Szemle archív

Kutatásom a mai Szlovákia szívében fekvő Besztercebánya dualizmus kori és „trianoni” nemzetiségi változásainak történeti-demográfiai vizsgálatára irányul.1 A szlovák–magyar etnikai kontaktuszónától messze északra fekvő város a dualizmus kezdetén kevesebb, mint hétezer lelket számláló bányavárosnak számított. Az 1880. évi népszámlálás szerint szlovák többségű, ámde mintegy 20 százalékban magát német és 16 százalékban magát magyar anyanyelvűnek valló népességével tipikus háromnyelvű felvidéki város volt. A dualizmus évtizedeiben gyors ütemben nőtt a magukat magyar anyanyelvűnek vallók aránya. Az 1910-es népszámlálás – legalábbis papíron – már relatív többségben találta a magyar anyanyelvű népelemet, 49%-nyi magyart mutatva ki.2 Tanulmányunk súlypontját az értelmiségiek asszimilációs életpályájának vizsgálata jelenti, ami a korabeli felvidéki városok egy részében meghatározóan jellemző folyamat volt. A többlépcsős, jórészt befejezetlenül maradt értelmiségi magyarosodás egyszerre jelentett a helyi közösségek feltörekvő polgári rétegei számára mintát, egyszersmind jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a korábban évszázadokon át nem magyar többségű városokban a 20. század elején a magyarság számára kedvező népszámlálási adatok születtek.3

 

Kutatási módszerek

Besztercebánya városának városelmézése a készülő doktori disszertációm egyik fontos alfejezete, mely során egy népszámlálási adatokat tartalmazó Access adatbázis elemzésből három tipikus felvidéki várost vizsgálunk meg. Besztercebánya azokat a városokat hivatott fémjelezni, ahol a magyarok aránya a lakosság növekedését is meghaladóan növekedett. A kutatást a társadalmi-gazdasági fejlődését vizsgáló szlovák és magyar szakirodalom elemzésével kezdtem. A tényleges kiindulópont azonban a korabeli város társadalmi, etnikai, gazdasági és oktatási szerkezetének feltérképezése jelentette. A várossal kapcsolatos okiratok, iskolai felügyelői jelentések, minisztériumi fel- és leiratok, polgármesteri és megyei levelezések, orvosi jelentések, rendőrségi jelentések, városi szabályrendeletek, házassági szerződések, szabálysértési eljárások, felvételi kérvények, egyesületek szabályzata, a városban székelő 16. gyalogezred, gazdasági iratok, vasút, valamint a helyi Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) tevékenységét is megvizsgáltam, elsősorban a Besztercebányai Levéltárban található iratok segítségével. A helyi sajtó rendkívül sokszínű volt, a gyakran egymást váltogató, rövid életű lapok könyvtári példányai hiányosak, ritkán maradtak fenn teljes évfolyamok.

Az asszimilációs folyamat egyéni érvényesülésének és értelmezésének bemutatására egy konkrét értelmiségi életpályát is megvizsgáltam. A terjedelmes anyag ugyanakkor lehetetlenné teszi, hogy egy rövidebb tanulmányban minden tényezőre kitérjek. Ezért itt most csupán a legalapvetőbb statisztikai adatokat ismertetem, elemzem a hadsereg, a munkavállalók helyzetét. A városi közerkölcsökre és a gazdasági helyzetre vonatkozó források elemzése mellett egy értelmiségi naplójával foglalkozom részletesebben.4

 

Besztercebánya nemzetiségi változásai a dualizmus évtizedeiben

A városnak a 19. század közepén mintegy 5 ezer lakosa volt. A dualizmus végére ez a szám több mint kétszeresére nőtt. Két hullámban érkeztek a betelepülők a kiegyezést követően. Az 1890-es évektől kezdve tízévenként több mint 1 500 fővel gyarapodott a település lakossága. A magyar elem növekedése alig marad el ettől, sőt, 1900 és 1910 között meg is haladta ezt a mértéket. Kétségtelen, hogy a legalább 2100 fős magyar gyarapodáshoz sok nyelvváltó egyén és család járulhatott hozzá. Azt is figyelembe kell venni, hogy a város lakosságának dualizmus kori önreprodukciója az 1880-as években rendkívül alacsony volt, évenként mintegy 10-20 fővel születtek többen, mint mennyien meghaltak.5

 

1. táblázat. Besztercebánya nemzetiségi összetétele 1851–1930 között6

A magyar nyelvismeret és a magyarok számarányának növekedését egymás mellé téve feltételezhető, hogy az 1880-ban magyarul tudók, ám magukat még más anyanyelvűnek vallók egy része 1910-ben már a magyar anyanyelvű lakosság számát növelte, ugyanakkor tény, hogy a magyar nyelvismeret a 20. század elejére általánossá vált a városban.

 

2. táblázat. A besztercebányai népesség magyar nyelvismerete: 1880, 1900, 19107

3. táblázat. A besztercebányai népesség főbb felekezeti adatai: 1880, 1900, 19108

Főképp a német elit és a jiddis – ezért a népszámlálásokban német anyanyelvűként regisztrált – zsidó polgárság asszimilálódott, mely lassan, de biztosan nemcsak a magyar politikai nemzet részeként, hanem a „grammatikai asszimiláció” révén is mindinkább magyarrá vált. A kivándorlás kevésbé érintette Besztercebánya városát, az 1910-es állapotok szerint a lakosság alig 0,2%-a tartózkodott külföldön (303 idegen és mindössze 20 külföldön lévő 1910-ben). A szlovák–magyar etnikai kontaktuszónától messze levő Zólyom megye ennek ellenére a dualizmus végig megtartotta markáns szlovák jellegét, a magyarosodás több mint „69%-át egyébként a megye három rendezett tanácsú városa, úgynevezett modernizációs központja – köztük Besztercebánya – adta”.9 A város a szabadságharc utáni szlovák nemzetépítés egyik legígéretesebb központjaként Zólyom megye székhelyeként a FEMKE-féle magyarosító politizálásban is fontos szerepet kapott. A szlovák regionális környezet gazdasági, társadalmi modernizációjának kiemelt jelentőségű helyszíne így vált a helyi magyar, szlovák, német és zsidó elitek közti konfliktusok színterévé.

 

Közösség, erkölcsi normák, rendeletek

A bányavárosi erkölcsi előírások, szabályrendeletek mindig is a szigorúbbak közé tartoztak, a városi tanács következetes, részletes és pontosan definiált rendeletei gyakorlatilag szokáskialakítóak voltak. Bár a 19. század végére már sokat módosultak, enyhültek, mégis tetten érhetőek a város életében, sőt a városi, hivatali, rendőrségi, valamint egyéb forrásokat végigkutatva megállapítható, hogy összességében a nemzetiségi kérdés a városi ügyintézésben harmad-, vagy csupán negyedrangú a város gazdasági, általános ügyei mellett. Ilyenek főképp az erdőgazdálkodási ügyek, az erkölcsi, sőt a munkásmozgalmi, szociáldemokrata mozgalmak ügyei is. A dualizmus első felében rendkívül nagy számban fordultak elő a bűnbandák, illetve körözött személyek elleni intézkedések a város környékén. A mindenkori alispán és a polgármester közötti levelezésekben azonban prioritást élvezett a nemzetiségi ügy és a sajtóban is nagyobb figyelmet szenteltek a kérdésnek. Mindez arra utal, hogy a nemzetiségi viszonyok kezelése valószínűleg már akkor is főként informális keretek közt, a szóbeli utasítások, beszámolók szintjén történt. Másrészt a város magyar és szlovák közössége közti láthatatlan határvonalak nem feltétlenül jelentek meg a hivatalos városi ügyvitelben, azok többnyire megmaradtak a személyközi kapcsolatok szintjén.

Annak kiderítésére, mit jelentett a 19–20. század fordulóján jó városi közalkalmazottnak, illetve polgárnak lenni, a városi hivatal döntési jogkörébe tartozó munkahelyekre jelentkezők kérvényeit vizsgáltam meg. A városi hivatal jelképezte, illetve testesítette meg a magyar állam helyi közigazgatását. Az alábbi kérvényeket annak megfelelően kell értelmezni. Húsz, 1898−1905 közötti állásfelvételi kérelmet elemeztem.10

Ezek közül kilenc magasabb funkcióba jelentkezett (rendőrfőkapitány, aljegyző stb.). Mind a kilenc fő az iskoláit, bizonyítványait, ajánlóleveleit, vagy ha volt, korábbi tapasztalatait taglalta, egyikük sem utalt sem magyar, sem pedig szlovák vagy német nyelvismeretére. A tizenegy alacsonyabb rangú tisztségre (rendőr, szolgabíró) jelentkezők kérvényei azonban máris más képet tárnak elénk. Ezek kivétel nélkül rövidebbek, egyoldalasak, illetve mindannyian erkölcsi magatartásuk kifogástalanságával érveltek. Kilenc fő nyelvismeretével (is) érvelt: „a magyart írásban és szóban is jól bírom” majd nyolc fő katonai könyvével, a jelentkezők alig negyede valamilyen korábbi, jobbára hasonló munkahelyi tapasztalataival. Csupán egyetlen jelentkező jelöli meg vallását is. Mindez arra enged következtetni, hogy az előkelőbb pozíciókra vágyók számára teljesen természetes volt az államnyelv ismerete, ám a „közember” számára az erkölcsi bizonyítvány és a nyelvismeret volt mérvadó, míg a vallásosság gyakorlatilag teljesen a háttérbe szorult ez esetben. Az erkölcsi megfelelést vagy szóban, vagy a hadseregben eltöltött évek szolgálati bizonyítványának makulátlanságára hivatkozva prezentálták a jelentkezők. A 20. század eleji háromnyelvű város nyelvi viszonyainak ékes bizonyítéka a több állásra jelentkező kérvényében is megtalálható formula: „magyarul, tótul jól, németül megfelelően beszélek…”11 Bár a legtöbb kérvényben inkább már csak a szlovák és magyar nyelvismeret szerepelt. A nyelvismeretet egyébként a rendőrség szolgálati szabályzata is megkövetelte: „[…] írástudás-fogalmazás, képzettség magasabb foka, nevezetesen különféle nyelvek tudása.”12 Emellett a szolgálati ruhának mindekkor tisztának és csinosnak kellett lennie, a hajat röviden viselve, csak a körszakáll megengedett, de az is röviden. Továbbá szolgálatban dohányozni nem szabad, szolgálaton kívül sem szabad az utcán pipázni, csakis a szivarozás engedélyezett, illetve az erkölcsi kódex hiánytalan betartása kötelező.13

Az erkölcsi kódex betartását nem csak elvárták, hanem ellenőrizték is. Ha valamilyen panasz érkezett, azt nyilván kivizsgálás követte, és ha az eset ismétlődött, általában megrovás, majd pénzbüntetés, harmadszorra pedig rendszerint elbocsátás lett belőle. Panasz természetesen szép számmal érkezett, a vád többször is csupán ennyiből állott: „jellemtelen”. A legnagyobb gondot természetesen Besztercebányán is az alkohol okozta. A városi gazdák, kocsisok, tűzoltók, toronyőrök, sőt rendőrök is számos esetben voltak kivizsgálás célpontjai, és elbocsátásokra is akadt példa. Némely állásra jelentkező jellemét még a főispán is írásban ellenőrizte a polgármesternél, hogy kikérje véleményét, az illető magaviseletéről, erkölcsi állapotáról, megbízhatóságáról stb. A korrupcióra utaló nyomokat is rendkívül szigorúan megvizsgálták. Többször előfordultak Besztercebányán a városi erdők és a városi tanácsosok tűzifaigénylése körüli visszaélések, mely ügyek végén több tanácsost megrovással és fizetésmegvonással büntettek. A panaszok között azonban egyetlen nyíltan a nemzetiségre utaló feljelentést sem találtam, annál több aratás környéki szociális ügyet, amelyet azonban néhol kihasználtak nemzetiségi izgatásra is.

Erkölcsi romlásra talán minden korszakban találunk utalást, nem volt ez máshogy ekkoriban sem: 1880-ban „azon előforduló esetek alkalmából, miszerint az éjjeli őrjáratokat a városban eszközölő hajdúinkat kicsapongó egyének részéről bántalmaztattak”, lőfegyverrel lettek ellátva, illetve rá két évre fegyverhasználati szabályrendeletet is alkottak.14 Egyébként a dualizmus kori városi sajtóban rendszeresen megjelentek a pertudósítások, bírósági ítéletek, a nevek teljes feltüntetésével.

Ami a beszélt nyelvet illeti, a 18–19. században „nem illett” a városi polgárságnak szlovák könyvet vagy újságot olvasni, sőt szlovákul sem „mondokolni” az utcán, és a köszönésnél is kizárólag a németet, majd később egyre inkább a magyart használták. Ezt inkább a vagyonosabb polgárok vagy azok közé tartozni vágyók praktizálták, a szlovák nyelv ugyanis a munkások, parasztok és koldusok nyelve volt, perifériára szorulva. A 19. században szóban és írásban is anekdoták keringtek a városban. Míg a helyi magyar hivatalnokok inkább a környékről származó szlovák cselédlányokat alkalmaztak a háztartásban, a vagyonosabb zsidó családok „zipser deutsch” lányokat fogadtak a Szepességből. A helyi patinás szórakozóhelyek, vendéglők tulajdonosai is főképp magyarok és magyar öntudatú, ám többségében németül beszélő zsidók voltak. Úgy tűnik, a szlovák nyelv használatának a gondolatával a legnehezebben a szlovák származású középréteg szembesült, amely saját nyelvét nem tekintette eléggé úrinak. (Bitušíková 1996, 15. p.) A helyi sajtó mellett erről Terézia Vansová szlovák író visszaemlékezései is tanúságot tesznek. Nemzeti értelemben a dualizmus kori, sőt a húszas évek utcája is relatíve toleráns volt, ám nem konfliktusmentes. Bár a sajtó tudósít néhány perpatvarról, ezek azonban korántsem olyan súlyosak, mint a harmincas évek zsidó- és csehellenes lakossági reakciói. (Bitušíková 1996, 17. p.) Ez alól egyedüli kivétel az 1880-as évek zsidóellenes megmozdulásai.

 

A hadsereg

A besztercebányai székhelyű 16. gyalogezred szerves része volt a városnak, és a háborús években nagyban meghatározta a városi hátország életét, hiszen hadifogolytábor, kórház és katonai gyakorlótere is aktívan működött. A nemzetiségi adatok, bár nem csupán a városból toborozták a katonákat, segítségünkre lehetnek. A hivatalos nemzetiségi statisztikák adatai a háború első évéből: 56% magyar, 41% szlovák, 3% egyéb, a háború végére, négy év múlva viszont: magyarok 55%, szlovákok 22%, románok 12%, németek 8%, szerbek és horvátok 2%, ruszinok 1%. (Chorvát 2003, 75−86. p.). Nyilvánvaló, hogy a háború előrehaladtával a fokozatos feltöltések és a csapatátcsoportosítások más, nem Zólyom megyei illetőségű katonát is besoroztak az ezredbe. Sokkal inkább valósághoz közeli értékeket kapunk az 1900-as, békeidőből származó legénységi anyanyelvi statisztikákból: magyarok 21%, szlovákok 62%, németek 11%, ruszinok 1% és 5% egyéb. (Dangl 2006) Az háborús adatokhoz képest látványos a különbség a szlovák anyanyelvű katonák javára.

A hadsereg az iskola mellett talán a második olyan intézmény, amely a leghatékonyabban elősegítette a magyarosodási folyamatot. A helyi FEMKE könyvtárhálózat „projektjét” a katonaság már 1895 óta aktívan támogatta, hiszen a gyalogezred kaszárnyáiban létesült, ahol a főtisztek legalább egy része támogatta a magyarosító törekvéseket: „oldhatatlan bennem a vágy, hogy e téren az eddiginél több eredményt érjek el, s mire csak úgy számíthatok, ha megfelelő olvasmány nyújtása […] mellett hazafias tárgyú, a legénységi szobákban és a folyosókon kifüggesztendő képek és képeslapok legyenek.” Az alezredes azt írta levelében, hogy besorozáskor „a legénység egy része tót anyanyelvű […] (a szolgálat második felében) habár csak kevés, de legalább beszéljenek, legalább értenek magyarul.”15 A könyvtár csupán a legénységi állomány tagjai számára volt hozzáférhető, a legénységnek ingyenesen, míg a tiszteknek egy kötet egyfilléres kölcsönzési díj ellenében. Az ezt követő könyvtári jelentések szerint a könyvtárat használó „tót legénység, míg az év elején alig, hogy olvasott, beszéde az év végén már sokkal tisztábban és helyesebben beszélt”. Továbbá: „gyakorolja magát magyar nyelv kiejtésében hangos olvasás által.” Az 1913-as jelentésben pedig ezt olvashatjuk: „hatását még fokozza, (hogy) a legénység között a tót nyelven való társalgás meg van tiltva […] kényszerítve vannak magyar nyelven társalogni.”16

Az éves jelentések egyébként az olvasók számáról és a kötetek kölcsönzéséről is tartalmaznak adatokat, ezek alapján azonban nem vonnék le messzemenő következtetéseket: mégis, az olvasók száma és a kölcsönzött művek száma csökkenő tendenciát mutat.17

A katonaság ily módon a környék asszimilációs tengelyévé vált. Míg a katonáság esetében erőszakos asszimilációról (nyelvük tiltása miatt), addig a polgári városban inkább természetes, ámde kormányzat és helyi szervezetek által befolyásolt, támogatott és elvárt (ügyintézés) asszimilációról beszélhetünk.

 

Gazdasági helyzet

Beluszky Pál funkcionális városhierarchia-rendszerében Besztercebánya, a teljes körű funkciókkal rendelkező megyeszékhely kategóriájába sorolva, a 23. legjelentősebb magyarországi településként szerepel, míg a szomszédos Zólyom, a megye korábbi központja és névadója csupán a 133. lett ebben a sorrendben. Nyilván ebben nagy szerepet játszott a vármegyei hivatalok Besztercebányára költözése, ám a különbség mégis rendkívül jelentős. A város gazdasági helyzete egyébként a kezdeti 19. századi hanyatlás után a dualizmus kezdetétől egyre pozitívabb. Az 1850-es években a kisiparosok és alkalmazottaik aránya 28:46, 1857-re drámaian lecsökken, 440 kisiparosra csupán 432 segéd jut a városban. Hiába a céheket tiltó minisztériumi rendelet (1850. március 26.), majd 1857-ben a szabadalomkiadatás eltörlése, „bár jogilag megszűntek az iparosok, még évtizedekig meghatározták a város ipari életét”. (Chromeková 2006, 43–64. p.).

A következő évtizedben kezdtek a zsidók18 nagyobb számban betelepülni (1860. jan. 10-i rendelet). Bár két-három mesterség is megszűnt a városban, az üzletek száma – a zsidó tőke segítségével − 28-ról 78-ra nőtt. Nagy üzletek azonban még nem alakultak. 1872-ben újabb, határozottabb hangnemű törvény született a céhek tiltására, így azok valamennyien egyletekbe tömörültek, némi módosítással, de gyakorlatilag folytatják tevékenységüket. A szakmák száma folyamatosan nőtt, szakosodás ment végbe, és a kíméletlen verseny az azonos szakmabeleik számát egyre jobban lecsökkentette. 1891-re 389 kisiparosra már 427 segéd, illetve 424 tanonc jutott. (Chromeková 2006, 43–64. p)

Pénzintézet viszonylag korán, már 1845-ben Zólyomi Takarékpénztár néven alakult a városban. 1863-ban modernizálták a harmanci papírgyárat, ugyanakkor állandó postakapcsolatot kapott a város. Egy évtized múltán a vasút is bedübörög a városkába Zólyom felől, bár vasútállomásra egészen 1891-ig kellett várniuk a besztercebányaiaknak. 1893-ig végállomás, majd szárnyvonal épült Podbrezóba, 1898-ban pedig Harmancba. Az utak azonban még elhanyagoltak, sőt még 1898-ban is vámkötelesek voltak. Még ekkor is úsztatták a fát a Garamon. Paradoxon, de a vasútvonal a várost eleinte gazdaságilag kedvezőtlenül érintette, mert a vám elesett, amelyet az utakon szedtek a heti vásárra érkező kereskedőktől. Ez azonban hamar kompenzálódott a vasút nyújtotta lehetőségekkel. Az 1890-es években bécsi befektetők érkeztek a városba, székgyár (Gustáv Harnisch) majd gőzmalom (Hertzka, Engel, Weiss) is alakul. A Besztercebányai Takarékpénztár 1869−71-ben betétnövekedést mutat, míg 1872-ben a krízis következtében megnövekedett kölcsönigénylésről tanúskodik a városban. 1872-ben a Besztercebányai Bankegylet nagyobb beruházásokkal próbálkozott, de csődbe ment. A legnagyobb gyár, a már említett Harnisch-féle székgyár 1893-ra elérte a 697 főnyi munkásszámot. A második legnagyobb üzem 170 főt alkalmazott. A bányászat azonban már csak vegetált, egyetlen aknában dolgoztak még 1893-ban, a „homokiban” de mindösszesen négy munkás. Tehát az 1890-es évekre tehető, hogy a város aktívan beszállt a kereskedelmi és ipari életbe (fűrésztelep, vízvezetékrendszer, téglagyár, mészkő stb.) és a pénzintézetek, bankok is stabilizálódtak. A városban ekkoriban egyébként a rendkívül sok tűzeset állandó problémát okozott.19

 

Adminisztráció20

A besztercebányai városi elöljáróság 19 főt tett ki, szavazati joga azonban csupán a polgármesternek, a főjegyzőnek, a rendfőkapitánynak, a tanácsnoknak, az „első” és „másod-” jegyzőnek, az ügyésznek, a pénztárnoknak, a főszámvevőnek, a főorvosnak, a mérnöknek és az erdőmesternek volt. Az elöljárósági segédszemélyzet tehát hét főből állt. Besztercebányának a 20. század elején tizenkét főből álló altiszti személyzete, illetve a 35 fős szolgaszemélyzet állt a rendelkezésére. Ezek a következők: 13 rendőr, 5 vámőr, 6 hivatalszolga, 7 tűzoltó, 3 toronyőr, 1 gyepmester. Természetesen a főorvos mellett több orvos is volt a városban, elsősorban a közkórházban, illetve vármegyei állatorvos, és három vármegyei szülésznő. A városnak már különféle szakbizottságai is voltak. Ami a béreket illeti, négy fizetési fokozat volt felállítva, a kereset évben volt megadva. A polgármester, a főjegyző, a rendőrfőkapitány, a mérnök éves bére 6600 és 4800 korona között sorban fokozatosan csökkenő bevétellel rendelkezett. 4800 koronától 3200-ig kapott az erdőmester, a tanácsnok és a számvevő 4000 és 2400, míg az ügyész a főorvos és a pénztáros évi 3300 és 2400 korona között vihetett haza. A gyepmester és a raktárőr 1100 és 800 koronát, egy rendőr, erdőőr, hivatalszolga, vámőr vagy tűzoltó évi 900 és 600 korona közötti összeget, míg egy szülésznő 400 koronát keresett. Az 1870-as években még volt bányafelügyelő, a 20. század elején már nem volt a városban efféle tisztség. Némely tisztséghez lakás is tartozott.

Érdemes megvizsgálni a több mint három évtizeddel korábbi állapotokat is:21 a polgármester éves fizetése 1600 forint, a városi kapitányé és a főjegyzőé 1300, a tanácsnokoké 1000, az ellenőré, gazdászati felügyelőé, bányafelügyelőé, erdőfelügyelőé 900-800 forint, a főorvosé 750, a vásári és rendőri ügyelőé 350, a szülésznőé 150, a szolgáké pedig 200-300 forint volt. A hajdúk fizetése azonban rendkívül magasnak mondható – kivéve a kapuőrét – 700 és 900 forint között kerestek. A vármegyei elithez viszonyítva eltörpülnek ezek az összegek: A 107 legtöbb éves adót fizető listáján 57 személy volt besztercebányai illetőségű.22 A városban koncentrálódott tehát a vármegyei elit, hiszen az első tíz listáján hat, az első ötven adófizető közül 31 fő volt besztercebányai az 1884-as évben.23

 

A városi értelmiségiek asszimilációs életpályája

A besztercebányai értelmiség asszimilációs alkalmazkodását Figusch Vilmos, avagy Viliam Figuš Bystrý életútjának végigkövetésével kívánom szemléltetni. A választás több okból is esett éppen őrá. A tanár és zeneszerző Figusch életének több mint két évtizedét élte le Besztercebányán, és ekkoriban: „ambiciózus zeneszerzőként munkáját magyar szellemben, és az akkori zenei élet részeként végezte”. (Muntág 2002, 5–14. p.) A dualizmusban számos magyar költő versét megzenésítő zeneszerző a két világháború között a szlovák kulturális értelmiség egyik országosan is elismert alakjává vált. Emellett az evangélikus egyház orgonistájaként, a zenei élet szervezőjeként és magántanárként is tevékenykedett.

 

Asszimiláció és dissszimiláció – avagy a történelem identitásformáló szerepe

A turócszentmártoni Szlovák Nemzeti Könyvtárban található a Viliam Figuš (Figusch Vilmos) zeneszerző naplójának eredeti, 1920-ig magyar nyelven írt kézirata. Bejegyzéseit gyakorlatilag napi bontásban írta több mint négy évtizeden át.24 Figusch megértéséhez, úgy vélem, a gyermekkora jelenti a kulcsot, az őt ért hatások nyomán a nyelvi-kulturális prioritások akkor alakultak ki, s ezek végigkísérték életét. Korán érte őt az anyagi bizonytalanság, éppen ezért rendkívül sok munkát vállalt az ország különböző, egymástól távol eső területein. A több mint 40 éven át írt, 59 füzetből álló napló teljes olvasása és feldolgozása kutatásunk keretei közt nem volt vállalható. Ezt sem az anyag terjedelme, sem pedig kutathatósága nem tette számomra lehetővé.25 Ezért úgy döntöttem, hogy középiskolás, személyiségformáló éveit, illetve azokat a részeket dolgozom fel, melyekben az életrajzírók, Marianna Bárdiová és Emanuel Muntág nemzetiségi jellegű bejegyzésre utalnak. (Muntág 1973, 326. p.; Bárdiová 2002, 66. p.) Nem maradtak ki természetesen a történeti jelentőségű események sem, mint például a háború kitörése, vagy a miniszterelnök besztercebányai látogatása. Az alábbiakban ennek tükrében próbálom meg bemutatni életét.

 

Gyermekkora

Figusch Vilmos 1875. február 28-én született Besztercebányán, Samuel Figusch és Františka Heinlein legidősebb fiaként. Anyja valószínűleg német, míg apja szlovák származású volt. Az apa halála miatt bekövetkezett anyagi válság következtében tanítóképzőbe iratkozott be Selmecbányára. Itt kezdte el írni naplóját. Selmecbányán gyakran gondolt családi környezetére, az otthonra: „…bármilyen rosszak a körülmények otthon, és bármilyen jók a távolban, mégsem bírja elfeledtetni az embert az otthontól.”26

Diákéveiben többször előfordul olyan naplóbejegyzés, hogy kevés a pénze, vagy épp éhség gyötri. Ekkora már erős szociális érzékkel is bír. Naplójában érzékelhetően fogékony mások bajaira, és foglalkoztatják az emberi sorsok.27 Racionális gondolkodásmódja már ekkor is nyilvánvaló volt, elutasította a túlzott álmodozást, Verne Gyula köteteiről is azt írja, szép, csak nem igazak. Magyarul ekkor már kitűnően tudott, hiszen szülei egy évre Pásztóra küldték a népi iskola negyedik osztálya előtt.28 „Édesapám ekkor azon elhatározásra jutott, hogy miután magyarul tudni jó dolog, tehát annál fogva engem valami magyar helységbe ad egy évre.” Vilmos 14 évesen írta pásztói tapasztalatairól: „eleinte […] nem tudtam az ő nyelvökön beszélni […], később úgy megtanultam, hogy a szomszédok nem is akarták hinni, hogy én tót anyanyelvű vagyok.”29 A fiatal Vilmos itt még inkább tótként definiálta magát. A „Kedves pásztói élet, isten veled” mondattal búcsúzott naplójában a színmagyar nyelvterületen szerzett emlékeitől.30 Németül valószínűleg nem jól vagy alig tudott, ezt bizonyítja otthonra küldött német nyelvű képeslapja, melyet mással fordíttatott le.31 Nyilvánvalóan anyjának szeretett volna annak anyanyelvén, „származási nyelvén” kedveskedni, vagy német nyelvben elért előrehaladását bizonyítani. A selmecbányai tanítóképzőben heti két német és „tót”, három történelem és magyar órában részesült a szaktantárgyak és egyebek mellett. Úgy tűnik, a besztercebányai algimnáziumban és a selmeci tanítóképzőben sikeresen megalapozták a fiatal Figusch későbbi magyar nemzetiségi orientációját, nyíltan vállalt magyar identitását.32 A helyi Petőfi Körnek is tagja volt, amely igazi önképzésen alapult. A selmeci Petőfi Kör tevékenysége saját versek felolvasásában, szavalásában és a magyar himnusz éneklésében merült ki.33 A diákságot egyébként is megmozgatták a közös énekek. A vonaton a napló szerint a „Ballag már a vén diák” kezdetű diákbúcsúztató volt az igazi kedvenc. Diákéveiben mindig is nagy érdeklődéssel és készülődéssel várta március 15-ét. „Felvirradt a nap […] a magyar szabadságharcot méltán megünnepelni minden magyarnak legszebb kötelessége.”34

A fiatal Figusch konfliktuskerülő személyiség volt. Ez cselekedeteiben is kirajzolódik, illetve ő maga is hasonlóképp határozta meg magát. „…nem szeretek senkivel sem haragudni…”35

Mint volt szó róla, a családi tragédia miatt nagyon szerényen élt, néha koplalásban is volt része. Ennek okán 1890-ben az is megfordult fejében, hogy Sopronba megy tanulmányait folytatni, egyrészt a több tapasztalat reményében, illetve azért, merthogy ott „olcsóbb az élet.”36 Pénz híján önkéntesként dolgozott az evangélikus egyháznál, bejárta a szélesebb környék (szlovák és színmagyar) megyéit.37 Erre a nyári „supllicanus koldulás” kínált alkalmat, amely a tanítóképzős diákok egyházuk helyi lelkészeinél való vándoréjszakázását jelentette. 1890-ben a Tisza vidékén járva ezt írta: „mennyit fogok tapasztalni, s kedves hazám mennyi szép vidékét fogom látni!”38 Figuschnak különösen kedvére volt 1891-es, nem magyar ajkú vidéken való utazása. Ennek során már érzékeny volt a nyelvi tematikára, naplójában többször is panaszkodott. Bártfán például „magyarul csak a pap tudott, így tótra fordították a (német) beszédet.”39 Sőt, az Erdélyi Besztercén tett látogatása során, anyai felmenői nyelvét már teljesen idegennek érezte: „[…] csakis német beszédet hallottam, úgy éreztem magam, mintha idegen földön járnék.”40 Keserűségéhez nyilván hozzájárult az is, hogy a helyi pap nem adott neki szállást, „pláne még magyarul is alig tud”.41 Naplójában egyébként szinte kizárólagosan magyarul írt, itt-ott német szavakat használt, melyek a gyermekkorában szállóigék voltak Besztercebányán. Ilyen pl. a „Krisztkindli” a karácsonyfahozó ember stb. Szlovákul csupán egyes helyneveket írt, kizárólag idézőjelben.

 

Falusi évek

1893-ban sikeres érettségi vizsgát tett a selmecbányai népi tanító iskolában. Ezután szeretett volna konzervatóriumba menni, és zeneprofesszorrá válni, de a mindennap kenyér utáni hajsza miatt végül is Pilisre kerül, ahol tanítóként dolgozik. Innentől kezdve jelentkezi a néptanítói pályázatra, amely számára rendkívül fontossággal bírt, ugyanis ezután minden évben pályázik rá.42 A Pilisből hazavágyó fiatalember képe erősen tükröződik bejegyzéseiből. Figusch naplójában ebben az időszakban is gyakran írja, hogy legszívesebben szülővárosában, Besztercebányán dolgozna, ahol anyjának és testvéreinek tudna segíteni, illetve honvágyat érez szülővárosa gyönyörű vidéke után. A falusi életet azonban valóban nem kedvelte. Ugyanakkor figyelemre méltó, hogy Pilis akkoriban szlovák többségű falunak számított, illetve további munkahelyei is inkább szlovák többségűek lesznek.43

Pályája kezdetén tehát magyar balladákat, nemzeti énekeket, magyar költők verseit-műveit zenésítette meg, vagy írta zongorára, kicsit később – pár évre rá – mindezekkel párhuzamosan pedig szlovák népi dallamokat kezdett gyűjteni. Munkásságát tehát magyar szellemben kezdte el. Ez Figusch számára magától értetődő, hiszen gyermekkorától, nem definiáltan, de gyakorlatilag magyarnak vallja magát. Az 1893-as évet tehát Pilisben töltötte, 1893-tól pedig két éven keresztül Osztrolúkán dolgozik. 1895−1903 között Zólyomszalatnyán egyházi tanítóként dolgozott. „Saját maga az anyanyelvhez húz, ámde az állam lakosai a rend érdekében a kormány nyelvét, az adminisztratív többségét kéne, hogy használják, tehát csak és csakis a magyart.”44

Ezzel kapcsolatban Fábry barátjáról írja – aki szlovák dalainak helyesírását ellenőrizte –, hogy nem támogatta a magyarosítást, ámde mégsem heves pánszláv, és jobban tud szlovákul, mint ő. Ebből következik, hogy nem tudott saját bevallása szerint túl jól szlovákul, főképp ha a népi énekek nyelvjárási sajátosságaira gondolunk. Ezzel kapcsolatban, és általánosan is definiálható, hogy felnőttként ismét tudomásul vette szlovák származását, ám inkább magyarként tekintett magára. A következő években formálódó párkapcsolata körül található a legtöbb bejegyzés. Anyjával és legkisebb, beteges öccsével él. Ahhoz, hogy el tudja őket tartani, magánórákat kell adnia zongorából. Ugyanekkor, a magyar szabadságharc 50. évfordulójakor panaszkodott naplójában, hogy nem volt a faluban semmiféle ünnepség.45 Elenának Dobronyán egyébként kitartóan, öt éven keresztül udvarolt.46

1900-ban végre megkérte a lány kezét. Ekkor készítette Arany János Rákóczi asszony című versének megzenésítését, amelyet a magyar közvélemény dicsérettel fogad. A Budapesti Zenei Füzetekben is közöltek róla pozitív kritikát. Zólyom­sza­lat­nyáról ekkor távozott három évre, már családjával együtt. Ismét szláv közegbe, a bácskai szlovák nyelvszigetre, ahol egy kis faluban tovább dolgozott zenei művein. A távozásnak szintén anyagi okai voltak. Gyermeket vártak, és kevés volt a pénzük. Ott nagyobb lakást és magasabb fizetést ígértek.

 

Besztercebányán

A besztercebányai állást, melyre talán a legjobban áhítozott, nehezen szerezte meg. 1906 december 30-án végre szülővárosának a tanára lett. „13 éves falusi száműzetésemnek vége, nem voltam sosem falura teremtve, nem tudtam sosem teljesen beleélni magam a falusi környezetbe […] a város az én igazi légköröm.”47

1907-ben tehát szülővárosába, Besztercebányára költözött, ahol a város híres evangélikus iskolájának új tanítója lett.48 Ekkor már három gyermeke van. 1910 márciusában az új főispán székfoglaló beszédét „bombasztikusként” írja le, ám a „díszmagyar ruhás urak” felvonulására már nem ment el.49 „Az egyházküldöttségbe én is megvoltam hívva, de nem szeretvén a politikai nagyságok előtt való hajlongást, egyszerűen nem vettem részt a tisztelgésen.”50 Figusch Vilmos egyébként a ’48-as Függetlenségi és Nemzeti Párt szimpatizánsa volt, több gyűlésükre is eljárt, illetve a jelölteket előszeretettel kísérgette haza. A pártba azonban nem lépett be, alapvetően inkább a zene érdekelte, mint a politika, ám mégis meg-megmutatkozott a Függetlenségi Párt gyűlésein és akcióin. Ugyanez év tavaszán Apponyi és Tisza meglátogatta Besztercebányát. Apponyi látogatását „a város közönsége oly becsű szeretettel fogadta, melyet magam is bámultam, s mely e mindig kormánypárti várostól igazán csodáltra méltó jelenség volt”.51 Még napok múltán is írt Apponyi beszédének hatásáról: „a látogatás felejthetetlen a városnak” […] itt élveztem közel egy óra hosszát Apponyi gyönyörű ékesszólását.”52 Négy napra rá Tisza István, a volt és a jövendő miniszterelnök látogatását már „belsőleg szegényesebb fogadtatás – tehát hűvösebb” visszhang kísérte.53 Kirívó volt a két látogatás között az is, hogy Tiszát a Huder és Rosevame cég emberei botokkal felfegyverkezve vették körül, nehogy bántalma essék. A Tisza-beszéd fogadtatását Figusch hullámzónak, inkább negatívnak írta le, és kritikusan fogalmazott Tisza pártjáról: „[…] munka párt, több lévén a pénze, mint a híve […] (Tisza gondolatai ahhoz hasonlóak, mint) mikor a nemzet vágyai rögeszmeként kezd(enek) működni.”54

 

A nagy háború

1914-ben a trónörökös meggyilkolásának híre Besztercebányán is központi témává vált. Fekete zászlók, plakátok lógtak mindenütt, és „bárkivel akadt össze az ember, csak a rettentő esetről folyt a szó.”55 Figuschnak volt kapcsolata a városban pánszláv­ként ismert Thurzó Jánossal, alias Ján Thurzóval, s naplójában többször említi a vele kapcsolatos híreket. Ezek azonban jobbára nem politikai jellegűek, legalábbis a naplóban nem írt róluk. A háború kitörésekor házkutatásokat rendeltek el, és Figusch tartott tőle, hogy belekeveredik. „Thurzóéknál, mint tót vezérembernél házkutatás van, meg hogy valami gyanús levelet kapott Amerikából. Utóbbi engem is berángathat […] Amerikai ügyemet Thurzó sürgette. De bosszantó a véletlenek ilyen összejátszása.”56 Egy napra rá Vanszáéknál is házkutatást tartottak.57 Figusch tudakolódott Thurzónál, és kiderült, hogy neve benne volt az ominózus amerikai levélben. Ugyanazon a napon az általános mozgósítás híre „hideg zuhanyként hatott, hangos tüntetés nem volt, ez most már komoly dolog”.58 Kezdettől fogva a háborúval szemben fogalmazta meg álláspontját, de nem nyelvi-nemzeti kiindulópontból, hanem kulturális és emberi szempontból. Innentől kezdve a napló rendkívüli nagy részében a háborúval vagy annak városra vonatkozó következményeivel foglalkozik, egyértelműen pacifista és szociális hangnemben.59

Ugyanakkor nagy nyomás nehezedett rá a házkutatások és az „amerikai levél” miatt, ezért úgy döntött, elmegy a hivatalba és tisztázza magát. Az ügyészégen és a rendőrségen „teljes nyíltsággal előadtam az én tót népdalaim ügyét” majd másnap a papnál, illetve a vizsgálóbírónál is járt.60 Végül is ebből az ügyből nem származott további jogi következmény az érintettek számára.

A besztercebányai házkutatások ügye azonban – Dula Máté, a Szlovák Nemzeti Párt elnökének panasza révén – eljutott Tisza István miniszterelnökhöz is,.61 Sőt, „a nagy zajjal és lármával végrehajtott letartóztatások […] alkalmasak arra, hogy a tót nemzetiségű polgártársak ellen elkeseredést és gyűlöletet szítsanak […] dr. Thurzo Iván nejét, aki férje sorsán aggódva Besztercebányán a kapitányságra tudakozódni ment, az utca népe lábáról leverte, ruháját leszaggatta […] ablakbeverésig, vagyonrongálásig és tettleges insultusig elfajult tüntetések voltak.”62

Ugyanebben a hónapban Figusch elintézte, hogy ne kelljen bevonulnia: „[…] az orvosban volt annyi humanitás, hogy egész más, rajtam sohasem tapasztalt betegséget hoztak fel mentő okul.”63 Ez később ki is derült, ugyanis 1915-ben Budapesten volt orvosi kivizsgáláson, mikor is feljelentették, hogy szándékosan kihúzta magát a katonaság alól. Figusch számára kiderült, hogy az iskolája igazgatójáról volt szó, akivel látszólag barátok voltak.64 Az orvosi kivizsgáláson elbukott, ám kilenc és fél hónapos szolgálat után visszatérhetett az iskolába tanítani. Szolgálatát Radványban töltötte, mint fegyvertelen őr, tehát nem vitték frontra.

Figusch magánlevelezéséből Paul Gálnak írt levelei figyelemre méltóak, ugyanis ezeket már szlovákul írta, és itt Ján Bystrýként írta alá magát.65 Ezek a levelek a nagy háború éveiből valóak. Az írás tartalmaz jó pár magyar szót is, melyekről Figusch egyik levelében magyarázkodóan így írt: „Besztercei szlovák nyelvjárás.”66 Levelekben háborúellenes, a leveleket végig magyarul címezte, a borítékok erről tanúskodnak.

 

Régi kocsma ez, új címerrel

Lássuk, mit ír naplójában az államfordulatról. 1918. október 20-án kósza hírek terjengnek a városban „[…] biztosra azonban mindenki veszi […] hogy a régi, egységes Magyarországnak vége, nagyszájú »hazafias« politikusok juttatták ennyire, mi különben nem baj, ha egyik nemzet a másikat nem nyomja el, hanem mindenki szabadon fejlesztheti nyelvét, kultúráját.”67 Rá két napra már ezt a bejegyzést írta: „mindenki számol azzal a körülménnyel, hogy vidékünkön a magyar uralomnak már vége. […] Mindenki aggódik […] különösen azok, akik a tót nyelvet megtanulni nem tartották érdemesnek. Én nyugodtan nézek a jövőbe, mert eddigi áramlatokkal sohasem rokonszenveztem, azért is tartottak engem a nagy »hazafiak« »pánszlávnak«.”68 Az önigazolás, önmeghatározás keresése e napokra jellemző Figusch naplójára. Október 23-án már kétségeit helyezi kilátásba, miszerint „a megijedésen alapuló engedményeknek nem sok értéke van.”69

1918. október 27−28-án már a budapesti lapok elmaradoztak a városból, vagy sok üres hellyel jelennek meg. November 2-án pedig az „osztrák–magyar közösség némi látható nyomait ma tüntették el az utcákról.”70 November 11-én taníthatott először szlovákul az iskolában. A naplóban ezen a napon a következő bejegyzés található: „1918. november 11-én tótul is taníthatunk, […] most veszik elő a jobbik eszüket.”71

Figusch 1918 december 1-jén olvasta az újságban, hogy a Szlovák Nemzeti Tanács átveszi az irányítást a szlovák állam felett. Ekkor ezt írta barátjának, Gál Pálnak: „A nemzeti tanácshoz én is jelentkezni akarok, de nem közvetlenül, hanem közvetetten, rajtad keresztül, akinek biztos jobb kapcsolatai vannak vele (a Tanáccsal).”72 Látszik, hogy még bizonytalan a csehszlovák államisággal szemben, mégis szeretné magát közelebb érezni az egyre jobban „lángoló tűzhelyhez”. Még ugyanebben a levélben megemlíti, hogy zenetanári állásra szívesen jelentkezne, hiszen az a régi vágya, ám Besztercebányáról nem szívesen távozna, főleg nem valami kisebb városba. Ennek okát három pontban adta meg: Elsőként, hogy a beszterceiek nem mozdulnak. Másodszor anyja és testvére miatt, harmadszor, mert akkori lakását nehezen fizették ki. Egy másik levélben sürgősen szlovák könyveket kért ismerősétől. Úgy tűnik, kapott az alkalmon és nagyon hamar alkalmazkodott, hiszen 1918 novembere után – mint megfigyeltem – még a magyar hangulatszavakat is elhagyta leveleiből. December első napján a főtéren a szlovák mellett még a magyar himnuszt is eléneklik, Figusch szerint „Ez mutatta, hogy vége a sovén uralomnak.”73 December elején a városban kezdik eltüntetni a magyar nemzeti jelképeket, „hihetetlen, mégis előttünk lefolyó valóság, amint egy 1000 éves állam épülete roskadozik vezetőinek rövidlátása miatt.[…] A hadsereg tegnap és ma ment el.”74 Tizenkilenc nappal később futottak be az első „megszálló” csapatok, „ezért tehát bennünket is elért az ország romlás folyamata”.75 Figyelemre méltó, hogy míg az első napokban Figusch Vilmos rendkívül megkönnyebbüléssel vette tudomásul a háború végét, és annak lehetséges következményeit, a következő hetekben mégis több ízben sajnálattal írja − mint ahogyan az idézetekben is láthatjuk –, hogy a régi stabil rend összeomlik, és valami új, valami ismeretlen következik utána. „Az egész invázió közönséges hatalomátadásnak tűnik, hiába hivatkoznak a csehek önrendelkezésre.”76 A cseh csapatokról mint megszállókról ír, és innentől kezdve hangsúlyosabb számára a cseh−szlovák ellentét, hiszen „Régi kocsma ez, új címerrel.”77

1919-ben, miután Besztercebányán maradt, panaszkodva írja barátjának, hogy „Egészen biztos forrásból hallottam […] valamiféle Tamás befeketített Prágában, hogy »októberi szlovák« vagyok, ezért majd kivágnak. Drága barátom! Ha én októbrista volnék, akkor ma magas székben ülhetnék, hiszen látok én itt olyan urakat, kik jó pozícióban nyújtózkodnak, és akik előttem beszélték, hogy ha csak két hétig »főispánok« lehetnének, az összes besztercei pánszlávot (sőt név szerint emlegették) akasztófára küldenék. […] Ugyanezek most minden „madarónt” akasztanának.”78

A naplót egyébként egészen 1920. január 1-jéig magyarul írta. „Az újévet az én imádott anyanyelvemen kezdem írni, eddig erre nem azért nem gondoltam, mert oly kevésre tartanám (anyanyelvemet), hanem inkább az iskolai hatás, utána pedig az egyszerű begyökerezett megszokás, mindenféle magyar nacionalista hangnem nélkül…”79 A cseh−szlovák ellentét végigkíséri ezeket az éveket: „ki nem volna magyarón (nagymagyar), akinek a helyére egy cseh akarna ülni?”80 A trianoni békeszerződés aláírásának napján ezt találhatjuk, most már újra Figuš Viliam naplójában: „Hallani, hogy a magyarok aláírták a békét, ezzel tehát a szerencsétlen Magyarországnak feldarabolása formálisan is elintéztetett. Csak az a szégyen, hogy ennek tartósságában senki sem hisz.”81 A fordulat idején a nemzeti tanácshoz beadott zeneprofesszori kérvénye egyébként csupán 1921-ben teljesült, mikor is felvételt nyert a besztercebányai tanítóképzőbe. A húszas években megkomponálta az első szlovák operát, a Detvant, melynek premierje 1928-ban Pozsonyban volt. Később a Matica slovenská néprajzi kutatásaiban is részt vett. Besztercebányán hunyt el 1937-ben.

 

Összegzés

Az adatokat elemezve elmondható, hogy a technikai fejlődés, a demográfiai olló szétnyílása, a vasút, a gazdaság modernizálása és ezek együttes gazdasági előnyei kéz a kézben járva, egymást erősítve indította el a magyarosodás folyamatát. Ehhez csatlakozott az állami iskolaügy és a hadsereg erőteljes asszimilációs politikája. Ugyanakkor az állami és főképp a megyei hivatalok nyomása is rendkívül erősen éreztette hatását a városban. Ahhoz, hogy valaki a városi elithez – vagy legalább annak környezetébe − tartozzék, kétségkívül szükséges volt a magyar nemzet- és állameszme nyílt támogatása, elismerése.82 Legalábbis a közvélemény ezt magától értetődőnek gondolta. A gazdasági, kulturális, családi és karrierszempontok jelentősen függtek attól, hogy megbízható magyar embernek tartották-e az illetőt.

A vizsgált naplóból látható, hogy Figusch személyét tekintve megfelelt a gazdasági túlélési stratégiáknak, hiszen talán a legfontosabb annak tudatosítása volt, hogy a dualista Magyarország a benne élőknek stabil, évezredes valóságot jelentett. Az ország 1916-ig semmi jelét nem mutatta felbomlásnak. Megtagadta volna Figusch a szlovák nemzetiségét? Tisztában volt szlovák eredetével, de önmagát inkább magyarnak vallotta, egyfajta francia állampolgári nemzetelfogással. Szlovák népzenei gyűjtése és munkálkodása elárulta, hogy nem zárta el magát származásától. Mint ahogy az 1918. évi fordulat után feldolgozott magyar versei arról árulkodnak, hogy nem volt híve a kirekesztő, soviniszta eszméknek. Az államfordulatkor azonban minden lehetőséget megragadott céljai elérésében, amelyek jobbára kimerültek abban, amire a legtöbben vágytak, egy jobban fizető munkalehetőség elnyerésében. Ebben a koordináta-rendszerben legfőbb szempontnak a társadalmi mobilitás és a gazdasági előnyök összefüggése, a konfliktuskerülés és a környezet mintaadó, illetve domináns nemzeti kulturális közegének a szerepe volt. A Figusch-életút rámutat arra, hogy a kétnyelvűség vagy többnyelvűség egyértelműen hasznosítható volt, a „szerencsésebbek” már gyermekkorukban, szüleik jóvoltából vagy az iskolában jól megtanultak magyarul. A nyelvtudást és a nemzeti életet aztán a társadalomban elfoglalt helyük alapján gyakorolták, és Figusch esetében is világosan látható, hogy az identitás megvallása erősen szituatív jellegű. Az adatok, valamint az egyéni és intézményi történetek elemzésével arra a végkövetkeztetésre jutottam, hogy az asszimiláció a dualizmus kori Besztercebányán komplex és korántsem befejezett, vagy egyirányú folyamat volt. Egy-egy családon belül akár többször, többféleképpen is elkezdődhetett és végbemehetett. Ezeknek a tényeknek a tudatosítása nélkül a statisztikai adatok statikus és determinált valóságként való kezelése, kanonizálása elfogadhatatlan.

Az 1930. évi csehszlovák népszámlálásból kikövetkeztethető, hogy a ténylegesen nyelvet és identitást váltó, azaz „befejezett” asszimilációjú, magyar anyanyelvűvé és tudatúvá vált németek, zsidók, szlovákok – ebben a sorrendben! – a város lakosságának alig 12−13%-át adták. Ennél jóval többen – a lakosság 30−35%-a – többes identitásának köszönhetően gyorsan disszimilálódtak, és könnyen integrálódhattak az új csehszlovák államalakulatba, illetve a helyi szlovák nemzeti többségbe. A magyar statisztika nyelvismereti adatai alapján ezenfelül 20−25%-nyi városi lakost ért a világháború az asszimilációs folyamat kezdeti fokozatában, azaz annak a megkezdett nyelvváltási szakaszában.

A besztercebányai magyar lakosság történeti és dualizmus kori rétegei a 20. második felére gyakorlatilag teljesen felszívódtak – elszlovákosodtak vagy elvándoroltak. Az inkább magyar kultúrájú zsidó lakosság második világháborús megpróbáltatásai után megszűnt a magyar kultúra jelenléte Besztercebányán. A város mai magyar szórványát alig 300 fő alkotja. Ők elsősorban a Besztercebányai kerület déli magyar részeiből „felvándorolt” munkavállalók. Az egykor háromnyelvű város összetett etnikai összetétele ma már alapvetően múlttá vált: csupán az épületek és a képeslapok őrzik a 19. századi nemzeti sokszínűség emlékeit.

---

Irodalom

Bárdiová, Marianna a kol. 2002. Viliam Figuš Bystrý. Život a dielo (1875−1937). Banská Bystrica, Štátná vedecká knižnica v Banskej Bystrici – Literárne a hudobné múzeum v spolu­práci s Parkom Kultúry a oddychu v Banskej Bystrici.

Besztercebánya szabad királyi és bányaváros szervezeti szabályrendelete 1906. Besztercebánya, Machold Ny.

Besztercebánya szab. kir. és bánya város törvényhatóságának szervezete 1872 [1873]. Besztercebánya, Machold Ny.

Bitušíková, Alexandra 1996. Pohostinské zariadenia a zábavné podniky ako miesta spoločenskej komunikácie. In Darulová, Jolana (szerk.): Banská Bystrica. Sociokultúrne obrazy a portréty. Banská Bystrica, Univerzita Mateja Bela v Banskej Bystricy, 9−25. p.

Bóna László 2014. Besztercebánya etnikai változásai a 19. és a 20. század fordulóján. Városi asszimilációs folyamatok történeti-demográfiai elemzése. In Közösség és identitás a Kárpát-medencében. Határhelyzetek VII. Budapest, Balassi Intézet Márton Áron Szakkollégium, 2014. 34−59.p.

Chorvát, Peter 2003. Banskobystrický 16.vlastibranecký peší pluk v rokoch 1. svetovej vojny. Vojenská história 3, 75−86. p.

Chromeková, Valéria 2006. Spriemyselňovanie Banskej Bystrice, stav a vývoj malovýroby v druhej polovici 19. storočia. In Minulosť a prítomnosť Banskej Bystrice II. Banská Bystrica, Katedra história FHV UMB – Štátna vedecká knižnica v Banskej Bystrici, 43–64. p.

Dangl, Vojtech 2006. Armáda a spoločnosť na prelome 19. a 20. storočia. Bratislava, Veda.

Kemény Gábor 1999. Iratok a nemzetiségi kérdés történetéhez Magyarországon a dualizmus korában 1914−1916. Budapest.

Markov, Jozef 1973. Odraz politických zápasov v obecnej správe Banskej Bystrice v 16-19. storočí. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Muntág, Emanuel 2002. Viliam Figuš-Bystrý v premenách času. In Bárdiová, Marianna a kol.: Viliam Figuš Bystrý. Život a dielo (1875–1937). Banská Bystrica, Štátná vedecká knižnicav Banskej Bystrici – Literárne a hudobné múzeum v spolupráci s Parkom Kultúry a oddychu v Banskej Bystrici. 5–14. p.

Muntág, Emanuel 1973. Viliam Figuš-Bystrý – Život a dielo (1875−1937). Martin. Tematický katalóg hudobnej tvorby a bibliografia o živote a diele slovenského skladateľa. Matica slovenská.

Népszámlálási digitális adattár. http://konyvtar.ksh.hu/neda.

Papp József 2014. Počet obyvateľov a etnické pomery Zvolenskej župy v zrkadle štatistických údajov. Acta Historica Neosoliensia, 16, 38−54. p. http://oaji.net/articles/2014/ 629-1394954853.pdf

Paulinyi Oszkár 1993. In Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet II. Budapest.

Rosenauer Károly 1876. A besztercebányai Á. H. Ev. Gymnázium története.

Skladný, Marián 1999. Vonkajšie a vnútorné dejiny Banskej Bystrice. In Šovčíková, Darina (szerk.): História Banskej Bystrice. Dielo a význam Emila Jurkovicha. Banská Bytsrica, 16–23. p.

Slovenská národná knižnica, Martin, Literárny archív (SNKM, LA) A XXIV/4-59 napló. 1889–1936.

Slovenský národný archív, Bratislava, (SNA-B), Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület (FEMKE) 24. doboz.

Slovenská národná knižnica, Martin, Literárny archív (SNKM, LA), Figuš, V. B. levelei Gallovi Paulovi, 16 listov 3A23. 1914–1920.

Slovenská vedecká knižnica v Banskej Bystrici, Literárné a Hudobné Múzeum (SVKBB, LHM,) VFB II./4 Životopis – Viliam Figuš Bystrý.

Štátny archív v Banskej Bystrici (ŠABB), Magistrát mesta Banská Bystrica (MMBB) 30, 31, 38 doboz.

1919. május 8-án Párizsban megszületett a döntés arról, hogy Kárpátalját Csehszlovákia kapja meg, amit az 1919. szeptember 10-i saint-germaini szerződésbe foglaltak bele. Ugyancsak május 8-án, Ungváron az úgynevezett Központi Ruszin Nemzeti Tanács kinyilvánította, hogy csatlakozni kíván a formálódó csehszlovák államhoz. Azonban ugyanígy voltak hívei Kárpátalján a Magyarország kötelékében maradásnak és főként a máramarosi részen pedig a polgárháborús Oroszországból kiszakadni akaró, formálódó ukrán államhoz tartozásnak. A nemzetközti politika színtéren azonban csak a csehszlovák opcióval foglalkoztak, s Kárpátaljának Csehszlovákiához csatolása által megteremtődött a közvetlen összeköttetés az 1920–1921-ben létrejött ún. kisantant szövetség államai (Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia) között, melynek legfőbb célja Magyarország esetleges revíziós törekvéseinek megakadályozása volt.

Az új helyzetben a kárpátaljai (Podkarpatszka Rusz-i) magyar közösségnek meg kellett szerveződnie. A közösség egyes tagjai önként vagy kényszerűségből a trianoni Magyarország területére költöztek, a helyben maradók számára pedig a legfontosabb az alkalmazkodás volt. A legkomolyabb törésvonalat az első években az jelentette, hogy a közhivatalt viselőktől, állami alkalmazottaktól megkövetelték a hűségeskü letételét a csehszlovák államra. Ugyanígy komoly problémákat jelentett, hogy a csehszlovák állampolgárság nem járt automatikusan, ami szintén számos sérelmet okozott.

Az 1919 utáni kárpátaljai magyar politikusok zömmel újoncok voltak a politikai pályán, s némelyek számára kényszerű váltást jelentett. Közéjük tartozik Hokky Károly, aki tanári pályáját kényszerült feladni, amihez soha többé nem tért vissza, de az oktatásügy szívének kedves terület maradt. Hokky ugyan kényszerből váltott pályát, de végül elhivatott politikus lett.

Magyarul Hokky Károly, „csehszlovák” változatban Karoly Hokky, Karol Hokky, Karel Jan Hokky, angolosan Charles J. Hokky. Az egyik legismertebb kárpátaljai politikus a két világháború közötti időszakban – helyi politikai tevékenységén túl az 1920-as évek végétől, az 1930-as években tagja volt a prágai parlamentnek, majd a szenátusnak, a revízió után pedig a magyar parlamentnek – mégis viszonylag keveset tudunk róla. A különböző forrásokban elszórt információ összegyűjtésére ugyan korábban is lett volna mód, ám a kisszámú, mégis igen fontos családi dokumentumok, illetve emlékek nélkül ez mégsem volt reális feladat. Csehszlovák időszakbeli szenátorságára volt a legbüszkébb, és általában a csehszlovákiai magyar politikusi lét meghatározó volt az életében: küzdelem a magyarságért az első kisebbségi korszakban. Mindent megváltoztatott a revízió, és mindent megváltoztatott a kényszerű emigráció is. Kisebbségi politikusként elsősorban az oktatásügy szolgálatát tartotta szem előtt. Az etnikai különbözőségeket a kulturális különbözőségekben vélte felismerni, legfőbb magyar értéknek a sajátos magyar kultúrát tartotta.

 

„Hogy nagy nép vagyunk-e, azt nem mi állapítjuk meg, hanem mások. De éppen azért, mert kis nép vagyunk, a kultúráért nekünk sokkal többet kell áldoznunk, mint más né­peknek. A népek óceánjában nekünk szellemi, erkölcsi és jellembeli értékeket kell hordoznunk.”2

„Magyarok, vigyázzatok a kultúrátokra, tanuljatok, mert ha nem tanultok, beteljesedik a nagy Széchenyi mondása: Elvész a népem, mert tudomány nélkül való.” (Hokky 2004, 114. p.)

 

A Monarchiában

Hokky Károly 1883. január 31-én született az Abaúj-Torna vármegyei Szepsiben (Moldava nad Bodvou). A Kassai Egyházmegye szepsi római katolikus egyházközségének3 keresztelési anyakönyvéből 1908. június 27-én készült kivonat szerint a törvényesen született fiúgyermeket 1883. február 16-án keresztelték Károly János névre. Apja Hokky Gyula kereskedő, anyja Varga Teréz ágostai vallású.4 A későbbiekben a második keresztnevet nem használta, de nevének angol változatában innen van a J. (Charles J. Hokky).

A gimnáziumot Rozsnyón végezte, majd a Budapesti Tudományegyetemen és a kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetemen tanult tovább. (Plachý 2012, 120. p.) A Kolozsvári Országos Középiskolai Tanárvizsgáló Bizottság földrajzból és történelemből képesítette. Tanári pályafutását Budapesten, a VII. kerületi Damjanich utcai gimnáziumban kezdte, majd a vallás- és közoktatásügyi miniszter 1908. október 17-én kelt 118.886 sz. rendeletével a Kassai Állami Felső Kereskedelmi Iskolában5 folytatta. A m. kir. vallás- és közoktatásügyi miniszter 1911. július 13-án kelt 82.412. számú levelében szeptember 1-jétől felső kereskedelmi iskolai rendes tanárrá nevezte ki. Földrajzot, történelmet, magyar nyelvet és irodalmat, kereskedelmi földrajzot tanított.6

Az első világháborúban a cs. kir. 34. gyalogezred (Markó–Lányi Lindner–Bia­loskorski 1937)7 4. menetszázadában főhadnagyi rangban szolgált az orosz fronton. Az 1914. november 25-én kiadott 100. számú „Hírek a sebesültekről és betegekről” lajstrom szerint haslövést kapott, és a kassai leányiskolában elhelyezett tartalék kórházban gyógykezelték. Ezután szolgálati viszonyon kívüli állományba került, Belgrádban, Krajován (Craiova, Románia) és Udinében teljesített szolgálatot. 1916-ban megkapta a Bronz Katonai Érdemérem (Katonai Érdemkereszt szalagján) kardokkal8 kitüntetést.

 

A csehszlovák Kárpátalján

A csehszlovák időszak első éveiben Kassán maradt. Egy a kassai állami felső kereskedelmi iskola igazgatóhelyettese által 1919. október 30-án kiadott „Működési Bizonyítvány” szerint „kiváló tanár, magatartása mindenkor teljesen kifogástalan volt”.9 Tanári állásából azonban még abban az évben elbocsátották, amit súlyos sérelemként élt meg. Az elbocsátás nyilvánvalóan azzal volt összefüggésben, hogy számos sorstársához hasonlóan nem tette le a hűségesküt a csehszlovák államra, nem kapott állampolgárságot sem. 1936. december 14-i prágai szenátusi beszédében az állampolgárság rendezetlenségét még mindig a legfontosabb problémák közé sorolta:

„De nemcsak az autonómia miatt, hanem egyéb okok miatt is bizalmatlanok vagyunk a kormánnyal szemben, mert a közigazgatásnak majdnem minden ágában alkotmánysérelmekkel találkozunk.

Csaknem minden miniszterünk állandóan azt hangoztatja, hogy itt a magyarságnak a legjobb dolga van és hogy itt a magyarságnak megadtak minden jogot. Én erre csak azt felelhetem, ha már olyan erős meggyőződéssel mondják ezt, hogy én azt kívánom, hogy ugyanannyi joguk és olyan jó dolguk legyen nekik és gyermekeiknek, mint amilyen jó dolgunk van nekünk és gyermekeinknek.

Az állampolgár legelső és legfontosabb joga állampolgárságának elismerése. Ez a gyökere minden más jognak.” (Hokky 2004, 381. p.)

Kassán 1924. augusztus 14-i keltezéssel adta ki a városi közjegyző az igazolást, hogy 1919. december 17. óta Košice községben, azaz Kassán „bir honi illetőséggel”.10 Az 1921. július 26. és 1938. november 2. közötti időszak „tényleges szolgálatban nem töltött ideje”. Azonban ezt a „17 év 3 hónap és 6 nap” hosszúságú időszakot az 1939. évi 9.910. M. E. rendelet11 alapján 1941. szeptember 10-én kelt 16.048/1940. Eln. sz. pénzügyminisztériumi levéllel „a nyugdíjba beszámított szolgálati idejéhez” hozzászámították.12

Hokky 1923-ban költözött Nagyszőlősre (ma: Vynohradiv Ukrajnában; az Alföldre kilépő Tiszához közel, a Fekete-hegy lábánál terül el, közel a magyar–román–ukrán hármas határhoz13). A nagyszőlősi házassági anyakönyv szerint a római katolikus, nőtlen tanító, Hokky Karel 1925. június 9-én vette feleségül az 1906. március 18-i születésű Krasznay Margit (Krasznyova Markéta) háztartásbeli, református hajadont. A Nagyszőlősi járás főszolgabírája Nagyszőlősön 1942. január 14-én kelt, 94/1942. számú véghatározatában utasította a helyi anyakönyvvezetőt, hogy a házassági anyakönyvben „a megjelölt alapbejegyzésnél és kiigazítások rovatában jegyezze fel: A vőlegény foglalkozása nem tanító, hanem középiskolai tanár.” A kiigazítás indoka, hogy „a foglalkozás tévesen nem a tényeknek megfelelően lett bejegyezve”. 1926. február 22-én született, református hitben keresztelt Katalin nevű lányuk,14 1928. május 19-én pedig a nagyszőlősi római katolikus plébánián István Géza névre keresztelt fiúk.15

„Az 1918-as államfordulatot követően az új állam hatóságai a magyar nyelvű sajtó zömét megszüntették. Kevés volt azoknak a lapoknak a száma, melyek régi vagy módosított néven meg tudták őrizni az egzisztenciájukat […] A régi sajtó nagy részét likvidáló csehszlovák polgári rendszer elvileg nem állt útjában annak, hogy új lapok keletkezzenek, s így a két világháború közti időben ki is bontakozott a többrétegű és rendkívül sok lapegységből álló kisebbségi sajtó.” (Turczel 1981, 299. p.) Csehszlovákiában mintegy 600 különféle magyar lapot adtak ki hosszabb-rövidebb ideig, ebből körülbelül 70-et Kárpátalján. Ezek egyike volt a Határszéli Újság. A lap 1908 és 1930 között jelent meg Ungváron. 1921. május 8-tól lett a Kárpátaljai Keresztényszocialista Párt hivatalos lapja Hokky szerkesztésében.

A Csehszlovákiához csatolt Kárpátalján a lakossága kivételes aktivitással vetette bele magát az egyesületek és pártok alapításába. A politikai pártok „nemzeti” (ruszofil, ruszin, ukrán, magyar, zsidó, német és etnikai tényezőktől független) és területi (országos párt regionális szervezete vagy regionális párt) tagolódása már 1919-ben végbement. Ennek megfelelően szerveződtek a „magyar nemzeti” irányvonalat képviselő pártok is. Az 1920-as évek elején még két regionális pártja volt a helyi magyaroknak: a Ruszinszkói Magyar Jogpárt és a Podkarpatszka Ruszi Őslakosok Autonóm Pártja. Velük párhuzamosan alakult ki két nagy országos párt, az Országos Keresztény­szocialista Párt (OKP) és az Országos Magyar Kisgazda, Földműves és Kisiparos Párt kárpátaljai kerülete. Az évtized közepétől azonban már csak az OKP16 és a Kisgazdapárt (1926-tól Magyar Nemzeti Párt néven) van jelen 1936-ig, amikor a két párt egybeolvadt Egyesült Magyar Párt (EMP) néven, Jaross Andor elnökletével.17 Az alapelvek a nemzeti eszme, keresztény valláserkölcsi felfogás, szociális igazságosság, demokrácia. Az OKP, majd az EMP kárpátaljai prominense volt Hokky Károly. Az EMP 1936. június 21-i érsekújvári alakuló ülésén Hokky jelentette be a kárpátaljaiak csatlakozását, fenntartva az országrészi politizálás további, addig is működő önállóságát:

 

„A kárpátaljai országos magyar pártszövetség részéről ünnepélyesen jelentem be csatlakozásunkat […] annak biztosítottsága mellett, hogy Kárpátalja eddig elismert és gyakorolt belső adminisztratív és szervezeti autonóm önállóságát továbbra is az egységes keretben minden vonatkozásban fenntartja.”18

 

Az Országos Keresztényszocialista Párt kárpátaljai kerülete hivatalosan 1920 augusztusában alakult meg. A párt 1919-ben kiadott programja19 szociális és gazdasági követeléseket fogalmazott meg, a keresztény szellemiség jegyében. A kárpátaljai kerületi elnök Kerekes István, ügyvezetője („politikai elnöke”) pedig Nagy Kálmán. Miután 1921. április végén megszűnt a párt addigi hivatalos lapja, a Kárpáti Napló, helyét a Határszéli Újság vette át.20 Hokky, az új pártlap felelős szerkesztője egyúttal a párt főtitkára is lett, 1928-tól pedig átvette Nagy Kálmán helyét. A párt „központja” Hokky városa – Nagyszőlős. Ugyancsak 1928-ban tartománygyűlési (kárpátaljai megyei) képviselővé választották.

Csehszlovákiában a kétkamarás nemzetgyűlésben a képviselői és a szenátori helyeket a pártok választási listáira leadott szavazatok arányában osztották el. A képviselőház 300, a szenátus 150 tagú volt. Kárpátaljának 9 képviselői és 4 szenátori helye volt, ebből minden alkalommal egyet-egyet sikerült megszerezniük a magyar nemzeti pártoknak (országosan a magyar ellenzéki pártok 9-10 mandátummal rendelkeztek). Kárpátalja területén négyszer voltak nemzetgyűlési választások: 1924-ben, 1925-ben, 1929-ben és 1935-ben. 1929-ben az „Autonomista Pártszövetség” listájáról Hokky lett a parlamenti képviselő,21 1935-ben pedig „az Országos Keresztény­szocialista Párt, a Magyar Nemzeti Párt, az Őslakos Németek Pártja Szlovenszkón és Podkarpatszka Ruszban, Szudétanémet Választási Szövetség” listájáról szenátor.22 Különösen szenátori tevékenysége kapott széles körű visszhangot a különböző sajtóorgánumokban.23

Hokky a prágai törvényhozásban elsősorban a magyar iskolaügyet szorgalmazta. Felpanaszolta többek között, hogy Kárpátalján kevés a magyar óvoda, azok többsége is felekezeti fenntartású; a magyar iskolák száma nem felel meg a magyar lakosság népszámlálás szerinti arányának; szóvá tette, hogy csupán a beregszászi ruszin gimnáziumnak van magyar tagozata; interpellált a volt ungvári katolikus magyar gimnázium visszaadása, a nagyszőlősi magyar polgári iskola megnyitása ügyében; aláírásgyűjtést szervezett annak érdekében, hogy magyar tanítóképző nyíljon „arra alkalmas városban Szlovenszkó vagy Kárpátalja területén”. Szerinte a kárpátaljai magyarság már azzal is elégedett lenne, ha annyi magyar óvodája, elemi, polgári és középiskolája lenne, mint ahány cseh/szlovák van a tartományban. (Vö. Fedinec 2007, 92. p.) Hokky két lábbal járt a földön, amikor például védelmébe vette a megélhetési csempészést:

 

„A kárpátaljai magyar határmenti lakosság ínsége közismert tény. Az esztendők óta ismétlődő rossz termés folytán a lakosság megélhetése nincs biztosítva. […] a munkanélküliek hatalmas tömege […] a legsúlyosabb nyomorral küzd. Kárpátalja népének harmadrésze ellátatlan, akik minden igyekezetük mellett sem képesek munkához, keresethez jutni […] a […] lakosság egy része […] a szükség kényszerének nyomása alatt a szomszédos magyar területekről hoz át élelmiszereket […] Elismerem, hogy a kárpátaljai ínségesek, amikor ily módon gondoskodnak magukról, nem járnak a törvény útján, de cselekedetük nem jelent oly veszélyt az állam érdekeire, hogy ezért életükkel kelljen fizetniük. Márpedig a kárpátaljai határmenti lakosság ínségesei közül nem egy nyomorgó életét oltotta ki a pénzügyőrök golyója”. (Fedinec 2004, 341–342. p.)24

 

Hokky többször járt Magyarországon. Eközben kapcsolatba került többek között Szekfű Gyulával, a Magyar Szemle szerkesztőjével.25 1934 márciusa–áprilisa folyamán rövid levelezést is folytattak. Ebből kiderül, hogy Szekfű felkérte, írjon a lapba „olykor egy-egy cikket”. Hokky úgy vélte, hogy a csehszlovák posta nem megbízható, a leveleket cenzúrázzák. Sátoraljaújhelyen április 26-án kelt levélében így fogalmazott:

 

„Nagyon köszönöm nb. soraidat, s mindig megtisztelők voltak. Sajnos azonban minden levelünket cenzúrázzák.

Legutóbbi leveledet pl. amelyet ápr. 14 adtál fel, április 25-én kaptam meg. Azalatt Amerikából is kaphatnék választ levelemre.

Arra kérnélek, ne írj nekem, mert a Magyar Szemle vörös posztó a szemükben. Ellenben engedd meg, hogy valahányszor Budapestre megyek, személyesen felkereshesselek…

Legközelebb egy ártatlan cikket küldök be a saját nevem alatt, de máskor csak o-a-s jelzéssel közöld a cikkemet. Ha nb. lapodnak meg nem felelnének ne közöld. Viszontlátásig őszintén tisztelő híved.”

 

Bár egy korábbi, április 14-i levelében Szekfű biztatta – „Legutóbbi szíves soraidat kíséretében megküldött cikkedet köszönettel kézhezvettem és legyen szabad jelentenem, hogy azt a legközelebbi folyóiratban közölni fogom” –, a Magyar Szemle repertóriumában nem szerepel tőle írás sem valós nevén, sem „o-a” szignóval. (Saád [összeáll.] 1989. 1–2. k.)

Adolf Hitler kancellár, valamint Horthy Miklós kormányzó és Imrédy Béla miniszterelnök 1938. augusztus 23-i kieli találkozója után Magyarország számára nem volt kétséges, hogy megérett a helyzet a határrevízióra. Jaross Andor, az Egyesült Magyar Párt elnöke, aki ígéretet kapott, hogy Budapest nyíltan támogatni fogja a magyar párt nyilatkozatát, szeptember 17-ére Pozsonyba összehívta az EMP parlamenti klubját. Szüllõ Géza és Hokky Károly kivételével mindenki jelent volt és megszavazta a dokumentumot, amely húsz év után elõször nyíltan bejelentette a „csehszlovákiai magyar népcsoport” igényét az önrendelkezési jogra. (Simon 2010, 172–173. p.) De Hokky egyetértett az iránnyal, 1937. június 26-i szenátusi beszédében leszögezte, hogy a ruszinok alig kaptak valamit, így:

 

„Könnyen elképzelheti ezek után mindenki, hogy mennyit fogunk kapni mi, magyarok. Pedig mi is részt kérünk az autonómiából, mert az a Kárpátoktól délre eső terület népeinek adatott. – Ruszinszkó magyarsága már több ízben nyújtott át a kormányzatnak komoly autonómia-javaslatot. De az mindig papírkosárba került, mint általában mindaz, amit az ellenzék benyújtott, lett légyen az bármily okos, helyes és az állam érdekében is célszerű. Minket csalódás nem érhet. Mi nem is várhatunk itt semmit, amíg ezt a fojtó légkört meg nem szüntetik körülöttünk. Amíg nem kapunk valódi és nem csak világgá kürtölt jogokat, addig itt a helyzet meg nem változik […]”.26 1938. március elején pedig szenátusi felszólalásban óvott a háborús fenyegetéstől: „Ne azt hangoztassa [Milan] Hodža miniszterelnök úr, hogy legyõzhetetlenek vagyunk és a vezérkari fõnök úr se verje olyan nagyon mellét, hogy állig fel vagyunk fegyverkezve, mert akkor [Hermann] Gõring még nagyobbat üt a kardjára. Ez pedig nagyon emlékeztet 1914-re.”27

 

1938 őszén a Kárpátaljai Magyar Nemzeti Tanács vezetőségének lett a tagja. A Nemzeti Tanács, másik két tagjával, Korláth Endrével, R. Vozáry Aladárral együtt rövid ideig ott volt Komáromban az 1938. október 9–13. között a müncheni egyezmény alapján a területi revízióról zajló magyar–csehszlovák tárgyalások idején. A hivatalos tárgyalásokon nem vettek részt, de azok szünetében R. Vozáry átnyújtotta Teleki Pál miniszterelnöknek a Kárpátalja magyarlakta területeire és annak határaira vonatkozó emlékiratot.28 Ennek további sorsáról nem tudni, de gyakorlati jelentősége egészen biztosan nem is volt.

 

Újra Magyarországon

1938. november 2-án Németország és Olaszország döntést hozott a Cseh-Szlovákia és Magyarország közötti államhatár etnikai alapú módosításáról, melynek eredményeként Kárpátalja magyarlakta sávja is ismét Magyarország részévé vált. A visszacsatolt területeken nem tartottak képviselőházi választásokat, hanem behívták a képviselőket: 1938. december 5-én vonultak be a magyar parlamentbe a felvidéki képviselők, valamennyien az Egyesült Magyar Párt tagjai. A Kárpátaljáról behívott hat magyar képviselő egyike volt Hokky Károly. A kárpátaljai és felvidéki képviselők együtt alkották a „felvidéki képviselők csoportját”.29 Az EMP később, 1940. március 15-ével beleolvadt a magyarországi kormánypártba, a Magyar Élet Pártjába. Egy képviselőházi vita során Hokky ezzel kapcsolatban így fogalmazott:

 

„[…] a felvidéki magyarság két pártba tömörült, a nemzeti pártba és a keresztényszocialista pártba. […] Később azután, amikor a két párt egyesült, a nemzeti keresztény és szociális gondolat volt túlsúlyban – természetszerűleg – a pártban és így ennek természetszerű folytatása a Magyar Élet Pártja, nem pedig a nemzeti szocialista párt.”30

 

Kárpátalja ruszinlakta területrészének 1939. márciusi katonai visszafoglalása után sem voltak itt választások. A revízióval visszaszerzett területek mindegyike rendre kimaradt a választásokból. Miután 1939. június 22-én elfogadták a 6.200/1939. sz. miniszterelnöki rendeletet a (ruszin) kárpátaljai terület közigazgatásának ideiglenes rendezéséről és az 1939: VI. törvénycikket a kárpátaljai területeknek az országgal való egyesítéséről, a képviselőházba tíz kárpátaljai ruszin képviselőt hívtak be. 1939. de­cember 31-én hirdették ki az 1939. évi XVIII. tc.-t „a Magyar Szent Koronához visszacsatolt felvidéki területeken és a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen országgyűlési képviselők választásáról”, melynek alapján Kárpátalján 11 mandátumot töltenek be (ennyi járása volt a ruszinlakta területrésznek, azaz ekkor már Kárpátaljai Kormányzóságnak). A törvénycikket azonban nem hajtották végre, 1940. június 19-én Teleki Pál miniszterelnök parlamenti felszólalásában kitért arra, hogy Kárpátalján június 30-ig meg kellett volna tartani a választásokat, de a háborús viszonyok miatt ezt bizonytalan időre elhalasztják, a behívott képviselők mandátumát meghosszabbították.31 Ez a helyzet a háború végéig nem változott. Hokky továbbra is Nagyszőlősön lakott, mely az időszakban nem tartozott a ruszin etnikai régiót összefogó Kárpátaljai Kormányzóság területéhez, hanem Ugocsa vármegye székhelye volt. Ezzel a helyzettel Hokky is egyetértett, 1941. december 1-jén a parlament alsóházában elhangzott felszólalásában így fogalmazott:

 

„Például abban nincs igazam, amikor azt mondom, hogy a múltkor a képviselő urak itt azt kívánták, hogy Ungvárt, Munkácsot, vagy Nagyszöllőst csatolják oda Kárpátaljához? Engedelmet kérek, van-e itt az urak közül egyetlenegy is, aki nem tudja, hogy Ungvár, Munkács, Nagyszöllős mindig történelmileg magyar városok voltak? (Úgy van! Úgy van!) Azért, hogy a 20 esztendős cseh uralom alatt behoztak oda rengeteg sok zsidót és egy csomó szlávot és ezzel elvették annak a városnak magyar jellegét, azt nem lehet már ruszin városnak tekinteni! (Úgy van! Úgy van!)”32

 

1939. március közepétől Teleki Pál miniszterelnök határozott lépéseket tett a ruszin autonómia megvalósítása érdekében, de ebben a törekvésében magányos maradt, nem talált politikai szövetségesekre. 1940 júliusában a ruszin autonómia ügye végképp lekerült a napirendről.33 Hokky 1939. december 7-i képviselőházi felszólalásában az autonómiával kapcsolatban így fogalmazott:

 

„Fenntartom azt a meggyőződésemet, hogy amíg a két lélek, a ruszin és magyar lélek össze nem forr, addig nekünk nem lehet az autonómiát megcsinálni. Amikor össze fog forrni, amikor úgy lesz, mint ahogyan volt 1914 előtt, amikor a ruszinság és a magyarság egy szívben dobbant össze, akkor igenis meg kell adni az autonómiát. Meg kell adni azért, mert megígértük, meg kell adni, mert a magyar ember ígéretét betartja és meg kell adni azért, mert a hűseget a magyar ember mindig hűséggel jutalmazza.”34

 

Hokky is azok közé tartozott, akiket Teleki szakértői csapata megkeresett, hogy nyilvánítson véleményt. Egyed István – Telekinek a ruszin autonómia ügye vitájának koordinálásával megbízott jogásza – 1939. április 24-i összefoglalójában ismertetette „az eddig beérkezett javaslatok lényegét”. Hokky álláspontját a következő pontokban foglalta össze: „Széleskörü nyelvi jogok. Kenyérkérdés elintézése. Tisztakezü komoly tisztviselők. Egyetlen magyar gyermeket ne írjanak ruszin iskolába erőszakkal. A vegyesajku helyekre a legjobb tanitókat. Tiszta ruszin vidéken ne állitsanak fel magyar iskolát. A ruszin egyetemi hallgatókat Debrecenbe küldjék.35 […] Le kell építeni a sok polgári-iskolát.36 […] Alföldi munkára minél több embert levinni. Állattenyésztést fejleszteni. Élelmet csak munkáért kell adni.” Ezenkívül felhívja a figyelmet arra, hogy adjanak lehetőséget a ruszin értelmiségnek az érvényesülésre, illetve a ruszin és a magyar intelligenciát „közelebb kell egymáshoz hozni társadalmilag”. „Nagyukránok, nagyoroszok eltávolitandók. Zsidóság fokozatosan kiszoritandó. Pravoszláv kérdést bölcsen megoldani.”37 E megítélés hátterére fontos kitérnünk. A csehszlovák időszakban jelentékeny mértékben átrendeződtek a kárpátaljai etnikai viszonyok, többek között annak következtében, hogy megjelent egy több összetevős emigráns réteg is kelet felől: az oroszországi események elől menekülő oroszok, a lengyel területekről illegálisan átszivárgó ukránok, valamint az elsősorban Galíciából származó zsidók. Az illegális bevándorlás ellen változó sikerrel léptek fel a csehszlovák hatóságok, illetve esetleg szándékosan voltak elnézőek a helyi ruszin és magyar etnikai közösség fellazítása érdekében. (Magocsi 2005) A zsidók az ortodox, nem magyarul beszélő közösségeket gyarapították, az oroszok és az ukránok pedig egyes képviselőik politikai szerepvállalása miatt kerültek középpontba, különösen 1938–1939 kapcsán vádolták őket azzal, hogy kívülállókként szóltak bele a helyi eseményekbe, behozták az „ukránizmust” a ruszinokkal szemben. Hokky szavai mögött a fenti megfontolásokat kell sejtenünk.

Ugyancsak az Egyed-iratokból ismerjük még Hokky véleményét a helybeli szláv lakosság népnevével kapcsolatban is. „A nép elnevezése szempontjából megint több megoldás áll rendelkezésre. A világháború előtt és alatt általában a rutén elnevezés volt a hivatalos. […] A cseh-szlovák uralom alatt jött szokásba az orosz, kisorosz szóhasználat, de újabban az ukrán elnevezést is be akarják csempészni.” Legújabban is több elképzelés létezik, ezek közül Hokky a ruszin népnévvel ért egyet.38 Ezt a véleményét az országgyűlésben is kinyilvánította: „Én ugyan azt hiszem, hogy a ruszin nép magát ruszinnak nevezi, […] tehát azt hiszem, hogy ez az elnevezés volna a leghelyesebb, de erre maga az oroszság illetékes.”39 Egyed szerint: „A nép elnevezés szempontjából a nemzetközi helyzetnek is jelentősége lehet. Amiképpen már csak Lengyelországra való tekintettel is, vagy egy esetleg létesülő Ukrajna miatt nem lenne kívánatos az ukrán szó használata – véleményem szerint épúgy megfontolandó az orosz szónak valamilyen változatban való alkalmazása is. Nekünk azt kell kidomborítani, hogy ez a nép egy teljesen külön nyelvet beszélő, más né­pektől független nép, s ebből a szempontból a háború előtti rutén elnevezésnek sok előnye van; rutének ti. más országokban nincsenek. A magyar-orosz elnevezés viszont a magyar néppel való testvériséget juttatja kifejezésre.”40

Hokkyt Horthy Miklós kormányzó 1939. június 26-ával tanügyi főtanácsossá nevezte ki. Ezen a napon letette a következő hivatali esküt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban annak egyik tisztviselője előtt: „Én Hokky Károly esküszöm a mindentudó és mindenható Istenre, hogy Magyarországhoz, annak alkotmányához és Magyarország kormányzójához hű leszek, Magyarország törvényeit és törvényes szokásait, valamint az alkotmányos rendeleteit megtartom, hivatali előljáróimnak engedelmeskedem, a hivatali titkot megőrzöm és hivatali kötelességeimet pontosan, lelkiismeretesen teljesítem. Isten engem ugy segéljen.”41

Hokky Károly tanügyi főtanácsos, behívott országgyűlési képviselő 1940. augusztus 25-i Nagyszőlősről írt levelet Incze Péter miniszterelnöki titkárnak, melyben így fogalmazott:

„Ha Erdélybe – Isten segítségével – bevonultok, úgy két dologról gondoskodjatok. Legyen készen azoknak a névsora, akik a magyarságért 20 évig dolgoztak, szenvedtek, börtönt ültek. […] Gondoskodjatok arról, hogy csak olyan könyveket szabad árulni, amelyeket a kormány megenged vagy tiltsa be az ügynökök útján való könyveladást legalább ½ évig. Oly gyalázatosan éltek vissza evvel Kárpátalja felszabadítás idején…”42

 

Hokky maga ekkorra már több igazolással is rendelkezett. A „szövetkezeti igazgatósági tagság érvényesítése céljára” szüksége volt a Nagyszőlős község elöljárósága által 5284-225. számmal 1939. július 4-én kiadott „Hatósági erkölcsi bizonyítvány”-ra, melynek egyenszövege szerint személye „erkölcsi és politikai tekintetben kifogás alá nem esik, ellene bünvádi eljárás, vagy borhamisitás, kivándorlás közvetitése, állam elleni, erkőlcsrendészeti, nyereségvágyból elkövetett kihágás miatt birói, illetve rendőri büntető eljárás folyamatban nincs, bünvádi uton, vagy a fentemlitett kihágások miatt büntetve nem volt, rendőri felügyelet, erkölcsrendészeti ellenőrzés, körözés vagy államellenes cselekmény gyanuja, csőd és gondnokság alatt nem áll, kifogástalan magaviseletü és politikailag megbizható.”43

Ezen túlmenően a M. Kir. Miniszterelnökség II. Osztályán kiadott, 1939. december 28-án Budapesten kelt, Pataky Tibor államtitkár által aláírt „Igazolvány” szerint: „Hokky Károly ny. m. kir. tanügyi főtanácsos, országgyűlési képviselő 1920. évtől kezdve a csehszlovák impérium egész ideje alatt a kárpátaljai területek 1939. március hó 15-én történt visszatéréséig e területen és ezzel kapcsolatban a magyar ügy szolgálatában állott s a magyarság érdekében ott kifejtett igen értékes müködésével kiváló érdemeket szerzett az öntudatos magyarság megszervezése körül.”44 Egy Kassán, 1940. január 16-án kelt hitelesített nyilatkozat pedig, melyet a polgármester-helyettes és két nyugalmazott őrnagy írt alá, azt mondta ki, hogy: „Hokky Károly úr, volt Kassa-i lakós, tanár, jelenleg Nagyszőllősy-i lakós, Országgyülési Képviselő a Kommunizmus idején semmiféle állást, hivatalt vagy egyéb szerepet nem vállalt, abban soha részt nem vett, hanem nemzethü magyar emberhez illően viselkedett.”45

A korszakban a hatalom mindvégig megfigyelés alatt tartotta az ellenzékinek tekintett politikai vagy civil jellegű csoportokat, illetve személyeket. Vonatkozott ez az ún. anyaországi területre is, de nagyobb mértékben a frissen visszaszerzett országrészekre. A rendőrség megfigyelés alatt tartotta többek között a ruszin parlamenti képviselőket. Ezenkívül egyes kárpátaljai képviselőktől rendszeresen hangulatjelentéseket kértek be. Az igazolási eljárás során többször előfordult, hogy közismert kárpátaljai politikusokat kérdezett meg a Belügyminisztérium vagy a Miniszterelnökség egy-egy igazolandó személy korábbi magatartásáról. A megkérdezettek között volt Hokky is, (Necze 2004, 143. p.) nyilván szoros összefüggésben azzal, hogy – a fenti igazolásokból kitűnik – megbízhatóságához nem fért kétség. Ő maga nem emlegette, de a felesége mesélt a családnak történeteket arról, hogy parlamenti képviselőként egyebek között nagy számban hivatalos iratokkal segítette a zsidókat.

Hokky felismerte a különbséget a revíziós Magyarország különböző országrészei között. 1942. november 11-én így fogalmazott a képviselőházban:

 

„Megvallom, hogy évek óta, mióta visszatértünk, bizonyos aggodalommal szemlélem azt, hogy a magvar léleknek sokféle hasadását lehet megállapítani. A visszatért Kárpátalja, Felvidék, Erdély, Bácska mind más és más életszemléletet hozott magával a huszonkét­éves rabságból, viszont a törzsország életszemlélete is egészen más, mint ezé a négy felszabadult területé. A ma visszatért embernek olyan ez a kép, mintha egy összetört tükör volna a magyar társadalom, illetve a magyar lélek. Nekünk igen fontos, sőt elsőrendű kötelességünk, hogy az ifjúságon keresztül egy egységes nemzeti lelket, egységes nemzeti öntudatot és egységes nemzetszemléletet alakítsunk ki.”

„A lényeg az, hogy a nemzet kulturális őrének a nemzet kultúrájának üterén kell tartania mindenütt a kezét és elsősorban a magyar lélek nevelését kell előmozdítania.”46

 

Szálasi Ferenc kormánya a működésképtelenné vált országgyűlés helyett megalakította a Törvényhozók Nemzeti Szövetségét. Hokky még részt vett a Nemzeti Szövetség 1945. januári és februári soproni ülésein.47 A családi hagyomány szerint mindig is úgy érezte, nem Szálasira, hanem a Magyar Szent Koronára esküdött fel, a magyar ügyet szolgálta, amíg erre bármiféle lehetőséget látott. Számára a hazafiság kérdése Kárpátalja és népének szolgálatát jelentette. Ez visszaköszönt az emigrációban is.

 

Az emigrációban

A szovjet előretörés külföldre kényszerítette, az Amerikai Egyesült Államok Ohio álla­mában, Clevelandben telepedett le.48 Itt élt haláláig. Rendszeresen publikált különböző sajtókiadványokban.49

Az USA-ban a „hivatalos magyar emigráció”50 politikai képviseletét a New York-i székhelyű, Varga Béla „le nem mondott házelnök (s mint ilyen, ideiglenes államfő)”51 által vezetett Magyar Nemzeti Bizottmány (MNB) látta el. A tagok elsősorban az 1939-ben és az 1945-ben megválasztott és 1947 során emigrációba kényszerült parlamenti képviselők, politikusok voltak. Történtek kísérletek a kisebbségi magyarság összefogásának megszervezésére is, ezt az integrációt azonban nem sikerült megvalósítani.52 Az önálló szervezeteket alapító emigráns kisebbségi magyarok úgy vélték, hogy az MNB azzal, hogy nem veti fel a revízió kérdését, igazából lemond az elszakított területekről és az ott élő magyarokról. Egyebek között 1951-ben Münchenben jött létre a Csehszlovákiai Magyarok Nemzeti Bizottmánya Szilassy Béla elnökletével, 1952-ben az Ohio állambeli Clevelandben az Amerikai Erdélyi Szövetség Teleki Béla, illetve a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége Hokky Károly elnökletével. „Hokky szervezetének közjogi alapja a magyarok által 1919-ben összehívott szejm határozatának53 végrehajtása volt, Kárpátalja és népeinek felszabadítása érdekében.” Szilassy és Hokky szervezetei „az Egyesült Nemzetekhez és a nyugati kormányokhoz intézett memorandumokkal igyekezett a nemzetközi figyelmet a csehszlovákiai és a kárpátaljai magyarok sorsa iránt felkelteni”.54

Hokky felvételét az MNB-be Padányi Gulyás Jenő55 javasolta, azonban „Hokky belépése feltételéül azt kívánta, hogy az MNB határozatban szögezze le, hogy az egész magyarságot képviseli, tekintet nélkül a trianoni, illetve a párizsi határokra”. Az MNB ennek nem tett eleget, ezért Hokky először elutasította a belépést.56 1950-ben azonban már a tagok között találjuk. (Borbándi 2006, 61. p.)

A kárpátaljai szövetség megalakítására Szilassy biztatta. A program megalkotásában Hokky segítségére volt Balla Pál,57 aki tagja volt az MNB-nek, ám erre az időre már eltávolodott tőle. Hokky széles körű levelezést folytatott, hogy a világban szétszórtan élő kárpátaljaiakkal felvegye a kapcsolatot. (Homonnay, 1971, 13–14. p.) 1954-ben a szövetség társelnöke lett Mészöly Elemér,58 alelnökei Csorba János és Szijgyártó Sándor, főtitkára Román Endre. Ugyanebben az évben, júniusban Kállay Miklós volt miniszterelnök Clevelandbe látogatott és megígérte Hokkynak, hogy az MNB támogatni fogja kárpátaljai kiadványait. Hokky ekkor kezdett hozzá Kárpátalja történetének megírásához. Hokky 1955-ben elhagyta az MNB-t, a Kárpátaljai Magyarok Szövetsége is „lényegében feloszlott”. Homonnay Elemér59 visszaemlékezése szerint: „magára maradt és még hosszú éveknek kellett eltelniük, amíg Hokky Károly visszatérhetett oda, ahová lélekben mindig tartozott: a nemzeti emigráció táborába.” (Homonnay 1971, 16. p.)

A Magyar Felszabadító Bizottság60 évekig nem állt szóba Hokkyval, helyette Kárpátalja képviseletére a Pazuhanics-Páncélos Mihály61 vezette Kárpátaljai Ruszinok Szabadságmozgalmát hívták meg. Az MFB végül Hokkyt 1965-ben hívta meg, aki ekkor már súlyos beteg volt. Az MFB addig is és utána is próbálkozott, hogy a kárpátaljai emigráns magyarokat és ruszinokat egy szövetségbe szervezze, azonban Pazuhanics-Páncélos szintén beteg volt, a felkért Marina Gyula62 és Petrick István63 pedig nem reagáltak pozitívan.

Két tudományos igénnyel írt munkájáról tudunk. Az egyik egy kollektív mű a csehszlovákiai magyarságról.64 Ezenkívül Hokkynak az eltelt évek alatt Kárpátalja, lándzsahegy Nyugat felé címmel elkészült egy „többszázoldalas” kézirata, amit sosem adtak ki.65 Kivonatos rövid változata („e kéziratának csak egy kis része”) jelent meg angol nyelven 1966-ban a Wass Albert által indított könyvsorozatban.66 A Ruthenia – Spearhead Toward the West angol fordítása meglehetősen rossz, de így is kiolvasható, hogy a szerző a magyar nemzeti sérelmek mentén írja le Kárpátalja helyzetét a csehszlovák időszakban.67

Hokky Wass Alberttel már működött együtt a Szász Béla kezdeményezésére 1952-ben Clevelandben alapított és 1966-ig működő Kossuth Kiadóban, melynek Nyírő József és Wass Albert voltak az elnökei, később pedig Flórián Tibor. Borbándi Gyula szerint ügyvezetője mindvégig Szász Béla volt. (Borbándi 1992, 202. p.) A Csicsery-Rónay István által Washingtonban szerkesztett Hírünk a világban 1957. július–szeptemberi számának mellékletében viszont arról olvashatunk, hogy Hokky a kiadó ügyvezető alelnöke.68

Hokky 1971. január 16-án halt meg. Homonnay rá emlékező írásában úgy fogalmazott, hogy „halálával végleg lezárult Kárpátalja ügyének emigráns szolgálata”.69

---

 

Irodalom

Balázs Ildikó 2013. Magyar sajtókarrier. Válogatott publicisztika 2. Budapest, Magánkiadás.

Borbándi Gyula: Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia. Budapest, HITEL, 1992.

Borbándi Gyula 2006. A magyar emigráció életrajza, 1945–1985. Hága, Hollandia, Mikes International, 116. p. (Eredeti kiadvány: Bern, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, 1985.)

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája, 1918–1944. (Nostra tempora, 7.) Galánta – Dunaszerdahely, Fórum Intézet – Lilium Aurum.

Fedinec Csilla 2004. Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Fedinec Csilla 2007. Magyar pártok Kárpátalján a két világháború között. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 92. p.

Fedinec Csilla 2010. A kárpátaljai autonómia kérdése – Teleki Pál kísérlete. In Fedinec Csilla – Vehes Mikola (szerk.): Kárpátalja 1919–2009: történelem, politika, kultúra. Budapest, Argumentum, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete.

Fedinec Csilla (szerk.) 2014. Kárpáti Ukrajna: Vereckétõl Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram.

Hokky Károly 2004a. Hokky Károly felszólalása Munkácson a Magyar Nemzeti Kongresszuson 1923. május 6-án. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Hokky Károly 2004b. Hokky Károly szenátor beszéde a költségvetést tárgyaló ülésen Kárpátalja gondjairól. Prága, 1936. december 14. In Fedinec Csilla: Iratok a kárpátaljai magyarság történetéhez 1918–1944. Törvények, rendeletek, kisebbségi programok, nyilatkozatok. (Fontes Historiae Hungarorum, 2.) Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó.

Homonnay Elemér 1971.

Magocsi, Paul Robert 2005. Short history of Jews in Transcarpathia. Brief Historical Outline. Carpatho-Rusyn Research Center.

Marina Gyula 1977. Ruténsors. Kárpátalja végzete. Toronto, Patria Publishing Co. Ltd.

Markó Árpád–Lányi Lindner Sándor–Bialoskorski Ödön 1937. A cs. és kir. 34. magyar gyalogezred története 1734–1918. Budapest, Pátria.

Necze Gábor 2004. Kárpátalja az állambiztonsági jelentések tükrében. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpátalja 1938–1941. Magyar és ukrán történeti közelítés. (Regio Könyvek.) Budapest, Teleki László Alapítvány.

Nemes Váradi Imre 1969. Mérlegen. A magyarországi nemzetiségek rövid története. Garfield, N. J., Turán Printing.

Ölvedi János 1936. Magyar Kisebbség Csehszlovákiában. Magyar Szemle, április.

Plachý, Jiří 2012. K činnosti některých negativistických stran na Podkarpatské Rusi v roce 1938. Slovanský přehled. Review for the History of Central, Eastern and Southeastern Europe, 1–2. sz. 120. p.

Rychlík, Jan 2014. Határrezsim Kárpátalján 1919–1939 között. In Fedinec Csilla (szerk.): Kárpáti Ukrajna: Vereckétől Husztig. Egy konfliktustörténet nemzeti olvasatai. (Regio Könyvek.) Pozsony, Kalligram, 37–45. p.

Saád József (összeáll.) 1989. Magyar Szemle: repertórium és tartalomelemzés. (Magyar szociológiatörténeti füzetek, 3.) Budapest, Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár–ELTE Szociológiai Intézete, 1. k.

Simon Attila 2010. Egy rövid esztendő krónikája. A szlovákiai magyarok 1938-ban. (Nostra tempora, 16.) Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 172–173. p.

Szalay Olga (vál.) 2014. „…Eljött az idő: visznek katonának”. 101 magyar katonadal a Nagy Háború idejéből 1914–1918.. MTA BTK ZTI, Nemzeti Közszolgálati Egyetem.

Szavári Attila 2011. Teleki Pál Erdély-politikájáról: értekezletek Erdélyben. Magyar Kisebbség, 3–4. sz.

Turczel Lajos 1981. A csehszlovákiai magyar sajtó fejlődése 1919 és 1945 között. Magyar Könyvszemle, 97. évf., 4. szám.

A Szlovákia jelenlegi területén levő zsidó közösségek története mindenekelőtt a kommunizmus bukása óta számít fontos témának a hazai és külföldi történészek körében. Noha viszonylag sok dolgozat jelent meg e témában, a holokauszt dél-szlovákiai kérdésköre máig kevésbé feldolgozott. Ez azzal a ténnyel is összefügg, hogy az 1938–1945 közötti arbitrációs terület sorsával hosszú időszakra visszatekintve is kevés figyelmet szenteltek. A témában megjelent könyvek (Tilkovszky 1972, Vietor 1968) sem túlságosan foglalkoznak vele.1 A legismertebb átfogó kötet, mely részletesebben foglalkozik ezzel a témával a magyarországi holokauszt kontextusában, alighanem Randolph Braham amerikai történész egy régebbi monográfiája. (Braham 1997)

Hasonló a helyzet a tárgyalt időszak Komáromjára vagy Komárom megyéjére vonatkozóan is. A sok-sok összefoglaló jellegű mű egyike sem nyújt támpontokat a város életének az 1938 és 1945 közötti időszakára, de akad néhány régebbi és újabb munka, melyek az érdeklődőnek hasznára lehetnek.2

Jelen tanulmány a korabeli sajtó és a Nyitrai Állami Levéltár nyitraivánkai és komáromi fiókja (ŠANR) hiányos archív forrásain alapul. Sajnos nem volt módom az 1938–1945 közti időszak teljes anyagát áttekinteni, mert a kutatást nehezíti, hogy a fondok leltárjegyzék nélküliek, valamint úgy tűnik, sok fontos anyag meg sem őrződött. Nagyon sok pótlólagos információhoz jutottam a helyi túlélő zsidó lakosság visszaemlékezései révén, melyeket a 20. század 90-es éveiben az egyesült államokbeli USC Shoah Foundation rögzített digitális formában. Ezek a dokumentumok a világháló segítségével Közép-Európában is hozzáférhetőek, és sok olyan egyedi információval szolgálnak, melyekhez egyébként nem lehet hozzájutni egyéb források híján. Éppen ezért nagyon sok esetben az említett digitális archívumot használtam forrásként.3

 

A zsidók Komáromban

Kisebb megszakításokkal a római időkig vezethető vissza a térség zsidók általi lakottsága. Tudjuk, hogy a 18. század végétől a városban hitközségük is működött, míg a 19. század második felétől sok zsidó lakos a város nagyra becsült és befolyásos tagjai közé tartozott. A komáromi zsidók többsége a neológ irányhoz tartozott, de volt ortodox közösségük is. A közösségen belüli vallási szakadásra jelképesen utal az egyik visszaemlékező története is, mely szerint a sors szomorú iróniájaként a neológ és az ortodox rabbi személyesen először 1944 márciusában találkozott, letartóztatásukkor és Auschwitzba deportálásukkor.4

Az egykor volt történelmi Magyarország, majd Szlovákia sok városához hasonlóan a zsidó lakosság teljes mértékben kivette részét Komárom mindennapjaiból. Tevékenységüket a város történetét szervesen alakító jótékonysági és sportegyletek is jelzik. Három zsidó vállalkozó – Leopold Weiss, Leopold Hecht és Ignác Pick – Komárom legnagyobb forgalmi adóját fizette, 1913-ban pedig az 500 legnagyobb adózóból 131 volt zsidó. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) A közismert nagyvállalkozókon, kereskedőkön és ügyes kézműveseken kívül a helyi közösség kiemelkedő ügyvédeket, orvosokat, újságírókat és művészeket adott a városnak. Közülük számosan fontos funkciókat láttak el a közigazgatásban és a képviselő-testületekben.

A monarchia első világháborús vereségének és az ezt követő megszűnése következtében 1918 után a Duna új „nemzetállamok” határfolyójává vált. Komárom maga is két részre lett osztva. A jobb parti rész Komárom-Újvárosként a szomszéd Magyarországon belül fejlődött tovább. A bal parti megtartotta a nevét, és a Csehszlovák Köztársaság része lett. Ez a nagymértékben magyar régió csaknem szó szerint egyik napról a másikra egy új nemzetállam részévé vált, ezen belül önérzetes nemzeti kisebbségként. Emiatt komoly nemzetiségi és szociális konfliktusok terhelték, s nagyban sújtotta az élelmiszer-ellátás összeomlása, valamint a munkanélküliség gyors emelkedése – mivel a háború befejeztével a lőszergyár 1600 munkásának felmondtak. (Mácza 2004, 113–126. p.) Komárom lakossága szorosan kötődött a királyi Magyarország hagyományaihoz, ami a város légkörét is meghatározta, mindenekelőtt a ’48-as forradalmi hagyományok ápolása volt nagyon fontos, amit nagymértékben tisztelt a helyi zsidó közösség is, amely magát továbbra is főként magyarként azonosította; magyar volt az anyanyelvük, emellett többségük más nyelveket is beszélt.

A Csehszlovák Köztársaságon belül is folytatódott a 19. század második felében kezdődő modernizációs és emancipációs irányzat. Az idő tájt Komáromban több mint kétszáz zsidó üzletes volt, főként ruha- és textilárus, s körülbelül száz iparos műhely és üzem, valamint nyolc orvos és hat ügyvéd. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) Amint arra Raab Ferenc felhívja a figyelmet, a tény, hogy több üzlethelyiség a belvárosban volt, leginkább szombatonként látszott, amikor is például a Nádor utcában csak három üzlet tartott nyitva.5 Egy 1929-es statisztika szerint a helyi ipari termelés 68%-a volt magyarok kezén, 27%-a zsidóké volt, 5%-a pedig cseheké és szlovákoké, de e két utóbbi a városi hivatalok 54%-át tudta magáénak. (Mannová 2001, 111–140. p.) A Csehszlovák Köztársaság idején jelentősen bővülő állampolgári jogok a zsidóság disszimilációját eredményezték, hivatalosan is önálló nemzetként ismerték el, ami mellesleg Szlovákiának jól jött a magyarok százalékos arányának csökkenéséhez.

Amint a köztársaság más részein, Komáromban is létrejöttek a cionista szervezetek, és az országos hatókörű, cionista irányultságú Zsidó Párt is viszonylag nagy támogatottságot élvezett a helyi lakosság körében – választások idején például 689–750 szavazatot szerzett. A többi komáromi szavazat a magyar kisgazdapárt és a szociáldemokraták között oszlott meg.6

 

A Magyar Királysághoz való csatolás

A náci politika következményeként Közép-Európában 1938-ban gyökeresen megváltozott a politikai helyzet. Megváltoztak a határok, a térségben egyre nagyobb teret hódított a radikális nacionalizmus és antiszemitizmus. A müncheni egyezmény folytatása volt az első bécsi döntés (1938. november 2.) is: Magyarországhoz csatoltak 11 927 km2-t 1 041 401 lakossal. Közülük az 1938-as adatok szerint 879 007 vallotta magát magyarnak, 123 864 szlováknak. Zsidónak 40 552 személy vallotta magát, döntő többségük a magyart nevezte meg anyanyelvének. (Sallai 2002)

1938. november 5–10. között a Magyar Királyság hadserege elfoglalta az átadott területeket. Ezeket hermetikusan lezárták, szükségállapotot hirdettek ki. Az „anyaország”-gal való egyesülést a lakosság nagy része lelkesen üdvözölte, mivel a magyarok nagy része az első Csehszlovák Köztársasághoz tartozásukat sérelemként élte meg. A „nemzetállam”-mal való egyesülésnek tehát örült.

Komáromban 1938. november 6-án került sor a magyar katonaság ünnepélyes fo­ga­­dására, az élen Horthy tengernaggyal, aki jelképesen fehér lovon érkezett. Feldíszített város fogadta őt, valamint lelkes emberekkel teli utcák, akik Hitlert és Mussolinit éljenezték. (Ristveyová–Hruboň 2014a, 100–104. p.) A magyar kormányzó ünnepélyes üdvözlésén számos zsidó is részt vett. Sokan örültek, hogy visszatértek a hazájukba, de aggódtak is, mert hallottak a magyarországi antiszemitizmusról. Még ugyanazon a napon sor került az első atrocitásokra: csehszlovák és zsidó tulajdonok ablakait és kirakatait törték össze, megjelentek az első becsmérlő feliratok. A feszültséget főként az ún. szabadcsapatok nevű nem reguláris katonaság szította, tagjai fizikailag bántalmazták a város néhány polgárát. Az antiszemita vandálok áldozatául esett Lipscher Mór hajdani kórházigazgató mellszobra is – Lipscher nemcsak a város elismert tekintélye és jelentős sebésze volt, a történelmi Magyarország területén ő hajtott végre először agyműtétet, tevékenysége alatt, 1902–1935 között magasra emelte a komáromi kórház színvonalát. 1944 tavaszán Lipscher az első letartóztatott zsidók közt volt, noha akkor már betegsége ágyhoz kötötte. De ez a szomorú tény is azt igazolja, mennyire kivételes egyénisége volt a városnak.7

A bécsi döntés után több atrocitás is érte a zsidó lakosságot. Az elfoglalt területen az ideiglenes közigazgatás „az állam ellenségei elleni megelőző intézkedések”-et rendelt el, ellenségnek pedig a következők számítottak: meggyőződéses kommunista, nemzeti agitátor, kártékony tevékenységet végző zsidó, cionista, rémhírek terjesztője, szektás, kémtevékenységgel gyanúsítható egyén, s végül mindenki, aki a magyar állam ellen agitál. Razziára is sor került, ennek célja a beköltözött zsidók kilakoltatása volt. Komáromban is összegyűjtötték a lakhelyi illetőséggel nem rendelkező férfiakat, s eldöntötték, hogy családjukkal együtt november 15-ig a határra toloncolják őket. Ernest Raab visszaemlékezése szerint mintegy 35-40 családról lehetett szó (családtagokkal együtt tehát kb. 200 személyről).8 Csak pár személyes holmit vihettek magukkal, csak annyit, amennyit a kezükben elbírtak. A tervet azonban a szlovák határőrség meghiúsította – a kitoloncoltakat nem fogadták be. Így aztán a határ mentén vándoroltak, és a szidalmazáson kívül fizikailag is bántották őket. Végül Nyitrától délre internálták őket, a nagykéri határban. A száműzöttek itt éldegéltek, mindennemű ellátás híján. A közeli zsidó közösségek és a komáromi ismerőseik törődtek velük – lefizették a csendőröket, hogy ételt vihessenek a hajléktalanoknak. 1938 decemberében aztán sikerült elérni, hogy minden száműzött hazatérhessen.9

1938-tól Magyarországon olyan törvényi intézkedéseket hoztak, melyek fokozatosan korlátozták és kiszorították a zsidókat a társadalmi és a gazdasági életből. A bécsi döntés után e törvények érvényességét a visszacsatolt területekre is kiterjesztették. Az 1938. májusi, ún. első zsidótörvény korlátozta a zsidók részvételét a közéletben és a gazdaságban, amikor is 20%-os cenzust vezetett be a szellemi munkából élő személyekre. Ebben az időszakban a zsidó mint kategória még vallási alapon volt definiálva. 1939. május 5-én fogadták el a második törvényt, melynek keretében zsidónak minősült mindenki, akinek legalább egyik szülője vagy legalább mindkét nagyszülője zsidó származású volt. A szabadfoglalkozásúak arányát 6%-ra csökkentették, és a zsidóknak el kellett hagyniuk a közszolgálatot. A zsidó ügyvédek nem képviselhettek nem zsidó ügyfelet, és a fizikai munkát végző zsidók lehetőségeit is szűkítették: például nem dolgozhattak a komáromi hajógyárban, amely hadiiparinak minősült. E normák következtében az átengedett területeken a zsidó munkavállalók mintegy 70-80%-a veszítette el iparengedélyét vagy zárta be üzemét. Sok komáromi vállalkozó vesztette el így a megélhetését. Egyesek még próbálkoztak azzal, hogy keresztény tulajdonosokra, ún. strómanokra ruházták át üzletüket.10 Bevételeiket nagyban befolyásolta az is, hogy bizonyos áruval – cukor, petróleum, liszt stb. – nem kereskedhettek. A fiatalok diszkriminációját jelentette, hogy bizonyos szakokra korlátozott számú zsidó diák jelentkezhetett.

1941. augusztus 8-án fogadták el Magyarországon az ún. harmadik zsidótörvényt – ez már rasszista volt, és a náci zsidóellenes törvények szellemében fogant. A házassághoz való jog és a fajvédelem volt a tárgya. Abban az időben Magyarországról a megszállt ukrán területekre (Kamenyec-Podolszkij) mintegy 17-18 ezer állampolgárság nélküli zsidót szállítottak el azzal az indoklással, hogy a Magyarország területén való tartózkodásuk az állam érdekei szempontjából nem kívánatos. Voltak köztük Komárom környéki családok is. Ezeket a zsidókat a kitoloncolásuk után a nácik legyilkolták. A tényt, hogy a zsidóellenes intézkedések sorra szaporodtak, alátámasztja, hogy a zsidóknak megtiltották a megyei vásárokra és a nyilvános strandokra való belépést – Komáromban történetesen 1941. július 3-tól. A következő rendelet, melyet gyakran negyedik zsidótörvényként emlegetnek, 1942. szeptember 6-án lépett érvénybe, s megtiltotta a zsidóknak mezőgazdasági területek birtoklását, ezzel együtt elrendelte, hogy földjeiket az államnak adják el, s „az ellenértékről később születik rendelet.” (Székely–Vértes 1997; Karsai 2004, 1285–1304 p.)

Szólni kell még egy különös intézményről, a katonai munkaszolgálatról, melynek keretében a 18–45 év közötti férfiaknak bizonyos feladatokat kellett teljesíteniük az országban vagy a fronton. Ezek a zászlóaljak nagyon különbözőek voltak, a helyszíntől és a felettesüktől függően, de közös vonásuk annál több volt: a rossz higiéniai és élelmezési viszonyoktól kezdve a megaláztatásokig, a nehéz munkával bezárólag. Nyílt titoknak számított az ide besorozottak magas halandósága. Az egyik munkaszolgálatos emlékei szerint egy hétre egy darab (750 grammos) penészes kenyeret kaptak, reggelire fekete vizet (kávét), vacsorára fekete vizet és krumplit. Hetente egyszer vagy kétszer dzsemet is.11 A munkaszolgálatosok egyik gyűjtőhelye az Igmándi erődben volt. Egyes – a faji üldözést igazoló – dokumentumok szerint a Duna bal partján is volt ilyen tábor, az 5-ös bástyánál.12 Miután mintegy kétszáz komáromi férfit állítottak munkaszolgálatba, a város zsidó hitközségét fokozatosan nők, gyermekek és aggok alkották.

Egynéhány zsidó származású lakosnak sikerült kivételt kapni „az idegen megszállás alatti érdemek” fejében, vagy az első világháborús hősiességért. Noha a kirekesztő intézkedéseket nem érvényesítették teljes mértékben s Magyarország akkoriban viszonylag nyugodt és békés szigetnek számított a zsidó lakosság szemében, a társadalomból való kiszorításuk ugyanúgy ment végbe, mint a szomszédos országokban. A túlélők közül azonban nem mindenki tapasztalta meg ezeket az intézkedéseket, többen arra figyelmeztetnek, hogy szenvedésük csak 1944-ben kezdődött, egészen addig az ország elégedett lakói voltak, és közvetlen környezetükben nem tapasztaltak zsidóellenes gyűlölködést. Ezzel ellentétes tapasztalatokra és a zsidóellenes hangulat erősödésére hívja fel a figyelmet a város polgármesterének címzett levél 1940 novemberéből, mely a zsidókérdés gyorsított megoldását követeli, olyan értelemben, hogy a zsidókat kitiltanák a gazdasági és társadalmi életből. Ugyanez a levél vagyonrevíziót követel, valamint a harmadik zsidótörvény következetesebb alkalmazását. A különféle meg- és kiszorító intézkedések fokozatosan Komáromban is érvényesültek, csakúgy, mint a nem zsidók közti ellenséges hangulat. (Ristveyová–Hruboň 2014b, 104–105. p.) Az egyik névtelen levél 1942 szeptemberéből a zsidó kereskedők praktikáira mutat rá, valamint a kormánypolitika elégtelen erélyességére, s tippeket ad a megoldásra.13

S bár ez idő tájt Komárom nem volt határváros, több lakója csempészettel foglalkozott, és segítették a Szlovákiából menekülő zsidókat, ahol már 1942 márciusában megkezdték a hivatalok a deportálást.14 A szlovák kormány rendeletei kiterjedt migrációhullámot indított el dél felé, a szlovák–magyar határ menti területeken. A legújabb kutatások szerint ezt az utat körülbelül ötezer zsidó választotta, (Fiamová 2011, 162–172. p.) akik Magyarországon kerestek menedéket, leginkább Budapesten, de Komárom környékén is. Az élet a Magyar Királyságban akkor elviselhetőbb volt, mint az európai államok többségében, melyek már a nácik ellenőrzése alatt álltak.

 

A komáromi gettó

Az követően, hogy 1944 tavaszán a náci hadsereg megszállta Magyarországot, a migráció iránya megfordult, s kezdetét vette egy viszonylag rövid, ám nagyon intenzív gyülekezése és menekülése a magyar zsidóságnak Magyarországról. A hivatalokban letartóztatásokra és személycserékre került sor. Az újonnan kinevezett kormány, melynek élére a volt berlini nagykövet, Sztójay Döme került, a német megszálló hatalom végrehajtó szerve lett. Nagymértékben felerősödött a zsidóellenes hangulat és a zsidóellenes intézkedések is. A közéletben durva zsidóellenes kampány folyt, az utcákat sértő feliratok díszítették. Az új kurzust a sajtó és a rádió is erősítette, melyek azt hirdették, hogy a zsidókérdés gyors megoldása az új nemzeti politika része, és szükségszerű, mert ettől függ a magyar nemzet jövője.

1944. március 18-ról 19-re virradóan Komárom belvárosában német tankok jelentek meg. Nem messze a két zsinagógától, a posta épületével szemben telepedett le az ún. Judenkommando parancsnoksága. A nácik a helyi hivatalokkal együttműködve már az első napokban letartóztatták a zsidó hitközség több jelentős tagját, köztük mindkét rabbit. A zsidó közösséget nagyon rövid idő alatt megfosztották utolsó jogaiktól és vagyonuktól, és a társadalom perifériájára száműzték. 1944. március 24-én a hivatalok mind a 130 zsidó üzletet bezáratták. A lefoglalt vagyont egy helyre összpontosították, ezt részben szétlopkodták, részben nyilvános árverésre bocsátották vagy elosztották. (Ristveyová–Hruboň 2014b, 106., 109. p.) Zsidóknak tilos volt utazniuk, és április 5-től megjelölést, sárga Dávid-csillagot kellett viselniük. Ez utóbbi miatt többen nem is léptek ki az utcára.15 Több visszaemlékező is megemlíti, hogy ekkoriban alapvetően változtak meg az emberi kapcsolatok, megtörtént, hogy a többség kerülte a zsidókat vagy megtagadta korábbi zsidó ismerőseit.16

Áprilisban létrehozták a gettót. A helyi zsidókat a hivatalok a két nagy zsinagóga környékére hívták, s itt közölték velük, hogy ezen a helyen lesznek összpontosítva, és ha az állam részére fognak dolgozni, akkor nem viszik el őket innen.17 A gettó felállításával kapcsolatos munkák 1944. június 1-jének estéig befejeződtek – a szigorúan őrzött terület a mai hetedik lakótelepen volt, az ortodox zsinagógától a katolikus temetőig, a Zsájk, Kispolgár és Citrom utcákat magában foglalva, a rakpart alsó részével együtt.18 A gettót lakóházak és utcák alkották, az ezeket elhagyó nem zsidók a zsidók házába költöztek át. Vihették ide a vagyonuk egy részét is.

1944 derekán Komáromban 2170 zsidó vallású személy élt, közülük 1950-et telepítettek a gettóba. 190 fiatal férfit munkaszolgálatra vittek, 15-öt túszul tartottak fogva, 15-nek pedig sikerült átszöknie Szlovákiába. (Encyklopédia… 2009, 195. p.) A helyiekhez még további 2500 zsidót soroltak a komáromi gettóba a megye más helyeiről, átmeneti gettókból, melyek Párkányban, Nagysurányban, Nagymegyeren, Perbetén és Gútán voltak. A nem elegendő kapacitáson azzal segítettek, hogy a gettóban felhúztak egy új fabarakkot, melynek építési költségeit a Zsidó Tanácsnak kellett állnia.19 A gettót a félelmetes hírű katonai csendőrség, az ún. kakastollas csendőrség őrizte. A gettót csakis csendőri felügyelettel lehetett elhagyni – s persze csak azoknak, akiket a dohánygyárban dolgoztattak.20 A gettóban nem folyt munka. Az étkeztetésükről maguknak az őrizeteseknek kellett gondoskodniuk, abból, ami rendelkezésükre állt vagy amit az ismerőseik átadtak nekik a drótkerítésen. Általában a szabad ég alatt főztek, például az ortodox zsinagóga udvarán. Az internáltak magukkal vihették a gettóba az ingóságaikat s pénzért vagy ékszerek fejében ételhez jutottak. Olyan családtagok is hordták nekik az ennivalót, akik kivételben részesülve nem a gettóban laktak.

A komáromi gettó körülbelül egy hónapig működött. Június elején minden lakóját áttelepítették a Duna másik oldalára, az erődök közé, melyek afféle gyűjtőtáborként szolgáltak. Ide már csak a legszükségesebb személyes holmijukat vihették, a többi vagyonuktól megfosztották őket.

A túlélő emlékezők szerint a helyiek – kis kivétellel – nem tanúsítottak együttérzést a gettósított társaikkal. Ellenkezőleg, megtörtént, hogy egyesek kihasználták a zsidók félelmét és tanácstalanságát, anyagi okokból. Fennmaradt például egy történet, mely szerint egy tiszt az Igmándi erődben dolgozó munkaszolgálatosokat azzal hitegette, hogy kézbesíti a csomagjaikat a rokonságuknak, mely már a Monostori erődben várt a deportálásra. A csomagok azonban sosem jutottak el a címzettekhez.21 A Monostori erődben az őrök veréssel kényszerítették az internáltakat, hogy árulják el az esetleg elrejtett tulajdonuk helyét.22 Egy további emlék a komáromi gettóból az erődbe való átszállítás idejéből maradt fenn: ekkor egy nagy dobozt helyeztek el az őrök, hogy az internáltak abba dobálják az értéktárgyaikat.23 Fennmaradt annak a komáromi bőrkereskedőnek az esete is, aki a deportálások idején megegyezett a rendőrökkel, hogy csukják le őt, s így menekülhessen meg, cserében rájuk hagyta a raktárkészletét.24 A Komáromi Lapok 1944. júniusi cikke, mely szerint a városban még mindig folyik az elrejtett zsidó kincsek felkutatása, valamint hogy eddig több milliós értékekre bukkantak, csak árnyalja a korszakot jellemző őrületet. (Komáromi Lapok, 1944. június 3., 3. p.)

 

A komáromi erődök funkciója

Ellentétben a hősiességgel, melyek a komáromi erődrendszerhez kötődnek, a második világháború keretén belül e falak nagy emberi tragédiák színtereit határolták. A csekély számú információt, mellyel rendelkezünk, főleg a már idézett túlélőkkel folytatott beszélgetésekből ismerjük. (Szita 2002) Az internáltak életkörülményei valamennyi erődben katasztrofálisak voltak. Gondot jelentettek a latrinák, a víz és az ennivaló hiánya. Többnyire a föld alatti kazamatákban helyezték el őket, ahol háromemeletes fa­priccseken vagy a földre terített szalmán aludtak.25

A jobb oldaliak közül a Monostori erőd volt a legnagyobb, ezt a magyar hadsereg használta. 1942-től egy részében lengyel és jugoszláv hadifoglyokat helyeztek el. 1944 kora nyarától a Komáromban és környékén lakó zsidók gyűjtőhelye lett: innen, Kassán keresztül deportálták őket az auschwitzi haláltáborba. A deportálás előtt az erődben több mint 5000 személyt tartottak fogva. Az Igmándi erőd a munkaszolgálatba sorozott zsidók gyűjtőtábora volt. 1939 és 1942 között lengyel hadifoglyokat is őriztek itt, később ezeket a Monostori erődbe helyezték át. A lengyel emigránsoknak viszonylag tűrhető életkörülményeik voltak, szükségleteiket a magyar kormány fedezte, és például mezőgazdasági munkákra fogta őket. A háború után az erőd a nyugatról hazatérők fogadótáboraként szolgált. A harmadikban, a Csillagerődben, melyet 1939–1940-ben lőszerraktárnak építettek át, munkaszolgálatosok voltak, 1944 őszétől pedig magyar politikai foglyok, az államigazgatás tagjai, köztük különféle prominens személyiségek, papok, de zsidó szökevények is. Rajtuk kívül ide került „mindenféle gyanús és államellenes elem”, például idegen állampolgárok vagy romák. 1944 októberétől internálótáborként használták Szálasi emberei – a vesztes háború után ők kerültek ide mint foglyok.

A komáromi zsidók deportálására 1944. június 12-én és 15-én került sor a Duna jobb partján található vasútállomáson, arról a rámpáról, mely a személyállomás és a híd között húzódott. Marhaszállító vagonokba rakták őket, körülbelül 60-at egybe, víz és ennivaló nélkül, minimális személyi holmival s azzal, hogy munkára viszik őket.26 Néhány komáromi, aki hírét vette a deportálásoknak, legalább a távolból – a Duna-hídról – eljött elbúcsúzni a szeretteitől. Az ún. Gaško–Vrančík lista szerint a kassai vasútállomáson két komáromi transzport haladt át, összesen 5463 személlyel. (Gaško 2014) A lágerekben 1884 komáromi zsidót gyilkoltak meg, 23-an a magyar hadsereg munkaszolgálatosaiként haltak meg, 15-öt magyarországi koncentrációs táborban kínoztak halálra. A komáromi zsidó közösségnek tehát 95%-át gyilkolták meg, köztük két rabbit, 19 orvost, 12 ügyvédet és 5 mérnököt. A Raab Ferenc által publikált adatok szerint a holokausztot mindössze 248 komáromi zsidó élte túl. (Encyklopédia… 2009, 195–196. p., Raab 2000)

Annak ellenére, hogy nem őrződött meg túl sok olyan történet, mely a nem zsidó lakosság önzetlen segíteni akarását rögzítené, egyetlenegy jelképessé vált. Alapy Gáspár, Komárom polgármestere azon kevesek egyike volt, akik igyekeztek megvédeni a helyi zsidó közösséget. A zsidóellenes közhangulat idején, a város polgármestereként kijelentette: „Én esküt tettem rá, hogy minden polgár ügyét egyformán szolgálom.” Igyekezett lassítani a zsidóellenes rendeletek hatékonyságát, s kivételeket állított ki, amiért nyilvánosan a zsidók védelmezőjének tartották. Még a gettó kiépítését is megpróbálta megakadályozni. A deportálások után felmentését kérte, s 1944. augusztus végén nyugdíjazták. Szálasi hatalomra jutásakor ifj. Richard Wojtowicz lett a megyefőnök, aki Alapyt mint zsidópártoló személyt elfogatta, majd a dachaui koncentrációs táborba vitette. Alapy Gáspár itt hunyt el hat hét múlva, 64 évesen. (Szarka 2009, 62–87. p.)

 

A nyilaskeresztesek uralma

1944. október 15-e, tehát Horthynak a háborúból való sikertelen kiugrása és Szálasi Ferenc hatalomátvétele után a zsidóüldözés újabb hulláma következett. (Szita 2002) Noha a komáromi zsidók többsége ekkor már Auschwitzban volt, a kivételeknek köszönhetően néhányan a gettót és a deportálást is elkerülték. Ezek többségét a helyi nyilasok letartóztatták és a Duna-híd közelében meggyilkolták.27 Kegyetlenül leszámoltak azokkal is, akik a zsidókat segítették Ezek közé tartozott a zsidó hitről katolikusra áttért Zengő család, akik a deportálások idején nem hitték, hogy valami hasonló velük is megtörténhet, a télen azonban a családfőt és fiát a nyilasok meggyilkolták, a feleségnek pedig táblát akasztottak a nyakába, mely azt hirdette, hogy így jár mindenki, aki zsidókat rejteget. Ezzel a táblával kellett végigmennie Komáromon.28

Ebben az időben került sor a romák módszeres összegyűjtésére és deportálására is. A front közeledtével ezek az intézkedések elsősorban az ország nyugati felén élőket érintették. A legfontosabb gyűjtőhellyé a Csillagerőd vált, itt több ezer roma fordult meg. A romákon elkövetett genocídium – roma megnevezéssel: porajmos – áldozatainak pontos száma azonban nem ismert. (Karsai 1992)

Komárom közelségébe a szovjet hadsereg először 1945 januárjában jutott el, de a város csak március végén szabadult fel a 2. Ukrán Front és a szovjet dunai flottilla által. 1945 tavaszán a városban a hatalmat ideiglenes nemzeti tanács vette át, mely elsősorban baloldali érzelmű személyekből állt. Megkezdődött a romok eltakarítása. A politikai változások eredményeként a magyarok egy részének kitelepítésére került sor, ez konkrétan a Komáromi járásból 6000 személyt, magából a városból 1710 személyt érintett. (Vadkerty 2007, Popély 2009, 47–66. p.) A komáromi születésű, jelentős kommunista újságíró és író, zsidó származású Vadász Ferencnek a szavai szerint a háború után Komáromon a szlovák nacionalizmus lett úrrá.29 A magyarokat fasisztának és árulónak nevezték. Vadász emiatt hagyta el szülővárosát.

A világháború befejezésével Komáromba fokozatosan kezdtek visszatérni a túlélő zsidók. Egy olyan város fogadta őket, melyben sokan már nem tudták elképzelni a jövőjüket. A közelmúlt emlékei súlyosbították a háborús romok, a megbecstelenített zsinagógák, a szétvert és kirabolt otthonok. Lakásukat vagy házukat idegen bérlők foglalták el, az ingóságukat szétlopkodták, s továbbra is szembesülniük kellett az antiszemitizmus megnyilvánulásaival. Az elidegenedés érzéséhez nyilvánvalóan hozzájárult az is, hogy sokan nem beszélték az államnyelvet. Ennek ellenére a hitközség létszáma fokozatosan nőtt, elsősorban a városba beköltözőknek köszönhetően. 1948-ban Komáromban 502 zsidó élt. Izrael állam 1948. májusi megalapításakor a várost 343 zsidó lakosa hagyta el. (Raab 2000)

---

Irodalom

Braham, Randolph 1997. A népirtás politikája. A holocaust Magyarországon. Budapest, Belvárosi Kvk.

Braham, Randolph (szerk.) 2007. A magyar holokauszt földrajzi enciklopédiája. Budapest, Park Kiadó.

Deák, Ladislav (összeáll.) 2003. Viedenská arbitráž 2. november 1938. Dokumenty zv. 2. Okupácia. (2. november 1938 – 14. marec 1939).Martin–Bratislava, Matica slovenská.

Encyklopédia židovských náboženských obcí A – K (I. zväzok). Bratislava, SNM – Múzeum židovskej kultúry, 2009.

Fiamová, Martina 2011. Ilegálne prechody židovského obyvateľstva cez slovensko-maďarskú hranicu v rokoch 1942–1944. In Mitáč Ján (szerk.): Juh Slovenska po Viedenskej arbitráži 1938 – 1945. Bratislava, Ústav pamäti národa, 162–172. p.

Gaško, Mikuláš 2014. Nad úkrytom. Bratislava, Slovenská advokátska komora.

Hruboň, Anton–Ristveyová Katarína 2014. „Prinavrátené“ Komárno. Prehľad spoločensko-politického vývoja mesta v rokoch 1938 – 1945 s dôrazom na menšinovú otázku. Krakov–Ružomberok, Spolok Slovákov v Poľsku – Historia nostra.

Karsai László 1992. A cigánykérdés Magyarországon, 1919–1945 – Út a cigány Holocausthoz. Budapest, Cserépfalvi Könyvkiadó.

Karsai László 2004. A magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1920–1944, Századok, 6. sz. 1285–1304 p.

Lang, Tomáš–Štrba, Sándor 2006. Holokaust na južnom Slovensku (na pozadí histórie novozámockých Židov). Bratislava, Kalligram.

Mácza Mihály 2004. Az impériumváltás és következményei Komáromban (1919–1938). Limes, 3. 113–126. p.

Mannová, Elena 2001. Konštrukcia menšinovej identity v mestskom prostredí. Maďari v Komárne a Lučenci (1918-1938). In Salner, Peter–Luther, David (szerk.): Etnicita ako faktor polarizácie mestského spoločenstva v 20. storočí. Bratislava, Ústav etnológie SAV, 111–140. p.

Nižňanský, Eduard 1998. Deportácie Židov v novembri 1938 zo Slovenska v hláseniach styčných dôstojníkov. In Studia historica Nitriensia 7, 259–286. p.

Nižňanský, Eduard 1999. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, Universum.

Paszternák András–Paszternák Tamás (szerk.) 2013. Mozaikok a komáromi zsidóság történetéből. Komárom, Komáromi Zsidó Hitközség.

Popély Árpád 2009. Plány na vysídlenie maďarského obyvateľstva v rámci výmeny obyvateľstva medzi Československom a Maďarskom. Fórum spoločenskovedná revue, 5. 47–66. p.

Raab Ferenc 2000. A komáromi zsidók múltja és jelene. Komárom, KT Kiadó.

Ristveyová, Katarína–Hruboň, Anton 2014a. Spoločensko-politický vývoj Komárna v rokoch 1938-1945. Od revízie po stabilizovanie nového režimu. In Historický zborník, 23/1. 95–114. p.

Ristveyová, Katarína–Hruboň, Anton 2014b. Spoločensko-politický vývoj Komárna v rokoch 1938-1945. Od stabilizovania maďarského režimu do opätovného pričlenenia k Československu. In Historický zborník, 23/2. 94–111. p.

Sallai Gergely 2002. Az első bécsi döntés. Budapest, Osiris.

Számadó Emese–Turi Zsolt 2011. Komárom, 1938–1945. A Felvidék visszacsatolása és komáromi következményei a korabeli sajtó és dokumentumok tükrében. Komárom, Komáromi Közgyűjteményi Alapítvány.

Szarka László 2009. Starosta Komárna Gáspár Alapy (1880–1945) – obeť maďarského nacizmu. The Mayor of Komárno Gáspár Alapy (1880–1945) –Victim of Hungarian Nazism. In Žiak, Miloš–Nižňanský, Eduard–Snopko, Ladislav–Krajmerová, Eva (eds.): Park ušlachtilých duší 3. Bratislava, Izraelská obchodná komora na Slovensku. 62–87. p.

Székely Gábor–Vértes Róbert (szerk.) 1997. Magyarországi zsidótörvények és rendeletek, 1938–1945. Budapest, Polgár Kiadó.

Szita Szabolcs 2002. A komáromi deportálás 1944 őszén. Budapest, Magyar Auschwitz Alapítvány, Holocaust Dokumentációs Központ.

Tilkovszky, Lóránt 1972. Južné Slovensko v rokoch 1938-1945. Bratislava, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.

Vadkerty Katalin 2007. A kitelepítéstől a reszlovakizációig. Trilógia a csehszlovákiai magyarság 1945–1948 közötti történetéről. Bratislava, Kalligram.

Vietor, Martin 1968. Dejiny okupácie južného Slovenska 1938-1945. Bratislava, SAV.

 

(Csanda Gábor fordítása)

A szlovák autonóm kormány és a hatalom új képviselői Szlovákiában rögtön 1938. október 6-a után lépéseket tettek a helyi zsidó közösség korlátozására. Egyfelől hoztak néhány kifejezetten zsidóellenes rendeletet, másfelől ezek közül több általános antidemokratikus intézkedések voltak, melyek nem csak a kisebbségi, hanem a többségi társadalmat is sújtották. E tanulmány témája az az intézkedés, melyet az autonóm kormány 1938 novemberében hozott a bécsi döntés eredményére reagálva. A Hlinka-féle Szlovák Néppárt (HSĽS) kétségtelen kudarcért, amit a döntés jelentett, a zsidó közösséget tette felelőssé, s agresszívan támadta nemcsak a sajtóban, hanem pl. a pozsonyi utcákon is. A bécsi döntés egyúttal alkalmat adott „a zsidókérdés megoldására” Szlovákiában, mely 1938. november elején meglepően kemény fellépésbe torkollt, Szlovákia csaknem egész területének zsidóságát sújtva.

A bécsi döntőbíróság eredménye szerint a magyar katonaságnak Dél-Szlovákia átengedett területeit 1938. november 5-én kellett elkezdenie elfoglalni úgy, hogy november 10-ig már minden megszállt térség Magyarországnak legyen átadva. A Tartományi Hivatal (Krajinský úrad, KÚ) ezzel szemben még november 2-án reagált a döntésre, s elrendelte az állandó lakhely és állampolgárság nélküli „vándorcigányok” átszállítását azokba a járásokba, melyeknek napokon belül Magyarországhoz kellett tartozniuk. Egyúttal elrendelte annak bebiztosítását, hogy a Magyarországnak átadott területeken élő zsidók „a helyükön maradjanak”, lehetetlenné téve számukra az elutazást.1 A zsidó közösség elleni fő fellépésre 1938. november 4-én került sor, amikor Jozef Tiso miniszterelnök és belügyminiszter jóváhagyta a szlovákiai zsidók egy részének deportálását, ami azon nyomban a járási hivataloknak küldött telefonogram formájában öltött testet. Ebben a miniszterelnök utasítására elrendelték a vagyontalan zsidók „áthelyezését” az átadandó területekre. Ezzel egy időben az 500 000 koronát meghaladó vagyonú zsidókat november 4-én éjfélig ideiglenes őrizetbe kellett venni, „a vagyon elhurcolását megakadályozandó”. Az utasítás szerint ezeket az ideiglenesen lecsukottakat nem lehetett szabadon bocsátani. A rendelet alól kivételt élveztek az idegen származású zsidók, kivéve a lengyel, német, magyar és román illetőségűeket.2 De még ugyanazon a napon egy másik telefonogramot is kaptak a járási hivatalok, mely érvénytelenítette az előzőt, s mely szerint a lengyel, német, magyar és román illetőségű zsidókat, valamint a hajléktalanokat azonnal az átengedendő területekre kellett szállítani, legalább 20 km-rel beljebb a határtól. Ezzel együtt azokat a zsidókat, akik nem az állandó lakhelyükön tartózkodtak, ki kellett utasítani és az állandó lakhelyükre irányítani.3

Az említett, ráadásul pontatlan fogalmazású telefonogramok szétküldése az egyes járásokban nem kis káoszt okozott. A selmecbányai járásparancsnok például megállapította, hogy a miniszterelnök utasítását „szinte minden járásban másként hajtották végre”, egyúttal annak a véleményének adott hangot, hogy „a zsidókérdést törvényes úton kellene rendezni, fokozatosan, pontos írásos útmutatások megvalósításával.”4 Az akció végrehajtását kísérő zűrzavart támasztja alá az Illavai Járási Hivatalnak a pozsonyi rendőrkapitányságra küldött jelentése is: „Az adott utasítások nem voltak kellően világosak, ezért eleinte rengeteget telefonálgattunk más járási hivatalokkal, hogyan is kell értelmezni a telefonogramot, konkrétan hogy az utasítás csak a lengyel, német, román és magyar állampolgárságú zsidókra vonatkozik, vagy a cseh-szlovák állampolgárságúakra is.” (Nižňanský 2001, dok. č. 148.)

A deportálások végrehajtásában a közigazgatási szerveken kívül a Hlinka Gárda (HG) és a csendőrség is közreműködött, de még a hadsereg is, mely szállítóeszközöket biztosított, például Pozsonyban és Pöstyénben, a Homonnai járásban pedig aktívan besegített a zsidók elszállításába. A hadsereg azonban gyakran elutasította a járások kérését: ez történt a Bártfai járásban, mely segítségért fordult az illetékes katonai szervhez, „majd miután ez megtagadta, a felettes tartományi szervekhez, hogy a hadsereg kölcsönözze az autóbuszait. Ezeket az autóbuszokat nem kaptuk meg, amiként a katonai segítséget sem, ezért voltunk kénytelenek saját eszközeinkkel nekilátni.”5 Nincs mit csodálkozni azon, hogy az átadandó területek evakuálásának idején a zsidóknak a határ túlsó oldalára szállítását a helyi hivataloknak maguknak kellett megoldani.6 E célra főként személy- és tehergépkocsit és autóbuszt használtak, nem standard módot a Galgóci Járási Hivatal választott: egy három kocsiból álló vonatot indított az átadott területre, mintegy száz zsidót szállítva. (Nižňanský 2001, dok. č. 139.)

A teljesség kedvéért megemlítendő, hogy a deportálások szervezésébe néhány esetben bekapcsolódtak a nemzeti bizottságok, az ún. bécsi légiósok (az ún. Szabad Szlovákia Légió7 tagjai), akik a bécsi döntés után kerültek Szlovákiába (Nyitrára), és sok helyen a „lázas” helyiek ragadták magukhoz a kezdeményezést.8 A Késmárki Járási Hivatal jelentése arról számol be, hogy a deportálásokat nem csak a HG, hanem a Deutsche Partei (DP) tagjai is szervezték: „A járási hivatalba hívták össze a nemzeti bizottság, a csendőrség és a hivatalnokok képviselőinek tanácskozását, s részletesen megvitatták, milyen módon hajtassék végre a zsidókkal szembeni intézkedések parancsa, mert a telefonogram néhány része nem volt eléggé világos. A végrehajtást az a körülmény is nehezítette, hogy a járásban kevés a teherautó, mert nagy részüket elvitte a katonaság, egy részüket pedig javítják. Csendőrből is kevés van… A Hlinka Gárda tagjai is csak 19 órától álltak rendelkezésünkre, miután visszatértek a munkájukból s összehívták őket. A helyi hivatal ezért megszólította a Deutsche Partei vezetőjét, hogy ők is bocsássák rendelkezésünkre a maguk embereit.” (Nižňanský 2001, dok. č. 149.) A Késmárki járásban az akcióban még a DP paramilitáris egységének, a Freiwillige Schutztaffel (FS) tagjai is részt vettek. (Nižňanský 2001, dok. č. 150.) A deportálásokat Késmárkban a helyi radikális elemek oly mértékű garázdálkodása is kísérte, hogy az állami és rendőri szervek elvesztették a város fölötti uralmukat. A járási parancsnok 1938. november 8-i jelentése a következőképp jellemezte a helyzetet: „A zsidók áthelyezése pénteken este, 1938. XI. 4-én kezdődött és vasárnap, 1938. XI. 6-án ért véget. Mint már jelentettük, az akciót autóhiány akadályozta, ennek ellenére lefolytattuk, úgyhogy a járásból több mint 200 személyt kiutasítottunk. Előfordult természetesen, hogy helyi illetőségű zsidókat is. Az akcióban a nemzeti bizottságok, a Hlinka Gárda és az Ordnerek tagjai segítettek. Ezekbe az egyesületekbe fiatalok és diákok is vegyültek, akik a felelőtlen viselkedésükkel nem váltak az akció hasznára. Teljesen magukhoz ragadták a végrehajtó hatalmat, házkutatásokat végeztek, pénzt foglaltak le stb. Ma tehát a nevezett szervezeteknek köszönetet mondtam az akcióban való segítségükért és fáradozásukért, s megkértem őket, vonják vissza az utcákról az embereiket, mert a biztonság szolgálatát teljes egészében ismét a csendőrség vállalja magára.” (Nižňanský 2001, dok. č. 149., 150.)

A Nyitrai Járási Hivatal sem volt a helyzet ura, itt állítólag a Hlinka-párt helyi szervezetének és a HG parancsnokának engedélye nélkül már november 4-én megjelentek az említett cseh légiósok. A járási parancsnok szerint „a zsidók átvitelében és áthelyezésében eleinte jó szolgálatot tettek, s csak a késő éjjeli órákban, amikor a csendőrség már befejezte a munkát, saját szakállukra kimentek a városba és olyan személyeket kezdtek összefogdosni, akik nem voltak áthelyezésre kijelölve. Durva módon hajtották végre a házkutatást dr. Hugo Vásárhelyi ügyvédnél, nagyobb mennyiségű pénzt vettek el tőle és ékszereket. Aztán az utcán lefogták (az 1919-ben megkeresztelt) Gejza Verő nagybirtokost, s beültették Vásárhelyi mellé az autóba. Egy másik csoport Imrich Bárdos gyógyszerészt vitte magával, majd őt is autóba rakták. Ezt a három nevezettet aztán Bajcs-Bagota környékére szállították, ahol is kirakták őket az autóból.”9 A nyitrai közállapotokat csak a csendőrség és a HG fellépése csitította le, a „bécsi légiósok” közül 17-et letartóztatva. Náluk 13 ezer koronát és ékszereket találtak, „ezeket elvették tőlük, a bankba helyezték, majd visszaadták jogos tulajdonosuknak. Megállapítást nyert azonban, hogy sok tárgy hiányzik, és valószínű, hogy a bécsi légiósok közül valaki megszökött Nyitráról. Az őrizetbe vett 17 férfit autóra raktuk és azonnal a Hlinka-párt pozsonyi főtitkárságára küldtük. A Hlinka-párt itteni titkársága részletes tájékoztatást adott a főtitkárságnak, azzal a kéréssel, hogy hasonló embereket ide máskor ne küldjenek.”10

Több fennmaradt jelentés azonban azt igazolja, hogy az 1938. novemberi rendeleteket más helyi szervezetek is túlteljesítették. Ez az akkori szlovák társadalom és végrehajtó hatalom egy részének zsidóellenes magatartására vall. Megemlíthető a rózsahegyi járásparancsnok esete is: ő november 5-én a város minden pénzintézetében elrendelte, hogy néhány zsidó személy a betétjéhez jusson, „megakadályozandó, hogy a vagyont az átadott területekre vagy külföldre vigyék.” (Nižňanský 2001, dok. č. 165.) Radikálisabban járt el a bártfai járásparancsnok, Gejza Konka, aki ugyanaznap kijárási tilalmat rendelt el. Rögtön utána razziát rendelt el a zsidókkal szemben. Egy nappal később a bártfai helyzetet így jellemezte a helyi rendőröknek kiadott parancsában: „1938. november 5-én és 6-án végrehajtottuk a zsidók, idegenek és hajléktalanok kiutasítását a városból és Szlovákia területéről. Információink szerint ezek a zsidók a Szlovákia területére való visszatérésükön ügyködnek. Sok külföldinek sikerült a razzia alól kibújnia. A visszavonásig elrendelem tehát, hogy a Bártfára vezető utakat 100 m-re a várostól és a vasútállomást ellenőrző járőrök foglalják el.” Az ellenőrző járőrök revolverrel felszerelt HG-tagok voltak, nekik kellett megakadályozniuk, hogy az idegen, engedély nélküli zsidók ne jöhessenek be Bártfára. A határ ellenőrzését a helyi csendőrségre bízta. Konka az autóbuszon utazók és a vasútállomáson megfordulók ellenőrzését is elrendelte. Minden feltartóztatott idegen zsidót a járási hivatalba kellett vinni „megállapítás” céljából. A fenti intézkedések következtében a járásból végül 110, más források szerint 308 zsidót deportáltak. (Nižňanský 2001, dok. č. 137., 138., 139.)

A deportálásokat másféle szemszögből közelíti meg egy aranyosmaróti illetőségű nő: „Az utca már tele volt gárdistával… Akkor közelről is megismertük őket. Ez akkor volt, amikor kezdték a magyarok által megszállt területekről származókat üldözni. Teherautókra rakták őket és az egész családot kivitték a magyar határra… Az valami borzasztó volt. A gyereksírás, a kétségbeesett szülők tehetetlensége és a gárdisták durva viselkedése… Láttam, amikor a szerencsétlen családokat vitték, a gárdisták pedig szórakoztak ezen. Minél kétségbeesetten nyilvánította ki az áldozat a félelmét, vagy minél rimánkodóbban kérte a gárdistákat irgalomra, annál ironikusabban viselkedtek azok a gyilkosok.” (Chlamtačová 1995, 22. p.)

„A zsidókérdés megoldása” a november 4-i rendeletek szerint Szlovákia majdnem minden részén lezajlott, de az akció eredményei csak részlegesen rekonstruálhatók. Az egyes forrásuk sok járás jelentésében más-más számokat említenek.11 A rendelkezésre álló adatok szerint a legtöbb személyt Pozsonyból deportálták (kb. 4000-et), ezt a számot tartalmazza a pozsonyi rendőrkapitányság 1938. november 9-i jelentése a Tartományi Hivatal vezetőségének. (Nižňanský 2001, dok. č. 115.) Más járásokból a legtöbbet a következőkben deportáltak: Bártfai járás (308?), Nagymihályi (229), Késmárki (238), Poprádi (228), Nyitra (209) és Eperjesi (197). A legnagyobb szám valóban a bártfai adat lehet, mert a járásparancsnok itt rendelte el a már említett razziát. Nyitrát kivéve, ahol a deportálásokban fontos szerepe volt az ún. bécsi légiósoknak, kelet-szlovákiai városokról van szó, a legtöbb zsidó ezekben élt. A késmárki magas számért az ott rendezett pogrom a felelős – ezen nemcsak a HG és az FS alakulatai vettek részt, hanem a város lakossága is. Mai ismereteink szerint feltételezhetjük, hogy Pozsonyon kívül Szlovákia egyes járásaiból mintegy 3650 zsidót toloncoltak ki, Pozsonnyal együtt tehát körülbelül 7500 személyt. Az eddigi kutatások szerint csehszlovák állampolgárságú zsidót legkevesebb 12 járásból szállítottak ki. Korukat tekintve a hivatalok egyaránt deportáltak idős embereket, kisgyerekeket és terhes nőket is. Néhány járásból a rabbit is deportálták (így például Liptószentmiklósról, Námestóból, Vágújhelyről, Nagyszombatból), valamint hitközségek kántorait és sakterait (például a korompai és a kisszebeni kántort és saktert, a szinnai és vágszállási saktert). (Nižňanský 1999a, 76–79. p.) Ezek az intézkedések zavarták az egyes zsidó hitközségek szabad vallásgyakorlását, melyet az alkotmány még mindig biztosított nekik. (Nižňanský 1999a, 76–79. p.)

A teljesség kedvéért fontos megemlíteni, hogy a zsidókkal együtt néhány járásból romákat is deportáltak (az Aranyosmaróti járásból hetet, a Kisszebeni és Terncséniből egyet-egyet).

A fennmaradt információk szerint a szlovákiai zsidókat az új határ mögé vitték, főként Érsekújvárba, Somorjára, a Kassa melleti Bárcára és Abaújszinára, Kassára, Rozsnyóra, Jolsvára, Szencre, Losonc környékére, Hernádcsányra, Lévára, Galántára, Verebélyre, Dunaszerdahelyre, Korponára, Zselizre, Pelsőcre, Munkácsra, Vágsellyére és Nagysurányba. (Nižňanský 2001, 67. p.)

A zsidók Szlovákia területén kívülre vitelébe azonban nem minden járás kapcsolódott be egyformán. A Mezőlabirci Járási Hivatal például nem kapta meg az 1938. november 4-i telefonogramot, bár ez sem volt egyedi eset (Girált, Sztropkó, Tőketerebes és Varannó sem kapta meg). A Mezőlaborci, Varannói és Girálti járásból később szállították el a zsidókat, a Kiszucaújhelyi járásban pedig egyáltalán nem valósult meg a deportálás.12

A deportáltak további sorsát említi például az iglói csendőrőrs jelentése, mely szerint a „száműzöttek”-ről a zsidó lakosság gondoskodik: „Némely visszatért száműzött elmondása szerint november 5-én és 6-án autókkal Kassára szállították őket, ott kaptak szállást és ételt, sőt állítólag még pénzt is. Ezeknek a híreknek a hitelességét eddig nem tudtuk ellenőrizni. A tapasztalat azt mutatja, hogy a zsidók tömeges száműzése nem praktikus, mert ezek egyenként visszatérnek a kassai vonattal, senki által nem ellenőrizve.” (Nižňanský 2001, dok. č. 167.) A deportált zsidók visszatéréséről panaszkodik a Besz­tercebányai („…megállapítottuk, hogy ezek közül 4 személy visszatért Beszterce­bá­nyára, anélkül hogy erre engedélyt kaptak volna, ezért a járási hivatal a Hlinka Gárda segítségével ismét kivitte őket Losonc mögé.” – [Nižňanský 2001, dok. č. 135.]) és a Bártfai járás („Az akció nagy kudarccal végződött, mert nem volt biztosítva, hogy a magyar határszakasz elrendelt helyén kirakott zsidók ne térhessenek vissza eredeti lakhelyükre. Ennek következtében az összes kiutasított zsidó visszatért Kassára, ahol gyűjtést szerveztek számukra, ebből felruházták őket s visszaküldték lakhelyükre. Ilyen módon a zsidók döntő többsége már visszajött Bártfára és a járás többi településére s elfoglalták eredeti helyüket.”)13 A csacai járásparancsnoknak arra kellett megoldást találnia, mi legyen a lengyel fél által befogadni nem kívánt zsidókkal: „Azok a zsidók, akiket az Illavai Puhói járásból a Csacai járásba, a lengyel határra tuszkoltunk, jelenleg Skalité községben tartózkodnak s eddig nem sikerült őket a határ túloldalára szállítani. Mivel a lengyel őrség már négyszer visszairányította őket, át vannak fagyva s nincs miből élniük.”14

Azoknak a személyeknek a helyzete, akik a Csehszlovákia és Magyarország közti sávban rekedtek, nagyon hamar katasztrofálissá vált. A magyar szervek a területek elfoglalásakor megkezdték a deportált zsidók visszaszállítását a szlovák határra, de a szlovák fél elutasította befogadásukat. Ilyen módon több száz zsidó elképesztő körülmények közt a „senki földjén” találta magát, ahol fokozatosan két tábor jött létre: a miloslavovi (olykor csallóközcsütörtökinek nevezett) és a nagykéri. (Nižňanský 1999a, 50–60. p.) Megemlíthető, hogy a Námestóból deportált 32 zsidó 1938. november 5. és 18. között szintén a „senki földjén” tartózkodott egy elhagyott öreg malomban a Korponai járás demarkációs vonalán, amíg nem engedélyezték a Námestóba való visszatérésüket.

A bécsi döntés utáni körülményeket a magyar fél is kihasználta, és szintén az új határ mögé zavarta az átadott területeken élő zsidókat. Erről tájékoztatta a Tartományi Hivatalt november 28-án a nyitrai járásparancsnok is. Szavaiból kitűnik, hogy a határ mentén százával fordultak meg kiutasított zsidók, akikre sem a csehszlovák, sem a magyar fél nem tartott igényt: „Folyó hó 21-én a késő éjszakai órákban a magyar katonaság földutakon csempészett át Alsójattónál a demarkációs vonalra 72 személyt, ebből 69 zsidót, 2 szlovákot és 1 csehet. Mind nagyon szerencsétlen állapotban voltak, éhesek, piszkosak, megvertek.” Csehszlovákia ezeket a személyeket nem fogadta el és visszaadta őket a magyar szerveknek. Néhány nappal később azonban a Nyitrai Járási Hivatal Nagykérből átvett csaknem 70 személyt, ezek döntő többsége cseh iparos és telepes volt, „akiket Nyitrára szállítottak, a tartományi közkórházba, ahol elsősegélyben, fürdőben, ételben részesültek… Valamennyien egyhangúlag állítják, hogy 7-9 napig le voltak csukva, verték, étlen-szomjan hagyták, mindenféle sáros utakon kergették őket. Még körülbelül 600 személy volt ott, több országból emigrált zsidók meg az átadott területeken lakók is, ezektől az érsekújvári katonai parancsnok, Bochesa alezredes szintén meg kívánt szabadulni. Őket nem vettük át, ezért a magyar szervek járművekre rakták s kijelentették, hogy koncentrációs táborba viszik őket. Ezek az emberek is embertelenül kínozva, verve, éheztetve voltak.”15

A zsidók otthonukból történő kizavarása azonban nem korlátozódott csak 1938. november 4. és 5. éjszakájára, a következő napokban a járási hivatalok végzés útján utasítottak ki a hivatalosan másutt bejelentett zsidókat. (Nižňanský 2001, dok. č. 133.) Ezzel összefüggésben meg kell említeni a Tartományi Hivatal 1938. november. 8-i rendeletét, mely a zsidók áthelyezéséről szóló akciót lezárta, ugyanakkor részletes jelentést kért a vagyonlefoglalások eredményéről és azokról a tapasztalatokról, amelyekre az egyes hivatalok szert tettek. Egyúttal azt is elrendelte, hogy a vagyontalan kárpátaljai zsidókat fokozatosan irányítsák át állandó lakhelyükre.

A deportálások lefolyása és eredménye járásonként változó volt. Ami az 500 ezer koronánál nagyobb vagyonnal rendelkező zsidók letartóztatását illeti, ezt a hivatalok a Bánóci, a Besztercebányai, a Késmárki, az Aranyosmaróti, a Selmecbányai, az Iglói és a Szepesófalui járásban hajtották végre.16 A Lőcsei járásban például a tehetősebb zsidóknak 10 ezer korona kauciót kellett letenniük, ha haza kívántak térni. (Nižňanský 2001, dok. č. 151.) Az ezekkel a személyekkel felvett jegyzőkönyvek a zsidók vagyon­nyilatkozatát is tartalmazták, tehát a szlovákiai ingatlanjaikat, az ingóságot, értékpapírokat s egyebet, beleértve a tartozásaikat is. Az illető kötelezte magát arra, hogy „…ezt a vagyont Szlovákországból nem viszem ki és nem mentem át, és az adóhátralékomat lehetőségeim szerint minél hamarabb rendezem.”17 A letartóztatott személyeket csak a következő napokban engedték szabadon (Selmecbányán, Lőcsén, Szakolcán és Iglóban november 7-én, Poprádon november 8-án).

A Jozef Tiso-féle, 1938. november 4-i telefonogramok által kiváltott akció sok gondot jelentett a helyi hivataloknak, messze meghaladva a zsidók átengedett területekre való elszállításának vagy az állandó lakhelyükre való irányításának gondját. Gondot jelentettek a lepecsételt zsidó házak, lakások, üzletek és műhelyek, a lefoglalt értékek és készpénz, a lefoglalt gazdaság és a gazdasági állatok. Nem meglepő, hogy több járásparancsnok a Tartományi Hivatalhoz fordult, hogy mi legyen a lefoglalt vagyonnal, amit végül a hivatal november 8-i rendelete rendezett. A gyorsan romló élelmiszerrel kapcsolatos gondokat néhány járásban (pl. Az Iglóiban és a Liptószentmiklósiban) úgy oldották meg, hogy a termékeket hivatalos úton, nyilvános árverésen értékesítették. (Nižňanský 2001, dok. č. 153., 168.) Az elkobzott zsidó pénzt a Mártoni és a Bártfai járásban a zsidóknak a „meghatározott helyre” szállításával kapcsolatos kiadásokra fordították. (Nižňanský 2001, dok. č. 139.) A csacai járásparancsnok ugyanakkor ezt a kiadást saját forrásból fedezte.18 A felmerülő kiadások gondja több járási hivatalt is aggasztott, ezért a Tartományi Hivatalhoz fordultak.

A helyi zsidók kiüldözése újabb kérdéseket vetett fel, például hogy ki pótolja az orvosokat, fogorvosokat, kereskedőket s egyáltalán: a sok-sok „árja” lakos munkaadóját. A zsidók lakhelyi illetőségükre való kiűzetése olyan bonyodalmat is okozott, amilyenre a csacai járásparancsnok hívta fel a figyelmet: „Másrészt a kis falvak, mint amilyen pl. Vysoká nad Kysucou most ezzel az átcsoportosítással 30-40 zsidót kap, akik eddig Zsolnán vagy Trencsénben szolgáltak, tehát azokban a városokban, melyekben Csehszlovákia megalakulása óta tartózkodtak, itt van az ingatlanuk, a munkahelyük, itt vállalkoznak, folytatnak orvosi praxist stb., amit abban a faluban nem folytathatnak, s most gondja lesz velük a falunak is, holott eddig nem volt.” (Nižňanský 2001, dok. č. 141.) A deportálások gazdasági hatását és átgondolatlanságát alighanem a legjobban a Vágújhelyi Járási Hivatal 1938. november 6-i jelentése jellemzi: „A járási hivatal, latolgatva a rendelet megvalósításának módjait, arra a meggyőződésre jutott, hogy a Vágújhelyi járásban ennek a parancsnak a végrehajtása olyan áthidalhatatlan nehézségekbe ütközik, nemkülönben a gazdaság és a közélet számára akkora nagyságú károkkal jár, hogy az akár katasztrofális is lehet. A mi járásunkban az ipar, a vállalkozások, a kereskedelem és a mezőgazdaság döntő mértékben zsidók kezén van. Ezeknek a vállalatoknak, üzemeknek, boltoknak és gazdaságoknak a tulajdonosai többnyire olyan személyek, akiknek nem itt van az állandó lakhelyük, vagyis hivatalosan nem ott laknak, ahol dolgoznak, hanem az államunk más településein.” A járásparancsnok arra is rámutat, milyen következményekkel járna a zsidó boltok és vállalkozások bezárása: „Az a lehetetlen helyzet állna elő, hogy a zsidókat, akiknek üzleteik, iparengedélyük, ipari vállalatuk és gazdaságuk jelenleg az állami bevételek forrását képezik (adó), közpénzekből kellene eltartani, tehát az állam költene rájuk, s rövidítené meg magát ezek adójával.” Végezetül felhívja a figyelmet a mezőgazdaságban érintett zsidók kiutasításának következményeire: „Ki fog gondoskodni a mezőgazdasági munkásokról, akiknek az a munkahelyük, ki fogja őket fizetni vagy a járandóságukat (tej, zsír, liszt stb.) naponta megadni? Ezek mind olyan kérdések, melyekre az idézett kusza telefonogram egyáltalán nem kínál semmiféle választ. (Nižňanský 2001, dok. č. 155.) A deportálások gazdasági következményeire a Selmecbányai, a Csacai, Nagyrőcei és az Aranyosmaróti járás vezetői is felhívták a figyelmet.19

Levéltári forrásokból nyomon tudjuk követni a többségi és kisebbségi lakosság viszonyulását a deportálásokhoz. E törvénytelen eljárás alázatos végrehajtására csaknem az egész ország járási hivatalai részéről találunk példákat. Némely járásparancsnok még üdvözölte is az akciót, sőt olyan is akadt, aki kevesellte vagy nem tartotta eléggé „következetesnek”. A nagytapolcsányi járásparancsnok például ezt jelentette: „Mivel a zsidóság, különösen a fiatalabb nemzedék már a szlovák uralom alatt is kommunista irányultságú politikai irányt követett, a most megvalósított intézkedéseket nagyon jónak tartom, és a kommunista hangulat is mérséklődött. Az egyszerű nép is nagyon helyeselte az egész akciót. Mivel a végrehajtásra az adott járási hivataloknak csak nagyon kevés idejük volt, javaslom az akció folytatását az összes idegen zsidó teljes eltávolításáig, mert a mostani akció során az idő rövidsége miatt elkerülték a hivatalok figyelmét, illetve ismeretlen helyre távoztak, de ez ideig mindannyian Szlovákiában vannak.” (Nižňanský 2001, dok. č. 170.)

Míg az aranyosmaróti járásparancsnok pár egyszerű szóval értékelte az akciót, jelentvén, hogy „az áthelyezés simán zajlott, incidensek nélkül”,20 valóságos lezajlásához a pöstyéni járásparancsnok jelentése áll közelebb. A hivatalok gyors eljárása szerinte elborzasztotta a zsidókat, noha a miniszterelnök rendeleteinek végrehajtása során a hivatalok részéről „túlkapásokra” sehol sem került sor. (Psicová 2000, 116–118. p.; Jamrichová 2000, 15–16. p.; Könözsyová 2000, 56. p.) Némely járásparancsnok jelentésében a „csodálkozás” (Besztercebánya), másutt „nagy riadalom és bizonytalanság” (Selmecbánya) lett úrrá a zsidó közösségen belül az intézkedések miatt – de mindez távolról sem fejezi ki, mit érezhettek, amikor egyik óráról a másikra kizavarták őket az otthonukból és kiszakították addigi életükből.

Ritkán, de említést tesznek a jelentések arról, miként érzékelte a történéseket a többségi lakosság. Míg Korompán „a kilakoltatás híre nagy zúgolódást váltott ki a szélesebb, nem zsidó lakosság körében”, (Nižňanský 2001, dok. č. 146.) a vágbesztercei járásparancsnok szerint „a szlovák kormánynak a zsidókkal kapcsolatos intézkedéseit a helyi lakosság nagy egyetértéssel fogadta, és nagyot csalódott, amikor az intézkedéseket fokozatosan visszavonták.” (Nižňanský 2001, dok. č. 161.) Liptószentmiklóson „a zsidók áthelyezésének hírét a keresztény lakosság többsége örömmel fogadta s némely esetben magában a végrehajtásba is segédkezett.” (Nižňanský 2001, dok. č. 152.) Iglón „a zsidók tömeges kilakoltatását a lakosság egy része elégedetten vette tudomásul, mások sajnálkoztak, de csak a gyerekek fölött.” (Nižňanský 2001, dok. č. 167.) Ezzel szemben egyértelműen elítélte az akciót a szepesófalui lakosság: „A tapasztalat az, hogy az itteniek nem értenek egyet az intézkedéssel és elítélik.” (Nižňanský 2001, dok. č. 169.) A többségi szlovák lakosságnak a deportálásokhoz való negatív viszonya a Besztercebányai Járási Hivatal jelentéséből is kitűnik: „Mivel a szegény és kellemetlenné vált zsidókat a családjukkal együtt az esti és éjszakai órákban vették őrizetbe, és éjjel három teherautón szállították el őket a parancsnak megfelelően a magyarok által átveendő területekre – ezt az eljárást és az ilyen megoldást keresztény körökben is nagy általánosságban emberellenesnek és kegyetlennek tartották, annál is inkább, mert éppen 4-éről 5-ére virradóan nagy hideg volt, zuhogott az eső, és a Hlinka Gárda néhány tagja a járási hivatal határozott parancsa dacára a zsidókkal brutálisan és nem keresztényi cselekedetekre vetemedtek.” (Nižňanský 2001, dok. č. 136.)

A zsidók érthető módon igyekeztek megtalálni annak módját, miként bújjanak ki az otthonuk elhagyására vonatkozó kötelezettség alól. Az egyik lehetőség a határozat ellen benyújtott fellebbezés volt az ellen, hogy a szülőfalujukba vigyék őket. A kituszkoltaknak gyakran a rokonaik voltak segítségükre. Aranyosmaróton 1938 novemberében a nyitrai H. Eigner a helyi hivatalhoz fordult testvére, I. Eigner ügyében: „akit minden ok nélkül kiutasítottak Aranyosmarótról csak azért, mert állandó lakhelye a most Magyarországhoz tartozó Deákin volt. Családostul kivitték őt a magyar határra, de mivel a magyarok nem akarták őt befogadni, most a családjával együtt a szabad ég alatt lakik a csallóközi Csütörtökön, kiszolgáltatva a legkegyetlenebb lelki és testi megpróbáltatásoknak. Büntetve soha nem volt, mindig lojális állampolgárként és derék szlovák hazafiként viselkedett, ezért is olyan borzasztó számára, hogy a Köztár­saságból minden ok nélkül ki lett utasítva.”21 A megmenekülés lehetőségét jelentette az orvosi igazolás is, vagy közbenjárás azzal az indoklással, hogy gazdaságilag fontos személyről van szó. A Vágbesztercei járásparancsnok viszont ellenezte a Vojtech Hanis és testvére számára nyújtandó kivételt azzal érvelve, hogy visszatérésük a városba „általános felháborodást keltene és a szlovák kormány tekintélye is csorbulna. Neve­zettek ugyanis a kommunista eszme lelkes hívei voltak. Megjegyzem, hogy a nevezett gyógyszerészek mellett szóló mindegyik intervenció befolyásos személyektől származott.” (Nižňanský 2001, dok. č. 161.) Sikeresen végződött Morgenthau amerikai pénzügyminiszter közbenjárása Nagytapolcsányban élő zsidó rokonai érdekében.22

Említésre érdemes a zsidó közösségnek abbéli igyekezete is, hogy meggyőzze az uralkodó hatalmat odaadásáról, s arról, hogy pénzgyűjtés szervezésével még hasznot is hajt. Breznóbányán például 1938. november elején 35 300 korona gyűlt így össze „a legégetőbb nemzeti szükségletekre, ezzel is bizonyítandó azon őszinte kijelentésünk, hogy készek vagyunk nem csak a ránk rótt kötelességeket becsülettel teljesíteni, hanem – amennyire tőlünk telik – jótékonykodni is.”23 Csacán ily módon 250 000, Ócsadon (Csaca mellett) 15 000, Besztercebányán 1 380 000 korona gyűlt össze. (Nižňanský 2001, dok. č. 135.)

A szlovák kormány beavatkozásai okkal keltettek félelmet a zsidó lakosságnak abban a részében is, melyre a novemberi deportálások nem vonatkoztak. A rendszer önkényességével szembeni mentesség egyik lehetőségének a keresztelés tűnt. Zsidók tömeges konvertálására Aranyosmaróton, Nagyszombatban és Nyitrán került sor. Nagyszombatban rá­adásul 1939 januárjában nagy demonstrációt rendeztek a zsidók tömeges keresztelését megakadályozandó. Az egyre rosszabbodó helyzetet jelzi az emigrációs hullám is: 1939-ben Nagytapolcsányból és Pöstyénből emigrált nagyobb számban zsidó orvos.

A kituszkolt zsidók rossz helyzetének orvoslásaként 1938. november 26-án Nagykéren köttetett szerződés, melyet december 1-jén a Tartományi Hivatal is elfogadott.24 De ez az egyezség – a csehszlovák és magyar szervek általi lakosságcsere – sem tudta teljes mértékben rendezni a határ menti helyzetet. 1938. december 8-án ezért a Tartományi Hivatal kiadott egy rendeletet, mely kötelezte a járási hivatalokat a Szlovákországból deportált zsidók visszavételére, függetlenül azok állampolgársági hovatartozásától. Azok a zsidók, akik hitelesen igazolni tudták, hogy Szlovákia valamely településének lakói, ide térhettek vissza. A többiekre (a magyar állampolgárokat kivéve)25 gyűjtőtábor várt. A rendelet a táborokról kimondta: „Az elhelyezésüket biztosító zárt területen szabad engedélyezni a fogva tartottaknak a családtagjaikkal, rokonaikkal való kapcsolattartást, de csak állandó szigorú rendári felügyelet mellett. A felügyeletről az illetékes járási hivatal gondoskodik. Ezek végrehajtó szervei vagy tagjai ügyelnek a zárt területen rendre.”26 A demarkációs vonalon létesült táborok feloszlatása után tehát újabb gyűjtőtáborok létesültek, például Nyitrán vagy a pozsonyi Patrongyárban. Egy harmadikról, az aranyosmarótiról a Galgóci Járási Hivatal jelentéséből értesülünk, itt néhány internált zsidót helyeztek el. (Nižňanský–Slneková 1996, 85. p.)

Ezek az intézkedések sem szavatolták azonban, hogy a közös határon békesség lett. 1939. január 4-én a Tartományi Hivatal figyelmeztet arra, hogy a magyar hivatalok ismételten a határra utasítanak ki olyan magyar nemzetiségű zsidókat, akiknek állandó lakhelyük az átadott területen van.27

Noha „a zsidókérdés megoldásának” tragédiája elsősorban a Szlovák Köztársaság létével függ össze, az ezt megelőző, az autonómia idejéből származó intézkedések (mindenekelőtt az 1938. novemberi deportálások) csak előképei voltak annak, ami 1939. március 14-e után a zsidó közösségre várt.

---

 

Irodalom

Hlavinka, Ján 2007. Židovská komunita v okrese Medzilaborce v rokoch 1938 – 1945. Bratislava.

Chlamtačová, Klára 1995. Pramienok života. Bratislava.

Jamrichová, Andrea 2000. Židovská otázka v Topoľčanoch v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Könözsyová, Lucia 2000. Židovská komunita v Nitre v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 1998. Deportácie Židov zo Slovenska v novembri 1938 v hláseniach styčných dôstojníkov. In Studia Historica Nitriensia 7.

Nižňanský, Eduard 1999a. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a Slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov.

Nižňanský, Eduard 1999b. Intencionalisti, funkcionalisti, začiatky holokaustu a Adolf Eichmann. In Studia Historica Nitriensia 8.

Nižňanský, Eduard 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6.10.1938 – 14.3.1939. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 1999b. Intencionalisti, funkcionalisti, začiatky holokaustu a Adolf Eichmann. In Studia Historica Nitriensia 8.

Nižňanský, Eduard 2001. Holokaust na Slovensku. Obdobie autonómie 6.10.1938 – 14.3.1939. Bratislava.

Nižňanský, Eduard–Slneková, Veronika 1996. Deportácie Židov za autonómie Slovenska. In Studia Historica Nitriensia 5. Nitra.

Psicová, Katarína 2000. Židovská komunita v Piešťanoch v období autonómie Slovenska. In Nižňanský, Eduard (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie – porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Slneková, Veronika 1996. „Židovská otázka“ na úrovni mesta – Trnava v období autonómie Slovenska. In Studia Historica Nitriensia 5.

 

(Csanda Gábor fordítása)

Az 1938-as müncheni egyezmény egyfelől alapvető geopolitikai változásokat eredményezett Közép-Európában, a térség fölötti náci Németország hatalmát tükrözve, másfelől Csehszlovákia viszonylatában az ország történetének meglepően gyors és lényegi belpolitikai fordulópontjához is vezetett. A második köztársaság más politikai rendszerré vált, s nemcsak az új külpolitikai orientációja miatt, hanem elsősorban gyors belpolitikai változásai következtében. A parlamentáris demokráciát fokozatosan felváltja – a cseh országrészekben – a két párttól függő irányított demokrácia, az „önkényes nemzetállam” (Gebhart–Kuklík 2004; Rataj 1993, 6–154. p.) iránti igény, a második csehszlovák köztársaságban az 1938. decemberi felhatalmazási törvény, ez utóbbi pedig a parlamentáris demokrácia végét jelentette. Az autonómiáról szóló alkotmánytörvény elfogadása egyben Szlovákia helyzetének megváltozását is jelentette.

A Hlinka-féle Szlovák Néppárt kihasználva Csehszlovákia meggyengülését, 1938. október 6-án kihirdette Szlovákia autonómiáját. (Bystrický 2008; Slovensko… 2012; Hájek 1959; Hoensch 1965; Lipscher 1957; Lipták 1966; Nižňanský 2002) A HSĽS hatására a többi párt is ugyanezt tette – kivéve a szociáldemokratákat, a kommunistákat és a zsidó pártokat. A HSĽS képviselői aztán a autonomista rendszert nagyon hamar egypártrendszerré alakították,1 sőt az ország további politikai, kulturális, szellemi és vallási fejlődését egyetlen elképzelésre szűkítették. A liberális társadalom és a plurális demokrácia alapjai, az ellenzékkel szembeni politikai tolerancia, a konszenzuson vagy vitán alapuló problémamegoldás vagy a kisebbségekhez való korrekt viszonyulás – mindez egyre nagyobb hiánycikké vált, mígnem teljesen eltűnt Szlovákia politikai életéből.

Véleményem szerint azonban Szlovákia autonómiájának van még két további politikai síkja is, melyeken keresztül a rendszer a maga kudarcait ventilálta vagy melyek által híveinek radikalizmusát irányította. Az egyik az antiszemitizmus, a másik a Szlovákiában élő cseh közösséggel szembeni ellenségesség, sőt mondhatni csehofóbia. (Rychlík 1997, 141–172. p.) 1938 októberében és novemberében főként a cseheket érintő vad tisztogatásokra került sor az iskolaügyben,2 beleértve a főiskolákat is,3 a közigazgatásban,4 a csendőrségen belül stb. Az intolerancia légkörét főként a napisajtó éltette, melyet másfelől már cenzúráztak, majd fokozatosan gleichschaltoltak.5 A sajtó irányítását a már 1938 októberében megalakított Propagandahivatal is végezte, élén Alexander Machhal. 1938 októberében és novemberében (de később is) a szlovák lapok tele vannak elbocsátottak névsoraival6 – az ilyesmire nyilván a HSĽS új, a hatalmat gyorsan megragadó elitjének alacsony politikai kultúrája is hatással volt. A hatalomra való hosszas „várakozás” radikalizálta a pártot. A HSĽS politikai nacionalizmusa egybefonódott az autonómia tekintélyelvű rendszerének építésével.

Közben másrészt az akkori politikai vezetők azt hangsúlyozták nyilatkozataikban, hogy a nehézségek törvényes és tisztességes megoldását pártolják, beleértve mindkét említett „síkot” is. Az autonóm kormány elnöke, Jozef Tiso a november 2-i beszédében egyebek közt kijelentette: „A szlovák kormány minden lakosnak megfelelő segítséget és védelmet nyújt.” (Slovák, 1938. 11. 6., 2. p.)

Külpolitikai szempontból Szlovákia későbbi irányvonalát illetően a legfontosabb eseménynek az – 1938. november 2-i – 1. bécsi döntés számított. (Deák 1990; Deák 1998; Vávra–Eibel 1963; Vietor 1968; Žudel 1991, 34–43. p.) Nemcsak a második köztársaság, hanem elsősorban a szlovák autonóm kormány szenvedte el a döntéssel a München utáni első külpolitikai vereségét.7

 

A zsidó közösség helyzete Szlovákiában az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban

Az 1930-as népszámlálás szerint Szlovákiában 136 737 zsidó vallású8 személy élt, a lakosság 4,11%-a.9 Nemzetiségüket tekintve megoszlásuk a következő volt: cseh és szlovák (a statisztika megnevezése szerint: csehszlovák nemzetiségű) 44 019 (32,19%), német 9945 (7,27%) és zsidó 65 385 (47,81%). (Naučný… 1939, 96. p.)

Szlovákia 2658 községe és városa közül 1435-ben éltek zsidók. A legnagyobb zsidó közösségű városok: Pozsony (mintegy 15 000), Nyitra (4358), Eperjes (4308), Nagymihály (3955), Zsolna (2917), Nagytapolcsány (2459), Nagyszombat (2445), Bártfa (2441), Homonna (2172) és Trencsén (1619). (Rothkirchen 1998, 50. p.; Bárkány–Dojč 1991)

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt nemzetiségi hovatartozás szempontjából a zsidó közösség fokozatos változáson ment keresztül. 1921-ben 16,5%-uk vallotta magát magyar nemzetiségűnek, 1930-ban már csak 9% – a cseh és szlovák (a statisztika szerint: csehszlovák) nemzetiségűek aránya fordítva változott: 1921-ben csak 22%-uk vallotta magát ennek, 1930-ban már több mint 32%-uk. (Büchler 1992, 23. p.)10

A bécsi döntés miatti területvesztés következtében változott a Szlovákiában élő zsidó közösség lélekszáma. Magyarország javára Szlovákia 879 697 lakost veszített, közülük a statisztika szerint 45 292 tartozott a zsidó valláshoz, ebből zsidó nemzetiségűnek 26 227-en vallották magukat. (Naučný… 1939, 96. p.) Ha így volna, akkor Szlovákiában körülbelül 91 445, magát Mózes-hitűnek valló lakos maradt volna. Ezek az adatok azonban nem tekinthetők teljesen irányadónak, mert nem tartalmazták a zsidó menekültek számát, főként a náci Németországból és az egykori – 1938 márciusa után a harmadik birodalom részévé vált – Ausztriából menekülőkét. Az osztrák Jonny Moser szerint csak Ausztriából fokozatosan mintegy 2650 zsidó települt át Szlovákia területére. (Moser 2000, 83–85. p.) Az önálló Szlovákia kezdetén Szlovákiában hozzávetőlegesen 90 000 zsidó élt.11

Foglalkozásukat illetően az 1930-as statisztika alapján a következők állíthatók: kereskedelem és szolgáltatások: 49,5%, közszolgálatban: 30 151-en dolgoztak. Ugyanakkor a zsidók mintegy fele ügyvédségben volt érintett. (Národné noviny, 1938. 11. 8., 2. p.)12 1939-ben az orvosi kamara kimutatása szerint 1414-re emelkedett az orvosok száma, ennek 43,9%-át képezték zsidók. Hasonló adatokat említhetnénk gyógysze­részeket vagy állatorvosokat illetően: 1921-ben 167 gyógyszerész dolgozott (ebből 32 zsidó, azaz 19,2%), 141 állatorvos (30 zsidó, 21%). (Suláček 2005) Nagyon jelentős képviseletük volt a vállalkozások terén is. Ezeket az adatokat azonban történelmi kontextusban kell kezelnünk: a zsidó közösség szakmai formálódása a középkortól követhető. Mivel földet zsidók nem birtokolhattak, maradt számukra az üzlet és a pénzügyek. A modern kor pedig éppen ezeknek az ágazatoknak a jelentőségét erősítette, a hagyományos mezőgazdaság hátrányára. A zsidók tehát ekkor kamatoztathatták tapasztalataikat, melyek megszerzésére az előző korszakokban „kényszerültek”. Szociális rétegezettségét tekintve a szlovákiai zsidóság a középosztály (kereskedők, iparosok, szabad foglalkozásúak) tekintélyes hányadát alkotta. Szociális összetételük ugyanakkor fokozatosan változott is a cseh s részint a szlovák tőke érvényesítése következtében.13

A zsidók vallásorientációjában a 19. században bekövetkezett szakadás eredményeként a hitközségek különváltak. Livia Rothkirchen 167 szlovákiai zsidó hitközséget említ, ebből 107 volt ortodox, 29 neológ, 31 pedig status quo ante. (Rothkirchen 1998, 65. p.)14 A zsidó közösség 75%-a tehát az ortodox irányzathoz tartozott. A neológ és a status quo ante hitközségek alkották a Szlovákiai Zsidó Hitközségek Szövetségét, a Jesurunt, az ortodox hitközségek pedig egy központi iroda ernyőszervezete alatt tömörültek.

A politikai hovatartozást illetően az első Csehszlovák Köztársaság végnapjaiban Szlovákia területén két cionista párt működött, a Zsidó Párt és a szociáldemokrata Egyesült Szocialista-cionista Munkáspárt, valamint a teljesen jelentéktelen, asszimilációs programot hirdető Szlovákiai Ortodox Zsidók Szlovák Pártja.

A zsidó közösség vezetői jól tudták, mit jelent az első köztársaság parlamentáris demokráciája, s ez még inkább tudatosult bennük Hitler 1933. évi fellépését követően, a környező államokban (Lengyelország, Magyarország, Románia) a 30-as években végigsöprő antiszemitizmus-hullám után vagy miután a harmadik birodalom bekebelezte Ausztriát. Arnošt (Ernst) Frischer, a Zsidó Párt elnöke az egyesült zsidó pártok pozsonyi gyűlésén 1938. június 7-én nagyon lényegre törően így fogalmazott: „Köztársaságunk ideális demokratikus állam, mert még ha a többség uralkodna is a kisebbségen, az is demokratikus volna, de nálunk mindenkinek akkora politikai súlya van, amennyire erős s amilyen mértékben képes mozgósítani híveit. A zsidóság úgymond jellegéből adódóan mindig is hajlamos a kompromisszumra, ám a jelenlegi nemzetközi politikai helyzetben nem lehetséges a kompromisszum, és a csehszlovákiai zsidóságnak tudatosítania kell, hogy a Csehszlovák Köztársasággal együtt áll vagy bukik. Ha a zsidók nem fognak arra törekedni, hogy a politikai történések alanyaivá váljanak, akaratuk ellenére politikai jelszavak tárgyaivá fognak válni. A zsidóságnak fel kell hagynia kicsinyes rendi harcaival, össze kell fognia politikai és gazdasági jogai megvédéséért.”15

Természetesen parlamentáris demokrácián belül is létezhet antiszemitizmus, de a 20. században csakis fasiszta és totalitárius rendszerekben vagy diktatúrákban volt szervezett formája.

 

Az 1938. novemberi deportálások menete

Abban a hektikus időszakban, amikor az első bécsi döntés formájában Szlovákiára az első külpolitikai vereség várt, Pozsonyban tüntetésre került sor. 1938 november 1-jén a magyar határkijelölő bizottság szálláshelyéül szolgáló Carlton Szálló előtt néhány száz zsidó tüntető gyűlt össze. Magyarbarát jelszavakat skandáltak, sőt ilyen szórólapokat terjesztettek. A rendőrség nagyon gyorsan elfojtotta a tüntetést. Abszurd volna feltételezni, hogy egy ilyen tüntetés befolyásolhatta volna a döntőbírói szerződést előkészítő náci Németországot és a fasiszta Olaszországot. Az akciót propagandisztikusan, zsidóellenesen kihasználták: Pozsonyban és másutt is zsidóellenes tüntetésekre került sor, házak ablakait és boltok kirakatait törték össze, sőt szétvert boltokat raboltak ki. A Slovák c. napilap a Carlton előtti tüntetés résztvevőinek címezve írta: „Ezért a tüntetők és felbujtóik is jobban teszik, ha le­vonják a következtetéseket és elhagyják Szlovákiát. Senki sem fogja ebben akadályozni őket.” (Slovák, 1938. 11. 3., 3. p.) Az akkor kialakult helyzetet jól jellemzi, hogy a zsidóellenes tüntetéseket és kirakatrombolásokat követően Pozsonyban megjelentek a „Nem zsidó üzlet”, „Keresztény üzlet” stb. feliratok.

Az első bécsi döntés alapján a magyar hadseregnek november 5-től kellett elfoglalnia az átengedett területeket, Szlovákiának pedig november 10-ig kellett átadnia a Magyarországnak odaítélt területeket. A szlovák autonóm kormánynak és a cseh-szlovák államigazgatásnak épp elég dolga volt, hogy a bécsi döntésből eredő kötelességeinek eleget tehessen. Ennek ellenére az autonóm kormány ebben a helyzetben váratlan és nagyon szigorú zsidóellenes lépésre szánta el magát: a zsidók deportálására Szlovákiából. A szakirodalom ennek a zsidóellenes akciónak a kezdetét eddig 1938. november 4-ére tette. (Kamenec 1991, 25. p.; Lipscher 1992, 18–19. p.)

A deportálási akció16 kezdete azonban már a Tartományi Hivatal 1938. november 2-i rendeletével függött össze – ez lényegében megakadályozta a zsidók távozását arról a területről, melyet Magyarországnak kellett átadni. A rendeletben szó szerint ez állt: „Ami a zsidókat illeti, olyan intézkedéseket kell foganatosítani, hogy a magyar vidékek átadásakor a helyükön maradjanak, tehát lehetetlenné kell tenni evakuálásukat vagy az olyan vidékekre való elutazásukat, melyek nem kerülnek átadásra.”17 Ezzel a rendelettel valójában lehetetlenné vált a zsidók mozgása a megszállt területekről Szlovákia irányában. Az sem esett latba, vajon külföldiekről volt-e szó vagy csehszlovák állampolgárokról. Azt lehet mondani, hogy az átengedett dél-szlovákiai területeken élő zsidók egészen a magyar szervek megérkezéséig „ideiglenesen internáltak” voltak. A rendelet másnapján (november 3.) Pavol Teplanský mezőgazdasági és kereskedelmi miniszter aláírta azt a határozatot, mely megtiltja a Magyarországnak átadandó területekre a pénz, az értékek és bármilyen ingóság kivitelét.18 Mihelyt megkezdődtek a deportálások (1938. november 4-én), ezt a rendeletet ki is használták, és a deportált zsidók csak nagyon kevés anyagi eszközt (50 koronát) vihettek magukkal az útra.

Szó szerint az utolsó pillanatban, egy nappal az átengedett dél-szlovákiai területek elfoglalása előtt, november 4-én, déltájt az alábbi telefonogramot kaptán a járási hiva­talok: „Dr. Tiso kormányalelnök úr parancsából az alábbiak végrehajtandók. A belügy­minisztérium rendelete alapján november 4-én legkésőbb 12 óráig Dél-Szlovákia minden járási és csendőrállomását, valamint a Hlinka Gárda vezető egységeit tájékoztatni kell arról, hogy tartóztassák fel a körzetükben tartózkodó vagyontalan zsidókat, s családtagjaikkal együtt közös transzportokban teherautókon toloncolják őket legkésőbb november 4-én 24 óráig az új határon át.”19 Az autonóm kormány elnöke, J. Tiso ezzel a magára vette az ilyen akcióval járó politikai felelősséget, és megparan­csolta a vagyontalan zsidók Szlovákiából való deportálását. A telefonogram további utasítása a „megfelelő” anyagi keretre (fejenkénti 50 korona) vonatkozott, arra, hogy a deportáltakat az átadott terület több kilométeres mélységébe kell elszállítani. A dokumentum kitért arra is, hogy a deportálandó többi pénzét feltétlenül vissza kell tartani, lakásaikat és vállalkozásukat lepecsételni. Az akciót a csendőrőrsöknek kellett végrehajtaniuk a Hlinka Gárda segítségével, aznap éjfélig. A rendelet másik részében az áll, hogy azokat a zsidókat, akiknek több mint 500 ezer korona vagyonuk van, ideiglenesen internálni kell, nehogy a vagyonukat külföldre menekítsék. A zsidó családok ily módon lényegében a szlovák autonóm kormány túszaivá váltak – a deportálások kiváltotta félelem is maradásra bírta őket. A kormány tehát kihasználta a bécsi döntést követő pár napot arra, hogy a szegény zsidóktól megszabaduljon, a tehetősebb réteget pedig nagyvonalúan Szlovákiában marasztalta. A rendeletből világosan kitűnik, hogy az egyetlen szempont a vagyoni volt. Az említett rendelet harmadik részében az áll, hogy a rendelet a német, a lengyel, a magyar és a román állampolgárságú zsidókra is vonatkozik.

Nagyon érdekes az említett rendelet 5. pontja is: „A helyi hivatalos szervek kötelesek benyújtani a szlovákiai zsidóprobléma megoldására létrejött központnak a pozsonyi rendőrkapitányságon, Dr. Faláthnak a kitoloncolásra kijelölt összes zsidót a személyes adataikkal, valamint a lepecsételt lakások és üzletek és a lefoglalt ingóság listáját.” A központ felé jelenteni kellett az internálásra szánt gazdag zsidókat is. Az autonomista kormány ezzel politikai antiszemitizmusáról is tanúbizonyságot tett.

A kormányfő s egyúttal belügyminiszter Tiso által aláírt rendeletben volt néhány egyenetlenség. Mindenekelőtt problematikus az a része, mely egyfelől kimondja a va­gyontalan zsidók deportálását, másfelől nem felejti el megemlíteni, hogy vissza kell tartani a pénzüket, az értékeiket, sőt a lepecsételt lakásukat meg vállalkozásukat is. A vagyontalan embernek szegénynek kellene lennie, tehát a felsoroltaknak elvben nincs birtokában. Az ilyen értelmű rendelettel nagyon könnyű visszaélni, mert körvonalazatlanul határozza meg a „vagyontalan” fogalmát, s mindenki úgy értelmezi, ahogy akarja – amiként valóban így is történt. Tehát már 1938 novemberében születik egy olyan rendelet, mellyel nagyon könnyű volt visszaélni, arról nem is szólva, hogy a kormány elnökének nem volt alkotmány biztosította joga arra, hogy ilyen dokumentumot küldjön az államigazgatási szerveknek. Az alárendelt járási hivatalok, a HG vagy a helyi szervezetek azonban rögtön hozzáláttak, hogy Szlovákia egyes járásaiban keresztülvigyék az utasítást. (Fiamová 2008a, 4–18. p.; Fiamová 2008b, 220–235. p.; Fiamová 2012, 172–205. p.; Nižňanský 1999b, 64–79. p.; Nižňanský 2000)

Izidor Koso elnökségi főnök és Ján Jusko rendőrigazgató később azt vallották, hogy 1938. november 4-én felkeresték Tisót, magyarázatot kérve a zsidóellenes akcióra. Jusko szerint Tiso ezt mondta: „Tegnap volt itt a Carltonban a magyar delegáció. A Carlton előtt Pozsony Magyarországhoz csatolásáért zajlott tüntetés,20 főként zsidók részvételével. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.” Hasonlóan vallott a háború után a Tisónál tett látogatásukról Koso is: „Dr. Tisóval közöltem, mit láttam a rendőrkapitányságon és mi zajlik ott, dr. Faláth tevékenységére utalva, és magyarázatot kértem. Dr. Tiso talán szó szerint ezt mondta: »Tegnap volt itt egy magyar delegáció a Carltonban, a Carlton előtt tüntetés zajlott, ezen többnyire zsidók vettek részt, és Pozsonynak Magyarországhoz csatolását követelték. Nos, ha annyira oda húz a szívük, menjenek oda.« Én elmagyaráztam dr. Tisónak, hogy ők is a mi állampolgáraink, hogy a mi állampolgáraink közt nekünk kell rendet csinálnunk, s hogy ebből nemzetközi és államközi bonyodalmaink származhatnak. Abból, hogy dr. Tisót nem lepték meg a szavaim, megértettem, hogy tudott erről és hogy dr. Faláth az ő jóváhagyására cselekedett. Az hozzászólásom előadása után dr. Tiso utasította dr. Juskót az akció leállításáról. Hogy a deportálások valóban leálltak-e, s hogy mi történt azokkal, akiket a határra toloncoltak, nem tudom.”

Koso és Jusko korabeli vallomásai (noha időben máskor hangzottak el) alátámasztják, hogy Tiso tudott a deportálásokról, s okukat a november 1-jei magyarbarát tüntetésben jelölte meg. Tiso ezek szerint „bedőlt” a korabeli propagandának – mely szerint a zsidók menjenek csak oda, ahol úgy gondolják, hogy jobb lesz nekik –, melyet a kormány is terjesztett. Tiso magatartásának ilyen magyarázata szerint a deportálás a zsidó közösség kollektív büntetése lett volna néhány száz tagjának tüntetése miatt. Koso érvelése csak annyit ért el nála, hogy változtasson a deportálás körülményein, de meg nem állította őket. 1938. november 4-én este a járási hivatalok újabb telefonogramot kaptak,21 ezzel a rendelet sújtotta zsidók összetétele változott. Deportálás várt az idegen állampolgárságú zsidókra, s „azok a zsidók, akiknek nem a tartózkodási helyükön van az állandó lakhelyük, sürgősen legyenek kiutasítva állandó lakhelyükre.”22 Ezzel a deportálási folyamatban a káosz és a rendetlenség lett úrrá. Az egyes járási hivatalok a csendőrség, a HG vagy az FS segítségével hajtották végre a deportálást. Tiso végül a deportálási akciót Julián Šimko tartományi elnök közreműködésével november 7-én leállította. A járási hivataloknak azonban jelentést kellett küldeniük az akcióról, hogy az állam fontos információkhoz jusson a deportálásokról.23

 

A Szlovákiából deportált zsidók száma

A deportáltak pontos számát megszabni elég nehéz, elsősorban azért, mert nem maradtak fönn minden járásból az erőszakosan kiszállítottak névsorai, és több járás más-más jelentésében más-más adatok szerepelnek. A deportáltak nyilvántartása 38 járásból maradt fenn24 (Szlovákiában a bécsi döntés után 62 járás volt). A legtöbb deportált Pozsonyból származott, mintegy 4000,25 a többi járásból így alakult a deportáltak száma: Bártfa: 308, Nagymihály: 299, Késmárk: 238, Poprád: 228, Nyitra: 209, Eperjes: 197. A legnagyobb számmal Bártfa szolgált, mert az ottani járásparancs­nok razziát rendelt el a városban. Nyitra kivételével, ahol a deportálások szervezésében fontos szerepük volt az ún. bécsi legionáriusoknak, az összes város kelet-szlovákiai: itt élt a szlovákiai zsidók többsége. A deportáltak Késmárkon kimutatott magas száma azzal a pogrommal függ össze, melyen nemcsak a HG és az FS alakulatai vettek részt, hanem maguk a lakosok is – az államhatalomnak lényegében kicsúszott a gyeplő a kezei közül. A rendelkezésre álló adatok alapján Pozsonyon kívül összesen 3650 zsidót deportáltak, a fővárosiakkal együtt tehát mintegy 7500-at. Nem lehet pontosan megmondani, közülük hányan tértek vissza városukba vagy településükre. Az eddigi kutatások alapján csehszlovák állampolgárságú zsidó lakost legalább 12 járásból26 szállítottak el. Korukat tekintve voltak köztük idősek,27 gyerekek28 és terhes nők is. Néhány járásból a rabbikat is deportálták, így a Liptószentmiklósiból (A. Deutsch), a Námesztóiból (J. Reich), a Vágújhelyiből (S. Schreiber) és a Nagyszombatiból (A. Duschinský).29 Néhány hitközség kántorát és sakterét is deportálták. Mindez veszélyeztette az egyes hitközségek alkotmány szerint még mindig biztosított szabad vallási életét.

 

Zsidó táborok a „senki földjén”

Jozef Tiso ugyan 1938. november 7-én lefújta a deportálást, de az akkor már önálló életet élt s nem volt egyszerű befejezni. A deportált zsidók gondja az államigazgatás központi szervére, a Tartományi Hivatalra (TH) hárult, mely a belügy alá tartozott (ennek Tiso volt a vezetője). Már november 8-án kiadott a TH egy „Zsidókérdés Szlovákiában – útmutató” c. rendeletet, melyben az egész ügynek valamiféle jogi alapot igyekszik biztosítani. Mindenekelőtt elrendeli, hogy az idegen zsidók „kitoloncolása” a vagyontalanokra vonatkozik, a vagyontalan hajléktalanokat pedig Kárpátaljára kell telepíteni. A tartományi bíróság elrendelte, hogy a járási hivatalok szolgáltassák vissza az elkobzott értékeket, a pénzt, a lakást, az üzletet vagy a vállalkozásukat azoknak a zsidóknak, akik már visszatértek. Érdekes ezeknek a tudnivalóknak az utolsó mondata is, mely közli, hogy „a pozsonyi rendőrkapitányságon nincs semmilyen, zsidókérdés rendezésére hivatott osztály.”30 Az említett „központ” is megszűnt, illetve a Tartományi Hivatal úgy viselkedett, mintha ilyen központ sosem létezett volna. A jelek arra utaltak, hogy egy hét elteltével minden visszatér a régi kerékvágásba, és senki semmi gyanúsat nem tapasztal már.

Tiso ugyan gondolhatta azt, hogy a szlovákiai zsidókat egyszerűen kiszállítja az át­adott területekre, de vajon mért fogadná be őket a magyar fél? A magyar hivatalok rögtön a terület elfoglalása után elkezdték a deportált zsidók összefogdosását és összegyűjtését s visszaszállították őket a szlovák határhoz. A szlovák állami szervek azonban nem akarták őket visszaengedni Szlovákiába. A magyar hivatalok szintén visszaéltek a zűrzavaros helyzettel, és „a maguk kényelmetlen zsidóit” (Vietor 1968, 35–36. p.) is a határra zavarták. A senki földjén, az új cseh-szlovák–magyar határon fokozatosan két tábor jött létre, Annamajorban (Miloslavov,31 Pozsony mellett) és Nagykéren (Veľký Kýr, Nyitra mellett), melyekben több száz különböző korú és nemű zsidót összpontosítottak. Ezek voltak Szlovákia területének első zsidó internálótáborai.

A táborok keletkezésének pontos ideje nem ismert, csak hozzávetőlegesen kikövetkeztethető. M. Schmolková az 1938. november 27-i jelentésében (Heumos 1985, 272–274. p.) azt írja, hogy Miloslavovban már két hete vannak zsidók, vagyis körülbelül november 14. óta. H. Schwarz megbízásán, melyet a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája állított ki, hogy képviselje a miloslavovi táborba deportáltakat, a november 15-i dátum látható. A nagykéri táborról ennél későbbi időből van csak tudomásunk.32

A senki földjén tartózkodó csehszlovák állampolgárságú zsidók helyzetén kívánt enyhíteni a TH november 24-i rendelete, mely a visszatérésüket engedélyezte. „A járási hivatalok szabadon engedhetik azokat a zsidókat, akik bizonyítani tudják, hogy szlovákiai illetőségűek. Azok a zsidók, akik kárpátaljai vagy lengyelországi illetőségűek, nem fogadhatók be, őket a magyar hivatalok fogják Kárpátaljának vagy Lengyelországnak átadni. A cseh és morva zsidók átadására az országuk határán kerül sor. Ezekről kell értesíteni a Nyitrai Járási Hivatal helyettesét az 1938. november 26-i tanácskozáson.” Ezzel az engedéllyel azonban a deportáltak helyzete egyáltalán nem oldódott meg, néhány százan továbbra is a két táborban maradtak.

A szlovákiai zsidó szervezetek étellel és ruházattal igyekeztek segíteni a táborlakókon, de a helyzet egyre tarthatatlanabbá vált. 1938. november 29-én ezért a Szlovákiai Autonóm Ortodox Zsidó Hitközségek Központi Irodája közvetlen Jozef Tisóhoz fordult segítségért. Levelükben egyebek közt megemlítik: „Ennek az alázatos kérésnek a szenvedő alanyai azok a személyek, akik 1938 novemberéig Szlovákiában élnek s akiket akkor a magyarok által elfoglalt területekre szállítottak át, a magyar hivatalok által pedig két héttel ezelőtt ismét a határra állítottak, ahol is leírhatatlanul kétségbeesett helyzetben vannak. Sokan közülük a nélkülözés és a hideg miatt megbetegedtek. (…) Mischdorfban, Pozsony mellett mintegy 302 különböző korú személy tartózkodik, 120 férfi, 77 nő és 105 gyermek. Van köztük néhány csecsemő is. (…) A Nyitra melletti Nagykéren mintegy 344 személy tartózkodik, 132 férfi, 73 nő és 139 gyermek.”33

Az iroda felveti, hogy a nevezettek Szlovákiába való visszatérése esetén nemcsak az elhelyezésükről gondoskodnának, hanem a ellátásukról és gyógykezelésükről is. Az idegenek számára is követelték a visszatérés jogát addig, míg lehetőségük nem lesz legálisan kivándorolni.

1938. december 4-én Tisót meglátogatta a másik zsidó szervezet, a Központi Zsidó Hivatal is, hogy kieszközölje a deportált zsidók Szlovákiába való visszatérését. Az előbbi szervezethez hasonlóan ők is segítségüket ajánlották föl s az egész akció anyagi terheit magukra vállalták. (Neumann 1956, 18. p.)

A többségi lakosság nemigen szerezhetett tudomást a táborokról. A legégetőbb kérdés az első bécsi döntés után kialakult helyzet volt, tehát a telepesek kérdése – őket a magyar szervek tömegesen üldözték el a megszállt területekről. A táborokról a szlovák sajtóban egyetlen cikk sem jelent meg. A szlovák nyelven megjelenő Židovské noviny azonban leközölte Oskar Neumann írását,34 amely nagyon részletesen beszámol a zsidók tábori életéről. „Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legna­gyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség… Láttatok már gondterhelt, tanács­talan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó? Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni? De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra. Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.”

A táborokba terelt zsidók sorsa iránt nemzetközi zsidó szervezetek is érdeklődtek. A HICEM35 zsidó-cionista szervezet képviselője, M. Schmolková 1938. november 27-én ellátogatott a miloslavovi táborba. (Heumos 1985, 272–274. p.) Jelentését megküldte Nagy-Britannia akkori csehszlovák nagykövetének, B. C. Newtonnak,36 aki a jelentést továbbította a brit külügyminisztériumnak. E jelentés alapján van tudomásunk az egyetlen esetről, amikor is a táborban élő zsidók érdekében valaki eljárt – éppen a nevezett brit nagykövet, december 9-én, František Chvalkovský külügyminiszternél.37

Schmolková terjedelmes jelentéséből az alábbiakat érdemes idézni: „(…) Az egyetlen segítség, amit a pozsonyi zsidó kaptak, a cseh hadseregparancsnoktól érkezett (a tábor mintegy 20 km-re fekszik Pozsonytól). Becsületére szolgál a derék parancsnoknak az is, hogy egy asszonynak, aki egész éjjel szülési fájdalmakkal küzdött, és kiáltozása szinte az őrületbe kergette a kétségbeesett menekülteket, saját felelősségére lehetővé tette a kórházba szállítását. Az utóbbi héten (a menekültek már 14. napja tartózkodnak Mischdorf mellett) a zsidóknak sikerült négy szállítóautót szerezniük, melyekben azok, akik nagyon betegek, szalmára fektetve pihenhetnek, a többiek számára pedig alacsony sátrakat állítottak. Egy sátorban 20 személyt láttam, mások még mindig kukoricaszárból épített kunyhókban vannak. Mostanáig egy 1 km-re levő helyről kellett a vizet hordaniuk, csak mostanra ástak kutat. Az egész táborban nincs egyetlen szék vagy asztal, a menekültek nagy része a napjait az autóban vagy a sátorban fekve tölti, így védekezve a hideg ellen. Bár a pozsonyi zsidók nagy mennyiségű ruhát és takarót hoztak, sok a fagysérülés. Az egészségi állapotuk napról napra láthatóan romlik, van a táborban egy bécsi orvos, s bár átléphetné a határt, nem tesz eleget a családja kérésének, mert nem hajlandó elhagyni a betegeit. A segítsége nélkül elképzelhetetlen volna itt a szenvedés. A szállítóautókban fekvő betegek látványa szörnyű. Egymás mellett fekszenek, bénán, nem képesek mozdulni se, egy vak nő, aki súlyos betegséggel, gyomorhemorhagiával küszködik, háborús rokkantak, magas lázban égők, tüdőbetegek, nők súlyos női betegségekkel stb. Amikor az orvostól megkérdezték, hol mosakszanak az emberek, azt válaszolta, eddig még nem mosakodtak, eddig ő az egyetlen, aki mosakodott. A sátrak közelében a nyílt ég alatt üstök vannak, melyekben az ennivaló készül, mellettük kasokban szén. A menekültek közt akad 5, 7 és 9 gyermekes család is. Az egyik férfi arra kéri a küldöttséget, szóljon az érdekében, hogy beköltözhessen 9 gyermekével abba az autóba, ami ott, a távolban látható, s amit a rokonai szereztek neki. Egy özvegy, akinek 9 gyermeke van, de csak 3 tartózkodik vele, azért rimánkodik, hogy a Pozsonyban maradt maradék 6 gyermekét is hozzák el a táborba, mert attól tart, a városban rosszabb soruk lesz, mint itt. Egy következő anya arra kéri a látogatókat, hogy vigyék magukkal a 6 hetes kisbabáját, így mentve meg a haláltól. De lehetetlen a kérésének eleget tenni, mert az őrség nem engedi. Egy idősebb, 60-65 év körüli házaspár, melynek a Zsidó utcában van étterme, sírva fakad a látogatók előtt, s azt hajtogatják, nem akarnak emigrálni, haza akarnak térni. Az orvosnak nemcsak a testi bajokkal kell felvennie a harcot, hanem a tömeg­pszichózis eseteivel szemben is. A pozsonyi zsidók legnagyobb rémálma, hogy ha véglegesítik a határokat, nem lesz módjuk a táborban élőknek élelmet szállítani. Magyar zsidóknak mindennemű támogatást tilos nyújtani. Arra számítanak, hogy Szlovákia és Magyarország megegyeznek, hogy mindegyik ország vinné a maga állampolgárait, ám így az állampolgárság nélküliek sorsa eléggé reménytelennek látszik. (…) Olyan hírt is kaptunk, hogy hasonló tábor, 470 személlyel, Nyitra mellett is létesült.”38

Schmolková jelentése képezte az alapját annak az egyetlen ismert cseh cikknek, mely a Přítomnost hasábjain jelent meg: „(…) Mit jelent, ha egy háromszáz emberből álló csoport télen éjszakára kint marad a határban – amint ez Pozsony mellett megtörtént? Mit jelent ez a haladás és a lakáskultúra századában? Mit jelent ez a müncheni szerződés után? Ezt? Az apa puszta kézzel kiváj a kemény földben három gödröt, mindegyikbe beletesz egy gyereket, száraz kukoricacsuhéból tetőt fon föléjük, maga pedig leül melléjük a földre. Ha nem segítenének a környékbeli emberek, alighanem meghalnának az éhségtől, a hidegtől és a szégyentől. De az emberek segítenek. Ételt hoznak, meleg ruhát, takarókat, sátrat, kimustrált bútorszállító kocsit. A kocsiba szalmát. Ide költöznek át a leginkább rászorultak: egy férfi, akinek gyomorvérzése van, egy nő, aki néhány nap múlva szülni fog, egy másik, aki itt, a földeken már megszült és ajándék ruhákba bugyolálta az újszülöttet, egy öreg, aki béna s akit minden alkalommal messze kell kivinni a kocsitól, egy másik öreg, aki vak, s csak ül a sarokban a szalmán. Két súlyos beteg: egy tüdőbeteg, görcsös köhögéssel s egy másik, egyelőre ismeretlen, magas lázzal járó betegségben. A többiek mind a kivájt gödrökben maradtak vagy csak egy árva takarójuk van. Egy osztrák zsidó orvos tüsténkedik közöttük, elsőként kapott engedélyt a tábor elhagyására. De csak mosolyog: hogyan is mehetett volna el? Utolsónak ment. Addig ott sürgött-forgott a zakójában, egy pillanatra sem vesztve lélekjelenlétét s nyugalmát. Amikor lefagyott, véres ujjpercekkel hoztak hozzá gyerekeket, ezt mondta: gyere, bekenem. Amikor egy látogató delegáció állt meg előtte földbe gyökerezett lábakkal a nyomorúság és szerencsétlenség láttán, ezt mondta: »Nem olyan rossz a helyzet, mint amilyennek látszik. Jöjjenek velem. Higgyék el, meg lehet szokni.« Vízért egy kilométer messzire kellett járniuk. Ennivalót zsákokban hordtak nekik a közelből s távolabbról is, mégis kevésnek bizonyult, mert háromszáz embert élelmezni nem egyszerű. Mosdókat is kaptak, de néhány elveszett. Hogyan veszhettek el, törték a fejüket. Hiszen körben mindenütt szögesdrót. Aztán kiderült, hogy némelyek ezt kértek az ételért: az ajándékba kapott pléh mosdótálért cserében. Láthatjuk, még a senki földjére rekedt embereken is lehet kereskedni. Így éltek ezek az emberek heteken át.”39

Ez ideig a legtöbb tényt a táborok embertelen körülményeiről a csehszlovák hadsereg tisztjeinek jelentéseiben találjuk. A hadseregnek a bécsi döntést követően az új határokon való helyzet biztosítása volt a feladata. A határ menti övezetben minden járási hivatalba kirendeltek egy összekötő tisztet, akinek jelentenie kellett. Ezekben a jelentésekben sok információt találunk a zsidó táborokról is. Leginkább a Pozsony és Nyitra közti terület összekötő tisztjeinek jelentései maradtak fenn, s ezekből nemcsak a miloslavovi és nagykéri táborok zsidó polgárainak élete rekonstruálható, hanem a táborok számát illetően is megoldódott a kérdés.

Éppen a pozsonyi szakasz összekötő tisztje, A. Šlejmar adott engedélyt a pozsonyi zsidó hitközség képviselőinek, Henrich Schwarznak, Áron Grünhutnak, Mikuláš Eichnernek és Herman Kaczvernak a miloslavovi táborba való belépéshez. Logikus, hogy a határ menti mozgást illetően épp az összekötő tiszteknek kellett együttmű­ködniük. Bejl tábornok, az A szakasz parancsnoka a demarkációs vonal átlépésére vonatkozóan 1938. november 19-én az alábbi rendeletet adta ki: „Azoknak a személyeknek, akik tartósan vagy huzamosabb időre Magyarországra távoznak, Szered– Nagymácsédnál engedélyezett a határátlépés. (…) A demarkációs vonal minden esetben 8 és 16 óra között léphető át. A visszatérés csak a távozással azonos útvo­nalon lehetséges. (…) A hivatalos engedélyt a járás összekötő tisztje állítja ki.”40

A pozsonyi hitközség támogatásáról Václav Engler ezredes jelentéséből is tudunk: „(…) A zsidók gyülekezése a demarkációs vonal előtt azt eredményezi, hogy a pozsonyi zsidók egész autókonvojokkal érkeznek Erzsébetmajorba, részint hogy segítsenek nekik, részint hogy csak lássák sorstársaik nyomorúságos helyzetét. A rendfenn­tartáshoz az SOS41 őrség minden erejére szükség volt, így a látogatásokat betiltottuk, ezentúl csak a zsidó hitközség engedéllyel rendelkező küldöttségének szabad ezekkel a kitelepítettekkel törődnie.”

A következő jelentés erről a táborról J. Přibán alezredestől származik, aki 1938. november 26-án ezt jelentette: „(…) A demarkációs vonal előtt a magyar oldalon, kelet­re az Erzsébetmajortól 360 zsidó tartózkodik. A hírek szerint a magyarok által elfoglalt területekről még ma további 5 vagon zsidó érkezik. Ezeknek az ellátásáról jobbára a pozsonyi zsidók gondoskodtak autókkal. Minden lehetséges dologgal ellátták őket. Mivel az említett táborban egyre nő a zsidók száma (…), a helyszínen a megerősített őrség sem tudott rendet tartani, s nagyon nehéz megakadályozni átlépésüket hozzánk. (…) Kérem ugyanakkor, hogy ezeknek a zsidóknak a sorsáról valahogy a lehető leg­gyorsabban döntsenek a magyar hivatalokkal egyetértésben, mert tulajdonképpen ma­gyar területen vannak. Ellenkezőleg a helyzetük kritikussá válik.”42 A miloslavovi táborral kapcsolatban interveniált a határtérség parancsnoka, Beneš tábornok is: „Kéretik sürgősen és a legnagyobb határozottsággal oda hatni illetékes helyeken, hogy a zsidó tábor, noha a demarkációs vonal mögött fekszik, minél hamarabb felszámoltassék, mert a rendfenntartás meghaladja erőnket.”43

A miloslavovi táborról A. Šlejmar november 26-i, a nagyszombati Rafael parancs­nokságnak tett jelentése is említést tesz: „Végül jelentem, hogy a szlovák kormány közvetlen utasítása szerint azokat a zsidóknak, akiknek nincs állampolgárságuk, semmi szín alatt nem szabad a területünkre beengedni, s ha a magyarok esetleg valamelyik helyen átcsempészik őket, más helyen vissza kell őket a magyaroknak juttatni. A határ magyar oldalán, Erzsébetmajor és Miloslavov környékén létesített zsidó tábor helyzete kezd kritikussá válni, és szükséges volna a helyzetet valahogy rendezni. Leginkább úgy, hogy azokat a zsidókat, akik meggyőzően bizonyíthatják, hogy a mi állampolgáraink, átengednénk hozzánk, a többieket meg kitelepítenénk Magyar­or­szág­ra, leginkább úgy, hogy más helyen át volnának csempészve magyar területre. Ez különösen azért fontos, mert nem kizárt, hogy az a terület, ahol most a zsidó táborok találhatók, a határ végső meghúzásakor hozzánk fog tartozni, s akkor már nehéz volna tőlük megszabadulni. Határozatot kérek.”44

Šlejmar alezredes egy a miloslavovi táborról szóló terjedelmes jelentés szerzője is: „Jelentem, hogy tegnap, f. é. XI. 29-én személyesen ellátogattam a kiűzött zsidó családok Erzsébetmajor melletti táborába. Ez a tábor a demarkációs vonal mögött fekszik, Az Erzsébetmajorból Németsók, illetve Béke felé vezető földúton, tehát már magyar területen. A tábor néhány földbe vájt odúból áll meg különféle sátrakból és néhány öreg bútorszállító kocsiból, ahol mintegy 280 személy lakik, férfiak, nők és gyerekek. Az elmúlt 48 órában állítólag a megszállt területekről már nem küldözgetnek ide zsidókat. A tábor úgy alakult ki, hogy a pozsonyi szakasz parancsnoksága, pontosabban a parancsnoka, 39 alezr. a pozsonyi zsidó hitközség három45 képviselőjének engedélyezte, hogy ezt a zsidó tábort ellássa. Ennek következtében a tábor ma takarókkal, főzésre alkalmas katlanokkal, sátrakkal stb. van ellátva. Vizsgálódásomat követően az ottani SOS parancsnoka tudatta velem, hogy mindazok, akik bizonyítani tudták, hogy csehszl. állampolgárok, már a területünkre lettek engedve.46 Azokról, akik azt állítják magukról, hogy a mi állampolgáraink, de ezt nem tudják dokumentummal igazolni, névsor született, melyet a csendőrség átadott a pozsonyi rendőrkapitányságnak, az pedig állítólag továbbította ezt a névsort a szl. kormánynak. Ezenkívül a táborban a zsidók maguk összeírták mindazokat, akik Palesztinába vagy Dél-Amerikába akarnak kivándorolni. Jelentem, hogy az Ön parancsa értelmében megkértem a Pozsony-vidéki járás járásparancsnokát, adja parancsba a csendőrőrseinek, hogy ezzel a táborral a demarkációs vonal felénk eső oldaláról mindennemű kapcsolatot állítsanak le, azaz hogy ne tűrjék a tábor pozsonyi zsidó szervezetek általi ellátását se. Erre vonatkozó parancsát közöltem Engler vezérkari ezredessel is. Mindketten kijelentették, hogy a parancsnak azonnal eleget tesznek. Így tehát részünkről ezzel a zsidó táborral a holnapi naptól mindennemű kapcsolat megszakadna. Ezzel szemben azt a jelentést kaptam, hogy magyar részről mától a zsidó táborba mindenféle építőanyagot szállítanak, úgymint gerendát, szöget, falemezt, és magyar utászok állítólag már megkezdték a fabarakkok építését. Ezt Engler ezredes közölte.” Az A szakasz parancs­noka, J. Bejl tábornok elrendelte, hogy 1938. november 30-ig mindennemű kapcsolat szűnjön meg a miloslavovi táborral. Ezzel a deportáltak helyzete tovább romlott. A „senki földjén” létesült táborok nem maradhatnak életben „külső” segítség nélkül. Éppen ebben az időszakban kerül sor a zsidó hitközségek közbenjárására.47 1938. december 3-án tehát ismét engedélyezik a táborok ellátását. „Dr. Klinovskýnak, a biztonsági szolgálat elnökének rendelete alapján a Hideghét mellett kiutasított zsidók táborába az ügy végső rendezéséig szabad élelmiszert szállítani.”48

Šlejmar ezredes naplójában a táborokról 1938. december 7-én található az utolsó bejegyzés: ekkor Turanec őrnaggyal és Bochesa alezredessel találkozva megbeszélték a zsidó táborok felszámolását, valamint megegyeztek abban, hogy „az átengedett területekről a magyarok nem fognak több zsidót kiutasítani.”49 Elmondható: a felek rájöttek arra, hogy a demarkációs vonalon rekedt zsidók helyzetének rendezéséhez politikai döntés szükséges. A katonák tudták, hogy ők maguk ezt nem oldhatják meg.

A miloslavovi táborról a pozsonyi járásparancsnok is beszámolt 1938. december 6-i jelentésében: „(…) Helyszíne a nyílt térben van, a határban, semmitől sem védve. A számuk (…) kb. 250 fő, mindkét nemben, különböző életkorban. Akad köztük számos nagyon idős és fizikailag erőtlen ember meg kisgyerek (többen csecsszopók), és mind nagyon siralmas állapotban vannak elégtelen táplálkozás, hajléktalanság és a higiénia teljes hiánya miatt… a beálló téli és esős időben hajlékhiány miatt mind súlyos, a legrosszabb végű betegségnek vannak kitéve (…) Tisztelettel kérek ezért további utasítást, hogyan volna lehetséges ezt a zsidó telepet még időben felszámolni, mielőtt a különféle fertőző betegségek elterjedése áldatlan következményekkel járna a szomszédos civil lakosságra és a csehszl. hadsereg azon tagjaira nézve is, akik a közvetlen közelükben teljesítik nehéz szolgálatukat.”50 A táborok megszüntetéséről a Tartományi Hivatal 1938. december 8-i határozata döntött.

Sokkal kevesebb információval rendelkezünk a másik, a Nyitra melletti nagykéri táborról. Az első jelentést erről a táborról a nyitrai járásparancsnok küldte november 24-én a Tartományi Hivatalnak. Ez azonban az összekötő tiszt információin alapszik: „(…) F. hó 23-án Nagykéren a magyar összekötő tiszt közölte a csehszlovák összekötő tiszttel, hogy kb. 1000 csehszl. állampolgárt kellene átadnia a mi hivatalainknak. Miután bizalmas személy útján megállapítást nyert, hogy ezek többségükben különböző országokból emigrált zsidók, a folytatásban óvatosságra volt szükség. Kiküldtem az összekötő tiszthez Ján Izákot, (…) és dr. Viktor Čerepant, (…), hogy alaposan vizsgálják meg, a kiutasított emberek közül kiket lehetne átvenni… Még körülbelül 600 személy volt ott, különféle országok zsidó emigránsai és az átengedett területekről származók is, akiktől az újvári katonai parancsnok, Bochesa alezredes akart megszabadulni. Ezeket nem vettük át, ezért a magyarok járművekre rakták, s kijelentették, hogy koncentrációs táborba viszik őket. Ezek az emberek embertelenül meg voltak kínozva, verve és ki voltak éheztetve.”51

A demarkációs vonal menti zsidókról a szeredi járási hivatalnál szolgáló összekötő tiszt is tájékoztatott: „Tegnap, 1938. XI. 24-én közben kellett járnom a magyar összekötő tisztnél, hogy a magyarok ne küldözgessenek a területünkre illegális úton zsidókat, akiket aztán muszáj megint visszaküldenünk. Ezt a felhívásomat a szeredi járásparancsnok /:helyettese Dr. Salát:/ jelenlétében tettem Vághosszúfalu mellett a demarkációs vonalon. Magyar részről jelen volt Bochesa Teodor alezredes. (…) Nevezett összekötő tiszt követelte, hogy a) ne küldjenek Magyarországra zsidókat, se magyar állampolgárokat, se a mieinket, s ugyanígy fognak eljárni ők is. b) 1938. XI. 26-án a nagykéri sorompónál jelenjen meg a nyitrai és a szeredi összekötő tiszt és a két város járási parancsnoka az a) pontban megjelölt kérdés végleges egyeztetésére. A szeredi járásparancsnok helyettese egyetértett ezzel az eljárással és javaslatomra közölte a magyar összekötő tiszttel, hogy ha ezt az ideiglenes egyezséget magyar részről nem tartanák tiszteletben és továbbra is küldözgetnék illegális módon területeinkre a zsidókat, az ilyen zsidókat kénytelenek volnánk azonnal visszaküldeni az ő területükre. A végső döntést november 26-án hozzák meg Nagykéren a demarkációs vonalon a szeredi járási hivatalnak küldendő telefonogram alapján.”52

November 26-án megtörtént a cseh-szlovák összekötő tisztek, V. Jarolímek alezredes és J. Turanec őrnagy találkozása a magyar összekötő tiszttel, Teodor Boches alezredessel. Ezen részt vett Jozef Náčin szeredi járási parancsnok és Dr. Viktor Čerepan, a nyitrai járási hivatal képviselője is. Aláírták az egyezményt, mely a Tartományi Hivatal 1938. november 24-i engedélye alapján lehetővé teszi Szlovákia területére engedni azokat a zsidókat, akik csehszlovák állampolgárok. Rendelkezett arról is, mi legyen a táborokban található más zsidókkal. Az egyezményt 1938. december 1-jén a Tartományi Hivatal az alábbi záradékkal hagyta jóvá: „…hogy a Cseh-Szlovák Köztársaság minden állampolgára fejében részünkről Magyarországnak átadatik egy magyar állampolgár (azaz azonos számú személy).”53

Maga az egyezmény azonban nem rendezte véglegesen a deportáltak helyzetét. Erre vall Šlejmar ezredes november 27-i válasza Turanec őrnagynak: „Az elcsatolt területekről az ideiglenes határon át hozzánk irányított, illetve visszairányított zsidók ügyében végérvényesen a szlovák kormány illetékes dönteni. Döntéséről értesítve lesz, amiként a Jaroslav54 parancsnokság is, hogy az összes egységet értesíthesse.”55

A helyzet a táborok felszámolása után sem volt teljesen megnyugtató, és továbbra is megesett, hogy zsidó polgártársaink tartózkodtak a határ menti övezetben.

A magyar fél nem tartotta magát az egyezményhez, erről egyebek közt Turanec őrnagy december 3-i jelentése tájékoztat, eszerint még előfordul, „hogy az SOS egységei idegen nemzetiségű zsidókat eresztenek át a határon hozzánk… Ezek a zsidók ugyanakkor haladéktalanul vissza vannak szállítva. Kívánatos volna, ha a kompetens katonai vezetőség, amely alá az SOS egységek tartoznak, írásos irányelvekben adná tudtára az SOS-nek, hogy akadályozzák meg ezeknek a nem kívánatos elemeknek a mi államhatáraink bármilyen átlépését. Az a gyanúm, hogy ezeket az ingyenélőket nyilván kémkedni küldik hozzánk a magyarok. Az sem érdekli őket, hogy azonnal vissza vannak küldve, de akik beljebb jutottak a területeinkre, nyilván jó szolgálatot tesznek a magy. hírszerzésnek. Úgyszintén fontos, hogy minden zsidó /:a mi állampolgárunk is:/ kompetens szervek /:vámosok:/ által alaposan át legyen vizsgálva, mert ez az elem nyilvánvalóan rosszban sántikál stb. Úgy vélem, hogy ezt a szolgálatot, tehát a határon való vizsgálatot /:kofferek, ruházat stb.:/ nem kellő intenzitással végzik. Kérem tehát ez ügyben a megfelelő parancsok kiadását a kompetens határvédelmi szervek részére.”56 Más tiszteknek a zsidókról szóló jelentéseivel ellentétben itt érezhető Turanec – a korabeli kormánypropaganda határain belül elhelyezhető – antiszemitizmusa.

Šlejmar ezredes 1938. december 14-én még ezt jelentette Bejl tábornoknak: „A demark. vonal magy. oldalán, Nyitrasárfőnél 6 zsidó tartózkodik, szenci illetőségűeknek mondják magukat, házuk is ott található. A határon bódéban élnek, magyar oldalról látják el őket, illetőségük szerint az átengedett területekhez tartoznak. Utasítottam a modori összekötő tisztet, hogy a magyarok ügyében az egyezmény értelmében járjanak el, a magyarok ugyanis kötelezték magukat, hogy további zsidókat, ha az átengedett területen van lakhelyük, nem toloncolnak ki, hogy végre likvidálhassuk a határ menti táborokat.”57

A nyitrai szakasz összekötő tisztje, Varhaník ezredes még 1938. december 30-án ezt jelenti: „Összesen 12 személyt vettünk át, ebből három zsidó.”58 1938-ban ez az utolsó jelentés zsidók átvételéről.

Mint említettük, 1938. december 8-án végül a Tartományi Hivatal jóváhagyta a zsidók visszatérését Szlovákiába mindkét táborból. Átvételük a járási hivatalok feladata volt, miközben ügyelniük kellett arra, hogy ne kerüljenek Szlovákiába olyan zsidók, akik korábban nem itt éltek. A magyar hivatalok ugyanis szintén éltek a helyzettel, és az új határra zavarták a „számukra kényelmetlen” zsidókat. (Vietor 1968, 35–36. p.) A Tartományi Hivatal utasításai szerint „alapvetően csak az olyan személyek kerüljenek átvételre, akik tömegesen vagy egyenként a mai Szlovákország területéről lettek ki­utasítva, függetlenül attól, hogy Szlovákország, Kárpátalja, Csehország, Németország vagy Lengyelország állampolgárai, vagyis akik a kiutasításukig a mai Szlovákiában éltek.”59 Ezzel végre adva volt a politikai döntés, hogy a határon létesült táborokat felszámolhassák. Azok a zsidók, akiknek állandó lakhelyük Szlovákiában volt, visszatérhettek otthonaikba. A csehországi, kárpátaljai és lengyelországi zsidókat fokozatosan irányították az országukba.

A többieket néhány „táborba” összpontosították. Ilyen tábor alakult Nyitrán, az Aranyosmaróti járásban és a pozsonyi Patrongyár negyedben. 1938. december 19-én Miloslavovból 118 zsidót, köztük 36 gyermeket helyeztek el a Patrongyárban.60 Az aranyosmaróti táborról csak közvetett információink vannak a Galgóci Járási Hivatal jelentésekből, néhány internáltat épp ez a hivatal vett át. Az Aranyosmaróti járás jelentéseiben ez az adat nem szerepel.

A nagykéri tábor lakóiból a Nyitrai Járási Hivatal vett át 158 zsidót, közülük 50-et a szomszédos járásokba irányítottak, 31-et Kárpátaljára küldtek, a maradék 77-et Nyitrán internálták, egy „tábor”-ban, mely a zsidó kórház épületében volt.61

A nagykéri tábor felszámolásáról valamivel több információnk van. A Nyitrai Járási Hivatal december 12-én értesítette a környező járásokat, hogy a deportáltakat Nagykéren lehet átvenni, minden héten kedden és pénteken, és minden járási hivatal maga köteles átvenni a maga zsidóit. A hivatal arra is figyelmeztette őket, hogy a deportáltakért teherautóval és őrkísérettel kell jönniük. Figyelemre méltó, hogy az utasítás értelmében a szállítással kapcsolatot mindennemű kiadás a zsidó hitközséget terhelte. Az állam tehát a maga által elkezdett deportálások beszüntetését a zsidó hitközségek pénzén végeztette.

Ezzel a deportálások a szlovák központi kormányhatalom szempontjából véget értek. A zsidók az említett táborokból fokozatosan külföldre emigráltak. A patrongyári táborról még 1939 márciusából is van információnk: március 5-én a tábort meglátogatta Fridtjof Nansen fia – ekkor még 136 menekültet talált ott. A sajtó62 szerint a kormányfő arra kérte Nansent, hogy tegye lehetővé minél több zsidó kivándorlását. A patrongyári tábort 1939. július 18-án oszlatták fel. A pozsonyi rendőrkapitányság rendelete kimondta: „Ha vannak köztük személyek, melyek megérdemelnék a börtönbüntetést, eszközöljék ki az illavai fegyházba való átszállításuk módját. Ha ezek a személyek Pozsonyban maradnának, kerüljenek rendőri felügyelet alá, és gyakoroltassék nyomás a Központi Zsidó Hivatalra, hogy minél hamarabb gondoskodjon a külföldre szállításukról.”63

Talán még annyit hozzá kell tenni, hogy a Námestói járásból deportált 32 zsidó szintén a „senki földjén” tartózkodott 1938. november 5. és 18. között, egy elhagyott öreg malomban Korpona járásban a demarkációs vonalon, míg csak meg nem engedték visszatérésüket Námestóba.64

A Vágújhelyi Járási Hivatalnak küldött jelentésből származik az érsekújvári és a kassai magyar táborok létezéséről szóló információm. Ugyane forrás szerint a magyar hivatalok néhány deportáltat éppen Érsekújvárról szállítottak Nagykérre. E magyar táborok létezését azonban a szlovák dokumentumok nem említik.

A „senki földjén” kialakított táborok s főként azok sorsa, akik 1938 novembere és decembere fordulóján néhány hetet voltak kénytelenek eltölteni bennük, előhírnöke volt annak, mire lesz képes a későbbiekben a szlovák kormány a zsidó közösséggel kapcsolatban. A táborokban élő zsidók eltérő létszáma annak tudható be, hogy a táborokban megforduló jelentéstevők más-más időben szerezték ezeket az információikat, valamint hogy a táborokban élők száma is változott. Bizonyos azonban, hogy a két táborban mintegy 700 ember volt, beleértve nőket, gyermekeket és csecsemőket, és a szlovák kormány nem iparkodott azonnal és valóban megoldani a gondot, így sokan egészen 1938. december 19-éig voltak kénytelenek ott élni. A táborokról szóló jelentések, mind a zsidók, mind a hadsereg vagy a közigazgatás részéről hasonlóan jellemzik a táborbeli viszonyokat: egyszerűen emberteleneknek. S közben a táborlakók valóban egyetlen bűne az volt, amit O. Neumann is említ, hogy zsidók voltak.

A táborokról szólva végül megemlíthető a korabeli megnevezésük kérdése is. Érdekes, mennyire különböző fogalmakkal találkozhatunk az államigazgatás jelentéseiben a „tábor” kifejezéssel kapcsolatban. Már ekkor többször előfordul a „koncent­rációs tábor” kifejezés, az „internálótábor”, gyakran sima „tábor”, a Késmárki Járási Hivatal a „kolónia” szót használja. A nyitrai táborra, mely a nagykéri tábor felszámolásával jött létre, a „zsidó internálótábor” kifejezést használták.

 

Összegzés – az 1938-as deportálások

 

Az első Csehszlovák Köztársaság ideje alatt releváns politikailag szervezett antiszemitizmusról nem lehetett szó. Bár zsidóellenes kirohanások a HSĽS vagy a Fasiszta Nemzeti Közösség s hasonló fasiszta szervezetek sajtójában (pl. a Slovenské fašistické noviny vagy az Občianske noviny) mindig is voltak, a parlamentáris demokrácia Csehszlovákiában lehetetlenné tette a bármely kisebbség ilyen támadását. Csak megismételhető, hogy az antiszemitizmus ugyan demokratikus parlamentáris államokban is létezhet, de a 20. században szervezett formája csak fasiszta, totalitárius rendszerekben és diktatúrákban volt. Ezért is meglepő, milyen gyorsasággal, egyúttal milyen bürokratikus következetességgel valósultak meg Szlovákiában a deportálások már 1938 novemberében.

A deportálás a szlovák autonóm kormány közvetlen reakciója volt az első bécsi döntésre. Néhány héttel azt követően, hogy sikerült kivívni az autonómiát és a HSĽS kormányt alakított Szlovákiában, bekövetkezett a külpolitikai vereség, mely a HSĽS politikáját megkérdőjelezte. Tisónak és munkatársainak szükségük volt ebben a helyzetben egy „áldozati bárányra”, mely felelőssé tehető a területi veszteségekért, amikkel a bécsi döntés járt. A bűnbak szerepe a zsidóké lett, akik propagandisztikusan mint „idegen, nem szlovák, sőt ellenséges elem” lettek beállítva. A HSĽS vezető politikai rétegének xenofóbiája, hogy mindenáron áldozatnak tartotta magát, gyűlöletet szült, valamint radikális, könyörtelen, embertelen „megoldást”. Az egész akció utolsó katalizátora az 1938. november 1-jei, néhány száz zsidó lényegtelen szlovákellenes tüntetése volt Pozsonyban, mely szemernyit sem változtathatott a bécsi döntés tartalmán. A szlovák kormány nem tehette a döntőbírósági eredményért felelőssé az akkori európai nagyhatalmakat, a náci Németországot vagy a fasiszta Olaszországot.65 Abban az időben Szlovákiában a zsidók voltak az egyedüli „kisebbség”, mely semmiféle védelmet nem élvezett. Egyszóval azokon „a mások”-on csattant az ostor, akikkel szemben a szlovák autonóm kormány fel mert lépni. Hasonló támadás a magyarok vagy a németek ellen az idő tájt nemcsak elképzelhetetlen volt, de az említett kisebbségek külföldi védelmezőinek köszönhetően egyszerűen lehetetlen. A csehek elleni támadások más síkon folytak – az iskolaügyben, a rendőrség soraiban, a közigazgatásban stb.

Még a HSĽS akkori elitje felől nézve is problematikus volt a deportálás eszméje – a szlovákiai zsidó lakosság több mint 8%-ának deportálása a Magyarországnak átadott területekre nemcsak antidemokratikus és antihumánus volt, de alapjában véve még megvalósítóinak logikája szerint is kérdéses. Miért is egyezett volna bele Magyarország abba, hogy befogadja a deportáltakat? Magyarország elvégre a bécsi döntés győztese volt. A deportáltakat nem is fogadta be, így aztán 1938 novemberében és decemberében a „senki földjén” létrejöttek az első táborok: Miloslavovban és Nagykéren. Amit az emberek ezekben a táborokban elszenvedtek, az a szlovák kormány ez időszakban elkövetett legnagyobb kegyetlensége volt. A deportáltak ezreinek egyéni sorsa teljességgel nem rekonstruálható. Másfelől a vagyonos zsidók egy része lényegében a rendszer túszává vált, nehogy a rokonaik kivihessék a megváltozott Szlovákiából a vagyonukat. A deportálások irracionalizmusát az is erősíti, hogy a szlovák autonóm kormányt nem érdekelte, hogy épp ezekben a napokban a megszállt déli területeken szállítóeszközökre volt szüksége, nemkülönben a közigazgatás, a rendőrség és a hadsereg bevetésére.

Nagyon érdekes a deportálások „alulról” való támogatásának dinamikája is. Meglepő, hogy az államigazgatás és a rendőrség alárendelt szervei (a HG-nek vagy a HSĽS-nek való teljes alárendeltségre itt most fölösleges emlékeztetni) mennyire ellenkezés nélkül és gyorsan megvalósították Tiso utasításait. Véleményem szerint ez arra jó példa, hogy a központosított államigazgatás mennyire lelketlenül képes a felsőbb szervek utasításait végrehajtani egy átmeneti korban, útban a plurális demokráciából a bizonyos típusú diktatúrába – amikor maguk e szakosztályok képvi­selői veszélyeztetve érzik az államigazgatásban betöltött szerepüket. A „saját munkahely” elvesztése fölötti félelmükben pontosan és ellenkezés nélkül teljesítik azokat az utasításokat, amelyekről tudják, hogy alkotmányellenesek. De az autonómia kikiáltása után lassan hozzászoktak a törvény megszegéséhez is. Itt megemlíthető az is, hogy 1938. október 6. után a helyi parancsnokok tömeges leváltására is sor került.

Az 1938. névemberi deportálások lebonyolításában négy szintet különböztetek meg:

1. Feltűnő az autonóm kormány antiszemitizmus-politikájának gyors foga­na­to­sí­tá­sa: ez 1938. november 4-én két rendeletet szült.66 Az antiszemitizmus intézményestése hozta létre az olyan speciális szervet, mint „A pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ” – mely csak pár napig létezett J. Faláth vezetésével.
2. A kormány és a sajtó zsidóellenes hadjárata olyan termőtalajt teremtett, mely pl. a Késmárki járásban (a helyi fasizált német kisebbség közreműködésével) lokális pogromhoz vezetett. Az antiszemita fanatizmus ebben az időben főként a Hlinka Gárda és az FS soraiban volt jellemző. Ennek bizonyítéka a Tiso-féle november 4-i és 5-i utasítások végrehajtása, melyek nemcsak férfiakat és nőket sújtottak, hanem idős embereket és gyerekeket (valamint csecsemőket és terhes nőket). Ugyanide sorolhatók a nyitrai és a bártfai széles körű fellépések az ún. bécsi légiósok hathatós segítségével.
3. Az államigazgatás szerveinek (a járási és anyakönyvi hivatalok) aktív részvétele és tervezett tevékenysége nélkül ilyen nagy deportálásokat nem lehetett volna megvalósítani. Az autonóm kormány elnöke, a belügyminisztérium, a gazdasági minisztérium és a Tartományi Hivatal együttműködtek a deportálások előkészítésén és megvalósításában. Sőt még egy hosszú nevű, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központot is létrehoztak az egész akció koordinálására. Az alárendelt járási hivatalok és rendőri szervek azonnal végrehajtották az utasításokat, amiket kaptak.
4. Az 1938. novemberi deportálások politikai felelőssége Tisót terheli, aki nemcsak az autonóm kormány elnöke volt, hanem belügyminiszter is. Lényegében egymaga döntött, mert az idő tájt nem volt egyetlen olyan szerv sem, aki a döntéshozatalba beleszólhatott volna. Az 1938. november 4-i két rendeletet a deportálásokról J. Tiso írta alá. A deportálások elrendelése szöges ellentétben állt az akkor még érvényes cseh­szlovák alkotmánnyal. Tiso, a szlovák kormány és a később megválasztott országgyűlés is tudatosították az autonómia időszakának több jogtalanságát, ezért fogadták el 1940. június 5-én azt az alkotmánytörvényt, mely az ilyen tetteket visszamenőlegesen is legalizálta.67 E tekintetben a lényegre tapintott rá Katarína Zavacká jogtörténész, aki a kormány által a „kitoloncolásra” hivatkozó jogi normákat vizsgálva rámutat azok kétségességére s az alábbi következtetésre jut: „Tekintettel arra, hogy az érvényben levő jogszabályozás Szlovákiában nem ismerte a honossági jog rendőrségi célú elvét, (…) nem ismerte ennek büntetését sem, az illetékes községbe való tuszkolást. A biztonsági őrizet [a vagyonos zsidók túszul ejtése – E.N.] is törvényellenes volt. (…) Nem volt jogalapja a vagyonelkobzásnak és a betétkönyvek elkobzásának, valamint az állampolgár vagyoni helyzete felmérésének sem, ezt nem is lehetett mivel indokolni.” (Zavacká 2000, 137–139. p.) Az 1938. novemberi deportálásokkal Tiso a maga antiszemita irányvonalát követte, mely az autochton katolikus antijudaizmusban gyökerezett, de befolyásolta a háborút megelőző antiszemitizmus gazdasági, politikai és nemzeti vetülete is. A deportálások beszüntetése után – szervezésileg csak a szlovák–magyar határ menti „senki földjén” álló internálótáborok 1938. decemberi feloszlatásával értek véget – 1939 februárjában képes volt kijelenteni: „…a zsidókérdés Szlovákiában igazságosan, szociálisan és emberileg lesz megoldva.”68

A novemberi deportálások a zsidó közösség számára de facto félelmet, aggodalmakat és bizonytalanságot jelentettek. Az első Csehszlovák Köztársaságban a zsidók szabad állampolgároknak érezhették magukat. Normális civilizált életüknek már Szlovákia autonómiája is a végét jelentette. Nehéz választás elé kerültek: áldozattá válni, vagy emigrálni?

 

 

Függelék

 

1. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i rendelete a vagyontalan zsidók deportálásáról Szlovákia területéről a Magyarországnak átadott területekre. Ezzel együtt a gazdag, 500.000 korona feletti vagyonú zsidók ideiglenes internálásának elrendelése, nehogy elhagyhassák Szlovákia területét.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Dr. Kozinka.

Telefonogram

A Magyarországnak átengedett járásokba nem eljuttatni

Dr. Tiso miniszterelnök úr parancsára a szlovákiai zsidókérdés gyorsabb rendezése érdekében elrendeltetik az itt letelepült vagyontalan zsidók többségének áthelyezése az átadott területekre, mielőtt még azokat a magyarok elfoglalnák. Ezért szükséges legkésőbb 1938. XI. 5-ig a következő intézkedéseket megtenni:

I./ 1./ 1938. XI. 4-én déli 12 óráig minden rendőrhivatalt és csendőrőrsöt, valamint a Hlinka Gárda egységeinek vezetőit értesíteni kell arról, hogy a körzetükben tartózkodó zsidókat vegyék őrizetbe és családtagjaikkal együtt tömegesen, teherautókon tuszkolják őket át az új határon, legkésőbb 1938. XI. 4. 24 óráig.

2./ A zsidóknál csak kellő mennyiségű pénz lehet, fejenként 50 Kč.69

3./ Ahol a helyi viszonyok megengedik, ezeket a zsidókat néhány km távolságra be kell vezetni az átengedett területre.

4./ Az így eltávolított zsidók lakását és üzleteit állami szervek segítségével le kell zárni és pecsételni. Úgyszintén ezek a szervek kötelesek még az áttuszkolás előtt megállapítani az anyagi helyzetüket, különös hangsúlyt fektetve a takarék- és betétkönyvekre.

5./ A helyi hivatalos szervek beterjesztik a pozsonyi rendőrkapitányság mellett működő, a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba, személyesen Dr. Falatnak az áttuszkolt zsidók pontos névsorát, személyi adataikkal, valamint az összes lezárt üzlethelyiség és lefoglalt anyag listájával.

6./ A listák leadásának terminusa: 1938. nov. 6.

7./ A lefoglalt anyag az illetékes szolgálati helyeken marad a további rendelkezésig.

II./ Minden vagyonos zsidót, aki Szlovákiában lakik és vagyona meghaladja az 500.000 Kč-t, legkésőbb 1938. nov. 4-e 24 órakor ideiglenes őrizetbe kell venni, a vagyon elhurcolását megakadályozandó. Az anyagi helyzet megállapítása után a szolgálattevő hivatalok a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központba jelentést kötelesek tenni minden egyes esetről. Az így ideiglenesen őrizetbe vett személyek szabadon bocsátásától el kell tekinteni. A további eljárást a szlovákiai zsidókérdés megoldását szolgáló központ szabja meg.

III./ Az I. és II. pont alatti rendeletek nem vonatkoznak az idegen állampolgárságú zsidókra /kivételt képeznek a lengyel, német, magyar és román állampolgárok/.

A fenti utasításokon a helyi viszonyoknak megfelelően a járásparancsnok módosíthat a saját felelősségére.

 

 

2. dokumentum

 

Jozef Tiso 1938. november 4-i második telefonogramja. A deportálásoknak csak az idegen és a hajléktalan zsidókra kellett vonatkozniuk. Egyúttal elrendelte, hogy a zsidókat deportálják lakhelyükre.

(Štátny archív Banská Bystrica, pobočka Zvolen, fond Okresný úrad Zvolen, kartón 58, 210/1939 prez.)

 

Rendőrkapitányság, Pozsony. Srdienko.

Telefonogram

A zsidók áthelyezésével és őrizetbe vételével kapcsolatban a járási hivataloknak kiadott rendelet Szlovákország miniszterelnökének rendeletének értelmében ekképp változik:

1./ Az idegen zsidókat (lengyel, magyar stb.) és a hajléktalan zsidókat azonnal autóbuszokkal vagy más eszközökkel az átengedett területekre kell szállítani legkevesebb 20 km mélységben, még mielőtt a magyarok azt elfoglalnák.

2./ Azokat a zsidókat, akiknek nincs állandó lakhelyük ott, ahol tartózkodnak, sürgősen a lakhelyükre kell meneszteni. A pénzt és a lakások lepecsételését illetően az eredeti telefonogram marad érvényben.

Az elosztó szerint küldjék tovább a járási hivataloknak.70

1938. XI. 4., 21.20-kor Dolejš.
1939. dokumentum

 

Oskar Neumann cikke a Židovské noviny 1938. december 2-i számában azoknak a zsidóknak a helyzetéről, akik a J. Tiso által 1938 novemberében elrendelt deportálások miatt a „senki földjén” találták magukat. Az egyetlen ismert újságcikk, mely a deportált zsidókról és a szlovák–magyar határ menti „senki földjének” helyzetéről Szlovákiában jelent meg.

(Židovské noviny, 1938. 12. 2., 1. p.)

 

Dr. O. N.: Az emberiesség nevében!

Napjaink szóhasználatában van egy hátborzongató kifejezés, egy kifejezés, melynek látszólagos jelentéktelensége mögött meghökkentő emberi tragédiák és elmondhatatlan szenvedések húzódnak meg: a »senki földje« kifejezés.

A „senki földje” fogalomról általában egy jelentéktelen szántóterület jut eszünkbe, egy erdő vagy mező, országút melletti töltés vagy csak egyszerűen egy darabka szabad természet, igaz, emberi akaratból körülkerítve láthatatlan határral vagy látható géppuskafészkekkel. Ez az általában jelentéktelen földdarab abban a pillanatban kap kegyetlen jelentést, amikor az események tragédiája erőszakosan ide sodorja az embereket, akik azzal a hirtelen valósággal, hogy ezen a területen állnak, meg vannak bélyegezve mint otthontalanok, s ezáltal jogfosztottakká és védtelenekké válnak. Otthontalannak lenni a senki földjén, körülzárva felhők és szuronyok által, talán szögesdrót által is, alighanem a legszörnyűbb sors, a legkegyetlenebb büntetés, ami ma embert érthet, ma, a legnagyobb technikai vívmányok idején. Vagy van-e kegyetlenebb dolog ennél: az embereket, akik évtizedeken át naponta elmentek a megszokott munkahelyükre, az üzletembereket, iparosokat, orvosokat, ügyvédeket, olyan embereket, akik soha senkinek nem ártottak, férfiakat, nőket, aggokat és kiskorú gyermekeket hirtelen kiragadnak hajlékukból, elégtelen öltözékben, élelmiszer nélkül, s hosszú éjjeli menetelés után erre a szuronyokkal szegélyezett »béke szigetére« vitték őket. Fedél nélkül, kitéve az időjárás viszontagságainak, a legjobb esetben is a közeli hozzátartozóik könyöradományára szorulva, állnak most órákig ezen a sivár földdarabon, amely sem reményt nem nyújthat számukra, sem megélhetést, semmit. Ettől az órától ezeknek a nyomorultaknak megpróbáltatás lesz a soruk, lelki és fizikai szenvedések sora, melyeknek ecsetelésére Dante tollára volna szükség.

Ti, emberek, akik mindennapjaitokat megszokott környezetetekben töltitek, nyugodtan dolgoztok az üzletekben, hivatalokban vagy irodákban, saját asztalotoknál ebédeltek családotok körében, s nyugodtan alusztok fekhelyeteken, mely védve van az időjárás viszontagságaitól, jól kifűtött szobában – láttatok már valaha is leigázó kilátástalanságot és szenvedést (…), kiszakítva éjnek idején polgári életéből, öt vagy hét kicsi, talán beteg gyermekkel, akik ebben az évszakban kénytelenek a szabad ég alatt lakni, akár silány sátrakban, akár szalmával bélelt föld alatti lyukakban, esetleg egy öreg bútorszállító kocsin? Láttatok már gondterhelt, tanácstalan beteg öregeket egy táborban, a senki földjén – s nem hatódtatok meg a lelketek mélyén? Ahol csak azért kényszerül élni az ember, csak az az egyetlen vétke, hogy zsidó?

 

Hol marad az emberség hangja, az emberi lelkiismeret kiáltása, ha ártatlan csecsemők és vének, tanácstalan tömegek ki vannak téve e szörnyűségnek: otthontalannak lenni?

De az ember a monoteizmus magasabb rendű erkölcsi tanítása okán olyan lény, aki isteni képmásra teremtetett! Vajon lehetséges-e az istenit ennyire mélyen megalázni és megbecsteleníteni – hogy az embert az állatnál is értéktelenebbnek tartsák? Nincs ugyanis tudomásunk arról, hogy emberek védelmére alakult egyesületek is léteznének és hogy napjaink világában nagyobb az együttérzés minden teremtmények legszeren­csétlenebbikével, a zsidókkal, akiket a határok közt úgy üldöznek, mint az állatokat.

Az emberiesség nevében fel kell emelnünk a hangunkat ezekért a szerencsétlen testvéreinkért, s azoknak a lelkiismeretére hivatkozni, akik még nem veszítették el a szenvedő és nélkülöző ember iránti maradék érzéseiket. Számítunk mindenkire, aki kereszténynek és irgalmasnak vallja magát, aki a szenvedő emberre – tartozzon bár más valláshoz vagy nemzethez, legyen akár zsidó – úgy tekintenek, mint emberi lényre, akinek azonos joga van az életre, a boldogságra, az otthonra.

Az emberiesség nevében kiáltunk hozzátok, emberek, szabadítsátok ki ezeket a szerencsétleneket a senki földjéről, kegyelmezzetek az ártatlan gyerekeken, a beteg időseken és mindenkin, akiknek egyetlen bűnük a reménytelenség földjén való tartózkodásra, a senki földjén – hogy zsidók.

 

 

Irodalom

 

Bárkány, Eugen–Dojč, Ľudovít 1991. Židovské náboženské obce na Slovensku. Bratislava.

Büchler, Robert 1992. Židovská komunita na Slovensku pred druhou svetovou vojnou. In Tragédia slovenských Židov. B. Bystrica.

Bystrický, Valerián 2008. Od autonómie k vzniku Slovenského štátu. Bratislava.

Deák, Ladislav 1990. Slovensko v politike Maďarska v rokoch 1938-1939. Bratislava.

Deák, Ladislav 1998. Viedenská arbitráž – „Mníchov pre Slovensko“. Bratislava.

Documents on British Foreign Policy 1919 – 1939. London, 1951. Third Series, Volume IV, No. 392, 375–376. p.

Fiamová, Martina 2008a. Prenasledovanie židovskej komunity v Zlatých Moravciach v období po vyhlásení autonómie Slovenska. Pamäť národa, 4/4.

Fiamová, Martina 2008b. Deportácie Židov v novembri 1938 v Zlatých Moravciach. In Čriepky z dejín Slovenska. Nitra.

Fiamová, Martina 2012. Židovská komunita v Trenčíne v čase holokaustu. In Nižňanský, Eduard (ed.): Piešťany a Trenčín v čase Holokaustu. Piešťany, 172–205. p.

Gebhart, Jan–Kuklík, Jan 2004. Druhá republika 1938 – 1939. Praha.

Hájek, Miloš 1959. Od Mnichova k 15. březnu. Praha.

Heumos, Peter 1985. Flüchtlingslager, Hilfsorganisationen, Juden im Niemaldsland. Zur Flüchtlings- und Emigrationsproblematik in der Tschechoslowakei im Herbst 1938. Bohemia, 25.

Hoensch, Jörg Konrad 1965. Slowakei und Hitlers Ostpolitik (Hlinkas Slowakische Volkspartei zwischen Autonomie und Separation). Köln – Graz.

Hoensch, Jörg Konrad 1967. Der ungarische Revisionismus und die Zerschlagung der Tschechoslowakei. Tübingen.

Kamenec, Ivan 1968. Židovská otázka o spôsoby jej riešenia v čase autonómie Slovenska. Nové obzory, 10.

Kamenec, Ivan 1991. Po stopách tragédie. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1957. Ľudácka autonómia – ilúzie a skutočnosť. Bratislava.

Lipscher, Ladislav 1992. Židia v slovenskom štáte 1939-1945. Bratislava.

Lipták, Ľubomír 1966. Autonómia Slovenskej krajiny od Mníchova k 14.marcu. Odboj a revoluce, 4/5.

Moser, Jonny 2000. Die Tschechoslowakei als Fluchtziel österreichischer Juden. In E. Nižňanský (ed.): Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Naučný slovník aktualit 1939. Praha, 1939.

Neumann, Oskar 1956. Im Schatten des Todes. Tel Aviv.

Nižňanský, Eduard 1996. Deportácie Židov za autonómie Slovenska 4/5.11.1938. In Studia Historica Nitriensia 5. Nitra.

Nižňanský, Eduard 1998. Voľby do Snemu Slovenskej republiky v roku 1938. In Studia Historica Nitriensia 7. Nitra, 163–203. p.

Nižňanský, Eduard 1999a. Česká komunita na Slovensku a voľby do snemu Slovenskej krajiny v roku 1938. In Moderní dějiny 7. Praha, 231–267. p.

Nižňanský, Eduard 1999b. Židovská komunita na Slovensku medzi československou parlamentnou demokraciou a slovenským štátom v stredoeurópskom kontexte. Prešov, 64–79. p.

Nižňanský, Eduard (ed.) 2000. Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Nižňanský, Eduard 2001. Zásahy do samosprávnych orgánov (najmä mestských a obecných zastupiteľstiev a rád) v období autonómie Slovenska 1938/39. In Studia Historica Nitriensia 9. Nitra, 121–151. p.

Nižňanský, Eduard 2002. Dvojnásobné zmocnenie sa vlády na Slovensku v rokoch 1938/39 v porovnaní s „Machtergreifung“ v rokoch 1933/34 v Nemecku. In Nacionálno-socialistický systém vlády. Bratislava, 185–211. p.

Rataj, Jan 1993. Krize českého politického myšlení za druhé republiky. In Z druhé republiky I. Praha.

Rataj, Jan 1997. O autoritativní národní stát. Praha

Rothkirchen, Livia 1998. The Situation of Jews in Slovakia between 1939 and 1945. In Jahrbuch für Antisemitismusforschung 7.

Rychlík, Jan 1997. Češi a Slováci ve 20. století. Česko-slovenské vztahy 1914-1945. Bratislava.

Slneková, Veronika 1996. „Židovská otázka“ na úrovni mesta – Trnava v období autonómie Slovenska. In Studia historica Nitriensia V.

Slovensko v 20. storočí 3. V medzivojnovom Československu 1918-1939. Bratislava, 2012.

Suláček, Jozef 2005. Biele plášte. Bratislava.

Vávra, Ferdinand–Eibel, Jan 1963. Viedenská arbitráž – dôsledok Mníchova. Bratislava.

Vietor, Martin 1968. Dejiny okupácie južného Slovenska. Bratislava.

Zavacká, Katarína 2000. Právne prostriedky zásahov proti židovskej komunite v priebehu autonómie Slovenska. In Židovská komunita na Slovensku. Obdobie autonómie. Porovnanie s vtedajšími udalosťami v Rakúsku. Bratislava.

Žudel, Juraj 1991. Zmeny československo-maďarských hraníc v dôsledku viedenskej arbitráže. Slovenská archivistika 26, 2. 34–43. p.

 

(Csanda Gábor fordítása)

 

Gömör megye másik, országos viszonylatban legismertebb és leghíresebb fürdőhelye a békebeli időkben a csízi fürdőtelep után az előnyös fekvésű Gortva patak völgyében megtalálható Várgedefürdő volt. Viszonylag kis területen, a történelmi nevezetességű Gedő vár romjainak alján s a Bükk hegység nyúlványán elterülő hatalmas erdőség közelében, védett helyen feküdt, 280 méteres tengerszint feletti magasságban. Akárcsak Ajnácskő, Várgede is várrom köré épülve terült el a zúgó Gortva mentén, s – Hunfalvy szavaival élve – „ahogy hajdan váraik, úgy ma fürdőik vetélkednek egymással”. (Hunfalvy 1867, 68. p.)

 

A várgedei Valéria története

A forrást már Bél Mátyás idejében is ismerték,1 bár ekkor elemzésre még nem került. A földes-vasas savanyúvíz – melynek hőfoka 13,7 Celsius-fokot mutatott, (Boleman 1884, 182. p.) csupán a 18. és 19. század fordulóján került vegyelemzés alá előbb Pillmann István, majd Marikovszky György Gömör megyei főorvosok által, ahogyan arról a korábbiakban már szó esett. Utóbbinak műve részletesen foglalkozik a várgedei forrás geográfiai elhelyezkedésével és a helyi viszonyokkal egyaránt. E szakirodalom alapján tudjuk, hogy a Gortva patak közelében található forrás az esőzések következtében gyakran áradások „áldozatává” esett, a helyi lakosság pedig fából készült csatornákon próbálta elvezetni az ásványos forrás vizét. „A forrásvíz áttetsző, színtelen, apró buborékokat képez. Ha savanyú borral keverődik, erősen pezseg. A víz gyakran és erősen bugyog. Fürdéskor a ruhát pirosra színezi” – olvasható Marikovszky elemzésében, melyben hozzáfűzi, hogy 1813. augusztus 20-án a levegő 16 R-foka mellett a víz hőmérséklete 10 R-t mutatott. (Marikovszky 1813, 26–30. p.) Ugyanakkor abban is bizonyosak lehetünk, hogy ez idő tájt még nem állt fürdőépület a forrás körül, a gömöri orvostudor ugyanis sajnálatát fejezi ki, hogy e helyen nem épült ki fürdőtelep. A Marikovszky-féle vegyelemzések értelmében – melyeket több országos balneológiai szakirodalomban is átvettek – egy literben 0,535 gramm szilárd rész volt kimutatható, melyből a szénsavas vasoxid 0,1736 grammot tett ki, a szénsav pedig 586 köbcentimétert. (Boleman 1887, 303. p.)

Lengyel az almanachjában a legerősebb vasas savanyúvizeink egyikének tekintette a várgedei forrásvizet, melynek gyógyhatását a sídi ásványvízéhez hasonlította: vizelethajtó, gyengén oldódó, erősítő, leginkább gyengeségi bajokban alkalmazhatónak találta mind ital, mind fürdő formájában. (Lengyel, 1853, 221. p.)

Várgede kellemes, savanyú forrásvize (népnyelven „csevice”) főleg ivókúrára volt használatos. Külsőleg fürdőként gyöngeségben, szív- és érrendszeri betegségben, vérhiányban szenvedőknek, női ivarszervek betegségében gyógyulóknak, gyomor-, alhasi és aranyeres bántalmakra ajánlották, mivel a dús vasas, szénsavas víz vérképző, oszlató és erősítő hatással bírt.2 A forrásvíz jelentős vastartalmú összetételét 1876-ban tett személyes látogatása során Dr. Bernáth József akadémikus is elismerte.3 Köszvény és reuma ellen vasár- és ünnepnapokon a vidék földművelő népe kereste fel gyakorta a fürdőt. (Borovszky 1904, 344. p.) Az ásványvíz népszerűségét azonban nem csupán a fürdőbe látogató vendégek számában mérhetjük. Sikerként könyvelhető el, hogy az 1885. évi általános mezőgazdasági kiállításon az egészségügyi pavilonban bemutatott magyar ásványos vizek és fürdők között a várgedei forrásvizet is megízlelhette a nagyérdemű közönség a Mattoni&Wille ivócsarnokában.4

A Borovszky-sorozat 1902. évi vármegyei monográfiájának értelmében a forrás vizét „még pontosan mind ez idáig nem vegyelemezték, gyógyvizéből pedig a szabad szénsav hamar elillan, emiatt nem szállítható, kereskedelmi forgalomba hozása a víz gyors felbomlása miatt lehetetlen”. (Borovszky 1904, 344. p.) Később, mint tudjuk, mindennek az ellenkezője bizonyosodott be. Mint ahogy részben Dr. Löcherer Tamás azon kijelentésének is, mely szerint „a fürdő jövőjéért tett minden kezdeményezés meghiúsul, holott a víz hatásában, eredményében versenyezhet bármely szénsavas vasas külföldi fürdővel.” (Borovszky 1904, 344. p.)

A forrásvíz palackozásának ötlete először 1905-ben merült fel Klein Sámuel fürdőtulajdonos fejében. Az akkorra már – Gömörhöz mérten – nagy látogatottságnak örvendő fürdőtelep iránti kereslet és a vasas gyógyvíz páciensek által tapasztalt jó hatása arra az elhatározásra bírta, hogy megfelelően palackozva forgalomba hozza a kitűnő vizet.5 Mindez egy évvel később realizálódott, a fürdő történetében pedig mérföldkőnek számított az 1906. év. Ekkor ugyanis a várgedei Valéria ásványforrás vizét Spiegel Béla törvényszéki vegyész a fürdőtelepen az 1905–1906 között az ásványvízminta személyesen végzett elemzésének eredményei folytán forgalomba hozatalra engedélyezte. Kutatásai alapján a várgedei Valéria szénsavas-vasas ásványvizet összetételében a külföldi nevesebb ásványvizek között a spaái, a pyrmonti és a svalbachi, a belföldiek közül pedig a borszéki Petőfi, a bártfai Erzsébet és az erdővidéki Baross forrás vizével egyenértékűnek találta. A vegyelemzés és Spiegel Béla tiszti főorvos ajánlata alapján a Magyar Királyi Belügyminisztérium 92677/1906.IV.B. szám alatt engedélyezte a vízszállítást és a várgedei Valéria gyógyásványvíznek forgalomba hozatalát.6 Még 1907 nyarán megkezdték a fürdő forrásvizének zárt üvegekben való szállítását a fürdőtelepről Rimaszombatba.7 A várgedei Valéria 1910-re már minden nagyobb csemege- és fűszerkereskedésben kapható volt, kiemelten az új tulajdonos, Kohn Albert rimaszombati fakereskedőnél, de a kútkezelőség akár nagyobb megrendeléseket is eszközölt.8 Reklámhirdetése a helyi sajtóban korhű szállóigével jelent meg: „Magyar ember csak magyar ásványvizet igyék!”9

 

Parasztfürdőből részvénytársaság

Üzemeltetésének kezdetei az 1850-es évekre nyúlnak vissza, alapításának pontos évéről mind ez ideig nem kerültek elő források. „Várgede, melly hajdan Gedőalljának neveztetett, cseviczével is bővelkedik, melly mellé a közbirtokos urak csinos fürdőhelyiséget emeltettek” (Hunfalvy 1867, 14. p.) – írta Ebeczky Emil a vármegyei monográfiában. A fürdőtelep tehát közvetlen a várhegy alatt fakadó forrás mellett lett kiépítve, a fürdő jellegzetes jelképe, az ivókút pedig közvetlen a zárt folyosóval ellátott fürdőépület mellett volt található. A befogott forráskútból szivattyúval vezették be a fürdővizet a kádakba, melegítéssel azonban a forrásvíz jelentősen vesztett a szén-dioxidból, gyógyerejéből egyaránt. (Mulík 1966, 24. p.)

Wachtel Dávid alapműnek számító balneológiai művében a két Gortva menti fürdőt, Ajnácskőt és Várgedét is negatív példaként tünteti fel a fürdőhely infrastruktúrájának és működésének terén, egyértelműen a visszafejlődés tapasztalhatóságára rámutatva – ami nem igazán jó belépő egyik gömöri fürdő renoméjának szemszögéből sem. (Wachtel 1859, 15. p.) A Bach-korszak fürdőírója, Marikovszky vizsgálataira támaszkodva prezentálta a forrásvizet, melyet 10 R-fokosnak és 1,002 fajsúlyúnak határozott meg, majd a fürdőtelep korabeli szolgáltatásait ismertetve 8 lakószobáról (16 krajcárért) és 10 káddal (10 krajcárért) felszerelt 9 darab fürdőszobáról tett említést. Míg a fürdő tánctermét és biliárdszobáját pozitívumként könyvelte el, leplezetlenül beszámolt a nedves fürdőépületek állapotáról és azok elhagyatottságáról. Az állandó vendégek számát 1857-ben, gyűjtése idején, 113 főben állapította meg, folyó év augusztus 29-ig összesen mintegy 2000 fürdőt igénybe véve. Érdekességként megjegyzendő Wachtel azon állítása, miszerint a fürdő a vizsgált tárgyévben egyszerre több tulajdonost is magáénak tudhatott, akikben megfordult a fürdő berendezésének a közeli Pocseviczére való átszállításának gondolata is.10

1867-ben a telep változatlanul 9 fürdővel és 8 lakszobával volt fölszerelve, a Hunfalvy-féle vármegyei monográfia „vidéki hírnévnek örvendő” fürdőintézetként jellemezte. (Hunfalvy 1867, 185. p.) Tán ebből kifolyólag tettek látogatást a magyar orvosok és természetvizsgálók XII. nagygyűlésének résztvevői is ajnácskői vendégeskedésükből hazafelé tartva a fejlődő Gortva menti telepen. „Megtekintettük a berendezést, megízleltük a gyógyvizet, s gyönyörködtünk azon nemes magyar tánczban, mit a míveltebb közönség közt tegnap, a nép közt pedig itt e fürdőhelyen a maga eredetisége, hogy ne mondjam költőiségében volt alkalmunk szemlélni” – olvashatjuk Dr. Hajnal Albert sorait.11

Bernáth a várgedei forrás vizét mind külső, mind belső használatra egyaránt megfelelőnek találta, sőt kijelentette, a hely minden feltétele adott, hogy gyógyfürdővé nője ki magát. Bár negatívumként könyvelte el az állandó fürdőorvos hiányát és a gyógyászatilag kevésbé felszerelt telepet, a vasút közelségének pozitívuma és ügyes vezetés mellett nagy jövőt jósolt a fürdőnek. (Bernáth 1878, 61. p) Már az öt évvel korábban napvilágot látott Fürdői lapok c. fürdészeti heti közlöny is így nyilatkozott a fürdőről: „eddigelé meglehetősen elhagyatott állapotban volt, de tulajdonosai mint hallatszik, elhatározták magukat bérbe adni e fürdőt 20-25 évre.”12 A fejlesztés és korszerűsítés reménye miatt propagálás alá kerülő bérleti hirdetmény a Rozsnyói Híradó 1873. évi július 27-én kelt számában is megjelent.13 A fürdő tulajdonosa ugyanis a helyi közbirtokosság volt, (Chyzer 1885, 123. p.) s évtizedekig bérlő felügyelete alatt működött.14 Ekkor lépett színre fürdőbérlőként Német Jenő, ténykedéséről a későbbiekben még bővebben is szó lesz, kezei alatt a fürdő némileg elindult felfelé a fejlődés fokán.

A pozitív lépésekkel ellentétben Boleman mind 1884-ben, mind 1887-ben szerényen nyilatkozott a kis fürdőházról, „melyben a forrásvizet primitív módon használják fürdésre”. (Boleman 1884, 182. p.) S bár Várgede előnyös fekvéséről és kiváló megközelíthetőségéről számolt be, ugyanakkor a fürdő ásványvizének megvizsgálását és az egész fürdő korhű és célszerű berendezését javasolta. (Boleman 1884, 182. p.) Chyzer 1885. évi feljegyzései szintén kezdetleges fürdőről árulkodnak, mely szerint a telep 14 lakó- és 9 fürdőszobából állt. (Chyzer 1885, 123. p.) A fürdőház mellett ekkor egy néhány vendégszobával felszerelt fogadó is állt, a lakószobák csekély számának problémájára Klein fürdőbérlő még 1888-ban is felhívta a leendő fürdővendégek figyelmét.15 Mindez arra enged következtetni, hogy az említett 10-15 évben semmilyen jelentős átépítésre nem került sor a telepen – az egyedüli kivételt a vasútállomás képezte.

Tegyünk egy kis vasúttörténeti kitérőt! Várgedén legelőször 1873-ban merült fel a vasútállomás felépítésének a gondolata,16 a fürdőhöz legközelebbi vasúti megállóhelyek ugyanis 2 óra (Fülek), ill. 2,5 óra (Bánréve) kocsiútra voltak. Az elképzeléseket hamarosan tettek is követték, még folyó év augusztusában átadták a Fülek–Bánréve vasútvonalat, melynek egy állomása épp a fürdő udvarának tőszomszédságában lett megépítve.17 Az 1885-ös adatok már egyértelműen jelzik a fürdő saját vasúti megállóhelyét, míg távírda-hivatala továbbra is Feleden, postahivatala pedig Várgede községben volt található. (Chyzer 1885, 123. p.) Három évvel később a fürdőbe tartó vendégeknek már 33%-os kedvezmény is járt az utazásból a kassa–oderbergi vasútvonalon.18 1889-ben egy Rimaszombatból Várgedébe tartó oda-vissza út másodosztályon 44, harmadosztályon 30 krajcárba került személyenként. A gőzös reggel 7 órakor indult a gömöri székvárosból a fürdőbe, s másfél óra alatt érkezett az üdülőhelyre, ahonnét déli 11 óra 30 perckor, a délesti 4, vagy az esti 8 órai vonattal roboghatott haza a fürdővendég.19 Mivel a fürdő a fülek–miskolci fővonalon terült el, a századfordulón Budapest székesfővárossal naponta négyszer, Rimaszombat megyeszékhellyel pedig naponta ötször volt összeköttetésben. „A fürdő közvetlen közelében kiépült vasúti állomás szintúgy be van rendezve személy- és poggyászforgalomra” – hirdeti a fürdő 1902-ben megjelent kalauza.20 Ugyancsak a fürdő korszerűségéről tanúskodik, hogy a századelőre már távírdaállomással is rendelkezett a telephez közeli faluban. (Borovszky 1904, 310. p.) A várgedei postahivatallal egyesítve berendezendő állami távírdahivatal létesítését Klein Sámuel és társai által előterjesztett kérelmére alapozva 1903. május 11-én hagyta jóvá a kassai Magyar Királyi Posta- és Távírdaigazgatóság.21

Szomorúan konstatálhatjuk, hogy Várgede radikális fellendítésének irányában a századfordulón nem történtek gyökeres változások. A vasút közelsége, a megyeszékhelyről induló gyors és rendszeres vonat-összeköttetés, kiváló gyógyforrása és a környék romantikus fekvése sem járultak hozzá ahhoz, hogy az 1891. fürdőévadban a telepet ne az alábbi sorokkal jellemezzék az olvasó közönség előtt: „Várgede a szűkebb környék fürdője lehetne, ha egy kicsit bővebb áldozatkészséggel gondoznák tulajdonosai. Pompás vize van, s a természet sem volt valami fukar a környezetben. Tettek is érte valamit, de még nem annyit, amennyi a kirándulók igényeit kielégíthetné. Pedig különösen ünnepnapokon polgáraink tömegesen szoktak e közeli fürdőbe kirándulni, kik megérdemelnék, hogy megfelelő ellátásban részesüljenek. Értesülésünk szerint a jövő évben sok hiányon fognak segíteni s a fürdő szebb jövőnek néz elébe.”22 Az öröm korainak bizonyult, a fürdő érdekében kifejtett buzgalom ugyanis a következő évben sem hozta el a várva várt áttörést. Bár a megnyitás napján – dacára az esőnek – számos rimaszombati polgárcsalád rándult ki a fürdőbe a cigányzene és a táncmulatság csábító hírére, a fürdőtelep maradt a régi. „Ez a kies vidékű és vizében csodálatosan üdítő, életfrissítő fürdőhely szinte arra látszik teremtve lenni, hogy a rimaszombati közönségnek a legolcsóbb és legkellemesebb kiránduló helyéül szolgáljon” – olvashatjuk a fürdő méltatását a helyi lapban, melynek egyetlen szépséghibája csupán az volt, hogy a délutáni vonat egy teljes órát állt a feledi vasúti pályaudvaron, a fürdőbe utazó közönség unalmára.23 A szezonnyitó muri általi fürdői hírnév „fényesítése” elhomályosítani látszott Várgede valódi problémáit. Még a sajtó is érthetetlenségét fejezte ki a jól karbantartott, kiváló vizű fürdő mellőzése ügyében, melyet egyértelműen a székvárosi értelmiség számlájára rótt fel: „Valóban érthetetlen, hogy a rimaszombati közönség ezt a fürdőhelyet, mint legtermészetesebb és legkellemesebb kiránduló helyet fel nem karolja. Pedig mennyi alkalom nyílnék itt egy-egy jó társaságnak valóságos kis rögtönzött tánczmulatságokat rendezni.”24 A sokadik visszhang, úgy látszik, végre értő fülekre talált, ugyanis 1892 októberében az a hír kelt szárnyra a regionális sajtóban, hogy a közbirtokosság a fürdő eladását célozta meg annak jobb karbantartására hivatkozva: „Ha ez által alkalmas vállalkozó kezébe kerülhet a fürdő, az ennek fellendülését fogja jelenteni”25 – állt a megyei lapban, a hírt pedig a következő szezon is megerősítette. A nevezett újságban 1893 nyarán jelent meg végleg a fürdő önkéntes eladásának s egyben árverésének hirdetése, melyre folyó év november 7-én került sor a helybeli királyi törvényszék telekkönyvi hatóságánál.26 Így került a fürdő Klein Sámuel kezébe, aki – bár kevés anyagi tőkével, de annál nagyobb buzgalommal – rögvest a fürdő korszerűsítéséhez látott.27

A tulajdonosváltás hatékonyságát a fürdőre nézve mi sem bizonyíthatná jobban a ténynél, mely szerint az 1899. évi országos fürdőügyi kongresszuson Gömörből a Csízt képviselő Molnár József és Glósz Artúr mellett Klein Sámuel jelent meg Várgedét képviselve a magyar székesfővárosban.28 A fokozatosan fejlődésnek indult üdülőtelep a millennium évében már 10 kabinnal felszerelt fürdőházból, 1 vendéglőből és 14 szobával ellátott lakóházból állott. (Boleman 1896, 109. p.) A fejlődés ezzel nem állt meg: Löcherer 1902-ben 11 kád-, gőz- és ásványos vízfürdőről számolt be, 15 vendégszobát biztosítva a betegeknek. (Borovszky 1904, 310. p.) A fürdővendégek elszállásolására ugyanezen évben a fürdőépület kényelmes lakószobáin kívül már egy külön lakóépület is rendelkezésre állt. Voltak egész családok részére berendezett lakószobák is, de szükség esetén a község lakosainál is lehetett szállást bérelni. Az 1902. évi várgedei fürdőkalauz szerint a vendéglő továbbra is külön épületben üzemelt, a konyha pedig a fürdőigazgatóság felügyelete alatt állt. A fürdővendégek részére természetesen „jó és olcsó étkezés” állt rendelkezésre.29

A fürdőre az első világháború előtti években gyökeres változások vártak. Egyrészt tulajdonosváltásra került sor, míg a Gömör-Kishont Vármegyei Naptár 1906-ban Strauszmann Sámuelt emelte ki fürdőtulajdonosként,30 alig egy évvel később a Várgedei Szénsavas Gyógyfürdő már Kohn Albert tulajdonába tartozott, bérlőjeként pedig – az akkorra már éveken át Várgedén tevékenykedő – Klein Sámuel nevét jegyez­ték, nem mellesleg mindketten nagy buzgalommal munkálkodtak a várgedei forrásvíz forgalomba hozatalán.31 Kohn új vegyelemzéseket végeztetett a forrás körül, melynek eredményét – a sajtó szerint – még a folyó évben képekkel illusztrált brosúrában bocsátotta a nagyközönség figyelmébe.32 Ez alapján tehát bizonyosságunk lehet afelől, ha hihetünk az írott sajtóanyagnak, hogy az 1902-ben kiadott fürdőkalauzon kívül létezhetett egy 1907-ben piacra dobott várgedei fürdőismertető is, amely azonban sajnálatos módon mind ez ideig nem került elő, ezzel megkérdőjelezve a Kohn-féle kalauz kinyomtatásának megtörténtét.

Másrészt, a 20. század beköszöntével Várgede további sorsa is megpecsételődni látszott. 1900. június 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgójában gyűltek össze a város orvosai, a társadalmi élet néhány oszlopos tagja és Várgede földbirtokosai, megvitatván a fürdő fellendítésének kérdését, hogy e „hazai közkincs” ne csupán a régió közönségének szolgáljon. Az értekezlet ötletgazdája Dr. Zehery István törvényszéki orvos volt, aki Rimaszombat e kedvelt kirándulóhelyének méltó gyógyhellyé emelését szorgalmazta azáltal, hogy a fürdőt kellő gondviselés alá kívánta venni, gyógyvizét korszerűen vegy­elemeztetni, a higiéniai követelményeknek megfelelő, kellő komforttal berendezett épületek felhúzását javasolva az egész fürdőtelep megnagyobbításával együtt. A mozgalom célját egy részvénytársaság eszméjében fejtette ki, amely a fürdőt jelenlegi tulajdonosától megvásárolná. Az értekezlet, hozzájárulván az előadó indítványához, Stojkovich Emil várgedei földbirtokost szavazta meg a kezdeményezés elnökévé, Kubinyi Zoltánt pedig jegyzőjévé, továbbá elhatározta, hogy szervező és taggyűjtő bizottságot küld ki, mely a fürdő megszerzése érdekében munkálkodó öttagú bizottsággal együtt a fürdőtelepre és a részvénytársaság megalakítására tervezetet dolgoz ki. Míg a szűkebb bizottság tagjai között találjuk Stojkovich Emil, Kubinyi Imre és Szabó László várgedei földbirtokosokat, Lukács Géza alispánt és Dr. Löcherer Tamás vármegyei főorvost, a nagybizottság tagjaihoz számos rimaszombati közéleti személyiség, orvos, tanár, tisztviselő, egyházi méltóság, mérnök is csatlakozott, mint Fábry János, Baksay István, Széman Endre, Pitta Lipót, Kármán Aladár, Juraskó Jakab vagy Badinyi Gyula, ami egyértelműen bizonyítja azt tényt, hogy a nemes ügy érdekében kifejtett mozgalom Gömör megye székvárosában igen élénk érdeklődést és rokonszenvet keltett.33

Alig pár héttel később az első lépések is megtételre kerültek, s a júniusban felállított öttagú bizottság a következő gyűlés alkalmával eredményesen számolhatott be eddigi helyszíni vizsgálódásairól. „Az újjászervezéshez 80.000 forint szükséges – referált Löcherer a résztvevőknek. – A mostani fürdő átvétele, mely később népfürdőnek tartatnék fenn, 25.000 forintba kerül, s az új telep létesítéséhez az állomással szemben levő helyen 21 hold területet a tulajdonosok 11.600 forintért engednének át. Ez parkíroztatnék és itt épülne új fürdő és gépház, vendéglő és 30 lakószobával ellátott épület.” Míg a tervezet általános elismerést nyert, a bizottság tagjai között a szükséges tőkét illetően megoszlottak a vélemények – volt, aki félrészvények kibocsátását indítványozta 30 forint összegért, más amortizációs kölcsön felvételét ajánlotta, de akadt, aki a szegényebb társadalmi rétegre gondolva csupán 25 forintos részvények kibocsátását javasolta.34 Tény, hogy a várgedei vasas-szénsavas gyógyfürdő eszméjének szekere gyorsan beindult, még ugyanazon tárgyév augusztus 13-án a rimaszombati Kaszinó társalgótermében megtartott értekezleten Dr. Zehery István elnöklete alatt határozatilag kimondták a részvénytársaság megalakulását, a jelenvoltak pedig annak alapító tagjaivá lettek.35

Summa summarum, Várgedére igencsak ráfért a korszerűsítés, hiszen a század­előre már csupán „a helyi és a környékbeli közönség gyér látogatásaiból tengődött”.36 A szemfüles sajtó izgatottan figyelte hónapról hónapra a fürdőnek modern irányban való fejlesztését: „Azt mondják, vasas vize gyógyhatás tekintetében vetekedik Szliácséval, a részvénytársaság azonban alig halad tovább az alakulás gondolatánál.”37 A fürdőbe való befektetés eszméje elakadt, a telep pedig évről évre a régi formájában nyitotta meg kapuit a látogatók előtt. A változások szele lassan látszott érződni. Kohn Albert rimaszombati fakereskedő és fürdőtulajdonos 1907 tavaszán álláspályázatok meghirdetésével próbálta „frissíteni” a fürdő személyzetét. A folyó év március 31-én megjelent újsághirdetésben az újonnan átalakított gőz- és gyógyfürdő számára fürdőorvost (100 korona havi fizetéssel és lakással), kazánfűtőt (70 korona havi fizetésért és lakásért, lehetőleg nőtlen férfit, aki a vízvezeték és villanycsengők javításához is ért), vendéglőst (lakással, magyar konyha vezetésével), borbélyt (rendelkezésre álló üzlethelyiséggel) és a fürdők elkészítéséhez fürdősasszonyt (20 korona havi fizetés lakással, magyarnyelv-ismerettel, előnyben masszírozók) keresett.38 Kohn az újonnan átalakított, modernizált gőz- és gyógyfürdőt nevezett év pünkösd vasárnapján, azaz május 19-én nyitotta meg a gyógyulni és szórakozni vágyó nagyközönség előtt.39

Túl a tulajdonoscserén és a viszonylagos korszerűsítésen, az 1908. évi szezonban továbbra is csupán a villatelkek vásárlásának és annak budapesti műépítész általi építésének kezdeményezéséről zengedezett a megyei hírlap, amely arra enged következtetni, hogy az elmúlt 2 év alatt a tervekből ismét semmi nem realizálódott.40 1910 júliusában a részvénytársaság még mindig csak elméletileg létezett, a kérdéssel a sajtó is egyre türelmetlenebbül és sűrűbben kezdett foglalkozni. Úgy látszik, a „segélykiáltás” meghallatszott, a helyi sajtó 1910 nyarán ugyanis már arról rebesgetett, hogy Várgede gyógyfürdő mint részvénytársaság eszméje iránt óriási az érdeklődés: „Folynak a modern építkezések a fürdő korszerűsítésére, az r.t. alapítási tervezete és a részvények jegyzése is hamarosan elkezdődik.”41 A Várgede Szénsavas és Vastartalmú Fürdő Rt. részvényeinek jegyzésére csupán 1910. szeptember 4-től került sor. „A Rimaszombat székhellyel határozatlan időre megalakuló részvénytársaság célja a várgedei fürdőtelep és a Valéria-forrás vizének megvétele, a telep kibővítéséhez szükséges földvásárlás, ezeknek a kor igényeinek megfelelő beépítése, a fürdő üzemben tartása, fellendítése és a Valéria-forrás vizének forgalomba hozatala. Az alaptőke 300.000 korona, mely 1500 darab, egyenként 200 korona névértékű és bemutatóra szóló részvény kibocsátása által szereztetik” – konstatálja a Gömöri Ujság folyó évi száma a legnagyobb megelégedéssel, hiszen hosszú évek huzavonája után a projekt a végső stádiumához ért.42 A részvénytársaság alapító gárdáját 17 neves gömöri közéleti személyiség alkotta, többek közt Dr. Meskó Miklós vármegyei főorvos, Dr. Löcherer Tamás vármegyei közkórházi igazgató, Dr. Kovács László rimaszombati polgármester, Dr. Stojkovich Emil várgedei földbirtokos, Kubinyi Ferenc vármegyei főügyész, Dr. Lichtenstein Adolf vasúti orvosi tanácsadó, illetve maga Kohn Albert fürdőtulajdonos.43

 

Vendéglátásból elégséges: mindennapi élet a fürdőtelepen

Sokunkban felmerül a kérdés, vajon hány vendéget fogadott Várgede egy-egy szezonban a vizsgált korszakban. Az 1898-ban megjelent Fürdői Almanach c. ismertető szavaival élve a fürdőtelep sűrűn látogatott volt a környék lakossága által. (Hohlfeld, 1898. 168. p.) Az 1893. évben 200 állandó vendéget számlálhatott. Az 1894. évről már részletesebb statisztikával is rendelkezünk, melynek értelmében a 14 szobával felszerelt gyógyfürdőt 200 állandó és 2000 ideiglenes fürdőzni és pihenni vágyó beteg látogatta meg.44 Az 1902-es statisztikai adatok szerint Várgede-fürdőt évenként mint­egy 100 állandó vendég kereste föl, és kivált jó időjárás mellett a fürdő hamar megtelt. A közeli megyeszékhelynek, Rimaszombat városának és a szomszédos Miskolcnak is közkedvelt kirándulóhelye lett, főleg gőzfürdője miatt. (Borovszky 1904, 310. p.) A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet évkönyvei alapján az 1903., 1904. és az 1905. évre vonatkozóan szolgálhatunk előbb csökkenő, majd ugrásszerűen növekvő tendenciát mutató vendégforgalmi adatokkal, melyek az említett évek sorrendjében az alábbiak szerint alakultak: 205 fő, 174 és 430 állandó páciens.45 Kurlisták híján a vendégek névsorával sajnos nem rendelkezünk. A rimaszombati Rábely nyomdában éves rendszerességgel napvilágot látó vármegyei közlöny, a Gömör-Kishont is csupán egyetlen alkalommal, 1905 nyarán tüntette fel konkrétan a várgedei vasas fürdőbe egészsége helyreállítása céljából több hétre odautazó páciensét, aki – nem meglepően – id. Rábely Miklós lapkiadó és nyomdász volt.46

A fürdőidény a szokások szerint május 1-től szeptember 30-ig tartott. Az 1877. évi szezonra – hála az új bérlőnek – a fürdő újabb átalakításon esett át.47 Német Jenő, aki a fürdőt ez évtől hosszabb időre vette haszonbérbe, mind a gyógyulni, mind a szórakozni vágyó közönség kényelmének próbált eleget tenni szolgáltatásaival: 14 bútorozott szoba 50–70 krajcár összegért, táncterem, tekeasztal, 12 kád fürdőnként 30 krajcárért, folyó évben épült hidegzuhany, erdei üde levegő, vári séta, kirándulási lehetőség a bizófalusi és a poó csevicékhez, a miskolc–füleki vasútvonal közelsége, a Rimaszombatból naponként érkező gyorskocsi, nem utolsósorban pedig Dr. Szabó Samu fürdőorvos tisztsége voltak azok a húzóerők, melyekre az új fürdőbérlő épített.48 Ugyanezen év májusában rögtön két bállal indította évadját a fürdő, mindkettő a várgedei ifjúság szervezése alatt állt: míg az elsőt ún. szezonnyitó bálnak nevezhetjük, az utóbbi a rimaszombati önkéntes tűzoltóegylet javára rendeztetett.49 A sajtóban a nyitómulatság „barátságos, fesztelen háziasságáról” olvashattunk.50 A fürdővendégek elégedettségének adott hangot az a nagyszámú aláírással ellátott nyilatkozat is, melyet fogalmazói 1877 júniusában juttattak el a Rimaszombati lapok szerkesztőségébe, s melyben – tapasztalataik alapján – mind a fürdő gyógyhatását, mind az ott található kényelmet, rendet, tisztaságot és ízletes magyaros konyhát volt alkalmuk jutányos áron élvezni.51 Ehhez hasonló kezdeményezésre egyik gömöri fürdő történetében sem tudunk példával szolgálni.

A korabeli regionális sajtó hasábjain 1880. május 2-ról köszön vissza az első propagáló jellegű hirdetés Borgos Ábrahám fürdőbérlő jóvoltából. A „számos látogatásra” invitáló reklámban Várgede mint köszvényes bajokban kitűnő gyógyhatású fürdő jelenik meg, amely „gyakorlott vendéglőssel, ízletes ételekkel, kitűnő italokkal, jutányos árakkal és nem utolsó sorban pontos kiszolgálással” rendelkezik.52 E hirdetésben tűnik fel fürdőorvosként a rimaszombati Dr. Lichtenstein Adolf, fürdővendéglősként pedig Glózer József neve. Az 1884. évi fürdőévadot már Grosszmann Ferenc nyitotta meg folyó év május 15-én,53 aki a rákövetkező évben Schook János volt budapesti vendéglőst kérte fel az étterem vezetésével, s a színvonalat emelve naponta gondoskodott az élő cigányzenéről is.54 Két évvel később, a Kubinyi Ferenc igazgatósága alatt működő várgedei közbirtokosság tulajdonát képező fürdő az ún. alsó kocsma italmérési jogával 1887. év Szent György napjától 3 év időtartamra Klein Sámuel számára adatott bérbe.55 Az új fürdőbérlő nevezett év májusában közreadott reklámhirdetésében az általános vendégcsalogató szöveg mellett a „keresztény magyar szakács” alkalmazását hangsúlyozta.56 Ez a szakács került szóbeszéd tárgyává bő három hónappal később, amikor a Gömör-Kishont c. hetilapban újabb fürdői incidensről számolt be az újság egyik munkatársa, aki egy szép nyári vasárnapon rimaszombati társasággal tett kirándulást Várgedébe.57 „Midőn a társaság étkezni akart, a vendéglős egész személyzete kijelentette, hogy semmiféle élelmiszer nem kapható, s még csak tűz sincs a konyhában. Ekkor volt kénytelen a társaság ozsonnára magával hozott élelmiszereit elővenni, s azokhoz legalább egy kis sót kérni, amivel azonban szintén nem tudtak szolgálni, indokolva ezt azzal, hogy a báli vendégek azt is elfogyasztották”58 – áll a szerkesztő beszámolójában, természetesen Klein cáfolásával együtt. A szakácscsere alighanem gyorsan bekövetkezett, hiszen az 1888-ban megjelent szezonnyitó-hirdetésben már a konyhát egy meg nem nevezett „előnyösen ismert rimaszombati vendéglősre” bízta.59 Az albérlő vendéglősmizériák úgy látszik az elkövetkező szezont is terhelték, mígnem Klein saját kezébe vette a fürdői vendéglő irányítását.”60

Klein 1890-től több újítást is bevezetett a fürdőben. Először is fürdői bérletjegyeket bocsátott ki kedvezményes áron, minden tíz darab fürdőjegyre további hármat ingyen adott, továbbá az addig használatos fakádakat cinkkádakra cseréltette ki, legnagyobb meglepetésként azonban azzal örvendeztette meg a fürdővendégeket, hogy engedélyezte a saját bor vagy egyéb italáru fogyasztását a fürdő helyiségeiben – azzal a feltétellel, ha a vendég a magával hozott ital minden literje után megtéríti a három krajcárt a regálé-bérlőnél.61 A következő fürdőévadban a leleményes fürdőbérlő már „állami kizárólagos italmérési joggal” is rendelkezett,62 a fürdőévadot megelőzően pedig éves rendszerességgel hirdette a fürdőtelep megnyitását a víz gyógyjavaslataival együtt a helyi sajtóban.

1892 őszén merült fel legelőször a közbirtokosság tulajdonát képező fürdő eladása. A hírre elsőként Gömöri Ede rimaszombati vendéglős és kávéház-tulajdonos csapott le, aki a várgedei fürdőért 16.000 forint vételárat ígért.63 Úgy látszik azonban, hogy a nyilvános árverés sikertelennek bizonyult Gömöri számára, 1894 tavaszától ugyanis már egy teljesen átalakított fürdő várta a gyógyulni és kikapcsolódni vágyókat, melyet addigra bérlője, Klein Sámuel vásárolt meg tulajdonául. Az újonnan berendezett fürdő- és lakószobák mellett naponként háromszori térzene csábította a közönséget, a fürdőorvosi teendőket pedig a folyó évtől dr. Borszéky Ármin feledi körorvos vette át.64 A fürdő korszerűsítésére a sajtó is felfigyelt, s a gömöri fürdőkről készült helyzetjelentésben Csíz mellett a második tevékeny fürdőként jelölte meg a telepet: „A kis Várgede élelmes kezekbe került, s ha ma még leküzdhetetleneknek látszó geografiai akadályokat az üzleti találékonyság legyőzheti emelkedése, felvirágzása bizonnyal rohamosan fog előrehaladni.”65 A megyeszékhelyhez való közelségénél fogva előnyös helyzetnek örvendő várgedei fürdő a tárgyalt szezonban bizony élénk látogatottságnak örvendhetett, különösen vasárnapokon volt túlzsúfoltnak mondható, az eddig használatos 5–10 fürdőkád helyett most 60–80 kádat üzemeltettek fürdésre.66 „Mióta a fürdőt mostani tulajdonosa, Klein S. átvette, azóta az jelentékenyen fellendült, s az érdeklődést is mindinkább fokozza az, hogy a fürdőben időzőknél a gyógyeredmény igen szépen mutatkozik. Ez idén a fürdőnek átlag naponta legalább 20 állandó vendége volt 90 napon át, s a saisonban eddig több mint 7000 ember fürdőtt meg a vasat bőven tartalmazó vízben. A vendégek legnagyobb kontingensét városunk és vidéke szolgáltatta, de állandó vendégei voltak a fürdőnek messze vidékekről is, kik a fürdővel és a figyelmes kiszolgálattal teljesen meg voltak elégedve – írja a Rimaszombatban megjelenő megyei társadalmi hetilap. – Az épületek csinosítására és rendben tartására is nagy súlyt fektet a jelenlegi tulajdonos, most még csak 16 tágas, világos, tiszta és elég kényelmes lakószoba van e telepen, mint halljuk azonban, az ez idén tapasztalt érdeklődés és látogatottság s a víz megbecsülhetetlen gyógyhatásának híre arra ösztönzik a tulajdonost, hogy jövőre a telepet lehetőleg megnagyobbítsa. A fürdőépület mögött ez idén csinos kis sétányt csináltak, melynek fái alatt a forró nyári napokon a vendégek kellemes hűs árnyékot találtak. Tervbe van véve, hogy ez idén próbaképen télre is berendezkedjék s a fürdőt akkor igénybe venni óhajtó vendégek kényelmes ellátásáról gondoskodva legyen.”67 A várva várt pozitívumok mellett egyedüli negatívumnak továbbra is a mostoha terepviszony bizonyult, amely miatt a fürdő nem volt képes terjeszkedni, s ezért sétányai korlátoltak voltak.68 Ami a téli fürdőidényt illeti, először 1896 őszén olvashatunk ennek praktizálásról, mely szerint a gőzfürdő hetente két alkalommal, szerdán és vasárnap délelőtt hölgyek, délután pedig urak számára állt nyitva a nyárival megegyező díjszabásban, a fürdő vendéglőjét is üzemeltetve az érdeklődők előtt.69 A megyei sajtó az elkövetkező években is rendszeresen publikált a fürdőnek kedvező időjárás esetén szezon utáni igénybe vevésének lehetőségéről.70

Az 1895. évi fürdőszezonban a tulajdonos újabb kútfúrást eszközölt, szórakozás gyanánt tekepályát építtetett, sőt a vendégek már villamos gyógykezelést, vasárnaponként pedig köpölyözést71 is igénybe vehettek. A fürdő iránt a folyó évben olyannyira nagy volt az érdeklődés, hogy a tulajdonosának már komoly fejtörést okozott a vendégszobák korlátolt száma, a fürdővendégek így a falu egyes házaiban is fogadtak lakást.72 A gyógyulni vágyó közönséggel a vasúti társaságnak is meggyűlt a baja, amint arról a média is beszámolt: „Ünnepnapon oly nagy a forgalom, hogy nincs elég vasúti személyszállító kocsi az utasok befogadására, s a múlt héten megtörtént, hogy az utasok II. osztályú jeggyel kénytelenek voltak a teherszállító kocsikban elhelyezkedni.”73 A menettérti jegyeket illetően egy kedvezményes árú jegy Rimaszombat és Várgede között másodosztályon 52 krajcárba, harmadosztályon pedig 30 krajcárba került.74

A fürdő átalakítása és modernizálása meghozta a kívánt eredményt, a kutak mélyebbre fúrása is elegendő vízbőséget eredményezett. Klein a millennium évétől már gőz- és gyógyfürdőként hirdette az üdülőtelepet a megyei hetilapban. Újabb 8 porcelánkád és egy korszerűen felszerelt, a Gömör megyei fürdőkben mind az ideig még nem alkalmazott gőzfürdő75 állt a kínálat palettáján a „jó magyar konyha, természetes valódi jó borok, kőbányai Dréher-féle márciusi-sör, naponként térzene és köpölyözés”76 mellett. Ami a szolgáltatásokat illeti, a kádfürdő naponként reggel 6 órától este 8 óráig volt használható, a gőzfürdő használati ideje pedig a nemek szerint változott: vasárnap, hétfőn, kedden délelőtt férfiak, délután nők, szerdán, csütörtökön, pénteken, szombaton délelőtt nők, délután férfiak. Míg a gőzfürdő ára személyenként 50 krajcárba került, a kádfürdő összege egy személyre 50 (I. osztály) és 30 krajcár (II. osztály) körül mozgott. A fürdőkádakat, mint általában minden gyógyfürdőn, itt is a fürdő személyzetének volt kötelessége a fürdővendégek jelenlétében kitisztítani és a fürdőt az orvos által rendelt hőfokra elkészíteni. Az elfoglalt fürdőszoba – a fürdői brosúra szerint – egy óra hosszáig állt a vendég rendelkezésére.77

Ha már az áraknál tartunk, vendégszobát 50 krajcártól 1 forint 50 krajcárig lehetett bérelni, hosszabb tartózkodás esetén akár kedvezményes áron, a napi háromszori étkezés ára pedig 1 forinttól kezdődött.78 Gyógyvize, kedvező árai és minden igényt kielégítő szolgáltatásai miatt Várgede hamar a rimaszombati közönség kedvenc kirándulóhelyévé vált. A fürdő élénksége szezononként kimeríthetetlen témát nyújtott a megyei sajtónak: „…vasúton, kocsin, kerékpáron, gyalogszerrel tuczatszámra érkeztek a kiránduló vendégek, legfőként Rimaszombatból, mely ezúttal oly tekintélyes számú contingenst szolgáltatott, hogy az egyes karavánokból még a várhegy lugasaiba is szép számmal jutott. De sokan jelentek meg a kurinczi földmíves iskolában rendezett gazdasági tanfolyam hallgatói közül s a szomszédos községekből is, úgy hogy a kis fürdőtelep udvara olyan forma képet nyújtott, mint egy svábhegyi vendéglő terasza.”79 Kétség nem fér hozzá, a fürdő fejlődése hozzájárult ahhoz, hogy Várgede – gömöri szemmel nézve – az elismert magyarországi gyógyfürdők közé sorakozhasson.

Mindehhez a vasúti forgalom kedvező menetrendje is hozzájárult. Az 1897. évi fürdőidényben június 1-től szeptember végéig a rimaszombati közönség kérelmére a Rimaszombatból reggel 6 óra 17 perckor induló vonathoz Fülek felé való irányban egy tehervonatot is indítottak, amelyhez Várgedéig személykocsikat kapcsoltak a kényelmesebb utazás végett.80 1898-tól a kereskedelmi minisztérium által kiadott vasúti menetrendben a fürdő már „Várgede fürdő” névalakban szerepelt.81 A vonat-összeköttetést illetően a vizsgált tárgyévben új menetrend szerinti járat indult Rimaszombatból a fürdőbe, éspedig délután 2 óra 55 perces indulással, érkezvén Várgedébe 4 órakor (ebben belefoglaltatott egy 20 perces várakozás Feleden), míg innen este 8 óra 58 perckor indult az utolsó vonat s érkezett vissza Rimaszombatba 10 óra 6 perckor.82 Szezonzáráskor, folyó év október elsejével a Feled és Várgede-fürdő között a nyári idény alatt üzemeltetett fürdővonatot rendszerint beszüntették.83 1907 júniusától a várakozások kiküszöbölése végett a Rimaszombatból délutánonként 2 óra 50 perckor induló személyvonathoz közvetlen csatlakozást biztosítottak a fürdőbe, esti 9 órai visszaindulással.84 Az új század beköszönte extra szolgáltatásokat is eszközölt a fürdőben. Ugyanazon év júliusában, egy kereskedő ifjak által rendezett bálról éjjel, illetve hajnalban különvonat hozta haza Batyiba85 a kiránduló társaságot, ami egyértelműen a polgári igényekhez való igazodásra enged következtetni.86 A boldog békeévek utolsó leheleteként, az ominózus 1914. év tavaszán új vasúti menetrend lépett életbe, mely a fürdőéletre is hatással volt. Június 1-től szeptember 15-ig a 7566. és a 7571. számú tehervonatokat (ún. fürdővonatokat) Balogfalától Feledig már személyszállításra is igénybe lehetett venni, így a vonatok Várgede-fürdőhöz délután 4 óra 4 perckor érkeztek, vissza pedig este 9 óra 9 perckor indultak.87

Kanyarodjunk vissza a fürdő korszerűsítésének kronológiájához! A századelőn a várgedei szénsav- és vastartalmú gőzgyógyfürdő igazgatósága nevében a Klein általi 1902. évi reklámhirdetésben a fürdőtelep renoválásáról olvashatunk, amely a lakószobák újonnan való bútorozásában, festésében és szárazzá tételében nyilvánult meg.88 Az átalakított fürdő hamar pozitív visszhangot keltett a helyi sajtóban, dicsérettel nyugtázva a telt házas fürdőtelepet, annak első osztályú szolgáltatásait, kifogástalan rendjét és példaértékű tisztaságát.89 Várgede, azon jellegéből kiindulva, hogy országos érdekkel nem bírt, a szegényebb társadalmi rétegnek is megfizethető árkategóriába tartozott. Más monarchiabeli fürdőhöz hasonlóan legnagyobb előnyre itt is a vasutasok tehettek szert, kik a fürdő-, szoba- és ételáraknál 30% kedvezményben részesültek. Klasszikus fürdővendég számára a szolgáltatások árai az alábbiak szerint alakultak: „Minden 3 napnál tovább tartózkodó vendég hetenként 2 korona zenedíjat fizet. Minden megkezdett hét egy teljes hétnek vétetik. Orvos, annak családja, valamint a 12 éven alóli gyermekek zenedíjat nem fizetnek. Előbbiek a fürdőt is díjtalanul használhatják. A fürdőt 10 éven alóli gyermekek, ha teljes árt fizető kísérővel fürdenek, féláru jeggyel használhatják. A gőzfürdő ára fehérneművel, massage-val együtt 1 korona. A kádfürdőnél: I. osztályú kádfürdő tussal berendezve 1 korona, II. oszt. kádfürdő tussal 1 személyre 60 fillér, II. oszt. kádfürdő tussal 2 személyre 1 korona, lepedő 20 fillér, törülköző 10 fillér.”90 A gőzfürdő árai az 1908. évi fürdőszezonban a következőképp változtak: délelőtti gőzfürdő-használat 1 korona 20 fillérbe, a délutáni pedig 60 fillérbe került.91 A szobaárak abban különböztek egymástól, hogy kért-e a vendég ágyneműt vagy sem. Ágyneművel együtt naponta 1 korona 60 fillértől 4 koronáig ingadoztak az árak, ágynemű nélkül minden szoba napi ára 60 fillérrel került olcsóbba. A háromszori napi étkezés minimális ára 2 koronába került egy főnek.92 Kuriózum, hogy még a vendéglő árjegyzéke is fennmaradt az utókornak a századelőről, ez alapján ráhangolódhatunk a várgedei fürdő éttermének gasztronómiai kínálatába.93

A vendégek szórakoztatására naponként 3-4 alkalommal cigányzenekar játszott, ugyanakkor fedett tekepálya,94 játszótér, számos hírlap gondoskodott a páciensek kényelméről és szabadidejének eltöltéséről. Gyakorta rendeztek tombolaestélyeket, táncmulatságokat és hangversenyeket, melyekről a további fejezetben részletesen is szó lesz. A fürdőélet elengedhetetlen részét képezték a környékre tett kirándulások. Az üdülni vágyóknak elsősorban a fürdő körüli parkot, a füleki völgybe kémlelő magas várromot és a községet körülölelő nagy erdőséget ajánlották gyalogsétákra. „Gedő várának romjai nagyszerű kilátást nyújtanak a vidék minden része felé és szép fasoraival nagy élvezetére szolgálnak az üdülést kereső fürdővendégeknek. A várra szép csigaút vezet, minden kanyarulatnál pázsit-lócával ellátva, hol a sétáló belélegezve az üde, illatos levegőt, kipihenheti fáradtságát. A jó levegő, a vidék és természet szépségei a legnagyobb előnyei az üdülni vágyó fürdőzőknek”95 – áll a fürdő ismertetőjében.

Az 1904. fürdőévadtól a vendéglő konyháját Rosenfeld Mór és neje vette át,96 ebből következtethetünk arra a lépésre, hogy Klein igazgató úr ismét izraelita szakácsra bízta fürdővendégei gyomrát. Rácáfol minderre a két évvel később megjelent szezonnyitó hirdetés, melyben Klein ismét saját felügyelete alatt működő magyar konyhájáról és újabb keresztény szakácsnéról cikkez.97 Mindkét tradíciót Kohn Albert is követte a későbbiek folyamán, előbb Gottlieb Árminra bízva a fürdő vendéglőjét, majd 1911-től a Rimaszombatot, Csízt, Putnokot megjárt és szerte jó hírnévnek örvendő Tóth Pál vendéglőst alkalmazva a konyha vezetésével.98 Feltételezhetően a nagy keresletre való tekintettel – és tapasztalván az igényeket – Tóth az elkövetkező fürdőszezonban már saját vállalkozást nyitott a fürdő közelében, az egykori jegyzői lak helyén egy étkezdét nyitott, ahol az idény tartama alatt reggeli-, ebéd-, uzsonna- és vacsoraabonenseket fogadott helyben és házon kívül egyaránt, valamint fürdőző és üdülő vendégek részére három bútorozott, kiadó szobával is szolgált.99 Ellensúlyozásként a fürdő kezelősége ugyanezen évadban újabb vendégcsalogatóhoz nyúlt, „szigorúan rituális konyhával” hirdette a szezont, amely alatt alighanem diétás fürdői étrendet kell értenünk.100

1906-ra már általánosan elterjedt a hír a fürdőnek egy konzorcium általi megvételéről, ill. Várgede-fürdő modernizálásáról. „Mint hallatszik, a fürdőtelepen még ez év folyamán nagyobb építkezések lesznek, éspedig modern fürdő- és lakószobák, valamint a mai kornak megfelelő vendéglő, hol az új vendéglős nyer elhelyezést, s mintegy 40-50 vendégszoba is lesz”101 – csapott le a hírre a Gömör-Kishont. Az ígéretekhez híven folyó évben meg is kezdődtek az átalakítások a fürdőben, elsőként – a bálozók örömére – a fedett tánchelyiség került átadásra. Egy súlyos hiányosság azonban még továbbra is megoldatlan maradt, éspedig a várgedei vasútállomás várótermének ügye. „A nyár kezdetétől annak egész végéig, sőt az ősz elején is 40-50 utas szokott ácsorogni a várgedei vasúti állomáson, kik az esti hűs levegőnek, olykor esőnek vannak kitéve a vett meleg fürdő után, mert az állomási épület egyetlen kis várószobájában csak kis részök férhet el”102 – tolmácsolta a megyei közlöny az illetékes vasúti hatóság felé, felszólítva egyben a MÁV-ot a fürdőévad megnyitásáig egy második váróterem kialakítására is. A figyelmeztetés – nem meglepően – süket fülekre talált, a felhívás ugyanis még a nevezett év augusztusában is kiírásra került. A tényeken az sem változtatott, hogy addigra a fürdő már túl volt a tulajdonoscserén.103 Némi reményre adott okot Kohn azon modernizációs törekvése, mely szerint 1910 nyarára a fürdő egész területén bevezették a villanyvilágítást, melyet folyó év július 17-én vasárnap tombolával és előadással egybekötött, díjtalan belépésre jogosító táncmulatság keretében avattak fel.104 A fürdő korszerűsítéséhez tartozott a gépház megnagyobbítása és egy új kazán üzembe helyezése is.105

 

Az Anna-báloktól a vármegyei orvosgyűlésekig

Azt mondja a fáma, hogy Gömör vármegyében az 1870-es években különösen népszerűek voltak az ajnácskői, a várgedei és a lévárti Anna-bálok.106 A 19. század második felében járva a közbirtokosság magántulajdonában levő és évtizedekig bérbe adott gyógyfürdő népszerűsége nemcsak a környék lakosai körében terjedt el, Várgede híres Anna-báljai megyeszerte elismerésben részesültek. A várgedei Anna-bálok a fürdő elmaradhatatlan társas eseményét képezték, a vármegyei sajtó előszeretettel propagálta a mulatságot minden egyes fürdőszezonban már hetekkel előtte. Némely bál nyilvános, más zártkörű jelleggel bírt. Valamennyire azonban igaz volt, hogy az 1907-es tulajdonosváltással és az azt követő korszerűsítéssel a bálok visszanyerték régi fényüket. A legrégebbi Anna-báli jelentés Várgede-fürdőből 1880-ból származik, az újsághír szerint a mulatságon „kis közönség volt jelen”,107 a folyó évi Anna-napi muri „forgalma” pedig a következő évben is hasonlóan alakult: „A nem nagy, de elegáns társaság, melyre nézve a vidék adta a kontingenst, szép mulatságot csinált, a kedv és lelkesedés nem hiányzott, a tánczot járták fáradhatatlanul a késő éji órákig.”108 E jelentésből következtethetünk arra, hogy a fürdői bálokat egy jól összeszokott társaság látogatta évről évre. Általában az Anna-napi társas esemény jelentette egy-egy fürdői évad csúcspontját, s ezt a fürdőkezelőség, illetve a rendezőség sem tévesztette szem elől. A táncmulatság sikerének, a népes vendégseregnek és nem utolsósorban a busás bevételnek reményében folyamatosan igyekeztek a fürdőző közönség kedvében járni, s főleg lépést tartani más – popularitásnak örvendő – fürdőkkel. A bál rendezőinek leleményességéből fakadt azon kezdeményezés is, amely 1904 nyarán került a fürdő történetében először praktizálásra, éspedig a mulatság napjára létesítendő bérkocsi-közlekedés biztosítása a megyeszékhely és a fürdőtelep között. A folyó év július 31-én Rimaszombat és Várgede ifjúsága által délután 3 órai kezdettel megrendezésre kerülő Anna-bálon nem csupán a tűzijátékban, a ropogós csárdásokban vagy a cigánymuzsikában gyönyörködhettek a résztvevők, hanem a közlekedés kényelmében és egyszerűségében is. A rimaszombati Kaszinó előtti bérkocsi-állomásról induló fiáker viteldíja személyenként 5 fő jelentkezése esetén egy oda-vissza útra 1 koronába került, ez a báli belépődíj mellett (50 fillér) igen csekély összegnek bizonyult.109 A helyi sajtó állítása szerint az olcsó fuvardíj a valóságban igencsak borsosnak bizonyult, a bérkocsi-tulajdonosok ugyanis nem 5, hanem 8 koronát kértek a kirándulni vágyóktól, akik megrökönyödésükben inkább az olcsóbb vasutat választották közlekedési eszközül.110 Tán ezen okból kifolyólag hangsúlyozta a megyei sajtó a következő évi Anna-bál alkalmával, hogy a mulatságról Rimaszombatba az éjfél után 2 órakor induló különvonattal lehet hazajönni.111 Különvonat állt rendelkezésre a mulatni vágyó közönség számára az 1906. évi Anna-bálon is, díjmentes éjféli visszaindulással.112 A nagy érdeklődés annak volt tulajdonítható, hogy a nevezett bálon került átadásra a fürdő vadonatúj fedett étkező- és tánchelyisége. A június 29-én, délután 6 órai kezdetű „premiert” 1 korona belépti díj fejében élvezhette a közönség. Előfordult, hogy a belépődíj és a különvonat jegyének árát összevonták, mint az 1910 nyarán megrendezett Anna-bálon, 1 korona összegre.113 Amint látjuk, a fürdő igazgatósága mindent megtett a közönségért, akár még bált is halasztott, ha erre volt szükség. Történt mindez 1912 augusztusában, mikor a meghirdetett Anna-bált a rimaszombati általános ipartestület ugyanazon napra eső, Batyiban tartott mulatsága miatt egy héttel későbbre, augusztus 4-ről 11-re vasárnapra tették át, hogy azon a megyeszékhely fürdőlátogató közönsége is szép számmal részt vehessen.114 Fokozván a kulturális töltetet, közvetlenül a nagy világégés előtt, 1913 júliusában az Anna-napi mulatságot kabaréval is megtoldották. Délután fél ötkor vette kezdetét a tánc, míg este 8 órától vígjáték és vidám monológok tarkították a műsort. A személyenkénti 1 korona 50 filléres belépti díj nemes célra eszközöltetett, a tiszta jövedelem fele a rimaszombat „athletikai klub” javára, fele a várgedei szegény iskolások fölruházására vándorolt, ráadásként pedig a fürdő kezelősége éjfél után 2 órakor különvonatról is gondoskodott a közönségnek, díjtalanul.115

A szezon alatt több táncmulatság is megrendezésre került a fürdőtelepen, melyekben költői frázisokkal élve „négy vármegye éke s szépe sereglett össze”.116 A májusi szezonnyitó és a szeptember végi évadzáró táncos mulatások mellett a fürdő nyaranta gyakran a környékbeli ifjúság mulatozásának is közkedvelt színtere lett. 1875 nyarán egy maga nemében szokatlan, ún. „Papucs-bált” rendeztek a fürdői helyiségekben – hogy mit takart az elnevezés és ki állt mögötte, bővebb tudósítás híján rejtély marad.117 Ugyancsak érdekes az 1901. augusztus 20-án, Szent István napján tűzijátékkal és népünnepéllyel egybekötött táncmulatság,118 melynek szervezői gárdája mögött Rimaszombat és a környék fiatalsága állt. A 40 filléres belépti díj mellett konfetti, szerpentindobálás, tombola és világposta várta a szórakozni vágyó közönséget.119

A fürdő a jótékonykodásból is kivette részét. 1874-ben a fürdő megnyitó ünnepségéből befolyt bevétel a közbirtokosság kezdeményezésére a rimaszombati Egyesült Protestáns Gimnázium épületének átalakítására és korszerűsítésére ajándékoztatott.120 1877. augusztus 19-én a török sebesültek javára szerveztek táncvigadalmat, míg két héttel korábban a plevnai győzelem hírére egész Várgedét a fürdővel együtt kivilágították.121 Húsz évvel később, 1897-ből szól a Gömöri Hírlap 33. számának felhívása a fürdőben üdülő közönség által kezdeményezett zártkörű táncmulatság megrendezésére egy meg nem nevezett település vízkárosultjainak javára. Az este 9 órakor kezdetét vevő vigadalomra a fürdő vendéglőjében a belépőjegyek 1 forint/fő, illetve 2 forintos családjegyben mozogtak.122 1899. augusztus 6-án a Tompa-szobor alapjának javára szólt a meghívó a Rimaszombat és vidéke ifjúsága szervezésében. A táncmulatság délután 5 órakor vette kezdetét a szabadban, ropogós csárdással, melyet a részt vevő közönség este 8 óra után a fürdő nagytermében folytatott. A bál sikerességét bizonyítja, hogy még reggel 7 órakor is járták a kállai kettőst.123 A táncmulatságokat rendszerint tombolával is egybekötötték, mint ahogy tették azt 1900 augusztusában is.124 Arra is akadt azonban példa, hogy egy nemes cél köré szervezett társas összejövetel elna­polásra került. Az 1911. augusztus 13-ára kitűzött Anna-napi mulatságot, melyen a jövedelem egy részét a rimakokovai tűzkárosultak javára fordítani szándékozták,125 Dr. Sztojkovics Emil helyi földbirtokos váratlan halála következtében elhalasztották.126 A fürdő század eleji rekonstruálásának éveiben gyakorta társították a szórakozást a fürdő javát szolgáló jótékonykodással. Az 1901. július 28-án megrendezett Anna-bál bevételét a fürdőtől a vasúti állomásig vezető gyalogút megjavítására fordították,127 az 1 koronás belépti díjból folyó gyűjtés e nemes célra a következő évi fürdőszezonban is folytatódott.128

A fürdő élénkségéről tanúskodik, hogy a Szent István-nap után megrendezett táncmulatságon Rimaszombat és a vidék úri értelmisége csillogtatta meg tánctudását. „Adorján, Kubinyiak, Piller, Pongrácz, Szakall, Ternyei vármegyei családok és hozzátartozóik rendezték e kirándulást, élén a kedves lekötelező nyájasságú háziasszony szerepet vivő Kubinyi Bertalannéval s férjével, Kubinyi Bertalannal, kinek az egész mulatság összehozása és fényes eredménye köszönhető. A társaság e hó 23-án, a délutáni vonattal ment a nevezetes fürdősi emeletes kocsikban Várgede fürdő telepére. Alig voltak ott, alig uzsonnáztak, máris hozzálátott a fiatalság a híres gömöri csárdáshoz az e czélra földíszített tágas fürdői étteremben s különböző tánczokkal vegyest mulattak híres jókedv mellett feszélytelenül reggeli 7 óráig, midőn vonattal a társaság visszajött városunkba”129 – állt a fürdői beszámolóban, mellékelve a kor kívánalmainak megfelelően a jelen volt úri hölgykoszorú névsorát. Nemhiába lett ily felkapott a századelőn teljes modernizáción átesett fürdőtelep, népszerűségét a környék értelmisége között elsősorban a kívánalmaknak megfelelő szolgáltatásokban és a haladó korszellemben kereshetjük. A fentebb részletesen tárgyalt, táncmulatságok tekintetében igencsak produktív 1902. évi szezon még az ősz beálltával sem csendesült le teljesen, gőz- és kádfürdője a zord idő beálltáig hetenként egyszer, vasárnapi napon nyitva állt az érdeklődő közönség számára.130

Betekintvén a fürdővendégek és a széles környék táncos jókedvébe, az elkövetkező passzusokon a várgedei fürdőtelep közönségének műkedvelőérzékét vesszük górcső alá, szintén a 19. századi médiához nyúlva. A „színészeket” többnyire tehetséges helyi ifjak vagy a környék amatőr színjátszó körei szolgáltatták, ritkább esetben előfordult fürdővendég színpadra lépése is. E fellépésekből próbálunk most közölni egy kis ízelítőt. A legelső színházi hír az 1892. évi fürdőszezonból származik, ahol nagyszámú közönség jelenlétében fényes sikert aratott a rimaszécsi járásban létesítendő szegénymenház javára rendezett műkedvelői előadás, melyet a fürdői vendéglő nagytermében hajnalig tartó táncmulatság követett.131 A fáji Fáy István és neje, Szentmiklóssy Klementina úrnő védnöksége mellett folyó év augusztus 14-én a Feled és vidéke ifjúsága által megrendezett Peleskei nótárius c. bohózat került bemutatásra Draskóczy László rendezésében. Az este 7 órakor kezdődő műsorra a helyárak 1 forint 50 krajcártól 20 krajcárig mozogtak, a bálra pedig, melyen a vidék és a székváros intelligenciája is előszeretettel képviseltette magát, 1 forint belépti díjat számoltak fel.132 Egy-egy műkedvelői előadáson akár fürdővendégek is felléptek, mint ahogy történt az az 1904. évi fürdőszezonban. A szegény iskolás gyermekek segélyezésére megrendezett A titok c. színdarabban Zolnay Irén és Margit budapesti fürdővendégek is szerepet vállaltak, s „az előadás anyagi sikerét buzdításukkal elősegítették, játékukkal pedig erkölcsi sikerhez juttatták”.133

Esetenként ismét találkozunk színielőadás és jótékonykodás párosításával. A várgedei római katolikus olvasó- és dalkör műkedvelő ifjai 1909. február 21-én az ajkai és resicai bányákban szerencsétlenül jártak hozzátartozóinak megsegítésére rendeztek tánccal egybekötött színielőadást, melyen a Sári néni, A holdkórosok és a Nem jut eszembe! egy-egy felvonásos bohózatok kerültek bemutatásra Kubinyi Bertalanné védnöknői és háziasszonyi tisztsége alatt.134 A várgedei műkedvelő ifjúság 1911. február 18-án ismét a fürdő nagytermét választotta helyszínül tánccal egybekötött színdarab megrendezésére a római katolikus templom új orgonája alapjának javára. Az érdeklődő közönség soraiban helybeli úri, iparos és gazda egyaránt megfért Gárdonyi Géza A bor c. előadását élvezve, amely nem mellesleg 100 korona felüli összeget juttatott a jótékony célra.135

A kabaré műfaja nem csupán a megyeszékhely polgárainak körében honosodott meg a századelőn, hanem bizony a gömöri fürdőéletbe is belopódzott. A modernizáción átesett várgedei gyógyfürdőben igencsak megélénkült az élet, amióta új tulajdonos kezébe került az irányítás, nem riadt vissza a kor szelleméhez való igazodástól sem. Az 1907. július 7-én, este 7 órakor kezdődő műkedvelő zenés-szórakoztató esten nem csupán a helyi és környékbeli értelmiség csillogtatta meg tudását, hanem Palermóból, Fiuméból és Budapestről érkező és itt üdülő fürdővendég is színre lépett az előadáson.136 Bár a zártkörű műkedvelő est propagandája még falragaszok útján is terjedt, sőt az érdeklődés is nagy volt iránta, a sajtó mégis negatív kritikával illette a szervezetlen rendezést, mely között az egy óra hosszas kései kezdést (mely egyúttal az éjfél után Rimaszombatba induló különvonat késését is eredményezte 1 óráról 2-re), a produkciók közötti hosszú szüneteket, a belépődíj drágaságát (2 és 3 korona), a számozatlan sorhelyeket, nem utolsósorban pedig a kabarét követő táncmulatságra betért idegenek jelenlétét rótta fel. Egyedüli pozitívumként nyugtázta, hogy a mulatság tiszta jövedelme, mely 67 korona 3 fillért hozott, a várgedei olvasókör és iskolák javára fordíttatott.137

A színielőadások mellett nem hagyhatjuk figyelmen kívül a koncerteket, díszebédeket, rögtönzött mulatságokat sem, melyeknek színhelye szintúgy Várgede-fürdő volt, noha a regionális sajtó nem is számolt be valamennyiről az utókornak. A fürdő fedett étkezőjében 1908 júliusának végén került sor hangverseny megrendezésére, a salgótarjáni dalárda előadásában megtartott koncerten telt házat hirdetett a fürdő. „Ha még egyszer akkora volna a telep és a fürdőház, mint amilyen most, akkor is kicsiny lenne ilyen alkalomra”138 – konstatálta elégedetten a megyei sajtó, egyben rámutatva a hely vasár- és ünnepnapokon való frekventáltságának és a pénzszűke miatti fejlesztés elakadásának paradoxára.

Ajnácskőhöz hasonlóan Várgede történetében is találkozhatunk ún. fürdői levéllel, konkrétan 1894. augusztus 3-ról maradt fenn effajta személyes vallomás. Egy olvasó Robina álnéven számolt be a Gortva menti üdülőhely gyógyhatásairól, dicsérve a fürdő szolgáltatásait, kitűnő konyháját és kirándulási lehetőségeit. „A fürdő élénkségét még nagyon emeli az idén ott étkező kadétnövendékek jelenléte is, kik szép, fiatal őrnagynéjuk és annak kedves nővére társaságában naponként kedves játékokkal rövidítik az időt és nem egy látogatóval szaporítják a fürdővendégeket” – konstatálta elégedetten a titokzatos úr/hölgy.139 Való igaz, hogy a folyó évben minden fegyvernemből terepfelvétel végett Várgedére vezényelt 60 tiszt jelenléte fokozta a kedélyeket a kies fürdőhelyen. A kéthetes ott-tartózkodás az uralkodó születésnapját is érintette, melyre a beosztott tisztek a falu templomában ünnepi szentmise keretében emlékeztek meg. A fürdői vendéglőben tartó 60 terítékes díszebéden egymást érték a pohárköszöntők, este pedig a gallyakkal és szőnyegekkel díszített nagyteremben reggelig tartó táncmulatságra került sor.140 Egy másik kitűnő példa katonák jelenlétére: 1894 augusztusában Várgedén térképezés végett egy 18-20 tagból álló katonai bizottság tartózkodott, akik szabadidejüket előszeretettel töltötték a Stojkovics család társaságában, többnyire a fürdőtelepen, rögtönzött táncmulatságot is rendezve a fürdő nagytermében.141 A fürdő vendéglőjének nagyterme 1907 júliusának végén egy 200-fős vendégseregnek is otthont adott, éspedig a várgedei római katolikus olvasó- és dalkör zászlószentelési ünnepségének keretében, ahová Kubinyi Bertalan földbirtokos és vármegyei levéltárnok hívta meg a népes társaságot díszebédre, amely ugyanott az ifjúság kezdeményezésére reggelig tartó táncmulatsággal zárult.142

Kiemelt kategóriát képviseltek a fürdőéletet tarkító társas kirándulások, melyek olykor a megyehatárt is átlépték. A m. kir. államvasutak miskolci műhelyének dal és önképzőköre 1899. június 3-án reggel 6 órakor különvonattal kélt a várgedei fürdőbe, hogy ott egy teljes napot töltsön színes programokkal tűzdelve. A kiránduláson, amely Krón Ferenc műhelyfőnök kezdeményezéséből fakadt, s mely iránt az üzletvezetőség részéről is akadt szép számmal érdeklődés, mintegy ezren vettek részt. Megérkezés után megtekintették a fürdőtelepet, a várromot, ezt követően pedig az erdőbe vonultak, ahol kezdetét vette a késő esti órákba nyúló vigadozás: „A reggeli után megkezdődtek a különféle játékok, a gyermekek versenyfutásai és táncolása. Volt szalonnasütés, labdajáték, kakasütés, világposta, kugliverseny. A közönség mulattatására összegyűlt a vidék minden czigánybandája és szólt a zene minden fa árnyékában. Az ebédet is a szabadban költötte el a közönség nagy része. Az önképzőkör dalosköre szépen előadott dalaival lelkesítette, mulattatta hálás hallgatóit, kik zajos ováczióban részesítették annak derék karnagyát, Ruttkay Menyhértet.”143 Az önfeledt szórakozás mellett a társaság vezetői és tagjai közt komolyabb témák is felszínre kerültek, mint a munkáskérdés és a munkásnyugdíj ügye. A víg társaságot az esti fél 9-es különvonat szállította haza Miskolcra. A miskolciak kiruccanása sikeresnek bizonyult, a nagy érdeklődésre való tekintettel a fürdőlátogatást ugyanis a következő év júniusában is megismételték.144 Várgede, úgy látszik, közkedvelt célpontjává vált a szomszédos vármegye lakóinak, 1903. július 19-én Holl Lajos vezetése mellett a borsodi Bükk-egylet szervezett egész napos kerékpártúrát Miskolcról Várgedébe. Az oda-vissza 150 kilométeres táv kétkerekűn való megtételében részt vett gárda fogadására a fürdő vendéglőjében került sor, melyre az intézmény igazgatójával egyetemben az ott nyaralók is nagy izgalommal készültek.145 A „külhoniakon” kívül arra is akadt példa a fürdő történetében, hogy egy másik gömöri fürdő közönsége kereste fel Várgedét egy kirándulás erejéig. A millennium évében Csízfürdő vendégei kerekedtek fel a Gortva menti fürdőtelep meglátogatására, s feltételezésünk szerint a Várgede és vidéke ifjúsága által ugyanazon napon, azaz augusztus 6-án megrendezett táncmulatságon is részt vettek.146

A modern kor technikai vívmánya, a fényképezőgép, Várgede-fürdőt is elérte. A fürdővendégek kívánságára 1894 nyarán Andrássy László rimaszombati fényképész látogatott el a fürdőbe és az ott üdülő mintegy 26-28 tagból álló társaságot egy csoportkép erejéig lefotografálta. Ugyanekkor a fürdőtelepet, a gyógy- és fürdőépületet is lefényképezte az előtérben álló és üldögélő társasággal együtt. Az érdeklődők a készült remekműveket a fotográfus rimaszombati műtermében tekinthették meg.147 A nagy sikerre való tekintettel Andrássy a következő évi szezonban is tiszteletét tette Várgedén.148

A fesztelen szórakozás mellett a fürdő komolyabb összejöveteleknek is színtere lett. A fürdőtulajdonos meghívására 1906. május 30-án Várgedén tartotta éves tavaszi közgyűlését a Gömörvármegyei Orvos-Szövetség és a Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet, melyről a korábbiakban már egyszer beszámoltunk. A gyűlésre 23 résztvevő jelentkezett, közöttük Dr. Borszéki Ármin feledi körorvos is, aki a várgedei fürdőorvosi tisztséget is betöltötte.149 A fürdőtelepre érkezőket Klein Sámuel és Kohn Albert üdvözölték – itt jelenik meg először Kohn neve is tulajdonosként –, majd az orvosok, gyógyszerészek és állatorvosok a telep elhelyezését, berendezését, a forrást, a gépházat és a fürdőszobákat tekintették meg. A körút végeztével az étterembe vonulván, Dr. Löcherer Tamás egyleti elnök megnyitó beszédében a várgedei fürdőtelepet ismertette, annak jövőbeli fellendülésére tett javaslataival együtt, a nap pedig a fürdő vendéglőjében elfogyasztott díszebéddel zárult.Sajnálattal konstatálhatjuk, hogy Várgede a Monarchia boldog békeéveiben minden igyekezet ellenére kiaknázatlan maradt – vendéglátásból így aligha múlhatja felül az „elégséges” jelzőt. Az elavult fürdő- és lakberendezés éles ellentétben állt a kor országos kívánalmaival és a vendégek igényességével, még ha lokális érdekeltségű volt is. Gondatlan fürdőtulajdonos vagy léha fürdőbérlő állt-e ismét a Gortva menti üdülőtelep mögött, netán mindkettő, csupán feltételezhetjük. A fürdő, amely 1918 után élte második „fénykorát”, sanyarú módon az 1990-es években megszűnt funkcióját teljesíteni. Napjainkban már csak az üresen álló, helyenként beomlott, díszes, svájci stílusban faragott lakó- és fürdőpavilonok sejtetik egy valaha szebb kort is megélt fürdő életét.

---

 

Irodalom

A „Fürdőirodalmi Könyvtár” értesitője 1895. 2. évf. 3–4. sz.

A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet XXXIV. és a Gömörmegyei Orvos-Szövetség VI-ik évkönyve az 1903. és 1904. évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1905.

A Gömörmegyei Orvos-Gyógyszerész Egylet és Orvos-Szövetség évkönyve az 1905. és 1906-ik évről. Rimaszombat, Nyomtatott Rábely Miklósnál, 1907.

Bél Mátyás 1992. Gömör vármegye leírása. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke.

Bernáth, Josef 1878. Die Mineralwasser Ungarns. Wien.

Bernáth József 1885. Die mineralwasser und Badeorte Ungarns auf der 1885er allgemeinen Landes-Ausstellung in Budapest. Wien.

Besztercebányai Állami Területi Levéltár. Fond: Verejnosprávny výbor Gemersko-malohontskej župy 1876-1919. Kúpele 96 (č. krabice 199). List: Gömörvármegye Közigazgatási Bizottságának címezett levél 1903. május 11-i keltezéssel. 1314. számú irat.

Boleman István 1884. A fürdőtan kézikönyve. Igló, Schmidt József könyvnyomdája.

Boleman István 1887. Fürdőtan. Budapest. Franklin-társulat könyvnyomdája.

Boleman István 1896. Magyar fürdők és ásványos vizek. Budapest, Magyar Balneológiai Egyesület.

Borovszky Samu 1904. Gömör-Kishont vármegye. Magyarország vármegyéi és városai. Budapest, APOLLO.

Chyzer Kornél 1885. Magyarország gyógyhelyei és ásványvizei. Sátoralja-Ujhely , Nyomtatott a Zemplén nyomdájában.

Fodor Oszkár 1904. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Fodor Oszkár 1905. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Fodor Oszkár 1909. Fürdők és nyaralóhelyek. Kiadja a Dunántúli Közművelődési Egylet.

Förstner Aladár 1911. Izzasztó kúrák és testedzés otthon. Budapest.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1906. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában, 1905.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1906. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában, 1905.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1907. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyv­nyomdájában, 1906.

Gömör és Kishont vármegyei naptár az 1908. évre. Rimaszombat, Nyomtatott Lévai Izsó könyvnyomdájában 1907.

Hohlfeld Lajos 1898. Fürdői Almanach az 1898. évre. Budapest, A „Nemzetközi Fürdő-lapok ki­adóhivatala”.

Hunfalvy János 1867. Gömör és Kishont leirása. Pest, Nyomtatott Emich Gusztáv nyomdásznál.

Kitaibel Pauli 1829. Hydrographica Hungariae. Pestini.

Lengyel Dániel 1853. Fürdői zsebkönyv. Pest.

Magyar fürdők naptára. Budapest, 1904.

Marikovszky, Georg 1813. Physische und analytische Beschreibung aller Mineralquellen des löbl. gömörer und Klein-Honther Komitats. Lőcse.

Magyar Fürdő Kalauz. 1909. Tata. Magyar Fürdő Kalauz Kiadóvállalat. Englander és társa nyomdai műintézete.

Mulík, Ján 1966. Zaniknuté kúpele v Stredoslovenskom kraji. In Almanach. Piešťany, Balneologické múzeum.

Porzsolt Kálmán 1895. Fürdők és nyaraló helyek. Dunántúli Közművelődési Egyesület, Balatoni Kultúr-Egyesület, III. évf.

Várgede gőz-és gyógyfürdő ismertetése. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája. 1902

Wachtel, Dávid 1859. Ungarns kurorte und Mineralquellen. Oedenburg

Bevezetés

Dolgozatomban a nyelvi standardizáláshoz köthető nyelvalakító tevékenységeket2 mutatom be. Bevezetésképp a „standard” háromféle felfogását ismertetem: az egyik szerint a standard eszményi nyelvváltozat, a másik szerint egy sajátos (hegemón) helyzetben lévő dialektus, a harmadik szerint „ötölmény”, olyasvalami, ami a valóságban nem létezik, csak az emberek fejében. Ezután a standardnak három olyan sajátosságról beszélek röviden, melyek segítségével a standard egyértelműen elkülöníthető más nyelvváltozatoktól: a szabályozottságról, a sokfunkciójúságról és a nagyfokú ideologizáltságról. Dolgozatom érdemi részében a „standardizálás” fogalmát igyekszem jobban körüljárni, jellemezve a standardizálás körébe vonható nyelvalakítási eljárásokat. Ilyenek a kiválasztás és az elsődleges kodifikálás, a fejlesztés, a nyelvművelés, a standardista diskurzus, a standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása, a standard elsajátítása, ill. tanulása, a standard terjesztése, valamint a diskurzusalakítás. Ezeken kívül szót ejtek még a koinésodásról is, mivel az is összefüggésbe hozható a standardizálással, mint annak lehetséges előzménye.

 

A „standard” értelmezése

A standard nyelvváltozatnak három jellegzetes felfogásával találkozhatunk a szakirodalomban: (1) tekinthetünk úgy a standardra, mint egy eszményi, valójában nem létező, de célként elvileg elérendő nyelvváltozatra; (2) mint reálisan létező, valamely konkrét társadalmi réteghez – rendszerint a társadalmi elithez – köthető, de az egész nyelvközösségre „ráoktrojált” nyelvváltozatra; (3) végül pedig láthatunk a nyelvi standardban pusztán egy ideológiai konstruktumot, melynek valóságos léte nincs ugyan, mégis befolyásolja az emberek nyelvhasználatát (néhány további felfogására l. Armstrong– Mackenzie 2013, 5–27. p.). E felfogások más-más ideológiákon és elméleti feltevéseken alapulnak, s mindegyik segít abban, hogy megértsük azt, hogy valójában mi is történik akkor, amikor az emberek abban a hitben élnek, hogy ők egy standard nyelvváltozatot használnak, tanulnak, tanítanak, kodifikálnak, standardra javítanak egy szöveget, vagy intézkedéseket hoznak annak érdekében, hogy a standard pozícióját megerősítsék, esetleg gyöngítsék.

 

1. A standard mint eszmény („standard a magasban”)

Vannak szakemberek,3 akik a standardra mint eszményre tekintenek. Úgy gondolják, hogy a standard nemcsak funkcióit, hanem nyelvi jellegét tekintve is fölötte áll az összes többi nyelvváltozatnak: egyedülállóan gazdag, kiművelt, szilárd, de ugyanakkor rugalmas, a folytonos tökéletesedés irányába haladó nyelvváltozat (az ilyen megközelítésű magyar irodalomban: „belső nyelvtípus”). Különösen azok gondolkodnak így, akik fontosnak tartják a standard nemzeti-reprezentációs funkcióját, azaz a standard nyelvváltozatot úgy tekintik, mint amely az egész nyelvet, a nyelv által pedig az egész nemzetet, sőt magát a (nemzet)államot reprezentálja (vö. Bartsch 1985, 38. p.; Gal 2006a, 15. p.; Hübschmannová–Neustupný 1996, 89. p.; Woolard–Schieffelin 1994, 60. p.).

A standardnak a nemzetet szimbolizáló funkciója nemcsak a többi változaténál magasabb presztízséből és státuszából fakad, hanem abból az elgondolásból is, hogy ez a nyelvváltozat fejezi ki legjobban az adott etnikum sajátos gondolkodásmódját, lelki világát, történelmét és jelenét. Mi sem természetesebb hát, hogy ez a különlegesen értékes nyelvváltozat a beszélők számára beszédtevékenységük mintájaként szolgál, olyan eszményként, melyre a tényleges kommunikációban törekedni kell, még ha ezt ritkán sikerül is teljes mértékben elérni.

E nyelvváltozat nemzeti-reprezentációs funkciójából adódik, hogy szuperlatívuszokban szokás – és illik – beszélni róla: a standard dicsérete valójában „a nyelv” és azzal együtt „a nemzet” és a haza dicsérete. A standardnak – pontosabban a standarddal azonosított nyelvnek – az ilyen „felmagasztalása” nem korlátozódik a szakemberekre, hanem kiterjed az írókra, közéleti személyiségekre, sőt a közemberekre is. A standardnak ehhez a felfogásához kapcsolódik a nyelv kultikus tisztelete, istenként való imádata (l. alább). A nyelvi bálványimádás szerves része az adott közösség kultúrájának. Aki ebben nem vesz részt, annak a nemzeti kötődése, sőt állampolgári lojalitása legalábbis gyanús.

A standardnak ehhez a felfogásához számtalan nyelvi ideológia kapcsolódik; egyik markáns csoportjukra a „nyelvi standardizmus” címkével lehet utalni; alább az ide tartozó ideológiákat – más, a standardhoz és a standardizáláshoz kapcsolódó ideológiákkal együtt – részletesebben is áttekintjük.

 

2. A standard mint sajátos helyzetű rétegnyelv („standard a földön”)

Más szakemberek4 a standardban egy reális, ténylegesen létező nyelvváltozatot látnak, amely elvben „az egész nemzet” tulajdona, gyakorlatilag viszont elsősorban egy bizonyos társadalmi osztályhoz köthető, többnyire a társadalmi, kulturális, műveltségi vagy hatalmi elithez, amely ezt a nyelvváltozatot anyanyelvként sajátítja el, s amely társadalmi presztízsénél, valamint gazdasági, politikai, kulturális stb. hatalmánál fogva közvetlenül vagy közvetve dönt arról, mely nyelvi formák helyesek, s melyek helytelenek. A hatalom birtokosai olyan állapotokat teremtenek, hogy a standardra az egész nyelvközösségnek szüksége legyen, ezzel pedig előnyös helyzetbe kerülnek a többi társadalmi réteggel szemben, melyeknek tagjai ezt a nyelvváltozatot csak kemény munka árán tudják megtanulni. Az így felfogott standard presztízsének nem belső tulajdonságai a forrása, bár a látszat azt mutatja, hanem a társadalmi elithez és ezáltal a hatalomhoz való kapcsolódása.

E felfogás hívei a standardot dialektusnak tekintik, azt a tényt hangsúlyozva ezzel, hogy tisztán nyelvi szempontból a standard nem „jobb” vagy „tökéletesebb” más dialektusoknál, legyen szó akár nyelvjárásokról, akár szociolektusokról, ezektől csupán státuszában és funkcionális hatókörében különbözik. A standardról így gondolkodó szakemberekből hiányzik a standardhoz való olyasféle érzelmi viszonyulás, amelyet az előző felfogásnál láttunk, e nyelvváltozat kiválóságának és egyedülállóságának hangoztatása. (Az előző pontban említett megközelítés híveinek számára a standardot dialektusnak nevezni botrány.)

E felfogáshoz is kapcsolódnak nyelvi ideológiák, elsősorban olyanok, amik szemben állnak a nyelvi standardizmussal.

 

3. A standard mint ötölmény („standard a fejekben”)

Végül a kutatók egy része5 a standardot – akárcsak magát a „nyelvet”, a „nyelvváltozatot”, a „dialektust”, a „regisztert” stb. – ötölménynek (ideológiai konstruktumnak, ideologikumnak) tekinti. E kutatók szemében a nyelv és annak bármely változata, így a standard is, Szilágyi kifejezésével élve, „mondva csinált” dolog, amely azáltal létezik, hogy beszélünk róla (1996, 56. p. és passim; l. még Woolard–Schieffelin 1994, 64. p.). Az így felfogott „standard” olyasvalami, ami „a valóságban” nem létezik, mégis van hatalma arra, hogy befolyásolja a konkrét diskurzusok megvalósulását (azaz a nyelvi eszközök kiválasztását), a különféle lakossági rétegekben, ill. beszédhelyzetekben más-más mértékben. Ebben a felfogásban a standardizálás nem más, mint ideológiai harc (Garrett–Selleck–Coupland 2011, 58. p.).

Ideológiai szempontból azokat a kutatókat, akik a nyelvet, azon belül pedig a standardot ötölménynek tekintik, leginkább azzal tudjuk jellemezni, hogy a standardizmuson kívül határozottan elutasítják a reifikacionizmus és a varietizmus nyelvi ideológiáját is.

 

A standard jellegadó sajátságai

Bár jómagam a standarddal kapcsolatosan leggyümölcsözőbbnek a harmadik felfogást érzem, ezt most mégsem érvényesíthetem, mivel ahhoz először dekonstruálnom kellene számos, a társasnyelvészetben rutinszerűen használt fogalmat. Erre e dolgozat kereti közt nyilvánvalóan nincs lehetőség. Éppen ezért a továbbiakban a társasnyelvészet hagyományos fogalomrendszerét fogom használni, bízva abban, hogy amit elmondok, annak jó része érvényes marad és elmondható lesz egyszer egy olyan keretben is, amely fogalomrendszerét nem ideologikumokra, hanem ténylegesen megfigyelhető jelenségekre (azaz alapvetően a beszélők nyelvi viselkedésére és az általuk létrehozott nyelvi produktumok jellegzetességeire) építi.

A hagyományos felfogás előnye, hogy követésével könnyebb kapcsolódni a standarddal és standardizálással kapcsolatos eddigi szakirodalomhoz, mivel nincs szükség ennek átértelmezésére. A szakirodalomban a standard nyelvváltozatnak két jellegadó sajátosságát szokták említeni: az egységességet és a sokfunkciójúságot. Jómagam az egységesség helyett inkább a standard szabályozottságát emelném ki alaptulajdonságként. A szabályozottságon és a sokfunkciójúságon kívül harmadikként a standard nagyfokú ideologizáltságát is hozzáadnám a standard jellegadó sajátságaihoz. Eddigi vizsgálataim alapján ugyanis úgy látom, hogy a standardot e három tulajdonsága különíti el leginkább más nyelvváltozatoktól: nemcsak a regiszterektől, hanem a dialektusoktól, így pl. a nyelvjárásoktól, sőt még a standardhoz nyelvi szempontból látszólag hasonló koinétól is.6

 

1. Szabályozottság

Szabályozottságon a formális standard normájának egyéb nyelvváltozatokénál szigorúbb körülhatároltságát, valamint „láthatóbb” és bizonyos kontextusokban többé-kevésbé kötelező voltát értjük; ennek következtében a formális standardnak más dialektusokkal összehasonlítva élesebbek a határai, s nagyobb a stabilitása. Az élesebb határok azt jelentik, hogy a standard formális közegben kevésbé közveleges, mint más nyelvváltozatok, azaz kevésbé keveredik más nyelvváltozatokkal. A stabilitás abban nyilvánul meg, hogy a standardban lassúbbak, ill. rendezettebbek a változási folyamatok, mint más nyelvváltozatokban.

A fentieket társasnyelvészeti szempontból úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a formális standard „beszabályozása”, mondhatni „megregulázása” a nyelvi változatosság mértékének csökkentésére irányul, ami aztán ún. rugalmas stabilitáshoz vezet.7 Ez az oka annak, hogy a szakirodalom nem a szabályozottságot emeli ki, hanem a nyelvi változatosság alacsony fokát, a standard „egységességét”, ám a norvég nyelvre gondolva, melynek mindkét standardjában nagyszámú váltakozó hang- és alaktani forma található (l. pl. Vonen 2012), a szabályozottság (kodifikáltság) lényegibbnek tűnik az egységességnél.

A szabályozásnak és a norma „láthatóbbá” tételének fő eszköze a nyelvi kodifikálás, azaz a standard nyelvváltozat szókincsének és nyelvtani rendszerének rögzítése normatív erejű kiadványokban a standard megszilárdítása, továbbá társadalmi elismerése, ill. a meglévő elismertség növelése céljából (l. még alább).

 

2. Sokfunkciójúság (polifunkcionalizmus)

A modern társadalmakban számtalan olyan nyelvhasználati színtér, ill. tevékenység létezik, amelyet a beszélők nagy része elválaszthatatlanul a standard nyelvváltozattal kapcsol össze. A standard sokkal többféle funkcióban használatos, mint más dialektusok. Ezt a jegyét nevezzük sokfunkciójúságnak vagy más műszóval funkcionális differenciáltságnak. Nyelvi szempontból a standard sokfunkciójúsága különféle regiszterek, stílusok, szövegtípusok és műfajok meglétében nyilvánul meg (l. még alább), melyek a standard nyelvváltozathoz kötődnek (Theses 1929/1983, 91. p.). Bár (ny)elvileg a többi dialektus is alkalmas volna mindazoknak a tartalmaknak a hordozására, amiket a standard hordoz, azaz bármelyik dialektusnak létrejöhetnének olyan regiszterei, stílusai, mint a standardnak, bármelyik dialektusban létrejöhetnének olyan típusú és műfajú diskurzusok, mint amilyenek a standardban jönnek létre, erre általában mégis csak kivételesen kerül sor. A beszélők a többi dialektust általában nem érzik e tartalmak adekvát hordozóinak.

A nyelv maximális funkcionális differenciáltságának egyik eredménye a teljes nyelvi függetlenség vagy nyelvi autonómia, vagyis az az állapot, amikor az adott nyelv minden anyanyelvi beszélője minden kommunikációs szükségét képes az anyanyelvén betölteni. Az ilyen nyelvközösség tagjai nem szorulnak rá arra, hogy bizonyos beszédhelyzetekben (pl. amikor szaknyelvi kommunikációt folytatnak), más nyelvet használjanak. Ezt a maximális funkcionális differenciáltságot csak kevés standardizált nyelv éri el, a legtöbb nyelv annak ellenére, hogy létezik standard változata, heteronóm marad, pl. hiányzik belőlük a szaknyelvi regiszterek egy része (az autonómiára és heteronómiára l. Chambers–Trudgill 1998, 9–11. p.; Trudgill 1992/1997, 11., 29., 58. p.; 2003, 12. p.).8

Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a maximális funkcionális differenciáltság avagy funkcionális univerzalizmus nem a standardnak a sajátja, hanem a nyelv egészéé, ugyanis a nemstandard nyelvváltozatok is töltenek be olyan funkciókat, amiket a standard nem (Starý 1990; 1995, 34–35., 129. p.).9

 

3. Nagyfokú ideologizáltság

Nyilvánvaló tény, hogy a standard nyelvváltozathoz – létrejöttének és működésének sajátságaiból, valamint a modern társadalmakban betöltött szerepéből következően – jóval több nyelvi ideológia kapcsolódik, mint más nyelvváltozatokhoz; különösen igaz ez a föntiek közül az elsőnek említett felfogásra, a „standardra a magasban”. Ezek az ideológiák fontos szerepet töltenek be az ún. standard nyelvi kultúrákban (a fogalomra l. Milroy 2001, 530. p.; magyarul Szabó 2012, 18–21. p.; l. még Silverstein 1996, 284–285. p. és passim), melyek közé tartozik a magyar nyelvközösség kultúrája is. A következőkben röviden összefoglalom a standarddal és standardizálással kapcsolatos nyelvi ideológiák közül a fontosabbakat, a magyar nyelvművelő irodalom két reprezentatív kiadványának, a Nyelvművelő kézikönyvnek és a Nyelvművelő kéziszótárnak (NyKk. I–II. 1980–1985, NymKsz.2 2005) a szemléletéről szóló korábbi munkáim alapján (l. pl. Lanstyák 2007a, 2008, 2009b, 2010), felhasználva a standarddal és standardizálással kapcsolatos, föntebb már hivatkozott irodalmat is.10

Mint általában a nyelvalakításnak, a standardizálásnak is az a meggyőződés az ideológiai alapja, hogy a nyelv egy jól megragadható, létező „dolog” (nyelvi reifikacionizmus), egy olyan eszköz, amely a társadalomban nagyon fontos funkciókat tölt be (nyelvi instrumentalizmus), s amely ugyanakkor – más eszközökhöz hasonlóan – nem tökéletes (nyelvi deficitizmus). Ezért van szükség arra, hogy a nyelvi változási folyamatokat az ésszerűség jegyében (nyelvi racionalizmus) befolyásoljuk (nyelvi intervencionizmus), s ezáltal elérjük, hogy a nyelv jobban megfeleljen a vele szemben támasztott követelményeknek, különösen fő funkciójának, a hatékony közlés biztosításának (nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus, nyelvi effektivizmus), s így a kommunikáció egyre tökéletesebb eszközévé váljon (nyelvi utópizmus).

Az említett célok eléréséhez szükség van többek között a nyelv szókincsének és rendszerének rugalmas megszilárdítására (nyelvi stabilizmus); ennek eszköze a nyelvi sokféleség visszaszorítása (nyelvi homogenizmus; nyelvi invariabilizmus, nyelvi monoformizmus), valamint a nyelvi változások fékezése, például az új jelenségek egy részének a kodifikációból való kizárása által (nyelvi konzervativizmus). A kodifikálással biztosítani lehet, hogy a standard jól elkülönüljön a többi nyelvváltozattól (nyelvi distinkcionizmus, nyelvi varietizmus, nyelvi alligizmus), s így lehetővé váljon a nyelv helyes használata (nyelvi kodifikacionizmus), ami minden igényes közlés alapkövetelménye (nyelvi korrekcionizmus). A standardizálás eme nemes munkájára a nyelv és a kommunikáció kérdéseihez leginkább értő nyelvészek és más szakemberek a legalkalmasabbak (nyelvi expertizmus), akik szakértelmüknél fogva képesek eldönteni, mi helyes a nyelvben és mi nem (nyelvi autonomizmus, nyelvi platonizmus), mi jó „a nyelvnek” és mi nem (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus).

Az ilyen fejlesztés – bár az egész nyelvre kihatással van – rendszerint egyetlen nyelvváltozatra, a standardra irányul (nyelvi standardizmus). A standard mind nyelvi, mind társadalmi szempontból különleges jelentőségű. Nyelvi szempontból azért, mert más nyelvváltozatoknál gazdagabb, fejlettebb, helyesebb, sőt logikusabb és szebb (nyelvi excellentizmus, nyelvi deficitizmus). A standard a nyelv egészét egymagában reprezentálja (nyelvi totemizmus, nyelvi homogenizmus, nyelvi alligizmus); más nyelvváltozatoktól jól elkülönül (nyelvi distinkcionizmus), sőt fölöttük áll (nyelvi hierarchizmus). Nemcsak „helyesebb” más nyelvváltozatoknál, hanem egyenesen „ő” a helyesség letéteményese (nyelvi autonomizmus; nyelvi platonizmus).

Társadalmi szempontból a standard különleges jelentőségét az adja, hogy a társadalmi (előre)haladás nélkülözhetetlen eszköze, mind az egyén, mind az egész társadalom számára (nyelvi progresszizmus). Ezenkívül a standard nyelvváltozat a nyelv és a nemzet szoros kapcsolatából következően (nyelvi etnolingvizmus) magát „a nemzetet” reprezentálja (nyelvi identizmus, nyelvi totemizmus), és így egyedülálló nemzeti érték (nyelvi axiologizmus; nyelvi szingularizmus, nyelvi nacionalizmus), amely megkülönböztetett tiszteletet, sőt hódolatot érdemel (nyelvi fetisizmus). A beszélő a standard használatával és „ápolásával” nemzeti érzelmeit (nyelvi etnoidentizmus), sőt a nemzet és az állam szoros kapcsolatából (nyelvi etatizmus) következően hazafiságát (nyelvi patriotizmus) is demonstrálja.

A beszélő egyén számára (első) nyelvének különleges értékét azt adja, hogy az az ő „édes anyanyelve”, amely egyedülálló és pótolhatatlan az életében (nyelvi maternizmus). Ilyen körülmények közt érthető, hogy a standard elsajátítása, használata, ápolása, őrzése és védése minden ember és minden nyelvközösség erkölcsi kötelessége (nyelvi moralizmus); aki nyelve ellen vétkezik, az nemzete, sőt hazája ellen is vétkezik (nyelvi organicizmus, nyelvi etnoidentizmus, nyelvi etatizmus). Ezért a standardizálás akkor lehet sikeres, ha a standard elsajátítását erkölcsi neveléssel kapcsoljuk össze (nyelvi pedagogizmus).

A standard nem ismerete, azaz a „helytelen beszédmód” azon kívül, hogy a beszélő nemzeti érzésének és hazafiságának hiányosságáról árulkodik, műveletlenségre, ill. alacsonyabb iskolázottságra (nyelvi doktizmus), továbbá gyöngébb anyanyelvi tudásra (nyelvi kompetencionizmus), sőt alacsonyabb intelligenciára (nyelvi mentalizmus) is vall. Az embernek még a saját anyanyelvét is tanulnia kell, s tudatosan, nagy gonddal és odafigyeléssel kell használnia (nyelvi monitorizmus). A „helytelen beszédmód” mint­egy nyelvi gettóba zárja a beszélőt (nyelvi gettoizmus), s megakadályozza, hogy a társadalomban megfelelő módon tudjon érvényesülni (nyelvi progresszizmus). A standard használata ellenben biztosítja az állampolgárok jogegyenlőségét (nyelvi ekvitizmus, nyelvi univerzalizmus).

Mindezen okoknál fogva az államnak fontos feladata a nyelvvédelem, ami elsősorban a standard nyelvváltozat védelmét jelenti, olyan körülmények biztosítását, hogy a standard zavartalanul fejlődhessen (nyelvi protektivizmus); ennek hiányában előfordulhatna, hogy a nyelv romlásnak indul (nyelvi dekadentizmus, nyelvi defektivizmus, nyelvi destruktivizmus, nyelvi organicizmus). A különleges odafigyelést az is indokolja, hogy napjainkban egyre növekszik a társadalmak nyelvi kiszolgáltatottsága, s így fontos feladat biztosítani, hogy a standard megfeleljen a modern kor kihívásainak (nyelvi dependentizmus). Ezért a standardot terjeszteni kell más nyelvváltozatok rovására is (nyelvi asszimilacionizmus), hogy visszaszoruljanak azok a nyelvváltozatok, amelyek e feladat ellátására nem annyira alkalmasak (nyelvi deficitizmus); ehhez akár jogi eszközöket is indokolt lehet igénybe venni (nyelvi despotizmus). A standard terjesztése nemcsak a nyelvközösségen belül indokolt, hanem az ország egész területén (nyelvi etatizmus, nyelvi szuverenizmus), akár a kisebbségi nyelvek rovására is (nyelvi nacionalizmus; nyelvi majoritizmus; nyelvi monolingvizmus).

Nem elegendő, ha a „nyelvvédelem” csak abból áll, hogy az állam jogi úton és más eszközökkel a standard „fejlődéséhez” a megfelelő feltételeket biztosítja: ezen túlmenően a korpuszalakításra is ki kell terjednie, hogy a nyelvbe ne kerüljenek be a nyelvhasználat helytelenségei (nyelvi performancionizmus), ha pedig már esetleg bekerültek volna, kiszoruljanak belőle (nyelvi defektivizmus). Így például védeni kell a nyelvet más nyelvek hatásától (nyelvi purizmus, nyelvi monolingvizmus, nyelvi szuverenizmus), de olykor az újabb belső fejleményektől is (nyelvi konzervativizmus, nyelvi domeszticizmus), amelyek nemegyszer az igénytelen beszédmód termékei (nyelvi perfekcionizmus).

A neologizmusok, legyenek azok akár belső fejlemények, akár kontaktusjelenségek, nemcsak hogy nehezítik a megértést (nyelvi percepcionizmus) és a hatékony kommunikációt (nyelvi effektivizmus, nyelvi kommunikacionizmus, nyelvi kommodizmus), hanem olykor rendszeridegenek is (nyelvi szisztemizmus), máskor jelentésük bizonytalansága miatt veszélyeztetik a közlés pontosságát (nyelvi egzaktizmus). A korábban is meglévő szavak és nyelvtani elemek új jelentései is zavart okozhatnak (nyelvi izomorfizmus). Hangalak tekintetében is nemegyszer problémák vannak velük: nehéz a kiejtésük (nyelvi fonicizmus), ezenkívül helyesírási problémákat is okoznak (nyelvi ortografizmus, nyelvi graficizmus). Az is előfordul, hogy egy-egy idegen szót sokan eltorzult hangalakban használják (nyelvi originalizmus), nyelvi műveletlenségükről adva így tanúbizonyságot (nyelvi kompetencionizmus).

Az idegen eredetű, ill. a belső keletkezésű nyelvi formák egy részének használata nemcsak a beszélőre nézve hátrányos, hanem a nyelvre nézve is (nyelvi reifikacionizmus, nyelvi organicizmus), mivel az ilyen formák nemkívánatos nyelvi változásokhoz vezethetnek (nyelvi dekadentizmus). Vannak olyan formák, amelyek egyszerűen csak fölöslegesek, mert nem hoznak a nyelvbe semmi többletet a hagyományos kifejezőeszközökkel összehasonlítva (nyelvi necesszizmus, nyelvi invariabilizmus, nyelvi homogenizmus). Nyelvünk egyébként is olyan gazdag és fejlett, hogy nem szorul rá arra, hogy más nyelvekből kölcsönözzön elemeket vagy nyelvi formákat (nyelvi szufficientizmus, nyelvi effabilizmus). Ráadásul előfordulhat, hogy az idegen elemek vagy belső keletkezésű neologizmusok kifejezetten károsnak bizonyulnak a nyelvre nézve (nyelvi damnificizmus), például azért, mert kiszorítják a hagyományosan használt, belső keletkezésű formákat (nyelvi extrudizmus).

Az idegen nyelvi elemek – és még inkább nyelvi formák (pl. tükörfordítások, nyelvtani jelenségek) – nemcsak a nyelvműködés szempontjából jelentenek veszélyt a standardra, sőt a nyelv egészére nézve, hanem azért is, mert hatásuk folytán megkophatnak a nyelv ősi sajátosságai (nyelvi ancientizmus), jellegzetes kifejezésmódjai (nyelvi idiomizmus), s így a nyelv nemcsak hogy veszít természetességéből (nyelvi naturizmus), szépségéből (nyelvi dekorizmus) és kifejezőerejéből (nyelvi expresszivizmus), hanem az a képessége is sérül, hogy tükrözze beszélőinek sajátos gondolkodásmódját, „észjárását” (nyelvi relativizmus, nyelvi szingularizmus), és kifejezzen valamit a nyelv és a nemzet „esszenciájából” (nyelvi karakterizmus, nyelvi autentizmus). A nagyfokú idegen nyelvi hatás, különösen ha a nyelvtani rendszerben is érvényesül, rendszerbomlást idézhet elő (nyelvi dilaborizmus), sőt akár a nyelv elhagyásához, nyelvcseréhez is vezethet (nyelvi relinkvizmus).

A standardot nemcsak az idegen nyelvekből származó elemektől és formáktól kell védeni, hanem a kevésbé iskolázott beszélők nyelvéből származó elemektől és formáktól is, mert azok nemegyszer a nyelvromlás termékei (nyelvi defektivizmus), és rombolják a beszélők ízlését, a közléseket pedig igénytelenné teszik (nyelvi docilizmus, nyelvi elitizmus, nyelvi elegantizmus, nyelvi perfekcionizmus). A helyes nyelvhasználat mércéje nem lehet pusztán az érintett nyelvi elemek és formák elterjedtsége, hanem az is számít, hogy kik használják őket: például a szépirodalom nagyjai által szentesített nyelvi formák nyilvánvalóan sokkal értékesebbek, mint azok, melyek az újabb időkben a beszélők tudatlansága miatt kerültek be a nyelvbe (nyelvi belletrizmus, nyelvi legitimizmus, nyelvi konzervativizmus, nyelvi szkriptizmus).

Hiba volna azonban azt gondolni, hogy csak az iskolázatlan beszélők árthatnak a nyelvnek (nyelvi destruktivizmus); sok nyelvi vétséget követnek el például a hivatalnokok is, amikor fontoskodó stílusban (nyelvi aformalizmus), mesterkélten (nyelvi normalizmus, nyelvi naturizmus), körülményesen, terjengősen (nyelvi szimplicizmus, nyelvi szintetizmus, nyelvi brevizmus), személytelenül (nyelvi perszonalizmus) fogalmaznak, szaknyelvi zsargon használatával nehezítve a megértést (nyelvi antizsargonizmus, nyelvi percepcionizmus). Azt se felejtsük el, hogy bár az iskolázott városi beszélők nyelvhelyesség tekintetében általában előtte járnak az iskolázatlan falusi beszélőknek (nyelvi elitizmus, nyelvi urbanizmus), idegennyelv-ismeretük miatt több a beszédükben az idegenszerűség (nyelvi purizmus), beszédük kevésbé természetes (nyelvi naturizmus), mint az idegen nyelvek hatásának kevésbé kitett, egy romlatlanabb nyelvet őrző falusi beszélőké (nyelvi ruralizmus). Akadnak olyan nyelvhelyességi problémák is, amelyek egyformán érintik a művelt és műveletlen beszélőket; ilyen például az udvariatlan, sőt trágár beszédmód terjedése (nyelvi decentizmus, nyelvi antiobszcenizmus).

A bemutatott nyelvi ideológiák közül azokat, amelyek közvetlenül a standard nyelvváltozat jellegével és szerepével kapcsolatosak, átfogóan nyelvi standardizmusnak nevezzük; a nemzetközi irodalomban a kétértelmű „standard ideológia” a nevük (l. pl. Milroy 2001, 2007). Külön csoportként különíthetők el azok a nyelvi ideológiák, amelyek a standard nyelvváltozat kodifikálásában, ill. általában a nyelvhelyességgel kapcsolatos döntésekben játszanak szerepet, egyebek közt annak eldöntésében is, hogy konkrét közlésekben mely nyelvi elemek és formák minősülnek „helyesnek”, azaz standardnak. Ezeket az ideológiákat nyelvhelyességi ideológiáknak nevezzük (l. Lanstyák 2010, 2011a).

A föntebb már említett ideológiák számottevő része is besorolható a nyelvhelyességi ideológiák közé, még ha sokuk más típusú standardista diskurzusokban is szerepet kap, nem csak a nyelvhelyességi ítéletekkel kapcsolatosakban. Ilyen a nyelvi aformalizmus, ancientizmus, antizsargonizmus, autentizmus, belletrizmus, brevizmus, dekorizmus, docilizmus, domeszticizmus, effektivizmus, egzaktizmus, elegantizmus, elitizmus, expertizmus, expresszivizmus, fonicizmus, graficizmus, homogenizmus, idiomizmus, invariabilizmus, izomorfizmus, kodifikacionizmus, konzervativizmus, legitimizmus, monitorizmus, monolingvizmus, moralizmus, naturizmus, originalizmus, ortografizmus, percepcionizmus, perfekcionizmus, perszonalizmus, purizmus, szimplicizmus, szintetizmus, szisztemizmus. Nagymértékben ambivalens – a kodifikációs döntésekben legalább annyiszor figyelmen kívül hagyott, mint ahányszor figyelembe vett11 – ideológiák a nyelvi intuicionizmus, logicizmus, nativizmus, normalizmus, ruralizmus, szituacionizmus, urbanizmus és uzualizmus.

A standard nyelvváltozat, ill. a standardista diskurzus jellemzéséhez az is hozzátartozik, hogy mely ideológiák nem vagy alig játszanak szerepet a kodifikációs, ill. nyelvhelyességi döntésekben és általában a hagyományos standardista diskurzusokban. Ilyenek a nyelvi egalitarizmus, ekvilibrizmus, intaktizmus, internacionalizmus, komplikacionizmus, liberalizmus, modernizmus, multilingvizmus, neutralizmus, opulizmus, plebejizmus, pluralizmus, regionalizmus, rekreacionizmus, spontaneizmus, vernakularizmus. Ezen ideológiák többsége rendszeresen megjelenik a standard hegemóniájának megtörésére irányuló antistandardista diskurzusokban, amelyek egyébként – paradox módon – szintén standardista diskurzusoknak tekinthetők, mivel nagymértékben tiszteletben tartják a standardista diskurzus „játékszabályait” (Silverstein 1996).

 

A standardizálással kapcsolatos tevékenységek

A standardizálás legáltalánosabb megközelítésben nem más, mint sajátos jellegű nyelvi változások előidézésére irányuló tudatos tevékenység, azaz nyelvalakítás (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 1. p.). Legfontosabb célja, hogy az érintett nyelv – pontosabban annak (többnyire) egyetlen változata, a standard – alkalmassá, ill. minél alkalmasabbá váljon sokféle nyelvi és nyelven kívüli funkció betöltésére, a zajmentes kommunikáció biztosításától a „nemzeti egység” szimbolikus kifejezésén, ill. a más nyelvközösségektől való szimbolikus és tényleges nyelvi eltávolodáson át egyes, a standardhoz nehezebben hozzáférő társadalmi rétegek marginalizálásáig (a standard némely funkcióira l. Garvin 1993/1998, 94–99. p.).

Ha konkrét tevékenységek vonatkozásában akarjuk meghatározni a „standardizálást”, olyan nyelvalakító célzatú tevékenységek és folyamatok összességének tekinthetjük, melyekben az a közös, hogy fontos szerepet játszanak a standard nyelvváltozat létrejöttében, a létrejött standard implementálásában, terjesztésében, karbantartásában és fejlesztésében, valamint a standardról szóló metanyelvi diskurzusban. E tevékenységek jellemzése során, amint látni fogjuk, kitűnően hasznosíthatók a prágai iskola irodalminyelv-elméletéből és nyelvművelés-elméletéből, valamint a nyelvtervezés klasszikus elméletéből ismert, a standardizálás különféle mozzanataira, eljárásaira utaló fogalmak.

 

1. Koinésodás

Az elsőként említett folyamat, a koinésodás,12 azért kapta a 0. sorszámot, mert szigorúan véve nem tartozik a standardizáláshoz, nélküle a standardizációs tevékenységek áttekintése mégis hiányos volna. Koinésodáson azokat a nyelvi folyamatokat értem, melyek során nyelven belüli vagy nyelvközi kontaktushelyzetben kölcsönösen érthető földrajzi vagy társadalmi dialektusok, ill. kölcsönösen érthető, közeli rokon nyelvek13 érintkezéséből egy új, mintegy kompromisszumos, viszonylag stabil dialektus, ill. nyelv jön létre, a koiné. Szemben a szokásos összetartással (konvergenciával), amely azzal jár, hogy az érintkező nyelvváltozatok egyre jobban hasonlítanak ugyan egymásra, de megőrzik önazonosságukat, a koinésodás eredménye egy új, addig nem létező dialektus – a folyamatban részt vevő dialektusok megszűnnek létezni (vö. Siegel 1985, 370. p.). A koinésodási folyamat olykor két, de gyakrabban három nemzedéknyi időt vesz igénybe. A létrejövő kontaktusváltozat működhet összekötő „másodnyelvként” is, de „első nyelvvé”, anyanyelvvé is válhat, kifejezve a lakosságkeveredés nyomán új közösséggé formálódott emberek új identitását.

A koiné műszó – mint köztudott – az ókori görög koiné dialektus nevére megy vissza. A görög koiné nyelvjárás-keveredés folytán keletkezett, s a hellenizmus időszakában vált széleskörűen használatossá: a macedón birodalom hivatalos nyelveként nemzetközi lingua franca szerepet is kapott; jelentőségére utal az is, hogy az Újszövetség is a koinéban íródott. A római kor koinéja az évszázadok folyamán – immár anyanyelvváltozatként – a mai görög dimotikivé vált (l. pl. Bubenik 1993). Magát a koiné műszót bizonyos korábbi előzmények után a 20. században kezdték el a nyelvészek széleskörűen használni a spontán egységesülés folytán létrejött nyelvváltozatok jelölésére; a koineization, koineizing műszó viszont csak a 20. század utolsó harmadában kerültek forgalomba (l. Siegel 1985, 364. p.; Trudgill 1992/1997, 37–38. p.) társasnyelvészeti fogalomtárának magyar fordításába koinésodás formában került be.

A koiné jelentése idővel egyre inkább az ilyen típusú nyelvek egyik válfajára, az ún. bevándorló koinékra szűkült le, melyek egy lakatlan vagy gyéren lakott helyen letelepedett, egymás nyelvét értő, de különféle dialektusokat vagy közeli rokon nyelveket beszélő lakosság közös nyelveként formálódnak. Számunkra azonban, témánknál fogva, az ún. regionális koinék a fontosabbak, mivel ezek közvetlenebbül kapcsolódnak a standardizáláshoz, mint a bevándorló koinék. A regionális koinék úgy keletkeztek, hogy az eltérő dialektusokat beszélő lakosság nem költözött tömegesen új lakhelyre, csak éppen intenzívebben kezdett el érintkezni egymással.

Témánk szempontjából azért érdemes a koinéra is kitekinteni, mert azok a folyamatok, amelyek a középkorban és a korai újkor évszázadaiban egészen a felvilágosodás koráig jellemezték az irodalmi nyelvek („standardok”) kialakulását, sokkal jobban hasonlítanak az emberiség történetét alighanem végigkísérő koinésodási folyamatokra, mint a mai értelemben vett standardizálásra, amely a modern kor terméke. Ez még akkor is így van, ha az írott nyelvi egységesülés nem feltétlenül épült teljes mértékben beszélt nyelvi előzményekre, s ha nagyobb fokú tudatossággal történt is, mint amilyet a prototipikus beszélt nyelvi koinésodásban láthatunk.

A két folyamat közt a legnagyobb különbség valószínűleg az, hogy a koinésodás hátterében más nyelvi ideológiák állnak, mint a standardizálás hátterében (Takeda 2002, 143. p.).14 Azok közül a nyelvi ideológiák közül, amelyekről föntebb szó volt, valószínűleg nagyon kevés kísérhette az irodalmi nyelvek kialakulását a modern kor előtti időszakban, s amelyek mégis működtek, azok is inkább verbalizálatlan vagy implicit, mint explicit módon jelentkezhettek, már csak abból következően is, hogy a koinésodás kevéssé tudatos, alulról vezérelt (bottom-up) folyamat (legalábbis makroszinten), szemben a standardizációval, amely jellemző módon felülről vezérelt (top-down) tevékenység).

Ebből következően úgy látom, hogy a mai standard nyelvváltozatok középkori és kora újkori előzményeit szerencsésebb volna koinénak tekinteni, kialakulásuk folyamatát pedig inkább koinésodásnak, mint standardizálásnak nevezni. Ugyanezt a gondolatot nemrégiben Kalcsó (2010) is felvetette egyik kéziratos munkájában, melyben a magyar irodalmi nyelvben bekövetkezett egységesülési folyamatokkal kapcsolatos korábbi vizsgálatainak (l. Kalcsó 2007) eredményeit is felhasználva javasolja, hogy a nyelvjárás-keveredés révén spontán módon végbemenő 16. és 17. századi nyelvi egységesülésre a standardizáció, ill. standardizálódás helyett inkább a koinésodás műszót kellene használni (a nemzetközi irodalomban ismert koineization magyar megfelelőjeként). Ő is úgy látja, hogy „a sztenderdizáció során egységesülő írásbeliség és a koinésodás során egységesülő beszélt nyelv valójában csak a közvetítő közegben és a tudatosság meglétében vagy hiányában tér el egymástól: a két folyamat egyébként hasonló”.

Érdemes még megemlíteni, hogy van der Wal (2003, 166. p.) is amellett érvel a standardizálásról írott tanulmányában, hogy a standardizáció műszó ne legyen használva parttalanul, s ne váljon elmosódottá a különbség a középkori összetartó tendenciák és a valódi standardizálás között („I would rather not use the term standardization in the broad and vague sense by which the major differences between the medieval converging tendencies and standardization proper are blurred out”). Nos, az említett „összetartó tendenciák” aligha lehetnek mások, mint a spontán koinésodás folyamatai. Rutten és mtsai (2014, 13. p.) hasonló meggondolásokból a szupralokalizáció (supralocalization) műszóval javasolják jelölni a középkort követő egységesítő nyelvi folyamatokat egészen a 18. századig, amikor kezdetét vette a szó mai értelmében vett standardizáció.

 

1. Kiválasztás és (elsődleges) kodifikálás

A kiválasztás (szelektálás) korpusztervezési – egyetemesebb terminológiával korpuszalakítási15 – tevékenység, makroszinten a leendő standard nyelvváltozat alapjául szolgáló nyelvjárás és/vagy szociolektus kijelölését jelenti, mikroszinten pedig az egyes nyelvi változók konkrét változatainak (variánsainak) a formálódó standardba való beemelését (Bartsch 1985, 24. p.; Haugen 1983/1998, 143–149. p.; vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.).16 A megfelelő nyelvváltozat, ill. konkrét nyelvi formák kiválasztása nem valamiféle „objektív kritériumok” alapján történik, hanem azt mind makro-, mind mikroszinten erőteljesen befolyásolják különféle nyelvi ideológiák, elsősorban azok, amelyeket föntebb a nyelvhelyességi ideológiák közt említettünk (vö. Haugen 1966/1998, 18. p.; 1987, 632. p.). A kiválasztási folyamatot motiváló legalapvetőbb nyelvi ideológia a nyelvi homogenizmus és invariabilizmus.

Társasnyelvészeti szempontból a kiválasztás az a folyamat, amely a nyelv természetes változatosságának visszaszorításához vezet (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 4. p.; Milroy 2001, 531–532. p., 2007, 133. p.). A kiválasztási folyamat eredményét a föntebb már említett kodifikálás rögzíti és mintegy szentesíti, s egyszersmind elérhetővé teszi a lakosság szélesebb rétegei számára. Az új standard nyelvi normát alkotó szabályok és nyelvi elemek bekerülnek a standard nyelvhasználat alapjául szolgáló, normatív célzatú kézikönyvekbe: nyelvtanokba, nyelvi és helyesírási szótárakba, helyesírási szabályzatokba, nyelvművelő és stilisztikai kézikönyvekbe stb. (l. Deumert–Vandenbussche 2003a, 6. p.; Dolník 2010a, 162–166. p.; Garvin 1993/1998, 90. p.).17

Ha az adott nyelvváltozatnak anyanyelvi beszélői is vannak, a kodifikálás az általuk öntudatlanul birtokolt nyelvi normát tudatossá és „láthatóvá” teszi („benne lesz” a nyelvtankönyvekben és a szótárakban), ezáltal pedig megteremti annak a lehetőségét, hogy a standard bizonyos színtereken az elvárt nyelvhasználat mintájává váljon. Sőt a standard normájának követése – a jogi kodifikáláshoz hasonlóan, de annál kevésbé „erőszakosan” – bizonyos nyelvi színtereken, ill. beszédhelyzetekben tulajdonképpen kötelezővé válik, a standard normájának megsértése bizonyos szankciókat is maga után vonhat, ha nem is olyanokat, mint a jogi normák megsértése (vö. Bartsch 1985, 37. p.).18

Az olyan nyelvek esetében, melyekben korábban koinésodás ment végbe, a standardizálódás ráépülhet a koinésodási folyamatra, felhasználhatja annak eredményeit. Ez esetben kiválasztásra csak kisebb mértékben van szükség, a hangsúly a már többé-kevésbé létező koiné változat kodifikálásán, ill. továbbfejlesztésén19 van (l. Haugen 1966/1998, 17. p.).

Ha a standardizálni kívánt nyelv még nem rendelkezik írásbeliséggel, vagy rendelkezik ugyan, a beszélők (mérvadó csoportjai) azonban nem elégedettek a meglévő grafikai rendszerrel, a kiválasztási, ill. kodifikálási folyamatot a grafizálás egészíti ki, azaz az érintett nyelv írásrendszerének és helyesírásának a létrehozása (l. Ferguson 1968/1971, 222–223. p.; Haarman 1990/1998, 69. p.; Haugen 1966/1998, 17. p., 1983/1998, 145. p., 1987, 630–631. p.). A grafizálástól érdemes megkülönböztetni a literalizálást, amely egy korábban csak beszélt nyelvi formában élő nyelv elsődleges írott nyelvi változatának, regiszterének a megalkotását jelenti (Bartsch 1985, 25. p.; Wolck 1991, 45. p.). A beszédhelyzetbe ágyazott beszélt és a sokszor dekontextualizált írott nyelv között szükségszerűek a szerkezeti különbségek (vö. Lanstyák 2009a, 16–17. p.), így aztán az írásrendszer megalkotása önmagában korántsem azonosítható az írott nyelv létrehozásával, annak csupán a feltételeit teremti meg (vö. Wolck 1991, 50. p.).

Haugen (1983/1998, 145., 148. p., 1987, 630–631. p.) ezzel összefüggésben terminológiailag megkülönbözteti még a grammatikálást mint a nyelvtani szabályok megállapítását és megfogalmazását, valamint a lexikalikálást mint a szókészleti elemek kiválasztását, stílus- és rétegbeli használatuk kijelölését (l. még Baldauf 1989, 4–5. p.); a fonizálásnak nevezhető lehetséges standardizálási eljárás kihagyása arra utal, hogy Haugen a beszélt, ill. egyáltalán a hangzó nyelv standardizálásával nem számolt (Baldauf 1989, 4. p.).

 

2. Fejlesztés

A fejlesztés a korpuszalakítás további szakasza. Azok a munkálatok tartoznak ide, melyek révén a már létező, társadalmilag elfogadott és a nyelvhasználat bizonyos színterein használatossá vált standard nyelvváltozat alkalmassá lesz az újabb meg újabb funkciókban való használatra, ill. meglévő funkcióinak egyre hatékonyabb ellátására. Hogyha a fejlesztésre a nyelvnek mint egésznek a szemszögéből tekintünk, azt mondhatjuk, hogy sok dialektus helyett a legtöbb esetben csak egyetlenegy van fejlesztve, a standard. Az ilyen „egyváltozatú” fejlesztés mögött a nyelvi és anyagi gazdaságosság követelményei állnak,20 de itt is „besegíthetnek” bizonyos nyelvi ideológiák, a nyelvi effektivizmuson kívül például a nyelvi racionalizmus, instrumentalizmus, kommunikacionizmus, izomorfizmus, transzlatabilizmus és invariabilizmus (vö. Haugen 1966/1998, 22. p.; Tauli 1974/1998, 51–52. p.).

A fejlesztés egyik fő összetevője a funkcionális differenciálás (Havránek 1932, 41–70. p.)21 vagy más terminussal funkcionális fejlesztés (Haugen 1983/1998, 148. p.), ami nem más, mint az érintett nyelv funkcionális hatókörének kiterjesztése sajtónyelvi, szakmai, tudományos, szépirodalmi és más regiszterek, stílusváltozatok, szövegtípusok, műfajok és műnemek kifejlesztése által22 (vö. Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A mai modern társadalmakban a funkcionális fejlesztés a feltétele annak, hogy a standard föntebb említett jellegadó sajátsága, a sokfunkciójúság létrejöjjön és erősödjön. Milroy (2007, 134. p.) a funkcionális fejlesztést a standardizálás egyik hajtóerejének tekinti.

A funkcionális fejlesztés a haugeni elaborálásnak (kimunkálásnak) is fő összetevője (l. Baldauf 1989, 6–7. p.; Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.; Haugen 1983/1998, 148. p., 1987, 632–633. p.). Az elaborálás „sok szempontból nem más, mint a modern világ funkcióinak megfelelő normák kivitelezésének a folytatása” (Haugen 1983/1998, 146. p.). Mint ilyen mindenekelőtt további lexikálást jelent: szókincsbővítést, a lexikális kifejezési eszközök differenciálódását. Emellett az elaborálás a nyelvi rendszer más síkjain is előidézhet tartós nyelvi változásokat, így elsősorban a mondattanban, de más területeken is (Fishman 1983, 109. p.; Havránek 1932, 43. p.).

Haugen egy másfajta korpuszalakítási törekvésről is beszél, amely a standard „érzelmi és költői kifejezéskészségének” a növekedését célozza (1966/1998, 22–23. p.). Ezt mikroszinten az alább említett „intellektualizálás”-sal rímeltetve, azt kiegészítve emfatizálásnak nevezhetjük, makroszinten pedig a funkcionális fejlesztés részekként stilisztikai fejlesztésről beszélhetünk (l. még Baldauf 1989, 6–7. p.).23

A fejlesztés tárgykörébe tartozik két további fogalom, az intellektualizálás24 (Havránek 1932, 45–52. p.; Péter 1976, 410. p.; Theses 1929/1983, 91–92. p.) és a modernizálás (l. Ferguson 1968/1971, 226–227. p.; vö. még Bartsch 1985, 38. p.; Haugen 1987, 74. p.) is. Szemben a funkcionális fejlesztéssel, amely makroszintű tevékenység (egész nyelvváltozatokat érint), az intellektualizálás és a modernizálás inkább mikroszinten (az egyes konkrét nyelvi formák szintjén) érvényesül. A funkcionális fejlesztés tehát arra irányul, hogy a különböző tudományok, szakmák stb. művelésére rendelkezésre álljanak adekvát (anya)nyelvi regiszterek. Ezzel szemben az intellektualizálásnak az a fő célja, hogy „a nyelv” alkalmas közvetítője legyen az elvont gondolkodásnak is, például azzal, hogy az egyértelműen meghatározható fogalmaknak egyértelmű nyelvi megfelelőjük jön létre, továbbá azzal, hogy a nyelv alkalmassá válik további finom értelmi árnyalatok megkülönböztetésére, különös tekintettel az elvont fogalmakra és azok hierarchikus rendszerére (Havránek 1932, 45. p.).

A modernizálás fontos célja, hogy mindaz, ami a fejlesztett nyelv számára mintaként szolgáló nyelvekben könnyen kifejezhető, könnyen kifejezhetővé váljon a fejlesztett nyelvben is, vagyis minél nagyobb mértékű legyen köztük a kölcsönös fordíthatóság (l. Fishman 1974, 16., 24–25. p., 1974/1998, 32–33. p.; Garvin 1993/1998, 92. p.), ill. elméleti szempontból nézve minél nagyobb legyen köztük a jelentéstani-szerkezeti egybevágóság, melynek a nagyobb fokú kölcsönös fordíthatóság a gyakorlati következménye. Innen nézve a modernizálást olyan törekvésként is meghatározhatjuk, melynek célja az adott nyelvnek más, etalonként szolgáló nyelvek szintjére való felfejlesztése (Ferguson 1968/1971, 226. p.).

3. Nyelvművelés

A nyelvművelés nem más, mint a már létező standard nyelvváltozat „karbantartása”, határainak őrzése, a „határsértések” minimalizálása, ill. a „határsértő események” elemzése abból a szempontból, hogy ezek úgymond építő vagy romboló jellegűek-e a meglévő standard szempontjából; ez az előző kettőhöz hasonlóan szintén korpuszalakító tevékenység. Nemcsak a nyelven belüli határok őrzéséről van szó, pontosabban a standard határainak védéséről más nyelvváltozatokkal szemben, hanem a nyelvek közötti határok őrzéséről is, aminek egyik eszköze a más nyelvből származó elemek „letelepedési engedélyének” megtagadása. E korpuszalakító tevékenység mellett határőrzés folyik a diskurzusalakítás terén is, pl. a kódváltó beszédmód megbélyegzésével. (Vö. Gal 2006a, 19–20. p.; 2006b, 169–170. p.)

A nyelvművelői munkának legalábbis egy része nem választható el mereven az előző pontban említett fejlesztéstől (vö. Haugen 1983/1998, 146. p.), így kapcsolatba hozható az ott említett kimunkálással, intellektualizálással és emfatizálással is. Ez azért van így, mert a „határsértések” egy része pozitív elbírálást kap a nyelvművelők részéről, az érintett jelenségek bebocsátást nyernek a standardba, amivel a nyelvművelők hozzájárulnak a standard továbbfejlesztéséhez is. (Nem kifejezetten a magyar nyelvművelésre gondolok itt, hanem a nyelvművelésre általában; a magyar nyelvművelésnek sajnos alig van pozitív szerepe a standard fejlesztésében; l. Lanstyák 2007a, 2008, 2010, 2014a.)

A „nyelvművelés” címkéje alá vonható korpuszalakító tevékenységek egyik eszköze a létező diskurzusok, ill. sokszor inkább csak elszigetelt diskurzuselemek értékelése (a gyakorlatban inkább bírálata) és javítása (vö. Bartsch 1985, 37. p.; Szabó 2012, 108–181. p. és passim).25 Némely nyelvközösségben, pl. a magyarban és a szlovákban ezeket a tevékenységeket erősen befolyásolja a nyelvi protektivizmus, konzervativizmus, performancionizmus, stabilizmus, opulizmus, expertizmus és utópizmus, s bizonyos vonatkozásokban számos további ideológia is, többek között a purizmus, a homogenizmus, továbbá a perfekcionizmus, effektivizmus, dekorizmus, szisztemizmus, racionalizmus és logicizmus (l. pl. Dolník 2010a, 192–196. p.; Ferguson 1977, 15–17. p.; Lanstyák 2010, 2014a). Mivel ezen ideológiák alapján történő nyelvalakítás rendszerint nem áll összhangban a hétköznapi beszélők kommunikációs érdekeivel, ezekben a közösségekben a nyelvművelők tevékenysége újabb meg újabb nyelvi és társadalmi problémákat gerjeszt (l. pl. Kálmán 2004; Kontra 2006, 2012; Kontra–Saly szerk. 1998; Lanstyák 2007a, 2009b, 2009c, 2014a stb.; Sándor 2002).

A standard nyelvváltozat művelése egyszersmind a standardizálás, ill. kodifikálás eredményeinek implementálása is, ami nem más, mint az új norma elfogadtatása a beszélőközösség egyre szélesebb rétegeivel, elterjesztése különféle nyelvhasználati színtereken (Deumert–Vandenbussche 2003a, 7. p.). A nyelvművelő kézikönyvek kodifikációs kézikönyveknek is tekinthetők, hiszen a bennük található intelmek célja az, hogy a beszélők nyelvhasználatuk során minél nagyobb mértékben figyelembe vegyék a standard nyelvváltozat normáját. Mivel ezek a tevékenységek a standard nyelvváltozat tekintélyének megerősítését is szolgálják, a presztízsalakítás (presztízstervezés) részének is tekinthetők (a presztízstervezésre l. Haarman 1990/1998: 68). A nyelvművelő tevékenység egyszersmind a következő pontban tárgyalt standardista diskurzusnak is fontos eleme.

 

4. Standardista diskurzus

Standardista diskurzuson a „nemzeti nyelvről” – valójában a standard nyelvváltozatról – szóló metanyelvi diskurzusok összességét értem, melyeknek nyelvi célja többnyire a standardizálásban meghatározó szerepet játszó nyelvi ideológiák megerősítése, ill. végső soron a standard pozíciójának a megszilárdítása.26 Azokon a diskurzusokon kívül, melyeknek a középpontjában a standard nyelvváltozat áll, természetesen azok is a standardista diskurzus részei, amelyek a nemstandard nyelvváltozatokról szólnak, a standard hátterében, s melyeknek az értékelése rendszerint szintén a standardista ideológiára épül.27 Ily módon, amint föntebb láttuk, a standardizmust támadó diskurzusok, az antistandardista diskurzusok is részei a tágabb értelemben vett standardista diskurzusnak.

A nyelvi standardizmuson kívül az egyéb, a standard létrehozásához és működéséhez kapcsolódó fontos ideológiák megerősítését is ide tartozónak gondolom, mivel ezek egyetlen „csomagot” alkotnak; a föntebb felsoroltak közül fontosságuk miatt újra megemlítem a nyelvi homogenizmust, konzervativizmust, nacionalizmust, purizmust, autentizmust, korrekcionizmust, expertizmust, stabilizmust, axiologizmust. Azok közül, amelyeket eddig nem említettem, a standardista diskurzusban valószínűleg szerepet játszanak a standard és standardizálás indokául szolgáló további nyelvi ideológiák is, a nyelvi intervencionizmus, defektivizmus, damnificizmus, extrudizmus, dependentizmus stb. (Vö. Dolník 2010a, 243–244. p.; Tauli 1974/1998.)

A standardista diskurzus szélsőséges – ám egyáltalán nem szokatlan – válfaja „a nemzeti nyelvnek” mint a nemzet és a nemzeti kultúra jelképének kultikus tisztelete, imádata, a nyelvi bálványimádás (l. Bartsch 1985, 38. p.; Dolník 2010b, 160–174. p.; Lanstyák 2011b; Margócsy 2006). Az ebben fontos szerepet játszó nyelvi ideológiák közé tartozik a nyelvi fetisizmus, nacionalizmus, identizmus, etnoidentizmus, etnolingvizmus, karakterizmus, patriotizmus. Más nyelvközösségekben a nyelv „szentségének” fő forrása a közösség vallási rendszerével való összefonódása, a nyelvi szakralizmus ideológiájával összhangban.

A fetisiszta ideológiai diskurzus megjelenési formái közé tartoznak a különféle szertartásszerű cselekedetek, melyek közé Deumert és Vandenbussche (2003b, 462. p.) a „pedagógiai rituálékat”, „szociokommunikatív rituálékat” és az olyan nagyszabású ceremóniákat sorolja, mint amilyenek a „nyelvi fesztiválok”. Magyar viszonylatban ide tartozik a magyar nyelv napja, melynek jogi kodifikálása épp azt célozta, hogy „a nemzeti kulturális örökségünk talpkövének számító nemzeti nyelvünk megbecsülésének kinyilvánításaként 2011-től kezdve ezt a napot közösen, méltó keretek között ünnepeljék meg” (Magyar Közlöny 2011/111, 28794)28, de a magyar nyelv előtt hódoló rendezvényekben már korábban sem volt hiány. A magyar nyelv hete rendezvénysorozat például már fél évszázada mozgat meg jelentős tömegeket, de érdemes megemlíteni az anyanyelvi, kiejtési, helyesírási stb. versenyeket is, melyek mind terepei a nyelvi bálványimádásnak (amellett, hogy természetesen hasznos feladatokat is ellátnak, pl. a nyelvi ismeretterjesztést szolgálják).

A standardról szóló diskurzusoknak egy további sajátos válfaja a panaszizmus, azaz panaszkodás „a nyelv” (az általában vett nyelv, de főleg a standard nyelvváltozat) „katasztrofális állapotára”, „beteg” mivoltára, a beszélők „nemtörődömségére” és „kényelemszeretetére”, arra, hogy az idegen szavak „beáramlása” miatt elveszíti „régi szépségét”, „nemzeti jellegét” stb. Az angolszász világban e magatartás neve „linguistic complaint tradition”, s több száz éves hagyománya van (l. pl. Milroy–Milroy 2012, 24–46. p.). Ebben a műfajban továbbra is virágzanak a már említetteken kívül olyan ideológiák is, amelyek a leíró és történeti nyelvészetből már többé-kevésbé kiszorultak, pl. a nyelvi platonizmus, necesszizmus, defektivizmus, destruktivizmus, dekadentizmus, damnificizmus és organicizmus. Panaszaikkal a beszélők a standard nyelvváltozat és „a nemzet” iránti lojalitásukat fejezik ki, így ez a tevékenység a nyelvi és nemzeti (etnikai) identitás erősítésének az eszköze (vö. Dolník 2010a, 115. p.; vö. még Gal 2006a, 17. p.; 2006b, 164. p.). Nem véletlen, hogy azokat az embereket – a nyelvész szakembereket beleértve –, akik az ilyen diskurzusokat visszautasítják, vagy akik cáfolják az ezekben a panaszokban megjelenő érveket, „nyelvárulóknak” vagy „nemzetárulóknak” tekintik (l. Kontra–Saly szerk. 1998), vagy legalábbis nemzetileg kevéssé öntudatos, az adott közösség kultúráját nem tisztelő embereknek (vö. Milroy 2001, 536–538. p.).

E tevékenységek legfontosabb színterei az iskolák és a tömegtájékoztató eszközök, de hozzá kell tenni, hogy az ilyen diskurzusok informális úton is terjednek, amit az utóbbi időben a számítógép közvetítette kommunikáció is megkönnyít.

A standardista diskurzusoknak egy további jellegzetes válfaja a metanyelvi kommentár, a beszélgetőtársak beszédében található „nyelvhelyességi hibák” kipécézése, azaz a kekecizmus. Ezt sokszor nem is „a nyelv” ügyének előmozdítása motiválja, hanem az ellenfélen való felülkerekedés szándéka („aki még magyarul se tud, ne akarjon történelmi kérdésekről vitatkozni”), ennek ellenére az ilyen kritikák is a standard tekintélyének megerősítése irányában hatnak. Iskolai közegben pedig a tanár részéről megnyilvánuló kekecizmus kifejezetten a standard megerősítését célozza, bár a tanár is felhasználhatja ezt az eszközt diákjai megalázására.

A standardról szóló diskurzusok létrehozását, a nyelvi standardizmus és a rokon ideológiák terjesztését úgy is tekinthetjük, mint a standard nyelvváltozat implementálásának egyik formáját, s az előző ponthoz hasonlóan ez a tevékenység is minősíthető presztízsalakításnak.

 

5. Standard nyelvi mintadiskurzusok létrehozása

Ez a tevékenység is az új standard implementálásához, a korpuszalakítás eredményeinek terjesztéséhez tartozik. Fontos hangsúlyozni, hogy csak a nyelvtervezők és az általuk megbízott személyek által létrehozott azon diskurzusok tartoznak ide, melyeknek a megalkotását kifejezetten fejlesztési és mintaadó célok motiválták (vö. Fishman 1974, 25. p.). Ilyen például fontos idegen nyelvű szépirodalmi alkotások vagy szakkönyvek lefordítása az új nyelvre, ill. a standardra, de ide sorolhatjuk a különféle műfajok elsajátítását célzó mintaszövegek létrehozását is (pl. üzleti levél, beadvány, önéletrajz, ajánlás), mivel ezek a műfajok hordozója a standard nyelvváltozat, így tanításuk a standard funkcionális differenciálódása révén létrejövő új regiszterek, szövegtípusok, műfajok terjesztését is szolgálja.

A nagyobb lélegzetű munkák, különféle műfajú műalkotások létrehozása mint a standard nyelvváltozat fejlesztésének eszköze a magyar nyelvközösségben a nyelvújítás korszakában játszott fontos szerepet; az így létrejött szövegek számottevő része idegen nyelvekből (németből, franciából) való fordítás (vö. Benkő 1982, 26–27. p.; Tolnai 1927–1928, 36–38., 341–342. p.; 1929, 101–102., 149–150. p.).

 

6. A standard elsajátítása, ill. tanulása

A standard elsajátítását első dialektusként – azaz vernakulárisként, tulajdonképpen tényleges „anyanyelvként” –, ill. tanulását második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként szintén érdemes standardizálási tevékenységnek tekinteni (vö. Deumert–Vandenbussche 2003b, 459–460. p.). Ez nemcsak akkor jelenti egyszersmind a standard implementálását, konkrétabban terjesztését, amikor nyelvjárási anyanyelvű beszélők sajátítják el vagy tanulják meg a standardot második dialektusként vagy második, olykor idegen nyelvként, hanem akkor is, amikor nyelvjárási anyanyelvű, de későbbi életük során kettősnyelvűvé vált – azaz a standardot is beszélő – szülők a standardot adják át anyanyelvként gyermekeiknek (a kettősnyelvűségre l. Kiss 1994; l. még Lanstyák 1993/1998), sőt az is a standard terjesztésének tekinthető, ha a standard nyelvben (annak informális változatában) szocializált szülők adják át ezt a nyelvváltozatot az új nemzedéknek, hiszen új beszélők válnak a standard hordozóivá.

A standard nyelvi kultúrák többségében az oktatási intézmények tanítási nyelve alapvetően a standard, így a nyelvjárási anyanyelvű gyermekek standardnyelv-tanulásának az iskola a legfontosabb színtere. Az iskolai életnek nemcsak tanulási, hanem elsajátítási aspektusa is van, különösen ha az iskolába standard anyanyelvű vagy eltérő anyanyelvjárású gyermekek is járnak. Ami a tanulást jelenti, az iskola a szaknyelvi és szépirodalmi regiszterek alapjaival való megismerkedés legfontosabb színtere is, tehát a standard funkcionális differenciálódásának eredményeit is közvetíti az újabb nemzedékek felé. Az iskolán kívül a munkahely is fontos színtere lehet a standard elsajátításának, sőt, ha második vagy idegen nyelvről van szó, tanulásának is (vö. Baldauf 2004, 3–4. p.).

A standard nyelv elsajátításának legfontosabb motiváló tényezője maga a nyelvi standardizmus ideológiája, de vélhetően szerepet játszanak benne más ideológiák is, így mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmus és fetisizmus, a homogenizmus, a korrekcionizmus és sok-sok egyéb, föntebb már említett nyelvi ideológia.

A standard nyelvváltozat elsajátítása, ill. tanulása a korpuszalakítás eredményeinek elterjesztését szolgáló implementálási folyamat nélkülözhetetlen összetevője, ám újabban a nyelvtervezési folyamat önálló összetevőjének tekintik, elsajátítástervezés („acquisition planning”) néven (Cooper 1989/1996, 157–163. p.). Az elsajátítástervezést vagy egyetemesebben elsajátításalakítást státusalakítási lépések előzik meg; ezek teremtik meg az anyanyelv- és másodnyelvoktatás jogi hátterét (vö. Haugen 1987, 631–632. p.). Természetesen egy nyelvváltozat kötelező megtanulásának bevezetése presztízsalakítási lépés is, amely egyfelől megerősíti vagy növeli a standard presztízsét, másfelől gyöngíti a nemstandard dialektusok és az országban beszélt más nyelvek presztízsét.

 

7. A standard terjesztése vagy erősítése újabb nyelvhasználati színtereken

A standard terjesztése és erősítése újabb meg újabb nyelvhasználati színtereken szintén a standardizálás implementálási szakaszához tartozik; ennek az előző pontban említett elsajátítás/tanulás is része. Ám a standard nemcsak elsajátítás útján terjedhet, hanem azáltal is, hogy a standardot már beszélő emberek egyre inkább a standardot választják a nyelvjárások vagy más nemstandard nyelvváltozatok rovására olyan nyelvhasználati színtereken, amelyeken korábban nemstandard nyelvváltozatok voltak (inkább) használatosak. A standard további terjesztését szolgálja az a tény is, hogy az újonnan létrejövő nyelvhasználati színtereken (pl. az újabb tudományágakban, szakmákban vagy szórakozási formákban) eleve a standard nyelvváltozat válik jelöletlen kóddá.

A standard terjesztésének eszköze a státuszalakítás és a presztízsalakítás. Mindkettőnek jellegzetes példája a szlovák államnyelvtörvény, melynek kettő célja van: az egyik a szlovák nyelv helyzetének megerősítése a kisebbségi nyelvek rovására (l. Szabómihály 2011), másrészt a szlovák nyelv standard változatának megerősítése a szlovák nyelvjárások, esetleg más nyelvváltozatok rovására (Dolník 2010a, 166–168. p.).29 Ehhez számos nyelvi ideológiát hívtak segítségül a jogalkotók, mindenekelőtt a nyelvi nacionalizmust, etnoidentizmust, etatizmust, etnolingvizmust, homogenizmust, ekvitizmust, univerzalizmust és despotizmust.

A standardizálásnak ebben az összetevőjében hangsúlyosan megnyilvánul az állami nyelvpolitika hatása, melyet olyan nyelvi ideológiák támogatnak, mint amilyen a nyelvi nacionalizmus, etatizmus, etnolingvizmus, homogenizmus, majoritizmus, purizmus és persze standardizmus. A nyelvpolitika fontos részét képezi az oktatáspolitika, s ezzel együtt az előző pont alatt említett tevékenységek közül azok, amelyek az oktatás színtereihez kapcsolódnak.

 

8. Diskurzusalakítás

A diskurzusalakítás a standardizálás kontextusában az a tevékenység, melynek során a nyelvközösség tagjai saját diskurzusaikat vagy mások által létrehozott diskurzusokat monitorozzák és javítják, hogy összhangban legyenek a (formális) standard nyelvi normával (vö. Haugen 1987, 632. p.; Jernudd 1983, 352–358. p.; Lanstyák 2007b, 146–147. p.). Ez a tevékenység része a 6. pont alatt említett standardelsajátításnak és -tanulásnak is, hiszen nyelvlesajátítás, ill. nyelvtanulás nincs anélkül, hogy a beszélő saját magát ne javítaná, ill. ne javítanák őt mások, tanárok vagy más beszédpartnerek. Ezenkívül a javítás a nyelvműveléshez is hozzátartozik, amint említettük is a 3. pont alatt.

Az elmondottak ellenére a diskurzusalakítást külön pontként is szükséges számon tartani, mivel legjellemzőbb területe az írott nyelvi termékek nyelvi lektorálása, amely nem sorolható az előbbi kategóriákba. A sokszor nagy tömegekhez eljutó írott nyelvi diskurzusokból így szűrik ki az „oda nem való”, azaz nemstandardnak tartott elemeket, amivel nemcsak a szerző nyelvhasználatát alakítják, hanem közvetve az olvasókét is, akik így a nemstandard formákkal sokkal ritkábban találkoznak (legalábbis a nagyközönségnek szánt írott nyelvi diskurzusokban), mint ha nem létezne ilyen tevékenység.. Ez a tevékenység is határőrzés.

 

Összegzés

Dolgozatomban a nyelvi standardizálást összetett nyelvalakítási folyamatnak tekintettem, amely különféle tevékenységekből áll. Közös bennük, hogy szerepük van a standard nyelvváltozat létrehozásában és/vagy terjesztésében és/vagy továbbfejlesztésében. Az ilyen értelemben vett standardizálás tehát nem zárul le a standard nyelvváltozat elsődleges létrehozásával és elterjesztésével, hanem utána is folytatódik (vö. Milroy 2001, 534. p.; Szabó 2012, 19. p.), még ha az egyes tevékenységek különböznek is abban, hogy a standard életének mely szakaszában vannak jelen markáns módon.

A dolgozatomban említett tevékenységek közül talán a mintadiskurzusok létrehozása kötődik leginkább az elsődleges standardhoz: amint növekszik a standard nyelvű írásbeliség, a mintadiskurzusok jelentősége annál inkább csökken, bár új regiszterek, műfajok stb. megjelenésével elvileg újra kaphat szerepet. A kiválasztásra folyamatosan szükség van, mivel a nyelvi és társadalmi változások során létrejövő minden egyes neologizmusokkal kapcsolatban döntést „kell” hozni arra nézve, hogy bekerülhetnek-e a standardba vagy sem.30 A fejlesztést szintén a társadalmi, technikai, gazdasági stb. változások teszik szükségessé az új vagy továbbalakuló regiszterek területén; a szaknyelvek „fejlődése” már a természetéből következően sem lehet teljesen spontán folyamat. A nyelvművelést az új beszélők nyelvi szocializációja is megköveteli a standardizmus híveinek szemében, s nyilvánvalóan folyamatosan zajlik a diskurzusalakítás is; amíg van standard, addig diskurzusalakításra is szükség van. Ugyanezen okokból termelődnek újra a standardista diskurzusok is: ezekre szükség van ahhoz, hogy a standard(izmus) az új nemzedékek nyelvi tudatában is elfoglalja „méltó” helyét, és így befolyásolja nyelvhasználatukat. Természeten a standardelsajátítás is folyamatos feladat, az új nemzedékek érkezésével, valamint kisebb mértékben a más anyanyelvűek magyartanulásával kapcsolatban. Legfeljebb a standard terjesztése válhat időszerűtlenné, miután minden olyan helyen egyed­uralkodóvá válik, ahol azt a standardizmus hívei szükségesnek tartják.

---

 

Irodalom

Androutsopoulos, Jannis 2010. Ideologizing ethnolectal German. In Johnson, Sally–Milani, Tommaso M. (eds.): Language Ideologies and Media Discourse. Texts, Practices, Politics. London–New York, Continuum International Publishing Group.

Armstrong, Nigel–Mackenzie Ian E. 2013. Standardization, Ideology and Linguistics. New York, Palgrave Macmillan.

Balázs Géza 2000. A média nyelvi normája. Magyar Nyelvőr 124/1, 5–24. p.

Baldauf Jr., Richard B. 1989. Language Planning: Corpus Planning. Annual Review of Applied Linguistics 10, 3–12. p.

Baldauf Jr., Richard B. 2004. Language Planning and Policy: Recent Trends, Future Directions. Paper presented at the conference of American Association of Applies Linguistics, Portland, Or. http://espace.library.uq.edu.au/eserv.php?pid=UQ:24518&dsID= LPPCoPap1AAAL04.pdf

Bárczi Géza 1974. Nyelvművelésünk. Budapest, Gondolat.

Bartsch, Renate 1985. The influence of language standardization on linguistic norms. Studia Linguistica 39/1, 23–50. p.

Benkő Loránd 1960. Irodalmi nyelvünk fejlődésének főbb vonásairól. In Benkő Loránd (szerk.): Anyanyelvi műveltségünk. A pécsi nyelvművelő konferencia anyaga. Budapest, Akadémiai Kiadó, 221–238. p.

Benkő Loránd 1982. Kazinczy Ferenc és kora a magyar nyelvtudomány történetében. Budapest, Akadémiai Kiadó. (Nyelvtudományi Értekezések 113. sz.)

Benkő Loránd 1988. Irodalmi nyelv – köznyelv. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése I. Budapest, Akadémiai Kiadó, 15–33. p.

Britain, David 2010. Contact and Dialectology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 208–229. p.

Bubenik, Vit 1993. Dialect contact and koineization: the case of Hellenistic Greek. International Journal of the Sociology of Language 99, 9–23. p.

Chambers, J. K.–Trudgill, Peter 1998. Dialectology. Cambridge–New York–Melbourne, Cambridge University Press.

Cooper, Robert L. 1989/1996. Language Planning and Social Change. Cambridge, Cambridge University Press.

Coupland, Nicolas 2007. Style: Language Variation and Identity. Cambridge etc., Cambridge University Press.

Coupland, Nikolas 2010. Language, ideology, media and social change. Swiss Papers in English Language and Literature 24, 55–79. p.

Cseresnyési László 2004. Nyelvek és stratégiák, avagy a nyelv antropológiája. Budapest, Tinta Könyvkiadó.

Dawson, Hope C. 2003. Defining the outcome of language contact: Old English and Old Norse. Ohio State University Working Papers in Linguistics 57, 40–57. p. http://linguistics.osu.edu/sites/linguistics.osu.edu/wp-content/uploads/Hope-WPL.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003a. Standard languages. Taxonomies and histories. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 1–14. p.

Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim 2003b. Research directions in the study of language standardization. In Deumert, Ana–Vandenbussche, Wim (eds.): Germanic Standardizations. Past to Present. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins, 455–469. p.

Dolník, Juraj 2010a. Teória spisovného jazyka, so zreteľom na spisovnú slovenčinu. Bratislava, Veda.

Dolník, Juraj 2010b. Jazyk, človek, kultúra. Bratislava, Kalligram.

Elspaß, Stephan–Maitz, Péter 2012. New Language Norm Authorities in Germany: Ideological Roots and Social Consequences. In Busse, Ulrich–Schneider, Ralf–Schröder, Anne (eds.): Codification, Canons, and Curricula: Prescription and Description in Language and Literature. Bielefeld, Aisthesis, 171–184. p.

Elspaß, Stephan–Niehaus, Konstantin 2014. The standardization of a modern pluriareal language. Concepts and corpus designs for German and beyond. Orð og tunga 16, 47–67. p.

Ferguson, Charles A. 1968/1971. Language Development. Language Structure and Language Use. Essays by Charles A. Ferguson. Selected and Introduced by Anwar S. Dil. Stanford, CA, Stanford University Press.

Ferguson, Charles A. 1977. Sociolinguistic setting of language planning. In Rubin, Joan–Jernudd, Björn H.–Das Gupta, Jyotirindra–Fishman, Joshua A.–Ferguson, Charles A. (eds.): Language Planning Processes. The Hague–Paris–New York, Mouton, 10–29. p.

Fishman, Joshua A. 1974. Language Planning and Language Planning Research: The State of Art. In Fishman, Joshua A. (ed.): Advances in Language Planning. The Hague–Paris, Mouton, 15–33. p.

Fishman, Joshua A. 1974/1998. Nyelvi modernizáció és nyelvi tervezés a nemzeti modernizáció és tervezés más típusaival összehasonlítva. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 31–50. p.

Fishman, Joshua A. 1983. Modeling Rationales in Corpus Planning: Modernity and Tradition in Images of the Good Corpus. In Cobarrubias, Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 107–118. p.

Gal, Susan 2006a. Migration, Minorities and Multilingualism: Language Ideologies in Europe. In Mar-Molinero, Clare–Stevenson, Patrick (eds.): Language Ideologies, Policies and Practices. Language and the Future of Europe. Basingstoke, Palgrave, Macmillan, 13–27. p.

Gal, Susan 2006b. Contradictions of standard language in Europe: Implications for the study of practices and publics. Social Anthropology 14/ 2, 163–181. p.

Garrett, Peter–Selleck, Charlotte–Coupland, Nikolas 2011. English in England and Wales: Multiple ideologies. In Kristiansen, Tore–Coupland, Nikolas (eds.): Standard Languages and Language Standards in a Changing Europe. Oslo, Novus Press. 57–65. p.

Garvin, Paul 1993/1998. A nyelvi sztenderdizáció. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 87–99. p.

Gáspári László 1978. Irodalmi nyelvünk és előzményei. Budapest, Tankönyvkiadó.

Grenoble, Lenore A. 2010. Contact and the Development of the Slavic Languages. The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell. 581–597. p.

Haarman, Harald 1990/1998. Nyelvi tervezés egy általános nyelvelmélet fényében: módszertani keret. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 67–86. p.

Haugen, Einar 1966/1998. Nyelvészet és nyelvi tervezés. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 11–29. p.

Haugen, Einar 1983/1998. A korpusztervezés kivitelezése: elmélet és gyakorlat. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 143–160. p.

Haugen, Einar 1987. Language Planning. In Ammon, Ulrich–Dittmar, Norbert–Mattheier, Klaus J. (eds.): Sociolinguistics. Berlin–New York, Walter de Gruyter.

Havránek, Bohuslav 1932. Úkoly spisovného jazyka a jeho kultura. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.): Spisovná čeština a jazyková kultúra. Praha, Melantrich a. s. 32–84. p.

Havránek, Bohuslav 1942/1963. K funkčnímu rozvrstvení spisovného jazyka. In Studie o spisovném jazyce. Praha, Nakladatelství ČSAV. 60–68. p.

Havránek, Bohuslav 1932/1983. The functional differentiation of the standard language. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 143–164. p.

Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.):1932. Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s.

Hübschmannová, Milena–Jiří V. Neustupný 1996. The Slovak-and-Czech dialect of Romani and its standardization. International Journal of the Sociology of Language 120, 85–109. p.

Jernudd, Björn H. 1983. Evaluation of Language Planning – What Has the Last Decade Accomplished? In Juan–Fishman, Joshua A. (eds.): Progress in Language Planning. International Perspectives. Berlin–New York–Amsterdam, Mouton Publishers, 345–378. p.

Jernudd, Björn H. 1993. Language planning from a management perspective: An interpretation of findings. In Jahr, Ernst Håkon (ed.): Language conflict and language planning. Berlin, Mouton de Gruyter, 133–142. p.

Kalcsó Gyula 2007. A névszóinflexió nyelvi változói a magyar nyelvű nyomtatott írásbeliség első fél századában. (Doktori disszertáció.) Budapest, ELTE. http://doktori.btk.elte.hu/ lingv/kalcso/diss.pdf

Kalcsó Gyula 2010. Koinésodás a korai magyar nyelvű nyomtatott írásbeliségben. Kézirat.

Kálmán László 2004. A nyelvművelés mint áltudomány. In Büky László (szerk.): Nyelvleírás és nyelvművelés, nyelvhasználat, stilisztika. (A mai magyar nyelv leírásának újabb módszerei VI.). Szeged, SZTE BTK, 63–68. p.

Kent, Kateryna 2010. Language Contact: Morphosyntactic Analysis of Surzhyk Spoken in Central Ukraine. LSO Working Papers in Linguistics 8, 33–53. p. http://vanhise.lss.wisc.edu/ ling/sites/vanhise.lss.wisc.edu.ling/wp-content/uploads/LSOWPL8_Kent_1.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Kerswill, Paul 2006. RP, Standard English and the standard/non-standard relationship. In Britain, David (ed.): Language in the British Isles (2nd edn.). Cambridge: Cambridge University Press. 34–51. p. http://www.ling.lancs.ac.uk/staff/kerswill/pkpubs/Kerswill2006RP StandardEnglish.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 18.)

Kerswill, Paul 2010. Contact and new varieties. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 230–251. p.

Kerswill, Paul–Williams, Ann 2005. New towns and koineization: linguistic and social correlates. Linguistics 43/5, 1023–1048. p.

Kiss Jenő 1994. Kétnyelvűség, kettősnyelvűség és diglosszia. Magyar Nyelv 110, 81–85. p.

Kontra Miklós 2006. A magyar lingvicizmus és ami körülveszi. In Sipőcz Katalin–Szeverényi Sándor (szerk.): Elmélkedések nyelvekről, népekről és a profán medvéről. Írások Bakró-Nagy Marianne tiszteletére. Szeged, SZTE, Finnugor Nyelvtudományi Tanszék, 83–106. p.

Kontra Miklós 2012. A magyarul beszélők néhány égető szociolingvisztikai problémája. Koutny Ilona–Dávid Mária–Németh Szabolcs–Kornatowski Paweł (szerk.): Magyar–lengyel kapcsolatok: kontrasztív nyelvészeti, irodalmi és kulturális kutatás I. Poznań, ProDruk, 17–27. p.

Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.) 1998. Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris.

Lanstyák István 1993/1998. Diglosszia és kettősnyelvűség. In Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.):Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Budapest, Osiris Kiadó, 125–143. p.

Lanstyák István 2007a. A nyelvhelyesség mint nyelvi probléma. Kisebbségkutatás 16/2, 199–213. p.

Lanstyák István 2007b. A szervezett nyelvalakítás válfajai. In Mészáros András (összeáll.) Emlékkönyv Turczel Lajos 90. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 141–162. p.

Lanstyák István 2008. Nyelvművelés és nyelvalakítás. (A létező magyar nyelvművelés néhány jellegadó sajátosságáról.) In Fazekas József (szerk.): Emlékkönyv Zeman László 80. születésnapjára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 46–68. p.

Lanstyák István 2009a. A magyar beszélt nyelv sajátosságai. Pozsony, Stimul. http:// ht.nytud.hu/download/Lanstyak_Istvan_Besznye.pdf

Lanstyák István 2009b. A platni botránya (Egy új stílusminősítési rendszer felé). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 11/2, 25–40. p.

Lanstyák István 2009c. Nyelvi probléma és iskola. In Kolláth Anna (szerk.): A muravidéki kétnyelvű oktatás fél évszázada. Maribor etc., Zora, 226–252. p.

Lanstyák István 2010. Nyelvhelyesség és nyelvi ideológia. In Beke Zsolt–Lanstyák István–Misad Katalin (szerk.): Hungarológia a szlovák kultúra kontextusában. Pozsony/Bratislava, Stimul, 117–145. p. http://stella.uniba.sk/texty/HUNzbornik.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2011a. A nyelvi ideológiák néhány általános kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.): Nova Posoniensia. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület– Kalligram Kiadó, 13–57. p.

Lanstyák István 2011b. Nyelvi problémák és nyelvi ideológiák. In Hires-László Kornélia–Karmacsi Zoltán–Márku Anita (szerk.): Nyelvi mítoszok, ideológiák, nyelvpolitika és nyelvi emberi jogok Közép-Európában elméletben és gyakorlatban. Budapest–Beregszász, Tinta Könyvkiadó–II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete, 48–58. p.

Lanstyák István 2014a. Nyelvalakítás és nyelvi ideológiák. Pozsony, Comenius Egyetem. http:// web.unideb.hu/~tkis/lanstyak_istvan-nyelvalak_es_nyelvi_ideol_2014.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lanstyák István 2014b. A nyelvmenedzselés-elmélet két kérdéséről. In Misad Katalin–Csehy Zoltán (szerk.) Speculum varietatis. Jazykový a literárny manažment v multikulturálnom priestore a (pseudo)identita textov. Bratislava, Univerzita Komenského, 7–38. p.

Lanstyák István 2015. Nyelvi ideológiák (általános tudnivalók és fogalomtár). http://web.unideb.hu/~tkis/li_nyelvideologiai_fogalomtar.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 29.)

Lippi-Green, Rosina 1994. Accent, standard language ideology, and discriminatory pretext in the courts. Language in Society 23/2, 163–198. p.

Lippi-Green, Rosina 2004. Language ideology and language prejudice. Finegan, Edward– Rickford, John R. (eds.) Language in the USA: Themes for the twenty-first century. Cambridge, Cambridge University Press. 289–304. p.

Lipski, John M. 2006. Too Close for Comfort? The Genesis of “Portuñol/Portunhol”. In Face, Timothy L.–A. Klee, Carol (szerk.) Selected Proceedings of the 8th Hispanic Linguistics Symposium. Somerville, MA, Cascadilla Proceedings Project. 1–22. p. http://www.lingref.com/cpp/hls/8/paper1251.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Lipski, John M. 2010. Spanish and Portuguese in Contact. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford, Blackwell, 550–580. p.

Margócsy István 2006. „Istennőm, végzetem, mindenem, magyar nyelv!” A magyar nyelv kultikus megközelítései. Beszélő 11/10, 95–109. p.; 11/11, 90–98. p. http://beszelo.c3.hu/ cikkek/istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv, http://beszelo.c3.hu/cikkek/ istennom-vegzetem-mindenem-magyar-nyelv-0

(Utolsó letöltés: 2015. január 29.)

Mathesius, Vilém 1932. O požadavku stability ve spisovném jazyce. In Havránek, Bohuslav–Weingart, Miloš (szerk.) Spisovná čeština a jazyková kultura. Praha, Melantrich a. s., 14–31. p.

Mesthrie, Rajend 1993. Koineization in the Bhojpuri–Hindi diaspora – with special reference to South Africa. International Journal of the Sociology of Language 99, 25–44. p.

Milroy, James 2001. Language ideologies and the consequences of standardization. Journal of Sociolinguistics 5/4, 530–555. p.

Milroy, James 2007. The ideology of the standard language. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (eds.) The Routledge Companion To Sociolinguistics. London–New York, Routledge, 133–139. p.

Milroy, Lesley 2001. Britain and the United States: Two Nations Divided by the Same Language (and Different Language Ideologies). Journal of Linguistic Anthropology 10/1, 56–89. p.

Milroy, James–Milroy, Lesley 2012. Authority in Language. Investigating Standard English. London–New York, Routledge. (4rd edition.)

Moschonas, Spiros 2009. “Language Issues after the Language Question: On the Modern Standards of Standard Modern Greek”. In Georgakopoulou, Alexandra–Silk, Michael (eds.): Standard Languages and Language Standards: Greek, Past and Present. London, King’s College–Centre for Hellenic Studies.

Mühlhäusler, Peter 1993. German koines: artificial and natural. International Journal of the Sociology of Language 99, 81–90. p.

Nekvapil, Jiří 2006. From language planning to language management. Sociolinguistica 20, 92–104. p.

Nekvapil, Jiří 2009. The integrative potential of Language Management Theory. In Nekvapil, Jiří– Sherman, Tamah (eds.): Language Management in Contact Situations. Frankfurt am Main etc., Peter Lang, 1–11. p.

Nekvapil, Jiří–Sherman, Tamah 2015. An introduction: Language Management Theory in Language Policy and Planning. International Journal of the Sociology of Language 232, 1–12. p.

Neustupný, Jiří V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický časopis 38/4, 429–442. p.

Neustupný, Jiří V.–Nekvapil, Jiří 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning 4, 181–366. p.

NyKk. I–II. 1980–1985. Kovalovszky Miklós–Grétsy László (főszerk.): Nyelvművelő kézikönyv. Budapest, Akadémiai Kiadó.

NymKsz.2 2005. Grétsy László–Kemény Gábor (szerk.): Nyelvművelő kéziszótár. Budapest, Tinta Könyvkiadó. (Második, javított és bővített kiadás.)

Péter Mihály 1976. Az irodalmi nyelv és a stilisztika kérdései a Prágai Nyelvészkör tanításában. Nyelvtudományi Közlemények 78/1, 409–416. p.

Romaine, Suzanne 2007. Linguistic diversity and language standardization. In Hellinger, Marlis–Pauwels, Anne (szerk.) Handbook of Language and Communication: Diversity and Change. Berlin–New York, Mouton de Gruyter, 685–713. p.

Rutten, Gijsbert–Vosters, Rik–Vandenbussche, Wim 2014.The interplay of language norms and usage patterns. In Comparing the history of Dutch, English, French and German. Rutten, Gijsbert (ed.): Norms and Usage in Language History, 1600–1900. A sociolinguistic and comparative perspective. Amsterdam–Philadelphia, John Benjamins Publishing Company, 1–17. p.

http://homepages.vub.ac.be/~rvosters/2014%20NandU%20intro.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 8.)

Sándor Klára 2002. Nyelvművelés nálunk és más nemzeteknél. Társadalomkutatás 20, 121–149. p.

Sender, Natalia 2014. Measuring language attitudes. The case of Trasianka in Belarus. Linguistik online 64/2, 43–55. p. http://www.linguistik-online.de/64_14/sender.pdf (Utolsó letöltés: 2015. április 3.)

Siegel, Jeff 1985. Koines and koineization. Language in Society 14, 357–378. p.

Siegel, Jeff 1993a. Introduction: controversies in the study of koines and koineization. International Journal of the Sociology of Language 99, 5–8. p.

Siegel, Jeff 1993b. Dialect contact and koineization. Review article. International Journal of the Sociology of Language 99, 105–121. p.

Siegel, Jeff 1995. Koines and koineization. Language in Society 14/3, 357–378. p.

Silverstein, Michael 1996. Monoglot “Standard” in America: Standardization and Metaphors of Linguistic Hegemony. In Brenneis, Donald–Macaulay, Ronald K. S. (eds.) The Matrix of Language: Contemporary Linguistic Anthropology. Boulder–Colorado, Westview Press. 284–306. p.

Starý, Zdeněk 1990. In nomine functionis et standardisationis. International Journal of the Sociology of Language 86, 127–142. p.

Starý, Zdeněk 1995. Ve jménu funkce a intervence. Praha, Univerzita Karlova.

Szabó Tamás Péter 2012. „Kirakunk táblákat, hogy csúnyán beszélni tilos”. A javítás mint gyakorlat és mint téma diákok és tanáraik metanyelvében. Dunaszerdahely, Gramma. http://mek.oszk.hu/10900/10947/10947.pdf

Szabómihály Gizella 2007. A nyelvi menedzselés lehetséges szerepe a magyar nyelvalakításban. In Domonkosi Ágnes–Lanstyák István–Posgay Ildikó (szerk.): Műhelytanulmányok a nyelvművelésről. Dunaszerdahely–Budapest, Gramma Nyelvi Iroda–Tinta Könyvkiadó. 52–67. p.

Szabómihály Gizella 2011. A szlovák nyelvpolitika és a nyelvhasználat jogi szabályozása Szlovákiában a rendszerváltás után. In Szabómihály Gizella–Lanstyák István (szerk.): Magyarok Szlovákiában VII.. Nyelv. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet. 11–26. p.

Szilágyi N. Sándor 1996. Hogyan teremtsünk világot? Rávezetés a nyelvi világ vizsgálatára. Kolozsvár, Erdélyi Tankönyvtanács.

Szilágyi N. Sándor 2004. Elmélet és módszer a nyelvészetben, különös tekintettel a fonológiára. Kolozsvár, Erdélyi Múzeum-Egyesület.

Takeda, Reiko 2002. A study of dialect levelling in some fifteenth-century Yorkshire documents. Nelson, Diane ed., Leeds Working Papers in Linguistics and Phonetics 9, 141–157. p. http://www.leeds.ac.uk/arts/info/125154/leeds_working_papers_in_linguistics_and_phonetics/1947/volume_9_2002 (Utolsó letöltés: 2015. április 7.)

Tauli, Valter 1974/1998. A nyelvi tervezés elmélete. In Tolcsvai Nagy Gábor (szerk.): Nyelvi tervezés. Tanulmánygyűjtemény. Budapest, Universitas Kiadó, 51–66. p.

Theses 1929/1983. Prague Linguistic Circle: Theses presented to the First Congress of Slavists held in Prague in 1929. In Wachek, Josef (ed.): Praguiana. Some Basic and Less Known Aspects of the Prague Linsuistic School. Praha, Academia Publishing House of the Czechoslovak Academy of Sciences, 77–120. p.

Tolnai Vilmos 1927–1928. A nyelvújítás. Nyelvtudományi Közlemények 46/3, 321–385. p.; 47/1, 1–61. p.

Tolnai Vilmos 1929. A nyelvújítás elmélete és története. Budapest, Magyar Tudományos Akadémia.

Trudgill, Peter 1986. Dialects in Contact. Oxford–New York, Basil Blaekwell Ltd.

Trudgill, Peter 1992/1997. Bevezetés a nyelv és társadalom tanulmányozásába. Szeged, JGYTF Kiadó.

Trudgill, Peter 1999. Standard English: what it isn’t. In Bex, Tony–Watts, Richard J. (eds.): Standard English: the widening debate. London, Routledge. 117–128. p.

Trudgill, Peter 2003. A Glossary of Sociolinguistics. Edinburgh, Edinburgh University Press Ltd.

Trudgill, Peter 2010. Contact and Sociolinguistic Typology. In Hickey, Raymond (ed.): The Handbook of Language Contact. Oxford: Blackwell. 299–319. p.

Tuten, Donald N. 2007. Koineization. In Llamas, Carmen–Mullany, Louise–Stockwell, Peter (szerk.): The Routledge Companion to Sociolinguistics. London–New York, Routledge.

van der Wal, Marijke 2003. Standardization and Linguistic Norms in the Vernacular Languages. In Goyens, Michèle–Verbeke, Werner (szerk.): The Dawn of the Written Vernacular in Western Europe. Leuven, Leuven University Press, 165–177. p.

Vonen, Arnfinn Muruvik 2012. Diversity and democracy: written varieties of Norwegian. Vatvedt Fjeld, Ruth–Torjusen, Julie Matilde, Proceedings of the 15th EURALEX Iinternational Congress 7–11 August, 2012, Oslo. Oslo, Department of Linguistics and Scandinavian Studies, University of Oslo, 19–30. p.

Wolck, Wolfgang 1991. The standardization of Quechua: Some problems and suggestions. In Gleich, Utta von–Wolff, Ekkehard (eds.): Standardization of national languages. Symposium on language standardization, 2-3 February 1991. 43–54. p.

Woolard, Kathryn A.–Schieffelin, Bambi B. 1994. Language Ideology. Annual Review of Anthropology 23, 55–82. p.

Ez a tanulmány a fentiekben vázolt bonyolult problémakörnek csak az egyik szeletével, a magyar szövetkezettörténet elfelejtett, alig kutatott fejezetével, az első világháború utáni szervezeti átrendeződések csehszlovákiai vonatkozásainak szentel figyelmet, főképpen a fogyasztási szövetkezeteket illetően.

A vizsgálat tárgyát a Hangya zárolt és elkobzott szlovákiai érdekeltségei alkotják. Arra vagyok kíváncsi, hogy a Hangya vezetése milyen érdekérvényesítő politikát és irányvonalat képviselt Csehszlovákiában a különutas szlovák szövetkezeti ambíciókkal szemben, hogy pozícióit, vagyonát és kapcsolathálóit megőrizze. Hogyan reagált a csehszlovák, illetve szlovák nemzetépítő stratégiákra, a nemzetpolitikai érdekek szövetkezeti megjelenítésére? A Hangya vezetése milyen stratégiákat alkotott és azokat milyen utakon próbálta érvényesíteni? Milyen jogi, gazdasági és kereskedelmi indokokkal próbálta alátámasztani követeléseit? Figyelmet szentelek a tanulmányban a nagyszombati kirendeltség hányatott sorsának, a rapszodikus szlovák–magyar szövetkezeti tárgyalásoknak és az alkalmazott taktikáknak. Megvizsgálom, hogy a csehszlovákiai Hangya-vagyon szerteágazó kérdésköre hogyan, mennyire jelent (jelenhetett) meg az 1921–1923 közötti csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon, és ezek az egyeztetések milyen eredménnyel zárultak.

 

Új keretek között

Szlovákia gazdasága – azon belül az új szövetkezeti felépítmény is – adminisztratív-mesterséges úton jött létre. Az új csehszlovák államkeretben a szlovákiai és kárpátaljai területek tovább őrizték agrárjellegüket. Az ipari-agrár jellegű cseh országrészekkel szemben Szlovákia államfordulat utáni gazdasági problémáinak gyökerét, egyben a szövetkezeti élet zavarait, a monarchia és a történelmi Magyarország egységes gazdaságának és munkaerőpiacának szétesésében, munkamegosztási rendszerének felbomlásában jelölhetjük meg. (Kosta 1989, 63–66. p.)

A hosszú távú gazdaságfejlődés problémáit ez a kiinduló helyzet konzerválta: a létrejött gazdasági szervezet sérülékeny volt, mind nemzetközi szinten, mind belföldön. Szlovákia – Kárpátaljáról nem is szólva – a csehországi területekkel szemben értékesítési gondokkal küzdött. A szlovákiai régiók a két világháború között ugyan nyersanyag- és élelmiszer-szolgáltató területekként voltak jelentősek a köztársaságon belül, a növekedés jelei azonban – igaz, az 1920-as évek első felének szociálisan fájdalmas szerkezetváltási folyamataira rácsatlakozva – csak az 1930-as évek közepétől növekvő állami szerepvállalás és befektetések eredményeképpen mutatkoztak. (Hallon 2004, 325–327. p.)

Az impériumváltás után Szlovákiában egy új, felülről irányított szövetkezeti modell kialakítása kezdődött. Szlovákiában 1919-től, valójában a köztársaság fennállásáig, a Központi Szövetkezet (Ústredné družstvo, a továbbiakban KSZ) volt a szövetkezeti mozgalom legfontosabb irányító szerve. Kizárólag szlovák szövetkezetek hozták létre 1919. január 23-án, Zsolnán, erős cseh és szlovák agárpárti hátszéllel. (Hanula 2011, 26. p.) A később megalkotott 210-es törvény, mely alapján a KSZ működött, nem vonatkozott a prágai és brünni cseh szövetkezeti központok szövetkezetalapításaira Szlovákia területén.2 A KSZ az agrárpárt holdudvarába tartozott és szorosan együttműködött a legerősebb cseh központtal (Ústřední jednota hospodářskych družstev).3 Szlovákia specifikus gazdaságpolitikai helyzete szintén nagymértékben befolyásolta a szövetkezeti intézményrendszer anyagi bázisának kiépítését és további fejlesztését. (Fabricius– Holec–Pešek–Virsik 1995, 72–77. p.)

A magyar szövetkezeti központokat a területelcsatolásokkal érzékeny veszteség érte. Szlovákia területére az Országos Központi Hitelszövetkezet (a továbbiakban OKH) hálózatából a hitelszövetkezetek 17,19%-a (428), a tagok 15,67%-a (109 424) és az üzletrészek 13,03%-a (6,4 millió korona), a betétek 14,44%-a (42,3 millió korona) került. Az összes hitelszövetkezeti vagyon 11,92%-ot (67 millió korona) tett ki. (Schandl 1938, 53. p.) A Gazdák Biztosító Szövetkezetének vagyona kényszerfelügyelet alá került. Ez a szövetkezeti központ végül pozsonyi fiókján keresztül adta el összes szlovákiai és kárpátaljai üzletét a KSZ-nek. A szeszfőző szövetkezetek a Fructusszal szakították meg kapcsolataikat és rendelődtek alá a szlovák szövetkezeti központnak.4

A Hangya szervezetét sem kerülték el a változások, sőt a tagszövetkezetek számát tekintve a határváltozások a magyar szövetkezeti központok közül a legnagyobb arányban érintették. Ennek hosszú távú jogi, strukturális5 és gazdasági következményei voltak, miközben a határokon túlra került tagszövetkezetek helyzete és a központ vagyona súlyos politikai kérdésként is megjelent. A vagyonjogi ellentétek a csehszlovák–magyar kapcsolatok alakulásának az egyik fontos tényezőjeként is jelentkeztek. Az etnikai szempontok érvényesülése és érvényesítése pedig a kisebbségi szövetkezetépítés lehetőségét helyezte előtérbe.

A trianoni békeszerződés előtti konfliktusos időszakban a Hangya tagszövetkezeteinek legnagyobb hányada Csehszlovákia (29,24%) és Románia (28,18%) területére került. Jugoszlávia és Ausztria részesedése (3,6% és 1,8%) elhanyagolhatónak tekinthető. Ez a helyzet alapvetően meghatározta a Hangya vezetésének stratégiáját érdekeltségeinek meg-, illetve átmentése érdekében.

A nemzetiségi megoszlás tekintetében a határokon túl a magyar ügyviteli nyelvű, illetve magyar etnikai területen található fogyasztási szövetkezetek alkották a legnagyobb csoportot. Ez a Hangya állományának meghatározó, 64,68%-át jelentette. Jelentősebb arányt, 12,04%-ot képviseltek a szlovák szövetkezetek. A többi etnikum közül még a románokat kell megemlíteni 3,73%-kal, de a többiek (németek, ruténok, horvátok) részesedése jóval kisebb volt. Fontos csoportot alkottak a nemzetiségileg kevert, ügyviteli nyelvükben vegyes szövetkezetek (18,42%), melyek az etnikai kontaktuszónákban, nyelvhatáron elhelyezkedő településeken működtek.

Csehszlovákiában nemzetiségi szempontból a Hangya szövetkezetek két, nagyjából azonos arányú csoportját azonosíthatjuk, a magyart és a szlovákot (39,54% és 37,59%). A vegyesek szintén jelentős arányban (20,60%) voltak képviselve.6

 

1. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek nemzetiségi megoszlása az utódállamok területén, 1919 őszén7

 

A trianoni békeszerződés, negatív hatásai ellenére, a szövetkezeti rendszerek konszolidációját tette lehetővé. Az 1922 elején készült Hangya statisztikai adatfelvétel ugyan kisebb módosulásokat, néhol lemorzsolódást jelez (felszámolt vagy éppen új alapítású szövetkezetek), az arányok nagyjából megegyeznek az 1919-es év statisztikájában jelzettekkel. A szövetkezetek száma csehszlovák relációban, kisebb mértékben (10,23%-kal), de jugoszláv relációban látványosan csökkent (52,44%-kal). Ausztriában és Romániában ellenben mérsékelt, de nem túlértékelendő bővülés mutatható ki.8 Csehszlovákiában az 597 egykori Hangya szövetkezet 41,5%-a volt szlovák ügyviteli nyelvű.9

 

2. táblázat. A Hangya tagszövetkezetei az utódállamok területén 1920. június 4. után10

 

Érdekes kérdés, hogy mennyi Hangya-vagyon maradt a határokon túl, és éppen Szlovákia és Kárpátalja területén.11 A háborút követően többféle módon elvégzett felmérések kritikai összevetése híján itt csupán egy korabeli intern, valószínűleg 1927-ben a hágai döntőbírósági perre12 készült, 1919-re vonatkozó számításra szorítkozhatunk.13

A csehszlovák állam területén található Hangya tagszövetkezetek számát, minden bizonnyal nem csak a fogyasztási típusúakkal együtt, 683-ra taksálták. A taglétszám tekintetében a csehszlovákiai szövetkezetek az összes Hangya-tag 18,28%-át tették ki (csak a fogyasztási szövetkezeteket számítva ez 28,28%). Az ezek által jegyzett alapítványi üzletrészek 434-et tettek ki. Ezer korona névértékkel számolva 434 ezer koronáról volt szó. A rendes üzletrészek száma 6159 volt, ez száz névértékkel számolva 615 900 koronára ugrott. Az összesen 1 049 900 korona üzletrésztőke a Hangya üzletrésztőkéjének csupán 5,62%-át alkotta.

A tartozások és követelések terén azonban nem csekély összegekről volt szó. A régi, közös korona számlákon 253 csehszlovákiai szövetkezet tartozott a Hangyának 1 437 504 koronaértékkel. A követelések ellenben 439 szövetkezet részéről 4 195 353 koronára rúgtak. A magyar koronaszámlákon 291 szövetkezet tartozott a Hangyának 228 300 koronával (átszámítva 13 698 csehszlovák koronával). 279 pedig a Hangyától követelt 628 370 koronát (37 702 csehszlovák koronát).14

A Hangya tagszövetkezeteinek regionális megoszlása néhány sajátosságot tükröz. Három fejlett agrárvidéken elhelyezkedő, régi szövetkezeti hagyományokkal rendelkező megye (Pozsony, Nyitra és Zemplén) alkotta a hálózat gerincét. Az összes szövetkezet egyharmadát találhatjuk itt. A másik jelentősebb csoportot Bars, Gömör és Hont, illetve Trencsén, Zólyom és Abaúj-Torna megyék alkották. A többi megye közül még Szepes, Ung, Nógrád és Komárom voltak jelentősebb arányban képviselve.

 

3. táblázat. A Hangya tagszövetkezetek megyénkénti megoszlása a szlovákiai és kárpátaljai területeken 1920. június 4. után15

 

A Hangya csehszlovákiai vagyonának zárolása

A Hangya kétféléképpen volt érdekelt a szlovákiai területeken: közvetlenül, jogi személyként16 és közvetve, a kötelékébe tartozó fogyasztási és értékesítő szövetkezetek révén. A közvetlen érdekeltség gyakorlatilag a nagyszombati kirendeltségen, de jure fiók­intézetén keresztül valósult meg, mely Szlovákiában a Hangya ingó és ingatlan vagyonát kezelte, a szövetkezeteket áruval ellátta és ügykezelésüket ellenőrizte.

A kaotikus politikai és társadalmi viszonyok között a nagyszombati intézet 1919 nyaráig tölthette be feladatait, illetve addig tartott független tevékenysége. Az új és direktív módon létrehozott pozsonyi székhellyel rendelkező szlovák irányítású KSZ alapítása fordulópontnak tekinthető mind a kirendeltség, mind a felvidéki szövetkezetek történetében. Kötelező tagságot írt elő a Hangyához tartozó szövetkezetek részére is. Az összeköttetés az anyaközponttal véglegesen megszakadt. Időközben a csehszlovák szövetkezeti törvény hatályát a csatlakozás tekintetében szeptember végéig meghosszabbították. A KSZ-hez csatlakozott szövetkezetek de facto már 1919. október 1-jétől nemcsak jogilag, hanem kereskedelmileg is elkülönültek. A Hangya vezetésének ezekkel a realitásokkal kellett szembesülnie.

A nagyszombati kirendeltség – melyet a Hangya 1907-ben alapított17 – 1918–1919-ben nehéz helyzetbe került. A forradalom a városban a helybeliekkel „szövetkezett” vidéki csőcselék fosztogatását jelentette. A város kereskedőit 1918. november 3-án alig három óra alatt módszeresen kifosztották. A kirendeltség tisztviselői folyamatosan őrizték az árukészletet, így rablásra, fosztogatásra nem került sor. Nagyszombat, szórványos magyar felmentő kísérletek után, 1918. november 20-án került véglegesen csehszlovák megszállás alá. A katonai jelenlét és a határzár megbénította a gazdasági és kereskedelmi életet. A kirendeltség gyakorlatilag két hónapig szüneteltette működését, majd 1919. január végén megindult a vonatközlekedés. Ez felélénkítette a gazdasági vérkeringést. A fiók prágai és brünni vásárlásokkal töltötte fel raktárait. Az újabb két hónapos szünet az 1919 májusi csehszlovák–magyar katonai konfliktus kiújulásakor következett be, mikor a vasúti forgalom teljesen leállt és megszakadt a kapcsolat a felső-magyarországi tagszövetkezetekkel.18

A fiók működésében gyökeres fordulat állt be. A nagyszombati városházán 1919. július 13-án találkozóra került sor, melyen a Szlovákia teljhatalmú minisztere, Vavro Šrobár vezette öttagú szlovák küldöttség bejelentette az állami felügyelet kiterjesztését. A 210-es törvényre hivatkozva értesítették a kirendeltséget a zárgondnokság bevezetéséről. A kirendeltség vezetője, Mocsáry Elek tiltakozott az eljárás ellen, az „erőszaknak engedve” bocsátkozott tárgyalásokba. A KSZ 1919. június 20-án cseh tisztviselők segítségével kezdte el a leltározást.19 A nagyszombati kirendeltség 1919. november 10-én megszüntette a szövetkezetek részére az áruszállítást és megszakadt az összeköttetés is velük.20

A nagyszombati fiók és a Hangya teljes szlovákiai vagyona zárgondnokság alá került. Az ügyeket, teljes jogkörrel, Samuel Slabecius ügyvéd, a KSZ képviseletében Štefan Jančák miniszteri előadó és Juraj Slávik, a KSZ igazgatója képviselte.21

A zárgondnokság bevezetése a fiók szlovákiai működésére tett pontot. Az árukészletükkel szabadon nem rendelkezhettek, az irodákban csupán a felszámolási munkák folytak. A fiók vezetője, Mocsáry Elek 1920. január 29. keltezésű beszámolóját a következő sorokkal zárta: „Ilyenformán kénytelenek voltunk a Hangya 20 éves gyakorlati tapasztalatai segítségével naggyá és virágzóvá fejlesztett kirendeltség megsemmisülését fájdalommal végignézni és elszakadni hű tótföldi szövetkezeteinktől, melyek közé tartozik a Hangya legelsőnek alakult brogyáni szövetkezete is. 600 szövetkezetünktől kellett bizonytalan időre fájdalmas búcsút venni. De bízunk – a viszontlátásra!”22

 

Harc a Hangya-vagyonért

A szlovák kisajátítás mellett a fiók gyors személyzeti átalakítására is sor került. A szövetkezeti tisztviselők egzisztenciálisan kiszolgáltatott helyzetbe kerültek.23 A gondnokság a 210-es törvényre és a KSZ jogköreire hivatkozva radikális döntésre kényszerítette a fiók hivatalnokait. Vagy az új központ alkalmazottai lesznek, vagy ha nem, akkor munkaviszonyuk megszűnik, ki kell lépniük. Az első esetben, az új politikai viszonyokhoz való alkalmazkodás esetén a csehszlovák állampolgárság felvétele tűnt reális lehetőségnek. A nagyszombati kirendeltség 20 alkalmazottja közül 9 lépett át a KSZ-be.

A zárgondnokság már létrejöttétől kezdve Hangya-ellenes politikát folytatott és Budapesttel kezdetben nem kommunikált. Ez nemcsak az egyoldalú, jog- és törvényellenes vagyonelkobzásban, a magyar tisztviselők járadékainak, a működéshez szükséges tőkék visszatartásában24 nyilvánult meg, hanem a többi, szövetkezeti ingó- és ingatlanügyletek tekintetében is (az elkobzott ingóságok ellenértékét nem fizették ki a Hangyának, a Hangya számlájára beérkező összegeket nem kamatoztatták, a zsolnai ingatlanaik után bérleti díjat nem fizettek, a pozsonyi telekeladásukat a gondnokság akadályozta, tartozásaikat többszöri felszólítás ellenére sem egyenlítették ki).

A Hangya sérelmesnek tekintette a tagszövetkezetek autonómiájába való beavatkozást, mármint a Hangya és a szövetkezetek közti összeköttetés megszakítását és a pozsonyi központhoz való kikényszerített csatlakozást. Ez kb. 610 fogyasztási szövetkezetet érintett, melyek egy része a határváltozás és impériumváltás negatív gazdasági következményei vagy egyéb okok miatt ment tönkre, fejezte be működését. A Hangya szerint a KSZ nem tudta ellátni a magának vindikált szerepköröket, mert a régi Hangya-tagszövetkezetek vagy fel sem vették vele a kapcsolatot, vagy a belépésük után csalódottak voltak. A KSZ hitelét az agrárpárt érdekeit érvényesítő Juraj Slávik igazgató átláthatatlan tevékenysége és visszaélései is rontották, aki emiatt végül lemondott.25

A gondnokság törvényellenes módon a fiók árukészletét 1919 novemberében úgymond beszerzési áron „eladta” a KSZ-nek. A felszerelési tárgyakat is a használatába „adta”. A vagyonátvitel során az árukészlet értékét tudatosan alábecsülték. Ez nem csekély összeget jelentett. A Hangya-központ adatai alapján az áruk leltár szerinti összege 1 830 108 koronát tett ki. A szlovák zárgondnokság, miközben a fiók leltárkönyvei a rendelkezésére álltak, az értéket 70 ezer koronában állapította meg.26

4. táblázat. A Hangya vagyona Csehszlovákiában (magyar korona)27

A Hangya nagyszombati kirendeltsége 1919 novemberében a szlovák szövetkezetpolitikai csatározások és a cseh szövetkezeti expanzió tárgyává vált. A nagyszombati szlovák klerikusokra (Jozef Tiso, Michal Bubnič) támaszkodó kezdeményezés mögött a brünni székhelyű Ústřední jednota30 állt. A csoport érvelése szerint a szlovákiai Hangya-vagyon az egykori tagszövetkezeteket illette, eladása ellen tiltakoztak. A cseh központ biztosította volna a vagyon megvásárlásához szükséges forrásokat. A szövetkezetek jogállását és autonómiáját tiszteletben tartotta volna. A szlovák „alternatív” kezdeményezés nehezményezte azt is, hogy a zárgondnokság zártkörű, csupán három tagból állt és a KSZ-nek két delegáltja volt. Ezért képviseletet követelt a gondnokságban a maga és a cseh szövetkezet részére, a KSZ-nek pedig meg kellett volna elégednie egy képviselővel. Az inkább alkalmi alakulatnak, mint komoly lobbicsoportnak tűnő szerveződés pozíciószerzési kísérlete azonban a KSZ mindjobban megszilárduló helyzetével szemben hiábavalónak bizonyult. Kétséges az is, hogy az államfordulat és a szövetkezeti élet kaotikus viszonyai között a támogatásukat kinyilvánító egykori Hangya-tagszövetkezetek, köztük szlovák és magyar ügyviteli nyelvűek is, mennyire támogatták ezt a Hangya érdekeit sértő, számukra pedig homályos tervet.31

A szlovákiai szövetkezeti mozgalmon belül még egy új, keresztényszocialista alapon szerveződő kisgazda szövetkezeti központ (Sdruženie kresťanských maloroľníkov) jelent meg Nagyszombatban, mely nem titkoltan a KSZ-nek kívánt konkurálni. Vállalkozást, szlovák földműves-szövetkezetet (Roľnícke družstvo) hoztak létre 1921 őszén a városban. Ez a központ szintén a Hangya-fiókkal kívánt fuzionálni, illetve a közös keretek kialakítása után együttműködni.32

A szlovákiai szövetkezeti rendszerben tapasztalható cseh agrárpárti befolyás gyorsan politikai reakciókat generált. Az agrárok által felügyelt KSZ ellensúlyozására hozta létre a Hlinka-féle Szlovák Néppárt a Szlovákiai Keresztény Szövetkezetek Szövetségét (Slovenská kresťanská družstevná jednota) 1920. december 29-én Pozsonyban, mely „ment minden nemzetiségi és vallási extrémitástól, szívesen látja kebelében nemcsak a tót, hanem a magyar és német szövetkezeteket is”, és tovább szeretné vinni a Hangya „szellemét”. Az új központnak az expanzióhoz szüksége volt a Hangya támogatására, ezért felajánlottak neki egy-egy tagsági helyet az igazgatóságban és a felügyelőbizottságban.33 A nagyra törő tervekből nem sok valósult meg. A Hangya kivárt. A keresztény szövetkezetek szövetsége nem tudta kikezdeni a KSZ pozícióit, végül 1924-ben pénzügyi gondok miatt megszűnt. (Fabricius–Holec–Pešek–Virsik 1995, 83. p.)

A KSZ rövidesen – 1920 őszén – a szabálytalan ügyvezetés, korrupciógyanús ügyletek, a rossz gazdálkodás és a felhalmozott veszteségek (legkevesebb 5 millió korona) miatt válságba került. A Hangya nagyszombati kirendeltségének vezetősége a KSZ katasztrofális helyzetéről, kereskedelmi pozícióinak gyengüléséről – hiszen működőképes áruraktárai ellenére más cégek vették át ezeket a feladatokat – folyamatosan tájékoztatta a központot. A szlovák központnak az ügyintézés rendezetlenségét, az ellenőrök hozzá nem értését és a szövetkezetek ellenőrzésének a felületességét is felrótta.

Végül személycserére került sor. Távozott az igazgató Juraj Slávik, aki a nagyszombatiakkal szemben „közömbös és sértő” volt. Helyére a szintén agrárpárti Ľudovít Medvecký került. A nagyszombati kirendeltség vezetősége ebben némi esélyt látott az igazságosabb rendezésre.34

 

Tárgyalások és kiútkeresés

A megegyezés azonban csalóka reménynek tűnt. Bár 1921 tavaszától 1924 áprilisáig szórványos egyeztetésekre, de nem érdemleges tárgyalásokra került sor a Hangya és a KSZ között Pozsonyban és Budapesten, kézzelfogható eredmények nem születtek. A Hangyának a tárgyalási pozíciói, a csehszlovák állam és a gazdasági élet lassú konszolidálódásával gyengültek.35

A találkozókra bizalmatlan légkörben került sor. A Hangya továbbra is ragaszkodott jogköreihez a szlovákiai területeken. A szövetkezeti status quo visszaállítását követelte. A nagyszombati kirendeltség pénzügyi elszámolását és az információszerzést a hivatali akadályoztatás ellenére folyamatosan megkísérelte. A szlovák zárgondnokság munkáját gyakran a nemtörődömség, a magyar hivatalnokokkal szembeni arrogancia és a kirendeltség valós érdekeinek a semmibevétele jellemezte. A szervezet helyzetéről ifj. Bartoss Ignác helyettes igazgató levélben és személyesen is tájékoztatta Balogh Elemér vezérigazgatót. A folyamatos tájékoztatást Boár Béla, majd Vándor Károly titkár látta el.36 Balogh később helyben is tájékozódott. 1922 tavaszán Pozsonyban a vitás ügyek rendezése és a Hangya érdekeinek védelmében meglátogatta KSZ-et.37

A KSZ hozzáállása a nagyszombati kirendeltséghez azonban egy stratégia részét alkotta. A szlovák és cseh hivatalnokok a revíziók alkalmával bizonyos szintig teljes betekintést nyerhettek az ügyvitelbe és nagyjából, de nem részleteiben és összefüggéseiben képet nyerhettek a Hangya-vagyon nagyságáról, megoszlásáról. A Hangyával való tárgyalások megkezdése ürügyén további információk kiadását is sürgették, melyek az ingatlan vagyonnal, a szlovákiai szövetkezetek üzletrész-, kötvény-, részvény- és hadikölcsön-állományával voltak kapcsolatban. Ezt azonban sem a nagyszombati tisztviselők, sem a Hangya-központ nem bocsátotta a rendelkezésükre. A stratégia a nagyszombatiak egyenlegeinek el nem ismerésével a Hangya-központ tartozásainak „minden úton-módon” való növelését célozta meg. A tét nem volt kicsi, hiszen a kirendeltség 1922 folyamán mintegy 700 szlovákiai fogyasztási szövetkezet folyószámláinak a könyvelését végezte.38

A nagyszombati kirendeltség kulcsfigurája, Vándor Károly titkár a szorító gazdasági béklyóból, kereskedelmi mozgásterének bővítése céljából Balogh Elemér jóváhagyásával tapogatódzó tárgyalásokat folytatott a bécsi Nostra társasággal, amelybe – hogy Szlovákiában a létjogosultságát megalapozza – a Futura bécsi fiókját is bevonta. A kapcsolatfelvételre 1922 márciusában került sor, de a tényleges megbeszélés csak június folyamán valósult meg, melynek eredményéről nem állnak rendelkezésre források.39

A kirendeltség, több más magyarországi vállalkozáshoz hasonlóan, melyek fiókjai Csehszlovákia területére kerültek, az osztrák–magyar pénznem lebélyegzéséből, az 1919-es csehszlovák pénzreformból és a magyarországi valutafluktuációból származó nehézségekkel szembesült. (Šouša 1995, 53–61. p.) A súlyos pénzhiány megoldása, legfőképpen a csehszlovák korona, a pénzátutalások technikai kérdései és a szükséges hitelek biztosítása egy csehszlovákiai pénzintézettel való kapcsolat kialakítását sürgették, de erre nem került sor. A kirendeltség a hitelezések terén a budapesti központ jóváhagyására és utasításaira volt ráutalva, nagyobb pénzügyi mozgástérrel nem rendelkezett. Ebben talán a Bohemia bankkal szemben felhalmozódott adósság is közrejátszott, de mindenesetre csak elszórt esetekben került sor hitelfelvételre (1921-ben a Hangya célzott külföldi pénzügyi kapcsolatfelvételén belül az Allgemeine Verkehrsbank brünni fiókjával létesült rövid hitelkapcsolat).40 Ez végül is a kirendeltség szlovákiai pozícióit gyengítette.

Az 1922-es évet Vándor Károly a Hangya-vezetésnek 1922. február 6-án kelt jelentésében bizonyos fokig sorsfordító évnek érzékelte. A nagyszombati kirendeltség helyzetében gyökeres fordulat, a vagyoni követelések terén áttörés nem állt be. A Hangya érdekvédelmi tevékenysége számos politikai és jogi akadályba ütközött. A mind élesebb kontúrokkal megjelenő szlovákiai szövetkezeti rendszer, és benne a kezdeti problémák ellenére a KSZ mindjobban erősödő pozíciói, egyáltalán a lassan kibontakozó csehszlovák gazdasági konszolidáció a stratégiaváltás kérdését vetette fel.

Vándor a kirendeltség szerteágazó, adminisztráló, pénzügyi és tájékoztató tevékenységét sikeresnek tekintette. Az érdekvédelem rádiuszát azonban a szlovák politikai és szövetkezeti körök kiváró és diszkriminatív hozzáállása, nacionalista gondolkodása nagyban csökkentette. Vándor erről a következőképpen nyilatkozott: „Mint sajnálatos körülményt kell megállapítanunk, hogy a zárgondnokság – dacára felelősségének tudatában – a Hangya szlovenszkói vagyonával szemben, még ma is, az elképzelhető legnagyobb nemtörődömséget mutatja. Hiábavaló és céltalannak mondható itten minden levelezés, személyes közbenjárás; leveleinkre választ nem adnak, és a zárgondnokság velünk szemben tanúsított magaviseletéből mindinkább megállapíthatjuk azon tényt, hogy a vagyon felszámolását illetőleg ők teljesen tájékozatlanok. Amint azt az elmúlt hónapokban a tekintetes Igazgatóságnak előterjesztettük, itt csakis a diplomáciai közbenjárás igénybevételével lesz lehetséges rendet teremteni.” A hatékony és sikeres diplomáciai nyomásgyakorlás azonban a jóvátételi bizottság részéről több mint kétséges, a magyar külpolitika részéről pedig – szűk mozgástere miatt – bizonytalan volt.

680 szlovákiai szövetkezet folyószámláját ideiglenesen rendezték 1920–1921 között.41 A végleges elszámolást a valutaproblémák megoldatlansága akadályozta, tehát hogy csehszlovák koronában vagy régi magyar koronában szükséges-e elvégezni a könyvelési teendőket. A szövetkezetekkel a kapcsolatokat és a kommunikációs csatornákat lehetőségeikhez képest fenntartották, a katonai összecsapásokból származó károkat összeírták, a függő szövetkezeti árukat elszámolták, a zárlat alá vont Hangya-vagyont pedig igyekeztek megvédeni. A Hangya igazgatóságát tájékoztatták a csehszlovákiai szövetkezeti élet fejleményeiről, és információkat nyújtottak a fontosabb szövetkezeti ügyekről. A kirendeltség kapcsolatban állt a csehországi német mezőgazdasági szövetkezetek központjával, és 1921-ben tárgyalásokat folytatott a kisebbségi magyar politikai pártokkal szövetkezetügyi kérdésekben.42

Vándor felvetette a külföldre irányuló propaganda, a szövetkezeti sérelmek bemutatásának szükségességét. Egy propagandakiadványt, sőt amerikai magyar és szlovák lapokban közölt cikkeket is üdvözölt volna – „úgy kereskedelmi, mint közgazdasági szempontból” –, melyhez a nagyszombati tisztviselők tekintélyes mennyiségű anyagot szolgáltathattak.

A Hangya szempontjából a zárlat feloldása kulcskérdésnek számított, hiszen csak így juthatott hozzá ingatlan vagyonához, melyet értékesíteni kívánt. A szlovákiai terjeszkedés is csak ezután valósulhatott meg. Vándor realista érveléséből kitűnik, hogy Budapesten már felmerült a kirendeltség felszámolása, mert azzal érvelt, hogy a Hangya „létjogosultságát” más formában lehetne bizonyítani, a pozíciókat átmenteni. Ez már nem szövetkezeti utakat jelentett, hanem részvénytársasági alapon megvalósuló érdekközösséget, konzorciumot vagy éppen fúziót. Adott esetben szlovák féllel.43

A Hangya az 1923 második felében benyújtott döntőbírósági kereset ellenére a tárgyalásokat a követelések és tartozások rendezéséről nem szüntette be.44 A nagyszombati kirendeltség zárgondnoksága bizonyos kifizetésekről, a költségeket áthárítva, tájékoztatta is a Hangyát.

A Hangya ezeket a peres eljárásokból és adókivetésből származó összegeket nem ismerte el a sajátjának. Csak a Bohemia bank45 által indított per kiadásai az ügyvédi járulékokkal együtt 414 099 koronára, míg az újbóli pozsonyi adókivetés összege 208 575 koronára rúgott. Az 1919-es adatokhoz képest ez többszörös növekedést, súlyos terhet jelentett. A másik oldalon ez újabb diszkriminatív, egyben nyomásgyakorló lépés volt a Hangyával szemben.46

A kényszerítő gazdasági körülmények, a szlovákiai szövetkezetek rendezetlen vagyoni kérdései és nem utolsósorban a formálódó szlovákiai szövetkezeti rendszer anyagi sebezhetősége, mely a háború utáni valutáris viszonyok és a hitelélet kereteinek felbomlásával is szoros összefüggésben állt, a KSZ-et bizonyos fokú kapcsolatfelvételre és a tárgyalások megkezdésére szorította.47

 

A Hangya-vezetés érvrendszere és stratégiái

A Hangya vezetősége érdekei érvényesítésekor a maximális (ideálisnak tekinthető) és minimális kompenzáció mértékét és területeit is meghatározta: „A Hangyával szemben elkövetett nemzetközi jogellenességek teljes reparációja tehát az volna, ha mi a zárgondnokság alá való helyeztetésünk előtti vagyoni állapotba és jogosultságokba, különösen pedig a szövetkezetekkel való üzleti forgalom jogába visszahelyeztetnénk. Minimális követelmény gyanánt pedig ingatlanaink felett való teljesen szabad rendelkezést és ingóvagyonunkban a fenti elismerését és folyósítását, a tőlünk elvett áruknak a mai árak alapján való megtérítését, a zárgondnokság idejére Nagyszombatban hagyott, de általunk javadalmazott tisztviselők fizetésének megtérítését, szóval a teljes anyagi kártérítést állítjuk fel.”48

A Hangya negatív forgatókönyvvel is számolt, tehát azzal, hogy a nagyszombati fiókot nem tudja megtartani, és ezzel a szlovákiai hálózata teljes mértékben kikerül a felügyelete alól. Ebben a helyzetben egy új mozgástér lehetőségével számoltak, mégpedig egy kisebbségi szövetkezeti központtal.49 Érvelésük szerint a trianoni békeszerződésben a kisebbségek gazdasági érdekeinek védelmét tárgyaló passzusok erre lehetőséget teremtettek.

A Hangya nemzetközi szövetkezeti kapcsolatait is mozgósította. A londoni székhelyű Szövetkezetek Nemzetközi Szövetsége (International Cooperative Aliance) 1920. április 13–14. genfi állásfoglalása – a Hangya indítványára – a KSZ-hez való kényszerű csatlakozás elvét elvetette, a Hangya jogait és az etnikai alapú kisebbségi központszervezést legitimnek nyilvánította. Az elvi jelentőségű határozatot – melyet a csehszlovák szövetkezeti diplomácia végig ignorált, és az osztrákhoz hasonlóan nem támogatott – brit, francia, finn, belga, holland, svájci, norvég, svéd és magyar szavazatokkal fogadták el.50

A Hangya erre támaszkodva gondolkodott – nem utolsósorban a küszöbönálló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokra készülve – továbbra is egy maximális tervben, egy önálló, az irányítása alá rendelt kirendeltség fenntartásában vagy Nagyszombatban, vagy Pozsonyban.51 A minimális megoldás pedig vagy a kisebbségi magyar szövetkezeti központ felállítása lett volna, vagy egy olyan központ, melyben magyar és szlovák szövetkezetek foglalnak helyet: „A magyar álláspontnak ily értelmű körülírása magába foglalja azt is, hogy a megszállott területen lévő magyar szövetkezetek akár teljesen elkülönítve, akár pedig a velük barátságos viszonyban álló tót szövetkezetekkel együtt alkossanak külön központot.” Az alapelv a 210. számú szövetkezeti törvény megszüntetése és ez által a felülről oktrojált KSZ kiiktatása volt.52

A Hangya érdekei védelmében jogi lépéseket tett Csehszlovákiában. 1922 júliusában kérvényt nyújtott be Szlovákia Teljhatalmú Minisztériumához, hogy a törvényellenes helyzetet megszüntessék és helyezzék vissza az eredeti jogállapotot.53

A kérvény a trianoni szerződés kereskedelemjogi rendelkezéseivel érvelt, melyek a magyar állampolgárok vagy magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok jogai és érdekei vonatkozásában is érvényesek voltak, és melyek a zárlat és gondnokság bevezetését megtiltották. A Hangya a kényszergondnokságból származó anyagi károkért a csehszlovák felet tette felelőssé. A zárlat feloldását és anyagi kompenzációt követelt.54

A válasz elutasító volt, de mégis elrugaszkodási alapot biztosított a beadványhoz, melyet a prágai legfelsőbb közigazgatási bírósághoz nyújtottak be. A bíróság 1923 májusában helyt adott a Hangya kérelmének. Eszerint a Hangya vagyonára kivetett zárlat semmi jogalappal nem bírt, ezzel a pozsonyi minisztérium álláspontja alapjaiban kérdőjeleződött meg. A Hangya eközben keresetet nyújtott be 1923-ban a csehszlovák állam ellen a nagyszombati kirendeltség zárlatának a feloldása és az okozott károk megtérítése tárgyában.55

Bár a Hangya vezetősége a fenti bírósági határozatot precedens értékűnek tartotta, a rendelkezésére álló diplomáciai lehetőségeket sem hagyhatta figyelmen kívül.

 

A tárgyalásos rendezés reménye és kudarca

Az 1921–1923 között zajló csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások elvileg teret adhattak volna a szövetkezeti kérdések megvitatására, és megegyezés születhetett volna a zárolt Hangya-vagyonról.56 A politikai és gazdasági elitek által súlyosabbnak tekintett kérdések azonban, elsősorban a gazdasági kapcsolatok rendezése, mindkét fél érdekeinek megfelelő kereskedelmi, árucsere- és pénzügyi szerződés megkötése, mely felvetette a vállalatok jogi helyzetét és adózási kötelezettségeit, illetve a bankrendszerek konszolidálását – a kutatás jelenlegi állása szerint – háttérbe szorította a Hangya problémáit. Szövetkezeti téren csupán a magyar és a német bankegyesület által biztosított technikai háttérnek és a KSZ budapesti tárgyalásainak az eredményeképpen az OKH régi koronajáradékainak a rendezésére került sor.57

A magyar delegáció azonban a tárgyalásokra kézhez kapott szövetkezeti témájú háttéranyagokat. Az egyik, datálatlan, valószínűleg a Hangya vezetésétől származó, 1921 körül született emlékeztető az OKH és a Hangya helyzetével, a hatalomváltás szövetkezetügyi következményeivel és a közgazdasági, pénzügyi veszteségekkel foglalkozott.58

Az OKH szervezetéből 421 esett Csehszlovákia területére, melyekből 50 etnikailag magyar területen működött. Mindegyik szövetkezetet „a kultúra magas fokán álló népesség szervezte.” A katonai megszállás következtében a központ kapcsolata a tagszövetkezeteivel megszakadt. Ez érintette az irányítást, ügyvitelt, információáramlást és a hitelezést is. A központ nem gyakorolhatott felügyeletet a szövetkezetek vagyona felett. Az 1919-es csehszlovák szövetkezeti törvény rendelkezései és a KSZ létrehozása, a dokumentum szerzője szerint, a magyar hitelszövetkezeti rendszer felvidéki hálózatának teljes lezüllését vonta maga után. Az egyik elejtett információ szerint felmerült a szlovákiai magyar hitelszövetkezetek belépése az 1922-ben alakult Pénzintézetek Egyesületébe, melyre számunkra ismeretlen okok miatt nem került sor.59 Valószínűleg az etnikai megbélyegzés ellen a kezdetektől fellépő bankegyesület nem vállalta ezt a kockázatot. A hitelszövetkezetek képviselete és pénzügyi problémáiknak a cseh és szlovák kormánykörök, szakmai társaságok irányába való kommunikálása saját érdekérvényesítésüket veszélyeztethette.

A beszámoló túlzó konklúziója szerint a magyarországi hitelszövetkezeti rendszerre nézve a csehszlovákiai vagyonjogi kérdések elszámolása és a valutaeltérések „végzetes” következményekkel jártak. Az egyik fő cél, az OKH tehermentesítése reálisnak tűnt, de a kapcsolatok fenntartása a szlovákiai régiók hitelszövetkezeteivel és azok magyarországi fejlesztése már 1919-ben elveszítette realitását.

Az ismeretlen szerző a Hangya struktúrájával és az OKH-tól alapjaiban eltérő kiinduló helyzettel is foglalkozott.60 A csehszlovák területre került fogyasztási szövetkezetekkel, nem utolsósorban a határzár és az 1919-es szövetkezeti törvény rendelkezései miatt megszakadt a kapcsolat. A szórványos és nem teljes információk szerint a KSZ nemcsak szervezési, hanem a szövetkezetek tekintetében integrációs gondokkal is küzdött (tőke- és szakemberhiány, tagszövetkezetek bizalmatlansága, némelyek kilépése). A szerző a szlovákiai szövetkezeti rendszerben lezajló súlyponteltolódásokat és szervezeti átalakulásokat jól érzékelte. A szövetkezeti kérdések nem csekély nemzetpolitikai töltettel rendelkeztek (Hlinkáék szlovák szövetkezeti központot képzeltek el a szlovák ügyviteli nyelvű fogyasztási szövetkezeteknek Turócszentmártonban, míg Szent-Ivány ezt magyar vonalon próbálta meg keresztülvinni, sikertelenül).

A Hangyának követelései megtérítésére kellett összpontosítania. A követelések azonban kevésbé terhelték a magyar államkasszát, szemben a jelentősebb OKH-csomaggal, hiszen túlnyomó részük természetben vagy áruban kompenzálható volt.

Az emlékirat további részében a trianoni békeszerződés rendelkezésre álló jogi lehetőségeit vette számba. A 255. cikkely alapján a szövetkezetek, hasonlóan a biztosítótársaságokhoz, tíz évig eredeti jogi helyzetük szerint működhettek tovább. Reményt láttak a 198. cikkely értelmében egyfajta status quo ante elv alkalmazására, melyhez azonban az utódállamok szövetkezeti elitjeiben partnerekre kellett volna találni, hogy a hálózataikat a szomszédos országokban fenntartsák. A 248. cikkelyt azért tartotta fontosnak, mert lehetőséget nyitott a Magyar Királyság és a magyar állampolgárok anyagi természetű jogainak rendezésére, kétoldalú vagyonjogi egyezmények megkötésére. A 250. cikkelyt ki­emelten fontosnak tekintette. Eszerint a magyar állampolgárok által ellenőrzött társaságok javai, melyek a volt monarchia területén találhatók, nem kerülhettek lefoglalás, zárlat vagy felszámolás alá. Úgy tűnt, hogy a tartozások kiegyenlítésére a békeszerződés (231. paragrafus) megfelelő megoldásokat nyújtott, hiszen a fizetendő pénznemet az 1918. novemberi állapothoz kötötte, és a jóvátételi bizottság döntéseit vagy a kétoldalú rendezést helyezte kilátásba. Az emlékirat szerzője szerint ezek a szabályozások „nyilvánva­lóan tág teret engednek a szövetkezeti kérdésekben való egyezkedésekre.”

A javaslattevő szakember egy optimális és egy kisebb eredményekre épülő tervet vázolt. Az első egy ideális, egyben irreális, a korábbi állapotok visszaállítására támaszkodó helyzettel számolt. A Hangya tehát megtarthatta volna szlovákiai érdekeltségeit, tagszövetkezeteivel a kapcsolata zavartalan lett volna. A magyar jog szerint a teljes ellenőrzési, felügyeleti és irányítási jog megillette volna. A központ a vagyoni követelések és tartozások tekintetében szabad kezet adott volna a tagszövetkezeteinek, miközben a csehszlovák kormány garantálta állampolgárai vagyoni védelmét. A terv számolt a két kormány felügyeleti jogával, mely állampolgáraik vagyoni védelmére szorítkozott volna.

A másik, egy pozíciófeladást előlegező, vagyoni kivonulás gondolatát képviselő terv volt. A központ és a tagszövetkezetek közti pénzügyi kapcsolatok felszámolása, a függő vagyoni kérdések tisztázása során az önálló szerepvállalás jelentőségét hangsúlyozta. A likvidálást saját tisztviselői végezték volna. Egy csehszlovák–magyar participációt és anyagi befolyást sugalmazó, a magyarországi felügyeletet bizonyos fokig biztosító megoldás, egy új szövetkezeti központ ötlete is felmerült. A „minden befolyástól mentes saját elhatározásukból érdekeik képviseletére és megvédésére alkalmas” központot a tagszövetkezetek hozták volna létre.

A Hangya ügyei azonban mintha háttérbe szorultak volna. A magyar küldöttség 1921 júniusában Prágában ugyanis csak a csehszlovák területre került egykori magyar hitelszövetkezetek valutáris kérdéseiről folytatott tárgyalásokat. A csehszlovák fél a többi magyar szövetkezeti központ, köztük a Hangya követeléseinek rendezése kérdésében a szlovákiai szövetkezeti központok bevonása mellett állt ki.61

A Hangya 1921 októberében szerkesztett egy emlékiratot, melyet Edvard Benešnek juttatott el. A követeléseket három sarkalatos pontba foglalták: A trianoni békeszerződés 250. paragrafusának az érvényesítése, tehát a zárgondnokság megszüntetése és kárpótlás a károkért. A 210. számú törvény hatálytalanítása esetén a Hangya végzi a szlovákiai szövetkezetek elszámolását. Saját központ engedélyezése a szlovákiai szlovák és magyar ügyviteli nyelvű szövetkezeteknek.

A Hangya vezetése gazdasági és kereskedelmi érvekkel is megpróbálta alátámasztani a követeléseit. A cseh iparcikkek és egyéb termékek számára a „jómódú” magyarországi községek, ahol tagszövetkezeteik működtek, fontos felvevőpiacot jelenthettek. Megegyezés elmaradása esetén a csehszlovák fél magyar bojkottra számíthatott. A Hangya a szlovákokkal való tárgyalásoktól kategorikusan elzárkózott. Ezeket az ügyeket közvetlenül a prágai illetékesekkel kívánta megtárgyalni. A fennen hangoztatott „barátságos kiegyezéshez” azonban ezek az érvek kevésnek bizonyultak.62

Az emlékirat megszületésének másik mozgatórugója a KSZ egyik kezdeményezése volt. A KSZ felkérte az egykori szlovákiai Hangya szövetkezeteket, hogy hatalmazzák fel őt érdekeik képviseletére a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalásokon. A felhatalmazás az összes jogokra és kötelességekre, az üzletrészekre, tartalékokra, letétekre és egyéb közvetlen vagy közvetett tételekre kiterjedt volna. Ez a lépés a szlovák szövetkezeti központ tárgyalási pozíciójának megerősödését vonta volna maga után, de a Hangya érdekérvényesítését akadályozta.63

A másik oldalon a KSZ 1922 végére, nem utolsósorban a végéhez közeledő csehszlovák–magyar gazdasági és kereskedelmi tárgyalások fejleményeivel szembesülve javasolta a két szövetkezeti központ közti kereskedelmi kapcsolatok kialakítását. A terv csupán egy kisebb horderejű üzleti lehetőség felvetéséről szólt, nem a fennálló vagyonjogi és elszámolási problémák végleges rendezéséről. Ezt a Hangya vezetése is érzékelte, ezért elzárkózott az együttműködéstől.64

A csehszlovák–magyar tárgyalások 1923 tavaszára a fennálló nézetkülönbségek, a régi osztrák–magyar koronában fennálló tartozások és követelések, bonyolult értékpapír- és jelzálogkölcsön-kérdések miatt, de alapjaiban véve a valutáris viszonyok negatív hatásai (a magyar korona mélyrepülése) és a továbbra is létező politikai ellentétek miatt megfeneklettek.

A KSZ 1923 tavaszán a nagyszombati kirendeltség végleges felszámolásába fogott. Az adminisztráció iratait, a számadási könyveket és a kézipénztárt a KSZ vette át. A nagyszombati irodát lepecsételték.65 A Hangya lépéshátrányba került.

A monarchia és a magyar állam 1918-as felbomlása történelmi sorsforduló, nemcsak társadalom-, gazdaság- és politikatörténeti, kulturális és mentális vonatkozásaiban, hanem szövetkezettörténeti szempontból is. A szövetkezetek és a szövetkezeti központok által korábban kialakított és működtetett hálózatok, nem utolsósorban területiségük és anyagi erejük miatt gyorsan a nemzetépítő elitek érdeklődésének a középpontjába kerültek.66

Az államfordulat által kiváltott politikai és gazdasági hatások (új döntéshozó központok, nemzetépítő célok, elkülönülő piac- és vámterületek, pénzreform, valutaszabályozás67), általában az utódállamok határozott társadalom- és gazdaságszervező politikája éles cezúrát jelent. Ez a magyar szövetkezeti elit számára történeti szembesüléssel is járt.68 A dualizmus korában felülről lefelé kiépített, szervesnek tekintett magyarországi szövetkezeti rendszer 1918 és 1920 folyamán gyökeres átalakuláson ment keresztül. A Hangya, de más magyar szövetkezeti központok által is apolitikusnak, altruista jellegűnek, nemzetiségi szempontból toleránsnak, autonómnak és a szolidáris elvek gyakorlati megvalósulásának, egyáltalán egy szerves fejlődés eredményének látott, és kifelé így is kommunikált szövetkezeti önképen komoly repedések jelentek meg. Ezek az egykor markánsnak hitt identitásépítő elemek az etnikai konfliktusok kereszttüzébe kerültek.69

Az átalakulás, mely egyszerre zajló dezintegratív és integratív erőkkel volt tarkított, a magyar szövetkezeti vezetők számára súlyos dilemmákat vetett fel. A kérdések nemcsak az elszakadt területeken található változatos típusú szövetkezetek jogi, pénzügyi és kereskedelmi helyzetével álltak kapcsolatban, hanem a trianoni Magyarország szövetkezeti rendszerének újragondolásával és újraszervezésével is, illetve a határokon túli újrapozicionálás problémái vetődtek fel.

A Hangya csehszlovákiai vagyonának a kérdése és a régi múltra visszatekintő nagyszombati kirendeltségnek a hányatott sorsa ebbe a folyamatba ágyazódott. A nemzeti-etnikai alapú szövetkezeti rendszerek kialakítása elhúzódó politikai és gazdasági konfliktusokat generált, emellett számos ponton szembekerült a szövetkezeti eszmeiség alapelveivel.

---

 

Irodalom

A Hangya termelő, értékesítő és fogyasztási szövetkezet, a Magyar Gazdaszövetség szövetkezet központja első 25 éve. Budapest, A Hangya saját kiadása, Nyomatott a Hangya házinyomdájában, 1923.

Dvacet let Ústředního svazu československých družstev 1908–1928. Praha, Nákladem Ústředního svazu českoslov[enských] družstev, 1928.

Fabricius, Miroslav–Holec, Roman–Pešek, Jan–Virsik, Oto 1995. 150 rokov slovenského družstevníctva. Víťazstvá a prehry. Bratislava, Družstevná únia Slovenskej republiky.

Gaucsík István 2002. A magyar és a német pénzintézetek bankegyesületének megalakulása Csehszlovákiában 1918–1920. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. sz. 83–105. p.

Gaucsík István 2004. A nosztrifikáció és a pénzügyi kérdések rendezése a csehszlovák–magyar gazdasági tárgyalások tükrében 1920–1930. In Jobbágy István (szerk.): Válogatott tanulmányok Szlovákia gazdaságtörténetéhez. Pont, Komárom, 41–70. p.

Hallon, Ľudovít 2004. Príčiny, priebeh a dôsledky štrukturálnych zmien v hospodárstve medzivojnového Slovenska. In Bystrický, Valerián–Zemko, Milan (szerk.): Slovensko v Československu 1918–1939. Bratislava, Veda, 325–327. p.

Hanula, Matej 2011. Za roľníka, pôdu a republiku. Slovenskí agrárnici v prvom polčase 1. ČSR. Bratislava, Historický ústav SAV.

Kosta, Jiři 1989. Die tschechoslowakische Wirtschaft im ersten Jahrzent nach der Staatsgrundung. In Lemberg, Hans–Heumos, Peter (szerk.): Das Jahr 1919 in der Tschechoslowakei und der Ostmitteleuropa. Vorträge der Tagung des Collegium Carolinum in Bad Wiessee vom 24. bis 26. november 1989. München, Oldenbourg, 63–66. p.

Schandl Karoly 1938. A magyar szövetkezés negyven éve. Az Országos Központi Hitelszövetkezet munkája és eredményei. Budapest, Patria Irodalmi Vállalat és Nyomdai Részvénytársaság.

Statistická příručka Republiky Československé I. Praha, Státní úřad statistický, 1920.

Šouša, Jiří 1995. Rašínova měnova reforma v roce 1919 (1920). In Měnove systémy na území českých zemí 1892 – 1993. Sborník z konference v Opavě 22. a 23. března 1994. Opava – Praha, Ústav histórie a muzeologie Filozoficko-přírodovědecké fakulty Slezské univerzity Opava, Českí národní banka Praha, 53–61. p.

Vári András 2007. Nemzetek, szövetkezetek – és kutatóik. Regio, 2. sz. 79–112. p.

Az első világháborút lezáró trianoni békeszerződés következtében a magyar társadalom és kultúra intézményi keretei megváltoztak, idegen közigazgatási és kulturális rendszerbe kerültek, és így az elcsatolt területek magyarságának sajátos körülmények között kellett kialakítania életének új kereteit, kialakítani az új központokat. Ez viszonylag hamar sikerült is, irodalomtörténetében Szerb Antal már 1934-ben külön tárgyalta, az „utódállamok” magyar irodalmát, megállapítva, hogy „az új helyzet következményeképpen az eddig egy-középpontú magyar irodalom helyett több magyar irodalom van kifejlődőben”. (Béládi 1982, 9. p.)

Tehát ezeket az éveket mindegyik régióban az útkeresés és az irodalmi hang megtalálása határozta meg. Természetesen mindenütt más-más folyamatok voltak jellemzőek. Erdélyben a már korábbi évszázadok során lerakott alapokra lehetett építkezni, viszont a Csehszlovákiához csatolt Felvidéken és Kárpátalján (Ruszinszkóban) a kellő alapok sem voltak megteremtve a születő irodalom számára. Ezek a területek ugyanis kulturálisan Budapest vonzáskörébe tartoztak, a fővárosi irodalmi élettel igyekeztek azonosulni. Szvatkó Pál írja a felvidéki irodalommal kapcsolatban egyik tanulmányában: „A szlovenszkói magyarság nem volt perifériakisebbség, hanem a nemzet alaptestének része. Alig hatvan kilométerre kezdődött Budapesttől, s a török idők óta nem volt szüksége és alkalma, hogy az erdélyi-elővéd nemzet mintájára önálló sejtmagot fejlesszen ki. Mindenét, amije volt, a tőszomszédságban lévő fővárosba küldte, gabonáját, borát, iparcikkeit […] s természetesen szellemi termését is. Budapest felszívta életerejének legjavát – s amikor eljött az államfordulat, mint levágott láb, élettelenül maradt a helyén.” (Szvatkó 1937, 18. p.) Szvatkó szavai nem csak a szlovákiai magyarságra igazak, hanem a kárpátaljaira is. Mindkét régiónak Csehszlovákia fennhatósága alatt kellett megteremtenie a maga helyi irodalmát. A közigazgatási határok nem jelentettek szellemi határokat is, így pedig elmondható, hogy a vizsgált korszakban mind a szlovenszkói, mind a ruszinszkói magyar kisebbségi irodalom hasonló utat tett meg, képviselői számos esetben mindkét régióban aktív és termékeny irodalmi tevékenységet folytattak.

Tanulmányomban a korszak egyik kárpátaljai alkotójának, Tamás Mihálynak a Két part között fut a víz című regényét vizsgálom. A művet mint kisebbségi regényt elemzem, különös tekintettel az identitásalakító tényezőkre, így tanulmányom elméleti keretét is elsősorban az identitással kapcsolatos szakirodalom adja. A referenciális olvasásmóddal szemben sok jogos fenntartás fogalmazódik meg, azonban lehetségesek olyan vizsgálatok, amelyekben a művek értelmezésének ez a módja termékeny. Én ebből a megfontolásból önéletírásként kezelem a regényt, és így lehetőség nyílik arra, hogy esetleg a történelemtudomány számára is értékes kordokumentumként kezeljük az alkotást.

 

„Identity talk”

Az identitás, az azonosság elve már a görög tudományos gondolkodásban, főként Arisztotelész logikai rendszerében jelen volt. Ez az elv kimondta, hogy minden dolog azonos önmagával és csak mint önmagával azonos dolog gondolható el. Viszont magának a fogalomnak az emberi egyedben, egyénben zajló önismereti, szociálpszichológiai téren való alkalmazása új keletű, és Erik Homburger Erikson nevéhez köthető, aki fejlődéselméletével (Erikson 2002, 431. p.) az 1950–60-as években felpezsdítette a szociálpszichológiai gondolkodást. Az elmúlt évtizedekben pedig az identitásról való tudományos beszéd – vagy ahogy az amerikai társadalomtudományban elterjedten nevezik, az „identity talk” (Stachel, 2007, 396. p.) – egyre több kérdést vet föl azzal kapcsolatban, hogy az emberi személyiség vagy egyes emberi közösségek miként határozhatják meg magukat, milyen módon illeszkednek nagyobb közösségek kereteibe. Különböző koncepciók születtek a fogalom értelmezéséről, és különböző aspektusairól. E nézőpontok többsége arra irányul, hogy a személyes identitás változásainak, alakulásának folyamatait feltérképezze. (Stachel, 2007, 395–425. p.)

A modern pszichológia egyik nagy felfedezése volt, hogy az én jelensége nem változatlan, eleve meglévő adottság, hanem az „ontogenezisben létrejövő pszichikus alakzat: társadalmi és társas termék”. (Pataki 1987, 7. p.) Stuart Hall szerint az identitás „olyan konstrukció, amely mindig folyamatban van”, (Hall 1997, 60–61. p.) tehát nem konstans jelenség, mely az én és a társadalom közötti „interakció” folyamán alakul ki. Ezzel kapcsolatban szociálpszichológiai elemzések kimutatták, hogy nem létezik elszigetelt, ún. „Robinson-én”: mivel az ember közösségi lény, így önmeghatározása, önmagáról alkotott képe elsősorban csoportjának elvárásai mentén alakul ki, és az emberi közösségek rendszerében való komplex beágyazottságát tükrözi, vagyis azt a folyamatot, melynek során az egyén egy csoporttal azonosul, kijelöli helyét az adott csoporton belül, illetve ahogy az egyén önmagáról alkotott képe változik a csoport elvárásainak tükrében. (Assmann 2004, 130. p.) Ez a tézis az, amely az identitáselméleteket kiszélesítve már nem csupán szociológiai és pszichológiai jelenségként kezeli az identitás kérdéskörét, hanem alkalmassá teszi olyan területeken történő alkalmazásra is, mint amilyen az irodalomtudomány, a történelemtudomány, a művészettudományok stb.

Az értelmezések pedig egyre szélesebb aspektusból kívánják az identitás fogalmát körvonalazni, és így a jelenkori kutatások keretében elkülönülten és egymással szoros kapcsolatrendszerben beszélnek etnikai, nemi, faji, egyéni és kollektív, vallási, kulturális stb. identitásról.

Tanulmányomban legfőbbképpen a kulturális identitás jelensége kerül középpontba, mégpedig az irodalom és identitás kapcsolatának összefüggésében, melyhez elsősorban Stuart Hall A kulturális identitás kérdéséről szóló tanulmányára kívánok hivatkozni. (Hall–Gay 1996) A teoretikus szerint az egyén személyes identitása a „kinti” kulturális világokkal és az általuk felkínált identitásmintákkal folytatott állandó párbeszéd során formálódik és változik. (Hall 1997, 61. p.) Ezt beépítve az irodalom és identitás kapcsolatának kérdéskörébe megfogalmazható, hogy a köztük lévő kapcsolat egyrészt abban nyilvánul meg, hogy az irodalom egyfajta formáló funkciót tölt be, tehát az irodalomban megjelenített magatartásformák, szubjektív jellemek hatással vannak az egyénre, aki ez esetben az olvasó. Másrészt az irodalom egyfajta reprezentatív feladatot is ellát, mégpedig oly módon, hogy az egyén, aki ez esetben maga a szerző, identitásának alakulását tükrözi, és többnyire körvonalazza azokat a pontokat, melyek változást idéztek elő, tehát, hogy eriksoni fogalommal éljek: azokat a válságokat, megrázkódtatásokat, melyek hatása alatt az egyén identitása kisebb, vagy nagyobb mértékben átalakult, formálódott.

Az identitás alakulásában, mint már utaltunk rá, fontos szerepet játszanak a társadalom és a társadalomban bekövetkezett változások, átalakulások. Épp ezért az identitás és az irodalom kapcsolatának megragadásához fontos kitérni az irodalom és a társadalom kapcsolatára is.

Az irodalom és a társadalom kapcsolata több tekintetben is vitathatatlan, hiszen az irodalom társadalmi intézményként is felfogható. (Wellek 2006, 94. p.) Wellek szerint „az irodalom a társadalmi valóságot ábrázolja még akkor is, ha a természeti világ és az egyén belső világa szintén tárgya az irodalmi utánzásnak”. (Wellek 2006, 94. p.) Az író személyiségére egyértelműen hatással van a társadalom, a környező emberi világ, a társadalmi eseményekre való reflektálások. Épp ezért a személyes és kollektív identitást egyaránt alakító tényezők, mint például a nyelv, a kultúra, a krízis vagy trauma és természetesen a történelmi, társadalmi események igen nagy hangsúlyt kapnak az irodalmi művekben. A kisebbségi prózában és lírában pedig ez a hangsúly még erősebbé válik, mivel ezek az alkotások szinte minden esetben feladatuknak tekintik, hogy társadalmukról, az események kollektív megéléséről képet adjanak. (Végh 1997, 54–58. p.) Ebből pedig következik, hogy a kisebbségben élők azonosságtudata, illetőleg a többségi kultúrához való viszonyuk jól tükröződik a nemzetiségi szépirodalmi alkotásokban, melyeknek egy része társadalmi problematikát dolgoz föl, más része pedig az interetnikus kapcsolatok lenyomatait viseli nyelvezetében, kulturális és világnézeti képében.

Ezenkívül a kisebbségi társadalmakban, így a kárpátaljai magyar közösségben is, megfigyelhető a többséghez (többségi nemzethez) való viszonyulás sajátos megjelenése, mely többnyire két ellentétes szubjektív viszonyulásra épül, ez pedig az idegenkedés, illetőleg az azonosulni vágyás érzése. Ez a két ellentétes viszonyulás meghatározza az anyanyelvhez, a kultúrához, hagyományokhoz való kötődés erősségi fokát is, illetve a nemzeti örökség arculatát kiegészíti a többségi kultúrával való azonosulás jelenségével. Ez pedig egyfajta többletként jelenik meg a kisebbségi magyar szerzők műveiben, és e művek kapcsán felvetődik egy újabb probléma, melyet a kettős, illetve többes identitás fogalmával szokás jelölni. A kettős identitás megjelenésével az egyén a magáévá teszi a többségi etnikum nemzeti identitásának azon rá kedvező benyomást gyakorló, számára vonzó elemeit, amelyek a saját etnikai identitásából hiányoznak. Ez a jelenség jól tetten érhető például a nyelvi eszköztárban való idegenszerű elemek megjelenésével.

 

A regény

A kárpátaljai magyar irodalom a 20. század első felében homogén egységet képezett a felvidéki, szlovenszkói magyar irodalmi törekvésekkel, ami elsősorban annak a következménye, hogy az értelmiség egy része a felvidéki magyar városokban összpontosult, ahol a meglévő kiadók, folyóiratok és kulturális társaságok lehetőségeit kihasználva kezdte megteremteni a helyi irodalmát. (Kovács–Benedek 1970, 965. p.) A Nyugat íróihoz hasonlóan a szlovenszkói alkotók is egy életképes, európai irányultságú irodalom kialakulását tűzték ki célul. Nem véletlen, hogy a korabeli kritikai írások többsége a dilettantizmus elleni harc és a független kritika megszületésének kérdésével foglalkozik.

Ezenkívül az 1920-as évek második felében hangsúlyosan felmerült egy kisebbségi, nemzetiségi regény megírásának igénye. Fábry Zoltán volt az, aki leginkább sürgette egy olyan prózai mű megszületését, mely a teljes szlovenszkói magyar társadalmi átalakulást és a felvidéki mentalitás vonásait bemutatná.

A kritikák megoszlanak azzal kapcsolatban, hogy az ezt célzó alkotások megütik-e a nemzetiségi regény szintjét. A szakírók egy része úgy véli, hogy Fábry elvárása sajnos nem valósult meg, amit Gál Éva azzal magyaráz, hogy „…hiányzott hozzájuk az időbeli távlat és a rálátás, ezenkívül az írók többsége meglehetősen zilált léthelyzetben élt, megélhetési gondokkal küszködött, ami ugyancsak hátráltatta a nagy narratívájú elbeszélés megírásának esélyeit”. (Gál 2011)

Rády Elemér azonban úgy vélte, hogy Tamás Mihály Két part között fut a víz című regénye kielégíti a kisebbségi regénnyel szemben felállított kritériumokat. (Rády 1936, 53. p.) Ezzel a véleménnyel ért egyet Mezey László Miklós is, aki szerint a nevezett regény „nyitánya” a nemzetiségi regény típusának. (Mezey 2011, 195. p.)

A korabeli kritika részéről vegyes fogadtatásban volt része a műnek. Haraszthy Gyula nagyon keményen bírálta Tamás munkáját: „…egy közepes tanulmány többet mond erről a témáról, mint Tamás Mihály regénye. Motívumokat vet fel az író, melyeknek semmi jellemző erejük nincs, s a mesébe nem épülnek bele szervesen. Társadalmi rajzot sem találunk, csupán néhány, a kisebbségi sorsról szóló regényből és újságcikkekből már ismeretes alak kap klisészerű megjelenést (felvidéki pártelnök, irredenta báró stb.).” (Haraszthy 1936, 245. p.)

Ezzel szemben Barsi Dénes így véleményezi a művet: „Nincs ráírva a könyvre, hogy regény, mert valóban több annál: könyv. Történelem, politika, társadalomtudomány, közgazdaság, líra, érzékiség, emberi jóság, egyszerű magyar igazság: élet.” (Barsi 1937, 44. p.)

A regény egyik első részlete 1934-ben jelent meg a Magyar Írásban Halálugrás címmel, majd könyv formájában 1936-ban már Két part között fut a víz címmel. Mindkét cím szimbolikusnak tekinthető. Az első arra utal, hogy a főhős, Bodák Iván, budapesti tanulmányai befejeztével úgy dönt: szülővárosában, Beregszászban akar a megváltozott körülmények ellenére érvényesülni, miközben a racionalitás épp azt diktálná, hogy a válságos helyzetben szilárdítsa meg helyzetét a magyar fővárosban.

A második, módosított cím pedig a regényben több helyen felbukkanó kettősségre utal: két part – mint Budapest és Beregszász; két part – mint Bodák Iván szlávsága és magyarsága; két part – mint a passzív ellenállás vagy az új hatalom rendelkezéseibe való beletörődés. Illetve utal még arra a kettőségre, ellentétre, mely teljesen áthatja a regény cselekményét, szereplőinek jellemét, a megjelenített élethelyzeteket, gondolatokat, belső monológokat.

A regény az 1918–21 között időszakot mutatja be, utalással konkrét történelmi eseményekre: a trianoni döntés, a tanácsköztársaság, Budapest román megszállása. (Fedinec 2004, 101–112. p., Fedinec 2002, 7–18. p.)

Az író sajátos módon beszéli el a történéseket, nincs jelen egy mindentudó, omnipotens narrátor, aki végigkalauzolná az olvasót a cselekményen, megvilágítva az egyes események összefüggéseit. Tamás regényében sokkal inkább a korlátozott narrátor jelenik meg, aki E/3 személyben, főként a főhős, Bodák Iván személyén, gondolatain, kommunikációján keresztül, objektív elbeszélésmóddal bontakoztatja ki a történetet, és a történet kontextusát is. Azok az események, melyekkel közvetlenül nem kerül kapcsolatba (nem éli át őket, nem kap róluk másoktól beszámolót), a műben nem jelennek meg.

A regény időszerkezete lineáris, nincs jelen időbeli megszakítás, esetleg visszaemlékezés. Térszerkezete pedig bipoláris, Beregszász és Budapest alkotja a két ellentétes pólust, melyek váltakozva jelennek meg a műben, annak függvényében, hogy a hős épp hol tartózkodik.

A Két part között fut a víz cselekményszerkezete is sajátos. Nincs sem expozíció, sem pedig epilógus. In medias res módon az olvasó belecsöppen egy ponton a főhős életébe, majd egy másik ponton megválik attól. A narratíva kevés utalást tartalmaz a mű jelenét megelőző időről, és az utolsó fejezetben sem ad semminemű eligazítást azzal kapcsolatban, hogy a hős élete a jövőben hogyan alakul majd.

 

Identitásalakító tényezők a regényben

Ha az identitásra mint folyamatban lévő konstrukcióra tekintünk, akkor elkerülhetetlen annak feltételezése, hogy bizonyos tényezők hatással vannak az egyén, esetleg a csoport identitására. Azokat az identitásalakító tényezőket veszem sorra, melyek Tamás Mihály regényében megjelennek. A regény a kisebbségi prózairodalom alkotása, olyan korszakot mutat be, amelyben az egyén (főhős) és egy konkrét „csoport” (Beregszász lakosai, szélesebb értelemben Kárpátalja lakossága) a többségi etnikai státuszból kisebbségbe kerül, és így az önmagáról alkotott képét, önazonosság-tudatát az új társadalmi kereteknek megfelelően kell módosítania, átalakítania. A regényben megjelenő identitásalakító tényezők, illetve a főhősnek hozzájuk való viszonyulása alapján körvonalazható az egyén identitáskeresése, fejlődése, sőt, mivel kisebbségi regényről beszélünk, elmondható, hogy a kisebbségi társadalom identitáskeresése is. E tényezők a műben a következők:

– a határ fogalma;

– a nyelvhez (anyanyelvhez, többségi nyelvhez) való viszonyulás;

– a bekövetkezett válság, trauma feldolgozása;

– a szülőföldhöz való viszonyulás.

Az első identitásalakító tényező a regényben a határ fogalma, mely az egész műben központi kategóriaként jelenik meg. Váratlan létrejötte, elzáró, kizáró funkciója tagadást és értetlenséget vált ki a mű hőseiből. Bodák Iván szinte tudat alatt tagadja a határ létét azzal, hogy Budapest és Beregszász közötti utazásai során nem hajlandó útlevelet használni, sőt igényelni sem a megfelelő hivatalban, mivel nem érti, miért lenne neki szüksége útlevélre ahhoz, hogy az egyetemről hazalátogasson.

„Csendesen, szótlanul mentek odébb, egy régi fajta hordárt láttak meg, azzal álltak szóba, akitől aztán megtudták, hogy a vonatjuk csak este indul.

– Rendben van az útlevelük?

Iván elbámult.

– Milyen útlevél?

– Hát útlevél.

– Hát Beregszászba útlevél kell?” (Tamás 2011, 18. p.)

A tagadás mögött a teljes értetlenség áll, melyet jól példáz a következő részlet: „Túl a falun, ahol az országút egy lankás domboldalon ereszkedett le, a kis kőhídon túl, ott kezdődött a másik ország. Nem volt ott annak semmi nyoma, a föld arrébb sem volt barnább, az erdő is éppúgy sárgult odaát, mint itt, és a varjúnak sem állt senki útjában, amikor a híd felett repült. Csak az ember, csak az ember…” (Tamás 2011, 50. p.)

A második identitásalakító tényező a Két part között fut a víz című regényben a nyelv. A nyelv esetében érdemes néhány szót ejteni mind az anyanyelvhez, mind a többségi nyelvhez való viszonyulásról. A kárpátaljai magyar irodalom vonatkozásában igencsak életszerűek Alabán Ferenc megállapításai, aki Sajátosságok és nemzeti identitás című írásában kifejti, hogy a kisebbségi alkotók sajátosan viszonyulnak az anyanyelvhez, náluk szerinte ez a nyelvi szint új szerepet kap, és „művészeti médiumként” funkcionál. (Alabán 2012, 67–73. p.) Kétféle magatartás figyelhető meg a szerzők részéről: az egyik a tudatos, ún. nyelvvédő magatartás, mely elzárkózik az idegennek titulált elemek használatától, ez jellemző leginkább az 1920–30-as években jelentkező alkotóknál. Ennek az elzárkózásnak az egyik oka a nyelvtudás hiányában kereshető. A másik magatartás épp ellenkezőleg, beépíti a műbe a többségi nyelv közhasználatú szavait, főként a hiteles társadalomábrázolás érdekében. Ez a magatartásforma a későbbi nemzedékeknél válik jellemzővé, aminek oka, hogy az 1930-as évek végére az a bizonyos „kábultság” feloldódott, s a régióban élők, főként a felnövekvő nemzedék tagjai belátták a kialakult helyzet tartósságát, és ebből kifolyólag tudatosan igyekeztek elsajátítani a többségi nyelvet.

A vizsgált regény ebből a szemszögből igen figyelemreméltó. A többségi nyelv tekintetében két egymással ellentétes viszonyulás figyelhető meg, mégpedig az elutasító, idegenkedő, illetve az elfogadó, mely a megmaradás árának tartja a nyelv elsajátítását. Az idegenkedő magatartás főként abban jelentkezik, hogy bár Tamás Mihály már az 1930-as évek nemzedékéhez tartozik, és ezt jól mutatja a regényben jelen lévő nyelvfelfogása is, hiszen főhőse, akit egyértelműen kisebbségi emberideálként formál meg, nem zárkózik el a cseh nyelvtől, ugyanakkor a szerző a mű párbeszédeiben arra törekszik, hogy minden szereplőjét, legyen az cseh, orosz, német vagy magyar köztisztviselő, katona, egyszerű polgár stb. magyar nyelven szólaltassa meg:

„– Mit keresel itt Iván?

Oroszul szólt, Iván egy pillanatig meredten bámult az arcába, azután hirtelen kiömlő örömmel ugrott az őrnagyhoz, átölelte, és kisfiús, ragaszkodó, meleg kiáltásban tort ki:

– Őrnagy úr!” (Tamás 2011, 25. p.)

A regény nyelvfelfogásának ellentétes kettőssége egy széttöredezett identitást reprezentál, ez a kettősség jelen van a közösségben, s ugyanakkor a főhős érzéseiben is: „szlávnak mindig magyar, magyarnak mindig szláv” – mondja magáról. (Tamás 2011, 76. p.)

A következő tényező a regényben a trauma, a válság megélése, feldolgozása. Eriksen, és az ő nyomán később Stuart Hall elmélete szerint az egyén élete során különböző kríziseket és konfliktusokat él át, és ahhoz, hogy átlépjen egy új fejlődési szintre, ezeket a kríziseket meg kell oldania, fel kell dolgoznia. Ennek a folyamatnak a során az egyén vagy közösség identitásválságot él át.

A 20. század elején a traumát az adott területen a háború, a trianoni döntés és az új hatalom megjelenése, illetve az átalakulóban lévő társadalmi, politikai rendszer elfogadása jelentette. Ez a regényében a következőképpen fogalmazódik meg: „A kábulat már engedni kezdett, az emberek hideg szemmel kezdték nézni az eseményeket, de senki se hitte, hogy az állapot állandó maradjon: mindenki valami megváltó csodát várt. Abban az érzésben élt minden, hogy odaát még mindig lélegzik a húszmilliós magyar állam, és nem látta senki, hogy a túlsó oldalon egy agyonsújtott ember hever a porban, aki magán se tud segíteni, nemhogy még a gyerekei védelmére siethetne.” (Tamás 2011, 42. p.) Valamint: „Az egymásra zuhanó sűrű történések megriasztották az embereket, mint az űzött nyáj a karámban, úgy húzódtak meg házuk falai mögött.” (Tamás 2011, 27. p.)

A trauma ábrázolása, sajátos feldolgozása a regény egészét végigkíséri, mégpedig oly módon, hogy egy egész közösséget ért válságot egyetlen hős (a főhős) életén keresztül mutat be a szerző. Bodák Iván gondolatai, kérdései a trianoni döntés következményeivel kapcsolatban, majd pedig az, ahogy ezeket a következményeket igyekszik elfogadni, egyértelműen annak folyamata, ahogyan a kisebbségi sorsba kényszerített lakosság dolgozta fel az őt körülvevő radikális változásokat. A szerző világos megoldást kínál a válságkezeléssel kapcsolatban, ami nem más, mint a megbékélés, az elfogadás és az alkalmazkodás a megváltozott társadalmi körülményekhez. „– Hát ki az állam? Nem mi is? Nem a mi pénzünk is az a pénz, amit itt a munkáért kifizetnek? Elfelejti elnök úr, hogy már negyedik éve folyik ez a megváltozott élet?” (Tamás 2011, 184. p.)

A következő identitásalakító tényező a műben, mely egy újabb fontos és problematikus kérdéskör is a regényben, a szülőföldhöz való viszonyulás megjelenítése. Ez maga a menni vagy maradni kérdésének problémája, mely a trianoni döntést követően az elcsatolt területek kulcsfontosságú kérdése volt, hiszen az adatok szerint a döntést követő első években mintegy 120 ezer ember emigrált a kárpátaljai területről. (Simon 2008, 38. p.) Így érthető, hogy az értelmiségi réteg és főként az írók kötelességüknek érezték, hogy műveikben állást foglaljanak ezzel kapcsolatban. Tamás Mihály regényének tematikájában központi szerepet kap a szülőföldön maradás dilemmája: menni vagy maradni, és még ennél is árnyaltabb kérdést vet fel, hogy hogyan maradni. Pro és kontra hoz föl hősei által érveket a kérdés megválaszolására:

„– Pest mégiscsak Pest. A vidék az más, ott csak por van.

Iván nem engedett.

– Élet van a porban is, talán több és teljesebb… Nekem haza kell mennem.

Lengyelné tovább ellenkezett:

– Hiszen az már nem is hazánk nekünk.” (Tamás 2011, 161. p.)

A szerző azonban egyértelműen állást foglal a szülőföldön maradás mellett, és ezenkívül a kisebbségi élet módját is meghatározza: „Én itt születtem, az én hazám itt van, én itt akarok megélni a munkámból…” (Tamás 2011, 185. p.)

A regényben központi szerepet kap a hűségeskü dilemmája, melyet a csehszlovák vezetés a hivatalnokoktól követelt, és a szerző különböző kontextusokban igyekszik rávilágítani arra, hogy ezt a hivatali formalitást lehet-e azonosítania hűtlenséggel, az önmegtagadással, esetleg a megmaradás esélyével. Egyértelműen a harmadik álláspont mellett foglal állást: „– Nézze, báró úr, én hűségesküt tettem az osztrák császárnak, azután Károlyi Mihálynak, azután Kun Bélának, most nem is tudom kinek, egy új földi hatalomnak. Higgye el, báró úr, engem sohasem izgattak túlságosan ezek a hűségeskük, ezek a középkori, ittfelejtett valamik. Kollektív nyilatkozatok. Ostobaság attól, aki kívánja, és én sohasem leszek hozzájuk hasonlóan ostoba, hogy ezt meg ne értsem. Miért ne? Az emberi életirányok nem ilyen apróságok után igazodnak…” (Tamás 2011, 27. p.) „És nem lenne jobb… ha mindenki a hivatalában maradna, és így elviselhetőbbé segítene tenni az itt maradottak nehéz sorsát?” (Tamás 2011, 29. p.)

 

Regény? Önéletírás? Kordokumentum?

Tamás Mihály regényét eddig mint kisebbségi regényt tartották számon, viszont felmerül a kérdés, nem tekinthetünk-e önéletírásként a műre, abból kifolyólag, hogy a hős és az író élete szinte pontról pontra megegyezik. A regény cselekménye 1921-ben ér véget azzal, hogy főhőse, Bodák Iván, akárcsak Tamás Mihály, egyetemi oklevelet szerez és mérnöki irodát nyit Beregszászon. A mű természetesen épp ezért nem kezelhető teljes életleírásként, hisz csupán néhány évet mutat be, viszont egy életleírás töredékének mindenképp tekinthető.

Az ilyen típusú alkotások az autobiográfiák szépirodalmi változataihoz tartoznak, (Pataki 2011, 333–336. p.) melyekben sajátos módon kapcsolódik össze a fikció és a valóság. Philippe Lejeune azonban az olyan – erőteljes önéletrajzi színezetű – művek esetében, amelyekben a szereplő és a szerző neve különbözik egymástól (amint az az általam vizsgált regény esetében is megfigyelhető), kizárja az önéletírás műfajába való sorolás lehetőségét, mivel a tulajdonnévi különbség megerősíti a fiktív jelleget. (Lejeune 2003, 28. p.) Ugyanakkor úgy véli, hogy „…egy önéletrajzi fikció lehet »hű«, ha a szereplő hasonlít a szerzőre, az önéletírás pedig lehet »hűtlen«, ha a bemutatott szereplő különbözik a szerzőtől.” (Lejeune 2003, 28. p.)

Tamás Mihály regényének esetében ilyen „hű” életrajzi fikcióról beszélhetünk. A fikció és valóság dominanciájának kérdése a vizsgált prózában azért fontos, mert növeli az alkotás visszakapcsolhatóságának lehetőségét a valósághoz, illetve felvet vele kapcsolatban egy újabb elméleti kérdést, mégpedig hogy kezelhető-e egy szépirodalmi alkotás kordokumentumként, segítve ezzel azon kutatók munkáját, akik egy-egy korszak rekonstruálására vállalkoznak? Roland Barthes szerint: „Még a legrealistább regényben sincs »realitása« a referensnek – elég elképzelni, micsoda felfordulást okozna, ha akár a legjózanabb elbeszélés leírásait szavukon fognánk, működési programokká fordítanánk le, és egyszerűen megpróbálnánk kivitelezni őket.” (Compagnon 2006, 124. p.)

Tény, hogy egy szépirodalmi narratíva esetében nem lehet letisztult realizmusról beszélni, hisz a fikció, ha másképp nem, de a valóságos tények szubjektív feldolgozásában, értelmezésében megjelenik. Épp ezért téves elképzelés lenne egy szépirodalmi alkotás (például történelmi témájú regény) minden mondatában tetten érni a valóságot, viszont ahogy azt tanulmányában Kisantal Tamás kifejti: az irodalmi szövegeket valamennyire lehetséges történeti módon elemezni, vagyis a történelemelméleti diskurzuson és metodológián belül van egy olyan közeg, ahol az irodalom és a historio­gráfia kapcsolatba lép, s a történeti elemzési módszerek szépirodalmi szövegekre is alkalmazhatóak. (Kisantal 2004, 99. p.) A történetelméleti diskurzusok keretében a történelmi narratíva irodalmi szövegszerűsége már régen foglalkoztatja a kutatókat. Hayden White szerint például egy történeti szöveg kezelhető irodalmi alkotásként, amennyiben igaz, valóságreferens kijelentései egy bizonyos formát kapnak. (White 1997, 97. p.) Felvetődik a kérdés, vajon egy megformált irodalmi szöveg kezelhető-e történeti szövegként, amennyiben egy bizonyos korszemlélet, referenciával rendelkező állítások megjelennek narratívájában?

Frank Ankersmit elmélete szerint a historiográfiai szövegek narratívája múltreferens állításokból áll, viszont ezek az állítások nem csupán tényközlések, kijelentéseik, állításaik többletjelentéssel bírnak, mivel a szerző (történész) a múlt értelmezése során saját szubjektív nézőpontját, az események sajátos értelmezését képtelen kizárni a szövegből. Ezzel párhuzamosan pedig a történeti jellegű irodalmi alkotásról szintén elmondható, hogy kijelentéseket tesz a múltról, ugyanakkor saját szubjektív nézőpontját beleépíti az általa létrehozott narratívába. (Ankersmit 2000, 117. p.)

Ankersmit gondolatmenete alapján Tamás Mihály regénye, amely Hayden White-i fogalommal élve „modern eseményt” (Kisantal 2004, 79. p.) dolgoz föl, kezelhető kordokumentumként, természetesen figyelembe véve a szubjektivitás és fikció jelenlétét. A történelemtudomány számára azonban érdekes adalékot nem a műben megjelenített történelmi események jelentenek, hisz ezek az események már ismertek a kutatók számára. Sokkal inkább az emberi viszonyulás, a társadalmi közhangulat, ami a regényben kitűnően körvonalazódik, egészítheti ki a korszak rekonstruálására vállalkozó munkákat.

 

Összegzés

Tanulmányomban a kárpátaljai magyar irodalom közvetlenül a trianoni döntést követő korszakának egyik fontos alkotását vetettem vizsgálat alá. Az értelmezés során narratológiai szempontokat is felvetettem, de célom nem merült ki a mű formai elemzésében, hanem azokat az identitásalakító tényezőket kívántam a regény részletei segítségével megvilágítani, amelyeknek hatása a kisebbségi társadalmakban határozottan kimutatható. Így a következő tényezőket vettem sorra: a határ megjelenéséhez való viszonyulás, az anyanyelvvel, többségi nyelvvel való kapcsolat, az átélt trauma feldolgozása és a szülőföldhöz való ragaszkodás jelensége.

Tamás Mihály regényét az eddigi elemzések során csak mint kisebbségi regényt vizsgálták, jelen tanulmány azonban felveti annak kérdését, hogy amennyiben kimutatható a főhős és a szerző azonossága, kezelhető-e önéletleírásként, illetve önéletleírás-töredékként az alkotás. Ennek jelentősége leginkább a mű referenciájának kérdésében kap fontos szerepet, illetve a regény olyan értelmezését teszi lehetővé, mely nem csupán az irodalomtudomány, hanem a történelemtudomány számára is hasznos információval szolgálhat.

---

 

Irodalom

Alabán Ferenc 2012. Sajátosságok és nemzeti identitás. Néhány vonás a határon túli magyar irodalomról. Irodalmi Szemle, 55. évf. 2. sz. 67–73. p.

Ankersmit, Frank Rudolf 2000. Hat tézis a narrativista történetfilozófiáról. In Thomka Beáta (vál. és szerk.): Narratívák 4. A történelem poétikája. Budapest, Kijárat Kiadó, 111–120. p.

Assmann, Jan: Kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban. Budapest, Atlantisz Könyvkiadó, 2004. 313.

Barsi Dénes 1937. Tamás Mihály: Két part közt fut a víz. Kelet Népe, 3. évf. 1. sz. 43–44. p.

Béládi Miklós 1982. Kisebbségi irodalom – nemzetiségi irodalom. In Béládi Miklós (szerk.): A magyar irodalom története. 1945–1975. IV. 9. p.

Compagnon, Antoine 2006. A világ. In uő: Az elmélet démona. Pozsony, Kalligram, 109–158. p.

Erikson, Erik H. 2002. Gyermekkor és társadalom. Budapest, Osiris Kiadó.

Fedinec Csilla 2002. A kárpátaljai magyarság történeti kronológiája 1918–1944. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó, 7–18. p.

Fedinec Csilla 2004. Ungvár és vonzáskörzete betagozódása a csehszlovák államba (1918–1928). Limes Tudományos szemle, 17. évf. 3. sz. 101–112. p.

Gál Éva 2011. Kisebbségi ideológiák és magatartásmodellek a határon túli magyar közösségekben I. Irodalmi Szemle, 54. évf. 3. sz. 33–40. p.

Hall, Stuart 1997. A kulturális identitásról. In Feischmidt Margit (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, Osiris–Láthatatlan Kollégium, 60–85. p.

Hall, Stuart–Gay, Paul du 1996. The question of cultural identity. London, SAGE Publications.

Haraszthy Gyula 1936. Szlovenszkói magyar írók. Budapesti szemle, 64. évf. 702. sz. 243–252. p.

Kisantal Tamás 2004. Az irodalmi alkotás, mint történelmi szöveg. Tiszatáj, 58. évf. 11. sz. 75–101. p.

Kovács Vilmos–Benedek András 1970. Magyar irodalom Kárpát-Ukrajnában. Tiszatáj, 10., 11. sz. 961–966., 1144–1150. p.

Lejeune, Philippe 2003. Az önéletírói paktum. In Z. Varga Zoltán: Önéletírás, élettörténet, napló. Válogatás Philippe Lejeune írásaiból. Budapest, L’Harmattan Kft., 17–46. p.

Mezey László Miklós 2011. Az első „nemzetiségi regény”. In Tamás Mihály: Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó, 195–199. p.

Pataki Ferenc 1987. Identitás, személyiség, társadalom. Az identitáselmélet vitatott kérdései. Budapest, Akadémiai Kiadó.

Pataki Ferenc 2011. Az önéletírás dramaturgiája. Az élettörténeti forgatókönyvek. In uő: Élettörténet és identitás. Budapest, Osiris Kiadó, 309–359. p.

Rády Elemér 1936. A szlovenszkói magyar írók szót kérnek. Új Élet, 5. évf. 2. sz. 51–54. p.

Simon Attila 2008. A Csehszlovákiához került felvidéki magyarok (1918-1921). In Bárdi Nándor–Fedinec Csilla–Szarka László (szerk.): Kisebbségi magyar közösségek a 20. században. Budapest, Gondolat Kiadó, 36–39. p.

Stachel, Peter 2007. Identitás. A kortárs társadalom- és kultúratudományok egy központi fogalmának genezise, inflálódása és problémái. Regio, 18. évf. 4. sz. 3–33. p.

Szvatkó Pál 1937. Szlovenszkói magyar irodalom. In Szlovenszkói magyar elbeszélők. Budapest, Franklin, 5–24. p.

Tamás Mihály 2011. Két part között fut a víz. Pomáz, Kráter Könyvkiadó.

Végh Balázs 1997. A kisebbségi irodalom elméleti kérdései. Korunk, 3. évf. 6. sz. 54–58. p.

Wellek, René 2006. Az irodalom és a társadalom. In Wellek, René–Warren, Austin: Az irodalom elmélete. Budapest, Osiris Kiadó, 94–110. p.

White, Hayden 1997. A történelmi szöveg mint irodalmi alkotás. In uő: A történelem terhe. Budapest, Osiris–Gondolat, 68–102. p.

 

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve névváltoztatását. Ugyanakkor Ukrajna 1991. július 3-án hatályba lépett országos és helyi népszavazásokról szóló törvényének 6. cikkelye értelmében helyi népszavazásokon kezdeményezhető a falvak, városok, járások és megyék el- és átnevezése.26 A helyi népszavazások kiírását pedig helyi érdekeltségű kérdések esetében a községi, nagyközségi, városi tanácsok kizárólagos jogosultságába rendeli Ukrajna – 1997. május 21-én elfogadott – helyi önkormányzatokról szóló törvényének 26. cikkelye.27

E jogszabályok értelmezése szerint Ukrajna területén a vizsgált időszakban a nemzeti kisebbségeknek joguk volt a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezni a hagyományos településneveik visszaállítását, melyek eredményeit helyi szinteken elfogadva továbbítani kellett a Legfelsőbb Tanács felé jóváhagyásra, mivel az alkotmány, mint alaptörvény e szervet hatalmazta fel a végső döntés meghozatalára, a referendumok eredményeinek országos szinten történő szentesítésére. A fentiekből kiderül, hogy a kárpátaljai helységnevek megváltoztatása a magyar közösség kezdeményezésére párhuzamosan zajlott az ukrajnai jogi környezet kialakulásával.

 

Kárpátalja magyarlakta települései történeti neveinek visszaállítása a gyakorlatban

Az 1980-as évek közepétől kezdődő politikai enyhülés, a demokrácia felé való nyitás, a kisebbségi jogok garantálása mind lehetőséget teremtett a kárpátaljai magyarság számára, hogy kezdeményezze a magyar településnevek visszaállítását. Első lépésként a magyar nyelvű sajtótermékekben kezdték használni a magyar alakokat, előbb ukrán alakjukkal együtt, majd önállóan, kizárólag a történelmi magyar nevet. (Sebestyén 2008, 198. p.) Ez azonban nem oldotta meg a problémát, hiszen hivatalosan továbbra is az 1946-ban jóváhagyott elnevezések maradtak érvényben.28

Mindemellett a települések magyar névalakjainak az írott nyelvben történő használata egyéb problémákat, kérdéseket vetett fel, mivel az újságírók, kiadói szerkesztők, korrektorok, tanárok és általában az anyanyelv igényes, tudatos használói gyakran elbizonytalanodtak egy-egy magyar helységnév leírásakor. Olyan kérdések merültek fel, mint: Hogy is van ez? Melyik is a helyes alak? Milyen végződést kapcsoljak a község vagy a város nevéhez? Így aztán volt, aki Nagyszőlős nevét Nagyszőllősnek írta, Tiszaágtelek nyomtatásban egyaránt megjelenhetett Ágtelekként vagy Telekként. Ez a tanácstalanság természetesen abból fakadt, hogy a korábbi évtizedek folyamán ezek a magyar helységnevek kikoptak az írott nyelvből, s ha a mindennapi beszédben használták is őket, ott könnyen átsiklottak az esetleges hibás vagy hibásnak vélt alakok fölött.29

A kárpátaljai magyar kisebbségnek így azt is tisztáznia kellett, hogy a magyarlakta települések szóban használatos magyar névalakjai közül melyek tekintendők mérv­adóknak, mielőtt hivatalos útra terelik a helységnév-változtatást.

A helységnevek ügyét Kárpátalján több szervezet is felkarolta: egyfelől az Ungvári Állami Egyetem berkein belül 1988 óta működő Szovjet Hungarológiai Központ, mint a terület hatóságai által felkért szakmai-véleményező testület,30 másfelől az 1989-ben alakult Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ), mint a kárpátaljai magyar kisebbség érdekvédelmi szervezete, a magyar települések történeti neveinek visszaállítása céljából rendezett népszavazások főkezdeményezője. (Beregszászi 1997, 358. p.)

A Szovjet Hungarológiai Központ kompetensnek ismerve el magát a helységnevek ügyében, saját tudományos szempontokat dolgozott ki, hangsúlyozva, hogy a helységnevek használatában a legfontosabb a történelmi, a kulturális, valamint a nyelvészeti megalapozottság. A települések történelmi neveinek visszaállítása kapcsán a következő általános elvekhez történő igazodást tartotta fontosnak:31

1. Meg kell hagyni a települések azon régi elnevezését, amelyek szerepelnek a történelmi okmányokban, s kiállták a különböző rendszerek változását, megőrizték eredeti nevűket, pl.: Bilki, Zahattya, Kusnica, Oszij, Dorobratovo stb.
2. Azokat a város- és faluneveket, melyek a történelem során változtak, felül kell vizsgálni, s azt a változatot választani ki, amely mind történelmi, mind nyelvi szempontból megalapozott, s természetesen figyelembe kell venni azt is, hogyan honosodott meg használata a lakosság körében.

A magyarlakta települések neveinek történelmi magyar helységnevekre történő változtatása terén a Hungarológiai Központ az egyetem magyar filológiai tanszékével közösen az alábbi elveket szabta meg:32

1. Magyarul úgy írjuk a helységneveket, ahogyan az a nyelvhasználatban meghonosodott, s ahogyan a történelmi okmányokban is fellelhető. Orosz, illetve ukrán nyelven történő átírásuk esetén cirill betűket alkalmaznak, természetesen figyelembe véve a nyelvek fonetikai és morfológiai szabályait, pl.: Császlóc – Csaszlivci, Barkaszó – Barkaszovo, Bökény – Bekeny.
2. A többelemű helységneveket a magyar helyesírási gyakorlatnak megfelelően írjuk, ukrán és orosz nyelven a jelzős köznévi előtag lefordítandó, pl.: Feketepatak – Csornyij Potyik, Kisbégány – Mala (Malaja) Begany, Nagydobrony – Velika (Velikaja) Dobrony.
3. Az ukrán települések nevét a magyar nyelv fonetikai és morfológiai szabályainak megfelelően átírásban használja, pl.: Volovec – Volóc, Kvaszovo – Kovászó, Szvaljava – Szolyva, Verjaca – Veréce stb.
4. Az ukrán helységnevekben a köznévi eredetű jelző magyarra fordítandó, pl.: Mala Kopanya – Kiskopány, Verhnyi Remeti – Felsőremete stb.
5. A főnévi alakú helységnevek az ukrán irodalmi nyelvben -e végződést kapnak: Ardanove, Berehove, Mukacseve. Kárpátalján viszont az -o végződéses formájuk honosodott meg: Ardanovo, Berehovo, Mukacsevo. Véleményünk szerint ezt figyelembe kell venni, s nem szabad erőltetni az -e végződés használatát. Kivételt képeznek azok a településnevek, amelyek a régi -oe végződéses formából alakultak: Verbovoje – Verbove, Hlubokoje – Hluboke, Gyilovoje – Gyilove, Dubovoje – Dubove stb.

A KMKSZ-en belül az Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottság kezdett el foglalkozni a kárpátaljai magyar helységnevek használata kapcsán felmerülő kérdésekkel, melyek rendezése céljából 1990. szeptember 25-én levélben fordult az Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetéhez, állásfoglalást kérve néhány vitatott kérdésben, ezek:33

1. A történelmileg többtagú, ám a mai beszélt nyelvben többnyire rövid formájában használatos helynevek hosszú vagy rövid változatának használata ajánlatos-e az írott (hivatalos-félhivatalos) nyelvben, pl.: Beregdéda – Déda, Mezőkasszony – Kaszony, Sárosoroszi – Oroszi, Makkosjánosi – Jánosi, Tiszaújlak – Újlak stb.
2. Helyes-e a történelmi magyar elnevezés használata azokban a községekben, amelyekben ma már elenyésző a magyar lakosság száma, pl.: Beregszentminklós – Csinagyijevo, Ökörmező – Mizshirja, Királymező – Uszty-Csorna, Bercsényfalva – Dubrinyics stb.
3. Eldönthető-e egyes, többféle helyesírással használatos magyar helynévről, hogy melyik a helyesebb forma (a helyi lakosok többnyire az elsőként felsorolt változatot részesítik előnyben): Bátyú – Bátyu, Borzsova – Borzsava stb.
4. A helynevekhez kapcsolódó helyragok használata számos esetben eltér a helyi nyelvhasználatban és az adott nyelvterületen kívül élő magyarul beszélők körében, például a helyi lakosok a következő formákat részesítik előnyben: Beregszászba, -ban; Gálocsba, -ban stb. a megfelelő -ra, -re, -on, -en, -ön rag helyett. Melyik ragváltozathoz ajánlatos ragaszkodnunk ezekben és a hasonló esetekben?

Az MTA Nyelvtudományi Intézete 1990. november 20-i állásfoglalását hamarosan megküldte a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Ebben az Intézet örömét fejezve ki, hogy most már Kárpátalján is lehetőség van a helyi magyar nyelvű sajtóban és a hivatalos érintkezésben a magyar helynevek használatára, és az alábbi javaslatokat fogalmazta meg a vitás kérdések rendezése céljából:34

1. A magyar helyneveket a magyar helyesírás szabályai szerint írjuk le, például a településneveket mindig egybeírjuk (Tiszaújlak, Makkosjánosi stb.), a bennük előforduló közszavak is köznyelvi változatban épülnek be a tulajdonnévbe (szőlős, kút, víz stb.).
2. A kétséget kizáró azonosítás szempontjából szükséges, hogy a magyar nyelvterületen máshol is előforduló egyelemű nevek megkülönböztető előtagot kapjanak. Éppen ezért az Oroszi, Újlak, Jánosi stb. települések esetében a hosszabb névváltozat használata javasolt: Sárosoroszi, Tiszaújlak, Makkosjánosi stb. Így előfordul ugyan az az eset, hogy a helybeli lakosság névhasználata eltér a sajtóban megjelenő hivatalos névtől, de ez – reméljük – nem okoz különösebb problémát. Magyarországon is számtalan példa van erre, pl.: hivatalosan Balatonszabadi, a helyi használatban azonban csak Szabadi.
3. Természetes a történelmi magyar név hivatalos közigazgatási névként, a falu határában a helységnévtáblán is való használata olyan községekben, ahol megfelelő létszámú magyar lakosság él. A magyar nyelvű sajtóban és a szóbeli kommunikáció során azonban nem hivatalos névként ajánlatos a jelentős történeti múltra visszatekintő magyar név megőrzése akkor is, ha a településnek a hivatalos közigazgatási neve nem magyar, pl.: Ökörmező. Ilyen szempontból elfogadhatónak tartjuk, hogy a Csinagyijevo, Uszty-Csorna hivatalos név mellett a magyarok ezeket a falvakat Szentmiklós, Királymező néven emlegetik. (Lásd például: hivatalos név Bratislava, a magyar nyelvben pedig Pozsony.) Előfordulhat, hogy a fiatalabb nemzedék a régebbi magyar neveket nem ismeri, ezért azonosítási zavarok keletkezhetnek. Föltételezzük azonban, hogy kellő idő elteltével – amikor már ezek a nevek is bekerülnek a mindennapi használatba – a kommunikációs zavarok is megszűnnek.
4. A településnevekhez kapcsolódó határozóragok közül mind a -ba, -be, mind a -ra, -re elfogadható, sem az egyiket, sem a másikat nem tekinthetjük köznyelvi normán kívülinek. Hogy melyik névhez járul a -ba, -be és melyikhez a -ra, -re, azt mindig a helyi használat dönti el, a sajtó nyelvében is az adott település és környékének gyakorlatát kell követni.
5. A településnevek helyes használata érdekében célszerű összeállítani minél előbb a kárpátaljai magyar településnevek, hegy- és víznevek jegyzékét, amelyet nyomtatásban is közzé kell tenni. Ez a felsorolás foglaljon állást abban a kérdésben is, hogy melyik magyar név tekinthető közigazgatási szempontból hivatalosnak (a magyarok által vagy magyarok által is lakott településeken), és melyik név ajánlott nem hivatalos használatra ott, ahol magyar lakosság már nem él.

Ennek alapján a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága azonnal hozzálátott a Kárpátalja magyar földrajzi neveit tartalmazó jegyzék összeállításához, hogy miután sikerül megjelentetni, az érdeklődök számára támpontul szolgálhasson a helyes nyelvhasználathoz.35

Mindeközben a KMKSZ beregszászi járási szervezete – a Szovjetunió-szerte meginduló településnév-visszaállítási mozgalmak példáját követve – már 1990 nyarán és őszén népszavazásokat, közvélemény-kutatásokat kezdeményezett a járás majdnem minden magyarlakta településén a korábbi, 1946-ban megváltoztatott helységnévalakok visszaállítása érdekében. A népszavazásokon a lakosság mindenütt a korábbi, történelmi magyar név hivatalos használatba történő visszaállítása mellett foglalt állást, amit a helyi, majd a járási tanács ülésszaka tudomásul véve határozatban szentesített. A törvényeknek megfelelően a járási tanács vonatkozó határozatát a területi tanács elé terjesztette, hogy továbbítsa azt a Legfelsőbb Tanácsba. (Ijjas 2006, 390. p.)

Ugyanakkor a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ nem egyeztetett egymással, aminek következtében hónapokig tartó huzavona után a területi tanács elnökhelyettese, Jurij Vorobec 1990. december 6-án levelet intézett az ungvári Központhoz, mint ukrajnai illetékes tudományos intézményhez, s állásfoglalást kért a Beregszászi járás 19 települése történeti neveinek eredetéről, azok helyes ukrán és magyar átírásáról.36 Közben – a Szovjet Hungarológiai Központ igazgatója, Lizanec Péter szerint – említést érdemel az a tény, hogy a Központot több ungvári községi tanács (Tiszaásvány, Palágykomoróc stb.) is hasonló kéréssel kereste meg.37 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád azonban értetlenül fogadta, hogy a magyar településnevek véleményezésére a területi tanács a Hungarológiai Központot kérte fel. Szerinte ugyanis nem évszázadokkal korábbi, már feledésbe merült településnevek rekonstruálásról volt szó, ami a hungarológiának mint tudománynak feladata lehetett volna, hanem általánosan használt, de a hivatalos használatban durván eltorzított névalakok visszaállításáról. Úgy gondolta, hogy a magyar településnevek ukrán nyelvű fonetikus átírását kellett volna csak ellenőriztetni az Ungvári Állami Egyetem ukrán nyelvi tanszékével. (Ijjas 2006, 390. p.) A területi tanács felkérésére a Hungarológiai Központ ugyanakkor kialakította – fentebb már ismertetett – saját álláspontját a kérdéssel kapcsolatban, majd nekilátott a terület minden egyes településéréről egy olyan kimutatás elkészítéséhez, amely alapján a területi tanács végrehajtó bizottsága elbírálhatta (jóváhagyhatta) a visszaállítandó történelmi neveket. (Bíró 1993, 138. p.)

A kárpátaljai helységnevek jegyzékének összeállításával tehát két szervezet is foglalkozott, azonban egymással nem kommunikáltak, s ezen túl is újabb kérdések, problémák tucatjai kerültek felszínre.38 Egyáltalán mi számít történelmi névnek? Mely állapotot kell kiindulási pontnak tekinteni a hivatalos név megállapításakor? Mi az, hogy hivatalos név? Vajon beszélhetünk-e magyar hivatalos településnévről, míg a magyar nyelv maga nem számít hivatalosnak? Ki jogosult a hivatalos név megállapítására, rögzítésére: a lakosság, a hatóság, netán valamilyen tudományos testület? Hol, mely területeken és milyen falvak, városok esetében van létjogosultsága a magyar hivatalos névnek? Hány hivatalos neve lehet egy településnek?

A legproblematikusabb azonban a KMKSZ és a Szovjet Hungarológiai Központ közötti szembenállás volt. Bár mindkét intézmény hangsúlyozta a települések történeti neve visszaállításának szükségességét, de eltérően értelmezték a történeti név fogalmát. (Beregszászi 1997, 359. p.) A KMKSZ az 1898–1912 között lezajlott törzskönyvezéskor megállapított, hosszabb, előtaggal ellátott magyar településneveket tekintette történeti névnek,39 míg a Hungarológiai Központ, a települések névalakjainak első és azt követő előfordulásait őrző levéltári okiratok vizsgálatára alapozva,40 s a történeti elv elsődlegességét tekintve kiindulási pontnak a korábbi, rövidebb névformák mellett foglalt állást.41 A KMKSZ továbbá sérelmezte a Hungarológiai Központ túlzott tudomány-központúságát, a maga részéről egy-egy település történelmi nevének visszaállításakor a helyi lakosság véleményét, azaz a szokásjogot tartotta elsődlegesnek.42 Mindemellett a KMKSZ nem értett egyet bizonyos kárpátaljai településneveknek a Hungarológiai Központ által javasolt magyar és ukrán nyelven történő átírásával sem, így a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése, amelyet a városok esetében – tekintettel a nemzetiségi

megosztottságra – a Szovjetunió Tudományos Akadémiájának Nyelvtudományi Intézete is támogatott.43 A kettős névalakok használatát azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény – fentebb már ismertettük – nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. (Botlik–Dupka 1993, 289–293. p.) Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy míg a hatóságok a törvényre hivatkozva a kétnyelvű településnév-használat ellen voltak, addig az a gyakorlatban zavartalanul élt, hisz valamennyi községnek két hivatalos neve volt: egy orosz és egy ukrán nyelvű.44

A kárpátaljai magyar településnevek problémáiról, továbbá a véleménykülönbségek elsimítása érdekében a KMKSZ, a Szovjet Hungarológiai Központ és a Magyarság­kuta­tó Intézet (Budapest) 1991. május 11-én, Ungváron szakmai tanácskozást rendezett. A tanácskozáson – szem előtt tartva a szovjetunióbeli, valamint a nemzetközi jogi és közigazgatási gyakorlatot – a kárpátaljai helységnévhasználat alapelveinek nyelvészeti, térképészeti és történeti szempontok alapján történő megvitatása eredményeként egy 8 pontból álló állásfoglalást dolgoztak ki a nevek rendezésére:45

1. A nemzetközi gyakorlatban soknemzetiségű területeken elfogadott tény a hivatalos nevek több nyelven történő párhuzamos használata. Kárpátalján, tekintettel az itt élő népekre és nemzetiségekre, kívánatos a fenti gyakorlat általánossá tétele.
2. A párhuzamos hivatalos névhasználat legyen elfogadott a közigazgatási gyakorlatban is: nemzetiségi településeken a helységnévtáblán, a tanács hivatalos bélyegzőjén, a bélyegző használatára jogosult más intézmények és testületek pecsétjein, valamint a hivatalos névhasználatot megkövetelő egyéb helyzetekben.
3. Az együtt élő népek egymás iránt tanúsított toleranciája bizonyítékának tekintjük a települések relatív kisebbségben levő nemzetiségeinek anyanyelvi névhasználatát. Kívánatosnak tartjuk tehát, hogy mindazon települések esetében lehetőség nyíljon a kisebbségben levő lakosság névformáinak hivatalos használatára, ahol a helységen belüli arányuk eléri az 5%-ot vagy az 1000 főt.
4. A nemzetiségi nyelvhasználatból hivatalossá tett neveket minden nyelv a maga tulajdonnév-alkotási szabályai szerint alakítja ki, pl.: Kisbégány – Malaja Begany; Apsa de Jos – Nyizsnya Apsa; Aknaszlatina – Szolotvino – Slatina Ocna.
5. A helységnevek alkalmazásában el kell különíteni három névhasználati szintet egymástól. A hivatalos nyelvi szint mellett mind az írott, mind a beszélt nyelvben élhetnek a történetileg kialakult névformák is, függetlenül az érintett települések nemzetiségi összetételétől. A harmadik szinten a települések önelnevezése nem igényel semmiféle külső beavatkozást.
6. A munkálatok megkönnyítése érdekében minél előbb készüljön el a kárpátaljai magyar településnevek azonosító jegyzéke, amelyen belül legyenek megjelölve a hivatalos használatra szánt nevek.
7. Kívánatos, hogy elkészüljön Kárpátalja helységneveinek történeti névtára, amely időrendben tartalmazza a helységneveket első előfordulásuktól napjainkig, ideértve a természetes névformákat és bármely nyelvben használatban volt vagy használatos hivatalos névalakot is.
8. A fenti feladatok ellátására és összehangolására alakuljon tanácsadó testületként Kárpátalján földrajzinév-bizottság.

A fentiek ellenére a nézetkülönbségek egy része a tanácskozás után is fennmaradt, s a magyarlakta települések történeti neveinek hivatalos rangra emelése vontatottan haladt. (Beregszászi 1997, 360. p.)

A két szervezet között továbbra sem volt egyetértés a magyarlakta települések történeti névalakjai s azok hivatalos ukrán nyelvű átírása terén. Az ungvári Hungarológiai Központ például a Beregszászi járásban a helységnevek ügyének rendezése céljából tartott referendumokon a helyi lakosság által támogatott hosszabb történi névalakokkal (Mezőkaszony, Sárosoroszi, Nagymuzsaly, Nagybereg, Beregdéda, Beregsom stb.) szemben a rövidebb, előtag nélküli névformák (Kaszony, Oroszi, Muzsaly, Bereg, Déda, Som stb.) visszaállítását javasolta. (Ijjas 2006, 392. p.) A Központ igazgatója, Lizanec Péter a beregszászi településnevek hivatalos ukrán nyelvű átírásával kapcsolatban pedig azt állította, hogy a lakosság a Nogy Bihany (Нодь Бігань), Jánosi (Яноші), Koszony (Косонь), Vári (Вари) eltorzított településneveket jelölte meg hivatalos használatra az általuk javasolt helyes Velika Bihany (Велика Бийгань), Janosovo (Яношово), Koszino (Косино), Varijevo (Варіево) helyett. A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád ugyanakkor rámutatva a központ bizonyos pontatlanságára, megjegyezte, hogy a valóságban a lakosság a Nagybégány (Наьбегань), Makkosjánosi (Маккошяноші), Mezőkaszony (Мезикасонь) nevek mellett voksolt, sőt az állítólagos Varijevo névalak megváltoztatását pedig senki sem kérte, ugyanis ilyen nevű település nem volt Kárpátalján, Vári nevét nem sikerült elszlávosítani, ukránul a szovjet időben is hivatalosan Vári (Вари) volt. (Ijjas 2006, 393. p.)

A Hungarológiai Központnak a népszavazások eredményeivel olykor ellenkező javaslatai így hátráltatták a magyar településnevek visszaállítási folyamatát. (Ijjas 2006, 392. p.) Hetekbe, hónapokba telt, mire a megyei tanács elfogadta és továbbítani tudta a Legfelsőbb Tanács felé a helységnevek ügyében kialakított határozatát. A tanács nemzetiségi bizottságának egyik 1991. évi nyári ülésszakán Iván Hricak, a bizottság elnöke emlékeztette a képviselőket, hogy mennyire bonyolult, sőt kényes témához nyúltak, amikor egyes települések történelmi nevének visszaállítását kezdeményezték, mivel a tanács korábbi ülésszakát is kénytelenek voltak elnapolni a konszenzus hiánya, a nézetkülönbségek miatt.46 A KMKSZ beregszászi járási szervezetének elnöke, Dalmay Árpád szerint a területi tanács javára írható, hogy végül több esetben is nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor. (Ijjas 2006, 392. p.)

Más körülmények is akadályozták a népszavazás eredményeinek megvalósulását. Egyes ukrán szervezetek (elsősorban a nemzeti irányvonalat képviselő népfrontos RUH és a kultúraegyesületi Proszvita) tiltakoztak a magyarosítási kísérletek ellen. A zömében magyarok lakta települések nevének megváltoztatását tekintették „magyarosításnak”, míg a magyar szempont a szlávosított nevek történeti magyar nevekre cserélése volt. (Ijjas 2006, 392. p.)

A kárpátaljai magyar kisebbségnek a magyar helységnévhasználat mellett tanúsított kiállásának köszönhetően 1989 és 2000 között végül Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 4 alkalommal is pozitív döntést hozott a kárpátaljai magyarlakta települések történeti nevének visszaállítása ügyében, melynek eredményeként 39 község kapta vissza eredeti magyar nevét egy-kettő kivételével, ugyanis Badaló és Bátyú esetében felemás megoldás született, míg az előbbi hivatalos neve Bodolovo, addig az utóbbié Bátyovo lett (l. 1. táblázat).

 

1. táblázat. Kárpátaljai magyarlakta települések történeti-magyar nevének visszaállítása Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának rendeletei alapján 1989 és 2000 között

 

Elmaradt ugyanakkor Beregszász hivatalos nevének megváltoztatása, annak ellenére, hogy a KMKSZ beregszászi járási szervezete kezdeményezésére már 1990. november 25-én népszavazást is tartottak a kérdésben. (Ijjas 2006, 390. p.) Kárpátalja egyetlen magyar többségű városában 20 841 szavazásra jogosult polgárból 13 842 vett részt, akik közül 12 451 igennel, 1001 nemmel szavazott, illetve 384 szavazólap érvénytelen volt. Vagyis a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban a Legfelsőbb Tanács nem hagyta jóvá arra hivatkozva, hogy Ukrajnában 1990-ben még nem volt hatályos, referendumról szóló törvény, így a településnév-változtatásról mindössze csak közvélemény-kutatást tarthattak a helyi lakosság részvételével.53 20 évvel később, 2010. október 31-én újabb népszavazást tartottak a város Beregszász történeti nevének visszaállítása érdekében, azonban – a korábbi referendumhoz hasonlóan – annak eredménye is érvénytelenek bizonyult, mivel az „Igen”-nel szavazók száma nem haladta meg a szavazáson részt vevők 50%-át.54

 

Összegzés

Kárpátalja területén a 20. századi államfordulatok egyúttal a helységnevekben is változásokat hoztak. Sorrendben az ötödik helységnévreform a szovjet éra végén, a korábbiaktól eltérően alulról jövő kezdeményezésként indult, de a hivatalossá tétel már a független Ukrajna idején következett be. A kárpátaljai magyarság a hatályos nemzetközi és ukrajnai jogszabályok adta lehetőségek révén a helyi tanácsok által kiírt népszavazásokon kezdeményezte a kárpátaljai magyarlakta település eredeti-történelmi nevének visszaállítását. A népszavazások eredményeit a helyi önkormányzatok az alkotmány értelmében az ukrán parlamenthez mint jóváhagyásra illetékes szervhez továbbították.

A helységnevek ügyét két intézmény vállalta fel, a KMKSZ, mint a kárpátaljai magyarság érdekvédelmi szervezete, a településnevek ügyében rendezett népszavazások főkezdeményezője és a Szovjet Hungarológiai Központ, mint a hatóságok részéről felkért, a népszavazások eredményeként megállapított községneveket véleményező tudományos testület. A két szervezet ugyanakkor nem képviselt azonos álláspontot, melyek közelítését az Ungváron 1991 májusában összehívott nemzetközi szakmai tanácskozás is kevésbé tudta elősegíteni. A nézeteltérés leginkább a települések történeti neveinek meghatározásából adódott. Míg a KMKSZ az 1898–1912 között végrehajtott törzskönyvezéskor megállapított hosszabb, megkülönböztető előtaggal ellátott névalakokat tekintette történeti névnek a helyi lakosság véleményét elsődlegesnek tartva, addig a Hungarológiai Központ a korábbi, rövidebb – előtag nélküli – névformák mellett foglalt állást a tudományos szempontokat mérvadónak tekintve. A KMKSZ a megoldást a kettős névalakok használatában látta, vagyis abban, hogy minden településnek legyen egy hivatalos államnyelvi és egy hivatalos magyar megnevezése. Ezt azonban a hatályos 1989-es ukrajnai nyelvtörvény nem tette lehetővé, mivel csak egy hivatalos névalakot engedélyezett a településeknek. Ennek következtében a kezdeményező és a véleményező álláspontja nem mindig egyezett, ami jelentősen hátráltatta a magyarlakta települések történeti nevének visszaállítását, megnehezítve a hatályos törvények szerint eljárni köteles hatóságok munkáját. A megyei tanács ugyanakkor az esetek többségében nem a Hungarológiai Központ által javasolt településnév-alakokat, hanem a helyi szinteken megállapított helységneveket vette alapul a településnevek ügye rendezése céljából a Legfelsőbb Tanács felé továbbítandó határozatai kialakításakor.

A vizsgált időszakban Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa így csaknem félszáz kárpátaljai magyarlakta település eredeti történelmi nevének visszaállítását hagyta jóvá, csak egy-két esetben született elutasító határozat. Azonban ezek mind falvak (községek, nagyközségek) voltak. Egyetlen város, Beregszász esetében történt kísérlet a történelmi név visszaállítására, amelynek érdekében két alkalommal is rendeztek népszavazást. Az első 1990. évi referendumon a szavazásra jogosultak 66%-a ment el szavazni, akik 89,9%-a támogatta a Beregszász történeti városnév visszaállítását. A népszavazás eredményét azonban hatályos referendumról szóló törvény hiányában Kijev érvénytelennek minősítette, ami azt sejteti, hogy bizonyos esetekben a helységnevek ügyéből a hatalom politikai kérdést kreált. A második, 2010. évi népszavazáson a szavazásra jogosultak részvételi aránya már csak 51,4%-os volt, akiknek mindössze 46,6%-a támogatta a névváltoztatást, így a már hatályban lévő országos és helyi referendumokról szóló törvény értelmében az eredménytelenek bizonyult. Itt ugyanakkor lényeges megjegyeznünk, hogy gyanúsan sok volt az érvénytelen szavazólapok száma.

 

---

Irodalom

Szakmunkák és tanulmányok

Beregszászi Anikó 1997. Magyar helységnevek Kárpátalján a nyelvi tervezés tükrében. In B. Gergely Piroska–Hajdú Mihály (szerk.): A Magyar névtani kutatások legújabb eredményei. I. kötet. Budapest, Gondolat Kiadó, 356–361. p.

Bíró Andor 1993. Kárpátalja településeinek történelmi neveiről. In Lizanec Péter–Horváth Katalin (összeáll.): Az Ungvári Hungarológiai Intézet tudományos gyűjteménye. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 134–142. p.

Botlik József–Dupka György 1993. Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó.

Bozóki Antal 2000. Földrajzi nevek a nemzetközi jogban. In dr. Cehák Kálmán–dr. Szakma József–Bozóki Antal (szerk.): Délvidéki/Vajdasági Magyar Helységnevek. Újvidék, Atlantis Kiadó, 32–33. p.

Csernicskó István – Ferenc Viktória: A kisebbségi nyelvhasználat jogi keretei és azok gyakorlati alkalmazhatósága Kárpátalján. http://bgazrt.hu/_files/NPKI/oktatas/Tervesztes% 20es%20 hatartalanitas%20%289%29.pdf (2014-07-01)

Földi Ervin: Kárpátalja 1939. évi hivatalos helységnevei. Névtani Értesítő. 15. 1993. 106–8.

Ijjas Mihály 2006. Politikai akadályokkal szembesülve. In Orosz Ildikó (szerk.): Felsőoktatási támogatások és hasznosulásuk Kárpátalján. Ungvár–Beregszász, PoliPrint Kft.–KMF, 390–395. p.

Jeney Andrásné (szerk.) 1998. Történeti összehasonlító helységnévtár (1773–1913). A történeti Magyarország északi és észak-keleti megyéi. 1. kötet. Budapest, Központi Statisztikai Hivatal Levéltára.

Jeney Andrásné–Tóth Árpád (szerk.) 1998. A történeti Magyarország városainak és községeinek névváltozatai az Országos Községi Törzskönyvbizottság iratanyaga alapján (1898–1913). Budapest, Központi Statisztikai Hivatal.

Lelkes György 1998. Magyar helységnév-azonosító szótár. Baja, Talma Könykiadó.

Oficinszkij Román 2010. A szovjet-csehszlovák tárgyalások és egyezmény Kárpátalja sorsáról. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919-2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 242–244. p.

Sebestyén Zsolt 2008. Magyar helynévkutatás Kárpátalján. Névtani Értesítő, 30.

Sebők László 1990. Magyar neve? Határokon túli helységnév-szótár. Budapest, Arany Lapok Kiadó.

Várady Károly (szerk.) 1941. Csonka-Magyarország közigazgatási helységnévtára. Az anyaországot, a visszacsatolt felvidéket, Kárpátalját, Kelet-Magyarországot, Felső-Erdélyt és Délvidéket magába foglaló 10. kiadás. Budapest.

Vidnyánszky István 2010. Csehszlovák diplomáciai siker. In Fedinec Csilla–Vehes Mikola (főszerk.): Kárpátalja 1919–2009 történelem, politika, kultúra. Budapest, MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézete–Argumentum Kiadó, 44–48. p.

---

 

Újságcikkek

A tanácskozás résztvevői: Kárpátalja településneveiről (Állásfoglalás). Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Az ukrán nacionalisták érvénytelenítenék a beregszászi népszavazás eredményét. MTI, 2010. november 3. http://www.galamuscsoport.hu/tartalom/cikk/36355_az-ukran-nacionalistak-ervenytelenitenek-a-beregszaszi-nepszavazas-eredmenyet (2014-07-09)

Berehivci taki ne pidtrimali perejmenuvannja Berehova na Beregszasz. Zakarpattya onlajn, 09.11.2010. http://zakarpattya.net.ua/News/75177-Berehivtsi-taky-ne-pidtrymaly-pereimenuvannia-Berehova-na-Berehsas (2014-07-09)

Fogarasi: Berehovo=Beregszász. Beregi Hírlap, 2010. július 26. http://www.beregihirlap.uz.ua/ index.php?option=com_content&view=article&id=679:berehovo-beregszasz&catid= 4:kozelet&Itemid=4 (2014-07-02)

2010. Gy.: Eredménytelen volt a referendum? Kárpátinfo, 2010. november 18. 46. sz. (14. évf.). 2. p. http://www.karpatinfo.net/ hetilap/2010/info_201046.pdf (2014-07-09)

Lizanec Péter: A nép kultúráját, hagyományait őrzik. Kárpát Igaz Szó, 1991. január 19. 4. p.

Lizanec Péter: Helységnevek Kárpátalján. Ung-vidéki Hírek, 1990. december 25. 3. p.

Lizanec Péter: Még egyszer a kárpátaljai helységnevekről. Ung-vidéki Hírek, 1992. február 18. 4. p.

Moór: A vita még nem dőlt el. Beregszász VAGY Beregovo? – Beregszász ÉS Beregovo! Kárpátalja, 2. évf. 1991. június, 11. sz. 10. p.

Móricz Kálmán: Csak kellő tisztelettel… Kárpáti Igaz Szó, 1991. február 6. 2. p.

Móricz Kálmán: Hogyan helyes? Megérkezett az MTA Nyelvtudományi Intézetének állásfoglalása a kárpátaljai magyar helységnevekről. Kárpáti Igaz Szó, 1990. december 2. 3. p.

Móricz Kálmán: Térjünk vissza a természetes állapotokhoz! Kárpátalja, 1991. május, 9. sz. (2. évf.) 4. p.

Tóth Ferenc: A megyei tanács elutasította a városvezetés Beregszász történelmi nevének visszaállítását kérelmező beadványát… Beregszász Városi Hetilap, 2010. szeptember 15. http://www.beregovo.uz.ua/hu/ index.php/ varoshaza/ 386-a-megyei-tanacs-elutasitotta-a-varosvezetes-beregszasz-toertenelmi-nevenek-visszaallitasat-kerelmezo-beadvanyat-.html (2014-07-09)

 

---

Dokumentumok

„A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk. In Márkus Dezső (szerk.): Magyar Törvénytár. 1898. évi törvénycikkek. Budapest, 1899, 19–21. p.

„A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény. In Kemenczky Kálmán: A Slovenskón és Podkarpatská Rusban hatályos magyar és csehszlovák jogrendszerbe foglalása. Igazságügyi, közigazgatási és pénzügyi (bankügyi) hármas mutató. Košice, Athenaeum, 1924, 172. p.

1921. évi 324. számú kormányrendelet „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény végrehajtásáról. In Pálesch Ervin (szerk.): Cseh-Szlovák törvények és rendeletek gyűjteménye. Prešov (Eperjes), 1921, 841–845. p.

A KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottságának az MTA Nyelvtudományi Intézetének küldött levele. Ungvár, 1990. szeptember 25. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének levele a KMKSZ Anyanyelvi és Nyelvpolitikai Bizottsága részére. Budapest, 1990. november 20. (Beregszász), II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Hodinka Antal Intézete.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. október 2. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/   (2014-05-20)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság Alkotmánya. Kijev, 1978. április 20. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://gska2.rada.gov. ua/site/const/istoriya/1978.html (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. Kijev, 1989. október 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/8312-11 (2014-05-22)

Az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság törvénye az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről. V. fejezet 38. cikkely. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 289–293. p.

Az Ukrán SZSZK Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Ungvári járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. február 22. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/765-12 (2014- 03-21.)

European Charter for Regional or Minority Languages. List of declarations made with respect to treaty No. 148. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/ Treaty/Commun/ListeDeclarations.asp?NT=148&CM=&DF=&CL=ENG&VL=1 (2014-07-01)

European Charter for Regional or Minority Languages. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=148&CM=8&DF=&CL=ENG (2014-05-20)

Framework Convention for the Protection of National Minorities. Treaty Office of the Council of Europe. http://conventions.coe.int/Treaty/Commun/ChercheSig.asp?NT=157&CM= &DF=&CL= ENG (2014-05-20)

Keretegyezmény a Nemzeti Kisebbségek Védelméről. Európa Tanács, Strasbourg, 1992. február 1. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén. Budapest, 1991. május 31. In Nádor Orsolya–Szarka László–Vékás János: A nemzetközi kisebbségvédelem alapdokumentumai 1990–2002. http://adattar.adatbank.transindex.ro/ (2014-05-20)

Ukrajna Alkotmánya. Kijev, 1996. június 28. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/laws/show/254%D0% BA/96-%D0%B2%D1%80/page4 (2014-05-22)

Ukrajna elnöki megbízottjának rendelkezése az ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítéséről. Ungvár, 1992. december 17. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 322. p.

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi járásához tartozó települései régi-történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1991. szeptember 21. http://zakon2.rada.gov.ua/laws/show/1592-12 (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Beregszászi, Nagyszőlősi, Munkácsi és Ungvári járásaihoz tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 1995. március 2. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/137/95-пв (2014- 03-21.)

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének rendelete Kárpátalja Nagyszőlősi járásához tartozó települései történelmi neveinek visszaállításáról. Kijev, 2000. október 19. http://zakon1.rada.gov.ua/laws/show/2060-14 (2014- 03-21.)

Ukrajna nemzetiségei jogainak nyilatkozata. Kijev, 1991. november 1. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 299–300. p.

Ukrajna törvénye a helyi önkormányzatokról. Kijev, 1997. május 21. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov.ua/ laws/show/280/ 97-%D0%B2%D1%80/page (2014-05-22)

Ukrajna törvénye a nemzetiségi kisebbségekről. Kijev, 1992. június 25. In Botlik József–Dupka György: Magyarlakta települések ezredéve Kárpátalján. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 1993, 313–315. p.

Ukrajna törvénye az állami nyelvpolitika alapjairól. Kijev, 2012. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon1.rada.gov.ua/ laws/show/5029-17/page (2014-07-02)

Ukrajna törvénye az országos és helyi népszavazásokról. Kijev, 1991. július 3. Elérhető ukrán nyelven Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának hivatalos honlapján: http://zakon4.rada.gov. ua/laws/show/1286-12/page (2014-05-22)

Történeti előzmények

A mai Kárpátalja területén a 20. században többször változtak a települések nevei, összefüggésben az államfordulatokkal, amelyek minden alkalommal együtt jártak a hivatalos nyelv és ezzel szoros összefüggésben a településnevek megváltozásával.

Az első programszerű helységnév-változtatásra a mai Kárpátalja területén, mely az egykori Ung, Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék túlnyomó részét foglalja magába, kronológiai sorrendben az Osztrák–Magyar Monarchia idején, a századforduló táján került sor. A településnevek terén fennálló korabeli zavaros és visszás állapotokat „A község- és egyéb helynevekről” szóló 1898. évi IV. törvény-cikk volt hivatott rendezni.1 Addig ugyanis számos azonos nevű település volt az országban, például csak Újfaluból volt vagy nyolcvan. (Sebők 1990, 7. p.) A törvény értelmében felállított Országos Községi Törzskönyvbizottság végrehajtotta a magyarországi településnevek országos törzskönyvezését 1898 és 1912 között, melynek alapelve az volt, hogy minden községnek csak egy hivatalos neve legyen és ugyanazon nevet ne használják több község megjelölésére. (Jeney–Tóth 1998, 1. p.) A helységnevek megváltoztatásának két alapvető módszere volt. Az egyik a megkülönböztető előtag használata: (Beregszászi 1997, 356. p.) Som – Beregsom, (Jeney–Tóth 1998, 59. p.) Déda – Beregdéda, (Jeney–Tóth 1998, 62. p.) Péterfalva – Tiszapéterfalva, (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) Ásvány – Tiszaásvány, (Jeney–Tóth 1998, 355. p.) Gyula – Szőllősgyula (Jeney–Tóth 1998, 353. p.) stb. A másik pedig az egyes községek nevének magyarosítása: (Jeney 1998, 20. p.) Berezinka – Nyírhalom, (Jeney–Tóth 1998, 60. p.) Holubina – Galambos, (Jeney–Tóth 1998, 61. p.) Lipcse-Polyána – Lipcsemező (Jeney–Tóth 1998, 177. p.) stb.

Az 1. világháború után, az 1919. szeptember 10-i saint-germaini békeszerződés értelmében a régió az újonnan alakult Csehszlovákia fennhatósága alá került. (Vidnyánszky 2010, 47. p.) Ezt az állapotot rögzítette a trianoni békeszerződés is. A csehszlovák időszakban (1919–1938) került sor a második településnév-változtatásra Kárpátalja területén, (Bíró 1993, 137. p.) amit „A városok, községek, helységek és utcák elnevezéséről, községeknek helységtáblával való megjelöléséről és házak számozásáról” szóló 1920. évi 266. számú törvény szabályozott.2 A törvény végrehajtását az 1921. évi 324. számú kormányrendelet részletezte, melynek értelmében minden város, község és helység (helységrész) számára a belügyminiszter csehszlovák (azaz valójában cseh) hivatalos nevet állapított meg:3 Ungvár – Užhorod (Várady 1941, 258. p.), Munkács – Mukačevo (Várady 1941, 256. p.), Beregszász – Berehovo (Várady 1941, 253. p.), Tiszapéterfalva – Petrovo (Várady 1941, 257. p.), Nagygut – Velikě Gutovo (Várady 1941, 258. p.) stb.

A 20. század harmadik, széles körű helységnév-változtatása Kárpátalja területén szintén politikai fordulat következtében zajlott le. (Bíró 1993, 137. p.) Miután a terület ismét Magyarországhoz került (1938/39–1944), elvben a települések automatikusan visszakapták az 1898–1912 között végrehajtott országos helységnévrendezéskor megállapított hivatalos nevüket, de a gyakorlat néhol mesterséges beavatkozást, helységnév-módosítást is eredményezett. (Beregszászi 1997, 357. p.) Földi Ervin találomra kiválasztott, húsz ruszin eredetű kárpátaljai településnév példáján mutat rá, hogy az 1939. évi kárpátaljai névmegállapítás elsősorban azért érdekes, mert a 20. század elején végzett községnévrendezés hivatalos felülbírálatának minősül, mivel az nyilvánvaló ellentétben volt a két világháború közötti magyarországi névhasználattal: (Bíró 1993, 137. p.) Alsó-Hrabonicza(a) – Alsógereben(b) – Alsóhrabonica(c); Hluboka(a) – Mélyút(b) – Kisluboka(c), Herczfalva(a) – Hegyrét(b) – Hercfalva(c); Podhering(a) – Őrhegyalja(b) – Podhering(c) stb. Számos szláv eredetű település nevét megváltoztatták, mégpedig a szláv nevet téve hivatalossá: Nyírhalom – Brezinka, Beregforrás – Izvor, Ungtölgyes – Dubrovka stb. (Bíró 1993, 137. p.)

A 2. világháborút követően az 1945-ös szovjet–csehszlovák szerződés rögzítette Kárpátalja kiválását a csehszlovák államból és Kárpátontúli Ukrajna Szovjet-Ukrajnával történő „újraegyesülését”. (Oficinszkij 2010, 243. p.) Ezt követően, 1945–46 folyamán immár a negyedik átfogó helységnévreform következett. Az USZSZK Legfelsőbb Tanácsának elnöksége 1946. június 25-én jóváhagyta hivatalos használatra az oroszosított, majd a későbbiekben ukrán változattal is ellátott kárpátaljai város- és faluneveket. (Beregszászi 1997, 357. p.) Dokumentumok bizonyítják, hogy a névváltoztatás valójában már 1944 novemberében megkezdődött, és 1945 márciusára teljes lett a lista. (Bíró 1993, 137–138. p.) Ekkor lett Bátyúból Uzlovoje (Vuzlove),4 Botfalvából Prikordonnoje (Prikordonne – Lelkes 1998, 132. p.), Bökényből Bobovoje (Bobove – Lelkes 1998, 594. p.), Benéből Dobroszelje (Dobroszilja – Lelkes 1998, 111. p.), Eszenyből Javorovo (Javorove – Lelkes 1998, 192. p.), Tiszaásványból Minyeralnoje (Mineralne – Lelkes 1998, 593. p.), Aknaszlatinából Szolotvina (Szolotvine – Lelkes 1998, 65. p.), Nagyszőlősből Vinogradov (Vinohragyiv – Lelkes 1998, 428. p.) stb. Az 1945-ös oroszosítás nem kímélte a ruszin (ukrán) falvakat sem: Rjapigy – Bisztrica, Nyahove – Dobrjanszke, Ljahivei – Lemkivka, Volove – Mizshirja, Voloszke – Pidhirne stb.5

Sorrendben az ötödik helységnévreform az 1980-as évek végén kezdődött. Ennek részletes elemzése képezi tanulmányunk tárgyát.

 

Ukrajnai jogi környezet

Minden egyes etnikum, nemzet, nemzeti kisebbség alapvető emberi jogai közé tartozik az anyanyelv, a kultúra, a hagyományok és a történeti emlékek védelme, illetve azok megőrzése. A hagyományos-történeti helység- és utcanevek, egyéb földrajzi elnevezések magukban hordozzák egy-egy közösség múltjának, történelmének fontos elemeit, így azok mind szóban, mind írásban magán-, nyilvános és hivatalos szférában anyanyelven történő használata, valamint védelme a nemzeti kisebbségek esetében különösen fontos, amit nemzetközi téren keretegyezményekkel, államközi szerződésekkel, országos szinten pedig különféle jogszabályokkal próbálnak meg biztosítani.

Az Ukrajna által aláírt nemzetközi dokumentumok közül a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját,6 valamint a Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt7 kell először is megemlítenünk, mivel ezek konkrét kötelezettségvállalásokat fogalmaznak meg a földrajzi nevek, helység- és helynevek kisebbségi környezetben való használatával kapcsolatban.

A Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Chartáját az Európa Tanács 1992. november 5-én, Strasbourgban nyitotta meg aláírásra tagállamai előtt, majd 1998. március 1-jén lépett életbe.8 A Charta célja Európa történelmi, regionális vagy kisebbségi nyelveinek védelme, így a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken9 való használatával kapcsolatban az aláíró államok részére a 10 cikk 2. pontja g. bekezdése a következő konkrét intézkedést írja elő: „Azon helyi és regionális hatóságokat illetően, melyek területén a regionális vagy kisebbségi nyelveket használók száma indokolja, a Felek vállalják, hogy megengedik és/vagy bátorítják a földrajzi neveknél a regionális vagy kisebbségi nyelveken hagyományos és helyes formák használatát vagy elfogadását, adott esetben a hivatalos nyelv(ek) szerinti elnevezésekkel együttesen használva.”10 Ukrajna a Chartát 1996. május 2-án írta alá.11 A ratifikációjára 1999. december 24-én került sor. A dokumentum azonban nem lépett hatályba, nem helyezték letétbe az Európa Tanácsnál, mert az Alkotmánybíróság 2000. július 12-én hatályon kívül helyezte a ratifikációt formai hibára hivatkozva. Ezt követően több ratifikációs törvénytervezet készült Ukrajnában, s a Charta újabb ratifikációjára 2003. május 15-én került sor.12 A ratifikációs dokumentum 2005. szeptember 19-én került letétbe az Európa Tanács főtitkáránál, melyben 13 nemzeti kisebbség nyelvének – köztük a magyarnak is – a védelmét vállalva, magára nézve kötelezőnek fogadta el – a Charta több ajánlása mellett – a fent idézett, a helyneveknek regionális vagy kisebbségi nyelveken történő használatára vonatkozó rendelkezést.13 A Charta gyakorlatban történő alkalmazása – a végrehajtási mechanizmusát szabályozó megfelelő törvény, rendelet hiányában – azonban „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály14 megalkotásáig megoldatlan volt. A 2012. július 3-án aláírásra került nyelvtörvény – tisztázva a regionális és kisebbségi nyelvek fogalmát – már olyan intézkedéseket tartalmaz, amelyek alapján egyértelműen meghatározhatóvá vált, hogy egy-egy adott közigazgatási egységen belül mely nyelvekre és hogyan alkalmazhatók a Charta Ukrajna által vállalt rendelkezései.

A Nemzeti Kisebbségek Védelméről szóló Keretegyezményt az Európa Tanács tagállamai részére 1995. február 1-jén nyitotta meg aláírásra és 1998. február 1-jén lépett hatályba.15 A Keretegyezmény „nem a nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által gyakorolható és általuk nemzetközi testületek előtt megidézhető jogokat, hanem – elnevezésének megfelelően – a részes államok kisebbségvédelmi intézkedéseit irányító elveket, az európai kisebbségvédelmi rendszer keretét vázolja fel programjellegű rendelkezések megfogalmazásával”. (Bozóki 2000, 32–33. p.) A nemzetközi dokumentum 11. cikkének 3. pontja konkrét rendelkezést tartalmaz a nemzeti kisebbségek történeti helységneveinek használatára vonatkozólag: „Olyan körzetekben, amelyek hagyományosan nemzeti kisebbségekhez tartozó személyek által jelentős számban lakottak, a Felek törekedni fognak arra, hogy jogrendszerük keretében, beleértve, ahol helyénvaló a más Államokkal való megállapodásokat, és figyelembe véve sajátos körülményeiket, a hagyományos helységneveket, utcaneveket és egyéb, a közösség számára szánt földrajzi megjelöléseket a kisebbség nyelvén is kiírják, ha megfelelő igény van ilyen jelzésekre.”16 A Keretegyezmény rendelkezéseihez fűzött megjegyzések szerint az idézett cikk elsődleges célja az, hogy elősegítse a kisebbségi nyelven is a nyilvánosság számára szánt helységnevek, utcanevek és más földrajzi nevek használatának lehetőségét, ugyanakkor ez nem jelenti a kisebbségi nyelvű helységnevek semmiféle hivatalos elismerését. (Bozóki 2000, 32–33. p.) Mindazok az államok, amelyekben a magyarság kisebbségben él, aláírták, illetve ratifikálták is a Keretegyezményt. Ukrajna 1995. szeptember 15-én írta alá a dokumentumot, amely az 1998. január 26-ai ratifikációját követően 1998. május 1-jén lépett hatályba.17

Az Európa Tanács kezdeményezésére elfogadott nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok mellett nem feledkezhetünk meg a Magyarország és a szomszédos államok, közte Ukrajna között létrejött kétoldalú dokumentumokról sem. Magyarország a szomszédos államokkal 1991 és 1996 között a kisebbségek jogait érintő kétoldalú alapszerződéseket, kisebbségvédelmi egyezményeket, nyilatkozatokat kötött, amelyek a felek kölcsönös vállalásai ellenőrzése céljából vegyes bizottságok működtetését is előírták. (Bozóki 2000, 34. p.) A Szlovákiával, Ukrajnával, Romániával, Horvátor­szággal, valamint Szlovéniával kötött, a kisebbségek védelmét célzó kétoldalú nemzetközi dokumentumai is beépítették a Keretegyezmény rendelkezéseit, illetve az érintett országok önmagukra nézve kötelezőnek ismerték el még hatályba lépése előtt.18

Az 1991. május 31-én, Budapesten aláírt „Nyilatkozat a Magyar Köztársaság és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaság együttműködésének elveiről a nemzeti kisebbségek jogainak biztosítása területén” volt az első olyan dokumentum, amelyben Magyarország és a vele szomszédos államok közül Ukrajna kölcsönösen vállalta, hogy elismerik, védelmezik a területükön élő nemzeti kisebbségek jogait, továbbá nemzetközi kapcsolataikban önállóan és közösen is fellépnek a nemzeti kisebbségek jogainak érvényesítése érdekében.19 A nyilatkozat bár eléggé széleskörűen foglalkozik a kisebbségeket megillető jogok védelmével, a településneveknek kisebbségi nyelveken való használatával kapcsolatban mégsem tartalmaz egyértelmű intézkedéseket. A 9. pontja ugyanakkor általános értelemben mégis elegendő jogi alapot teremthet azok szabad használatára a kisebbségek nyelvén mindkét ország területén. (Bozóki 2000, 35. p.) Ennek a pontnak a szövege a következő: „A Felek meghozzák a szükséges törvényi, államigazgatási és egyéb intézkedéseket annak érdekében, hogy a nemzeti kisebbségek szabadon élhessenek anyanyelv-használati jogukkal a személyes és a társadalmi életben, az írott és a beszélt nyelvben egyaránt, ideértve nemzeti keresztneveik és családneveik használatát is.”20 A magyar–ukrán nyilatkozatot követően Magyarország és a többi szomszédos államok között megkötött kétoldalú szerződésekben ugyanakkor már találunk konkrét rendelkezéseket a földrajzi elnevezések kisebbségi nyelvhasználatára vonatkozóan, mindez valószínűleg azzal magyarázható, hogy a fent tárgyalt nemzetközi dokumentumokkal vagy egyidejűleg, vagy azokat követően kerültek aláírásra.

Ukrajnában a vizsgált időszakban a helység- és utcaneveknek, egyéb földrajzi elnevezéseknek az államnyelven és a nemzeti kisebbségek anyanyelvén történő használatát – a már ismertetett nemzetközi kötelezettségvállalásokon kívül – különböző nemzeti jogszabályok határozzák meg.

Az ország függetlenségének kikiáltása előtt, 1989. október 28-án került sor az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságnak az Ukrán SZSZK-beli nyelvekről szóló törvényének elfogadására.21 A nyelvtörvény 2. cikkelye államnyelvként definiálja az ukrán nyelvet, 4. cikkelye értelmében továbbra is megmarad az orosz a népek közötti érintkezés nyelvének, míg az 5. cikkely szavatolja az állampolgárok számára anyanyelvük és bármely más nyelv használatát. A nyelvtörvény 38. cikkelye pedig a toponímiák és térképészeti kiadványok nyelvére vonatkozólag előírja, hogy az Ukrán SZSZK-ban a toponímiák (a települések, közigazgatási-territoriális egységek, utcák, terek, folyók stb. nevei) ukrán nyelven szerepelnek, amelyek ezen kívül lefordíthatók az adott vidéken élő lakosság többségének anyanyelvére is, ugyanakkor az ukrán toponímiák más nyelvekre történő átültetése transzkripciós módon történik. Az 1989-es nyelvtörvény 2012. július 3-ig volt érvényben, ugyanis ekkor életbe lépett – Ukrajna állampolgárainak anyanyelv-használati jogait napjainkban is meghatározó – „Az állami nyelvpolitika alapjairól” szóló jogszabály.22

Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa 1991. november 1-jén fogadta el Ukrajna nemzetiségeinek jogairól szóló nyilatkozatát, amely általános előírásokat tartalmaz a nemzetiségi kisebbségek jogainak védelmére vonatkozólag. (Botlik–Dupka 1993, 299–300. p.) A nyilatkozat 2. cikkelye garantálja az ukrán állam minden nemzetisége számára a jogot hagyományos településeik megőrzésére, 3. cikkelye pedig előírja, hogy az ukrán állam minden népnek és nemzetiségi csoportnak biztosítja a jogot anyanyelve használatára a társadalmi élet minden területén. Ezen előírások, ha konkrétan nem is, de bizonyos értelemben megalapozzák az ukrajnai nemzeti kisebbségek hagyományos helységneveinek védelmét, s azok anyanyelven való használatát is.

Az Ukrajna elnöke által 1992. június 25-én aláírt, az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény ugyancsak nem tartalmaz konkrét kötelezettség-vállalásokat a helységnevek kisebbségi nyelven való használatával, azok védelmével kapcsolatban. (Botlik–Dupka 1993, 313–315. p.) Ezzel szemben az 1989-es ukrán nyelvtörvény és az Ukrajnában élő nemzeti kisebbségekről szóló törvény területi érvényesítése céljából 1992. december 17-én, Ungváron Ukrajna elnökének kárpátaljai megbízottja által kiadott rendelet 2. pontja előírja, hogy a megyében a települések, a közigazgatási területi egységek, utcák, terek stb. megnevezését ukrán nyelven, illetve az adott vidéken élő lakosság többsége nemzeti nyelvén kell feltüntetni. (Botlik–Dupka 1993, 322. p.)

1996. június 28-án hagyta jóvá a Legfelsőbb Tanács a független ukrán állam Alkot­mányát, amely elsősorban az általános nyelvhasználatra vonatkozóan állapít meg rendelkezéseket.23 Az alaptörvény 10. cikkelye megerősíti az ukrán nyelvnek az 1989-es nyelvtörvényben kodifikált államnyelvi státuszát, ugyanakkor az állam szavatolja az orosz és a többi ukrajnai nemzeti kisebbség nyelvének szabad fejlődését, használatát és védelmét. A cikkely utolsó mondata szerint azonban Ukrajnában a nyelvek használatát Ukrajna Alkotmánya szavatolja és törvény határozza meg. A 11. cikkely szerint az állam elősegíti az ukrán nemzet és történelmi tudata, hagyományai, kultúrája konszolidálódása és fejlődése mellett Ukrajna valamennyi őslakos népe és nemzeti kisebbsége etnikai, kulturális, nyelvi és vallási sajátosságának a fejlődését. A 92. cikkely is úgy rendelkezik, hogy kizárólag Ukrajna törvényei határozzák meg többek között a nyelvhasznált rendjét.

Ukrajna területén a települések és egyéb közigazgatási egységek el- és átnevezésének menetét a vizsgált időszakban az USZSZK 1978-as Alkotmánya, a független Ukrajna 1996-os Alkotmánya, az 1991-es országos és helyi népszavazásokról szóló törvény és az 1997-es helyi önkormányzatokról szóló törvény szabályozza.

Az USZSZK 1978-as alkotmánya24 és Ukrajna 1996-os alkotmánya25 hasonló előírásokat fogalmaz meg a területén található települések, közigazgatási egységek el- és átnevezését illetően. Az előző 108. cikkelyének 6. pontja Ukrajna Legfelsőbb Tanácsa Elnökségének hatáskörébe, míg az utóbbi 85. cikkelyének 29. pontja Ukrajna Legfel­sőbb Tanácsa, azaz a törvényhozó hatalmat gyakorló szerv közvetlen döntési körébe utalja a járások kialakítása és felszámolása, a járások és városok határvonalainak a megjelölése és módosítása mellett, a települések és járások névadását, illetve