor ér­ke­ző kí­gyó elől meg­véd­jék a lel­ke­ket. A Wibra Gyu­ri előtt el­su­ha­nó ezüst­há­tú gyí­kocs­ka mint­ha az „oda­át” meg­ri­asz­tott kí­gyó „örö­kö­se” len­ne, aki há­tán hoz­za a hold­vi­lág ezüst­jét a fel­föl­di nap­pa­li táj­ba, s ezért el­ta­po­sá­sa nem fel­tét­le­nül egy ár­tat­lan élő­lény pusz­tu­lá­sát je­len­ti. A két szö­veg li­án­ként te­ker­gő­ző, bur­ján­zó uta­lá­sai Gyu­ri és Ve­ron­ka vi­rág­cse­ré­jé­ben ol­dód­nak fel: a pün­kös­di szegfűért22 el­cse­rélt Má­ria ró­zsá­ja így töb­bet mond az ér­tel­me­ző­nek egy „sub rosa” üze­net­vál­tás­nál.
A vi­rá­gos völgy­ből fel­fe­lé ha­la­dó „túl­vi­lá­gi uta­sok­nak” a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján kell át­ha­lad­ni­uk, a mi ol­da­lun­kon pe­dig a Brána-hegy ma­gas­lik az uta­sok fe­je fö­lött, de az el­be­szé­lő azt sem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy a hegy lá­ba­i­nál a Kvetyina23 rét te­rül el.

A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja

A pur­ga­tó­ri­um­be­li „uta­sok” mi­u­tán be­bo­csá­tást nyer­tek a Ka­pun, a hét fő­bűn ve­zek­lő kö­re­it jár­ják vé­gig. A hegy te­te­jén pe­dig a föl­di pa­ra­di­csom, Ádám és Éva egy­ko­ri lak­he­lye ta­lál­ha­tó, amely a bűn­beesés óta la­kat­lan er­dő, ben­ne az el­ső bűn ál­tal vi­rá­gá­tól és lomb­já­tól meg­fosz­tott, csu­pasz tu­dás fá­já­val.
A „mi” uta­sa­ink pe­dig a „hí­res” Brána-hegyhez ér­kez­nek: „Hej, a Brána, a hí­res Brána, el­zár­ja a vi­lá­got, mint ka­pu az ud­vart, azért is hí­ják Bránának (ka­pu­nak). A Brána már nem akár­ki. ő már mág­nás­fé­le a he­gyek kö­zött – szép idő­ben is ka­la­pot vi­sel –, fel­hő ül a fe­je búb­ján. De meg iz­za­dós is az öreg: cser­ge­de­ző víz­erek és szik­lák üre­gé­ből ki­bu­gyo­gó for­rá­sok foly­nak le ba­ráz­dás há­tán a Kvetyina-rétre, me­lyen tü­ze­sen tör­tet ke­resz­tül füzeskerítésű, ka­vi­csos fun­du­sán egy nagy szösz­ke patak.”24 Már csak egy er­dőn kell ke­resz­tül­jut­ni­uk, s már Glogován is van­nak. „Ha­nem az­tán ez a leg­ku­tyább út, gör­be, mint az ör­dög lel­ke, te­le ha­sa­dék­kal, szik­lá­val, né­hol olyan kes­keny, hogy alig fér a ko­csi. […] né­hol olyan mé­lyen be­vá­gott úton, hogy csak az ég látszik.”25
A Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­ről már az el­ső me­re­dek emel­ke­dő­jé­nek le­írá­sa­kor, a III. ének­ben ka­punk le­írást: „Eközbe’ már el­ér­tünk a hegy­alj­ba, / S oly me­re­dek szik­lás utunk akadt, / Hogy für­ge lá­ba bár­kit cser­be’ hagy­na. / Lerici és Turbia kö­zött, a leg­va­dabb, / leg­el­ha­gya­tot­tabb út is, eh­hez mér­ve, / Ké­nyel­mes, kön­­nyű lép­cső vol­na csak.”26
A két le­írás jel­leg­ze­te­sen hegy­vi­dé­ki tá­jat je­le­nít meg, a föld bár­me­lyik szik­lás hegy­sé­gé­ben ha­son­ló lát­vány fo­gad­na ben­nün­ket. Ami vi­szont nem ke­rül­he­ti el a fi­gyel­mün­ket, az a tér ki­je­lö­lé­sé­nek a mód­ja. Dan­te Lerici és Turbia em­lí­té­sé­vel referenciálisan utal a ge­no­vai riviérára, hogy a föld­raj­zi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dó ta­pasz­ta­la­ta­it is bevonja.27 Mik­száth ese­té­ben pe­dig a Brána-hegy és a Kvetyina-rét em­lí­té­sé­vel több be­fo­ga­dói stra­té­gi­át is mo­del­lál­ha­tunk. Az egyik le­het­sé­ges ér­tel­me­zés a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val nem ren­del­ke­ző ol­va­sóé, aki min­dent fel­föl­di vo­nat­ko­zá­sú­nak vesz, ami szlo­vá­kul van. A má­sik stra­té­gia a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dóé, aki a szlo­vá­kul be­szé­lő ne­vek­nek a hely­szín­for­mák­ra irá­nyu­ló le­írá­sát, rög­zí­té­sét ész­lel­he­ti. A har­ma­dik ér­tel­me­zés pe­dig – a fen­tebb ki­fej­tett el­be­szé­lői el­já­rá­sok­kal meg­egye­ző­en – Dan­te Pur­ga­tó­ri­u­má­nak mű­vi­lá­gá­ban ta­lál­ja meg a vi­rá­gos völgy, il­let­ve ka­pu mo­tí­vu­mát. Ez utób­bi eset­ben a ne­vek nem­csak a túl­vi­lá­gi­ság vagy a ve­zek­lés fo­gal­mak fe­lé nyit­nak, ha­nem a pur­ga­tó­ri­um­be­li hely­szí­nek tör­té­né­se­i­nek is sza­bad utat en­ged­nek, a két mű ne­vei kö­zött ki­ala­kult – ne­vez­zük így – sze­man­ti­kai alag­úton.
Fon­tos kö­rül­mény még a két hegy le­írá­sá­ban a madár-motívum.28 A mes­ter (Ver­gi­li­us) a me­re­de­ket kém­lel­ve ezt mond­ja Dantének: „– ’Ki tud­ja most, ha jobb-e vagy bal­kéz­re / Lankásb az út – szólt mes­te­rem meg­áll­va – / Szárny nél­kül is hol föl­jut­hat­ni végre?”29 Gyu­ri ko­csi­sa, aki mind­un­ta­lan le­száll „ke­re­ket köt­ni vagy ol­da­ni”, ek­ként nyug­táz­za a hely­ze­tet: „– Ma­dár­nak va­ló pát­ria ez – mor­mog­ja János.”30 Já­nos­nak van még egy „át­szó­lá­sa” (a szö­ve­gek kö­zöt­ti át­hal­lást biz­to­sí­tó ki­je­len­té­se) a ten­gely­tö­rést meg­elő­ző­en: „– Lőcs a ki­rály eb­ben a tartományban!”31 Itt az el­be­szé­lő is meg­jegy­zi, hogy a ko­csis „ke­rü­lő úton je­len­ti a gaz­dá­já­nak”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek (a csé­zán nincs lőcs), a ké­pes be­széd­mód mel­lett az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek al­le­go­ri­kus je­le­ne­té­nek sze­ke­ré­re is gon­dol­ha­tunk.
Ami­kor a ha­sa­dék-je­le­net köz­ben – ek­kor lép érint­ke­zés­be az evi­lá­gi és túl­vi­lá­gi szfé­ra – Gyu­ri vis­­sza­fut a ko­csi­hoz se­gít­sé­gért, ma­dár­pers­pek­tí­vá­ból lát­juk a tá­jat: „Úgy né­zett ki on­nan a vi­dék, mint egy ket­té­ha­sí­tott mák­fej­nek a bel­ső része.”32 A mák­fej le­me­zei a pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes pár­ká­nya­it ve­tí­tik be­le a táj­ba. A hegy­nek ez a me­ta­fo­ri­kus ké­pe tér vis­­sza ak­kor is, ami­kor már el­hagy­ják a szim­bo­li­kus tet­tek me­ze­jét, és fo­ko­za­to­san – de nem a pa­tak men­tén ha­lad­va, ha­nem a pa­tak ál­tal kö­vet­ve! – vis­­sza­ko­csiz­nak egy ke­dé­lyes hegy­vi­dé­ki táj­ba, ahol már a kö­vet­ke­ző hegy­nyel­vet nem is kell az uta­zók­nak le­küz­de­ni­ük, Glogova szin­te ma­gá­tól buk­kan elé­jük: „Ki­vac­ko­lód­ván a ket­té ha­sí­tott mák­fej­ből, hol sű­rűn vál­ta­koz­nak szo­ro­sok, me­den­cék, por­ha­nyós üre­gek, lent a völgy­ben megint ki­buk­kan kő­ről-kő­re szö­kell­ve a Bjela-Voda s min­de­nütt a ko­csi mel­lett sza­lad azu­tán, mint egy ci­gány­gye­rek. Itt a jó úton se­be­seb­ben megy már a brics­ka, ke­dé­lye­sen mo­rog­nak a ke­re­kek… […] A kopanyicai hegy­nyel­ven túl, mely mint va­la­mi spa­nyol­fal nyú­lik be a völgy­be, hipp-hopp, egy­szer­re csak ki­ug­rik bo­gár­há­tú há­zacs­ká­i­val Glogova.”33

A glogovai hegy, a Gol­go­ta he­gye és a föl­di pa­ra­di­csom „egy­be­írá­sa”

A csé­za ten­gely­tö­rés­ét kö­ve­tő­en Gyu­ri ne­ki­vág a hegy­ol­dal­nak, hogy nyúj­tó­fát ke­res­sen. „…átugrott a garádon, vé­gig­gá­zolt a sű­rű isza­lag­gal összegubáncozott bo­zó­ton a fá­kig. Fák is csak úgy vol­tak, mint agg em­ber ko­po­nyá­ján a haj­szá­lak. Egy sat­nya nyír, nagy da­ra­bon mo­gyo­ró- és vad csip­ke­bok­rok, az­tán sem­mi, az­tán el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na. Nem is a föld tes­te már ez a vö­rös-bar­na agyag, ki­égett ab­ból min­den ter­mő­erő. […] A föld tes­tén a var, ez a glogovai hegy.”34
A „va­ló­sá­gos táj” lát­vá­nyát is já­ték­ban tar­tó ké­pek – mint pél­dá­ul a ha­son­lat­tal meg­idé­zett Ko­po­nya­hegy vagy a föld kü­lö­nös szí­nét meg­in­do­ko­ló re­á­lis, „föl­di” ma­gya­rá­zat (vö­rös-bar­na agyag) és a Krisz­tus al­vadt vé­rét szim­bo­li­zá­ló var együtt ­em­lí­té­se – egy­más el­len játs­­szák ki a kü­lö­nös­ség és a min­den­na­pi­ság jelentéseit.35
Az a fel­ve­té­sünk vi­szont, hogy az el­be­szé­lő a szin­tén táj­ként meg­je­le­nő föl­di pa­ra­di­csom ké­pét is be­le tud­ta vol­na von­ni egy gol­go­tai hely­szín­raj­zot idé­ző ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­be, el­ső hal­lás­ra ta­lán le­he­tet­len­nek tű­nik. Mert mi­ként len­ne le­het­sé­ges az ál­ta­lá­ban domb­ként, te­te­jén Krisz­tus ke­reszt­jé­vel áb­rá­zolt, csu­pasz Gol­go­ta ké­pét a Pur­ga­tó­ri­um te­te­jén ta­lál­ha­tó pa­ra­di­cso­mi er­dő­vel, az el­ső em­ber­pár egy­ko­ri la­kó­he­lyé­vel együtt „áb­rá­zol­ni”?
A va­la­mi­ko­ri er­dő­re már a fen­ti rész­let­ben is tesz uta­lást az el­be­szé­lő („el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na”). A ki­vá­gott er­dő és a pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés mo­tí­vu­ma to­vább gaz­da­go­dik egy kép­pel, az itt ha­gyott fák kép­ze­té­vel, ame­lyek le­het­nek a va­lós táj­ban meg­je­le­nő jel­fák, mint ré­gi ko­rok szem­ta­núi, de utal­hat ar­ra a ke­resz­tény le­gen­dá­ra is, amely sze­rint Krisz­tus ke­reszt­jét a pa­ra­di­cso­mi fa egyik ágá­ból ácsol­ták vol­na. Meg­lá­tá­sunk sze­rint úgy, ahogy a le­gen­da ös­­sze­kap­csol­ja a fát, ame­lyet az ere­den­dő bűn fosz­tott meg lomb­já­tól, a Meg­vál­tó ke­reszt­jé­vel – dan­tei fel­dol­go­zás­ban a tisz­tu­lás he­gyén –, úgy ír­ja egy­más­ba a Szent Pé­ter es­er­nyő­je el­be­szé­lő­je is a glogovai fel­föl­di hegy „meg­te­rem­té­se” so­rán a til­tott fa, il­let­ve a ke­reszt­fa gaz­dag szim­bó­lum­rend­sze­re­i­hez tar­to­zó tá­ji kör­nye­ze­te­ket, amely­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz egy egy­sze­rű, de meg­hök­ken­tő mód­szert al­kal­maz: „mind­un­ta­lan meg­bot­lott a föld­ből ki­mo­sott fa­gyö­ke­rek­ben, me­lyek ke­resz­tül-ka­sul fo­nód­tak min­den­fe­lé, mint a szul­tán név­alá­írá­sa; – úgy lát­szik, alul a föld alatt még érin­tet­len az erdő.”36 Mint­ha a dan­tei vi­lág­mo­dell Föld­gömb­jét – észa­ki pó­lu­sán Gol­go­tá­val a dé­li fél­te­kén a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­vel – „la­pí­ta­ná ösz­­sze” az el­be­szé­lő, hogy az „el­len­he­gyek” köz­vet­le­nül érint­ke­zés­be ke­rül­je­nek egy­más­sal. A fa – mint vi­lág­ten­gely, a mi­ti­kus vi­lág­ké­pek egyik leg­gya­ko­ribb mo­tí­vu­ma – az al­vi­lág, a föl­di és az égi vi­lág köz­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót te­szi le­he­tő­vé az­ál­tal, hogy a gyö­ke­re­i­vel a föld­ben, tör­zsé­vel a föl­di, ága­i­val pe­dig az égi szfé­rá­ban van jelen.37 En­nek a – az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ne­vez­zük el a szer­ző­ről – mik­szá­thi mo­dell­nek a bel­ső fe­szült­sé­gét az ad­ja, hogy a fel­ső vi­lág­ba he­lye­zett Gol­go­ta, va­la­mint az al­só vi­lág­ba transz­po­nált pa­ra­di­cso­mi er­dő kép­ze­té­vel az őket ös­­sze­kap­cso­ló, meg­for­dí­tott (világ)fa-tengely áll szem­ben.

„…a föld­ha­sa­dék…”

Wibra Gyu­ri pró­ba­té­te­le és va­ló­já­ban egész glogovai út­ja a föld­ha­sa­dék-epi­zód kö­ré szer­ve­ző­dik. A fő­cse­lek­mény me­to­ni­mi­kus rend­jé­ben csu­pán egy ka­land­ro­man­ti­kát idé­ző for­du­lat (az el­be­szé­lő fel is ve­ze­ti: „Mi­lyen jó vol­na egy kis romantika…”38), amely so­rán a fő­hős, rá­ter­mett­sé­gén kí­vül, Mravucsán ör­dö­gös pél­dá­za­tát al­kal­maz­va fur­fan­gos­sá­gát is fitogtathatja, mi­köz­ben még a ha­sa­dék­ba esett pa­pot (akit a si­et­ség ör­dö­ge vitt rossz út­ra) is ki­sza­ba­dít­ja.
Az egy­más­sal érint­ke­ző „el­len­he­gyek” mo­tí­vu­má­val az egy­más­sal pár­be­széd­be ele­gye­dő dan­tei és mik­szá­thi szö­ve­gek intertextuális já­té­ka a je­len­tés­ket­tő­zé­sek, több­ér­tel­mű­sé­gek la­vi­ná­ját zú­dít­ja az ér­tel­me­ző­re. A mik­szá­thi „la­pí­tott-föld­gömb mo­dell” ugyan­is nem­csak a dé­li fél­te­kén nö­vek­vő fák gyö­ke­re­i­nek te­szi le­he­tő­vé az át­ha­to­lást, ha­nem az észa­ki fél­te­ke „el­len­he­gyé­nek” tit­ka­i­ba is be­te­kin­tést ad­hat. En­nek je­le­it az epi­zód szá­mos he­lyén tet­ten ér­het­jük, ha a pap tör­té­ne­té­vel pár­hu­za­mo­san egy árny­vi­lá­gi tör­té­net ol­va­sói is va­gyunk. Hi­szen az el­be­szé­lés meg­an­­nyi re­pe­dést hagy sza­ba­don az ere­je tel­jé­ben lé­vő, va­ló­sze­rűt­le­nül te­he­tet­len, éhes és el­csi­gá­zott pap há­nyat­ta­tá­sa­in, akit min­den cser­je cser­benhagy a kí­sér­le­te­zés so­rán, aki egy hos­­szú fá­ba ka­pasz­kod­va sem ké­pes ki­jut­ni a gö­dör­ből, de né­hány al­má­tól meg­vi­gasz­ta­ló­dik. Az aláb­bi pár­be­széd a Pur­ga­tó­ri­um va­la­me­lyik kö­ré­ben is el­han­goz­hat­na, ahol is több lé­lek meg­ké­ri Dan­tét, hogy imá­val kön­­nyít­se meg ve­zek­lé­sü­ket. A kön­­nyebb át­te­kint­he­tő­ség ked­vé­ért csak a di­a­ló­gu­so­kat idéz­zük, a kez­de­ti te­ge­ző­dés ez­után át­csap ma­gá­zás­ba:
„– Reta! Reta!”
„– Itt va­gyok! Ki vagy? Mi baj van?”
„– Itt va­gyok, se­gíts raj­tam, ha ke­resz­tény lé­lek vagy.” 39
Már a hely ki­je­lö­lé­se „mint­ha a föld alól jön­ne”, „ki­ka­pasz­ko­dott a föld fe­lü­le­té­re”, il­let­ve a benn­fog­lalt explicitálása a pár­be­széd ké­sőb­bi pont­ján is: „jó em­ber, aki ott fent van” töb­bet is en­ged sej­te­ni egy egy­sze­rű gö­dör­nél. A ha­sa­dék al­ján gug­go­ló „ka­bá­tos alak”, „ka­bá­tos em­ber”, aki „ércevesztett, el­gyö­tört han­gon” „nyö­ször­gött”, és akár a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek va­la­me­lyik „föld­höz ra­gadt” ve­zek­lő lel­ke, két­ség­beeset­ten kö­nyö­rög. Mravucsánné al­mái akár­ha a tisz­tu­lás lel­ki gya­kor­la­tát szol­gá­ló pur­ga­tó­ri­u­mi al­ma­fá­ról szár­maz­ná­nak, lel­ki éhét csil­la­pít­ja an­nak, aki kap­ja. (Ve­ron­káé szi­go­rú­an el­kü­lö­nít­ve, az egy má­sik fá­ról szár­ma­zik.) A hám­mal va­ló ki­sza­ba­dí­tás pe­dig már egy­ér­tel­mű uta­lás Gregorics ál­má­ra, aki ha­lá­la előtt ló­nak ál­mod­ja ma­gát, és Gaz­dá­ja a kö­tő­fék­ért – az igaz út­ra ve­ze­tés esz­kö­zé­ért – el­ad­ja őt a ha­lál­nak. A ki­sza­ba­dí­tott pap-mé­di­um ru­há­ja, akár­csak a Ka­pus­an­gyal­nak – „Hamú, vagy föld­ből szá­ra­zon ki­vett rész / Voln’ öl­tö­nyé­hez szín­re ép’ hasonló”40 – a ve­zek­lést szim­bo­li­zál­ja, de egyéb­ként: „Nem volt azon sze­gé­nyen em­be­ri ábrázat.”41 S bár nem mo­sak­szik meg a cser­mely vi­zé­ben (sem a fe­lej­tés, sem az em­lé­ke­zés vi­zé­ben), mert meg­fáj­dul a de­re­ka, mi­re Gyu­ri­val a ko­csi­hoz ér­nek, a töb­bi­ek sem­mi kü­lö­nö­set nem ész­lel­nek raj­ta. Mé­di­um­sze­re­pe ugyan­is a túl­vi­lá­gi ve­zek­lő lé­lek si­ke­res ki­sza­ba­dí­tá­sá­val be­fe­je­ző­dött. Az ava­tat­lan te­kin­te­tek szá­má­ra pe­dig az el­be­szé­lés más lát­ványt kínál…

„…és a vén kör­te­fa”

Ami a Gol­go­tá­nak a Krisz­tus ke­reszt­je, a föl­di pa­ra­di­csom­nak a til­tott fa, avagy tu­dás fá­ja, az a glogovai hegy­nek a vén kör­te­fa. Azon vén fák­nak egyi­ke, ame­lye­ket az „el­sza­ladt er­dő” fe­lej­tett itt, vi­har­vert, vil­lám ha­sí­tot­ta ága – mint­ha ve­ze­kel­ne – a föld­re haj­lik, és kör­te­fa lé­té­re nem átall al­ma­fa­vi­rá­go­kat bontani.42 No­ha fel­te­he­tő­en a föld­ha­sa­dék-epi­zód ele­jén is a he­lyén állt, elő­ször a lány­ké­rés­sel is fel­érő fur­fan­gos ké­rés meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor tű­nik fel Gyu­ri kör­nye­ze­té­ben, majd on­nan­tól kezd­ve az ese­mé­nyek egyik né­ma, de ak­tív fő­sze­rep­lő­jé­vé vá­lik.
„Az ügy­véd nem fe­lelt mind­járt. Né­mán tet­tek né­hány lé­pést föl a domb­ra egy vil­lám­ha­sí­tott vad kör­te­fa fe­lé, mely­nek irá­nyá­ban ál­lott a ko­csi.
– Hát igen – mondá az­tán el­fo­gó­dott, majd­nem re­me­gő han­gon –, va­la­mit szí­ve­sen el­fo­gad­nék.
– Csak­, ké­rem, be­szél­jen tar­tóz­ko­dás nél­kül!
– Eszem­be ju­tott, hogy va­la­mi­je van a ko­csi­mon.
– Az ön ko­csi­ján?
– Ami­ről ön nem tud, és ami­vel en­gem bol­dog­gá ten­ne.
A pap mo­hón odanyujtotta mind a két ke­zét.
– Bár­mi le­gyen is a vi­lá­gon, ím, az öné.
Egy fél perc se kel­lett, ott vol­tak fent a kör­te­fá­nál.
– Amott áll ni, a ko­csim!
[…]
– Is­te­nem, az én Veronkám!”43
Ami­kor Ve­ron­ka is ér­te­sült a lány­ké­rés­ről: „Fé­lén­ken hát­rált a kor­ha­dó kör­te­fa alá, mely­nek egyik vi­har­tört gal­­lya le­csün­gött szin­te a föl­dig és né­mi­leg eltakarta.”44
Majd ami­kor a be­le­egye­zé­sét is ad­ta Gyu­ri­nak:
„Egy szél­ro­ham jött most a Brána fe­lől, meg­ráz­ta de­re­ka­san a vén fát, mely az­tán en­ge­del­me­sen rá­hin­tet­te fe­jé­re, ru­há­já­ra a hal­vány­pi­ros vi­rá­ga­it, ta­lán a leg­utol­só­kat, ami­ket vén nap­ja­i­ra még hozhatott.”45
Ilyen szel­lem­jár­ta he­lyen tar­tóz­kod­ni va­gyunk kény­te­le­nek az iró­ni­á­tól a kör­te­fa íz­lé­sét il­le­tő­en. El­vég­re a hir­te­len fel­tá­ma­dó szél a Ka­pun túl­ról fújt, s ta­lán épp ab­ból a szeg­let­ből, ahon­nan elő­ző éj­sza­ka, ami­kor hir­te­len „ha­ra­gos dér­rel-dúr­ral be­sü­ví­tett” Gyu­ri szo­bá­já­ba, hogy a „bú­to­rok is mo­zog­tak, ropogtak”.46 A szél, amely nem­csak sors­for­dí­tó ál­mot ho­zott a fi­ú­nak (ben­ne a glogovai „pa­ra­di­csom­ban” lep­két ker­ge­tő Ve­ron­ká­val), ha­nem Mravucsánék ka­pu­ját is ki­for­dí­tot­ta sarkaiból.47
A kör­te­fa kö­ré tö­mö­rü­lő ese­mé­nyek, il­let­ve an­nak „kel­lé­kei” – a ko­csi, a fa, a ko­csi uta­sai – ér­tel­me­zé­sé­hez az el­tört ten­gely hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz szük­sé­ges nyúj­tó­fa ad se­gít­sé­get. „A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja” cí­mű fe­je­zet­ben már fu­tó­lag em­lí­tet­tük Já­nos ko­csis „át­szó­lá­sát”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek eb­ben a ma­dár­nak va­ló tar­to­mány­ban, mi­köz­ben ar­ra utal­tunk, hogy sza­vai csak a tör­té­net ké­sőb­bi pont­ján nye­rik el je­len­tő­sé­gü­ket. Ek­kor a pur­ga­tó­ri­um­be­li al­le­go­ri­kus sze­kér-je­le­net­re gon­dol­tunk, amely­nek Dan­te a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján túl, az utol­só ve­zek­lő kö­rön is túl­jut­va a föl­di pa­ra­di­csom­ban lesz ta­nú­ja. A pa­ra­di­cso­mi er­dő kö­ze­pé­ben áll az ere­den­dő bűn ál­tal lomb­já­tól meg­fosz­tott fa, csu­pasz ágak­kal. Itt lát­ja meg Dan­te, az utol­só kö­rön is túl­jut­va, Be­at­ri­cét és az őt kí­sé­rő al­le­go­ri­kus me­ne­tet, amely­nek csu­pán a sze­kér, a fa, il­let­ve a me­net al­le­go­ri­kus értelmezésével48 kap­cso­la­tos egyet­len moz­za­na­tát emel­jük ki, amely a glogovai he­gyen tör­tén­te­ket is más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­he­ti. Mi­u­tán a Griff49 a sze­kér rúd­ját a fá­hoz kö­ti, a fa hir­te­len ki­zöl­dül, ki­vi­rág­zik: „Ugy éledett, ró­zsá­nál halaványabb / De vi­o­lá­nál égőbb szín­be a’ fa, / Min még imént nem volt csak szá­raz ágak.”50 Szász itt utal ar­ra, hogy „a sze­kér rúd­ja ugyan­eb­ből a fá­ból vé­te­tett: a tu­dás fá­já­ból, mely­nek egy ré­gi ke­resz­tyén mon­da sze­rint, egyik ágá­ból ké­szült Krisz­tus ke­reszt­je is […] mi­helyt az egy­ház hoz­zá­kö­ti sze­ke­re rúd­ját – az egy­há­zi s vi­lá­gi ura­lom kö­zöt­ti egyes­ség hely­re­áll­tá­val – azon­nal ki­zöl­dül s kivirágzik”.51
Az al­le­go­ri­kus je­le­net ro­kon mo­tí­vu­ma­i­nak ki­bon­tá­sa meg­ha­lad­ja dol­go­za­tunk cél­ki­tű­zé­se­it, mind­ös­­sze utal­ni sze­ret­nénk a há­rom hely­szín (Glogova, Gol­go­ta, föl­di pa­ra­di­csom) „vi­lág­fá­i­nak” kö­zös vo­ná­sá­ra: a föl­di pa­ra­di­csom til­tott fá­ja a Ge­ne­zis sze­rint al­ma­fa volt, a Gol­go­ta „fá­ját” en­nek az al­ma­fá­nak az egyik ágá­ból ácsol­ták, a glogovai hegy „el­sza­ladt er­de­je” pe­dig egy kör­te­fát ha­gyott hát­ra jel­fa­ként, amely al­ma­fa­vi­rá­got bont, sőt – „fel­sőbb pa­rancs­ra” – men­­nyei ál­dás­ként szór­ja szir­ma­it. A két je­le­ne­tet ös­­sze­kap­cso­ló rúd–ten­gely pár­hu­zam – amely egy­faj­ta axis mundiként köt ös­­sze vi­lá­go­kat, em­be­re­ket, sor­so­kat – a szak­rá­lis ha­ta­lom ál­tal lét­re­ho­zott „kö­tés” misz­té­ri­u­mát vi­szi be­le a glogovai domb­te­tőn szü­le­ten­dő kap­cso­lat­ba. Gyu­ri nem a kör­te­fa le­ló­gó (ve­zek­lő) ágát hasz­nál­ja fel a ten­ge­lye meg­ja­ví­tá­sá­ra, ha­nem egy nyírfát52 („Vé­gül egy nyír­fá­ra ve­tett sze­met […] Va­ló­sá­gos bak­fis volt a fák kö­zött, szép nö­vé­sű, so­kat ígérő.”53). Ez­zel a „szent hely­ről” ho­zott fá­val, il­let­ve a kör­te­fa köz­ve­tí­tet­te oda­át­ról ér­ke­ző atyai ál­dás­sal Gyu­ri és Ve­ron­ka ös­­sze­tar­to­zá­sa egy vi­lá­gi­nál ma­ga­sabb ha­ta­lom ál­ta­li kö­tést kép­vi­sel, a ko­csi tö­rött ten­ge­lyé­hez kö­tött nyúj­tó­fa pe­dig meg­mu­tat­ja ne­kik a „föl­di pa­ra­di­csom­ba” ve­ze­tő utat. Ez az út köz­ben szer­zett „út­ra­va­ló” a biz­to­sí­té­ka an­nak, hogy a ké­sőb­bi, az es­er­nyő kö­rül adó­dó bo­nyo­dal­ma­kon felül tud­nak emel­ked­ni, mi­vel az Al­só és a Fel­ső Vi­lág kö­zöt­ti egyen­súly, a két axis mundi – a ten­gely és a nyír­fa – ös­­sze­kap­cso­lá­sá­val hely­re­állt. Vagy ahogy Gyu­ri ösz­­szeg­zi ma­gá­ban Glogova fe­lé ko­csiz­va: „Ég és föld je­lent­kez­tek ügyvédjeül, hogy örök­sé­gé­hez se­gít­sék. Az ég ál­mot kül­dött, a föld­ha­sa­dék protektort.”54
Szent Pé­ter re­gény­be­li att­ri­bú­tu­ma – a menny­or­szág ka­pu­ját nyi­tó (arany- és ezüst-) kul­csok he­lyett – az ol­dás és kö­tés misz­té­ri­u­mát kép­vi­se­lő es­er­nyő, amely „mér­he­tet­len ál­dást és sze­ren­csét ho­zott min­den­ki­re, még Gyu­ri­ra is”,55 fő­ként azu­tán, hogy az er­nyő vász­ná­nak, il­let­ve „ten­ge­lyé­nek” át­lé­nye­gü­lé­sét kö­ve­tő­en az is ki­de­rül, a glogovaiak az er­nyő fo­gan­tyú­ját ezüst­re cse­rél­ték. Mert mint tud­juk: bár az „egyik drá­gább”, előbb még­is az ezüst­kul­csot for­dít­ják meg a zár­ban, az mond íté­le­tet, „mi­vel­hogy eb­ben rej­lik a nagy Oldás”,56 az íté­le­tet meg­erő­sí­tő arany­kulcs pe­dig ak­kor for­dul a zár­ban, ami­kor Ve­ron­ka és Gyu­ri egy­más uj­já­ra húz­zák a ka­ri­ka­gyű­rűt. A hol­to­mig­lan-hol­to­dig­lan bol­dog­ság­ba ve­tett hi­tü­ket csak az „oda­át­ról” át­szű­rő­dő, a ve­zek­lés kez­de­tét je­len­tő te­de­um hang­jai za­var­hat­ják meg. Az er­nyő, amely meg­nyit­ja a föl­di pa­ra­di­csom ka­pu­ját, a szö­veg­be írt tá­jak intertextuális ösz­­sze­fo­nó­dá­sai kö­zött pe­dig meg­mu­tat­ja a föld alól gyö­ke­re­i­vel fel­tö­rő „föl­di pa­ra­di­csom” er­de­jé­nek „névaláírását”57 a glogovai ko­pasz dom­bon.

 

 

Rövid URL
ID1684
Módosítás dátuma2016. június 21.

Grendel Lajos: A modernizmus kezdetei a magyar prózában

Az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san két, eset­leg há­rom ese­mény­hez kö­ti a mo­dern ma­gyar iro­da­lom lét­re­jöt­tét. Ezek egyi­ke sem kap­csol­ha­tó po­li­ti­kai vagy tör­té­nel­mi for­du­lat­hoz, ha­nem a ma­gyar iro­da­lom...
Bővebben

Részletek

Az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san két, eset­leg há­rom ese­mény­hez kö­ti a mo­dern ma­gyar iro­da­lom lét­re­jöt­tét. Ezek egyi­ke sem kap­csol­ha­tó po­li­ti­kai vagy tör­té­nel­mi for­du­lat­hoz, ha­nem a ma­gyar iro­da­lom bel­ső, au­to­nóm fej­lő­dé­sé­nek az ered­mé­nye.
Az el­ső Ady End­re Új ver­sek cí­mű kö­te­té­nek meg­je­le­né­se (1906), a má­so­dik a Nyu­gat cí­mű fo­lyó­irat el­in­dí­tá­sa 1908. ja­nu­ár 1-jén. A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te har­ma­dik ese­mé­nyé­nek a Nagy­vá­ra­don ki­adott Hol­nap cí­mű köl­té­sze­ti an­to­ló­gia két kö­te­tét (1908, 1909) te­kint­het­jük, me­lyek­ben a fi­a­tal köl­tő­nem­ze­dék olyan ki­vá­ló­sá­gai is sze­re­pel­tek, mint Ady End­re, Ba­bits Mi­hály és Ju­hász Gyu­la.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te kö­rü­li iro­da­lom­tör­té­ne­ti kon­szen­zust ma sincs ér­tel­me re­vi­de­ál­ni vagy akár csak meg­boly­gat­ni. Mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk idő­ben az em­lí­tett kor­szak­tól, an­nál tisz­táb­ban lát­ni Ady 1906-os ver­ses­kö­tet­ének és az Ig­no­tus, Osvát Er­nő, Fe­nyő Mik­sa ál­tal szer­kesz­tett Nyu­gat kor­sza­kos je­len­tő­sé­gét. Ám a ma­gyar írók egy ré­szé­nek el­tá­vo­lo­dá­sa a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek Gyu­lai Pál ál­tal ébe­ren őr­zött né­pi-nem­ze­ti ká­non­já­tól már év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­ban el­kez­dő­dött. In­kább a kis­pró­zá­ban, mint a lí­rá­ban vagy a re­gény­ben, de, ha las­sab­ban és ke­vés­bé ész­re­ve­he­tő­en, ez utób­bi ket­tő­ben is. És a Nyu­gat­nak is vol­tak előz­mé­nyei, fő­ként a szi­go­rú és már az éle­té­ben le­gen­dá­vá lett Osvát Er­nő ko­ráb­bi fo­lyó­irat-kez­de­mé­nye­zé­se, a Fi­gye­lő, min­de­nek­előtt azon­ban a Hét cí­mű fo­lyó­irat. Ma is ma­ra­dék­ta­la­nul egyet le­het ér­te­ni Szerb An­tal meg­ál­la­pí­tá­sá­val, mi­sze­rint: „A pol­gá­ri iro­da­lom tör­té­ne­té­ben ta­lán az el­ső dá­tum 1890, a Hét meg­je­le­né­se. A Hét ké­pes szép­iro­dal­mi he­ti­lap volt, szer­kesz­tő­je Kiss Jó­zsef, kö­zép­sze­rű epi­gon köl­tő, de olyan szer­kesz­tői te­het­ség, akit csak az egy Osvát Er­nő múlt felül. Lap­ja rö­vi­de­sen or­gá­nu­ma lett mind­azok­nak, akik­ben az új pol­gá­ri szel­lem iro­dal­mi for­mát öl­tött, de hor­doz­ta a ré­geb­bi nem­ze­dék kri­ti­ku­sabb el­mé­it is.”1
Ady End­re fel­lé­pé­se, a Nyu­gat el­in­dí­tá­sa és a fo­lyó­irat kö­ré szer­ve­ző­dő fi­a­tal író­nem­ze­dék oly ra­di­ká­li­san raj­zol­ta át a ma­gyar iro­da­lom tér­kép­ét, hogy a hoz­zá­juk ve­ze­tő mo­der­nis­ta kez­de­mé­nyek ha­ma­ro­san fe­le­dés­be me­rül­tek, s bár iro­dal­mi „re­ha­bi­li­tá­ci­ó­juk­ra” a leg­utób­bi száz esz­ten­dő­ben több­ször is tör­tént kí­sér­let, még a mű­velt ol­va­só­kö­zön­ség is in­kább ku­ri­ó­zum­ként tart­ja szá­mon őket, je­len­tő­sé­gü­ket to­vább­ra is né­mi­képp alá­be­csül­ve. En­nek több oka is van. Egy­részt az, hogy a Nyu­gat­nak és el­ső nem­ze­dé­ké­nek rop­pant ár­nyé­ka bo­rul rá­juk. Más­részt a nyu­ga­to­so­kat meg­elő­ző premodern nem­ze­dék írói kö­zül egyik sem te­rem­tett nagy élet­mű­vet. Ezek az al­ko­tók vagy ko­rán meg­hal­tak, vagy élet­mű­vük más ok­ból ma­radt tor­zó­ban. Lí­ri­ku­sa­ik adó­sak ma­rad­tak az Ad­yé­hoz, Ba­bit­sé­hoz, Kosz­to­lá­nyi­é­hoz mér­he­tő nyel­vi-sti­lá­ris for­ra­da­lom­mal. Mel­lő­zött­sé­gük egyik ma­gya­rá­za­ta le­het az is, hogy epi­ku­sa­ik – egy-két rit­ka ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, ami­ről még lesz szó a ké­sőb­bi­ek­ben – a kis­pró­zai for­má­kat kul­ti­vál­ták, a re­gén­­nyel szem­ben a no­vel­lát, már­pe­dig a szak­ma is, az ol­va­só­kö­zön­ség is mind a mai na­pig az epi­kus tel­je­sít­mé­nyét a re­gén­­nyel mé­ri (mi több: a „nagy­re­gén­­nyel”). Ez­zel a szem­lé­let­tel le­het, sőt ta­lán kell is vi­tat­koz­ni, vál­toz­tat­ni raj­ta azon­ban na­gyon ne­héz.
A vál­tás te­hát a nyu­ga­tos mo­der­nis­ták és a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­nak iro­dal­ma kö­zött bár mar­káns, még­sem an­­nyi­ra éles, ami­lyen­nek ta­lán el­ső lá­tás­ra tűn­het. Rá­adá­sul a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek né­pi-nem­ze­ti vagy re­a­lis­ta iro­dal­má­ban is föl­lel­he­tünk olyan mű­ve­ket, ame­lyek töb­bé-ke­vés­bé a mo­dern­iz­mus irá­nyá­ban ha­lad­ják meg az ép­pen ál­ta­luk is te­rem­tett ká­nont és iro­dal­mi nor­má­kat. A „mo­dern” Ba­bits nem vé­let­le­nül ra­jon­gott a „kon­zer­va­tív” Arany Já­nos idős­ko­ri köl­té­sze­té­ért, s Mik­száth Kál­mán Új Zrínyiásza is szá­mot tart­ha­tott vol­na a mo­der­nis­ták meg­be­csü­lé­sé­re. Mind­ez­zel ter­mé­sze­te­sen nem azt aka­rom ál­lí­ta­ni, hogy Arany és Mik­száth bár­mi­lyen ér­te­lem­ben is a nyu­ga­to­sok elő­fu­tá­ra lett vol­na, csu­pán a kor­ra, a 19. szá­zad vé­gé­re és a 20. szá­zad ele­jé­re vo­nat­ko­zó, a má­ból néz­ve túl­sá­go­san is fe­hé­ren-fe­ke­tén lá­tott ké­pet sze­ret­ném né­mi­képp ár­nyal­ni.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus nem köl­tők, nem is re­gény­írók, ha­nem no­vel­lis­ták mű­he­lyé­ben szü­le­tett meg a 19. szá­zad utol­só két év­ti­zed­ében. A nyu­ga­to­sok fel­lé­pé­sét meg­elő­ző ne­gyed év­szá­zad rep­re­zen­ta­tív mű­fa­ja a no­vel­la, amely fel­vál­tot­ta a ter­jen­gős, la­za kom­po­zí­ci­ó­jú, né­mi­képp alak­ta­lan be­szélyt. „A vál­tás úgy kö­vet­ke­zett be a ma­gyar rö­vid­pró­zá­ban, hogy a mai el­be­szé­lés, kis­re­gény ter­je­del­mét és las­sú epi­kai me­ne­tét kö­ve­tő ro­man­ti­kus be­szély olyan fo­kú re­duk­ci­ó­nak volt alá­vet­ve, mely­nek foly­tán meg­rö­vi­dült, il­let­ve a szűk­sza­vúbb, zár­tabb no­vel­la szer­ke­ze­te ál­tal meg is semmisült.”2 A ma­gyar no­vel­la Mik­száth Kál­mán és Petelei Ist­ván tol­lán szü­le­tett meg az anek­do­ta és a rajz (sketch) ös­­sze­vo­ná­sá­val és mű­fa­ji le­he­tő­sé­ge­i­nek to­vább­fej­lesz­té­sé­vel a lé­lek­tan vagy a ref­le­xió irá­nyá­ba. „A kül­ső tör­té­nés egy­ben bel­ső tör­té­né­sek ki­ve­tü­lé­se, kül­ső­vé, ese­mény­for­má­jú­vá tett él­mé­nyek ki­fe­je­zé­se is. […] A for­ma adott­sá­ga az ér­zé­ki tar­ta­lom­nak tör­té­nés­be, kül­ső ese­mény­be va­ló transz­po­ná­lá­sa, mi­köz­ben az át­té­tel nyom­ta­lan s a meg­nyi­lat­ko­zás fe­gyel­me­zet­ten tár­gyi­as ma­rad” – ír­ja Thomka Beáta.3 Mik­száth és Petelei a ma­gyar no­vel­la út­já­nak két­fé­le, el­té­rő le­he­tő­sé­gét ala­poz­zák meg: az előb­bi az anek­do­ti­kus, po­én­ra ki­he­gye­zett, sze­mé­lye­sebb tí­pu­sú no­vel­lá­ét, az utób­bi a szi­ká­rabb, a lé­lek tu­dat­alat­ti ré­te­ge­i­be is el­me­rész­ke­dő, a tra­gi­kum­ra ori­en­tált, sze­mély­te­le­nebb tí­pu­sá­ét. No­ha a mik­szá­thi no­vel­lá­nak szá­mos kö­ve­tő­je (sőt epi­gon­ja) tá­madt a 20. szá­zad fo­lya­mán, nem két­sé­ges, hogy a Mik­száth­nál jó­val ke­vés­bé is­mert Petelei novellisztikája bi­zo­nyult a ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­ke­nyebb­nek és kor­sze­rűbb­nek is.
Gyu­lai és a nép­nem­ze­ti is­ko­la ré­szé­ről nem fo­gad­ta ová­ció a no­vel­lis­tá­kat. Le­be­csül­ték a mű­fajt, a be­szély el­kor­cso­su­lá­sát lát­ták ben­ne. Nem is­mer­ték föl, hogy a tö­mör­ség­re, fe­gyel­me­zett­ség­re kény­sze­rí­tő mű­faj nem pusz­ta re­duk­ci­ó­ja a re­gény­nek, ha­nem a lé­lek- és a sors­áb­rá­zo­lás előtt ha­tal­mas táv­la­to­kat nyit meg. A mű­faj­nak ezek­kel a le­he­tő­sé­ge­i­vel leg­jobb mű­ve­ik­ben tud­tak is él­ni a 19. szá­zad vé­gé­nek ma­gyar no­vel­lis­tái. Ezért tör­tén­he­tett meg, hogy a 20. szá­zad so­rán tetszhalottukból új­ra és új­ra fel­tá­mad­tak, s szin­te min­den ge­ne­rá­ció új­ra fel­fe­dez­te őket.
Petelei Ist­ván (1852–1910). No­ha a nagy­kö­zön­ség alig is­me­ri, a mo­dern ma­gyar kis­pró­za út­tö­rő­jé­nek te­kint­het­jük. Akár­csak Kom­já­thy Je­nő, ő is a bu­da­pes­ti iro­dal­mi köz­pont­tól tá­vol élt, Ma­ros­vá­sár­he­lyen (ahol szü­le­tett) és Ko­lozs­várt. If­jú ko­rá­ban nép­raj­zi ku­ta­tá­so­kat vég­zett, s az ak­kor és ott szer­zett folk­lo­risz­ti­kus for­rás­anyag (fő­ként me­sék és nép­bal­la­dák) je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ták szép­írói be­széd­mód­já­nak ka­rak­te­rét, an­nak erő­tel­jes, balladisztikus drá­ma­i­sá­gát. En­nek el­le­né­re mű­ve­i­nek sem­mi kö­ze az iro­dal­mi né­pi­es­ség­hez, amint­hogy, egyes iro­da­lom­tör­té­né­szek vé­le­ke­dé­sé­vel szem­ben, regionalistának sem te­kint­he­tő, mint kor­tár­sai kö­zül Tö­mör­kény Ist­ván vagy egyes mű­ve­i­ben Mik­száth Kál­mán. A 19. szá­zad orosz iro­dal­ma ha­tott rá, fő­ként Turgenyev, de mint az újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­ból ki­de­rül, Go­gol és Cse­hov is.4
Schöpflin Ala­dár így em­lé­ke­zik meg Peteleiről a Nyu­gat­ban kö­zölt bú­csúz­ta­tó­já­ban: „Foj­tott, ne­héz itt a le­ve­gő, s időn­ként he­ves vil­lá­mok fut­ká­roz­nak ke­resz­tül-ka­sul ben­ne: a so­ha el nem fojt­ha­tó em­be­ri szen­ve­dé­lyek vil­la­ná­sai. S ezek a szen­ve­dé­lyek is fojt­va lap­pan­ga­nak, amíg egy­szer­re olyan fe­szült­ség tá­mad, hogy a ma­guk ener­gi­á­já­nál fog­va tra­gé­di­ák­ba lob­ban­nak, hir­te­len, egy pil­la­nat alatt.”5
Már eb­ből a jel­lem­zés­ből is ki­tű­nik, hogy té­má­it Petelei Ist­ván a lé­lek­tan fe­lé mé­lyí­ti, hogy „no­vel­lá­i­ban a kül­ső tör­té­nés­ről mind­in­kább a bel­ső tör­té­nés­re esik a hang­súly, az ese­mé­nye­ket a hő­sök lel­ké­ben ját­szat­ja le”.6 Te­szi mind­ezt egy olyan kor­ban, ami­kor Jó­kai és Mik­száth nyo­mán a fel­szí­nes anekdotizmus vagy job­bik eset­ben az ízes, de szin­tén nem túl mély­re ásó regionalizmus di­va­to­zik a kis­pró­zá­ban is. Petelei sok­kal in­kább Ke­mény Zsig­mond utó­da, mint Jó­ka­ié. És nem csak kö­zös er­dé­lyi gyö­ke­re­ik okán. Mind­ket­te­jük vi­lág­ké­pe erő­sen de­ter­mi­nis­ta, mind­ket­ten vég­zet­drá­má­nak lát­ják az em­be­ri sor­sot, s pes­­szi­miz­mu­suk ren­dít­he­tet­len, mind­ket­te­jük pró­zá­it rög­esz­més, esze­lős, vesz­tük­be ro­ha­nó fi­gu­rák né­pe­sí­tik be. Bár tör­té­nel­mi té­mák­hoz nem nyúl, Petelei azt ír­ja meg no­vel­lák­ban, amit Ke­mény re­gé­nyek­ben. Leg­föl­jebb iro­ni­ku­sab­ban, ám­bár epi­kai vi­lá­gá­nak ko­mor­sá­gán ez az iró­nia vaj­mi ke­ve­set eny­hít, sőt azt gyak­ran még Ke­mé­nyé­nél is kí­mé­let­le­neb­bé te­szi.
Petelei no­vel­lá­i­nak alap­hang­ja tra­gi­kus vagy tra­gi­ko­mi­kus. Bog­nár Gyu­ri, az öreg, be­csü­le­tes cse­léd, meg­men­ti az ura­ság kis­fi­á­nak éle­tét, s ezért száz ko­ro­na ju­ta­lom üti a mar­kát. Fe­le­sé­gé­vel el is dön­tik, hogy a pén­zen te­he­net vesz­nek, ám Bog­dán Gyu­ri még az­nap el­ve­ri az ös­­szes pénzt a kocs­má­ban. Fe­le­sé­ge el­hagy­ja, ő pe­dig úgy ér­zi, oda az egész éle­tén át őr­zött be­csü­le­te, sze­mét em­ber lett, s fel­akaszt­ja ma­gát (A ju­ta­lom). Két pa­raszt­le­gény, Sa­nyi és Mar­ci ver­seng a szép Esz­ti ke­zé­ért. Esz­ti Sa­nyi je­gye­se, hű­sé­ges is a vő­le­gény­éhez, ám Mar­ci go­nosz cselt eszel ki, hogy örök­re ma­gá­hoz fűz­ze a lányt. De tet­te vis­­szá­já­ra for­dul. A hír­be ho­zott lány be­le­öli ma­gát a fo­lyó­ba, Sa­nyi pe­dig el­in­dul, hogy meg­öl­je ve­tély­tár­sát (Pa­raszt­szé­gyen). A mé­szá­ros Jánosiék gyer­mek­te­len há­zas­pár. Az as­­szony be­te­ge­sen tisz­ta­ság­má­ni­ás, és pa­pucs alatt tart­ja fér­jét. Egy nap a fér­fi – lé­lek­ben ret­teg­ve, de hát jó em­ber ő – ár­va gye­re­ket hoz a ház­hoz. A gye­re­ket az as­­szony, bár csöp­pet sem örül a jö­ve­vény­nek, vé­gül is be­fo­gad­ja. Ami­kor egy­szer a pad­lás­ról meg­lát­ja, hogy a kis­lány a pisz­kos ci­pő­jé­vel át­fut a fé­nyes­re si­kált gan­gon a ha­za­ér­ke­ző Já­no­si elé, ék­te­len ha­rag­ra ger­jed, de le­fe­lé in­dul­ván, el­vé­ti a lét­ra fo­kát, le­zu­han és meg­hal. Já­no­si meg­tilt­ja a cse­léd­nek, hogy fel­si­kál­ja a gan­got, egy ko­szos var­jút is beereszt a ház­ba, s vég­re nem a pin­ce­gá­dor­ban, ha­nem a szo­bá­ban gyújt rá pi­pá­já­ra (A tisz­ta ház). Ár­va Lottinak egy te­nyér­jós ci­gány­as­­szony gaz­dag vő­le­gényt jó­sol, pénzt és jó­lé­tet, „csak­hogy ár­kok van­nak ad­dig”. Lotti egy De­zső Ba­lázs ne­vű csa­po­dár szok­nya­va­dász­ban vé­li meg­ta­lál­ni az iga­zit, aki le is csap a lány­ra, mert hi­szen „hol lá­tott em­ber olyan ku­tyát, ame­lyik fel ne kap­jon egy da­rab akár­mi­lyen so­vány pe­cse­nyét, ha elé­je dob­ják”. Az­tán per­sze fa­kép­nél hagy­ja Lottit, meg­nő­sül, Lotti pe­dig tü­rel­me­sen vár De­zső Ba­lázs­ra, ta­lán va­la­mi cso­dá­ban re­mény­ked­ve. S úgy tű­nik, a cso­da meg is esik. Meg­hal De­zső Ba­lázs fe­le­sé­ge, s a vén gaz­em­ber, aki tud­ja, hogy a meg­csú­nyult, meg­vé­nült Lotti még min­dig sze­rel­mes be­lé, el­in­dul Lottihoz, hogy meg­kér­je a ke­zét. Nem ko­mo­lyan per­sze, csak úgy, a hecc ked­vé­ért. Lotti azon­ban ko­mo­lyan ve­szi aján­la­tát, s örö­mé­ben meg­ha­sad a szí­ve. „A bút, bá­na­tot csak el­bír­ta, az örö­met nem. Nem is­mer­te ad­dig.” (Ár­va Lotti.) Meg­hal a jám­bor, egy­ügyű Édes Ger­gely, nagy te­me­tést ren­dez­nek ne­ki. So­kan el­jön­nek öz­ve­gyé­hez rész­vé­tü­ket nyil­vá­ní­ta­ni. Ke­vés a szék, a szom­szé­dok­tól is kell ho­zat­ni. Ami­kor az em­be­rek szét­szé­led­nek, a mé­zes­má­zos szom­széd­as­­szony meg­üze­ni az öz­vegy­nek, hogy egy szék­kel ke­ve­seb­bet kül­dött vis­­sza. A két as­­szony kö­zött ki­tör a há­bo­rú­ság, s még ki sem hűlt a jám­bor Édes Ger­gely tes­te, az öz­vegy el­ha­tá­roz­za, hogy ös­­sze­áll a bol­tos­sal, Ke­se­rű úr­ral. „Így han­tol­ták be má­sod­szor és vég­kép­pen Édes Ger­gelyt.” (A szé­kek.)
Petelei ter­je­del­me­sebb el­be­szé­lé­sei kö­zül A fü­le­mü­le és a Lob­ba­nás az al­ko­nyat­ban emel­he­tő ki. Ez utób­bi az író­nak alig­ha­nem „leg­oro­szo­sabb” no­vel­lá­ja. Las­súbb a tem­pó­ja, a narráció ke­vés­bé balladisztikus, s iró­ni­á­ja is vis­­sza­fo­got­tabb. Egy er­dé­lyi vá­ros­ba két ti­tok­za­tos nő ér­ke­zik, anya és lá­nya, aki még csak ti­zen­hat éves, de na­gyon szép. Az as­­szony öz­vegy, az el­be­szé­lés fo­lya­mán fény de­rül rá, hogy va­la­ha itt szol­gált a fér­je ka­to­nai ló­dok­tor­ként. A szép lány fel­kel­ti az öre­ge­dő, nő­bo­lond Drugán Mi­hály fi­gyel­mét, de a fi­a­tal ka­to­na­tiszt Po­gány Vin­cé­ét is, aki ko­ráb­ban az anya sze­re­tő­je volt. S van itt még egy ti­tok­za­tos gróf is, fe­nye­ge­tő­en a hát­tér­ben. Drugán sze­rel­mes lesz a lány­ba, s ahogy a no­vel­la cí­me is sej­te­ti, ez éle­te utol­só „lob­ba­ná­sa”. De a lány nem lesz az övé, Drugán túl so­ká­ig ha­bo­zik, a lányt pe­dig, jó pén­zért, el­ad­ja az any­ja a gróf­nak. Drugán Mi­hály a Ma­ros­ba öli ma­gát.
Petelei eb­ben a no­vel­lá­ban sem he­lyez­ke­dik a min­den­tu­dó el­be­szé­lő po­zí­ci­ó­já­ba. In­kább sej­tet, mint ma­gya­ráz, a tör­té­net s a sze­rep­lők múlt­ja fo­ko­za­to­san bon­ta­ko­zik ki, epi­zód­ról epi­zód­ra. Petelei nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus ele­mek­re, s a je­le­ne­te­ket is plasz­ti­ku­san dol­goz­za ki.
No­vel­lá­i­val kap­cso­lat­ban né­há­nyan, így Schöpflin Ala­dár is, fel­rót­ták Peteleinek, hogy kes­keny szegmenst mu­tat­nak meg a va­ló­ság­ból. Ez a ki­fo­gás ma már ne­he­zen tart­ha­tó. Mert igaz ugyan, hogy Petelei írói vi­lá­ga nem túl ex­ten­zív, ám a lát­szó­la­gos kül­ső sze­gény­sé­gért bő­sé­ge­sen kár­pó­tol bel­ső mély­sé­gé­vel, ku­ta­ko­dá­sá­val a lé­lek sö­tét zu­ga­i­ban. A no­vel­lái balladisztikusságát fo­ko­zó ki­ha­gyá­sos narrációjával pe­dig olyan mo­dern elbeszéléstechnikát ho­no­sí­tott meg a ma­gyar iro­da­lom­ban, amely majd a 20. szá­zad­ban, Mó­ricz, Kosz­to­lá­nyi és má­sok kis­pró­zá­já­ban érik be vég­képp.
Gozsdu Elek (1849–1919). ő az el­ső azok­nak a ma­gyar írók­nak a so­rá­ban, akik bár na­gyon ke­vés mű­vet hagy­tak ránk, élet­mű­vü­ket még­sem le­het je­len­ték­te­len­nek te­kin­te­ni. Akár­csak Peteleinek, Gozsdunak is a no­vel­la volt a fő mű­fa­ja, bár ő a re­gén­­nyel is meg­pró­bál­ko­zott. El­ső re­gé­nye, Az arany­ha­jú as­­szony (1880) gyön­ge mű, bár a ko­ra­be­li kri­ti­ku­sok hoz­zá­tet­ték, hogy te­het­sé­ges em­ber ír­ta. Má­so­dik re­gé­nye, a Köd (1882) jó­val éret­tebb, mű­vé­szi­leg le­tisz­tul­tabb al­ko­tás, a Jókai–Kemény-nemzedék utá­ni re­gény­írás – s egy­ál­ta­lán: a mo­dern ma­gyar re­gény – egyik fon­tos ál­lo­má­sa. Gozsdu Ele­ket meg­be­csült író­vá a Tantalus (1886) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te tet­te, ame­lyet a kri­ti­ku­sok a ma­gyar iro­da­lom mind ez ide­ig egyik leg­egy­sé­ge­sebb no­vel­lás­kö­te­te­ként em­le­get­nek. A Tantalust kö­ve­tő­en Gozsdu Elek pá­lyá­ja vá­rat­la­nul fél­be­sza­kadt. Pol­gá­ri hi­va­tá­sá­nak (ügyész volt kü­lön­bö­ző dél-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­ban) több időt szen­telt, mint az írás­nak. Éven­te meg­írt egy-egy no­vel­lát. Ezek kö­zül csak né­hány éri el a Tantalus no­vel­lá­i­nak szín­vo­na­lát. Ha­lá­la­kor Gozsdu Elek, aki egyéb­ként sem tar­to­zott a nagy­kö­zön­ség ked­ven­cei kö­zé, lé­nye­gé­ben el­fe­le­dett író­nak szá­mí­tott. Gozsdu jó­val in­tel­lek­tu­á­li­sabb író, mint bár­ki a kor­tár­sai kö­zül. Na­gyon mű­velt volt, sza­bad­kő­mű­ves és a dar­wi­niz­mus ren­dít­he­tet­len hí­ve. A dar­wi­nis­ta szem­lé­let nem­csak át­jár­ja no­vel­lái egy ré­szét, ha­nem ket­tő­ben tematizálódik is (Egy fa­lu­si mi­zant­róp; Egy né­ma apos­tol). Pakaszky Pál, az előb­bi és Já­vor Bá­lint, az utób­bi no­vel­la fő­sze­rep­lő­je a ma­guk dar­wi­nis­ta, ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­lé­le­tük­kel ma­guk­ra ma­rad­nak a nagy ma­gyar pro­vin­ci­án, s még jó, ha csak ma­guk­ra ma­rad­nak, s nem uszít­ják ma­guk­ra a vár­me­gyei ura­kat, mint egy va­dá­sza­ton Pakaszky Pál egy csa­pat dü­hös var­jút, mi­u­tán, pech­jé­re, ép­pen a var­jú­ki­rályt lőt­te le. Já­vor Bá­lint pe­dig egy va­dász­ka­land­ját me­sél­ve így el­mél­ke­dik: „Nem a faj­fenn­tar­tás ősi ösz­tö­ne-e az, amely a fé­lénk őz­anya és az er­köl­csö­sen ne­velt em­ber­anya cse­lek­mé­nyét kor­má­nyoz­za?” Já­vor Bá­lint a meg­szál­lott­ság és em­ber­te­len­ség ha­tá­rát sú­ro­ló­an dar­wi­nis­ta és ate­is­ta, s ké­sőbb ez okoz­za csa­lá­di vég­ze­tét is. Ami­kor kis­gye­re­ke szü­le­tik, meg­tilt­ja a fe­le­sé­gé­nek, hogy a gye­re­ket meg­ke­resz­tel­jék, mi­re az as­­szony egy na­pon, a gye­re­ket ma­gá­val vive, meg­szö­kik tő­le, s ezt a rö­vid üze­ne­tet hagy­ja hát­ra: „Ha­zud­ni nem tu­dok. Nem sze­ret­lek. A gye­rek em­ber lesz, de lesz ben­ne Is­ten!”
Sze­mé­re ve­tet­ték Gozsdunak, hogy hő­sei nem iga­zán cse­lek­vő em­be­rek, in­kább kon­temp­lá­lók, sőt oly­kor ener­vál­tak. Ez utób­bi­ra jó pél­da le­het Kanuth Ist­ván gróf, aki az író két no­vel­lá­já­ban is fel­buk­kan (Nir­vá­na; Spleen), az utób­bi­ban már egyet­len fő­sze­rep­lő­ként. Kanuth há­zas­ság­tö­rés­ből szü­le­tett gyer­mek, s ez meg­le­he­tő­sen hű­vös­sé te­szi vi­szo­nyát any­já­val. Any­ja ki­csa­pon­gó, kön­­nyel­mű, lé­ha nő volt, de az öreg­ség kü­szö­bén „meg­tér”, mé­lyen val­lá­sos lesz, s ré­mül­ten hall­ja, hogy Bu­da­pes­ten élő fia ugyan­azt a lé­ha, fe­le­lőt­len, köl­te­ke­ző éle­tet éli, amit ő is fi­a­tal­ko­rá­ban. A fi­út nem tud­ja rá­ven­ni, hogy sza­kít­son üres élet­for­má­já­val, vi­szont egy pil­la­nat­ra a fi­ú­ban föl­éb­red a sze­re­tet ér­zé­se any­ja iránt. Et­től az ér­zés­től azon­ban a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már ré­mül­ten me­ne­kül. Ez tör­té­nik a Nir­vá­ná­ban. A Spleen­ben ugyan­ezt a Kanuth Ist­vánt már tel­je­sen ki­égett, élet­unt fi­a­tal­em­ber­ként lát­juk vi­szont, aki vé­gül, mi­vel sem­mi célt, sem­mi tar­tal­mat nem ta­lál az élet­ben, ön­gyil­kos lesz. A Spleent akár af­fé­le ko­rai eg­zisz­ten­cia­lis­ta no­vel­lá­nak is ne­vez­het­nénk, hő­sét pe­dig a min­den­től el­ide­ge­ne­dett mo­dern sze­mé­lyi­ség el­ső fel­buk­ka­ná­sá­nak a ma­gyar iro­da­lom­ban.
Egyes bí­rá­lói sze­rint Gozsdu fi­gu­rái nem is iga­zán ma­gya­rok, csu­pán a ne­vük­ben azok. Ez megint csak igaz­ta­lan ál­lí­tás, de leg­alább­is som­más vé­le­mény. A Ne­mes rozs­da, az Ét­len far­kas, az Ultima ratio és több más no­vel­la sze­rep­lői na­gyon is ma­gu­kon vi­se­lik a ko­ra­be­li vi­dé­ki és bu­da­pes­ti élet ti­pi­kus fi­gu­rá­i­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Más­fe­lől per­sze az is igaz, hogy Gozsdu egyik leg­jobb ké­sei no­vel­lá­ja, a Mea culpa in­du­la­tos, za­bo­láz­ha­tat­lan ter­mé­sze­tű fő­hős­ének, Ke­le­men Pé­ter mér­nök­nek több kö­ze van Dimitrij Karamazovhoz, mint, mond­juk, Berend Iván­hoz. Ez a dú­vad fér­fi fél­holt­ra ver egy orv­va­dászt, majd a bör­tön­ben ad­dig pro­vo­kál­ja a fog­ház­fel­ügye­lőt, amíg az ugyan­úgy fél­holt­ra ve­ri-rug­dos­sa a mér­nö­köt. Ek­kor de­rül ki azon­ban, hogy a mér­nök épp ezt akar­ta. Bűn­hő­dés­kép­pen ugyan­azo­kat a fáj­dal­ma­kat vi­sel­ni el, me­lye­ket az ő sze­ren­csét­len ál­do­za­ta.
Gozsdu Elek, bár az iro­da­lom­tör­té­né­szek gyak­ran em­le­ge­tik pár­ban őket, egé­szen más írói stra­té­gi­át kö­vet, mint Petelei Ist­ván. Szá­má­ra, az olyan ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, mint a Mea culpa, nem a kül­ső cse­lek­mény a fon­tos, ha­nem a tör­té­net­ből ki­bont­ha­tó sors-, lé­lek- vagy vi­lág­ma­gya­rá­zat. Gozsdu „a szer­kesz­tés­nek tu­da­to­sabb mű­vé­sze, a pszi­cho­ló­gi­á­nak biz­to­sabb ke­ze­lő­je, mint leg­több kortársa”.7 Po­é­ti­ká­já­ban a mo­no­lóg­nak és az elem­zés­nek jut ki­emelt hely. Sok no­vel­lá­ja épül ar­ra a na­gyon egy­sze­rű szer­ke­ze­ti fo­gás­ra, mely­ben az író mint­egy meg­hall­gat­ja va­la­me­lyik is­me­rő­se val­lo­má­sát, vagy aka­rat­la­nul ki­hall­gat­ja má­sok pár­be­széd­ét. A hő­sök mo­no­lóg­ja ön­val­lo­más, en­nek elem­zé­sét pe­dig ők ma­guk vég­zik el, s nem az író, aki szenv­te­le­nül meg­hú­zó­dik a hát­tér­ben. Rit­kán kom­men­tál, több­nyi­re in­kább csak pas­­szí­van van je­len, ám en­­nyi is elég ah­hoz, hogy a val­lo­más­te­vő hő­sök szö­ve­gé­hez bi­zo­nyos fo­kú tá­vol­sá­got te­remt­sen. Sok eset­ben ép­pen en­nek az ob­jek­ti­vá­ci­ó­nak vagy az írói el­len­pon­to­zás­nak (Ultima ratio) kö­szön­he­tő, hogy a no­vel­lák nem ra­gad­nak be­le tör­té­ne­tük egy­sze­ri­sé­gé­be.
Az ön­val­lo­más­ok és azok elem­zé­se mel­lett Gozsdu nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus táj­le­írás­ok­ra is. Ez is, ha úgy tet­szik, „oro­szos” a mű­ve­i­ben. „Ko­csin utaz­tam X-ról Y-ra. Ár­nyék­ta­lan pusz­tán ke­resz­tül ve­ze­tett az út. Bá­rány­fel­hős ég fe­let­tünk, ho­mok­ten­ger alat­tunk, amely­ben a ko­csi­ke­rék zi­zeg­ve for­gott. A so­vány ro­zsok már le vol­tak arat­va; itt-ott zöl­dült még egy-egy vé­kony, hos­­szú hol­don a zab.” Az Egy né­ma apos­tol kez­dő­dik így, de más no­vel­lák­ra is jel­lem­ző az ilyen las­sú, le­író fel­ve­ze­tés. Balladisztikus ho­mály­ról, ki­ha­gyá­sos tech­ni­ká­ról Gozsdu pró­zá­já­ban szó sem le­het. Az ő no­vel­lái jó­val las­súbb tem­pó­ban ha­lad­nak elő­re, mint Peteleiéi, s a tem­pót az elem­ző ok­fej­té­sek még to­vább las­sít­ják.
Mind­ezek el­mond­ha­tók a Köd­ről is. Az at­mosz­fé­ra fon­to­sabb a cse­lek­mény­nél, amely amúgy is elég tri­vi­á­lis. A meg­öz­ve­gyült Ol­gá­ba két fér­fi sze­rel­mes: Baán Vik­tor, Ol­ga só­go­ra és a szom­széd fa­lu­ból va­ló föld­bir­to­kos, Tar Iván. Baán Vik­tor mű­velt, de jel­lem­te­len fér­fi, Tar Iván mű­ve­let­len, iszá­kos vi­dé­ki ne­mes, de alap­já­ban vé­ve be­csü­le­tes, ér­ző em­ber. Ol­ga Vik­to­ré lesz, ami­kor az is meg­öz­ve­gyül. De Vik­tort, mi­u­tán Ol­gát már meg­sze­rez­te, egy má­sik nő kez­di ér­de­kel­ni, s ve­le ha­ma­ro­san meg is csal­ja Ol­gát. Iván, ami­kor er­ről tu­do­mást sze­rez, meg­öli Vik­tort, majd ma­gá­val is vé­gez. „Kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­ből szár­ma­zó sze­ren­csét­len sze­re­lem, ke­vés kül­ső ese­mény, bő lé­lek­ta­ni elem­zés, re­a­lis­ta el­be­szé­lő­mo­dor, a mel­lék­alak­ok­ban nagy­sze­rű meg­fi­gye­lő­kész­ség s az egész re­gé­nyen át egy­faj­ta han­gu­lat ér­zé­kel­te­té­se olyan át­gon­dolt terv­ről s olyan fej­lett írói kész­ség­ről tesz ta­nú­sá­got, mely min­den­kép­pen több fi­gyel­met ér­de­melt vol­na” – jel­lem­zi a re­gényt Lovass Gyula.8
Bródy Sán­dor (1863–1924). 1884-ben meg­je­lent no­vel­lás­kö­te­te, a Nyo­mor alap­ján a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za aty­ja­ként tisz­te­li az utó­kor. Több no­vel­lá­ja mel­lett el­ső­sor­ban szín­pa­di mű­ve­i­vel (Da­da; A ta­ní­tó­nő) al­ko­tott ma­ra­dan­dót. „Bródy je­len­tő­sebb kez­de­mé­nye­ző, mint ki­vi­te­le­ző. Míg a Nyu­gat-nem­ze­dék föl nem lé­pett, ő volt min­den új jel­ké­pe, párt­fo­gó­ja, su­gal­ma­zó­ja” – ál­la­pít­ja meg Né­meth G. Béla.9 Hatvany La­jos pe­dig így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „Bródy Sán­dor sok han­gú, so­kat át­fo­gó, – de ezt a so­kat amúgy Is­ten iga­zá­ból so­ha meg nem mar­ko­ló tehetség.”10 Bródy na­tu­ra­lis­tá­nak vall­ja ma­gát, de sok­szí­nű mű­vé­szi ér­zé­keny­sé­ge hol az imp­res­­szi­o­niz­mus, hol a sze­ces­­szió fe­lé so­dor­ja. Eger­ben szü­le­tett, s bár van­nak pa­raszt­no­vel­lái, el­ső­sor­ban még­is a 19. szá­zad vé­gén nagy­vá­ros­sá te­re­bé­lye­se­dő Bu­da­pest­nek az író­ja ő. A pol­gár­sá­gé, más­fe­lől azon­ban a tár­sa­da­lom pe­re­mé­re csú­szott eg­zisz­ten­ci­á­ké, haj­lék­ta­la­no­ké, pros­ti­tu­ál­ta­ké. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy no­vel­lá­it egy­fe­lől lel­ke­se­dés, más­fe­lől fel­há­bo­ro­dás fo­gad­ta.
Zo­la nyo­mán Bródyt is a nagy­vá­ros szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sai és az ösz­tön­élet fog­lal­koz­tat­ja. Ko­ra egyik leg­jobb új­ság­író­ja volt, el­ső kéz­ből és ala­po­san is­mer­te a pol­gá­ri vi­lág tár­sa­dal­mi és mo­rá­lis nya­va­lyá­it, kép­mu­ta­tá­sát és ci­niz­mu­sát. Eze­ket a je­len­sé­ge­ket – na­tu­ra­lis­ta prog­ram­já­hoz hí­ven – szé­pít­ge­tés nél­kül pró­bál­ta áb­rá­zol­ni. Az éle­tet a ma­ga nyers, oly­kor bru­tá­lis va­ló­sá­gá­ban. Pá­lyá­ja utol­só sza­ka­szá­tól el­te­kint­ve a zsur­na­lisz­ta és a szép­író bir­kó­zik ben­ne, s eb­ből a küz­de­lem­ből a zsur­na­lisz­ta gyak­rab­ban ke­rül ki győz­te­sen. Más­kor egy jó po­én ked­vé­ért ké­pes a leg­jobb té­má­it is fel­hí­gí­ta­ni, s a kom­po­zí­ci­ó­val is gyak­ran bá­nik ha­nya­gul. En­nek fő­leg a re­gé­nyei lát­ják ká­rát. Vagy szétesőek, vagy va­la­mi tar­tal­mat­lan, szen­ti­men­ta­liz­mus­ba haj­ló lí­ra­i­ság­ba ful­lad­nak. Az egyet­len ki­vé­tel, A nap lo­vag­ja (1902) egy tra­gi­ko­mi­kus kar­ri­er­tör­té­net, amely nem­csak fe­gyel­me­zet­ten meg­kom­po­nált mű, ha­nem ki­vá­ló sza­tí­ra is.
Bródy Sán­dor, Peteleivel és Gozsduval el­len­tét­ben, na­gyon so­kat írt, ez a ter­mé­keny­ség azon­ban nem tett jót mű­vé­szi kva­li­tá­sa­i­nak. A sok fe­le­más­ra si­ke­rült vagy kö­zép­sze­rű no­vel­la kö­zött azon­ban pá­lyá­já­nak min­den sza­ka­szá­ban ta­lá­lunk re­mek­mű­ve­ket is. Az 1890-es évek kö­ze­pén ír­ta meg pél­dá­ul, a ma­gyar iro­da­lom egyik leg­meg­ren­dí­tőbb no­vel­lá­ját, a Kaál Sa­mut. Egy ka­to­na­tiszt, mel­les­leg bá­ró, ös­­sze­tű­zés­be ke­ve­re­dik egy fa­lu­si or­vos­sal, s szol­gá­já­val, Kaál Sa­mu­val, meg­öle­ti. A fiú a bí­rák előtt nem vall fel­buj­tó­já­ra, mi­vel az meg­ígé­ri, hogy bár­mi­lyen íté­le­tet hoz is a bí­ró­ság, ő majd el­ren­de­zi az ügyet, hogy Kaál Sa­mu­nak a ha­ja szá­la se gör­bül­jön. A fiú pe­dig hisz ne­ki, még az akasz­tó­fa tö­vé­ben is, hi­szen a bá­ró úri­em­ber, az úri­em­ber pe­dig nem sze­gi meg adott sza­vát. Kaál Sa­mu na­iv és ren­dít­he­tet­len bi­zo­dal­ma fel­jebb­va­ló­ja iránt töb­bet el­árul a ket­te­jük kö­zöt­ti em­be­ri-tár­sa­dal­mi sza­ka­dék­ról, mint akár­mi­lyen rész­le­te­ző nyo­mor­na­tu­ra­liz­mus.
Bródy a pa­raszt­áb­rá­zo­lás­ban is új szem­lé­le­tet ho­zott iro­dal­munk­ba. Nem fö­lé­nyes­ke­dő, nem le­eresz­ke­dő, nem ke­dé­lyes, és tá­vol áll tő­le a pa­raszt­ság ide­a­li­zá­lá­sa. A na­tu­ra­liz­mus ob­jek­tív, szenv­te­len esz­kö­ze­i­vel áb­rá­zol­ja pa­raszt­fi­gu­rá­it, mint­egy elő­ké­szít­ve a ta­lajt Mó­ricz Zsig­mond szá­má­ra. A no­vel­lái leg­ja­va kö­zé so­rol­ha­tó Er­zsé­bet-daj­ka cik­lus­ban egy meg­esett pa­raszt­lány ti­pi­kus­nak is ne­vez­he­tő sor­sán ke­resz­tül mu­tat­ja be az el­eset­tek anya­gi és sze­xu­á­lis ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát. A fa­lu­ról daj­ká­nak a fő­vá­ros­ba ke­rült lány szű­rét egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ki­te­szi a ház as­­szo­nya, ami­kor raj­ta­kap­ja őt a fér­jé­vel, ho­lott a fér­fi kör­nyé­kez­te meg Er­zsé­be­tet, s egyéb­ként sem tör­tént kö­zöt­tük sem­mi. A lány ezen az éj­sza­kán meg­is­me­ri a má­sik Bu­da­pes­tet, az ut­ca és az éj­je­li me­ne­dék­he­lyek nyo­mo­rú­sá­gos vi­lá­gát, s mi­re el­jön a reg­gel, ön­gyil­kos lesz.
Bródy az 1918–1919-es for­ra­dal­mak bu­ká­sa után rö­vid idő­re kény­te­len emig­rál­ni. Test­ben-lé­lek­ben meg­tör­ve tér ha­za. Ezek­ben az évek­ben ír­ja Remb­randt-no­vel­lá­it, pró­zá­ja alig­ha­nem leg­le­tisz­tul­tabb és leg­ma­ra­dan­dóbb da­rab­ja­it, köz­tük a mél­tán hí­res­sé lett Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­műt. Tra­gi­ko­mi­kum, jel­ké­pes­ség és sze­mé­lyes­ség ol­vad egy­be ezek­ben a no­vel­lák­ban. Az öreg­kor­ára vég­képp ma­gá­ra ma­radt, el­sze­gé­nye­dett, ki­ta­szí­tott hol­land fes­tő alak­ja rég­óta fog­lal­koz­tat­ta Bródy Sán­dort. A mo­dern mű­vész elő­kép­ét lát­ta ben­ne, s a hú­szas évek­ben be­te­gen, meg­alá­zot­tan és ki­ta­szít­va mint­egy ma­gam­agát ve­tí­tet­te be­le a nagy fes­tő alak­já­ba. Né­meth G. Bé­la úgy lát­ja, hogy a Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­mű no­vel­lá­ban a szá­zad­vég-szá­zad­elő két nagy no­vel­la­tí­pu­sa, a drá­mai és az anek­do­tai ol­vad egybe.11
Ha­bár Bródy Sán­dor élet­mű­vé­ben sok a hul­lám­völgy, ha­tá­sa óri­á­si volt az utá­na jö­vő író­nem­ze­dék­re, az olyan nagy­sá­gok­ra is, mint Ady, Ba­bits, Mó­ricz vagy Krúdy. Bródy a ma­gyar pró­za stí­lu­sá­nak egyik leg­me­ré­szebb meg­újí­tó­ja. Ha­lá­la ti­ze­dik év­for­du­ló­ján ír­ta ró­la Ba­bits a Nyu­gat­ban: „Aki ró­la ír, a nyelv­ről kell írnia.”12 Bródy va­ló­ság- és em­ber­áb­rá­zo­lá­sa na­tu­ra­lis­ta ugyan, a stí­lu­sa azon­ban jó­val szí­ne­sebb, gaz­da­gabb és ré­teg­zet­tebb, mint a szá­raz, szenv­te­len na­tu­ra­lis­tá­ké. Bródy – na­tu­ra­liz­mus ide vagy oda – egész éle­té­ben ra­jon­gott Jó­ka­i­ért, s nyel­vé­ből nem hi­á­nyoz­nak a né­pi­es ízek sem. ő az, aki a 19. szá­zad vé­gén ra­di­ká­li­san mo­der­ni­zál­ta a ma­gyar zsur­na­lisz­ti­ka nyel­vét, s ez szép­pró­zá­já­ra sem ma­radt ha­tás nél­kül (ez itt most nem el­ma­rasz­ta­lás). Ko­rá­ban még en­nél is na­gyobb me­rész­ség­nek szá­mí­tott, hogy beemel­te a bu­da­pes­ti ar­gót az iro­da­lom nyel­vé­be, fel­pap­ri­káz­va ez­zel a nyel­vi pu­ris­tá­kat.
Bródy Sán­dor a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján az egyik leg­nép­sze­rűbb író volt ha­zá­já­ban. Nép­sze­rű­ség­ét a Nyu­gat-nem­ze­dék szín­re­lé­pé­se kezd­te hal­vá­nyí­ta­ni, s pa­ra­dox mó­don ak­kor zu­hant mély­re, ami­kor leg­szebb no­vel­lá­it ír­ta. De, mint majd lát­ni fog­juk, nem ő az egyet­len ma­gyar író, aki­hez igaz­ság­ta­lan volt a sors.
Thury Zol­tán (1870–1906) Bródy Sán­dor mel­lett a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za má­sik, bár Bródynál ke­vés­bé is­mert alak­ja. Mun­kás­sá­ga nem volt olyan sok­ré­tű, mint Bródyé, rö­vid­re sza­bott éle­te, saj­nos, nem tet­te le­he­tő­vé, hogy pá­lyá­ja ki­tel­je­sed­hes­sen.
Thury a tár­ca­no­vel­la mes­te­re, el­ső fi­gye­lem­re mél­tó kö­te­te is Tár­ca­no­vel­lák (1894) cím­mel je­lent meg. A ki­egye­zést kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben a na­pi­lap­ok szá­ma több­szö­rö­se lett a ko­ráb­bi kor­sza­ké­nál, s ez a kö­rül­mény, va­la­mint a szer­kesz­tő­sé­gek és az új­ság­ol­va­sók igé­nyei is hoz­zá­já­rul­tak a no­vel­la (s ezen be­lül a tár­ca­no­vel­la) mű­fa­já­nak fel­vi­rág­zá­sá­hoz. Thury Zol­tán tár­ca­no­vel­lá­it öt (!) kö­tet­ben ad­ta köz­re. Akár­csak Bródyt, őt is el­ső­sor­ban a szen­ve­dők ko­mor vi­lá­ga fog­lal­koz­tat­ja, a nyo­mor, a tár­sa­dal­mi el­esett­ség – sok­szor vég­le­tes, ki­éle­zett hely­ze­tek­ben. Az ő sze­gény em­be­rei azon­ban nem min­dig vi­se­lik pas­­szí­van sor­su­kat, amint azt az egyik leg­is­mer­tebb és leg­jobb no­vel­lá­já­ban, az Em­ber­ha­lál cí­mű­ben is lát­hat­juk. Eb­ben a no­vel­lá­ban a pa­rasz­tok az őket ért mél­tány­ta­lan­sá­got nem tű­rik el, fel­lá­zad­nak, és szem­be­száll­nak a ki­ve­zé­nyelt ka­to­na­ság­gal is. Ami­kor a ka­to­na­tiszt fi­gyel­mez­te­ti az egyik pa­rasz­tot, hogy a ki­rály min­de­nütt pa­ran­csol, az így vág ne­ki vis­­sza: „Itt még az se.” A konf­lik­tus, amint az vár­ha­tó, tra­gi­kus for­du­la­tot vesz, a ka­to­na­ság sor­tűz­zel vet vé­get a zen­dü­lés­nek.
Thury Zol­tán nem olyan szí­nes egyé­ni­ség, mint Bródy, stí­lu­sa azon­ban tár­gyi­as­sá­ga mel­lett is rend­kí­vül lát­ta­tó, szen­zu­á­lis. Pró­zá­já­nak iga­zi eré­nye a drá­ma­i­sá­ga. Thury szín­pa­di mű­ve­ket is írt, s itt szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it nagy­sze­rű­en ka­ma­toz­tat­ja no­vel­lá­i­ban. Az Em­ber­ha­lál mes­te­ri­en meg­kom­po­nált no­vel­la. Már az ele­jén sejt­he­tő, hogy a pa­rasz­tok és a bá­ró, il­let­ve a mö­göt­te föl­so­ra­ko­zó ka­to­na­ság konf­lik­tu­sá­ból a pa­rasz­tok húz­zák majd a rö­vi­deb­bet. A no­vel­la mű­vé­szi ere­jét a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sá­nak kés­lel­te­té­se és a konf­lik­tus­nak a fo­ko­za­tos ki­éle­zé­se ad­ja. A szem­ben­ál­ló fe­lek kö­zül egyik sem akar en­ged­ni: az er­köl­csi igaz­ság a pa­rasz­to­ké, a tör­vény azon­ban a má­sik fél ol­da­lán áll. S ha a tör­vény és az er­köl­csi igaz­ság szem­be­ke­rül egy­más­sal, min­dig a tör­vény bi­zo­nyul erő­sebb­nek, mert azt erő­szak­szer­ve­ze­tek (rend­őr­ség, ka­to­na­ság) is vé­dik.
A cse­lek­mény kés­lel­te­tett ki­bon­ta­ko­zá­sa jel­lem­ző az író egy má­sik je­len­tős no­vel­lá­já­ra, A gabalyi kis káp­lár­ra is. Eb­ben egy bá­nyász­fa­lu meg­re­gu­lá­zá­sá­ra ve­zé­nyel­nek ki ka­to­ná­kat, a no­vel­lá­nak még­sem ez, ha­nem egy őr­mes­ter és egy káp­lár konf­lik­tu­sa lesz a tár­gya. A dur­va és nagy in­du­la­tú őr­mes­ter ös­­sze­zör­dül a pa­rasz­tok­kal, és meg­fu­ta­mo­dik. Meg­aláz­ta­tá­sá­ért Fer­kén, a jó­lel­kű káp­lá­ron vesz elég­té­telt. Az et­től na­pok­ra, he­tek­re lel­ki be­teg lesz, s az őr­mes­ter hi­á­ba sze­ret­ne meg­bé­kél­ni a fi­ú­val, hi­á­ba han­goz­tat­ja, hogy meg­bán­ta tet­tét, a káp­lár nem tud meg­bo­csá­ta­ni ne­ki. Az­tán egy na­pon úgy tű­nik, még­is rend­be jön­nek köz­tük a dol­gok. Ám ha­mar ki­de­rül, hogy ez csak lát­szat, el­te­re­lő ma­nő­ver. Ezen a na­pon érett meg ugyan­is Fer­ké­ben az el­ha­tá­ro­zás, hogy bos­­szút áll az őr­mes­te­ren dur­va­sá­gá­ért. Meg­öli az őr­mes­tert, és ma­gá­val is vé­gez.
Thury Zol­tán­nak azok a leg­jobb no­vel­lái, ame­lyek­ben a szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sok mö­gött meg­lát­ja a sors­drá­má­kat is. Azok a no­vel­lák, mint A gabalyi kis káp­lár is, ame­lyek­ben a szociologikum ár­nyal­tabb lé­lek­áb­rá­zo­lás­sal pá­ro­sul.
Thury Zol­tán lá­tás­mód­ja rö­vid éle­te utol­só éve­i­ben mind sza­ti­ri­ku­sab­bá vá­lik. Ezek­ben a sza­ti­ri­kus no­vel­lák­ban sen­ki­nek és sem­mi­nek nem ke­gyel­mez, még az egyéb­ként hoz­zá oly kö­zel ál­ló kis­em­be­rek­nek sem. Az Öt­ven fo­rint; A be­csü­le­tes em­be­rek asz­tal­tár­sa­sá­ga; Az öz­vegy ja­vá­ra stb. – meg­an­­nyi „tra­gi­ko­mi­kus szatíra”.13 Thury Zol­tán élet­mű­ve is, mint an­­nyi más pá­lya­tár­sáé, tor­zó­ban ma­radt. Van azon­ban fél tu­cat vagy an­nál is több no­vel­lá­ja, ame­lyek a ma­gyar no­vel­la­iro­da­lom leg­ja­va ter­mé­sé­hez tar­toz­nak.
Papp Dá­ni­el (1865–1900). Hív­hat­nánk a bács­kai Mik­száth­nak is, bár met­sző gúny­ba haj­ló iró­ni­á­ja Go­golt is fel­idéz­he­ti ol­va­só­já­ban, ne­me­sei pe­dig Pató Pál ura­mat. A Tün­dér­lak Ma­gyar­hon­ban (1899) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te elő­sza­vá­ban ek­kép­pen ma­gya­ráz­za „tu­do­má­nyo­san” a bács­kai em­ber iszá­kos­sá­gá­nak okát: „a bor­fo­gyasz­tás ná­lunk nem sport vagy ha­gyo­mány, ha­nem geo­ló­gi­ai tör­vény. A kút­fú­rók ugyan­is, ha le­jön­nek hoz­zánk, vi­dá­man dör­gö­lik a ke­zü­ket, s a map­pán mo­so­lyog­va mu­tat­nak nyu­gat­ra meg dél­re, a ba­ra­nyai meg a szerémi he­gyek­re, és azt mond­ják: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami eső­víz ezek­ről le­fut, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell ös­­sze­gyűl­nie, mert ez geo­ló­gi­ai törvény!«… Hát most ugyan­úgy mu­ta­tom én is a rá­gal­ma­zók­nak: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami bor on­nan le­csu­rog, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell összegyűlni.« Ez is geo­ló­gi­ai tör­vény. Mit csú­fo­lód­nak hát!”
Papp Dá­ni­el no­vel­lá­i­nak a mag­ja anek­do­ta, az eh­hez nél­kü­löz­he­tet­len po­é­nos zár­lat­tal. A zsárkováci töl­gyek cí­mű no­vel­la fő­sze­rep­lő­je, Patarics Vin­ce „szalmakomisszárus” és sem­mit­te­vő úgy el­adó­so­dik, hogy elár­ve­rez­ni ké­szül­nek min­den in­gó­sá­gát és in­gat­lan­ját. Az ár­ve­rés előt­ti na­pon azon­ban meg­ve­szik há­rom tölgy­fá­ját ár­boc­nak, pon­to­san an­­nyi pén­zért, amen­­nyi Patarics adós­sá­ga. Az­óta Zsárkovácon va­ló­sá­gos tölgy­er­dő nőtt. „Mit akar­nak a zsárkováciak a tölggyel?!… Azt akar­ják, hogy mi­ó­ta Patarics Vin­cét az ár­ve­rés­től men­tet­te meg a há­rom töl­gye, az­óta buz­gón ül­te­ti és ápol­ja a töl­gyet min­den zsárkováci ne­mes, aki csak el van adó­sod­va. Mert nem le­het tud­ni, hát­ha még egy­szer er­re jár­nak majd azok a ten­ge­ré­szek.” Egy má­sik no­vel­lá­ban Nikánor di­a­kó­nus meg­men­ti Ger­mán fő­tisz­te­len­dő be­csü­le­tét, aki épp egy ma­rok­sze­dő lán­­nyal enye­leg, s a hír­re, hogy Prokop atya és bi­zott­sá­ga ép­pen le­lep­lez­ni ké­szül őket, „ki­ug­rott a lu­gas­ból, és úgy általveté ma­gát a pa­lán­kon, mint­ha nem is archimandrita lett vol­na, ha­nem mó­kus”. Így hát Nikánor ke­ve­re­dik gya­nú­ba, ám a fő­tisz­te­len­dő sem ma­rad há­lát­lan. Két hó­nap fog­ság­ra és böj­tö­lés­re íté­li a di­a­kó­nust, ám a böj­tö­lést drá­ga hú­sok­kal és cse­me­gék­kel eny­hí­ti. Ne­gyed­szá­zad múl­va már Nikánor a kruseváci archimandrita, aki­nek el­ső dol­ga az volt, hogy a lu­gas­ból „le­bon­tot­ta a pa­lán­kot, mely az er­dő fe­lé zár­ta el a ker­tet. Mert vál­sá­gos pil­la­na­tok­ban csak nem fog a ke­rí­té­sen át mász­kál­ni egy elő­ke­lő fő­pap” (Nikánor fog­sá­ga).
Az anek­do­ti­kus ala­po­zá­sú no­vel­la ne­he­zen tű­ri a lé­lek­tan­nal va­ló bí­be­lő­dést. Papp Dá­ni­el­nek sem ke­nye­re a pszi­cho­ló­gia. An­nál in­kább a jel­lem­áb­rá­zo­lás, amely­nek mes­­sze­me­nő­en alá­ren­de­li az anek­do­ti­kus tör­té­ne­te­ket. Tu­laj­don­kép­pen ez és a ke­mé­nyen iro­ni­kus-sza­ti­ri­kus stí­lu­sa az, ami­vel túl­lép a ko­rai Mik­száth-no­vel­lák anekdotizmusán. És a lí­ra­i­ság­ba át­csa­pó el­ér­zé­ke­nyü­lés is ide­gen írói al­ka­tá­tól. „Ér­zé­ke­nyen re­a­gált a kor nyu­ga­ti stí­lus­tö­rek­vé­se­i­re – ír­ja Né­meth G. Bé­la –, ki­vált­kép­pen a szim­bo­li­kus elem gya­ko­ri mű­ve­i­ben. […] Az elő­ző nem­ze­dék két je­le­sé­nek, Mik­száth­nak és Peteleinek mű­vé­sze­tét öt­vöz­te és fej­lesz­tet­te tovább.”14
Csak ta­lál­gat­ni le­het, mer­re ve­ze­tett vol­na to­vább Papp Dá­ni­el írói út­ja, ha nem hal meg olyan fi­a­ta­lon. Ta­lán a re­gény fe­lé is, hi­szen meg­pró­bál­ko­zott ez­zel a mű­faj­jal is. A rátótiak (1898) cí­mű kis­re­gé­nyé­ből ugyan­az a si­vár bács­kai kis­vá­ros és gro­teszk, sem­mi­re­kel­lő fi­gu­rái kö­szön­nek vis­­sza, mint no­vel­lá­i­ból. A ma­gyar pro­vin­ci­á­nak ke­vés ava­tot­tabb is­me­rő­je volt ná­la, és élet­anya­ga is bő­sé­ges volt ah­hoz, hogy meg­ír­ja a ma­gyar vi­dék go­go­li­an kí­mé­let­len sza­ti­ri­kus nagy­re­gé­nyét.
Lovik Kár­oly (1874–1915). Rá va­ló­ban il­lik a köd­lo­vag meg­ne­ve­zés: ti­tok­za­tos, kü­lönc em­ber volt, hí­res lóversenyző s még hí­re­sebb ló­te­nyész­té­si szak­em­ber, aki ugyan­úgy is­mer­te Lon­dont vagy Ham­bur­got s más nyu­gat-eu­ró­pai nagy­vá­ro­so­kat, mint szü­lő­vá­ro­sát, Bu­da­pes­tet. Arisz­tok­ra­ta és pol­gá­ri kö­rök­ben egy­aránt ott­ho­no­san moz­gott, anya­gi gon­dok nem nyo­masz­tot­ták, füg­get­len író tu­dott ma­rad­ni ha­lá­lá­ig. Nem kel­lett ki­szol­gál­nia sem a hír­lap­ok, sem a kö­zön­ség igé­nye­it. Igaz, en­nek meg­fi­zet­te az árát. Köny­ve­it ke­ve­sen vá­sá­rol­ták, s a kri­ti­ku­sok is hos­­szú ide­ig mel­lőz­ték.
Lovik Kár­oly egy­aránt írt re­gé­nye­ket és no­vel­lá­kat. Re­gé­nyei ke­vés­bé faj­sú­lyo­sak, s még leg­is­mer­tebb re­gé­nyén, A ker­te­lő agár (1907) cí­műn is ér­ző­dik Mik­száth Kál­mán­nak és a kor leg­di­va­to­sabb író­já­nak, Herczeg Fe­renc­nek az ih­le­té­se. Ez az int­ri­kák­ban, mu­lat­sá­gos fél­re­ér­té­sek­ben bő­vel­ke­dő tör­té­net fe­szes, szin­te hi­bát­lan szer­ke­ze­té­nek, kön­­nyed, üde, oly­kor cse­ve­gő stí­lu­sá­nak, fa­nyar, de Mik­szát­hoz ké­pest ke­vés­bé éles dzsent­ri­kri­ti­ká­já­nak s egy happy endbe tor­kol­ló sze­rel­mi szál­nak kö­szön­he­tő­en még ak­kor is em­lé­ke­ze­tes ol­vas­mány, ha nem ér fel kor­tár­sai (Mik­száth, Amb­rus Zol­tán) leg­jobb re­gé­nye­i­nek szín­vo­na­lá­hoz.
Lovik Kár­oly sem a re­gény­ben, ha­nem a no­vel­la mű­fa­já­ban al­ko­tott ma­ra­dan­dót. A mű­faj meg­újí­tó­já­nak alig­ha ne­vez­he­tő, in­kább to­vább­fej­lesz­tő­jé­nek. Schöpflin Ala­dár, mi­u­tán meg­ál­la­pít­ja, hogy Lovik a kis zsá­ner mes­te­re, így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „ne­ki az élet je­len­sé­ge­i­nek a han­gu­la­ta a fő­do­log, az a lí­ra, ami a dol­gok­ból és té­nyek­ből árad, amely mint va­la­mi fi­nom pá­ra, be­ta­kar­ja őket, és ép­pen ev­vel mu­tat­ja meg iga­zi vonalaikat.”15 Het­ven év­vel ké­sőbb töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik Thomka Be­á­ta is: „Irány­vé­te­lé­hez a cse­ho­vi ori­en­tá­ció áll leg­kö­ze­lebb. Cse­hov leg­hí­re­sebb no­vel­lá­i­ban nincs kul­mi­ná­ció, sem va­ló­sá­gos be­fe­je­zés: az élet ugyan­olyan ért­he­tet­le­nül és épp­oly ter­mé­sze­te­sen, nor­má­li­san fo­lyik to­vább, mint az­előtt. A no­vel­la for­ma­tör­té­ne­té­ben e fel­is­me­rés mér­he­tet­le­nül je­len­tő­sebb, mint ahogy ezt a szá­zad­előn fel­té­te­lez­het­ték vol­na prózaíróink.”16

Lovik pró­zá­it a lé­lek­ta­ni re­a­liz­mus ka­te­gó­ri­á­já­val is szo­kás mi­nő­sí­te­ni. Lovik-tanulmányában Thomka Be­á­ta er­ről így ír: „Igen gyér azon no­vel­lák szá­ma, me­lyek­ben tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek az ös­­sze­csa­pás ki­vál­tói. […] A szö­ve­gek leg­na­gyobb ré­szé­ben te­hát a lel­ki­vi­lág­ban és a sze­mé­lyi­ség­ben ját­szód­nak le az in­dí­tó hely­ze­tet ki­moz­dí­tó vál­to­zá­sok; tény­le­ges ese­mé­nyek rit­kán töl­te­nek be ilyen funk­ci­ót a szer­ke­zet­ben. A tör­té­ne­tek elő­re­moz­gá­sát nem a kül­ső, ha­nem a bel­ső sík át­for­du­lá­sai biztosítják.”17 Azok­ban a no­vel­lá­i­ban, ahol a kül­ső cse­lek­mény­nek még­is na­gyobb sze­rep jut, ott is a mo­rá­lis szem­pont­ok do­mi­nál­nak a szo­ci­á­lis szem­pont­ok fe­lett (Fe­je fö­lött hol­ló; Az igaz­ság­ról). Hő­se­it gyak­ran gyöt­ri bűn­tu­dat, mint A né­ma bűn cí­mű no­vel­la ka­to­na­tiszt­jét egy sze­ren­csét­len, a gyer­me­két épp el­ve­szí­tett te­lek­könyv­ve­ze­tő ro­vá­sá­ra el­kö­ve­tett ot­rom­ba tré­fa mi­att, vagy Mik­lóst, A vak em­ber fe­le­sé­ge cí­mű no­vel­la nar­rá­to­rát, aki már-már vis­­sza­él egy fo­gya­té­kos em­ber ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­val, s nem egé­szen raj­ta mú­lik, hogy al­jas ter­vét vé­gül nem vált­ja tett­re. Lovik mo­rál­kri­ti­ká­já­nak fő cél­pont­ja azon­ban a há­zas­ság in­téz­mé­nye s a ben­ne te­nyé­sző kép­mu­ta­tás (A szü­lei ház; Bá­rány­fel­hők). Ezek a kül­ső cse­lek­ményt a lé­lek- és jel­lem­áb­rá­zo­lás­sal el­mé­lyí­tő no­vel­lák a mű­faj ma­gyar tör­té­ne­té­be nem hoz­nak új tar­tal­mi vagy po­é­ti­kai ele­me­ket, s a Lovikénál idő­sebb író­nem­ze­dék tag­jai kö­zül leg­in­kább Gozsdu Elek no­vel­lá­i­val mu­tat­nak ro­kon­sá­got, még ha a reflektív elem ná­la jó­val vis­­sza­fo­got­tabb is ama­zé­nál. Ez a ro­kon­ság in­kább a meg­írás tech­ni­ká­já­ban és a nar­rá­to­ri po­zí­ci­ó­ban (az író mint pas­­szív szem- vagy fül­ta­nú van je­len) mu­tat­ko­zik meg, az el­be­szé­lő hű­vös tá­vol­ság­tar­tá­sá­ban.
A mű­faj ma­gyar tör­té­ne­te szem­pont­já­ból fon­to­sab­bak az író lá­to­má­sos és kí­sér­tet­no­vel­lái (A ha­lál ku­tyá­ja; Ár­nyék­tánc; Rut, a sza­bó stb.) Ben­nük a „fikcionális és a nem fikcionális el­be­szé­lés­ele­mek úgy in­teg­rá­lód­nak mű­vé­szi nar­ra­tív szer­ke­zet­be, hogy az el­be­szé­lő egyen­ran­gú­vá te­szi a tény­sze­rű és a fan­tasz­ti­kus motívumokat”.18 A kül­ső cse­lek­mény el­sor­vasz­tá­sa eze­ket a no­vel­lá­kat bi­zo­nyos fo­kig sta­ti­kus­sá te­szi, tom­pít­ja a no­vel­la fe­szült­sé­gét, il­let­ve ezt a fe­szült­sé­get a si­vár va­ló­ság és a be­lő­le va­ló el­vá­gyó­dás kö­zött te­rem­ti meg. Az Ár­nyék­tánc gyer­mek hő­se imád­ja a daj­ká­já­tól hal­lott rém­me­sé­ket, és ak­kor bol­dog, ami­kor ti­tok­ban el­vi­szik csó­na­káz­ni a lak­hely­éhez kö­ze­li mo­csár­ba. Ilyen­kor min­den al­ka­lom­mal be­lá­za­so­dik, s láz­ál­ma­i­ban a ha­lál­lal ta­lál­ko­zik. Krú­dys vi­lág ez, egy ki­csit de­ka­dens, egy ki­csit sze­cesz­­szi­ós (de nem a stí­lu­sá­ban) és vis­­sza­for­dít­ha­tat­la­nul de­zil­lú­zi­ós (A ke­reszt­úton). Álom és va­ló­ság azon­ban nem mo­sód­nak ben­nük ös­­sze, Lovik az időt nem szubjektiválja és nem is füg­gesz­ti fel, mint majd Krúdy, s a nar­rá­tor is őr­zi hű­vös „ob­jek­ti­vi­tá­sát”.
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú har­ci za­já­ban alig kel­tett fi­gyel­met Lovik Kár­oly leg­szebb, leg­fel­sza­ba­dul­tabb, leg­me­lan­ko­li­ku­sabb mű­ve, az Egy el­ké­sett lo­vag (1915), amely­nek a Re­gé­nyes föl­jegy­zé­sek al­cí­met ad­ta. Ezek a szo­mor­kás sze­rel­mi tör­té­ne­tek na­gyon idő­sze­rűt­le­nek­nek tűn­het­tek a ha­di tu­dó­sí­tá­sok, a pus­ka­ro­po­gás és ágyú­dör­gés lár­má­já­ban. A kö­tet tu­laj­don­kép­pen no­vel­la­cik­lus, mely­nek vi­lág­csa­var­gó fő­hő­se, Mik­lós, Krúdy Szindbádjának alak­má­sa, s nem le­he­tet­len, hogy meg­szü­le­té­sét Szindbádnak kö­szön­he­ti. Ma­ga a cik­lus nem éri el a Szindbád mű­vé­szi sok­ré­tű­sé­gét és gaz­dag­sá­gát, ám pa­ra­dox mó­don, ha nem cik­lus­ként ol­vas­suk a no­vel­lá­kat, ha­nem kü­lön-kü­lön az egyes da­ra­bo­kat, csu­pa re­mek­mű­vel akad dol­gunk. Eb­ben a mű­ben nyo­ma sincs a ko­rai re­gé­nyek­ből su­gár­zó de­rű­nek, an­nál több nyo­ma van vi­szont a ko­ráb­bi évek novellisztikája bo­ron­gós ro­man­ti­ká­já­nak, ha­lál­han­gu­la­tá­nak, fi­nom de­ka­den­ci­á­já­nak. Mesélősebb pró­za ez, mint a ko­ráb­bi mű­vek, ám ugyan­olyan at­mosz­fe­ri­ku­san te­lí­tett, mint A ke­reszt­úton vagy az Ár­nyék­tánc. Lovik pá­lyá­ja fel­íve­lé­sé­nek nagy pil­la­na­ta. In­nen lát­ha­tó csak iga­zán, mek­ko­ra vesz­te­sé­ge iro­dal­munk­nak, hogy ez a pá­lya ha­ma­ro­san örök­re meg­sza­kadt.
Amb­rus Zol­tán (1861–1932). A Hét kö­rül fel­vo­nu­ló író­nem­ze­dék­nek ő volt a ve­zér­alak­ja, s a Nyu­gat szer­zői is nagy­ra be­csül­ték mun­kás­sá­gát, bár Amb­rus ide­gen­ke­dett az ő mű­vé­szi és po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­suk­tól. Ig­no­tus az írók író­já­nak ne­vez­te, s eb­ben a mi­nő­sí­tés­ben ben­ne fog­lal­ta­tik Amb­rus írói si­ker­te­len­sé­gé­nek alap­ve­tő oka. Túl in­tel­lek­tu­á­lis volt, túl ki­fi­no­mult stí­lus­mű­vész ah­hoz, hogy a nagy­kö­zön­ség ked­vel­je. Hi­á­ba volt más­kü­lön­ben nagy a te­kin­té­lye, hi­á­ba volt a kü­lön­fé­le iro­dal­mi tár­sa­sá­gok büsz­ke­sé­ge, hi­á­ba igaz­gat­ta a Nem­ze­ti Szín­há­zat 1917 és 1922 kö­zött, mind­ez ke­vés­nek bi­zo­nyult ah­hoz, hogy nép­sze­rű író­vá vál­jék. S az is hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy a tí­zes évek­től kezd­ve írás­mű­vé­sze­te is egy­re el­avul­tab­bá vá­lik a nyu­ga­tos fi­a­ta­lok pró­zá­i­nak tük­ré­ben. Nek­ro­lóg­já­ban Schöpflin Ala­dár így ír er­ről: „ő volt az az író, akit csak di­csér­tek, de nem hall­gat­tak meg. […] Szo­mo­rú ar­ra gon­dol­ni, hogy en­nek a ne­mes és tisz­ta lé­lek­nek, en­nek a mély el­mé­nek és me­leg szív­nek, en­nek a min­de­nek­fe­lett nagy stíl­mű­vész­nek a sza­vát csak az iro­da­lom­tör­té­net hall­gat­ja meg, a ma­ga ko­ra tisz­te­let­tel­jes kö­zön­­nyel ment el mellette.”19 Amb­rus Zol­tán iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lye a Schöpflin nek­ro­lóg­ja óta el­telt het­ven év­ben sem vál­to­zott. „A mű­ve­i­ből ki­bon­ta­ko­zó em­be­ri ma­ga­tar­tás meg­ra­ga­dóbb, mint leg­több mű­ve” – vé­le­ke­dik Né­meth G. Bé­la a Tü­rel­met­len és kés­le­ke­dő félszázadban.20 El­lent­mon­dá­sos, hul­lám­zó szín­vo­na­lú mű­vész­nek lát­ja mai leg­ala­po­sabb és leg­el­mé­lyül­tebb ku­ta­tó­ja, Lőrinczy Hu­ba is.
Amb­rus Zol­tán a szá­zad­for­du­ló „fran­ci­ás” író­ja, Renan és Flau­bert nagy tisz­te­lő­je. Az­zal is meg­vá­dol­ták, s nem egé­szen alap­ta­la­nul, hogy a Ninive pusz­tu­lá­sa cí­mű no­vel­lá­ja Anatol France egyik mű­vé­nek (Thaisz) a pa­ra­frá­zi­sa. Amb­rus 1885–1886-ban ki­lenc hó­na­pot töl­tött Pá­rizs­ban, s írói szem­lé­le­te ki­for­má­ló­dá­sá­ban ez a há­rom­ne­gyed év dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Ko­ra di­va­tos mű­vé­sze­ti irány­za­tai kö­zül a na­tu­ra­liz­mus ki­sebb mér­ték­ben, a sze­ces­­szió mé­lyeb­ben meg­érin­tet­te alap­ve­tő­en re­a­lis­ta fo­gan­ta­tá­sú írás­mű­vé­sze­tét. Lá­tás­mód­ja iro­ni­kus, iró­ni­á­ja azon­ban sok írá­sá­ban csap át pa­ró­di­á­ba, ka­ri­ka­tú­rá­ba, szar­kaz­mus­ba. Re­gé­nyei – egy ki­vé­tel­lel (er­ről még lesz szó) – nem iga­zán je­len­tő­sek, ám­bár a Giroflé és Girofla (1903) kel­le­mes, szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­mány, mint Lovik Kár­oly re­gé­nye, A ker­te­lő agár. A Solus eris (1901) mű­vé­szi­leg ke­vés­bé si­ke­rült re­gény, a töb­bi pe­dig alig­ha tá­maszt­ha­tó fel. Amb­rus Zol­tán­nak is a no­vel­la az erős­sé­ge, ezek­ben lép leg­in­kább túl a ha­gyo­má­nyos re­a­liz­mu­son: mes­­szi ko­rok­ba ván­do­rol, eg­zo­ti­kus tá­jak kö­zé, leg­alább­is no­vel­lá­i­nak egy ré­szé­ben. Ezek a no­vel­lák még­is, ha át­té­te­le­sen is, a sa­ját ko­rá­ról szól­nak, pél­dá­ul a mű­vé­szi és pi­a­ci szem­pont­ok ki­bé­kít­he­tet­len­sé­gé­ről (mint majd ké­sőbb Bródy Remb­randt-no­vel­lá­ja is). A fü­let­len em­ber cí­mű no­vel­lá­ban Defoe küzd meg ke­ser­ve­sen a könyv­ki­adó­já­val a Ro­bin­son Crusoe ki­adá­sá­ért, aki a re­gény­ben nem lát üz­le­tet, s csak fel­sőbb uta­sí­tás­ra, fa­nya­log­va dönt a kéz­irat ki­adá­sa mel­lett. Ami­kor Defoe meg­jegy­zi, hogy lesz en­nek a re­gény­nek má­so­dik ki­adá­sa is, könyv­ki­adó­ja le­ke­ze­lő­en re­a­gál: „No­no, azért nem kell hen­ceg­ni!”
Hogy men­­nyi­re hit­vány­nak lát­ta ko­rát s pro­vin­ci­á­lis­nak, mű­ve­let­len­nek, a re­form­kor­hoz ké­pest le­zül­lött­nek e kor Ma­gyar­or­szá­gát, az az őszi nap­su­gár (1907) cí­mű re­gé­nyé­ből vagy a Kul­tú­ra fü­zér­tánc­cal (1911) cí­mű kis­re­gény­be haj­ló no­vel­la­fü­zér­ből de­rül ki. Kü­lö­nö­sen ez utób­bi­nak szar­kaz­mu­sa kí­mé­let­len. Itt még a di­let­táns író, Légváry Ar­túr is mű­velt sze­mé­lyi­ség­nek tűn­het az al­só­ci­pói vagy rácberzencei „krém” bár­do­lat­lan­sá­ga mel­lett. Mint Lőrinczy Hu­ba ír­ja: „már nem an­­nyi­ra Légváry Ar­túr di­let­tan­tiz­mu­sa és ügye­fo­gyott­sá­ga a per­szif­lázs tár­gya, ha­nem sok­kal in­kább a vi­dé­ki »intelligencia« bot­rá­nyos mű­ve­let­len­sé­ge és bornírtsága.”21
Amb­rus Zol­tán fő­mű­ve a so­kat vi­ta­tott, di­csér­ve sza­pult és sza­pul­va di­csért nagy­re­gé­nye, a Midas ki­rály (1906). A re­gényt 1891–1892-ben ír­ta, de csak ti­zen­öt év­vel ké­sőbb ta­lált hoz­zá ki­adót. A tör­té­net és a re­gény fő­sze­rep­lő­je, Bí­ró Je­nő, sok­ban em­lé­kez­tet Jó­kai Az arany em­be­ré­re, il­let­ve Tí­már Mi­hály alak­já­ra. Ám Amb­rus Zol­tán és Bí­ró Je­nő egy más kor gyer­me­ke. „Nem volt iga­zán ho­nos ko­ra va­ló­sá­gá­ban a szer­ző és alak­má­sa; vis­­sza­fe­lé és ki­fe­lé bá­mul­tak só­vár vág­­gyal mind a ket­ten. Az arany ko­rá­ból a va­ló­di arany­kor­ba. E két pó­lus közt fe­szül a mű leg­na­gyobb kont­raszt­ja. Meg­ve­tett, alan­tas pró­zá­ban gá­zol a láb, a szí­vet és el­mét azon­ban cso­da­szép áb­rán­dok nyű­gö­zik” – ír­ja Lőrinczy Huba.22 Bí­ró Je­nő te­het­sé­ges fes­tő, tú­lon­túl te­het­sé­ges ah­hoz, hogy si­ke­res le­hes­sen. Sze­gény­sé­ge el­le­né­re is meg­ta­lál­ja bol­dog­sá­gát Bel­la ol­da­lán és a ma­ga sen­ki szi­ge­tét egy kül­vá­ro­si csa­lá­di ház­ban. Ám en­nek az idill­nek a sors ha­mar vé­get vet Bel­la hir­te­len ha­lá­lá­val. Bel­la el­vesz­té­sét Bí­ró Je­nő so­ha nem tud­ja fel­dol­goz­ni, ami­kor pe­dig má­sod­szor is meg­nő­sül (s ez­út­tal nem sze­re­lem­ből), „áru­lá­sa” a bűn­tu­dat olyan hul­lá­ma­it bo­csát­ja rá, hogy – hi­á­ba lett dús­gaz­dag, si­ke­res fes­tő, hi­á­ba van meg min­de­ne, amit csak meg­kí­ván – ön­gyil­kos lesz. A ro­man­ti­kus Jó­kai fő­hő­se el­búj­hat a vi­lág sze­me elől a sen­ki szi­ge­tén, a re­a­lis­ta Amb­rus hő­sé­nek ilyen le­he­tő­ség már nem ada­tik meg.
A kri­ti­ku­sok mind a mai na­pig (így em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban Lőrinczy Hu­ba is) leg­in­kább az egy­sé­ges át­for­mált­ság hi­á­nyát ve­tik a Midas ki­rály író­já­nak sze­mé­re. Azt, hogy egyet­len mű­vön be­lül ke­ve­ri az ana­li­ti­kus re­a­lis­ta re­gény, a le­vél­re­gény, az esz­­szé­re­gény mű­fa­ji és sti­lisz­ti­kai ele­me­it. S ez ön­ma­gá­ban ta­lán még nem is len­ne olyan nagy baj. Sőt, a poszt­mo­dern re­gény fe­lől néz­ve, ezt akár di­csér­ni is le­het­ne. A va­ló­di baj az, hogy eze­ket a kü­lön­fé­le mi­nő­sé­ge­ket Amb­rus nem tud­ja úgy is­ten­iga­zá­ból szer­ves egés­­szé kom­po­nál­ni. Ja­vá­ra ír­hat­juk vi­szont, hogy a re­gény ge­rin­ce, a tra­gi­kus vég­ki­fej­let fe­lé ha­la­dó tör­té­net íve az ek­lek­ti­kus kom­po­zí­ci­ós stra­té­gia el­le­né­re sem tö­rik meg. A Midas ki­rály olyan po­é­ti­kai nó­vu­mok­kal szol­gál a kor ma­gyar re­gény­iro­dal­má­ban, ame­lye­ket bíz­vást te­kint­he­tünk út­tö­rő je­len­tő­sé­gű­ek­nek. Bra­vú­ros a hol kö­ze­lí­tő, hol tá­vo­lí­tó né­ző­pont­vál­tá­sok tech­ni­ká­ja, a bel­ső és kül­ső áb­rá­zo­lás vál­to­ga­tá­sa. A ma­gyar ana­li­ti­kus re­a­lis­ta pró­za egyik fe­lül­múl­ha­tat­lan pil­la­na­ta az az epi­zód, amely­ben Bí­ró Je­nő, tu­laj­don­kép­pen aka­ra­ta el­le­né­re, hagy­ja ma­gát el­csá­bí­ta­ni mé­lyen tisz­telt idős pá­ri­zsi fes­tő­mű­vész mes­te­re fi­a­tal és ki­ka­pós fe­le­sé­ge ál­tal. Lé­lek­ta­ni mély­ség, in­tel­lek­tu­á­lis elem­zés, plasz­ti­kus kör­nye­zet­rajz szer­ves egy­ség­ben lé­leg­zik itt a pre­cíz, tá­vol­ság­tar­tó, de nem ér­ze­lem­men­tes szö­veg­ben.
Olyan eré­nyei ezek a re­gény­nek, ame­lyek, saj­nos, so­ká­ig foly­ta­tás nél­kül ma­rad­tak a ma­gyar re­gény­írás­ban. Még egy ok ah­hoz, hogy a Midas ki­rályt, min­den hi­bá­ja da­cá­ra, iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű­nek te­kint­sük. Ha ös­­sze­vet­jük a mo­dern ma­gyar re­gény má­sik fon­tos előz­mé­nyé­vel, Gozsdu Elek Köd­jé­vel, mű­vé­szi szem­pont­ból a ko­he­ren­sebb és fe­gyel­me­zet­teb­ben meg­írt Gozsdu-regényt kel­le­ne in­kább di­csér­nünk. Ám a Midas ki­rály me­ré­szebb vál­lal­ko­zás, na­gyobb böl­cse­le­ti és re­gény­po­é­ti­kai táv­la­to­kat nyit meg a 20. szá­za­di re­gény fe­lé, mint az előb­bi. A je­len­le­gi­nél mél­tóbb hely il­let­né meg a szak­ma és a kö­zön­ség iro­dal­mi em­lé­ke­ze­té­ben.
A 19. szá­zad vé­ge, mint lát­hat­juk, tá­vol­ról sem az a lé­lek­te­len, epi­gon, üres pe­ri­ó­du­sa iro­dal­munk­nak, ami­lyen­nek azt so­kan még ma is lát­ni vé­lik, s amely­ben leg­föl­jebb Mik­száth­nak, Gár­do­nyi­nak és Tö­mör­kény­nek le­het he­lye a parnasszuson. En­nek a pe­ri­ó­dus­nak a va­ló­di iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gét a no­vel­lá­nak mint mű­faj­nak a meg­szü­le­té­sé­ben és hi­he­tet­le­nül gyors meg­iz­mo­so­dá­sá­ban lát­juk. Nem­kü­lön­ben a kis­pró­zai stra­té­gi­ák, tech­ni­kák, stí­lu­sok sok­szí­nű va­ri­á­ci­ó­i­ban: a cse­lek­mé­nyes no­vel­lá­tól a kon­temp­la­tív-in­tel­lek­tu­á­lis va­ri­án­sig ter­je­dő igen szé­les ská­lá­ja lét­re­jöt­té­ben. Petelei, Gozsdu, Lovik, Bródy és a töb­bi­ek kis­pró­zai mun­ká­i­ban min­den ké­szen van már, ami a ma­gyar novellisztikában szem­lé­let­ben, té­má­ban és stí­lus­ban fon­tos lesz a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben.

Rövid URL
ID1681
Módosítás dátuma2016. június 21.

Dusík Anikó: EötvösRegény

A re­gény A re­gény mű­fa­ja az 1830-as évek má­so­dik fe­lé­ben jut je­len­tő­sebb sze­rep­hez a ma­gyar iro­da­lom­ban. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt és több­nyi­re vissz­hang­ta­lan pró­bál­ko­zá­sok után, 1836-tól...
Bővebben

Részletek

A re­gény

A re­gény mű­fa­ja az 1830-as évek má­so­dik fe­lé­ben jut je­len­tő­sebb sze­rep­hez a ma­gyar iro­da­lom­ban. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt és több­nyi­re vissz­hang­ta­lan pró­bál­ko­zá­sok után, 1836-tól fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő je­len­lé­te a ma­gyar iro­da­lom­ban. 1836-ot meg­elő­ző­en a har­min­cas évek el­ső fe­lé­ben két je­len­tős ese­mény irá­nyít­ja kon­cent­rál­tab­ban a ha­zai kö­zön­ség és az iro­dal­mi köz­vé­le­mény fi­gyel­mét a mű­faj­ra. Az egyik Fáy And­rás 1832-ben meg­je­le­nő re­gé­nye, A Bélteky-ház, a má­sik Baj­za Jó­zsef A ro­mán köl­tés­ről cí­mű el­mé­le­ti írá­sa, amely 1833-ban je­le­nik meg a Kri­ti­kai La­pok­ban.
Az iga­zi át­tö­rést azon­ban 1836 je­len­ti. Eb­ben az év­ben négy ere­de­ti ma­gyar re­gény je­le­nik meg, s a kö­vet­ke­ző évek a ma­gyar re­gé­ny szám­be­li nö­ve­ke­dé­sét, a mű­faj el­ső nép­sze­rű, is­mert és el­is­mert szer­ző­jé­nek „meg­szü­le­té­sét” hoz­zák. Az „át­tö­rés” évé­nek leg­je­len­tő­sebb, legidőtállóbb re­gé­nyét, az Abafit író Jó­si­ka Mik­lós a kor ün­ne­pelt ro­mán-író­ja lesz. Ol­va­sott­sá­gát, nép­sze­rű­ség­ét és el­is­mert­sé­gét tö­ret­le­nül őr­zi 1848/49-ig, an­nak el­le­né­re, hogy a kez­de­ti évek­ben meg­je­lent re­gé­nyei szín­vo­na­lát a negy­ve­nes évek­ben már nem tud­ja meg­ha­lad­ni (né­ha el­ér­ni sem).
A mű­faj szem­pont­já­ból a negy­ve­nes évek je­len­tős ese­mé­nye­i­nek szá­mí­ta­nak Eöt­vös Jó­zsef re­gé­nyei, me­lyek a cél­ra­tö­rő, sab­lo­nos, egy­re fel­szí­ne­sebb Jó­si­ka-mű­vek­kel szem­ben a mű­faj ös­­sze­tett­sé­gé­re, gon­do­la­ti tar­tal­ma­kat meg­je­le­ní­tő sze­re­pé­nek fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­nek. Eöt­vös szá­má­ra a tör­té­net me­sé­je csak ke­ret, egy olyan te­rep, amely a vi­lág és az én kér­dé­se­i­nek, konf­lik­tu­sa­i­nak, le­het­sé­ges sze­re­pe­i­nek be­mu­ta­tá­sá­ra szol­gál.
Jó­si­ka és Eöt­vös re­gé­nyei ugyan­ak­kor egy­for­ma in­ten­zi­tás­sal figyelemztetnek a pró­za­nyelv nor­ma­te­rem­tő min­tá­já­nak hi­á­nyá­ra. Jó­si­ka re­gé­nye­it az el­ső­sor­ban a sza­vak szint­jén ér­zé­kel­he­tő ke­re­sett­ség te­szi za­va­ró­vá. Eöt­vös ol­va­sói a kör­mon­dat­ok ten­ge­ré­ben ful­do­kol­nak. Mind­két író szö­ve­gei a pró­za­nyel­vi nor­mák ki­a­la­ku­lat­lan­sá­gát jel­zik. Az eöt­vö­si pró­za lí­ra­i­sá­ga, képisége azon­ban még így is Jó­si­ká­nál je­len­tő­sebb író­nak mu­tat­ja Eöt­vöst.
A nyel­vi vál­tás, a nor­ma­te­rem­tés a negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­nek ele­jén szü­le­tő új pró­zá­ban fi­gyel­he­tő majd meg. A szer­ke­ze­té­ben és szó­kész­let­ében a köz­nyel­vi­hez kö­ze­lí­tő, iro­dal­mi vá­lasz­té­kos­sá­gát, ké­pi ere­jét fel nem adó nyelv „meg­ta­lá­lá­sa” Jó­kai ne­vé­hez köt­he­tő. A cél­hoz ve­ze­tő úton ugyan­ak­kor Pe­tő­fi pró­za­nyel­vé­nek ha­tá­sa, sze­re­pe is meg­ha­tá­ro­zó.

Eöt­vös

Az em­ber­nek „se­hol nyughelyet ta­lál­nia nem le­het; a vi­lág­ban, mert az em­be­rek, a ma­gány­ban, mert ön­ér­zel­mei nem en­ge­dik pi­hen­ni” – fo­gal­maz­za meg a re­gé­nyei kon­cep­ci­ó­já­nak alap­ja­ként ol­vas­ha­tó gon­do­la­tot Eöt­vös A karthausiban (AK I, 142). Eöt­vös a vi­lág­ban és ön­ma­guk­ban ke­re­ső, nyug­ta­lan, sza­bály­ta­lan, a nem­ze­ti ro­man­ti­ka-prog­ram el­vá­rá­sa­i­hoz ké­pest ös­­sze­tet­tebb fi­gu­rá­kat ked­ve­li. Kö­zös­sé­gi­nek ne­vez­he­tő kér­dé­sek, cé­lok meg­je­le­ní­té­sé­ben sem egy­ér­tel­mű­sít.
A karthausi Eöt­vös Jó­zsef el­ső re­gé­nye. Önál­ló ki­adá­sá­ra 1842-ben ke­rült sor. Ugyan­eb­ben az év­ben meg­je­lent a re­gény né­met for­dí­tá­sa is Der Karthäuser cím­mel (Szinnyei I, 256).
A mű­vet ha­gyo­má­nyo­san szen­ti­men­tá­lis re­gény­ként je­lö­li a szak­iro­da­lom; az „egye­te­mes vi­lág­fáj­da­lom, ki­áb­rán­dult­ság és em­ber-meg­ve­tés” re­gé­nyét lát­va a mű­ben (AMIT, 613–614).
A szen­ti­men­tá­lis re­gény­re uta­ló je­gyek meg­je­le­né­se el­le­né­re a re­gény sok­kal in­kább te­kint­he­tő a szen­ti­men­tá­lis re­gény meg­ha­la­dá­sa kí­sér­le­té­nek, mint „wertheriádának”.
A mű egy je­le­ne­té­ben a dor­bé­zo­ló tár­sa­ság egyik tag­ja a má­si­kat gú­nyo­san „Wertherek eré­nyes utód­já­nak” ne­ve­zi (nem társ­nak, csu­pán utód­nak – AK II, 208), mi­köz­ben a tár­sa­ság egy má­sik tag­ja, Arthur, a csa­ló­dott mű­vész, csa­ló­dott sze­rel­mes, já­ték­szen­ve­dé­lye mi­att csőd­be ju­tott egy­ko­ri ba­rát, ezen az or­gi­ák­kal te­li éj­sza­kán lesz ön­gyil­kos.
ő a re­gény leg­in­kább Werthert idé­ző fi­gu­rá­ja: „Arthur, mert ön­nel nem le­het, a ját­szó­asz­tal­nál ta­nyá­zik, s veszt­ve min­dig, jel­ké­pe le­het­ne Werther szen­ve­dé­se­i­nek, an­­nyi­ra agyon­lö­vé­si ked­vé­ben van”– utal az Arthurra vá­ró sors­ra a mű egyik sze­rep­lő­je, Werner (AK II,130).
Arthur Gusz­táv – a fő fi­gu­ra – fi­a­tal­ko­ri, hűt­len­né, áru­ló­vá lett ba­rát­já­nak, Armand-nak he­lyét fog­lal­ja el Gusz­táv éle­té­ben. De míg Gusz­táv és Armand – a kö­zöt­tük le­vő tár­sa­dal­mi kü­lönb­ség el­le­né­re egyen­ran­gú fe­lek, il­let­ve Gusz­táv ra­jong Armand-ért, ad­dig Arthur párt­fo­go­lás­ra szo­ru­ló, né­mi­leg ter­hes, né­mi­leg ide­ge­sí­tő. „Éle­tem­nek át­ka a ha­tá­ro­zat­lan­ság. Áb­rán­do­zó va­gyok, akar­ni nincs erőm. Hó­na­po­kig élek egy ked­venc gon­do­lat­ban, ter­ve­ket al­ko­tok, át­gon­do­lok min­den le­he­tő­sé­get, él­ve­zem elő­re gyö­nyö­re­it, le­győ­zök kép­ze­tem­ben min­den aka­dályt, s ha a pil­la­nat eljő, nincs erőm” – mond­ja ma­gá­ról (AK II, 27).
A szkep­ti­kus Armand, mi­u­tán hi­á­ba ke­re­si he­lyét a vi­lág­ban, csa­lád­ja kö­ré­ben vé­gül meg­ta­lál­ja azt, ami­ért él­ni tud, ke­se­rű­ség és vi­lág­meg­ve­tés nél­kül. Gusz­táv­val és Arthurral szem­ben alak­já­nak erős bel­ső di­na­mi­ká­ja van, ezért lesz ő a tör­té­net egye­dü­li túl­élő­je. Mint­ha szi­ge­ten él­ne (ma­gán­élet, bol­dog­ság, sze­re­tet) – mint Cson­gor vagy mint majd Az arany em­ber Tí­már Mihálya –, még­is ő az egyet­len, aki az élet­tel ös­­sze­egyez­tet­he­tő vá­laszt ta­lál kér­dé­se­i­re (két­sé­ge­i­re).
Armand-nal el­len­tét­ben Arthur (Gusz­táv hi­á­ba ke­re­si ben­ne Armandot) még az ön­gyil­kos­sá­got vá­laszt­ja. Gusz­táv pe­dig, a val­lás­ra hi­vat­koz­va, a ko­los­tort, ame­lyet az egy­ház ál­tal az ön­gyil­kos­ság he­lyett fel­kí­nált al­ter­na­tí­vá­nak tart („Mi­kor a ke­resz­tény val­lás az ön­gyil­kos­sá­got megtiltá, va­la­mit kelle ad­ni he­lyé­be: s a ko­los­tort adá pótlékúl…” AK II, 262). Mind­ket­te­jük me­ne­kü­lé­se cél­ta­lan…
(Kérdéses,hogy Gusz­táv ese­té­ben tel­je­sen ér­tel­met­len-e ?)
Gusz­táv, a re­gény hő­se, a szív nél­kü­li em­ber. „Ne­ve­lé­se el­vég­ző­dött: húsz esz­ten­dős, s nincs szí­ve” (AK I, 36). Van­nak áb­ránd­jai, van­nak il­lú­zi­ói, mert fi­a­tal (míg fi­a­tal), de vak min­den ön­ma­gán túl le­vő em­be­ri iránt. Ezt az én-re va­ló kon­cent­rá­lást je­le­ní­ti meg a re­gény szö­ve­ge is, amely a di­na­mi­kus, re­gény­sze­rű, de ön­gyil­kos­ság­ba és meg­aláz­ta­tá­sok­ba tor­kol­ló har­ma­dik részt (an­nak má­so­dik fe­lét) le­szá­mít­va óri­á­si mo­no­lóg: Gusz­táv­ról – Gusz­táv­tól.
A hal­dok­ló Gusz­táv vég­aka­ra­ta, utol­só üze­ne­te – „Sze­res­se­tek!” (AK II, 281) – az én szív­te­len­sé­ge és ön­zé­se (az önös­ség) fe­lől ol­vas­va nyer a szen­ti­men­tá­lis re­gé­nyen túl­mu­ta­tó je­len­tést.
A szen­ti­men­tá­lis re­gény je­len­tés­kö­ré­nek meg­ha­la­dá­sát az is­mét­lés ré­vén hang­sú­lyos – már a ro­man­ti­ká­ra uta­ló – (egy­más­ba kap­cso­ló­dó) je­gyek is mu­tat­ják:
– az egyén és a tö­meg konf­lik­tu­sá­nak prob­lé­mái (I, 67; I 75; I, 152: „Csak tá­vol­ról nagy az em­ber, csak ha egye­di­sé­ge a tö­meg­ben el­tű­nik”; „a nép nem az, mi­nek gondolá”);
– az Is­ten kép­má­sa­ként ál­mo­do­zó em­ber ké­pe (I, 106; I, 160: „Ál­mo­doz­tam, mint Is­ten kép­má­sa, s felébredék mint proletárius” – mond­ja Armand a re­gény ele­jén Gusz­táv­nak, ami­kor rá­éb­red, hogy a for­ra­da­lom­hoz kö­tött ál­mai sem­mi­vé let­tek);
– az egyé­ni bol­dog­ság és a po­li­ti­kum kap­cso­la­ta; a né­pért élés kér­dő­je­lei, két­sé­gei (I, 107; II, 35; II, 84: „S va­ló­ban elég sze­ren­csét­len vol­nál azt hin­ni, hogy bol­dog­sá­god né­mely po­li­ti­kus ál­mo­do­zá­sa­id lé­te­sü­lé­sé­től függ?”; „a tö­meg nem tűr el­len­sze­gü­lést, […] elfordúl tő­led, mi­helyt el­len­állsz…”)
Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben jut kulcs­sze­rep a ne­gye­dik rész (for­ma­i­lag ez fe­lel meg leg­in­kább a szen­ti­men­tá­lis le­vél­re­gény­ről ki­ala­kult el­vá­rá­sok­nak!) véd­an­gyal-ví­zi­ó­já­nak. A kér­dés­fel­te­vés, amely Guszávot és az an­gyalt szün­te­len ván­dor­lás­ra kény­sze­rí­ti, a Fa­us­tot idé­zi, a meg­ele­ve­ne­dő ké­pek lo­gi­ká­ja Vö­rös­mar­ty A Rom cí­mű epi­kus mű­vét. Hal­ha­tat­lan va­gyok-e, szól az an­gyal­nak is­mé­tel­ten fel­tett kér­dés. Az an­gyal szár­nyá­ra ve­szi a kér­de­zőt, és a ter­mé­szet szép­sé­ge­it, az as­­szony­tól ka­pott bol­dog­sá­got és a nép ál­tal di­cső­í­tett har­cos sze­re­pét kí­nál­ja fel. A ne­gye­dik kép már öröm­te­len és si­vár: „min­den öröm, mely lel­kem­hez közelíte, eltünt nagy ké­te­lyem hi­deg érin­té­se alatt. […] Bol­dog­ta­lan valék, de nyu­godt” (AK II, 238).
A vi­lág rom­ként va­ló ér­tel­me­zé­se a re­gény kez­de­tén szö­veg­sze­rű­en is meg­je­le­nik Eöt­vös­nél: „…az egész vi­lág egy nagy di­cső rom, me­lyet az idő elboríta fá­tyo­lá­val” (AK I, 20).
Gusz­táv­val te­rem­ti meg Eöt­vös azt a fi­gu­rát, aki va­la­men­­nyi re­gé­nyé­ben fon­tos sze­rep­hez jut: a ta­lán több­re hi­va­tott, de pusz­tán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló, szív­te­len­sé­ge mi­att ma­gá­nyos em­bert. Aki is­me­ri, nem tud­ja be­csül­ni; aki sze­re­ti, nem is­me­ri iga­zán. A fa­lu jegy­ző­je Réty al­is­pán­ja, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Ártándi Pál­ja és A nő­vé­rek Káldory Ador­ján­ja Gusz­táv­ból szü­let­nek. Vál­to­zat­lan alak­va­ri­án­sai az ős­kép­nek, amely meg­vál­toz­ha­tat­lan és örök. Az ön­zés ál­lan­dó­sá­gát je­le­ní­tik meg az ér­zel­mek hul­lám­zá­sa­i­val, szél­ső­sé­ge­i­vel szem­ben. Sze­re­pük a re­gé­nyek­ben meg­ha­tá­ro­zó. Az ér­zel­me­ket el­len­sú­lyo­zó hi­deg kö­zöm­bös­sé­gük je­len­tés­ala­kí­tó sze­re­pű.
A fa­lu jegy­ző­je (1845) és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben (1847) az eöt­vö­si élet­mű­nek a szak­iro­da­lom­ban leg­hang­sú­lyo­sab­ban meg­je­le­nő da­rab­jai.
Toldy sze­rint A fa­lu jegy­ző­je „a köz­pon­to­sí­tá­si rend­szer baj­no­ká­nak ki­ál­tó sza­va a me­gye­rend­szer re­form­ja mel­lett” (Toldy, AMNIT, 404).
Eöt­vös­ről tar­tott Em­lék­be­széd­ében Gyu­lai ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a mű több mint a me­gye­rend­szer árny­ol­da­la­i­nak raj­za: „Több an­nál, az 1848 előt­ti ma­gyar tár­sa­da­lom raj­za az, amely csak két osz­tályt is­mert: a ki­vált­sá­gos­okét, ki­ké min­den jog te­her nél­kül, s a ki­vált­ság­ta­la­no­két, ki­ké min­den te­her jog nél­kül” (Gyu­lai 47).
„A re­gény­nek fő­erős­sé­ge a nagy­sze­rű milieurajz, a ma­gyar vi­dé­ki tár­sa­dal­mi élet be­mu­ta­tá­sa egy al­föl­di me­gye ke­re­té­ben” – ír­ja Szinnyei (Sz II,112).
Szerb An­tal a ma­gyar tár­sa­da­lom­ról a re­gény­ben raj­zolt kép alap­ján „bal­za­ci cél­ki­tű­zé­sű mun­ká­nak” ne­ve­zi a mű­vet (Szerb MI, 327).
Csá­szár Elem­ér A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te cí­mű mun­ká­já­ban A fa­lu jegy­ző­jét és A karthausit egy­más „tel­jes el­len­ké­pé­nek” ne­ve­zi (Csá­szár 144). Meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ki­eme­lé­se azért fon­tos, mert ál­ta­lá­nos az Eöt­vös-mű­vek kö­zöt­ti el­té­ré­sek hang­sú­lyo­zá­sa. Mint­ha mind­egyik re­gény egy-egy új út kez­de­te len­ne. Eöt­vöst azon­ban leg­in­kább egy – már A karthausiban fel­tett – kér­dés fog­lal­koz­tat­ja, en­nek as­pek­tu­sa­it jár­ja kö­rül ké­sőb­bi re­gé­nye­i­ben is: „S vajjon ér­de­mes-e hát nagy cé­lo­kért fá­rad­ni? […] ér­de­mes-e va­la­mit ten­ni” (AK II, 35).
A fa­lu jegy­ző­jé­ben és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben című művében meg­je­le­nő, a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok­kal (vagy in­kább a tár­sa­da­lom bi­zo­nyos – meg­ha­tá­ro­zó­nak tar­tott – erő­i­vel) szem­be­ni szkep­szi­sét is is­mer­het­jük már A karthausiból, a ki­üre­se­dő for­ra­da­lom­mal szem­be­ni el­len­szen­vé­vel együtt („min­den for­ra­da­lom rom­ja­in zsar­no­kot lá­tunk emel­ked­ni” – AK I, 161).
Eöt­vös a leg­fel­sőbb tár­sa­dal­mi kö­rök­ben élő „di­vat­em­ber” és a nap­szá­mos, a proletárius (Eöt­vös szó­hasz­ná­la­ta!) gon­dol­ko­dá­sát azo­nos­nak tart­ja: „Ez, mint amaz, egyen­lő­en meg­ve­tik az em­be­re­ket, az egyik mert nem szorúlt, a má­sik mert hasz­ta­lan fo­lya­mo­dik segedelmökhöz; egyen­lő­en ön­zők, amaz, mert ma­gá­nak le­het, ez, mert ma­gá­nak kell él­nie” (AK II, 47). Ha sa­rok­ba szo­rít­ja őket az élet, ha­son­ló esz­kö­zö­ket hasz­nál­nak.
Ha ez a két erő köz­vet­le­nül üt­kö­zik, mint a Ma­gyar­or­szág 1514-ben tör­té­ne­té­ben, ak­kor az eöt­vö­si lá­tás­mód ér­tel­mé­ben nincs, mert a két erő jel­le­gé­ből kö­vet­ke­ző­en nem is le­het meg­ol­dás.
A Ma­gyar­or­szág 1514-ben A karthausi for­ra­da­lom­ból ki­áb­rán­dult (a csa­lá­di élet szi­ge­té­re vis­­sza­vo­nu­ló) Armand-ja né­ze­te­i­nek, szem­lé­le­té­nek iga­zo­lá­sa. (A Ma­gyar­or­szág 1514-ben a pol­gár alak­ját is in­ga­do­zó­nak és erőt­len­nek lát­ja. Szaleresi Amb­rus, a Má­tyás ural­ko­dá­sa alatt va­gyo­nos­sá lett pes­ti pol­gár, lá­nya, Klá­ri mi­att áll Dózsáék, „a ke­resz­te­sek” ol­da­lá­ra, majd a ve­re­ség után meg­tört, gyá­va, ko­rán meg­öre­ge­dett öreg­em­ber­ként kö­nyö­rög az éle­té­ért. Sze­re­pe szkep­ti­kus meg­íté­lé­se­ként ol­vas­hat­juk a re­gény utol­só mon­da­tát: „Se Lő­rinc­nek, se Szaleresinek s le­á­nyá­nak hí­re nem hal­lat­szott töb­bé a ha­zá­ban” – M 572).
A fa­lu jegy­ző­je a Vi­o­lák és a Rétynék vi­lá­ga mel­lé az ér­tel­mi­sé­gi je­gye­ket is fel­mu­tat­ni ké­pes kö­zép­ne­me­si vi­lá­got ál­lít­ja al­ter­na­tí­va­ként, de túl­zott il­lú­zi­ók és ide­a­li­zá­lás nél­kül.
A re­gény vé­gén a tör­té­net hő­sei is­mét a ma­gán­élet­be vo­nul­nak vis­­sza. Az Eöt­vös sze­rint meg­lé­vő re­á­lis – de az in­di­vi­duum­hoz kö­tött – le­he­tő­sé­ge­ket je­le­ní­tik meg (Ten­ge­lyi, Ákos se­gít­sé­gé­vel „Ta­ka­rék-mag­tárt s kis­ded­óvó is­ko­lát alapitott, gyü­mölcs­fá­kat ül­te­tett a há­zak s utak mel­lé…” – AFJ 8, 310).
A nő­vé­re­ket, Eöt­vös 1857-ben meg­je­lent utol­só re­gé­nyét a szak­iro­da­lom a ha­nyat­lás, az is­mét­lés, a ki­üre­se­dés ele­nyé­sző fi­gyel­met ér­dem­lő da­rab­já­nak tart­ja. Ez az elő­í­té­le­tek­től sem men­tes pre­kon­cep­ció az ér­dek­lő­dés pe­ri­fé­ri­á­já­ra szo­rít­ja a re­gényt. Va­ló igaz, mind­azok, akik A fa­lu jegy­ző­je tár­sa­da­lom­bí­rá­ló hang­sú­lya­it, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Eöt­vös ko­rá­ra uta­ló tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ét ké­rik szá­mon a mű­vön – csa­lód­ni fog­nak. Akik vi­szont Eöt­vös re­gény­írói tech­ni­ká­já­nak fej­lő­dé­sé­re kí­ván­csi­ak, ta­pasz­tal­hat­ják, hogy a hos­­sza­dal­mas, el­mél­ke­dő jel­le­gű ki­té­rő­ket ked­ve­lő szer­ke­zet he­lyett olyan konst­ruk­ci­ót ta­lál­nak, mely­re a több­ré­te­gű ese­mény- és gon­do­lat­sor­ok egy­mást ki­egé­szí­tő, egy irány­ba mu­ta­tó di­na­mi­ká­ja jel­lem­ző.
A nő­vé­rek si­ma, a ko­ráb­bi mű­vek­nél lát­szó­lag ke­ve­seb­bet mon­dó fel­szí­ne ka­lan­dos mély­sé­ge­ket ta­kar. Nem a ka­land egy­sí­kú, pro­fán ér­tel­mé­ben. Eöt­vös egy­szer­re ál­lít­ja és ta­gad­ja a ka­land iz­gal­mát. A fi­a­tal­ság ki­vált­sá­gá­nak tart­ja az érett kor be­lá­tó nyu­gal­má­val szem­ben. (Eb­be az ér­tel­me­zés­be ugyan­ak­kor a fi­a­tal nem­zet és a ka­land/szen­ve­dé­lyes­ség una­lom­ba és ön­zés­be ful­la­dó pár­hu­za­ma is be­le­ol­vas­ha­tó: az 1850-es évek ele­jén a Káldoryéknál ös­­sze­jö­vő pes­ti tár­sa­dal­mi eli­tet csak a tél unal­mát el­űző szó­ra­ko­zás le­he­tő­sé­gei fog­lal­koz­tat­ják!)
Az una­lom mel­lett az ön­zés a re­gény egyik to­váb­bi kulcs­sza­va, az el­zár­kó­zás, az el­for­du­lás je­le­ní­tő­dik meg ál­ta­la. Káldory Ador­ján, a re­gény köz­pon­ti fér­fi­alak­ja se fe­le­sé­gé­vel, se a tá­gan ér­tel­me­zett kö­zös­ség­gel nem ta­lál­ja a kap­cso­la­tot. Kö­zö­nyös­sé­gét élet­böl­cses­ség­nek tart­ja. Ugyan­ak­kor Eöt­vös már nem ta­lál­ja a fi­gu­ra el­len­pó­lu­sát. A fa­lu jegy­ző­je tör­té­ne­té­ben a ha­tal­mat ki­sa­já­tí­tó ön­kén­­nyel szem­ben még meg­je­le­nik egy ígé­re­te­sebb jö­vő­kép, de a Káldoryt kö­rül­ve­vő vi­lág­ban min­den­ki ment­sé­get ta­lál­hat tet­te­i­re vagy a tet­tek hi­á­nyá­ra: (Káldory) „nem akar­ta be­lát­ni, mi­ért ér­de­mel­né­nek olya­nok, kik sa­ját nád­pa­ri­pá­i­kon ked­velt agy­ré­mek után ro­han­nak, több tisz­te­le­tet azok­nál, kik va­ló­sá­gos nyu­la­kat ker­get­nek: a leg­újabb ese­mé­nyek még in­kább megerősíték őt né­ze­te­i­ben.
Kö­zö­nyös­ség­gel tekinté azo­kat, mint me­lyek­nek ered­mény­te­len­sé­gé­ről kez­de­tek­től fog­va meg vala győ­ződ­ve; s mi­u­tán a nyu­ga­lom hely­re állt, örült, nem mint­ha azon párt­nak né­ze­te­i­ben osz­toz­nék, mely győ­zött, ha­nem in­kább azért, mert a zaj, me­lyet ré­gen meg­unt, vég­re le­csen­de­sült” (AN II, 4–5).
Káldory el­len­pó­lu­sa Mar­git le­het­ne, a fe­le­ség, aki szen­ve­dé­lyes, de nem tud nyi­tott len­ni, aki mű­velt, de nem is­me­ri a vi­lá­got, aki ten­ne, de nő­ként csak a csa­lád kö­ré­ben vár­hat rá ér­vé­nye­sü­lés (gyer­me­ke vi­szont nem szü­le­tik). Mar­git ha­szon­ta­lan­nak, hi­á­ba­va­ló­nak ér­zi éle­tét. A vi­lág­ról lánykorában, vi­dé­ki ott­ho­ná­ban szőtt áb­ránd­jai – Káldory fe­le­sé­ge­ként – szí­nes bu­bo­rék­ként pat­tan­nak szét a min­den­na­pi re­a­li­tás egy­re in­kább bör­tön­nek ér­zett fa­lán: „Fi­a­tal em­be­rek ezt nem lát­ják ál­tal; de az élet vég­re meg­ta­nít min­den­kit, hogy mi­u­tán a vi­lá­got nem ala­kít­hat­ja át vá­gyai sze­rint, vá­gya­it ala­kít­sa át a vi­lág sze­rint” (AN II, 179).
A re­gény eré­nye a több­ré­te­gű szö­veg egyes ele­mei kö­zöt­ti per­ma­nens di­a­ló­gus. Köl­csey Parainesise a re­form­ko­ri ne­ve­lés er­köl­csi-kö­zös­sé­gi el­vá­rá­sa­i­nak meg­je­le­ní­té­se. Ez­zel szem­ben Eöt­vös – a re­gény­be­li har­min­cas évek­re vo­nat­koz­ta­tott – ne­ve­lé­si el­kép­ze­lé­se­it a min­den­na­pi gya­kor­lat és a gye­rek­kor­hoz mért­ség el­vei alpján fo­gal­maz­ta meg. Az el­vont ide­á­lok he­lyett a ne­ve­lés min­den­nap­ja­it tart­ja szem előtt:
„Az em­be­rek több­sé­ge (bo­csás­sák meg ol­va­só­im, ha né­ha a he­lyett, hogy elő­re ha­lad­nék, ref­le­xi­ók­kal sza­kí­tom fél­be elő­adá­so­mat; ez volt hi­bám a gya­kor­la­ti élet me­ze­jén, és ez fog va­ló­szí­nű­leg hi­bám ma­rad­ni, míg az iro­dal­mi pá­lyán mű­kö­döm), az em­be­rek több­sé­ge a gyer­me­kek ész­be­li te­het­sé­ge­i­re kö­zön­sé­ge­sen ugyan­azon mér­té­ket szok­ta al­kal­maz­ni, mely sze­rint fel­nőtt em­be­rek­ről ítél. Men­nél kö­ze­lebb áll a gyer­mek is­me­re­tek­ben, íté­le­te­i­ben s ma­ga­vi­se­let­ében azok­hoz, kik fér­fi ko­ru­kat már el­ér­ték, an­nál ki­tű­nőbb­nek tart­ják a gyer­me­ket, an­nál több re­mén­­nyel te­kin­te­nek reá. Alig is­me­rek fer­débb né­ze­tet. […] leg­szebb te­het­sé­ge­ink né­ha a gyer­mek­nél oly alak­ban mu­tat­koz­nak, hogy azok in­kább rossz, mint jó tu­laj­do­nok­nak lát­sza­nak. A leg­ha­tal­ma­sabb ész csak a gyer­mek gaz­dag kép­ze­lő te­het­sé­gé­ben tű­nik fel; a szi­lárd­sá­got s tű­rést, mely a fér­fi­út egy­kor a leg­na­gyobb cé­lok el­éré­sé­re ké­pes­sé teendi, csak ma­kacs­ság­ból, a tett­erőt szi­laj­ság­ból, a bá­tor­sá­got kön­­nyel­mű­ség­ből ve­het­jük ész­re…” (AN I, 112).
Mar­gi­tot jól ne­ve­lik, de a ré­gi tra­gé­di­át tit­ko­ló anya a ti­tok­kal még­is gá­tat von ma­ga és a lá­nya kö­zé; pél­dá­ja Mar­gi­tot ér­zé­sei el­foj­tá­sá­ra ta­nít­ja. Káldory Ador­jánt nagy­nén­je ne­ve­lé­se te­szi ön­ző, csu­pán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló em­ber­ré. Mar­git el­fojt­ja sze­mé­lyi­sé­gét, Ador­ján vi­lág­mé­re­tű­vé ter­jesz­ti, s eb­ben a vi­lág­ban övé a fő­sze­rep. Konf­lik­tu­sa­ik ezért bel­ső ter­mé­sze­tű­ek. Ön­ma­guk­ba for­dul­va, ön­ma­guk­ra kon­cent­rál­va ke­re­sik a bol­dog­ság, majd ké­sőbb a há­zas­ság zsák­ut­cá­já­ból ki­ve­ze­tő út le­he­tő­sé­ge­it is. Kö­zös éle­tük ese­mé­nye­it ezért alap­ve­tő­en a sze­rep­ját­szás ha­tá­roz­za meg. „Ka­land­ja­ik” e sze­rep­ját­szás ki­ve­tí­té­se­ként van­nak je­len a tör­té­net­ben (Káldory vi­szo­nya Ir­má­val, Mar­git bűn­tu­dat­tal ter­helt, óva­tos flört­je-ba­rát­sá­ga Vámosyval).

A „sze­rep­ját­szás” Eöt­vös re­gény­tech­ni­kai el­já­rá­sa­i­nak is ve­le­já­ró­ja. Az el­be­szé­lői ön­ref­le­xió az ál­lan­dó – szö­veg­ként is meg­je­le­ní­tett – kül­ső kont­roll („a sze­rep”) je­le. A kint és a bent kö­zöt­ti egyen­súly­ke­re­sés to­váb­bi ele­me (és kér­dő­je­le). Az el­be­szé­lő „ki­szó­lá­sa” az aláb­bi idé­zet is, amely az em­be­ri bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­sét és kö­rül­mé­nye­it kom­men­tál­ja: „én nem te­he­tek ró­la, ha kép­ze­le­tem­ből em­be­re­ket te­rem­te­ni nem tu­dok, s csak olya­no­kat írok le, mi­nő­ket ma­gam is, ol­va­só­im is is­mer­tek; ezek­nek nagy ré­sze pe­dig min­den rend­kí­vü­li ese­mé­nyek nél­kül, szép csen­de­sen vá­lik sze­ren­csét­len­né” (AN II, 68).
Eh­hez az el­be­szé­lői sze­rep­hez köt­he­tő elem az iro­da­lom kér­dé­se­i­nek meg­je­le­ní­té­se és a re­gény sze­re­pé­nek, je­len­tő­sé­gé­nek am­bi­va­lens ér­té­ke­lé­se is: „A re­gény­iro­da­lom, mely ko­runk­ban csak­nem azon ha­tást gya­ko­rol­ja, mint egy­kor Plutarch élet­raj­zai, kü­lö­nös ide­á­lo­kat ál­lí­tott fel. A vi­lág-fáj­da­lom he­lyett, me­lyet Goe­the Wertherében és Fa­ust­já­ban, By­ron min­den mun­ká­i­ban di­cső­í­tett, s mely­nek alap­ját azon ne­me­sebb ér­zé­sek s ma­ga­sabb vá­gyak ké­pe­zik, mik az élet­ben ki­elé­gí­tést nem ta­lál­nak, most az élet­unt­ság ál­lít­ta­tott fel esz­mény­kép gya­nánt. A ké­tely, mely­nek gyöt­rel­mei min­den­ne­mű köl­té­szet­nek an­­nyi ide­ig tár­gyul szol­gál­tak, el­avult, s a ta­ga­dás­hoz ju­tot­tunk” (AN I, 182).
Ezt a ta­ga­dást sze­mé­lye­sí­ti meg a re­gény­ben Káldory. Mar­git­tal el­len­tét­ben, aki el­jut fe­les­le­ges­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ig, ki­elé­gí­tő­nek lát­ja a vi­lág­ban el­fog­lalt he­lyét, ki­tér a konf­lik­tu­sok elől, a kö­zös­ség ér­tel­mét a tár­sas szó­ra­ko­zás­ban lát­ja.
A re­gény szer­ke­ze­tét a nyi­tó­kép­nek a zárószakaszban va­ló fel­idé­zé­se zár­ja ke­rek­ké. A vi­rá­gok­ból ko­szo­rút fo­nó Mar­git és a ko­sa­rá­ban al­vó An­na alak­ját az ugyan­csak ko­szo­rút fo­nó má­sik Mar­git és kis­hú­ga, Ma­ris­ka ké­pe idé­zi fel. Ormosyné ré­gi éle­té­nek utol­só bol­dog nap­ját rög­zí­ti az el­ső kép. A má­so­dik kép az élet fel­kí­nál­ta új esély, az új kez­det…
A be­fe­je­zés lát­szó­la­gos op­ti­miz­mu­sa el­le­né­re a kér­dés, ame­lyet va­la­ha Mar­git tett fel ma­gá­nak any­já­val kap­cso­lat­ban, s ame­lyet a re­gény/tör­té­net egé­szé­re vo­nat­koz­tat­ha­tó kulcs­kér­dés­nek te­kint­he­tünk, to­vább­ra is meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad: „Van-e sze­re­tet bi­zo­da­lom nél­kül?” (AN I,153).
Ormosyné nem bí­zik meg a lá­nyá­ban; Mar­git nem bí­zik Káldory sze­rel­mé­ben; Ir­ma, Káldory sze­re­tő­je nem bí­zik Ador­ján­ban; Vikta, a mol­nár­lány nem bí­zik Vámosyban, aki há­zas­sá­got ígér ne­ki – még­is mind azt hi­szik, hogy sze­ret­nek.
A nő­vé­rek A karthausi to­vább­mon­dá­sa. „Nem ért­jük egy­mást; önös­sé­günk kü­lön nyel­ve­in szól­va el­ér­he­tet­len tá­vol­ban ál­lunk még azok­tól is, ki­ket a vég­zet mel­lénk te­rem­te.” A karthausi e mon­da­ta Eöt­vös utol­só re­gé­nyé­nek akár mot­tó­ja is le­het­ne (AK II, 24). Az idé­zet a leg­je­len­tő­sebb­nek tar­tott má­sik két Eöt­vös-re­gény vi­lá­gá­nak konf­lik­tu­sa­it is ké­pes fel­idéz­ni. Gon­dol­junk pél­dá­ul A fa­lu jegy­ző­je vi­szony­rend­sze­ré­re; a sze­re­tet kér­dé­se­i­re, me­lyek a Ma­gyar­or­szág 1514-ben is hang­sú­lyo­san je­len­nek meg: „Mint a csa­lá­di kö­te­lé­kek fel­old­ha­tat­la­nok­ká vál­nak, ha azo­kat hos­­szú egyet­ér­tés em­lé­kei erősíték, s a meg­elé­ge­dés, me­lyet há­zi kö­rünk­ben ta­lá­lunk, nem an­­nyi­ra egyes él­ve­ze­tek­ben dús pil­la­na­tok­ban, mint in­kább azon biz­tos­ság­ban fek­szik, hogy bol­dog s ke­se­rű na­pok­ban mi­e­ink­től el­ha­gyat­ni nem fo­gunk, így van ez nem­ze­tek éle­té­ben is. A ha­za és csa­lád ha­son­ló ala­po­kon nyug­sza­nak. Sze­re­tet nél­kül sem egyik, sem má­sik nem áll­hat fenn” (M 554).
A nő­vé­rek köz­pon­ti fugurája Mar­git. Alak­já­nak a már A karthausiban is fel­vil­la­nó tár­sa­sá­gi hölgy az előd­je. Ez a szen­ve­dő, a tár­sa­ság tag­jai ál­tal hi­deg­nek és ér­zé­ket­len­nek mon­dott nő ölt ala­kot évek­kel ké­sőbb Mar­git­ban.
„Oh mért nem lehete ne­ki ott szü­let­nie, hol keb­le sze­ret­he­tett, a sze­gény pol­gá­ri kör­ben, mely­nek nyá­jas örö­mei után szí­ve, vá­gya­i­ban hi­vat­ta­tást mu­tat­va, éve­kig sovárgott. Hány­szor nem néze fé­nyes ter­me­i­ből vá­gyód­va a sze­rény pol­gá­ri lak­ra” (AK II, 57). A karthausi idé­zett mon­da­ta a Ma­ris bol­dog­sá­gá­ban a sa­ját vá­gyai hi­á­ba­va­ló­sá­gát si­ra­tó Mar­git­ról is szól. Mar­git te­vé­keny, tar­tal­mas élet­ről szőtt áb­ránd­ja­i­nak meg­tes­te­sí­tő­je Káldory Ador­ján, aki egy­ben meg­va­ló­su­lá­suk aka­dá­lya is. Ön­ző, akár­csak Gusz­táv, A karthausi hő­se, Réty al­is­pán és fe­le­sé­ge A fa­lu jegy­ző­jé­ből vagy mint Ártándi Pál, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben „hő­se” – nem ta­nult meg sze­ret­ni.
Eöt­vös szem­lé­le­te ér­tel­mé­ben a nő csak fér­je, csa­lád­ja, gye­re­kei ré­vén, ál­ta­luk vá­lik iga­zán hasz­nos­sá, ál­ta­luk ké­pes tel­jes, bol­dog éle­tet él­ni. Ha a férj ér­dem­te­len, mint Káldory, és a nő gyer­mek­te­len is, mint Mar­git, a nő élet­te­re a mi­ni­má­lis­ra szű­kül.
Mar­git hely­ze­te ki­lá­tás­ta­lan­sá­gát ko­ráb­bi il­lú­zi­ói ron­csa­i­hoz va­ló ra­gasz­ko­dá­sa te­szi tra­gi­kus­sá. Káldory a pár­baj előtt írt le­ve­le a már is­mert sze­rep­ját­szó gesz­tu­sok meg­is­mét­lé­se, még­is elég ah­hoz, hogy Mar­git új­ra ál­mo­kat ker­ges­sen, hi­szen nincs is más le­he­tő­sé­ge. Újabb il­lú­zió­vesz­té­sét vé­gül ha­lá­la aka­dá­lyoz­za meg.
Eöt­vös utol­só re­gé­nye le­szá­mo­lás az iro­da­lom társadalomátalakító sze­re­pé­ről val­lott né­ze­te­i­vel. Az il­lú­zió­vesz­tés re­gé­nye. A zárókép, Ma­ris Ormosyné ha­zug­sá­ga árán fenn­tart­ha­tó idill­je, az ál­mo­kon tú­li kér­dé­sek elől va­ló me­ne­kü­lés.

Iro­da­lom

Manfred Frank: Einführung in die frühromantische Asthetik. Frank­furt am Ma­in, Suhrkamp, 1989.
A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. III. köt. Szerk. Pándi Pál. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1965 (a to­váb­bi­ak­ban: AMIT).
Baj­za Jó­zsef: Mun­kái. Szerk. Badics Fe­renc. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1904.
Csá­szár Elem­ér: A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da, 1939.
Fogarasi György: A ro­man­ti­ka tét­jei. He­li­kon, LXVI. évf. (2001) 1–2. sz. 5–21. p.
Gyu­lai Pál: Em­lék­be­szé­dei. Bu­da-Pest, Franklin-Társulat, 1890.
Hor­váth Kár­oly: A ro­man­ti­ka ér­ték­rend­sze­re. Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 1997.
Korompay H. Já­nos: A „jellemzetes“ iro­da­lom je­gyé­ben. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1998.
Szerb An­tal: Ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net. Bu­da­pest, Ré­vai, 1935 (a to­váb­bi­ak­ban: MI).
Szinnyei Fe­renc: No­vel­la- és re­gény­iro­dal­munk a sza­bad­ság­har­cig. 1–2. köt. Bu­da­pest, MTA, 1925–1926 (a to­váb­bi­ak­ban: Sz).
Toldy Fe­renc: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1987 (a to­váb­bi­ak­ban: AMNIT).
Fáy And­rás: A Bélteky-ház. 1–2. köt. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1908.
Jó­si­ka Mik­lós: Abafi. Budapest, Franklin-Társulat, 1895
Eöt­vös Jó­zsef: A karthausi. 1-2. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1892 (a to­váb­bi­ak­ban: AK).
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Bu­da­pest, Ré­vai Testvérek, 1901.
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Nyol­ca­dik fü­zet. Bu­da, Hartleben, é. n. (a to­váb­bi­ak­ban: AFJ).
Eöt­vös Jó­zsef: Ma­gyar­or­szág 1514-ben. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1971 (a to­váb­bi­ak­ban: M).
Eöt­vös Jó­zsef: A nő­vé­rek. 1–2. köt. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1894 (a to­váb­bi­ak­ban: AN).

Rövid URL
ID1678
Módosítás dátuma2016. június 21.

Garaj Lajos: Az ember tragédiája a cseh és a szlovák színpadon

Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak könyv­tár­nyi iro­dal­ma van, hi­szen min­dig ké­pes új­sze­rű­en hat­ni, újabb és újabb gon­do­la­to­kat éb­resz­te­ni az ol­va­só­ban, a né­ző­ben. Mind­ezt mesz­­sze­me­nő­en bi­zo­nyít­ják a kö­rü­löt­te...
Bővebben

Részletek

Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak könyv­tár­nyi iro­dal­ma van, hi­szen min­dig ké­pes új­sze­rű­en hat­ni, újabb és újabb gon­do­la­to­kat éb­resz­te­ni az ol­va­só­ban, a né­ző­ben. Mind­ezt mesz­­sze­me­nő­en bi­zo­nyít­ják a kö­rü­löt­te dú­ló nagy esz­me­fut­ta­tás­ok és vi­ták, ame­lyek meg­pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni a Tra­gé­dia he­lyét a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom­ban. Dol­go­za­tunk­nak nem az a cél­ja, hogy az ilyen jel­le­gű szak­iro­dal­mat sza­po­rít­sa. Csak ak­kor té­rünk ki a mű­vel kap­cso­la­tos szak­iro­da­lom­ra, ha az a Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sát is érin­ti. Egyet­ért­he­tünk ugyan­is He­ve­si Sán­dor­ral, aki a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta a Tra­gé­di­á­ról: „Ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges előadása… Ma­dách köl­te­mé­nye bib­li­á­ja a Nem­ze­ti Szín­ház­nak, me­lyet örök­ké for­gat, amely­ből min­dig ta­nul, ame­lyet so­ha­sem fog tel­je­sen kitanulni.”1 Az utób­bi idő­ben mint­ha meg­rit­kul­tak vol­na Ma­dá­c­hot és a Tra­gé­di­át öve­ző esz­me­fut­ta­tás­ok, ta­nul­má­nyok, mo­nog­rá­fi­ák. And­rás Lász­ló mű­vét azon­ban még­is meg kell említenünk.2 Fel­me­rül­het s a könyv kap­csán fel is me­rült a kér­dés: a ha­tal­mas Ma­dách-iro­da­lom is­me­re­té­ben van még egy­ál­ta­lán Ma­dách-rej­tély? And­rás Lász­ló több lé­nye­ges kér­dés­ben el­mé­lyí­ti ed­di­gi is­me­re­te­in­ket, meg­vi­lá­gít­ja a ho­má­lyos­nak hitt vagy el­ho­má­lyo­sí­tott né­ze­te­ket Ma­dách­ról és a Tra­gé­di­á­ról. Ha azon­ban igaz­nak vél­jük He­ve­si Sán­dor imént idé­zett gon­do­la­ta­it, s fel­idéz­zük Kán­tor La­jos lé­nye­ges kér­dé­se­ket érin­tő kismonográfiájának3 ve­zér­gon­do­la­tát, amely sze­rint a Tra­gé­dia esz­mei, mű­vé­szi, for­mai ér­tel­me­zé­se kö­rül dí­vó vi­ták je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ták a Tra­gé­dia szín­pa­di vál­to­za­ta­it, ak­kor a fel­tett kér­dés­re He­ve­si Sán­dor gon­do­la­ta­i­val egyet­ért­ve fe­lel­he­tünk: van és lesz Ma­dách-rej­tély, „ame­lyet so­ha­sem fo­gunk tel­je­sen ki­ta­nul­ni”, ám min­dig gaz­da­god­ni fo­gunk ál­ta­la.
A Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sa Paulay Ede ne­vé­hez fű­ző­dik. A Nem­ze­ti Szín­ház egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja és ren­de­ző­je 1883-ban vit­te szín­re a da­ra­bot. Da­col­nia kel­lett az el­len­té­tes né­ze­tek­kel, elő­í­té­le­tek­kel (könyv­drá­ma nem al­kal­mas szín­pa­di be­mu­ta­tás­ra, pes­­szi­mis­ta stb.). „Persze… ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­sé­ges ál­lás­fog­la­lás­ról és an­nak a szín­pa­don va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ről nem le­he­tett szó” – szö­ge­zi le töb­bek kö­zött Ma­gyar Bá­lint a be­mu­ta­tó­val kapcsolatban.4 Paulay Ede úgy ol­dot­ta meg ezt a ne­héz fel­ada­tot, hogy mi­nél ke­ve­sebb el­len­sé­ges­ke­dés­re ad­jon okot. Igye­ke­zett min­dent el­há­rí­ta­ni az út­ból, ami át­hág­ha­tat­lan ne­héz­sé­get oko­zott vol­na. Meg­rö­vi­dí­tet­te a da­ra­bot, bi­zo­nyos ré­sze­ket ös­­sze­vont, má­so­kat vi­szont ki­ha­gyott. Ki­hagy­ta pl. az űr­je­le­ne­tet, ös­­sze­von­ta a Kep­ler-je­le­ne­te­ket. Ki­ha­gyott né­hány ké­nyes­nek tű­nő részt: a ró­mai szín­ből Cluvia da­lát, mely­ben „bor­dély­ház­ról” éne­kel, a lon­do­ni kép­ből a „kéjhölgy”-jelenetet, s át­szer­kesz­tet­te a lon­do­ni színt. Ki­emel­te vi­szont a Mar­seil­laise­-t, ame­lyet az Ope­ra kó­ru­sa adott elő. Paulay Ede vál­lal­ko­zá­sát si­ker ko­ro­náz­ta. Már ma­ga a tény, hogy drá­ma­iro­dal­munk e gyöngy­sze­me szín­pad­ra ke­rült, si­ker­ként köny­vel­he­tő el. Paulay Ede vi­szont töb­bet ért el. Az em­ber tra­gé­di­á­ja kas­­sza­si­ker lett. A Nem­ze­ti Szín­há­zon kí­vül még ti­zen­egy vi­dé­ki szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra. Az ős­be­mu­ta­tó­nak kö­szön­he­tő­en a Tra­gé­dia kül­föl­di szín­pad­ok­ra is el­ju­tott (Ham­burg, Bécs, Prá­ga, Ber­lin stb.).
Paulay utó­da­i­ra várt az a fel­adat, hogy a ren­de­zők a szín­re­vi­telt tö­ké­le­te­sít­sék, va­la­mi új­jal gaz­da­gít­sák. Az egyes ké­sőb­bi fel­újí­tá­sok – Fes­te­tics An­dor (1897), Som­ló Sán­dor (1900), Tóth Im­re (1905) – a ren­de­zés te­rén sem­mi újat sem hoz­tak. Egy te­het­sé­ges utód azon­ban még­is meg­je­lent: He­ve­si Sán­dor.
He­ve­si Sán­dor elő­ször 1908-ban ren­dez­te a Tra­gé­di­át a Nép­szín­ház Víg­ope­ra szín­pa­dán. Az olyan tí­pu­sú ren­de­zők kö­zé tar­to­zott, mint azt Ma­gyar Bá­lint meg­jegy­zi, „aki akart és tu­dott újat ad­ni né­ző­nek és közönségnek”.5 Ren­de­zői el­kép­ze­lé­sét He­ve­si Sán­dor az Ale­xan­der Ber­nát ál­tal ki­adott, ma­gya­rá­za­tok­kal el­lá­tott Tra­gé­dia ki­adá­sá­ra ala­poz­ta. Sok öt­le­tet me­rí­tett Ale­xan­der magyarázataiból.6 „A tra­gé­dia szín­pa­di struk­tú­rá­já­ban ér­vé­nye­sí­tet­te a mű ta­go­lá­sá­nak Ale­xan­der­től fel­vá­zolt rend­kí­vül vi­lá­gos sé­má­ját, meg­va­ló­sí­tot­ta az el­len­té­tes tar­tal­mú je­le­ne­tek szo­ro­sabb kap­cso­ló­dá­sát az elő­adás­ban, va­la­mint Ádám öre­ge­dé­sé­nek gon­do­la­tát a tör­té­nel­mi szí­nek­ben” – jegy­zi meg a ren­de­zés­sel kap­cso­lat­ban Staud Géza.7 A Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak jel­le­gét eb­ben az eset­ben nagy­ban meg­ha­tá­roz­ták a dísz­le­tek. Az elő­adás­hoz az Eszterházy Mik­lós ál­tal ké­szít­te­tett dísz­le­te­ket hasz­nál­ták fel, ame­lyek ere­de­ti­leg az 1892-es bé­csi elő­adás­ra ké­szül­tek. A re­vü­sze­rű tör­té­nel­mi tab­lók a meiningenizmus stí­lu­sát kép­vi­sel­ték, s így a né­zők – He­ve­si el­kép­ze­lé­sei el­le­né­re – egy meinigeni ha­tá­sú elő­adást lát­hat­tak. (A meiningenizmus II. György meiningeni her­ceg [1826–1914] és ud­va­ri szín­tár­su­la­ta ál­tal meg­va­ló­sí­tott szín­há­zi re­for­mok és mű­vé­szi tö­rek­vé­sek ös­­sze­fog­la­ló el­ne­ve­zé­se.)
He­ve­si Sán­dort 1922-ben a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki. Az új hely­zet­ben ked­ve­ző al­ka­lom nyílt a Tra­gé­dia má­sod­szo­ri meg­ren­de­zé­sé­re. Az 1908-as elő­adás­tól el­té­rő­en az 1923-as fel­újí­tás­ban nem sze­re­pel a Mar­seil­laise. Ez az el­ha­tá­ro­zás az ak­ko­ri ked­ve­zőt­len po­li­ti­kai lég­kör­rel ma­gya­ráz­ha­tó. Paulayval el­len­tét­ben He­ve­si azon­ban fon­tos­nak tar­tot­ta az űr­je­le­ne­tet. El­is­me­ri ugyan, hogy szín­pa­di­lag ne­héz meg­ol­da­ni, de itt nem a dísz­let a fon­tos, ha­nem Ádám és Lu­ci­fer pár­be­szé­de és a Föld szel­le­mé­nek meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­it ő ma­ga így ma­gya­ráz­za: „az egész szín­pa­di be­ál­lí­tás­nak szim­bo­li­kus­nak kell len­ni, egyút­tal álom­sze­rű­nek, mert hi­szen Ádám majd­nem min­den kép vé­gén fel­éb­red vagy leg­alább­is föl­esz­mél… Az új Em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát nem egyes kor­ké­pek so­ro­za­tá­ból, ha­nem Ádám lel­ké­ből, ál­má­ból és ví­zi­ó­i­ból épí­ti fel a szín­pa­di ke­re­tet, s ab­ból szer­kesz­ti meg az egyes jeleneteket.”8 He­ve­si ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját te­hát a Tra­gé­dia ví­zi­ó­sze­rű fel­fo­gá­sa és a szim­bo­li­kus dísz­le­tek al­kal­ma­zá­sa je­len­tet­te.
A ren­de­zés­ről el­is­me­rő­en szól a kri­ti­ka is. Ki­eme­li He­ve­si be­ál­lí­tá­sát, mond­ván, hogy nem a tör­té­nel­mi hű­sé­get és re­a­li­tást húz­za alá a vál­to­zó ké­pek so­ro­za­tá­ban, ha­nem a drá­mát, a tra­gé­di­át, az em­be­rért fo­lyó har­cot hang­sú­lyoz­za, amely az ég­ből in­dul az Úr és Lu­ci­fer kö­zött, s amely át­fű­ti, él­te­ti és szo­ros egés­­szé sű­rí­ti a ti­zen­öt színt.9
Nagy vá­ra­ko­zás előz­te meg He­ve­si Sán­dor 1926-os ren­de­zé­sét is. Ez­út­tal Az em­ber tra­gé­di­á­ját misz­té­ri­um­ként fog­ta fel. A misz­té­ri­um-for­ma elő­re­lé­pést je­len­tett a Tra­gé­dia ren­de­zé­sé­ben, de csak egy for­má­ja lett vol­na. He­ve­si azon­ban nem tu­dott túl­jut­ni ezen a for­mán.
A har­min­cas évek­ben Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­adá­sa­i­ban, ren­de­zé­se­i­ben szin­te sem­mi újat nem fe­dez­he­tünk fel. Hont Fe­renc kez­de­mé­nye­zé­sé­re 1931-ben meg­ren­dez­ték a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­ko­kat. En­nek ke­re­tén be­lül mu­tat­ták be Sze­ge­den 1933-ban a Tra­gé­di­át Hont Fe­renc és Buday György dísz­le­te­i­vel. A Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1937 őszén ke­rült sor is­mét a Tra­gé­dia fel­újí­tá­sá­ra. Ez a be­mu­ta­tó azon­ban a ham­bur­gi ren­de­zés (Né­meth An­tal mun­ká­ja) meg­is­mét­lé­se, az 1941-es fel­újí­tás pe­dig a ko­ráb­bi frank­fur­ti ren­de­zés is­mét­lé­se volt. Eb­ből a kor­szak­ból meg­em­lít­he­tünk egy ér­de­kes vál­lal­ko­zást is. Né­meth An­tal 1939-ben a Nem­ze­ti Ka­ma­ra­szín­ház kis szín­pa­dán mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át, ki­re­keszt­ve be­lő­le a lát­vá­nyos ele­me­ket és ér­vény­re jut­tat­va a szö­veg köl­tői szép­sé­ge­it. A ké­sőb­bi ren­de­zé­si ér­tel­me­zé­sek kö­ré­ben ez a kí­sér­let in­kább csak ér­de­kes­ség­nek szá­mí­tott.
A Tra­gé­dia kö­rül vi­ták, „esz­mei tisz­tá­zá­sok”, új­já­ér­té­ke­lé­sek a há­bo­rú utá­ni idő­szak­ban is ha­tot­tak a mű szín­pa­di pá­lya­fu­tás­ára. Mi­vel ez a kor­szak még ele­ve­nen él ben­nünk, sok min­den­re em­lé­ke­zünk, vis­­sza tud­juk idéz­ni a tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis ese­mé­nye­ket, csak né­hány fon­to­sabb dol­got eme­lünk ki. Az em­ber tra­gé­di­á­ját 1947-ben újí­tot­ták fel a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Nem sok­kal ké­sőbb, 1948 ele­jén le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról, s a kö­vet­ke­ző elő­adás­ra csak hét év múl­va ke­rült sor. A Tra­gé­dia kor­sze­rű át­ér­té­ke­lé­sé­nek igye­ke­ze­te több mérv­adó, sar­ka­la­tos kér­dés tisz­tá­zá­sá­nak igé­nyét ve­tet­te fel. Fel­me­rült pes­­szi­mis­ta vol­ta, fel­me­rül­tek He­ve­si misz­té­ri­um-sze­rű fel­fo­gá­sá­nak a kö­zön­ség­ben élő em­lé­kei, fel­me­rült az egyén és a tö­meg vi­szo­nyá­nak, a fa­lansz­ter-je­le­net fél­re­ma­gya­rá­zá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge stb. A hi­va­ta­los kul­túr­po­li­ti­ka a kér­dé­sek meg­ol­dá­sa he­lyett a mű­vet szo­rí­tot­ta a hát­tér­be. A mű­vet kö­rül­ve­vő hall­ga­tást Waldapfel Jó­zsef ta­nul­má­nya tör­te meg. Waldapfel a Tra­gé­dia esz­mei tisz­tá­zá­sát sür­get­ve ta­nul­má­nyá­ban ki­tér a leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb ré­szek­re, s a mű pes­­szi­miz­mu­sát Lu­ci­fer alak­ján ke­resz­tül cá­fol­ja meg stb.10 Az aka­dé­mi­ai elő­adás nyo­mán sor­ra je­len­tek meg ta­nul­má­nyok a Tra­gé­di­á­ról: Hermann Ist­ván­tól, Sőtér Ist­ván­tól, Barta Já­nos­tól, Hor­váth Kár­oly­tól stb. A Ma­dách-ku­ta­tást leg­in­kább Barta Já­nos, Sőtér Ist­ván és Hor­váth Kár­oly ös­­szeg­ző mű­vei len­dí­tet­ték elő­re, ké­sőbb pe­dig a Ma­dách-cen­te­ná­ri­um ide­jén (1964) meg­je­lent mun­kák, me­lyek nem­csak a ma­gyar, ha­nem a kül­föl­di szak­em­be­rek ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it is ös­­sze­gez­ték. Az aka­dé­mi­ai vi­tát kö­ve­tő­en a Nem­ze­ti Szín­ház­ban új­ból mű­sor­ra tűz­ték a Tra­gé­di­át. A szín­ház há­rom ve­ze­tő­je, Ma­jor Ta­más, Gel­lért End­re és Már­ton End­re vál­lal­ta a ren­de­zést. Át­vizs­gál­ták az ad­di­gi elő­adá­sok ren­de­ző­pél­dá­nya­it, meg­vizs­gál­ták a hú­zá­so­kat, s ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a drá­má­ból egyet­len ér­té­kes gon­do­lat se ves­­szen el. Új­ra­ér­tel­mez­ték Ádám és Lu­ci­fer vi­szo­nyát, si­ke­re­sen hang­sú­lyoz­ták azt a gon­do­la­tot is, hogy Ádám nem te­he­tet­len já­ték­szer Lu­ci­fer ke­zé­ben, ha­nem egyen­ran­gú el­len­fe­le, aki nem hagy­ja ma­gát el­ti­por­ni.
A be­mu­ta­tó ha­tal­mas si­kert ara­tott mind a kri­ti­ka, mind a kö­zön­ség kö­ré­ben. A si­ker­hez hoz­zá­já­rult az is, hogy a Paulay-féle ren­de­zés­sel el­len­tét­ben, ahol az im­po­záns szín­pad­kép do­mi­nált, és a da­rab ér­tel­me­zé­se hát­tér­be szo­rult, a mos­ta­ni elő­adás ese­té­ben for­dí­tott volt a hely­zet, a da­rab ér­tel­me­zé­se kap­ta a fő hang­súlyt, és hát­tér­be szo­rult a szín­pa­di ki­vi­tel, a dísz­le­tek kér­dé­se. De még min­dig nem dőlt el a mű sor­sa. 1955 már­ci­u­sá­ban az az uta­sí­tás ér­ke­zett, hogy a da­ra­bot csak he­ti egy al­ka­lom­mal le­het be­mu­tat­ni. A ki­éle­zett, ne­he­zen át­te­kint­he­tő po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi lég­kör, a frak­ci­ók­ra bom­lott párt­ve­ze­tő­ség, az egyik ol­da­lon a Rá­ko­si kö­ré cso­por­to­su­ló dogmatisták, a má­si­kon a Nagy Im­re kö­ré cso­por­to­su­ló antidogmatikusok klikk­je bom­lasz­tó­an ha­tott a köz­gon­dol­ko­dás­ra. Az ide­o­ló­gi­ai, po­li­ti­kai, esz­mei csa­tá­ro­zá­sok kö­ze­pet­te az új­sá­gok­ban olyan jel­le­gű cik­kek is kezd­tek meg­je­len­ni, ame­lyek ve­szé­lyez­tet­ték a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it is. Ezek kö­zé tar­to­zik Luk­ács György sze­ren­csét­le­nül idő­zí­tett cikke,11 mely­nek kö­zép­pont­já­ba Ma­dách mű­vé­nek el­lent­mon­dá­sa­it, vi­lág­né­ze­ti korlátait ál­lít­ja. A cikk ha­tá­sá­ra a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it szü­ne­tel­tet­ték. Köz­vet­le­nül az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek előt­ti új szín­re­vi­te­le kap­csán töb­bek kö­zött Ve­res Pé­ter ve­szi vé­del­mé­be a Tra­gé­di­át. A pes­­szi­miz­mus–op­ti­miz­mus pár­hu­za­mot „filozóf-blöffnek” ne­ve­zi; sze­rin­te Ma­dách nem pes­­szi­mis­ta, ha­nem re­a­lis­ta. Az exentrikus, dog­ma­ti­kus szel­le­mi­sé­gű kri­ti­ká­kat Ré­vai Jó­zsef ta­nul­má­nya te­tő­zi be.12 Ré­vai sor­ra ve­szi a mű há­rom ké­nyes ele­mét, a pes­­szi­miz­must, a nép sze­re­pét, a fa­lansz­ter be­mu­ta­tá­sát, és mind­há­rom­ban el­ma­rasz­tal­ja a mű­vet.
A Tra­gé­dia pá­lya­fu­tá­sá­ban je­len­tős ál­lo­más a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok. Itt 1960-ban sor ke­rül a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra. A ren­de­ző most is Ma­jor Ta­más, s a da­rab itt is si­kert arat. Az­óta több­ször is sze­re­pelt a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­so­rán, sőt pom­pá­za­tos dísz­be­mu­ta­tó­já­vá vált ezek­nek a já­té­kok­nak. A Nem­ze­ti Szín­ház is a Tra­gé­dia ott­ho­ná­vá vált, ahol több fel­újí­tá­sa is volt. Újabb és újabb nem­ze­dé­kek, ren­de­zők, szí­né­szek kí­sér­le­tez­tek, ho­gyan le­het­ne Ma­dách Tra­gé­di­á­ját még ki­fe­je­zőb­bé, ha­tá­so­sab­bá ten­ni. S ma va­la­hogy úgy ál­lunk ez­zel a kér­dés­sel kap­cso­lat­ban, hogy min­den kö­vet­ke­ző fel­újí­tá­sá­ból, ren­de­zés­től va­la­mi újat, job­bat, tö­ké­le­te­seb­bet vá­runk. Idéz­tük He­ve­si Sán­dort: „ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges elő­adá­sa.” Re­mél­he­tő­leg egy­szer ezt is meg­ér­jük.
A Paulay-féle ren­de­zést kö­ve­tő­en a Tra­gé­dia egyik kül­föl­di be­mu­ta­tó­já­ra Bécs­ben ke­rült sor. A bé­csi Szín­há­zi Vi­lág­ki­ál­lí­tás ke­re­tén be­lül a ham­bur­gi Stadttheater mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át 1892. jú­ni­us 18-a és jú­li­us 3-a kö­zött. A be­mu­ta­tón részt vett a cseh Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­ja, F. A. Šubert is, aki­re nagy ha­tást tett a da­rab.
F. A. Šuberttől füg­get­le­nül Jaroslav Vrchlický, a nagy cseh köl­tő már 1886-ban ér­dek­lő­dött Ma­dách Tra­gé­di­á­ja iránt, mi­u­tán ke­zé­be ke­rült Fischer Sán­dor né­met nyel­vű for­dí­tá­sa. Vrchlický fel­is­mer­te, mi­lyen nagy­sza­bá­sú, „me­rész kon­cep­ci­ó­jú” mű­ről van szó. Hat év­vel ké­sőbb František Brábek se­gít­sé­gé­vel le­for­dí­tot­ta a Tra­gé­di­át, amely a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­ta­tó­já­nak alap­já­ul szol­gált. A Tra­gé­dia prá­gai ős­be­mu­ta­tó­ja 1892. jú­li­us 23-án volt. A for­dí­tás a né­met nyel­vű szö­veg alap­ján ké­szült. Vrchlický jól tu­dott né­me­tül, azért va­ló­szí­nű, hogy az egész for­dí­tás az ő mun­ká­ja, és František Brábek csak el­len­őriz­te azt. Ezt a fel­té­te­le­zést alá­tá­maszt­ja az a tény is, hogy az 1893-ban meg­je­lent Brábek-fordításnak csak né­hány so­ra egye­zik az 1892-es for­dí­tás­sal. Ezt a fel­te­vést iga­zol­ja Rá­kos Pé­ter és Radó György ku­ta­tá­sa is. A Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi vissz­hang­ját elő­ször Rá­kos Pé­ter fog­lal­ta ös­­sze az Ada­lé­kok Az em­ber tra­gé­di­á­ja cseh­or­szá­gi vissz­hang­já­hoz cí­mű tanulmányában.13 Radó György ös­­sze­ve­tet­te a Vrchlický-féle cseh for­dí­tást a Dóczi-féle né­met for­dí­tás­sal, és sok ha­son­ló­sá­got ta­lált kö­zöt­tük. Ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az 1892-es cseh for­dí­tás a né­met alap­ján ké­szült.
Már a né­met szö­veg is erő­sen cen­zú­rá­zott volt, a Prá­gá­ban elő­adás­ra ke­rü­lő szö­ve­get pe­dig még job­ban meg­rö­vi­dí­tet­ték. Éva sze­re­pé­ből (II. szín) ki­ma­radt a „Még­is ke­gyet­len a mi al­ko­tónk” fel­ki­ál­tás, a ró­mai szín­ből az a rész, ami­kor Pé­ter apos­tol meg­ke­resz­te­li a hal­dok­ló Hip­pi­át. Az egy­há­zat bí­rá­ló kons­tan­ti­ná­po­lyi je­le­ne­tet szin­te tel­je­sen el­tor­zí­tot­ták, ki­ma­radt Tankréd fel­há­bo­ro­dá­sa az ár­tat­la­nok le­gyil­ko­lá­sán és a pát­ri­ár­ka vá­la­sza. Az el­ső prá­gai szín ele­jé­ről ki­ma­radt az ink­vi­zí­ci­ót os­to­ro­zó pár­be­széd, tö­röl­ték Kep­ler és Ru­dolf csá­szár pár­be­szé­dé­ből a Kep­ler any­já­ra vo­nat­ko­zó so­ro­kat. Igen meg­cson­kí­tott for­má­ban ke­rült szín­re a lon­do­ni szín is. Ki­tö­röl­ték még azt is, hogy az úr meg­sze­mé­lye­sí­tő­je lát­ha­tat­lan ma­rad, s az il­len­dő­ség ha­tá­ra­in be­lül ma­rad­tak a he­té­rá­kat ját­szó szí­nész­nők jel­me­zei is. Tel­je­sen ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín. A prá­gai színt Paulayhoz ha­son­ló­an itt is egy­be­von­ták a pá­ri­zsi szín elé, s mi­vel a lon­do­ni szín ki­ma­radt, a for­ra­da­lom után a fa­lansz­ter kö­vet­ke­zett.
A da­rab ilyen meg­nyir­bált, „ste­ri­li­zált” for­má­ban is ha­tal­mas si­kert ara­tott a kö­zön­ség kö­ré­ben. Ez azon­ban nem an­­nyi­ra a mű esz­me­i­sé­gé­nek, mint in­kább az im­po­záns, lát­vá­nyos dísz­le­tek­nek volt kö­szön­he­tő. A dísz­le­te­ket, ame­lyek Eszterházy her­ceg költ­sé­gén ké­szül­tek a bé­csi Hoftheater dísz­let­fes­tő­i­nél, a prá­gai szín­ház­nak is köl­csön­ad­ták.
A be­mu­ta­tó­nak ha­tal­mas saj­tó­vissz­hang­ja volt. Min­den je­len­tő­sebb prá­gai lap be­szá­molt ró­la. A Národní listy kri­ti­ku­sa (Josef Kuffner) sze­rint a kül­ső­sé­gek el­von­ják a fi­gyel­met a lé­nyeg­ről, és a da­rab meg nem ér­té­se ké­te­lye­ket szül, de ezek ar­ra kész­tet­nek, hogy a könyv után nyúl­ja­nak a né­zők. A leg­na­gyobb si­kert a Mar­seil­laise aratta.14 A Národní po­li­ti­ka cí­mű füg­get­len na­pi­lap „or” jel­zé­sű kri­ti­ku­sa (Jan Morávek) saj­nál­ja, hogy a Tra­gé­dia meg­cson­kí­tot­tan ke­rült szín­pad­ra. A da­ra­bot Comenius A vi­lág út­vesz­tő­je és a szív pa­ra­di­cso­ma (Labyrinth svìta a ráj srdce) cí­mű mű­vé­hez ha­son­lít­ja. A Svìtozor cí­mű lap bí­rá­ló­ja sze­rint a szín­ház re­per­to­ár­ja egy ér­té­kes da­rab­bal gaz­da­go­dott, s nagy kár, hogy a da­rab­ból ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi, a má­so­dik prá­gai és a lon­do­ni szín.15 Az ócseh párt na­pi­lap­já­ban, a Hlas národában ma­ga Vrchlický kö­zölt cik­ket az elő­adás­ról. A Tra­gé­dia in­kább könyv­be va­ló, mint szín­pad­ra – szö­ge­zi le. A szín­pa­don a „köl­tői és fi­lo­zó­fi­ai rész szük­ség­sze­rű­en hát­tér­be fog szo­rul­ni”. Az el­ső há­rom kép a né­ző­ket hi­de­gen hagy­ta, csak az Ádám ál­mát áb­rá­zo­ló ké­pek kezd­tek hat­ni. A leg­na­gyobb ha­tást a fran­cia for­ra­dal­mi je­le­net vál­tot­ta ki. El­is­me­rés­sel szól a szí­né­szek ala­kí­tá­sá­ról, di­csé­ri az Ádá­mot ala­kí­tó Seifertet, mél­tat­ja Bittnerová szí­nes és sok­ol­da­lú Évá­ját, Bittner szel­le­mes és kis­sé gú­nyos Luciferét.16
Ezek­ből a rö­vid­re sza­bott ér­té­ke­lé­sek­ből is ki­tű­nik, hogy a Tra­gé­dia si­kert ara­tott, sőt a kül­föl­di elő­adá­sok kö­zül ta­lán ép­pen a prá­gai be­mu­ta­tó ér­te el a leg­na­gyobb si­kert. A Marsellaise-jelenetnél min­dig ki­sebb tün­te­té­sek mu­tat­koz­tak, de az ok­tó­ber 3-i elő­adá­son ez fel­tű­nőb­ben zaj­lott le. Ez elég volt ah­hoz, hogy Prá­ga rend­őr­igaz­ga­tó­ja meg­tilt­sa a da­rab to­váb­bi be­mu­ta­tá­sát. A szín­ház igaz­ga­tó­sá­ga ér­vény­te­le­ní­te­ni akar­ta a dön­tést, de nem akart le­mon­da­ni a be­vé­tel­ről. Thun gróf, aki az ak­ko­ri prá­gai hely­tar­tó volt, rá akar­ta bír­ni a bé­csi bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, hogy tel­je­sen szün­tes­sék be a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it. Taaffe mi­nisz­ter­el­nök vi­szont az ak­ko­ri vál­sá­gos po­li­ti­kai hely­zet­ben nem akart a köz­vé­le­mény el­len cse­le­ked­ni. Ezért azt ta­ná­csol­ja a prá­gai hely­tar­tó­nak, hogy von­ja vis­­sza a ti­lal­mat az­zal a ki­kö­tés­sel, hogy a da­rab­ból ik­tas­sák ki a ké­nyes for­ra­dal­mi je­le­ne­tet. A hely­tar­tó azon­ban a kö­vet­ke­ző le­ve­let kap­ta a prá­gai rend­őr­ka­pi­tány­ság­tól:
„Cs. és k. rend­őr­ka­pi­tány­ság, Prá­ga.
Nr. 13415.
Exellenciád! Bi­zal­mas ér­te­sü­lés alap­ján alá­za­to­san bá­tor­ko­dom ma­gas tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy a ra­di­ká­lis cseh di­ák­ság kö­ré­ben az úgy­ne­ve­zett ha­la­dó di­ák­frak­ció agi­tá­ci­ót foly­tat oly irány­ban, hogy »Az em­bert tragédiája« cí­mű szín­mű eset­le­ges újabb, át­do­go­zott vál­to­zat­ban va­ló elő­adá­sa al­kal­má­val, ne­ve­ze­te­sen ab­ban az eset­ben, ha a »Párizs « cí­mű ké­pet és a »Marseillaise«-t ki­hagy­ják, a cseh Nem­ze­ti Szín­ház­ban bot­rányt pro­vo­kál­jon, és a szín­ház igaz­ga­tó­sá­gát ki­fü­tyül­jék.
Prá­ga 1892. de­cem­ber 5-én”17
Ezt a tényt a hely­tar­tó hí­rül ad­ta Bécs­be, Taaffe pe­dig ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az en­ge­délyt, s a da­ra­bot le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról.
Ti­zen­két év­vel ké­sőbb, 1904. jú­ni­us 10-én ke­rült sor Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak újabb prá­gai fel­újí­tá­sá­ra. A ze­nét F. Picka, a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház kar­na­gya kom­po­nál­ta. A ró­mai és lon­do­ni szín ba­lett-be­té­tek­kel bő­vült, s meg­kur­tít­va bár, de szín­re ke­rült a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín is.
A si­ker még az 1899-es di­a­dalt is fe­lül­múl­ta. „Sor ke­rült Az em­ber tra­gé­di­á­já­ra, amely­nek más kas­­sza­da­rab­ok­kal szem­ben az az elő­nye, hogy egyút­tal óri­á­si köl­tői al­ko­tás is” – ír­ja a Divadelné listy.18 A Národní po­li­ti­ka kri­ti­ku­sa (Matìj A. Šimáèek ) di­csé­ri az elő­adást, amely im­po­zán­sabb, mint a ti­zen­két év­vel előt­ti. Hi­bá­nak tart­ja vi­szont, hogy a lon­do­ni je­le­ne­tet meg­rö­vi­dí­tet­ték, a for­ra­dal­mi je­le­ne­tet pe­dig úgy mó­do­sí­tot­ták, hogy nem ér­vé­nye­sül ben­ne a tö­meg hatása.19 A Èas bí­rá­ló­ja sze­rint a tör­té­nel­mi szí­nek sab­lo­no­sak, Ádám pe­dig nem cse­lek­vő sze­mély, ha­nem „tét­len szem­lé­lő­je” az eseményeknek.20 Siklóssy Lász­ló a Va­sár­na­pi Új­ság­ban kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Az­zal kez­di, hogy a ma­gya­rok fi­gye­lem­mel kö­ve­tik a szom­széd és a vi­lág né­pe­i­nek iro­dal­mát, de ez nem mond­ha­tó el for­dít­va. Ki­vé­telt ké­pez a cseh nem­zet, amely fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a ma­gyar iro­dal­mat. En­nek bi­zo­nyí­té­ka az 1892-es Tra­gé­dia-elő­adás is, és ter­mé­sze­te­sen ez a mos­ta­ni is. Siklóssy el­is­me­rő­en szól Jaroslav Vrchlický és František Brábek mun­ká­já­ról, és rö­vid élet­raj­zu­kat is köz­li az újságban.21
Az 1904-es nyá­ri évad­ban hu­szon­egy­szer sze­re­pelt a Tra­gé­dia a Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán. 1904 vé­gén vet­ték le a da­ra­bot, mert a dísz­let a brünni szín­ház­ba ke­rült, ahol 1905 ele­jén mu­tat­ták be a da­ra­bot. In­nen a dísz­let és a Tra­gé­dia Plzeòbe (Pilsen) ván­do­rolt, ahol ez volt az el­ső ma­gyar da­rab, amely szín­re ke­rült. 1905-ben is­mét Prá­gá­ba, a Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak a szín­he­lyé­re.
A prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház szín­lap­ján még egy­szer ol­vas­ha­tó Ma­dách Im­re ne­ve. 1909-ben ugyan­is is­mét fel­újí­tot­ták a da­ra­bot. A Tra­gé­di­át ren­de­ző J. Kvapil „ugyan­azt a mód­szert vá­lasz­tot­ta – ír­ja er­ről Rá­kos Pé­ter –, amel­­lyel eb­ben az idő­ben Shakes­peare­-da­ra­bo­kat ren­de­zett: tel­je­sen, szin­te sé­ma­sze­rű­en egy­sze­rű szín­pad, kis­sé meg­emel­ve, s a szo­kott­nál jó­val ki­sebb te­rü­le­tű, mi­ni­má­lis dísz­le­te­zés, min­den fel­tű­nő de­ko­ra­tív elem ke­rü­lé­se. Két­ség­te­le­nül olyan meg­ol­dás, amely a nagy igé­nyű da­ra­bok­nak ked­vez: elő­tér­be he­lye­zi, ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di a gon­do­la­ti tartalmat.”22
A po­li­ti­kai lég­kör azon­ban nem ked­ve­zett a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­nak. A Mo­nar­chi­án be­lül ki­éle­ződ­tek a nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek (Apponyi ma­gya­ro­sí­tó ren­del­ke­zé­sei stb.), s ez a da­rab meg­íté­lé­se­kor is fel­szín­re ke­rült. A da­rab a ti­ze­dik elő­adá­sig ju­tott el, az­tán le­vet­ték a Nem­ze­ti Szín­ház mű­so­rá­ról.
A Tra­gé­dia azon­ban nem vett vég­le­ges bú­csút a cseh szín­pad­ok­tól. A Mladé Slovensko 1922-ben egy hírt kö­zöl, amely sze­rint a Tyl Szín­ház bi­zo­nyos tör­lé­sek­kel szín­re vit­te Az em­ber tra­gé­di­á­ját. Majd így foly­tat­ja: „Más­kü­lön­ben csak di­csér­ni le­het azt az igye­ke­ze­tet, hogy ez az elő­vá­ro­si szín­pad, amely­nek re­per­to­ár­já­ban víg­já­ték­ok van­nak, elő­ad­ta ezt a tra­gé­di­át, amely di­cső­sé­get ho­zott a ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra kül­föld­ön is.”23
A szín­há­za­kon kí­vül a prá­gai rá­di­ó­ban is be­mu­tat­ták a Tra­gé­di­át 1931 ja­nu­ár­já­ban dr. Miloš Kareš ren­de­zé­sé­ben, ezt 1936. no­vem­ber 2-án meg­is­mé­tel­ték.
A má­so­dik há­bo­rú után a Tra­gé­dia nem sze­re­pel a cseh szín­há­zak mű­so­rán, bár – te­kin­tet­tel a fej­lett cseh­or­szá­gi szín­há­zi kul­tú­rá­ra – ez sincs ki­zár­va. Jaroslav Vrchlický és František Brábek után a Tra­gé­di­á­nak újabb, mo­dern cseh for­dí­tá­sa ké­szült el. A mű for­dí­tói, Kamil Bednáø és Ladislav Hradský jó is­me­rői és ki­vá­ló for­dí­tói a ma­gyar irodalomnak.24 1964-ben az Új Szó egy ér­de­kes vál­lal­ko­zás­ról ad hírt. Milan Friedl, a cseh Ze­ne­szín­ház ren­de­ző­je, a Ze­ne­szín­ház kon­cep­ci­ó­ja sze­rint dol­goz­ta át a da­ra­bot. Így nyi­lat­ko­zott el­kép­ze­lé­se­i­ről: „Ki­vá­lasz­tot­tam a mű egyes át­fo­gó ré­sze­it: Ádám, Éva, Lu­ci­fer és az Úr el­mél­ke­dé­se­it, a ki­sebb ré­sze­ket a na­gyob­bak­hoz kap­csol­tam, az­zal a szán­dék­kal, hogy ki­dom­bo­rod­jon azok­nak az erők­nek a har­ca, ame­lye­ket a drá­ma fő alak­jai szim­bo­li­zál­nak.”
Az em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát meg­hó­dí­tot­ta a cseh szín­pa­do­kat is. A kö­zön­ség elé elég­gé meg­cson­kí­tott ál­la­pot­ban ke­rült, s az nem mé­lyed­he­tett el, nem él­vez­het­te Ma­dách szi­por­ká­zó gon­do­la­ta­it. Iga­zat ad­ha­tunk Rá­kos Pé­ter­nek, hogy a Tra­gé­dia „el­ső­sor­ban mint lát­vá­nyos­ság arat­ta ha­tal­mas si­ke­re­it”. Iga­za van Rá­kos Pé­ter­nek ab­ban is, hogy la­i­ku­sok és szak­em­be­rek egy­aránt meg­ér­tet­ték, hogy ko­moly, nagy­igé­nyű al­ko­tás­sal ál­la­nak szem­ben, s a Tra­gé­dia ál­tal meg­nőtt előt­tük a ma­gyar iro­da­lom te­kin­té­lye is. S vé­gül iga­zat kell ad­nunk ne­ki ab­ban is, hogy a Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi si­ke­re nagy nye­re­sé­ge a ma­gyar–cseh kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok­nak.
Az 1883-as Pauly fé­le ren­de­zés meg­hó­dí­tot­ta a Tra­gé­dia szá­má­ra a kül­föl­di szín­pa­do­kat is. Sor­ra je­len­tek meg a mű ide­gen nyel­vű for­dí­tá­sai és szín­pa­di be­mu­ta­tá­sai. Más szláv nyel­vek­hez is vi­szo­nyít­va, vi­szony­lag ké­sőn, 1905-ben je­le­nik meg Az em­ber tra­gé­di­á­ja P. O. Hviezdoslav for­dí­tá­sá­ban szlo­vák nyel­ven is.25 A szín­há­zi be­mu­ta­tó­ra azon­ban csak húsz év­vel ké­sőbb, 1925. no­vem­ber 21-én ke­rült sor Kas­sán, ahol a Ke­let-szlo­vá­ki­ai Nem­ze­ti Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A szín­ház lap­ja, a Za oponou be­szá­mo­ló­já­ból ar­ról ér­te­sü­lünk, hogy már az el­múlt évad­ban (1924–1925) mű­sor­ra akar­ták tűz­ni a da­ra­bot František Brábek cseh nyel­vű for­dí­tá­sá­ban. A kri­ti­kus a da­rab ter­je­del­mé­re is ki­tér. El­is­me­ri, hogy a da­rab hos­­szú, és rö­vi­dí­tés­re szo­rul. Ál­ta­lá­ban a II. prá­gai színt, a lon­do­ni színt és az űrje­le­ne­tet szok­ták ki­hagy­ni, de a kas­sai ren­de­zés nem élt ez­zel a le­he­tő­ség­gel, és ezért a ke­vés­bé fon­tos ré­sze­ket rö­vi­dí­tet­ték le.26 A Slovenský východ kri­ti­ku­sa el­is­me­rés­sel szól ar­ról, hogy a szín­ház, nem sok­kal a szín­ház meg­ala­ku­lá­sa után, mű­so­rá­ra tűz­te a Tra­gé­di­át, azt a mű­vet, amely­nek ki­emel­ke­dő he­lye van a vi­lág drá­ma­iro­dal­má­ban. A ren­de­ző­nek az egyip­to­mi, kons­tan­ti­ná­po­lyi színt, az ég­ben és a pa­ra­di­csom­ban le­ját­szó­dó je­le­ne­te­ket si­ke­rült a leg­job­ban meg­ol­da­nia. Ki­fo­gá­sol­ja vi­szont a szín­há­zi elő­adás hos­­szát (4 óra), és el­ma­rasz­tal­ja a sze­rep­lők be­széd­tech­ni­ká­ját is.27
Egy év múl­va a po­zso­nyi Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a da­ra­bot. A be­mu­ta­tó idő­pont­ja: 1926. de­cem­ber 11. A da­rab be­mu­ta­tá­sát nagy ér­dek­lő­dés előz­te meg. Az új­sá­gok már a be­mu­ta­tó előtt fog­lal­koz­tak a da­rab­bal. A Slovenská po­li­ti­ka a Tra­gé­di­á­ról kö­zöl cik­ket, míg a Robotnícke noviny a be­mu­ta­tó elő­ké­szü­le­te­i­ről ad hírt.28 A Robotnícke noviny cikk­író­ja le­szö­ge­zi, hogy az ilyen ha­tal­mas mű fej­lett szín­pa­di tech­ni­kát és ki­vá­ló szí­né­szi tel­je­sít­ményt kö­ve­tel, és eb­ből ki­fo­lyó­lag ré­geb­ben szín­pad­ra al­kal­mat­lan­nak ta­lál­ták. A mos­ta­ni ren­de­zés a mű szim­bo­liz­mu­sát tart­ja szem előtt, és ér­vé­nye­sí­te­ni akar­ja a mű köl­tői szép­sé­gét. A kri­ti­kus ki­eme­li a ze­nét, amely tö­ké­le­te­sen kö­ve­ti a mű esz­me­i­sé­gét. A Po­zsony­ban meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű füg­get­len na­pi­lap, a Ma­gyar Új­ság a be­mu­ta­tót meg­elő­ző­en ri­por­tot kö­zöl a da­rab ren­de­ző­jé­vel, Jiøikovskýval. A cikk író­ja Dar­vas Sán­dor. Jiøikovský ren­de­ző el­mond­ta, hogy már ré­gen ké­szült a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra, de szín­ház­tech­ni­kai és ze­ne­tech­ni­kai ne­héz­sé­gek aka­dá­lyoz­ták a mű elő­adá­sát. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­i­ről a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „Én a da­rab két szim­bó­lu­mát, a tu­dást és az örök­ké­va­ló­sá­got ra­gad­tam ki, s így az én ren­de­zé­sem­ben a drá­má­ban vé­ges-vé­gig a pa­ra­di­csom­be­li két fa: a tu­dás és az örök­élet fá­ja vo­nul vé­gig. Én a har­cot a jó és a go­nosz kö­zött hú­zom alá a drámában.”29

A be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en a szlo­vá­ki­ai la­pok rész­le­te­sen fog­lal­koz­nak az elő­adás­sal. A Slovenská po­li­ti­ka két cik­ket is kö­zöl az elő­adás­ról. Az egyik­ben a kri­ti­kus a da­rab ér­tel­me­zé­sé­vel pró­bál­ko­zik meg. Sze­rin­te a mű ér­tel­me: mi­ért élünk, mi lesz a sor­sunk, és van-e ér­tel­me az em­be­ri élet­nek? Majd így foly­tat­ja: „Ezek olyan prob­lé­mák, ame­lyek a má­nak, a mo­dern em­ber­nek már meg­szűn­tek prob­lé­mák len­ni, és ezért Az em­ber tra­gé­di­á­ja meg­szű­nik az len­ni, ami volt. Idő­sze­rű­sé­gét el­vesz­tet­te, és a szín­pa­dun­kon va­ló be­mu­ta­tá­sa in­kább csak tisz­te­let­adás a mű­vé­szi for­dí­tás­nak”. A da­rab­nak an­nak el­le­né­re, hogy „nincs mon­da­ni­va­ló­ja a ma em­be­re szá­má­ra”, szép si­ke­re volt. Ezt a cikk­író is el­is­me­ri, de sze­rin­te a si­ker Jiøikovský ren­de­zői mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő, aki a Tra­gé­di­át nem mint kö­zép­ko­ri misz­té­ri­u­mot fog­ja fel, ha­nem a ze­nei kí­sér­let­tel, a mo­dern dísz­le­tek­kel és a ba­let­tal re­vü­jel­le­get adott az elő­adás­nak. Ugyan­ez a lap 1926. de­cem­ber 30-i szá­má­ban ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia min­den ed­di­gi elő­adá­sán telt ház volt, és nagy si­kert ara­tott Dina Kaczérovának, a nép­sze­rű tán­cos­nő­nek a fel­lé­pé­se, aki ma­gá­val ra­ga­dó for­ra­dal­mi tán­cot adott elő. „Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy az est nagy­sze­rű volt, a mun­ka ered­mé­nye cso­dá­la­tos. Olyan Ma­dách van a szín­pa­dun­kon, amely mi­att Pest előtt sem kell szé­gyen­kez­nünk” – ezek­kel a lel­kes sza­vak­kal mél­tat­ja a be­mu­ta­tót a Národnie noviny kri­ti­ku­sa. To­váb­bá di­csé­ri a dísz­let öt­le­tes­sé­gét, a szí­né­szek ala­kí­tá­sát és a zenét.30
A füg­get­len na­pi­lap, a Slovenský národ kri­ti­ku­sa a val­lás szem­szö­gé­ből kö­ze­lí­ti meg a da­ra­bot. Sze­rin­te a da­rab a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber tra­gé­di­á­ja, nem pe­dig a val­lá­sos em­be­ré. „Lu­ci­fer győz az Úr és az em­ber fe­lett. De Lu­ci­fer fe­lett győz az Úr, és a vé­gén ez a győz­tes Úr se­gí­tő ke­zet nyújt a le­győ­zött em­ber­nek. Eb­ben a do­log­ban győz­tes a Tra­gé­dia. De ez már nem a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber győ­zel­me. Ez a po­zi­tív val­lá­sos vi­lág­né­zet győ­zel­me, amely nél­kül az em­ber éle­te vég­képp nem élet.”31 Eb­ből ki­fo­lyó­lag a cikk író­ja elé­ge­det­len Bezdíèek (Lu­ci­fer) sze­rep­fel­fo­gá­sá­val, aki egy szer­te­len kis­ör­dö­göt for­mál meg. „Egy ilyen kis­ör­dög, mint ahogy Bezdíèek meg­for­mál­ta, nem le­het a ha­tal­mas Úr ve­tély­tár­sa. En­nek az ör­dög­nek más­nak kell len­nie, nagy­nak, im­po­záns­nak, min­dig va­la­mi em­ber­fe­let­ti­nek és po­ko­li­an ko­moly­nak. Hisz az Úr győ­zel­me is csak ilyen ha­tal­mas Lu­ci­fer fe­lett le­het óriási.”32
A Robotnícke noviny bí­rá­ló­ja dra­ma­tur­gi­ai kér­dé­sek­re is rá­tér. Cik­ké­ből meg­tud­juk, hogy a dra­ma­turg, Tido J. Gašpar bi­zo­nyos szí­ne­ket ki­ha­gyott a da­rab­ból, így a ke­resz­te­sek két je­le­ne­tét és az ang­li­ai színt is. Elé­ge­det­len a ze­né­vel. Sze­rin­te a ze­ne „alap­ve­tő hi­bá­ja, hogy a ze­ne­szer­ző vég­képp nem tö­rő­dött a ze­ne és a be­szélt nyelv ará­nyá­val, és ezért a ze­ne a melodramatikus he­lye­ken tel­je­sen el­tom­pít­ja a be­szé­det”. El­is­me­rő­en szól vi­szont a ren­de­ző mun­ká­já­ról, aki­nek az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött si­ke­rült egy jó elő­adást lét­re­hoz­nia, fő­leg a ne­héz tö­meg­je­le­ne­tek nyer­ték el a kri­ti­kus tetszését.33
A Robotnícke novinyvel el­len­tét­ben a Slovák cikk­író­ja ki­fo­gá­sol­ja, hogy a tö­meg­je­le­ne­tek­ben, ami­kor Miltiádész és Dan­ton a tö­meg­hez szól, ti­zen­két em­ber áll a ku­lis­­szák mel­lett, és így az egész je­le­net ko­mi­ku­san hat.34 Ezen a vé­le­mé­nyen van Štefan Krèméry is, aki a For­ra­dal­mi je­le­net Az em­ber tra­gé­di­á­já­ban cí­mű cik­ké­ben elem­zi az elő­adást. ő így ír a tö­meg­je­le­ne­tek­ről: „A da­rab elő­adá­sá­ban fő­leg a ne­héz fran­cia szín áb­rá­zo­lá­sa volt za­va­ró. Sviták (Ádám) erőt­len tel­je­sít­mé­nyé­vel, a tö­meg ne­héz­kes moz­gá­sá­val és ki­csi­sé­gé­vel erőt­len ka­ri­ka­tú­rá­ba haj­lott. Sok min­den van a mű­ben, ami ka­ri­ka­tú­rá­nak tű­nik, de nem an­nak gon­dol­ta Ma­dách. ő a túl­fe­szí­tett­ség­gel csak a kor eré­nye­it és bű­ne­it akar­ta na­gyob­bí­ta­ni, ki­éle­sí­te­ni az el­len­té­te­ket, fel­kor­bá­csol­ni a ke­dé­lye­ket, hogy az egész szín olyan mo­nu­men­ta­li­tás­sal vissz­han­goz­zon, ami­lyen­nel egy elő­ző és kö­vet­ke­ző szín sem. A gilotin alá Dan­ton nem mint egy ope­rett­fi­gu­ra hajt­ja a fejét… ha­nem mint egy óri­ás.” Krèméry a to­váb­bi­ak­ban a mű ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik, majd így fe­je­zi be ér­té­ke­lé­sét: „Kár, hogy az elő­adás gyors fo­lyá­sá­ban el­vesz­tek a gon­do­la­tok, nemegy na­gyon erős és sú­lyos gon­do­lat, ame­lyek mi­att ezt a kö­zép­ko­ri ne­mest – ös­­sze­té­veszt­ve mű­ve­it a vi­lág­iro­da­lom fi­lo­zó­fi­ai al­ko­tá­sa­i­val is – cso­dál­ni fogjuk.”35
A da­ra­bot a kö­vet­ke­ző év­ben is ját­szot­ták a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház­ban, de vi­dé­ki vá­ro­sok­ban is fel­lép­tek ve­le. A Slovenské noviny ar­ról tu­dó­sít, hogy Turócszentmártonban a né­zők ma­gas szín­vo­na­lú Ma­dách-elő­adást lát­hat­tak. Zsol­nán a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa­it ke­ve­sen lá­to­gat­ták, ki­vé­ve Az em­ber tra­gé­di­á­ját, amely – ta­lán a mű­vé­sze­tek­től mes­­sze eső okok mi­att – re­kord­lá­to­ga­tást él­ve­zett – ír­ja a zsol­nai ven­dég­sze­rep­lés­ről a lap.36
A da­ra­bot ki­sebb-na­gyobb szü­ne­tek­kel az egész évad­ban (1926–1927) ját­szot­ták an­nak el­le­né­re, hogy a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház Ta­ná­csa olyan ha­tá­ro­za­tot ho­zott, hogy min­den ma­gyar da­ra­bot tö­röl­ni kell a szín­ház re­per­to­ár­já­ból. A Tra­gé­dia vi­szont ma­radt. Az utol­só hír a da­rab­ról a Slovák 1927. szep­tem­ber 2-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó. A lap ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia 1927. au­gusz­tus 31-i elő­adá­sán na­gyon ke­vés né­ző volt, a szí­né­sze­ket ez vi­szont nem za­var­ta, nagy lel­ke­se­dés­sel ját­szot­tak. A Tra­gé­dia po­zso­nyi be­mu­ta­tó­já­ról el­mond­hat­juk, hogy a szlo­vák kö­zön­ség előtt is si­kert ara­tott. Ki­sebb-na­gyobb hi­bái – mint aho­gyan ez az elő­adá­so­kat kí­sé­rő kri­ti­kák­ból is ki­tű­nik – bi­zo­nyá­ra vol­tak az elő­adás­nak, de az adott kor­ban és az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött egy jó szín­vo­na­lú elő­adást lát­ha­tott, és Ma­dách Tra­gé­di­á­ja is­mét meg­hó­dí­tott egy szín­pa­dot.
A há­bo­rú után Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­ször a te­le­ví­zi­ó­ban ke­rült be­mu­ta­tás­ra. A Ma­dách-cen­te­ná­ri­um al­kal­má­ból mu­tat­ta be a Cseh­szlo­vák Te­le­ví­zió a drá­ma utol­só je­le­ne­tét. Két év­vel ké­sőbb a kas­sai Ál­la­mi Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a Tra­gé­di­át Ti­bor Rakovský ren­de­zé­sé­ben 1966. áp­ri­lis 9-én Ctibor Štítnický for­dí­tá­sá­ban. „Ctibor Štítnický nagy ér­de­me, hogy az ő for­dí­tá­sán ke­resz­tül nem a du­a­lisz­ti­kus kó­ru­so­kat hall­juk, ha­nem az ön­ma­gá­ban ké­tel­ke­dő és hí­vő em­ber pár­be­széd­ét, hogy vis­­sza­ta­lá­lunk Ma­dách­hoz és Tra­gé­di­á­já­hoz, ah­hoz a Tra­gé­di­á­hoz, amely nem az is­te­ne­ké, ha­nem az em­be­re­ké” – ol­vas­hat­juk Monoszlóy M. De­zső: Mon­dot­tam: Em­ber, küzdj és higgy cí­mű kri­ti­ká­já­ban az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in. Monoszlóy ere­de­ti­nek ér­zi Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját, amely­nek ki­in­du­ló­pont­ját Ádám ál­mai ké­pe­zik. „En­nek az álom­nak – mond­ja to­vább – a kar­ve­ze­tő­je Lu­ci­fer, Ádám­nak ön­ma­gá­ból ki­ve­tült, ké­tel­ke­dő al­te­re­gó­ja. Nem va­la­mi har­sány és ör­dög­mez­be öl­töz­te­tett túl­vi­lá­gi fi­gu­ra, de nem is frak­kos szar­kasz­ti­kus fi­gu­ra, ha­nem ma­ga a ra­ci­o­ná­lis ész megtestesülése…” Ki­tű­nő­nek tart­ja a pá­ri­zsi, lon­do­ni színt és a so­kat vi­ta­tott fa­lansz­ter-je­le­ne­tet is, amely „an­nak a sej­tés­nek egy­ér­tel­mű és konk­rét ag­go­dal­mát tük­rö­zi, hogy az em­be­ri ér­zé­se­ket és egyé­ni­sé­ge­ket min­den egy­ol­da­lú és túl­haj­tott technokratizmus el­nyel­he­ti”. Ki­emel­ke­dő kul­tu­rá­lis ese­mény volt a kas­sai be­mu­ta­tó. A szín­ház, amely nem tar­to­zott az or­szág leg­jobb együt­te­sei kö­zé, meg­bir­kó­zott a ne­héz fel­adat­tal, s egy jó szín­vo­na­lú elő­adást mu­ta­tott be. A Tra­gé­dia „szó­ban és hang­ban is egy­aránt mél­tó­kép­pen hang­zott, és nem ki­csi­nyí­tet­te az em­ber örök tra­gé­di­á­ját, ha­nem szem­be­né­zett ve­le” – fe­je­zi be írá­sát Monoszlóy M. Dezső.37
Az Új Szó Ma­dách Im­re: Az em­ber tra­gé­di­á­ja, ün­ne­pi be­mu­ta­tó a košicei Ál­la­mi Szín­ház­ban cím­mel kö­zölt cik­ket Gály Iván tol­lá­ból „A ven­dég­ren­de­ző, Ti­bor Rakovský el­ső­sor­ban a mű ra­ci­o­ná­lis mag­vát tö­rek­szik életközelbe hoz­ni, még­pe­dig anél­kül, hogy lé­nye­ge­sebb be­avat­ko­zást al­kal­maz­na. A drá­mát nem a cse­lek­mény­ben, ha­nem a gon­do­la­tok pár­vi­a­da­lá­ban ke­re­si” – ír­ja a ren­de­zés­ről Gály Iván. Ladislav Vychodil szín­pad­kép­ét túl­zsú­folt­nak tart­ja, amely ke­vés te­ret nyújt a szín­pa­di játékra.38
A Prav­da Milan Po­lák cik­két köz­li a be­mu­ta­tó­ról Pa­te­ti­kus Em­ber tra­gé­di­á­ja cím­mel. Sze­rin­te az elő­adás leg­erő­sebb ele­mei a szín­pad­kép, a meg­vi­lá­gí­tás és a jel­me­zek. Az egész elő­adást va­la­mi­fé­le „mo­nu­men­tá­lis pá­tosz” len­gi át, és az egész kas­sai elő­adás úgy hat, mint­ha Ádám mo­no­lóg­ját hal­la­nánk szín­pa­di ké­pek­kel és ví­zi­ók­kal illusztrálva.39
Rakovský „ma­gát a tra­gé­di­át lát­ta meg eb­ben a drá­má­ban, a bu­ká­sok bo­nyo­lult lán­co­la­tát, s en­nek a lán­co­lat­nak a há­rom leg­fon­to­sabb együtt­ha­tó­já­ra, a küz­dő, az ér­tel­mi és ér­zel­mi elem­re ál­lí­tot­ta be a fő­sze­rep­lő­ket is” – jel­lem­zi Rácz Oli­vér a ren­de­ző mun­ká­ját a Hét ha­sáb­ja­in, majd így foly­tat­ja: „Rakovský ér­tel­me­zé­sé­ben Ádám egész ma­ga­tar­tá­sa ezt a fel­fo­gást hang­sú­lyoz­za ki: Ádám nem hi­szi el, hogy a föld ki­hűl­het, Ádám aj­kán már nem hat ha­lá­los ké­tely­nek a ma­dá­chi kér­dés: Ho­vá lesz énem zárt egyé­ni­sé­ge?” Ilyen Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám. Mi­lyen Lu­ci­fer? Er­re is ka­punk vá­laszt a cikk­ből. Lu­ci­fer Ádám „szel­lem­kí­sé­rő­jé­vé” vá­lik, a ta­ga­dás örök szel­le­me, de „dest­ruk­tív bölcsessége már nem a dubito er­go se­bez­he­tet­len vért­je alatt ha­da­ko­zik, ha­nem an­nak a té­tel­nek a bi­zo­nyí­tá­sá­ul szol­gál, hogy az ész, a pusz­ta ész nem ment­he­ti meg a vi­lá­got”. Rácz Oli­vér, Ladislav Vychodil (dísz­let) és Ti­bor Rakovský kö­zös mun­ká­ját Sal­va­dor Dalí me­ta­fo­ri­kus áb­rá­zo­lás­mód­já­hoz kö­ze­li­nek tartja.40
Mojmír Sabol sze­rint a ren­de­ző nem ak­náz­ta ki tel­jes mér­ték­ben a mű­ben rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket. Ádám és Lu­ci­fer kö­zött nincs drá­mai fe­szült­ség. Nem tart­ja sze­ren­csés­nek a sze­rep­osz­tást sem, né­mely szí­nész adott­sá­ga­i­nak nem meg­fe­le­lő sze­re­pet játszott.41
A ma­gyar nyel­vű he­ti­lap, az Új If­jú­ság is fog­lal­ko­zott a kas­sai be­mu­ta­tó­val. A cím­la­pon rö­vid cikk ér­te­sít a be­mu­ta­tó­ról, majd meg­szó­lal a ren­de­ző is. A cikk cí­me: Ami az em­ber­ben em­be­ri. Mi­ért ép­pen Az em­ber tra­gé­di­á­ját vit­ték szín­re? – hang­zik a kér­dés Ti­bor Rakovský ren­de­ző­nek, amely­re így vá­la­szol: „Mi­vel a da­rab­ban ma­gá­ról az em­ber­ről van szó. Az em­be­ri bá­tor­ság és aka­rat vég­te­len nagy­sá­gá­ról. Az em­ber meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a vi­lág­ka­taszt­ró­fát is. A tu­do­mány so­kat se­gí­tett az em­ber­nek, de a tu­do­mány mű­ve az atom­bom­ba is. Ma­dách mű­vé­ben fel­csen­dül a hi­de­gen szá­mí­tó em­be­ri ész mel­lett az ér­zés hang­ja is. Hogy az em­be­ri ész és ér­zés kö­zött tö­ké­le­tes össz­hang­nak kell len­nie. Hogy az em­be­rért foly­ta­tott harc­ban győz­ni kell.” Ugyan­en­nek a szám­nak a ne­gye­dik ol­da­lán Batta György Ma­dách 1966-ban Kas­sán cí­mű cik­két köz­li a lap. Batta György lel­ke­se­dés­sel szól az elő­adás­ról. Mél­ta­tá­sá­ba azon­ban hi­ba csú­szott. Ezt ír­ja: „Csehszlovákia tör­té­nel­mé­ben el­ső íz­ben szín­re ke­rült a ma­dá­chi mű, s ara­tott eb­ben az or­szág­ban is sikert…” Azt hi­szem ezt az ál­lí­tást nem kell kü­lö­nö­seb­ben meg­cá­fol­ni, az ed­di­gi­ek­ből vi­lá­go­san ki­tű­nik a szer­ző té­ve­dé­se. Batta György an­­nyi­ra ki­emel­ke­dő­nek tart­ja már ma­gát a tényt, hogy a Tra­gé­dia szlo­vák nyel­ven ke­rült elő­adás­ra, hogy lel­ke­se­dé­sét hang­sú­lyoz­za, más­ra nem is igen fi­gyel. „Olyan nagy je­len­tő­sé­gű – ír­ja –, olyan út­tö­rő mun­ka volt az, hogy il­let­len­ség len­ne ezt a lel­kes cso­por­tot akár egyet­len szó­val vagy mon­dat­tal bí­rál­ni (A sors iró­ni­á­ja, hogy tel­je­sít­mé­nye­ik olyan jók vol­tak, nem is le­het­ne ros­­szat mon­da­ni róluk).”42
Há­rom év­vel a kas­sai be­mu­ta­tó után, 1969. ok­tó­ber 11-én, a po­zso­nyi Hviezdo­slav Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A ren­de­ző is­mét Ti­bor Rakovský. El­ha­tá­ro­zá­sát és ké­sőbb a be­mu­ta­tót a kri­ti­ka nem fo­gad­ta ki­tö­rő öröm­mel. A kri­ti­ku­sok egy ré­sze az újabb be­mu­ta­tót tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek tar­tot­ta. Ezt a vé­le­ményt val­lot­ta Emil Lehuta is, aki a Slovenské poh¾ady ha­sáb­ja­in fej­ti ki né­ze­te­it. Nem ér­ti, mi szük­ség volt er­re az új­ra­ren­de­zés­re, ami­kor Po­zsony­ban a kas­sai elő­adást lát­hat­ták vi­szont a né­zők, ugyan­azok­kal a hi­bák­kal és el­len­té­tek­kel. Lehuta sze­rint Rakovský vis­­sza­tért a „szín­ház – pó­di­um” el­kép­ze­lé­se­i­hez, amely alatt a szín­pad és a kö­zön­ség köz­vet­len kap­cso­la­tát ér­ti tech­ni­kai ef­fek­tu­sok nél­kül. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt han­goz­tat­ja, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és az egész mű „a ba­rokk szín­ház te­ma­ti­ká­já­nak és po­é­ti­ká­já­nak el­ké­sett pél­dá­nya, amely­nek vég­ső és leg­főbb cél­ja a ke­resz­tény hit ün­nep­lé­se volt”.43
A Slovenské divadlo cí­mű szín­há­zi lap rész­le­tes cik­ket kö­zöl a mű­ről és a be­mu­ta­tó­ról M. M. Dedinský tol­lá­ból Ér­dem­te­len és fe­les­le­ges be­mu­ta­tás cím­mel. Már a cím is sok min­dent el­árul. Dedinský nem lel­ke­se­dik az új ren­de­zé­sért, sőt fö­lös­le­ges­nek is tart­ja. Kri­ti­ká­ja rész­le­tes, ki­tér ma­gá­ra a mű­re is, szól a dra­ma­tur­gi­á­ról, a ren­de­zés­ről. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt hang­sú­lyoz­za, hogy Ma­dách mű­ve nem drá­mai mű, és ezért szín­pad­ra al­kal­mat­lan. Ma­dách mű­vé­ben nincs konf­lik­tus, és ami a Tra­gé­di­á­ban szín­há­zi, az mind a Fa­ust­ból van. Ma­dách­nak nem si­ke­rült hús-vér ala­ko­kat al­kot­nia. Ádám, Éva és Lu­ci­fer min­dig a szer­ző sza­va­it vissz­han­goz­zák. Ádám, Éva és Lu­ci­fer nem egyé­ni­sé­gek, csak a szer­ző gon­do­la­ta­i­nak a hor­do­zói és tolmácsolói.”44 A ren­de­ző mun­ká­ját el­len­ben ki­tű­nő­nek tart­ja. Rakovský az a ren­de­ző, aki együtt tud mű­köd­ni a mo­dern dísz­let­ter­ve­ző­vel, tud dol­goz­ni a tö­meg­gel, s a rö­vi­dí­té­sek­kel, szim­bó­lu­mok­kal fon­tos gon­do­la­to­kat tud ki­fe­jez­ni.
A Práca Gabriel Rapoš be­szá­mo­ló­ját köz­li a be­mu­ta­tó­ról. A ren­de­zés­ről Rapoš­nak az a vé­le­mé­nye, hogy Rakovskýnak nem si­ke­rült a mű hi­bá­ját fe­led­tet­ni, még­pe­dig azt, hogy ez a mű könyv­drá­ma, és azt, hogy már „száz­éves”. A kas­sai be­mu­ta­tó óta a ren­de­ző át­dol­goz­ta a szö­ve­get, még­is ma­rad­tak ben­ne je­le­ne­tek, me­lyek hát­rál­tat­ták a cse­lek­ményt, gyen­gí­tet­ték gon­do­la­ti és szín­há­zi hatását.45
Fog­lal­ko­zik a be­mu­ta­tó­val a Divadlo cí­mű cseh nyel­vű szín­há­zi lap is. Milan Obst kri­ti­ká­já­ban a dísz­le­tet, a szín­pa­di tech­ni­kát eme­li ki. A Tra­gé­dia be­mu­ta­tó­ját azok kö­zé az elő­adá­sok kö­zé so­rol­ja, ame­lyek­nél a né­ző fan­tá­zi­á­já­nak már a be­lé­pés­kor dol­goz­nia kell. Ez a dísz­let ér­de­me, amely a né­zőt már a szín­ház­ba lé­pés­kor fo­gad­ja. Ladislav Vychodil olyan dísz­le­tet ké­szí­tett, amely a mű mon­da­ni­va­ló­já­nak fon­tos hor­do­zó­ja, s amely épí­té­sze­ti­leg az an­tik szín­há­zat idé­zi fel a nézőben.46
Vla­di­mír Štefko a Smenában az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal kez­di cik­két, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és ezért nem ér­ti, hogy en­nek el­le­né­re mi­ért vál­lal­koz­nak a ren­de­zők a szín­re­vi­te­lé­re, da­col­va a kri­ti­kus meg­jegy­zé­sek­kel. A ren­de­zés­re át­tér­ve meg­ál­la­pít­ja, hogy míg a kas­sai elő­adás­ban Lu­ci­fer Ádám al­te­re­gó­ja, ad­dig a po­zso­nyi elő­adás­ban Lu­ci­fer és Ádám sze­mé­lyét kü­lön­vá­laszt­ja a ren­de­ző. Lu­ci­fer a po­zso­nyi elő­adás­ban olyan erőt kép­vi­sel, amely ál­lan­dó­an za­var­ja, nyug­ta­la­nít­ja Ádá­mot, iro­ni­zál­ja a vi­lá­got és ma­gát Ádá­mot is, fel­nyit­ja Ádám sze­mét, de aka­dá­lyo­kat is gör­dít az út­já­ba. Rakovský így nem az em­ber bel­ső har­cát örö­kí­ti meg, ha­nem az em­be­rek kö­zöt­ti, az em­be­rek és az el­len­sé­ges vi­lág kö­zöt­ti har­cot mu­tat­ja be. Ádám az ilyen szín­pa­di fel­fo­gás­ban az a szá­nal­mas em­ber, aki igyek­szik, né­ha el­ke­se­re­dik, hogy az­tán a leg­ki­sebb fény­su­gár is re­ményt éb­res­­szen benne.47
Az Iro­dal­mi Szem­le Eg­ri Vik­tor tol­lá­ból kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Eg­ri sze­rint Rakovský ér­tő kéz­zel nyúl a szö­veg­hez, és a rö­vi­dí­té­sek­kel szín­pa­di­lag ha­tá­so­sab­bá és fe­sze­seb­bé tet­te a drá­mát. „Fel­fo­gá­sá­ban – ír­ja – Ádám jó­val ak­tí­vabb, mint a bu­da­pes­ti elő­adá­so­kon, va­ló­ban ő a Tra­gé­dia hő­se, a küz­dő em­ber, aki min­den el­bu­ká­sa után talp­ra áll. Alig­ha­nem az erős rö­vi­dí­té­sek szám­lá­já­ra ír­ha­tó, hogy Ádám és Lu­ci­fer örök pár­ba­ja így másult, és kü­lö­nö­sen a Tra­gé­dia be­fe­je­ző ké­pé­ben gyen­gült is. Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját a Lu­ci­fert ala­kí­tó Ctibor Filèík dé­mo­ni­kus já­té­ka, szel­le­mé­nek su­gár­zó, ka­ján­ko­dó hang­hor­do­zá­sa, gya­ko­ri né­ma, fi­gye­lő ma­ga­tar­tá­sa is ki­eme­li.” El­is­me­rés­sel szól Ladislav Vychodil „lép­cső­ze­te­sen gör­dü­lő, zárt ku­po­lát érez­te­tő” szín­pad­ké­pé­ről, amely „sú­lyos­sá­ga és fe­ke­te szí­ne el­le­né­re na­gyon ha­tá­sos­nak bi­zo­nyult, s amely a tö­me­get ki­tű­nő­en moz­ga­tó, s vi­lá­gí­tá­si ef­fek­tu­sok­kal él­ni tu­dó ren­de­ző mun­ká­ját a leg­jobb ér­te­lem­ben lát­vá­nyos­sá te­szi”.
Eg­ri fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra is, hogy Rakovský egy kis ja­ví­tást esz­kö­zölt a drá­ma szö­ve­gé­ben. A fa­lansz­ter-je­le­net­ben, ami­kor a tu­dós ar­ról ha­tá­roz, hogy mi le­gyen a gye­rek­ből, ezt mond­ja: „E gyer­me­ket or­vos­nak kell ta­ní­ta­ni, / eb­ből pász­tor lesz.” Rakovský sze­rint ez nem lo­gi­kus, mi­vel a tu­dós nem sok­kal az­előtt Ádám kér­dé­sé­re, hogy mi­lyen ál­la­tok él­nek itt, így vá­la­szol: „Él ami hasz­nos és mit ek­ko­rig / A tu­do­mány pó­tol­ni nem tu­dott: / A disz­nó és a bir­ka, de ko­ránt­se / Olyan hi­á­nyo­san már, mint mi­nő­nek / A kon­tár ter­mé­szet megalkotá: / Az élő zsír, ez hús – s gyap­jú­tö­meg, / Mely, mint a lom­bik, cél­ja­ink­ra szol­gál.”
Ezek­ből a mon­da­tok­ból Rakovský sze­rint ki­tű­nik, hogy már nin­cse­nek ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett „ál­la­tok”, ezért en­nek a tár­sa­da­lom­nak nincs szük­sé­ge pász­tor­ra, s ezért a pász­tor szót „pék­re” vál­toz­tat­ja: „Z toho chlapca bude dobrý lekár, / A z toho pekár.”48
A Prav­da 1970. ja­nu­ár 24-i szá­ma Mátrai-Betegh Bé­la cik­két köz­li Az em­ber tra­gé­di­á­ja po­zso­nyi fel­újí­tá­sá­ról, amely ere­de­ti­leg a Ma­gyar Nem­zet­ben je­lent meg. „A Tra­gé­di­á­ból ki kell há­moz­ni a drá­mai ma­got, mert egé­szé­ben nem játsz­ha­tó. Ezt tet­te Ti­bor Rakovský is, de biz­tos, hogy a lé­nyeg­ből sem­mi sem ma­radt ki” – szö­ge­zi le a kri­ti­kus. A dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sok­ból csak egyet em­lít. Az egyip­to­mi szín­ben a sze­rel­mi je­le­ne­tet be­fe­je­zet­le­nül hagy­ják, és amit Ádám a sze­re­lem­ről, a nő­ről mond, szeb­ben mond­ják, de a prá­gai je­le­net­ben. „Ami az elő­adás­ban olyan meg­győ­ző, az az egy­sze­rű­ség ös­­sze­tett és ha­tá­sos ere­je, amely­ben sza­ba­don ki­bon­ta­koz­hat­nak és ér­vé­nye­sül­het­nek a mű nagy­sze­rű gon­do­la­tai” – ír­ja to­vább Mátrai-Betegh Bé­la.
Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta az, ami a Hviezdoslav Szín­ház elő­adá­sá­ban vi­ta­tott. Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta sza­ba­dabb, mint a va­ló­ság­ban. Ádám ma­gá­ra ha­gyot­tan – Lu­ci­fer is el­hagy­ta – bir­kó­zik meg a tör­té­nel­mi fel­adat­tal. Lu­ci­fer csak az Úr­ral áll örök harc­ban. Lu­ci­fer nem az erőt kép­vi­se­li az elő­adás­ban, amely Ádá­mot to­vább­lé­pés­re ösz­tö­nöz­né, Ádám aka­rat­ere­jét csak sa­ját hi­te táp­lál­ja.
Milan Po­lák cik­két a Ro¾nícke noviny köz­li. Po­lák sze­rint Rakovský tö­ké­le­te­sí­tet­te az elő­adást, és a né­ző nem a tör­té­nel­mi ké­pek vál­ta­ko­zá­sát lát­ja a szín­pa­don, ha­nem az em­ber el­ke­se­re­dett har­cát a meg­is­me­ré­sért. ő is ki­fo­gást emel Lu­ci­fer sze­mé­lye el­len. Míg Ádám gon­dol­ko­dóbb, sa­ját ké­te­lye­i­vel küzd, le­tö­rik a meg­is­me­rés ter­he alatt, hogy az­tán to­vább har­col­jon, ke­res­ve az ide­á­lo­kat, ad­dig Lu­ci­fer in­kább fe­lü­le­tes, iro­ni­kus, szkep­ti­kus és ci­ni­kus, de nem egyen­ran­gú el­len­fél, fi­lo­zó­fus és in­tel­lek­tu­á­lis part­ner. Lu­ci­fer in­kább bo­hóc, és saj­nos ez­zel tör­vény­sze­rű­en csök­ken Ádám har­cá­nak az ér­té­ke is.49
A Hlas ¾udu L-A jel­zé­sű bí­rá­ló­ja sze­rint a Tra­gé­di­á­ban to­váb­bi hú­zá­sok­ra len­ne szük­ség, és mo­der­nebb szín­há­zi ren­de­zés­re. Sze­rin­te az elő­adás a klas­­szi­kus da­ra­bo­kat ked­ve­lők tet­szé­sé­vel ta­lál­ko­zik még ak­kor is, ha se dra­ma­tur­gi­ai, se mű­vé­szi szem­pont­ból nincs út­tö­rő mun­ka jellege.50
A Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház nagy si­ker­rel mu­tat­ta be a da­ra­bot Bu­da­pes­ten is, a Víg­szín­ház­ban, ahol mint­egy 1500 né­ző te­kin­tet­te meg – ér­te­sül­tünk a Film a divadlo cí­mű lapból.51
Vé­ge­ze­tül el­mond­hat­juk, hogy a kas­sai és po­zso­nyi né­zők jó szín­vo­na­lú Tra­gé­dia-elő­adá­so­kat lát­hat­tak. Rakovský sze­mé­lyé­ben olyan ren­de­ző nyúlt a da­rab­hoz, aki fel­is­mer­te iga­zi ér­té­ke­it, és a ze­ne, va­la­mint a mo­dern dísz­le­tek se­gít­sé­gé­vel olyan elő­adást ren­de­zett, amely a ma­gyar­or­szá­gi né­zők és szak­em­be­rek el­is­me­ré­sét is ki­vív­ta.

Rövid URL
ID1675
Módosítás dátuma2016. június 21.

Mészáros András: A bűn és a bűnhődés motívuma a Don Juan-művekben

Don Juan iro­dal­mi alak­ja ugyan mé­lyen a kö­zép­ko­ri Spa­nyol­or­szág tör­té­nel­mé­ben gyö­ke­re­zik, de Don Juan mint iro­dal­mi ar­che­tí­pus a modernitáshoz kö­tő­dik. Még an­nak el­le­né­re is, hogy...
Bővebben

Részletek

Don Juan iro­dal­mi alak­ja ugyan mé­lyen a kö­zép­ko­ri Spa­nyol­or­szág tör­té­nel­mé­ben gyö­ke­re­zik, de Don Juan mint iro­dal­mi ar­che­tí­pus a modernitáshoz kö­tő­dik. Még an­nak el­le­né­re is, hogy a klas­­szi­kus Don Juan csak tár­sa­dal­mi ki­vált­sá­gai ré­vén le­het az, aki: a burlador, a csá­bí­tó. Va­gyis ha nem tar­to­zott vol­na az „érint­he­tet­le­nek” kö­zé, és ha a spa­nyol nőt nem a há­zas­ság szent in­téz­mé­nye iránt ér­zett bor­zon­ga­tó áhí­ta­ta ve­tet­te vol­na Don Juan kar­ja­i­ba, ak­kor ta­lán a mí­tosz sem ala­kult vol­na ki. Ha­bár, ki tud­ja, hi­szen az ab­szo­lú­tum el­ér­he­tő­sé­gé­nek vá­gya még az új­ko­ri fi­lo­zó­fia nagy kí­sér­le­te­i­nek mé­lyén is ott rej­tő­zik. Majd csak a 18. és 19. szá­zad for­du­ló­ján jön el Kant, aki fi­gyel­mez­tet a ta­pasz­ta­la­ti­ság és a szubsztanciális va­ló­ság kö­zöt­ti ha­tár át­jár­ha­tat­lan­sá­gá­ra. Ad­dig azon­ban még na­gyon so­kan hi­szik azt, hogy az em­be­ri élet egyet­len nagy ér­tel­me az, hogy az abszolútumot cé­loz­zuk meg. Ha vé­gig­te­kin­tünk az új­ko­ri iro­da­lom klas­­szi­kus alak­ja­in, ak­kor min­de­nütt eb­be a vágy­álom­ba üt­kö­zünk. Fa­ust az ab­szo­lút tu­dást ke­re­si, Ro­bin­son a tö­ké­le­te­sen szer­ve­zett tár­sa­dal­mat akar­ja meg­for­mál­ni, Don Qui­jo­te (és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben Ham­let is) a lét­bi­zony­ta­lan­sá­got sem­mi­be ve­vő transz­cen­den­ci­á­ba ka­pasz­ko­dik, Don Juan pe­dig a ka­land moz­ga­tó ru­gó­ját, az el­ér­he­tet­len Nő-t ke­re­si. A mo­dern Don Juan tra­gé­di­á­ja – ve­lük szem­ben – ta­lán ab­ban rej­lik, hogy ak­kor kez­di ke­res­ni ezt az ab­szo­lút nőt, ami­kor a fi­lo­zó­fia ré­vén ki­de­rül, hogy a vé­ges és a vég­te­len re­mény­te­le­nül el­sza­kadt egy­más­tól. Ami­kor be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy az is­mé­tel­he­tő­ség csak a va­ló­ság­tól el­vál­va, egy „vég­te­len re­zig­ná­ció” (Kierkegaard) se­gít­sé­gé­vel esz­kö­zöl­he­tő ki, va­gyis hogy az ab­szur­di­tás hor­doz­za azt. Ami­kor két­ség­te­len­né vá­lik, hogy a ta­pasz­ta­la­ti­ság­ban van min­den­faj­ta és­­sze­rű gya­kor­lat ki­in­du­ló­pont­ja és le­csa­pó­dá­sa, és hogy az ab­szo­lú­tum vis­­sza­szo­rult a hit és a ro­man­ti­kus ál­mo­do­zás vi­lá­gá­ba (Musset). Csak­hogy Don Juan min­dig pro­vo­ká­tor volt. Min­dig azt az erőt pró­bál­ta ki­hív­ni ma­ga el­len, amely a kor szel­le­mét kor­má­nyoz­ta, amely lát­ha­tat­la­nul be­le volt/van ágyaz­va a köz­na­pi gon­dol­ko­dás­ba. Ha a há­zas­ság in­téz­mé­nye és az egy­ház volt az az erő, amely el­len lá­zad­ni le­he­tett úgy, hogy ez a lá­za­dás ma­gá­ban hor­doz­ta a bu­kás ve­szé­lyét is, ak­kor Don Juan ezt az erőt vet­te sem­mi­be. Ami­kor a 18. szá­zad fel­vi­lá­go­so­dá­sa Ca­sa­no­va, majd pe­dig De Sade már­ki ré­vén bi­zony­gat­ja, hogy csak­is a tes­ti­ség­nek van rá­ci­ó­ja, és csak­is a gyö­nyör az, ami el­vi­leg bi­zo­nyít­ha­tó és a gya­kor­lat­ban meg­va­ló­sít­ha­tó, ak­kor Don Juan – szin­te Don Qui­jo­te mód­já­ra – az ab­szo­lút, te­hát a nem lé­te­ző nőt hív­ja ki ma­ga el­len. Ami­kor a ko­ra­be­li csá­bí­tók a ré­gi Don Juan min­tá­já­ra gyűj­te­ni kez­dik a nő­ket, ak­kor ő ki­áb­rán­dul, me­ne­kül­ni kezd, és az abszolútumot már nem a nő­ben, ha­nem a fel­is­me­rés­ben (G. B. Shaw), a geo­met­ri­á­ban (M. Frisch), az esz­mék szép­sé­gé­ben (De­ák Ta­más), az ar­tisz­ti­kum­ban (M. Kundera) ke­re­si. A szo­ká­sok át­há­gá­sát azon­ban min­den tár­sa­da­lom bün­te­ti. A szo­ká­sok el­le­ni lá­za­dás ma­ga a szubsztanciális bűn, amely ma­ga után von­ja a bün­te­tést. De va­jon az el­té­rő jel­le­gű bű­nö­ket más-más bün­te­tés kö­ve­ti? Bűn­hő­dik-e Don Juan a bün­te­tés ré­vén? És van egy­ál­ta­lán bűn­tu­da­ta?
Bűn­tu­da­ta va­ló­szí­nű­leg nem volt, mert sa­ját meg­győ­ző­dé­se sze­rint bűnt sem kö­ve­tett el.1 ő a min­den­na­pi er­kölcs fö­lött állt, akár­csak Raszkolnyikov. Ezért mon­da­nám azt, hogy Dosz­to­jevsz­kij hő­sé­hez ha­son­ló­an Don Juan is csu­pán át­há­gást – presztuplenyije – kö­vet el ak­kor, ami­kor el­dön­ti, hogy el­csá­bít­ja az ép­pen ese­dé­kes nőt. Josef Toman 1944-ben írt regényében2 Miguel ak­kor, ami­kor ta­nú­ja lesz volt ne­ve­lő­je, a hu­ma­nis­ta fe­ren­ces Gregorio atya ki­vég­zé­sé­nek, ar­ra a fel­is­me­rés­re jut, hogy a jó nem lé­te­zik, csak a rossz van je­len a vi­lág­ban. En­nek fo­lyo­má­nya az­tán az ego­is­ta vi­sel­ke­dés, amely­ben az „én” az el­ső, sőt az Is­ten is én va­gyok. Ak­kor pe­dig csu­pán én és az én gyö­nyö­röm az, ami kö­ve­ten­dő. Hát bűn ak­kor a csá­bí­tás? Nem. In­kább egy ra­ci­o­ná­lis dön­tés kö­vet­kez­mé­nye. Ami per­sze eset­leg szá­mol a vis­­sza­ha­tás­sal is, de azt az idő­ben an­­nyi­ra ki­tol­ja, hogy szin­te az egyé­ni éle­ten túl­ra he­lye­zi. Tirso de Molina klas­­szi­kus drámájában3 Don Juan az­zal üti el ap­ja fi­gyel­mez­te­té­sét az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás­ról, hogy mes­­sze van az még, és hos­­szú út ve­zet odá­ig. Ami nem­csak Juan há­nya­ve­ti­sé­gét je­len­ti, ha­nem azt – és fő­ként azt – is, hogy Don Juan a ma­ga fel­sőbb­ren­dű­ség-ér­ze­té­ben gon­dol­hat­ja azt, amit is­ten: tett és kö­vet­kez­mény an­­nyi­ra mes­­sze van­nak egy­más­tól az idő­ben, hogy nincs is ér­tel­me fog­lal­koz­ni a vi­szo­nyuk­kal. Nem más ez, mint a ré­gen is­mert té­tel: Is­ten nem mo­rá­lis lény, mert az örök­ké­va­ló­ság­ban a vá­lasz­tás­nak nincs sú­lya – a vá­lasz­tás nem di­lem­ma. A „vagy – vagy”-nak csu­pán az idő­be zárt­ság­ban van je­len­tő­sé­ge. Ugyan­ezt az idő­ben va­ló ki­to­ló­dást Molie`re4 már kis­sé szám­sze­rű­sí­ti, és az ő Don Juanja már Sganarelle-nek vá­la­szol­va húsz-har­minc évet ad ma­gá­nak ah­hoz, hogy ma­gá­ba száll­jon és meg­ja­vul­jon. De hát tud­hat­juk: húsz-har­minc év a fel­vi­lá­go­sult Don Juan szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy ak­kor­ra már úgy­sem fog­ják ér­de­kel­ni a nők, és ő kön­­nyen vál­hat eré­nyes­sé. Ad­dig pe­dig, ha más­ként nem megy, leg­fel­jebb kép­mu­ta­tó lesz. Meg­fo­gal­maz­za a 18. szá­zad egyik fel­is­me­ré­sét: „A kép­mu­ta­tás di­va­tos bűn, és a bűn, ha di­va­tos, erény­nek szá­mít. […] Aki­nek van esze, al­kal­maz­ko­dik a szá­zad bűneihez.”5 Don Juan itt azt az élet­stra­té­gi­át iro­ni­zál­ja, me­lyet La Rochefoucauld is meg­fo­gal­ma­zott: „A kép­mu­ta­tás a bűn hó­do­la­ta az erény előtt.”6 Bűn­bá­nat gya­kor­lá­sá­ról szó nem esik itt sem. Bűn­ről min­dig csak azok be­szél­nek, akik Don Juant úgy­mond „jobb út­ra akar­ják té­rí­te­ni”. Don Juan nem sze­ret di­va­tos len­ni, vagy más szó­val: ő kü­lön­böz­ni akar. Mert nem sze­re­ti a tö­meg­em­bert. Ezért hág­ja át a meg­szo­ká­so­kat, ame­lye­ket a tö­meg­em­ber erény­nek, Juan azon­ban csak csor­da­ösz­tön­nek tart.
Bűn­tu­da­ta le­het­ne Don Juannak ak­kor, ha lé­te egy­ide­jű len­ne az ak­tu­á­lis nő ide­jé­vel, va­gyis ha mind­azt, amit a nő el­vár tő­le, a ben­ső­sé­ges­ség tar­tal­má­vá ten­né. Ad­dig, amíg Juan pil­la­nat­em­ber, az adott pil­la­nat­ban va­ló­ban sze­re­ti a nőt. Egy el­kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban már más­hoz von­zó­dik. Va­gyis a pil­la­na­tok so­rá­ból nem ala­kul ki sem­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tás. Kon­ti­nu­i­tás nél­kül pe­dig sem va­ló­di lé­te­zés, sem a mo­ra­li­tás alap­ja nem jö­het lét­re. Ak­kor, ami­kor Juan már az ab­szo­lút nőt ke­re­si, min­den ener­gi­á­ja az ab­szo­lú­tum­nak fe­szül, és az, ami az idő­ben van – az ép­pen ak­tu­á­lis nő –, ezen kí­vül ta­lál­ta­tik. A bűn­tu­dat az­zal jön lét­re, hogy va­la­ki­vel szem­be­ni cse­lek­vé­sünk­ben hi­ányt fe­de­zünk fel ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a má­si­kért nem tet­tünk meg min­dent. Va­gyis az a má­sik a cse­lek­vé­sünk cél­ja kell, hogy le­gyen. Juan cse­lek­vé­sé­nek a cél­ja azon­ban nem a má­sik, ha­nem az ab­szo­lút nő, te­hát csak­is az ab­szo­lú­tum­mal szem­ben le­het­ne bűn­tu­da­ta. A konk­rét nő csu­pán esz­köz szá­má­ra az ab­szo­lú­tum fe­lé ve­ze­tő úton. Az esz­kö­zök­kel szem­ben pe­dig mi­ért len­ne bűn­tu­da­tunk? En­nek a Juannak a bűn­tu­da­ta in­kább va­la­mi­fé­le elé­ge­det­len­ség ön­ma­gá­val. Ami­kor pe­dig Juan a nőn túl va­la­mi el­vont­ság­ba he­lye­zi a ke­re­sett abszolútumot, ak­kor már ér­tel­met­len­ség a bűn­tu­da­tot fir­tat­ni, hi­szen az esz­mék ste­ril vi­lá­gá­ban va­gyunk, ahol a gon­dol­ko­dás ko­he­ren­ci­á­ja, nem pe­dig a cse­lek­vés er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nye a per­dön­tő. Don Juan és a nő min­dig két kü­lön­bö­ző idő­ben le­le­dzik, ame­lyek kö­zött ugyan érint­ke­zés ki­ala­kul, de át­fe­dés és egy­más­ba va­ló be­ha­to­lás nem jö­het lét­re. A bűn­tu­dat ezért csak lo­gi­kai kö­vet­kez­te­té­sek vég­ered­mé­nye­ként, de so­ha­sem meg­élés­ként je­len­het meg. Ha pe­dig a bűn­tu­dat csu­pán el­mé­le­ti konst­ruk­ció, és nem a meg­élés és át­élés gyöt­rel­me, ak­kor a bün­te­tés is csak ön­ma­gunk fe­le­lős­ség­re vo­ná­sa le­het. Mi­vel­hogy hi­báz­tunk. Nem cso­da, hogy csak­nem az ös­­szes Don Juan fel­há­bo­ro­dik azon, hogy a cse­lek­mény vé­gén még­is meg­je­le­nik va­la­mi­fé­le bün­te­tés. És két­sze­re­sen fel­há­bo­ro­dik azon, hogy nem az hoz­za el a bün­te­tést, aki­nek a nagy­sá­gá­hoz mér­te pro­vo­ká­ci­ó­ját, ha­nem min­dig egy szol­ga. A Comtur szob­ra csak a „vég­re­haj­tó kéz”, mond­hat­nánk, hogy hó­hér. Ahogy Ge­re­lyes End­ré­nél is: „…férfi halt meg, s egy szol­ga öl­te meg.”7 Vagy aho­gyan De­ák Tamás8 fo­gal­maz­ta meg: „…a meg­tor­lás mun­ká­ját ha­lan­dók vég­zik – nem kö­zön­sé­ges ha­lan­dók, de so­ha­sem Is­ten.” John Berger pe­dig egy cső­cse­lék ano­nim tag­ja­i­val öle­ti meg őt.9 (Ha­bár eb­ben az utol­só eset­ben fi­gye­lem­be kell ven­nünk J. Berger mar­xis­ta gon­dol­ko­dá­sát, amely sze­rint a tö­meg a tör­té­ne­lem szub­jek­tu­má­nak az al­ko­tó­ré­sze.)
Ta­lán ma­ga Is­ten is szé­gyel­li, hogy ne­ki is meg kell fe­lel­nie a köz­nap­ok el­vá­rá­sa­i­nak, és meg kell bün­tet­nie Don Juant? Ezért mos­sa ke­ze­it, és vé­gez­te­ti el a pisz­kos mun­kát más­sal? Le­het ben­ne va­la­mi, hi­szen Is­ten is túl van a mo­ra­li­tá­son. De ha lo­va­gi­as len­ne, ak­kor meg­be­csül­né a mél­tó el­len­fe­let. G. B. Shaw nyit egy kis­ka­put eb­ben az irányban,10 ami­kor át­já­rást en­ge­dé­lyez Don Juannak a Po­kol és a Menny­or­szág kö­zött.
A bűn és bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma a Don Juan-mű­vek­ben alig­ha­nem ab­ban ke­res­he­tő, hogy már Tirso de Molinánál is két tör­té­nel­mi alak­ból áll ös­­sze Don Juan alak­ja. Az egyik a 14. szá­zad­ban élő Don Juan de Tenorio, aki I. Don Pedro (1350–1370), az El Cruelnek (Kö­nyör­te­len­nek) ne­ve­zett ki­rály ud­va­rá­ban élt Se­vil­lá­ban. Don Juan egy­idős volt Don Pedróval, és uno­ka­öc­­cse volt a ki­rály imá­dott fe­le­sé­gé­nek, Maria de Pad­il­lá­nak, ezért az­tán jó cim­bo­rák vol­tak min­den­ben. Ma­ga Don Pedro is nagy nő­fa­ló volt, és aki el­len­állt ne­ki, azt ki­vé­gez­tet­te. őt vé­gül egy ro­ko­na szúr­ta le. Don Juan tra­gé­di­á­ját pe­dig a kró­ni­kák ál­tal is­mert utol­só nő, Don­na An­na el­csá­bí­tá­sa okoz­ta. A le­szúrt Don Gonzalo (a Comendador) sír­em­lé­ke a San Fran­cis­co-temp­lom­ban volt, aho­vá Don­na An­na ro­ko­nai sze­rel­mi légy­ott ürü­gyén oda­csal­ták Don Juant, akit azu­tán már sen­ki sem lá­tott. A fran­cis­ká­nu­sok az­tán azt ter­jesz­tet­ték a nép­nek, hogy a Comendador kő­szob­ra a po­kol­ba rán­tot­ta az őt kár­om­ló Don Juant. Már­most hogy a fe­ren­ce­sek csak ma­gu­kat véd­ték-e ez­zel a ke­gyes ha­zug­ság­gal Don Juan ro­ko­na­i­val szem­ben, vagy sem, mind­egy: a le­gen­da a kő­szo­bor­ról ki­ala­kult. Lát­hat­juk vi­szont, hogy itt szó sincs bűn­hő­dés­ről, csu­pán bün­te­tés­ről. A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy­sze­rű gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben, olyan­nal, amely­nek ko­ráb­ban Don Juan nem a szen­ve­dő, ha­nem az el­kö­ve­tő sze­rep­lő­je volt.
Az­tán itt van Don Miguel de Manara, aki 1626-ban szü­le­tett Se­vil­lá­ban egy ne­gyed­ízig­len tisz­ta vé­rű calatravai rend­hez tar­to­zó csa­lád­ban. ő is nagy nő­csá­bász és az egy­ház meg­csú­fo­ló­ja, ezért a kör­nye­ze­te a va­la­hai Don Juannal kez­di azo­no­sí­ta­ni. Akár­csak Don Juant, Don Miguelt is több fi­gyel­mez­te­tés éri, hogy hagy­jon fel élet­vi­te­lé­vel. Az egyik ilyen, ami­kor éj­sza­kai csa­var­gá­sa köz­ben hí­vó szót hall egy szo­bá­ból, és az er­kély­ről kö­tél­hág­csó eresz­ke­dik le, ő fel­kú­szik azon, de a szo­bá­ban egy fel­ra­va­ta­lo­zott nő van. Va­gyis meg­je­le­nik a kö­zép­ko­ri iro­da­lom­ból oly­an­­nyi­ra is­mert mo­tí­vum: a ha­lál­ra va­ló fi­gyel­mez­te­tés. Ez azon­ban nem tán­to­rít­ja el őt ki­csa­pon­gá­sa­i­tól. De mint min­den nagy csá­bí­tót, Don Miguelt is el­éri a vég­ze­te, még­pe­dig az 1004. nő, Geronima de Mendoza sze­mé­lyé­ben, aki­be be­le­sze­ret, és akit fe­le­sé­gül vesz. A hőn sze­re­tett fe­le­ség azon­ban meg­be­teg­szik és meg­hal. Ez­után már a lá­to­má­sok kez­dik egy irány­ba te­rel­ni a cse­lek­ményt. Don Miguel ál­lan­dó­an a vá­ros­ban kó­bo­rol, és ke­re­si az el­ve­szett sze­rel­met. Egy nőt lát meg az ut­cán, aki kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lít Geronimára, utá­na ro­han, de ami­kor a nő meg­for­dul, ha­lál­fej van a nya­kán. Egy má­sik al­ka­lom­mal egy ha­lot­ti me­net­tel ta­lál­ko­zik, és ami­kor meg­kér­de­zi a kí­sé­rő­ket, hogy kit te­met­nek, azok el­árul­ják ne­ki, hogy őt ma­gát. Ép­pen a Santa Caridad-kolostornál jár ek­kor, el­ájul, más­nap a szer­ze­te­sek rá­ta­lál­nak, be­vi­szik őt a ko­los­tor­ba, ahon­nan so­ha töb­bé nem jön ki. Meg­tér, és szent éle­te nyo­mán 1662-ben rend­fő­nök­nek vá­laszt­ják meg. Új rend­sza­bá­lyo­kat al­kot, el­adott va­gyo­ná­ból kór­há­zat épít­tet, és úgy hal meg 1679-ben, hogy a nagy jár­vány ide­jén egye­dül ő fog­lal­ko­zik a be­te­gek­kel. Vég­ren­de­let­ében be­vall­ja ko­ráb­bi bű­ne­it, ame­lye­kért éle­te vé­gé­ig ve­ze­kelt, és azt ké­ri a szer­ze­te­sek­től, hogy a ko­los­tor lép­csői alá te­mes­sék el őt. A szer­ze­te­sek per­sze ké­sőbb ki­han­tol­ják, és dí­szes sír­ba te­me­tik, ahol cso­dák tör­tén­nek, és szent­té ava­tá­sá­ra is kí­sér­le­tek tör­tén­nek.
Don Miguel tör­té­ne­te va­ló­ban a bűn­tu­dat és a bűn­hő­dés meg a ve­zek­lés tör­té­ne­te. Eh­hez per­sze az kel­lett, hogy éle­té­ben egy schizmával küzd­jön. Josef Toman re­gé­nye tö­ké­le­te­sen mu­tat­ja be ezt a ket­tős­sé­get. Miguelt az édes­any­ja pap­nak szán­ja, és úgy is ne­vel­te­ti. Az édes­anya tit­kos sze­rel­me, a se­vil­lai ér­sek Trifónt, a je­zsu­i­tát je­lö­li ki há­zi­ta­ní­tó­nak, aki­nek az a tisz­te, hogy Miguelt el­tá­vo­lít­sa az élet­től. Trifón az, aki – Miguel sza­va­i­val – „el­ül­tet­te ben­nem a nő gyű­lö­le­tét”, és a má­sik em­ber he­lyett az abszolútumot tet­te meg a cse­lek­vés cél­já­nak. (Ide kí­ván­ko­zik, hogy majd a ro­man­ti­ka egyik né­met szer­ző­jé­nek, Christian Dietrich Grabbénak a drámájában11 vá­lik ez a di­lem­ma – konk­rét nő versus ab­szo­lút nő – Fa­ust és Don Juan el­len­tét­jé­nek alap­já­vá. Juan még azt ké­ri szá­mon Fa­us­ton, hogy mi­ért ker­ge­ti az em­ber­fe­let­tit, ha köz­ben csak em­ber ma­rad, mi­re Fa­ust ri­poszt­ja: „Mi­ért em­ber az, ki nem tör em­ber­fe­let­ti­re?” És Don Juan az­zal zár­ja a vi­tát, hogy az em­ber­fe­let­ti a nő­től ide­gen. Mel­les­leg: hi­á­ba Don Juant sze­re­ti An­na, Me­fisz­tó se­gít­sé­gé­vel Fa­ust szer­zi meg őt, vé­ge­ze­tül azon­ban egyi­kü­ké sem, ha­nem a Ha­lá­lé lesz. Ez Grabbe mű­vé­ben még egy rö­vid idő­re meg­ren­dí­ti Don Juant, de gyor­san ma­gá­hoz tér, és „új sze­lek­re fe­szí­ti vi­tor­lá­it”. A po­én eb­ben az eset­ben az, hogy G. B. Shaw-nál már Don Juan az, aki Lu­ci­fer­rel szem­ben az em­ber­fe­let­ti esz­mé­nyét hir­de­ti, és er­re a szen­ti­men­tá­lis­nak ki­ne­ve­zett ör­dög a ro­man­ti­ka Don Juanjának sza­va­i­val vá­la­szol a 20. szá­zad ele­je Don Juanjának: „A vi­lá­gért se haj­szol­ja so­ha az Em­ber­fö­löt­tit, mert oda­visz, hogy vá­lo­ga­tás nél­kül meg­ves­se az Em­be­rit.”) Vis­­sza­tér­ve, és ahogy lát­juk, szin­te Shaw-t foly­tat­va Toman re­gé­nyé­re: a je­zsu­i­ta ne­ve­lés ered­mé­nye Miguel jel­sza­va, a „min­dent vagy sem­mit!”. Ki­áb­rán­dul az egy­ház kép­mu­ta­tá­sá­ból, és dü­höd­ten az ab­szo­lút nőt ke­res­ve ki­csa­pon­gó, gyil­kos éle­tet kezd él­ni. Köz­ben ugyan az édes­apa fel­fo­gad­ja a fe­ren­ces Gregorio atyát is há­zi­ta­ní­tó­nak, aki Miguelbe az élő em­ber­sze­re­te­tet, te­hát azt az el­vet pró­bál­ja el­plán­tál­ni, hogy Is­ten leg­jobb szol­gá­la­ta az em­ber szol­gá­la­ta. Ami­kor azon­ban Gregoriót az ink­vi­zí­ció mág­lyá­ra ál­lít­ja, Miguel va­ló­ban Don Juanná vá­lik. Sze­re­lem nél­kü­li sze­rel­mi éle­tet él, amely­ben, ahogy ke­se­rű­en be­vall­ja, „örök­ké egy­for­ma min­den”. Et­től az élet­től vált­ja meg őt Geronima, aki azon­ban a meg­vál­tás­sal ment­he­tet­le­nül ket­té­sza­kí­tot­ta Miguel múlt­ját és je­le­nét. Meg­vi­lá­go­so­dik szá­má­ra, hogy egész múlt­ja nem más, mint alá­va­ló­ság­ok so­ro­za­ta. Ez a fel­is­me­rés azon­ban le­he­tet­len­né te­szi a tel­jes bol­dog­sá­got a je­len­ben. Az ab­szo­lút ki­csa­pon­gást az ab­szo­lút ra­gasz­ko­dás vált­ja fel. Ezért tör­té­nik meg, pa­ra­dox mó­don az, hogy a va­ló­di bol­dog­sá­got – vagy a meg­vál­tást? – a Caridad nyújt­ja az­zal, hogy ott Miguel meg­va­ló­sít­hat­ja Gregorio élet­esz­mé­nyét, a hu­ma­niz­must. De hát tud­juk, a hu­ma­niz­mus sem a konk­rét em­ber, ha­nem az em­be­ri­ség sze­re­te­te, va­gyis azon a szin­ten van, mint a caritas. (Nem vé­let­len a ke­resz­tény sze­re­tet­esz­mény és a ko­los­tor ne­vé­nek azo­nos­sá­ga.) Miguel nem volt ké­pes a sze­re­lem­re, ezért a sze­re­tet­be me­ne­kült. Mi­cso­da kü­lönb­ség Miguel és Juan kö­zött! Bűn és bűn­hő­dés fel­té­te­le­zi az idő­be­li ruptúrát, sőt anél­kül nem is lé­tez­het. A ve­zek­lés a ko­ráb­bi élet fel­adá­sa, az­az a sze­mé­lyi­ség egy­sé­gé­nek a meg­ta­ga­dá­sa. Don Juan nem aláz­ko­dik meg a Kő­szo­bor előtt. Szá­má­ra az ön­azo­nos­ság a leg­na­gyobb ér­ték. El­pusz­tul emi­att? No és?
Ér­de­mes meg­áll­ni egy má­sik tör­té­nel­mi re­gény­nél is, ame­lyik nem Miguel, ha­nem Don Juan éle­tét dol­goz­za fel. Meg­je­gyez­ve köz­ben, hogy bár­men­­nyi­re is a tör­té­nel­mi té­nye­ket fi­gye­lem­be ve­vő mű­vek­ről van szó, mind­egyik­ben je­len van va­la­mi­kép­pen a Don Juan-mítosz, ame­lyik – ugye­bár – idő­ben ké­sőb­bi, de a re­gé­nyek sze­rep­lő­i­nek je­len­tés­be­li a pri­o­ri­ja. Siegfried Obermeier művéről12 van szó, amely­ben a női kulcs­fi­gu­rák ré­vén tud­ha­tunk meg va­la­mit Don Juan lel­ki­sé­gé­ről. Há­rom nő­ről van szó. Az el­ső, Catalina a leg­ősibb női fog­lal­ko­zást űzi, és ta­lán ép­pen ezért ő az, aki lel­ki­leg – nem a sze­re­lem szem­pont­já­ból! – a leg­kö­ze­lebb ke­rül Don Juanhoz, és meg tud­ja fo­gal­maz­ni alap­ve­tő tu­laj­don­sá­gát. Catalinával szem­ben Juannak nem kell bi­zo­nyí­ta­nia fér­fi­as­sá­gát – tud­juk: ez a vi­szony nem az ér­zel­me­ken, ha­nem a tisz­ta pénz­ügyi kap­cso­la­ton ala­pul –, ezért em­ber­ként be­csü­li, sőt sze­re­ti Catalinát. Ma­gya­rán szól­va: ő az egyet­len nő, akit Juan ma­gá­val egyen­ran­gú­nak el­is­mer. Catalina pe­dig a ve­le szü­le­tett ősi női böl­cses­ség ré­vén ki­mond­ja: te vagy az örök ke­re­ső és so­ha meg nem nyug­vó, a sze­re­lem vi­lá­gá­nak Ahasvérusa. És va­ló­ban: Don Juan mo­dern mí­to­sza az ál­lan­dó­ság­gal szem­be­szál­ló vál­to­zást je­le­ní­ti meg. Per­sze ez az a vál­to­zás, amely azért va­la­mit rög­zít: a sze­mé­lyi­sé­get. Itt már nem va­la­mi­lyen transz­cen­den­cia, ha­nem az in­di­vi­du­a­li­tás im­ma­nens és au­to­nóm ön­azo­nos­sá­ga az, amely a kon­ti­nu­i­tást biz­to­sít­ja. Ezért le­het, hogy a fér­fi–nő vi­szony­ban Don Juan nem az egy­ház ál­tal szen­te­sí­tett há­zas­ság­ban (mint a fo­lya­ma­tos­ság kül­ső ga­ran­ci­á­já­ban), ha­nem az ál­lan­dó me­ne­kü­lés­ben rög­zí­ti a ma­ga fér­fi-stá­tu­sát. A me­ne­kü­lés eb­ben az eset­ben nem a fe­le­lős­ség fel­adá­sa, ha­nem ön­ma­ga meg­men­té­se. És le­het, hogy a sze­re­lem men­té­se is a „rossz vég­te­len­től”, az ön­is­mét­lés­től. Az au­ten­ti­kus ér­zé­sen ala­pu­ló ön­de­fi­ní­ció pél­dá­ja is le­het­ne. Gon­dol­junk be­le: Descartes ek­kor fo­gal­maz­za meg a sa­ját tu­da­tá­ra hi­vat­ko­zó szub­jek­tum alap­té­tel­ét: cogito er­go sum. És a gon­dol­ko­dás­hoz min­dig hoz­zá kell gon­dol­nunk a ké­tel­ke­dést, a mód­sze­res szkep­szist. A szkep­szis pe­dig ir­tó­zik a rög­zült is­me­re­tek­től. Don Juan meg nyu­godt lé­lek­kel mond­hat­ná: amo er­go sum. Ahol is a sze­re­lem ál­lan­dó kel­lé­ke a meg­úju­lás. És itt is­mé­tel­jem meg a ko­ráb­ban már el­mon­dot­tat: ez a faj­ta élet­vi­tel az ál­lan­dó­sá­got elő­tér­be he­lye­ző és vé­dő tár­sa­da­lom­mal szem­ben egy­ér­tel­mű pro­vo­ká­ció. De hát ugyan­ilyen pro­vo­ká­ló jel­le­ge van a min­dig ké­tel­ke­dő fi­lo­zó­fu­si alap­ál­lás­nak is. Ha most szen­ten­ci­át sze­ret­nék le­ír­ni, ak­kor az a kö­vet­ke­ző for­mát kap­ná: Don Miguel – aki fel­is­mer­te bű­nét, és ezért ve­zek­lés­re ad­ta a fe­jét – le­het­ne a min­den­ko­ri ke­resz­tény egy­ház szent­je, de Don Juan, aki nem haj­lan­dó meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját, „csu­pán” a nagy egyé­ni­sé­gek pan­te­on­já­ban kap­hat he­lyet. Az előb­bit – bű­nei el­le­né­re – vé­de­ni fog­ja az egy­ház ha­tal­ma és au­to­ri­tá­sa, az utób­bit – bű­nei mi­att – ugyan­ez az egy­ház ki­ta­gad­ja és ki­át­koz­za. A meg­di­cső­ü­lés­nek és az el­kár­ho­zás­nak va­ló­ban az len­ne az egyet­len út­ja, hogy fel­ad­juk, il­let­ve el­len­ke­ző­leg meg­őriz­zük sa­ját múl­tun­kat? Itt lát­ni, hogy két, egy­más­tól hom­lo­ke­gye­nest el­té­rő kor­szak eti­ká­já­ról van szó. Az el­ső azt hi­szi és vall­ja, hogy lé­te­zik örök­ké­va­ló­ság az egyé­nen túl, és csak­is eb­be az örök­ké­va­ló­ság­ba va­ló ka­pasz­ko­dás biz­to­sít­hat­ja az egyén meg­me­ne­kü­lé­sét, a má­sik pe­dig ar­ra es­kü­szik, hogy csak­is evi­lá­gi lé­tünk­ben lé­tez­het vi­szony­la­gos ál­lan­dó­ság, és egyé­ni élet­időnk kon­ti­nu­i­tá­sá­nak a meg­men­té­se az er­köl­csi­ség alap­za­ta. Don Juan egy­ér­tel­mű­en az utób­bit hi­szi, és amíg ez a stra­té­gi­á­ja el­len­ke­zik a köz­nap­ok fel­fo­gá­sá­val, a köz­nap­ok sze­mé­ben bű­nös, és ezért tra­gi­kus hős. Nem vé­let­le­nül uta­sít­ja el ma­gá­tól Havel dok­tor, Kundera egyik alteregója13 azt a ki­tün­te­tő­nek szánt jel­lem­zést, hogy ő a mo­dern Don Juan, hi­szen ami­kor a „hűt­len­ség” már nem pro­vo­ká­ció, ha­nem szin­te di­vat, ak­kor már Don Juan sem tra­gi­kus hős, ha­nem csak olyas­va­la­ki, aki „in”.
Obermeier má­sik női sze­rep­lő­je Manuela, a ko­los­tor­ból meg­szö­kött lány, aki­ben Don Juan ma­gá­ra is­mer, és mint androgün vol­tá­nak új­ra meg­ta­lált fe­lé­be be­le­sze­ret, ma­gá­é­vá te­szi, fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni, csak­hogy ki­de­rül: Manuela a lá­nya. Don Juan el­ve­szí­ti az élet­ösz­tön­ét. Meg­ha­son­lik ön­ma­gá­val. Szin­te egy mo­dern Oidipuszként je­le­nik meg előt­tünk. Itt még min­dig tra­gi­kus hős (mert hát ta­but sér­tett), de már van ben­ne gyil­kos ko­mi­kum is (a jó öreg Shakes­peare ál­tal is oly­an­­nyi­ra ked­velt fél­re­ér­tés). ő per­sze nem va­kít­ja meg ma­gát. Mást és vá­rat­la­nab­bat, de meg­elő­ző fél­re­sik­lá­sa után már nem an­­nyi­ra meg­le­pőt cse­lek­szik: fe­le­sé­gül ve­szi a har­ma­dik nőt, a fér­fi­gyű­lö­lő Di­a­na de Ulloát (a név itt sem vé­let­len). Néz­zük csak az utat: Juan el­jut a fér­fi­ak­ból élő Catalinától az ő fér­fi­as­sá­gá­nak gyü­möl­csét je­len­tő Manuelán át a fér­fi­a­kat el­uta­sí­tó Di­a­ná­ig. Ez már csak a vég le­het. És va­ló­ban: mi­u­tán meg­öl­te Di­a­na fér­jét, és Di­a­na el­utaz­na Don Juannal, még bú­csú­lá­to­ga­tást tesz az új­don­sült pár De Ulloa sír­já­nál, ahol a meg­gyil­kolt férj sír­em­lé­ke rá­zu­han Juanra, aki így hal meg. Ez nem bűn­hő­dés, ez tra­gi­ko­mi­kus vég­ki­fej­let.
Bár­men­­nyi­re ki­mó­dolt­nak is tűn­het Obermeier élet­raj­zi re­gé­nye, egy va­la­mi­ben pon­tos lát­le­le­tet nyújt Don Juanról. A bűn és a bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma két eset­ben le­het meg­ala­po­zott a Don Juanról szó­ló mű­vek­ben: vagy ak­kor, ami­kor Juant a don migueli min­tá­ra fog­juk fel, te­hát mint olyan em­bert, aki ké­pes meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját; vagy pe­dig ak­kor, ha túl­pszi­cho­lo­gi­zál­ja sa­ját tet­te­it. Az el­ső ese­tet azért ve­tem el, mert Don Juan még­is­csak in­di­vi­du­a­lis­ta – még ak­kor is, ami­kor már túl­lé­pett macho mi­vol­tán. A má­sik ese­tet pe­dig azért, mert burlador kor­sza­ká­ban a lé­lek rez­ze­né­sei még nem, „fi­lo­zó­fu­si” kor­sza­ká­ban pe­dig már nem ér­dek­lik. Mint fi­lo­zó­fus Don Juan az em­be­ri élet on­to­ló­gi­á­ját pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni. Ma­rad az egye­dü­li le­he­tő­ség, amely­ről Ramiro de Maeztu is be­szélt: „Egy­fe­lől az ab­szo­lút kö­te­les­ség, más­fe­lől az ab­szo­lút sze­szély. A dön­tés: kaland.”14 Don Juan a mo­dern ka­lan­dor, a picaro. Még ak­kor is, ha ere­de­ti spa­nyol for­má­já­ban en­nek tel­je­sen el­lent­mond, még­pe­dig a szár­ma­zá­sa mi­att. Obermeiernél je­le­nik meg a gon­do­lat, mi­sze­rint Don Juan so­ha nem ter­vez­te meg a cse­le­ke­de­te­it – mint ahogy tet­ték a klas­­szi­kus kor ka­lan­do­rai, a lo­va­gok, akik egy, mind­an­­nyi­uk szá­má­ra kö­te­le­ző esz­ményt kö­vet­tek ka­lan­do­zá­sa­ik so­rán –, ne­ki alig­ha­nem ki­hí­vá­sok­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy el­ha­tá­ro­zá­sai el­le­né­ben cse­le­ked­jen, és ez nagy örö­met szerzett ne­ki. Bűn­tu­da­ta ak­kor ala­kult vol­na ki, ha az el­té­rés az ere­de­ti­leg el­ter­ve­zett cse­lek­vés és a hir­te­len ho­zott dön­tés kö­zött lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást oko­zott vol­na ne­ki. Ilyen­ről vi­szont szó sincs. Nyu­god­junk már be­le egy­szer s min­den­kor­ra: Don Juan so­ha sem am­bi­ci­o­nál­ta azt, hogy szent le­gyen, ne­ki elég volt, hogy ka­lan­dor le­he­tett. Va­gyis já­té­kos.

A va­ló­di já­té­kos stá­tu­sa pe­dig nem mo­rá­lis, ha­nem on­to­ló­gi­ai – sőt: me­ta­fi­zi­kai – és esz­té­ti­kai. A mo­rá­lis meg­íté­lés hall­ga­tó­la­go­san ab­ból az elő­fel­té­tel­ből in­dul ki, hogy van biz­tos is­me­re­tünk a vi­lág­ról, és cse­le­ke­de­te­in­ket eh­hez a vi­lág­kép­hez iga­zít­juk. A já­té­kos vi­szont csak azt tud­ja biz­to­san, hogy nincs bi­zo­nyos­ság, és ne­ki eb­ben a bi­zony­ta­lan­ság­gal el­telt vi­lág­ban kell bol­do­gul­nia. Eb­ben az eset­ben csak sa­ját ma­gá­ban lel­het tám­pont­ra, és ha va­la­mi ba­lul üt ki, ak­kor nem a vi­lá­got, ha­nem ön­ma­gát te­szi fe­le­lős­sé ezért. Don Juan so­ha nem so­pán­ko­dik. Még ak­kor sem, ami­kor nem­csak ma­ga az ob­jek­ti­vi­tá­sá­ban vett vi­lág, ha­nem az ad­di­gi cse­le­ke­de­tei és azok fo­ga­dá­sa ré­vén ró­la ki­ala­kult vé­le­ke­dés is kez­di szo­ron­gat­ni. Sőt: Don Juan tud­ja, hogy ez a vé­le­ke­dés két­élű is le­het. El­ta­kar­hat­ja és erő­sít­he­ti a konk­rét sze­mélyt, mert a hír­név le­het le­nyű­gö­ző má­sok­kal szem­ben. Ugyan­ak­kor kor­lá­toz­hat­ja a sza­bad­sá­got, mert most már a vé­le­ke­dés alap­ján kell vi­sel­ked­ni. Ha Don Juan nem fe­lel meg a hír­ne­ve tá­masz­tot­ta el­vá­rá­sok­nak, ak­kor az nem­csak két­sé­ge­ket szül el­le­né­ben, ha­nem fel­há­bo­ro­dást is ger­jeszt. Max Frisch Don Juanja15 va­ló­di já­té­kos­ként old­ja meg ezt a di­lem­mát. Elé­be megy az el­vá­rá­sok­nak, sőt a le­gen­dá­nak is, és meg­ren­de­zi sa­ját el­kár­ho­zá­sát. Tud­ja, hogy a várt ha­tás erő­sebb a vá­rat­lan­nál, a le­gen­da a va­ló­ság­nál. Ha egy is­me­ret­len is­ten­ség koc­ká­kat vet­het, és a ki­ala­kult kom­bi­ná­ció alap­ján te­szi meg kö­vet­ke­ző lé­pé­sét az egész koz­mos­­szal szem­ben, ak­kor az erős egyé­ni­ség is meg­te­he­ti azt, hogy el­ját­sza­do­zik em­ber­tár­sa­i­val. Szá­mol ugyan a koc­ká­zat­tal, de a tö­ké­le­te­sen vég­re­haj­tott csel be­jön. A cse­lek­nek ép­pen az a bá­juk, hogy kí­vül­ről néz­ve lát­juk a csa­la­fin­ta­sá­got, de a játsz­ma ré­sze­se­ként min­dig be­dő­lünk ne­kik. Já­ték köz­ben egy más vi­lág­ban va­gyunk, ahol fel­füg­gesz­tő­dik a köz­nap­ok­ra jel­lem­ző és ra­ci­o­ná­lis prag­ma­tiz­mus.
Don Juan min­dig si­ke­res tak­ti­ká­ja a misz­ti­fi­ká­ció. Ere­de­ti­leg ez pri­mi­tív el­hi­te­tés: a nők el­hi­szik, hogy Juan fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni őket. Ké­sőbb azon­ban a misz­ti­fi­ká­ció mó­do­za­tai vál­toz­nak: mű­velt­ség nél­kül már nem meg­va­ló­sít­ha­tó. Ek­kor ala­kul ki Don Juan má­so­dik tí­pu­sa, a fi­lo­zó­fus Don Juan16, aki­nek már ma­ga a csá­bí­tás, va­gy­is a já­ték, a játsz­ma vá­lik fon­tos­sá. Egy­va­la­mi azon­ban mind­két Don Juan szá­má­ra kö­zös ma­rad: a misz­ti­fi­ká­ció ré­vén fel­füg­gesz­tő­dik a dol­gok egy­ér­tel­mű­sé­ge, és a több­ér­tel­mű­ség, a bi­zony­ta­lan­ság ha­tá­roz­za meg a dön­té­se­ket. Don Juan ki­hasz­nál­ja azt a hely­ze­tet, amely Don Qui­jo­te szá­má­ra még meg­le­pő volt, tud­ni­il­lik azt, hogy a vi­lág­ban már nincs bi­zo­nyos­ság. Don Qui­jo­te még fáj­dal­ma­san él­te meg azt, hogy az ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes mo­rá­lis nor­mák már nem ér­vé­nye­sek, Don Juan vi­szont ezt te­szi meg cse­lek­vé­se alap­za­tá­ul. Hol ma­rad ak­kor a mo­rá­lis meg­ítél­he­tő­ség? Ez­zel ana­lóg volt a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­kák prob­lé­má­ja is. Per­sze, igaz, hogy me­ta­fi­zi­ka nem lé­tez­het misz­ti­fi­ká­ció nél­kül, aho­gyan a va­ló­di mű­vé­szet sem. A me­ta­fi­zi­ka (mint aho­gyan a mű­vé­szet is) vég­ered­mény­ben egy kon­zek­ven­sen vé­gig­gon­dolt me­se ar­ról, mi­lyen is le­het a vi­lág. Ad­dig azon­ban, amíg a „kor­szel­lem” el­fo­gad­ta és meg­kö­ve­tel­te a bi­zo­nyos­sá­got – az ál­ta­lá­nos ér­tel­me­zé­si ala­pot, a „sensus communis”-t –, ad­dig a me­ta­fi­zi­kán be­lül nem je­len­tett prob­lé­mát a szubsz­tan­cia el­mé­le­té­nek ös­­sze­kap­cso­lá­sa az eti­ká­val: egy bi­zo­nyos on­to­ló­gi­ai vi­lág­kép­ből egy bi­zo­nyos mo­rál kö­vet­ke­zett. Ab­ban a pil­la­nat­ban azon­ban, ami­kor ki­de­rült, hogy egy­részt ez az ér­tel­me­zé­si alap meg­szűnt mű­köd­ni, más­részt pe­dig a szubsz­tan­cia hoz­zá­fér­he­tet­len­né lett, meg­vál­to­zott a hely­zet. Gon­dol­junk csak ar­ra, hogy míg min­den ko­ráb­bi me­ta­fi­zi­ka-ké­zi­könyv­ben a „theologia naturalis” zár­ta le a me­ta­fi­zi­ka tár­gya­lá­sát, Kant már nem a ter­mé­sze­ti vi­lág­rend­ből ve­ze­ti le az er­köl­csö­ket, ha­nem az er­köl­csi vi­lág­rend­ből kö­vet­kez­tet Is­ten meg­lé­té­re. Eb­ben a rend­szer­ben – amely már nem­csak a me­ta­fi­zi­ká­kat, ha­nem a mű­vé­szet va­ló­ság­ér­tel­me­zé­sét is jel­lem­zi – már nincs he­lye a bűn­hő­dés klas­­szi­kus fo­gal­má­nak.
Don Juan vég­ze­tét nem a bűn­hő­dés, ha­nem a jól fel­épí­tett misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa je­len­ti.
Ra­gad­junk ki há­rom pél­dát! Az el­ső le­het Shaw ér­tel­me­zé­se. Shaw hő­se, John Tanner egy mo­der­nül gon­dol­ko­dó dan­dy, aki ka­cér­ko­dik a szo­ci­a­lis­ta esz­mék­kel (va­gy­is a fér­fi és a nő egyen­jo­gú­sá­gá­nak a kép­ze­te sem ide­gen tő­le), de fő­ként is­me­ri Scho­pen­ha­u­er né­ze­te­it ar­ról, aho­gyan a vak vi­lág­ösz­tön a biologikumot és an­nak föl­di meg­va­ló­sí­tó­ját, a nőt hasz­nál­ja fel a faj rep­ro­duk­ci­ó­já­hoz. Scho­pen­ha­u­er sze­rint ezt a va­ló­sá­got a Ma­ya-fá­tyol el­ta­kar­ja a sze­münk elől, de a fi­lo­zó­fus fel­leb­ben­ti a fáty­lat, és fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket ar­ra, hogy csak esz­kö­zök va­gyunk egy olyan játsz­má­ban, amely­ben ren­de­zők­nek és fő­sze­rep­lők­nek kép­zel­tük ma­gun­kat. John Tanner nem akar esz­köz len­ni, értsd: nem kí­ván­ja fe­le­sé­gül ven­ni An­nát. Azt te­szi, amit az ös­­szes klas­­szi­kus Don Juan tett: el­me­ne­kül. Shaw még meg­en­ge­di ne­ki, hogy álom­ban egy rö­vid idő­re vis­­sza­tér­hes­sen „a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­ka kor­sza­ká­ba” – ahol még volt Po­kol és Menny­or­szág –, és a Po­kol­ban ele­gáns pár­be­szé­det foly­tat­has­son a Sá­tán­nal az ab­szo­lú­tum­ról és az ab­szo­lút nő­ről. Igaz, hogy az ab­szo­lút nő sem a mo­ra­li­tás bi­ro­dal­má­ban, ha­nem a fi­lo­zó­fi­ai el­vo­nat­koz­ta­tás ber­ke­i­ben la­ko­zik (aho­gyan ar­ra Don­na An­na egy, a „hús-vér fér­fit” cél­zó szel­le­mes meg­jegy­zé­se is utal), de Juan még büsz­ke le­het ar­ra, hogy felül tud emel­ked­ni a biologikumon. Leg­alább­is ide­ig-órá­ig. Mert az álom­ból fel­éb­red­ve ül­dö­ző­jé­vel, a va­ló­sá­gos An­ná­val kell szem­be­néz­nie. És a va­ló­ság le­győ­zi John Tanner ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­ját. El­tű­nik a fi­lo­zó­fus Don Juan, és ma­rad a férj­jé ved­lett John Tanner. Hol van itt a bűn­hő­dés­ben rej­lő tra­gé­dia? Ez a Don Juan már csak egy szel­le­me­sen szó­ra­koz­ta­tó szín­mű tár­gya le­het.
Az­tán itt van a már em­lí­tett M. Frisch-féle meg­ol­dás: Don Juan meg­ren­de­zi a ma­ga po­kol­ra szál­lá­sát a kő­szo­bor­ral, kén­füst­tel, ze­ne­bo­ná­val, szem­ta­núk­kal. Va­gyis a mí­toszt a szín­pad­tech­ni­ka esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­val kel­ti élet­re. A misz­ti­fi­ká­ció tö­ké­le­te­sen si­ke­rül. Hi­á­ba til­ta­ko­zik a je­len­le­vő püs­pök (egy ko­ráb­ban Don Juan ál­tal fel­szar­va­zott férj), hogy az egész csak ámí­tás, a nők ré­vü­let­be es­ve hisz­nek az ese­mény lát­sza­tá­nak. Hát per­sze, hogy hisz­nek: ez az ő sa­ját ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­juk ré­sze. Ha Don Juant meg­bün­tet­te Ég és Po­kol, ak­kor az ő ko­ráb­bi bűn­beesés­ük is ki­eme­lő­dik a köz­nap­ok egy­sze­rű hűt­len­sé­gei kö­zül, és sors­sze­rű­vé vá­lik. A le­gen­da ré­sze­sé­vé vál­nak ők is. Pe­dig Don Juan csak me­ne­kül. Is­mét csak me­ne­kül. Most nem egy nő elől, ha­nem a nők el­vá­rá­sai, a ki­ala­kult hír­név elől. Meg­un­ta az egé­szet, mert már nem ő, ha­nem a mí­tosz irá­nyít­ja az éle­tét. Don Juan ma­ga akar ma­rad­ni. És ez két dol­got is je­lent: ön­ma­ga meg­men­té­sét és a ma­gányt. Ön­ma­ga meg­men­té­se a leg­na­gyobb misz­ti­fi­ká­ció, hi­szen ez­zel le kel­le­ne mon­da­nia ar­ról az én­jé­ről, ame­lyik el­tép­he­tet­le­nül a le­gen­dá­hoz kap­cso­ló­dott. ő azon­ban ép­pen a le­gen­da szín­re­vi­te­lé­vel pró­bál ki­csi­kar­ni ma­gá­nak időt és te­ret ön­ma­ga szá­má­ra. A ma­gány az egy más je­len­ség, hi­szen az nem kö­vet­ke­zik szük­ség­sze­rű­en az egye­dül­lét­ből. A ma­gány az egyén ere­jé­ből fa­ka­dó in­tim lét­for­ma. Is­mét ki­de­rül azon­ban, hogy Don Juan le­gen­dá­ja erő­sebb Don Juan ak­tu­á­lis – még­an­­nyi­ra is hi­he­tő és meg­győ­ző – misz­ti­fi­ká­ci­ó­já­nál, mert a hát­tér­ben van egy nő – is­mét egy nő! –, aki­nek volt ere­je, ki­tar­tá­sa és fan­tá­zi­á­ja ah­hoz, hogy most már vég­ér­vé­nye­sen ő bir­to­kol­ja Don Juant. Don Juan pe­dig be­le­tö­rő­dik a hely­zet­be – sőt, ta­lán még sze­rel­mes is egy ki­csit –, és né­mán, kom­men­tár nél­kül ve­szi tu­do­má­sul, hogy alig­ha­nem apa lesz. Kép­zel­jük el azt a blasz­fé­mi­át, aho­gyan Don Juan meg­je­len­ne a ko­ráb­bi 1003 nő előtt, ké­zen ve­zet­ve kis­fi­át, és gü­gyög­ne ve­le.
A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sá­nak vég­ze­tes­sé­ge csu­pán egyet­len iro­dal­mi pél­dá­ban je­lent Don Juan szá­má­ra meg­nyug­vást. Ez az a va­ri­á­ció, amely sze­rint az egész Don Juan-mítosz mö­gött nincs egy fi­karc­nyi sze­xu­a­li­tás sem. Karel Èapek Don Juan gyó­ná­sa cí­mű kis el­be­szé­lé­sé­ről van szó.17 Eb­ben az el­be­szé­lés­ben Don Juan egy si­ker­te­len pár­baj után hal­dok­lik egy spa­nyol fa­lu­ban, de nem akar meg­gyón­ni a hely­be­li plé­bá­nos­nak, aki ezért nem ad­hat ne­ki fel­ol­do­zást. Ami mind­két sze­rep­lő ré­szé­ről ért­he­tő: Juan nem ér­zi ma­gát bű­nös­nek, a plé­bá­nos pe­dig leg­alább szó­be­li ve­zek­lést vár el a min­den­ki ál­tal bű­nös­nek tar­tott Don Juantól. A meg­ol­dást a fa­lu­ba ér­ke­ző je­zsu­i­ta Ildefonso atya hoz­za el. ő nem vár­ja el Juantól, hogy gyón­jon, csak azt ké­ri tő­le, hogy bó­lint­son ar­ra, ha ő, Ildefonso iga­zat mon­da­na ve­le kap­cso­lat­ban. És Juan fe­jé­re ol­vas­sa a leg­na­gyobb tit­kot: Don Juan nem azért me­ne­kült min­dig el a nők­től, mert áll­ha­tat­lan és ka­lan­dor volt, ha­nem azért, mert félt a be­tel­je­se­dés­től. Don Juan min­dig ha­zu­dott: le­ta­gad­ta sa­ját va­ló­ját – azt, hogy va­ló­já­ban nem fér­fi. És Don Juan el­kezd zo­kog­ni. Ildefonso atya pe­dig el­kül­di hoz­zá a plé­bá­nost, hogy ol­doz­za fel bű­nei alól. A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa itt – min­den más iro­dal­mi mű­vel el­len­tét­ben – nem a konk­rét Don Juan vég­ze­tét, ha­nem a Don Juan-legenda vé­gét je­len­ti. Vi­szont itt sincs szó bűn­ről és bűn­hő­dés­ről. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy ez a ki­vé­te­les misz­ti­fi­ká­ció ma­ga is egy olyan iro­dal­mi mű­ben je­lent meg, ame­lyik ma­gát apok­rif­nek ne­ve­zi.

 

Rövid URL
ID1672
Módosítás dátuma2016. június 21.

Csehy Zoltán: Enea Silvio Piccolomini, a szerelem költője

Az olyan tu­da­to­san meg­kom­po­nált kö­te­te­ket, vers­cik­lu­so­kat, me­lyek köz­pon­ti te­ma­ti­kus ele­me a sze­re­lem, il­let­ve a sze­re­lem for­rá­sa­ként és cél­ja­ként meg­je­lölt (köz­pon­ti) nő­alak, jog­gal ne­vez­he­tünk sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós...
Bővebben

Részletek

Az olyan tu­da­to­san meg­kom­po­nált kö­te­te­ket, vers­cik­lu­so­kat, me­lyek köz­pon­ti te­ma­ti­kus ele­me a sze­re­lem, il­let­ve a sze­re­lem for­rá­sa­ként és cél­ja­ként meg­je­lölt (köz­pon­ti) nő­alak, jog­gal ne­vez­he­tünk sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós jel­le­gű gyűj­te­mé­nyek­nek. Ez az an­tik elé­gia­köl­té­szet ál­tal ka­no­ni­zált (Ovi­di­us, Tibullus, Propertius), de már ko­ráb­ban is lé­te­ző (Catullus) kö­tet­for­má­ló elv szá­mos kom­po­zí­ci­ós elem és to­posz össz­já­té­ka kö­vet­kez­té­ben ki­kris­tá­lyo­so­dó mo­dellt ho­zott lét­re, mely a neo­la­tin köl­té­sze­tet lé­nye­gi­leg a qu­att­ro­cen­to kor­sza­ká­tól kez­dő­dő­en a sze­rel­mi-ero­ti­kus po­é­zis te­rén szin­te mind­vé­gig ural­ta.
E kö­tet­tí­pus egy sa­já­tos, ala­po­zó vál­to­za­ta Enea Silvio Piccolomini Cinthia cí­mű munkája.1 A kö­tet propertiusi jel­le­gé­re a szak­iro­da­lom már több­ször is fel­hív­ta a figyelmet,2 az imi­tá­ci­ós bá­zis­ként ke­zelt an­tik mo­del­lel va­ló kap­cso­la­tát a szö­ve­gek pri­mer ro­kon­sá­gi szint­jén már lé­nye­gé­ben fel­tér­ké­pez­ték. Ami­vel azon­ban ezek az egyéb­ként ki­vá­ló ta­nul­má­nyok adó­sak ma­rad­tak, az egy­részt a kom­po­zí­ci­ós-kö­tet­ti­po­ló­gi­ai me­cha­niz­mu­sok föl­tá­rá­sa, más­részt az intertextuális szö­veg­szer­ve­ző­dé­sek vizs­gá­la­ta, har­mad­részt pe­dig mind­ed­dig nem tár­gyal­ták a kö­tet Cinthia-versei és egyéb, nem Cinthiához írt, az elé­gi­kus di­men­zi­ó­tól nagy­ban kü­lön­bö­ző ver­se­i­nek vi­szony­rend­sze­rét.
Ha úgy­ne­ve­zett sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet­ként ol­vas­suk a Cinthiát, el­ső­sor­ban nem­csak a szö­veg­sze­rű Propertius-megfeleltetésekre ér­de­mes kon­cent­rál­ni, ha­nem olyan stig­mák fel­ku­ta­tá­sá­ra, me­lyek ön­kén­te­le­nül is ki­üt­köz­nek a szö­veg testén.3 Az elé­gi­kus kö­tet­szer­ve­ző­dés egyik alap­vo­ná­sa egy fo­lya­ma­tos, szubsz­ti­tú­ci­ós já­ték­sé­ma, mát­rix re­to­ri­kai ke­re­te­i­nek ki­mun­ká­lá­sa az imá­dott nő kap­csán. Ér­de­mes meg­vizs­gál­ni te­hát a Cinthia cí­mű kö­tet nyi­tó­ver­sét. Az el­ső szó ma­ga a cím­adó név: Cinthia. E propertiusi intertextus nem­csak vis­­sza­csa­to­lást kí­ván a ró­mai elé­gi­kus ha­gyo­mány­hoz, ha­nem mint­egy es­­szen­ci­á­li­san fölül is ír­ja azt. Cinthia egy­szer­re a kö­tet tár­gya és ih­le­tő­je, tő­le ered mind az in­ven­ció, mind az elocutio („tu facis ingenium, tu facis eloquium”), rá­adá­sul az an­tik mi­to­ló­gia több sze­rep­lő­jé­nek vo­ná­sa­it és funk­ci­ó­it ké­pes ma­gá­ba in­teg­rál­ni. E vers­ből is vi­lá­go­san ki­tet­szik, hogy Cinthia egy­részt Mú­zsa­ként je­le­nik meg, egé­szen pon­to­san a Mú­zsák ve­ze­tő­je­ként, te­hát apol­lói funk­ci­ó­ban: „Te duce concedunt dive in mea vota sorores, / te duce Castalio somnia fonte bibo”, más­részt mint­egy ne­ve kód­já­ból ki­fo­lyó­lag (a Cynthia név Di­a­na is­ten­nő mel­lék­ne­ve is le­het) és an­ti­ci­pál­va a he­te­dik szá­mú Cinthia-verset, Di­a­na­ként, az­az a hold is­ten­nő­je­ként, aki majd ural­ni fog­ja a csil­la­gos eget („te quoque, si liceat, carmine ad astra feram”), majd vég­ze­tes sze­re­lem­ként, az­az egy­szer­re Amorként és Pár­ka­ként lát­hat­juk: „tu mihi principium, tu mihi fi­nis eris”. Ez a rö­vid köl­te­mény vég­ered­mény­ben a kö­tet tes­té­nek le­írá­sa. El­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja az – amel­lett, hogy ki­je­lö­li azt a be­széd­mó­dot, mely­hez csat­la­koz­ni kí­ván, s mint­egy tu­dó­sít a könyv lé­nye­gé­ről –, hogy lét­re­hoz­zon egy szinekdochikus ént, Cinthia egóját, mely szá­mos mi­to­ló­gi­ai alak kom­po­nen­sé­ből áll ös­­sze ide­á­lis egés­­szé, s vá­lik ké­pes­sé az épp szük­sé­ges po­é­ti­kai, re­to­ri­kai funk­ció be­töl­té­sét biz­to­sí­tó me­ta­mor­fó­zis­ra. Ez a po­li­va­len­cia kü­lön­böz­te­ti meg Cinthiát a kö­tet töb­bi nő­alak­já­tól. Az utol­só sor­ra ki­vált sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hi­szen ez a propertiusi protézis4 szin­tén több szin­ten ér­tel­me­ző­dik. Az ih­le­tő-szö­veg­szer­ve­ző (mú­zsai) funk­ció ös­­sze­kap­cso­lá­sa a sze­rel­mi me­ta­mor­fó­zis mí­tosz­kor­rek­ci­ós vál­to­za­tá­val a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet egyik alap­jel­leg­ze­tes­sé­ge. A köl­te­mény a kom­po­ná­lás te­kin­te­té­ben is irány­adó, va­gyis ha az utol­só sort szó sze­rint ér­tel­mez­zük, ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­za­tot ka­punk ar­ra a rej­tély­re is, hogy mi­ért hú­zód­nak a Cinthia-versek a könyv két vég­pont­ja fe­lé, s mi­ért nincs Cinthia-vers a kö­tet kö­ze­pé­ben. A principium kö­tet­kez­de­tet, a fi­nis pe­dig kö­tet­zá­rást is je­lent, nem ­csak a vég­ze­tes sze­re­lem, az­az az Amorként és Pár­ka­ként egy­szer­re meg­je­le­nő Cinthia irán­ti ér­zel­mek kon­ven­ci­o­ná­lis meg­je­le­ní­té­sét. Nem­csak a sors fo­na­lát lát­juk itt, ha­nem a kö­tet­szer­ve­ző­dés ve­zér­fo­na­lát is meg­kap­juk, egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pe­nünk be­le, mely­nek tör­té­né­se­it az elé­gi­kus tra­dí­ció szel­le­mé­ben tár­ja elénk a köl­tő a sze­re­lem meg­szü­le­té­sé­nek re­mé­nyé­től a sze­re­lem­től va­ló bú­csú­zá­sig. Az Adrianus Van Heck-féle kö­tet­re­konst­ruk­ció sze­rint 23 vers­ből ál­ló cik­lus el­ső tér­fe­lé­be, a principiumba há­rom vers jut (1, 5, 7), a kö­tet vé­gé­re, az­az a fi­nis rész­be négy (16, 19, 21, 23), a két tér­fél köz­ti részt ve­gyes köl­te­mé­nyek töl­tik ki 8 vers ere­jé­ig. A kö­tet­kom­po­zí­ció te­hát két­pó­lu­sú­vá for­mál­ja a kö­tetet, az el­ső pó­lus már­is a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­te­tek újabb jel­leg­ze­tes stig­má­it vi­se­li ma­gán: az ide­a­li­zált hölgy a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő szép­sé­gű, aki még Phoebus és Ju­pi­ter sze­rel­mé­re is mél­tó, s min­den erényt bir­to­kol, le­szá­mít­va a pietas eré­nyét (5, 25–36),5 s ez meg­aka­dá­lyoz­za a sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét. A sze­re­lem nem más, mint furor („er­go vale et nostro cura indulgere furori” 5, 35). Nem ne­héz be­lát­ni, hogy Piccolomini sze­rel­mes ver­se­i­ben köl­té­szet­esz­té­ti­kai ter­mi­nu­so­kat is hasz­nál, s a köl­tői fe­szült­sé­get épp az ér­tel­mez­he­tő­ség ilyen szin­te­zé­se ad­ja: Le­o­nar­do Bruni egy Giovanni Marrasióhoz írt le­ve­lé­ben egy, a fent idé­zett vers­sor­hoz na­gyon ha­son­la­tos Marrasio-sor ma­gya­rá­za­ta­ként („Indulgere velis nostro, Arretine, furori” Ang. 1, 21)6 rész­le­te­sen ki­fej­ti a pla­tó­ni Phaidroszból ere­dez­tet­he­tő furor ta­nát: „divini rursus furoris partes quattor: vaticinium, misterium, poesis et amor. His vero deos totidem praeesse veteres putaverunt: nam vaticinium Apollini, misterium Dionyso, poeticam Musis, amorem Veneri tribuebant. […] Qui vero absque furore Musarum poeticas ad fores, ut inquit Plato, accedit, sperans quasi arte quadam poetam se bonum evasurum, inanis est ip­se atque eius poesis. Prae il­la qaue ex furore est, haec quae ex prudentia disperditur. Poetarum er­go furor a Musis est, amantium vero a Venere.”7 A furor két utób­bi vál­to­za­ta Piccolomininél szer­ves egés­­szé ol­vad ös­­sze, ahogy ez a nyi­tó­vers­ből is ki­vi­lág­lik.
A sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét az idő kor­lá­toz­za, a sze­re­lem s így a hoz­zá kö­tő­dő furor is élet­kor­füg­gő: „respondet lusibus etas, / talia lascivus tempora querit amor” (5, 11–12). Az idé­zett szö­veg l