Török Tamás: Zoboralja történeti helyneveinek vizsgálata

Zoboralja mint tájegység

A Nyitra környéki hegyes-dombos vidék a magyar nyelv északi nyelvhatára. A várostól északra fekvő falvak ma már nyelvszigetet képeznek.

A peremhelyzet mindig is meghatározta a környék kultúráját. Már a honfoglalás idején a határvédelmet szolgáló gyepü volt. Zoboralja eléggé zárt terület, ennek köszönhetően napjainkig megőrződtek a magyar kultúra olyan régi elemei, melyek más vidéken már a feledés homályába vesztek.

Nyitrától északra, a Zobor-hegy két oldalán 14 magyar település fekszik. Az itt élő nép ezeket a falvakat fekvésük szerint három csoportba osztja. A Zobor–Zsibrica hegyvonulat nyugati lejtőin a hegymegiek, a déli-délkeleti lejtőkön a hegyaljaiak, míg a Nyitra folyó bal partján a vízmegiek élnek (Barangoló 1995, 93). A Nyitra völgyében van Vicsápapáti, Egerszeg, Béd, Szalakusz és Menyhe. A hegy másik oldalán, a déli-délkeleti lejtőkön és a völgyekben húzódik meg Gerencsér, Alsócsitár, Pográny, Alsóbodok, Geszte, Kolon, Zsére, Gímes és Barslédec.

E falvak nagy többségét a zobori apátság 1111-ben és 1113-ban kiadott oklevelei, birtoklevelei már településként említik. A régi hagyományokra, melyeket ősidők óta őriz a vidék lakossága, már a 20. század elején felfigyeltek a szakemberek. Kodály Zoltán többször is felkereste a vidéket, gyűjtötte népdalait. Az egyik gyűjtőkörútján olyan virágénekekre talált, melyek addig csak a 17–18. századi kéziratos énekeskönyvekből voltak ismertek. Hasonlókra eddig csak Erdélyben leltek rá a néprajzkutatók. Igen változatosak az ünnepi népszokások és a hozzájuk fűződő dalok. Sok archaizmust őriz a sajátos nyelvjárás is.

A zoboraljiak székelyeknek tartják magukat. Úgy tudják, hogy őseiket Magyarország határának, a gyepüknek az őrzésére telepítette ide Szent István. Bizonyítékként a családneveket szokták említeni. Valóban gyakori név errefelé a Székely, Erdélyi, Czakó, Hajdú, Andraskó, Farkas, Gyepes, amelyek a székelységre, Erdélyre utalnak, illetve ott is gyakoriak.

Egy másik – valószínűleg irodalmi eredetű – magyarázat szerint azok a pogány magyarok menekültek ide és telepedtek meg a Zobor-hegy vidékén, akik nem akartak behódolni a kereszténységnek. Ez a magyarázat az olyan dűlőnevekre hivatkozik, mint a Hajnalgyep, Hajnalkert, Táncosfa, amelyek a pogány vallás elemeire utalnak. Zsérén még a közelmúltban is gyakran adtak a fiúgyermeknek pogány magyarnak tartott keresztneveket, mint Vazul, Kele stb. (Barangoló 1995, 94).

Földrajzi neveink helyesírása

Földrajzi neveink helyesírását még a 19. sz. közepén is nagy tarkaság jellemezte. Az első akadémiai helyesírás ugyan már szabályozta – igaz, nagy általánosságban – a helynevek írását, de ezen szabályzat elfogadtatása, köztudatba való átültetése hosszú évtizedekig váratott magára.

Az akadémiai helyesírás története két szakaszban tekinti át a földrajzi nevek írásának történetét. Az első szakaszban az egyelemű földrajzi nevek ortográfiáját tárgyalja, míg a másikban a többelemű földrajzi nevekkel foglalkozik. Megállapítja, hogy az egyelemű földrajzi nevek helyesírásánál két probléma adódott: a kezdőbetűé és az -i képzős származék írásmódjáé.

„A kezdőbetű kezdését már az AkH. 1832. szabályozta…” (Szemere 1974, 189). Földrajzi névi példával szemlélteti a tulajdonnevek nagy kezdőbetűs írását (Pest). Az 1954-ig megjelenő szabályzatok már csak érintőlegesen szólnak a földrajzi nevek nagy kezdőbetűjéről. Az 1832-es szabályozás és valamennyi újabb kiadása rendelkezik a tulajdonnévből képzett melléknév kis kezdőbetűjéről is (pesti).

Földrajzi neveink helyesírásában forradalmi változást hozott az 1954. évi szabályozás. Az Akadémia ezen új szabályzata sokkal részletesebb útmutatásokat tartalmazott a földrajzi nevek különféle típusainak írására nézve. Kidolgozásában részt vettek a földrajztudomány és térképészet képviselői is. Ez a szabályzat ugyan néhány kiegészítéssel bővült, de mind a mai napig érvényben van. (Fábián–Földi–Hőnyi 1998, 5–6).

Két kiemelkedő munkát említenék meg, amelyek a földrajzi nevek helyesírásával foglalkoznak. Az első a már fent idézett Szemere-féle helyesírás-történet, mely külön alcímet szentel a tulajdonnevek s ezen belül a földrajzi nevek helyesírásának. Szemere aprólékosan és tudományos pontossággal tekinti át földrajzi neveink helyesírásának alakulását az első szabályozástól egész 1954-ig. A másik jelentős mű Fábián Pál, Földi Ervin és Hőnyi Ede munkája. „A földrajzi nevek helyesírása” tulajdonképpen egy szabályzat, mely segítséget nyújt a legbonyolultabb név leírásához is.

Zoboralja névanyagának helyesírási sajátosságai

A fenti cím félrevezető lehet, arra enged következtetni, hogy Zoboralja névanyagának írására más helyesírási szabályok vonatkoznak. Ez természetesen nem igaz. Gyűjtőmunkám során jelentős mennyiségű névanyag gyűlt össze a Zoboraljával foglalkozó telek- és birtokkönyvekből, kataszteri térképekről és nem utolsósorban a Pesty-féle helynévtárból. Az összegyűlt névanyag helyesírási sajátosságait a már említett források írásmódja adja.

Vizsgálatom célja nem az volt, hogy helyesírási hibákat találjak, és osztályozzam a térképek, birtokösszeírások készítőinek helyesírását. 100-150 évvel ezelőtti nyelvállapotra értelmetlen lett volna rákényszeríteni a mai helyesírás szabályait. Amint azt már említettem, a korabeli szabályok gyakorlatban való alkalmazása sem volt zökkenőmentes, így természetes, hogy a zoboralji névanyag írásmódja nemcsak a mai írásmódtól tér el, de két korabeli térképkészítő jelölése közt is akadnak számottevő különbségek.

A legnagyobb problémát a nyelvjárásiasság okozta. A lejegyző írásmódjában sem tudja elhagyni nyelvjárásiasságát. A köztudatban még nem rögzült, hogy a népnyelvi alakokat vagy a köznyelvieket jegyezzék-e le.

A zoboralji névanyag jelölésének vizsgálatakor két nagy osztályt alakítottam ki. Az első osztályban a hangok jelölését vizsgáltam, míg a másodikban a helynevek helyesírásával foglalkoztam.

Hangok jelölése

A hangok jelölésének tanulmányozásához két alosztályt „alakítottam” ki: a magánhangzók és a mássalhangzók alosztályát, majd külön-külön megvizsgáltam, hogy az egyes alosztályokon belül milyen sajátosságok figyelhetők meg. Ezek alapján új csoportok kialakítása vált szükségszerűvé.
A magánhangzók jelölésének vizsgálatakor három fő sajátosságra figyeltem fel. Ezeket a következő fogalmakkal jelöltem:

időtartam jelölése;
magánhangzócsere;
archaikus alak. Az egyes kategóriákról később bővebben szólok.

Hasonló módon vizsgáltam meg a mássalhangzók jelölésénél felbukkanó sajátosságokat. Ezek szintén több kategória létrehozására adtak lehetőséget. Öt fő kategóriába sikerült ezeket a sajátosságokat besorolnom: a) időtartam jelölése; b) mássalhangzócsere; c) mássalhangzó-kiesés; d) palatalizáció; e) archaikus alak.

1. Magánhangzók

Amint már említettem, a magánhangzók területén jelentkező jelölési sajátosságokat három csoportban vizsgálom. Lássuk az elsőt!

a) időtartam jelölése

Általános bevezetőmben már említettem, hogy a jelölési sajátosságok zöme a nyelvjárási alakok használatából adódik. Magától értetődik tehát, hogy a magánhangzók időtartamának jelölésénél felbukkanó jellegzetességeket összevessük Zoboralja nyelvjárásának idevonatkozó sajátosságaival.
Mind a korabeli, mind a 20. század végi nyelvjárási gyűjtések megegyeznek abban, hogy az északnyugati palóc (ide tartozik kisebb eltérésekkel Zoboralja is) nyelvjárás a köznyelvi í, ú, ű helyén – szerény mértékben ugyan, de – a rövid megfelelők jelentkeznek (Kiss 2001, 284). Zoboralja földrajzi neveinek írásmódja – a vizsgált időszakban – is alátámasztja ezt az állítást. A következő magánhangzók rövidülésével találkoztam:

ő->ö: Szöllő hegyek (2/6); Csergető Düllö (6/49);
ű->ü: Árkosi dülö (7/8); Cseresi dülö (10/16);
ú->u: Nagy utnál (5/44); Kőkuti (14/9);
ó->o: Mogyoroskai dülő (5/29);
í->i: Kőhid (8/42); Kosahid (12/12);
é->e: Preszok alja (14/12); Gálmátei (14/19);
á->a: Kakai kúti (11/38); Kovacsi (5/45).

Ellentétben a nyelvjárási gyűjtésekkel, melyek állítása szerint a fent említett magánhangzók rövidülése csak szerény mértékben jelentkezik az adott nyelvjárásban, a kataszteri térképek névanyagában néhány hang rövidülése szinte tendenciaszerű, pl. ő®ö, ű®ü. Ennek három okát látom:

a lejegyzőre, ill. az adatközlőre a megszokottnál nagyobb mértékben volt jellemző a nyelvjárásiasság;
ugyanazon szavak ismétlődése kelti a tendenciaszerűség látszatát, mivel az említett hangok rövid változata túlnyomó többségben a dűlő – dülö/düllö, szőlő – szölö/szöllö szavakban fordul elő;
számolnunk kell a tollhibával is, mely olyan alakokat eredményez, amelyek ellentétesek a lejegyző szándékával.

Nyelvjárási gyűjtéseink közül Zoboralja nyelvjárásának leírásakor csak Sándor Anna Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban című munkája említi a magánhangzók nyúlását mint nyelvjárási sajátosságot (hoszúmagánhangzós tendencia). Az összegyűjtött névanyagban is található néhány példa az ö magánhangzó nyúlására. Ezek a következők: Kővesi (11/23); Vőlgy kút felett (11/29); Vőlgypart (8/24). E jelenség magyarázatát én szintén a nyelvjárásban keresném:

Kővesi: többszörösen képzett szóalak, melyben a kő a szótő. A lejegyzett alakban nem érvényesül – szerintem nyelvjárási hatásra – a tővégi magánhangzó szóbelseji rövidülése, pl. tűz – tüzes, víz – vizes stb.

Vőlgy kút felett, Vőlgypart: a völgy szó nyelvjárási alakjában – vőgy – kiesik az l. A lejegyző érzi, hogy ez nem köznyelvi forma, tehát az adott név leírásakor odaírja az l betűt, de a nyelvjárási hatás akkora, hogy az ő-t hosszú alakjában hagyja.

b) magánhangzócsere

Olyan neveket soroltam ebbe a csoportba, melyek lejegyzésekor eléggé sajátos alakok keletkeztek. Ennek oka részben újra csak a nyelvjárás és a régies betűkapcsolatok hatása, részben pedig a lejegyző helyesírási ismereteinek hiányossága.

Nyelvjárási hatás érzékelhető a következő esetekben:

P: Hosszóki felső (10/12);
K: Pap Rittye (6/32);
Zöldes part megett (14/3);
K: Tótok düleje (7/1);
Zöldes part megett (14/3);
Jelenka bukor (14/20);
K: Kertmegi napkeleti dülő (5/35);
Felvégi kertmegi dülő (5/39);
Kertmegi napnyugati dülő (5/47);
Tótok düleje (7/1);
Kert megett (12/13);
Malomszeg (12/15);
Csetertek (13/7).

A fenti példák nagy többségében az ö®e, ő®e, ill. az ü®e hangzócsere figyelhető meg. Köztudott, hogy az északnyugati palóc nyelvjárás egyik sajátossága a zárt ë használata. Az előbbi hangzócserék döntő része a beszélt nyelvben nem ö®e, ü®e, hanem ö®ë, ü®ë. A korabeli térképkészítők maguk is ezt a nyelvjárást beszélték, pontosabban a 19. századi változatot. Ösztönösen írják az e (ë) betűt a „megfelelő” helyre – főleg, ha az adatközlő is ebben a formában mondta a nevet –, csak nem használták a fonetikus jeleket.

A Pap Rittye (6/32) esetében összetettebb a kérdés. Véleményem szerint a név beszélt nyelvi alakja Pap Ríttye, a nyelvjárásra jellemző zárt í-zésnek megfelelően. Az í rövidülését tollhibának tartom.

Helyesírási „rendellenességek”:

K1: Cserallai dullő (4/23);
Serfűző Tábla (6/8).

E két földrajzi név esetében arra merek következtetni, hogy a lejegyzett változatot a térkép készítőjének figyelmetlensége okozta, pl. elhagyott ékezetek (ebben az esetben a tollhiba is számításba jöhet), véletlenül felcserélt betű. Esetleg az is előfordulhatott, hogy a földrajzi nevek jegyzéke, mely alapján a térkép készült, olvashatatlan volt ezekben az esetekben, és a térkép készítője helytelenül következtetett egy-egy betű kérdésében.

c) archaikus alak

Ebbe a csoportba csak egy név különböző változatai kerültek. Az i-t y-nal jelölik a térképek a következő esetekben:

P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26);
K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

Az y-os forma alkalmazására erőteljes hatással lehettek a község (Gímes) nevének régies változatai: 1773: Ghymes, 1786: Ghymesch, 1808 Gýmes, 1892–1913 Ghmyes (Majtán 1972, 175).

Az y használatának lehetőségéről i helyén már az első helyesírási szabályozás is szól „mint idegen szavakban és régi magyar családnevekben használatos” betűről (Szemere 1974, 47).

2. Mássalhangzók

A mássalhangzók jelölési sajátosságait öt kategórián belül vizsgálom.

a) időtartam jelölése

A magánhangzóktól eltérően mindössze egy mássalhangzó esetében találtam az időtartam jelölésével kapcsolatos eltérést a köznyelvi forma és a térképen megjelenő forma között. Ez a mássalhangzó az l, ami nem véletlen. Ha közelebbről megnézzük a Zoboralján beszélt nyelvjárást (nyelvjárásokat), kiderül, hogy jellemző az l fonéma nyúlása intervokális helyzetben, pl. szőllő, dűllő. Példaanyagom is azt mutatja, hogy az említett jellegzetesség egy eset kivételével e két szó valamelyikében fordul elő.

P: Szőllő (1/3) 1/43);
Szöllő hegyek (2/6);
Csergető düllő (6/49);
Mellegbálloki dülő (10/20);
K1: Új hegyi düllő (4/4);
Szőllők (11/59);
K2: Barsi Szőllők (7/3) Kancsa haraszti dűllő (7/7);
Út a szőllők fölött (9/3);
Sósaki dűllő (11/22); Kertmegi dűllő (11/24);
K3: Szőllőhegy (5/24); Szőllők alatt (5/28)
Barsi Szőllők (7/3) Parti dűllő (7/18); Vágási dűllő (7/22); Deredze dűllő (7/23); Cserekistyei dűllő (7/27); Nyitra sori Szőllők (7/35); Cseresi dűllő (7/37);
Néveri képnéli dűllő (7/45);
Öreg szőllő (13/4).

Egy földrajzi név esetében találkoztam a hangzórövidülés esetével: Eletések mellett (13/12), amire nem nagyon találtam magyarázatot.

b) mássalhangzócsere

Ezzel a címszóval jelöltem azt a kategóriát, amelybe olyan földrajzi nevek kerültek, melyek köznyelvi alakjuktól csak egy-két mássalhangzóval „különböznek”. Azért választottam a mássalhangzócsere fogalmat, mivel az esetek nagy többségében tendenciaszerűen cserélődik egyik mássalhangzó a másikkal.

15 esetet vizsgálok a kategóriában, ebből 11 az l–ly–j fonémakapcsolattal, ill. -cserével van összefüggésben:

P: Cseres alyja (4/23);
Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21); Malántkai ut alyai (10/31);
Prénokallai (14/12);
K1: Cserallyai rétek (4/22); Cserallai dullő (4/23);
Kert alyai (6/14);
Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7); Sűrűk allya (10/13).

Az északnyugati palóc egy részében megtalálható a ly fonéma, de a nyugati palócra inkább a l-ezés jellemző (Kiss 2001, 284). A j®ly fonémacsere véleményem szerint nyelvjárási hatásra történt, pl. K1 Csitári ut allya (10/4); Gát allya (10/7). Ide sorolnám azokat az eseteket is, amelyeknél az l – j fonémakapcsolat a lejegyzésben ly-re cserélődik pl. P Csitári ut alyai (10/4); Nyitrai ut alyai (10/21). A j hasonítása ezekben az esetekben a lejegyzésben is megjelenik, sőt a nyelvjárás hatására palatális változata kerül papírra.

Két esetben a t – j fonémakapcsolat lejegyzése volt rendhagyó. K1: Szarkák kúttya (6/3); Pap Rittye (6/32); A térkép készítője ezeknél a neveknél a kiejtés szerinti írásmódot alkalmazta. A kiejtésben ugyan ty-vé olvad össze a t + j, de ezt írásban a korabeli szabályok szerint sem kellett volna jelölni. Már az 1832-es szabályzat megjegyzi, hogy a cs, gy, ly, ny, ty betűket csak „törzsökszavakban” használjuk, hangjukat a „ragasztott szavakban” ts, dj, lj, nj, tj kapcsolattal kell jelölni (Szemere 1974, 117).

b) mássalhangzó-kiesés

Az északnyugati palóc nyelvjárásban az l-re végződő toldalékok nagy részénél (-ból/ -ből, -ról/-ről, -tól/-től, -nál/-nél) az l kiesik (-bó/-bő, -ró/-rő, -ná/-né stb.).
Egy esetet találtam a térképek vizsgálatakor, amikor a nyelvjárás hatása e téren is jelentkezik: K1: Jelenka bokorná (14/20).

c) palatalizáció

Nyelvjárási atlaszunk tanulsága szerint Zoboralján a t, d, n palatalizációja ritka, de előfordul. Ezzel magyarázható az összegyűjtött névanyagban található viszonylag kevés példa a palatalizációra.

P: Partyika alatt (14/10);
K1: Kolonyi szög (11/1);
Partyika alatt (14/40).

Az l palatalizációjával kapcsolatban eltérnek a vélemények: „az l palatalizációja (…) a Cssz-3-on (Nyitragerencsér) eléggé erős” (Imre 1971, 353), míg „az l palatalizációja i hatására ritka” (Kiss 2001, 285).

Mindössze 3 esetet találtam, ahol az l palatalizálódik, mindhárom esetben azonos szóban, ugyanazon a lokalizációs ponton:

K1: Ojtványos és Szilvások (14/29);
K2: Ojtványos (14/29);
K3: Hosszú megye és Ojtványos (14/29).

A nyugati palóc l-ezésének hatása gyanítható a P: Prészokallai (14/12) és a K1: Topol fai (6/57) nevek esetében. Ezek a falvak (Zsére, Kolon) nem fekszenek ugyan nyelvjárási határon, de „a nyugatibb részeken (nyugati palócra értve) a névszókban nem ritka az ll-es megoldás sem (az l + j hangkapcsolat esetében): bellebb, killebb” (Kiss 2001, 284).

A zárójelekben található megjegyzések nem az idézet részei.

d) archaikus alak

Mindenekelőtt azok a földrajzi nevek kerültek ebbe a csoportba, melyek leírásánál a térkép készítője a mai nyelvállapothoz képest régies formát alkalmaz néhány mássalhangzó esetében. A következő két mássalhangzóról van szó: c->cz, g->gh.

Betűink nagy többségének alakja évszázadok óta rögződött az írásgyakorlatban. Az első szabályozóknak nem volt könnyű dolguk azokban az esetekben, amikor egy hang jelölésére évszázadokon keresztül több betűt is használtak. Ilyen volt pl. a c hang is, melynek jelölésére a c és a cz betűk voltak használatosak.

Kniezsa szerint a cz a 15. század környékén jelenik meg kódexeinkben, valószínűleg a korabeli cseh írásbeliségből származik. A Huszita Biblia mellékjeles írásmódja egy időben nálunk is meghonosodott, átmeneti megoldást hozva olyan hangok jelölésére, amelyre a latin betűsorban nincs jel (Kniezsa 1952, 185).

Az első szabályzat megjelenése sem hozott változást e kérdésben, ugyanis mindkét lehetőséget kodifikálta. Ez a rendszer aztán 1856-ban változott, amikor is a cz-t az egyszerű c váltotta fel. Nem sikerült azonban ezt a változást átültetni a gyakorlatba, sőt az újabb szabályozás vissza is állította a cz használatának lehetőségét.

Nyelvészeink vitája csak 90 évvel az első helyesírási szabályzat megjelenése után zárult le, amikor is 1922-ben végleg a c mellett döntöttek. (Szemere 1974, 48–60).

A fentiekből kiderül, hogy abban az időszakban, amikor a vizsgált térképek készültek, a c hang jelölésére kétféle lehetőség is volt. A következő esetekben tehát e hang jelölésénél az érvényben levő szabályzatnak megfelelően járt el a lejegyző.

P: Derecze (7/34);
Zsibricze (8/27) Meczkehegy (8/36);
K1: Ferencz Oldal (6/28); Gadóczi (6/54);
Szuticzkai szoros (14/32); Vericzi lápa (14/39); Peczke part 814/41); Boczega (14/42); Zsibricza hegycsúcs (14/44).
K2: Stepniczei dűllő (7/14); Dereczei düllő (7/34);
Szutuczka (8/38); Czéczés (8/47);
Szuticzkai szoros (14/32); Szuticzkai földek (14/36);
K3: Czéczés (8/3); Verőcze (8/16); Zsibricza (8/27); Meczkehegy (8/36); Meczke alatt (8/43); Perpácza (8/45);
Petreczes (9/17); Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24);
Toplicza sás (12/11); Bahorecz alatt (12/16); Bahorecz (12/22); Meczkahegy (12/37).

Jóval kevesebb esetben fordul elő a g hang gh betűpárossal való jelölése: P: Ghymesi Erdők (5/19); Ó vagy Puszta Ghymes (5/26); Versegh (12/29); K3: Ghymesi várrom (5/8); Puszta Ghymes (5/26).

A felsorolásból kiderül, hogy a g hang efféle jelölése egy eset kivételével a Ghymes(-i) szóban fordul elő. Valószínűnek tartom, hogy itt a helységnév régies írásmódja volt hatással a lejegyzőre.

A Versegh (12/29) földrajzi név nagy valószínűség szerint családnév eredetű, és itt is a régies írásmód volt befolyásoló.

Helynevek helyesírása

A hangok jelölésének vizsgálata után a helynevek helyesírásával foglalkoztam. Itt a földrajzi nevet nem elemenként, betűnként vizsgáltam, hanem mint egységet, az egyes elemek szorosan összefüggő egészét. Arra voltam kíváncsi, hogy az írásmód mennyire tükrözi az egyes elemek összetartozását, kiemeli-e a meghatározó elemet vagy sem, használ-e kötőjelet. Négy kategória köré csoportosultak a főbb jelölési sajátosságok:

egybeírás–különírás;
kis és nagy kezdőbetű;
nyelvjárási alak;
szlovák nyelvű lejegyzés.

A névanyagot a források szerinti lebontásban vizsgálom, így lehetőség van két korszak, két térképkészítő jelölési sajátosságainak összehasonlítására is.

1. Egybeírás – különírás

A több elemből álló földrajzi nevek tagjainak kapcsolása mind a mai napig problémás kérdése helyesírásunknak. Természetesen a jelenleg érvényes szabályzat sokkal egyértelműbb, mint a 19. század végén keletkezett, de tökéletes megoldást ez sem nyújt.

Miközben a zoboralji névanyag e sajátosságát vizsgáltam, feltűnt, hogy tendenciaszerűséget szinte egyik korszakban sem lehet felismerni. Kíváncsivá tett a probléma, ezért megnéztem helyesírás-történetünk idevágó fejezetét. Szemere világosan leírja, hogy a különírás–egybeírás kérdésköre az egyik legproblémásabb helyesírásunk történetében. Mindez annak ellenére így van, hogy az első helyesírási szabályzat megjelenése óta mindegyik szabályozás megkísérelt rendet teremteni e téren. Hosszú évtizedekig folyt a vita „az összetétel fogalmának és fajtájának az egybeírás (…) szempontjából való tisztázásá”-ról (Szemere 1974, 146).

A 20. század eleji szabályzat teret engedett a kötőjel használatának anélkül, hogy különösebb módon meghatározta volna alkalmazásának szabályszerűségét: „Általában, mikor kétségünk van, összeírjuk-e a szókat vagy ne, kényelmes kisegítő eszközül kínálkozik a kötőjel” (AkH 1902. 163. p.). Ez „olyan szókapcsolatok tömbösítéséhez vezetett, amelyekben a tagok összefűzését semmiféle tárgyi ok sem teszi megokolttá (Szemere 1974, 149).

Ezek után már szinte „természetesnek” tűnt a zoboralji névanyag írásmódjának sokszínűsége, ami a fent említett kérdéskörben megmutatkozott. Miután az egyes összeírások (Pesty-féle) és térképek írásmódját külön-külön vizsgáltam meg, akkor sem találtam tendenciaszerűséget a többtagú földrajzi nevek egybe-, ill. különírására.

A Pesty-féle névanyagban szinte azonos arányban fordult elő a nevek egybeírása és különírása, sőt ugyanannak a névnek kétféle írásmódja is előfordul, pl. Szőllő- -hegyek (2/6), de Szőllőhegy (9/6). Megállapítható, hogy a nevek ortográfiája inkább a lejegyző személy egyéni írásmódját tükrözi, mint valami szabályszerűséget. Felismerhető a hosszú ideig hivatalos német nyelv hatása, valamint a lejegyző ösztönössége a helyesírás területén. Az sem elhanyagolható tény, hogy hallás útján gyűjtötték a névanyagot, így nehéz volt elkülöníteni – megfelelő szabályozás hiányában – a szorosan összetartozó tagokat és a lazább szerkezeteket, pl. Budamegye (7/20), Belsőtelek (14/22). Meg kell még említenünk, hogy ezt a gyűjtést nem szakemberek, nyelvészek vagy geográfusok végezték, hanem nagyrészt egyszerű emberek. Ez természetesen rányomta bélyegét a gyűjtés minőségére.

A Pesty-féle gyűjtést követő kataszteri térképek névanyagára is inkább az írásmód tarkasága jellemző, mint egy szabály követése. Itt is előfordul ugyanazon lokalizációs pont kétféle írásmódja, pl. K3: Bartoskút/Bartos kút (8/30), K3: Geszti hegyalja/Geszti hegy alja (11/26).

P: Szöllő-hegyek (2/6);
Barsi-sori szőlőhegy (7/3); Kancsa-haraszti dülő (7/7); Buda-megye (7/20); Nyitra-sori szőlőhegy (7/35); Felső-hora (7/46); Alsó-hora (7/47);
Meczke-hegy (8/36);
Szőllőhegy (9/6); régi-Nyitra (9/16);
K1: Serfűző-Tábla (6/8);
Mál-hegy (11/7); Kert-megi (11/24); Völgy-kút fölött (11/29); Segics-éri (11/34);
Kecske-nyitvány (14/6); Halas-tói-dűlő (14/27); Büdös-kúti-forrás (14/28); Új-Szőlő (14/48); Rigó-völgy (14/50);
K2: Pirosalmai-szer (1/40);
Hosszú-rétek (3/3); Király-szeri (3/8)
Száraz-patak (8/53);
Kétút-közi (9/7);
Mál-hegy (11/7);
K3: Kő-határ (4/11);
Napnyugati-Nádas (7/9);
Csente kút (8/22); Kender-földek (8/21); Bartos kút/Bartos kút (8/30); Meczke-hegy (8/36);
Hornia-Malanta (10/30); Dolnia-Malanta (10/31);
Kosa híd (12/12); Malom-szeg (12/15).

2. Kis és nagy kezdőbetű

Ami ezt a kérdéskört illeti, a tulajdonnevek és ezen belül a földrajzi nevek kezdőbetűjének problémáját már az 1832-es első szabályozás tisztázza. Egyértelművé teszi, sőt földrajzi névi példával szemlélteti (Pest) a tulajdonnevek „kötelező” nagy kezdőbetűs írását. Ezt az írásmódot egyetlen elkövetkező szabályzat sem módosítja.

Mindezek ellenére a vizsgált területtel kapcsolatos Pesty-féle gyűjtés, valamint a kataszteri térképek írásmódja különbözik a már akkor érvényben lévő szabálytól. A többelemű földrajzi nevek túlnyomó többségében minden elemet nagy kezdőbetűvel kezdenek függetlenül attól, hogy köznévi vagy tulajdonnévi eredetű-e az a bizonyos elem pl. P: Alsó Rétek (5/48), Salga Dülő (6/16); K1: Serfűző Tábla (6/8), Kis Erdő (6/21); K2: Barsi Szőllők (7/3), Buda Megye (7/20); K3: Napnyugati Nádas (7/9); Új Szőlő (14/48). Az „állandó” nagybetűs írás két okkal magyarázható: a korábbi térképek írásmódjára még nagy hatással volt a német helyesírás, a többi térkép, valamint a Pesty-féle gyűjtés készítőinek pedig a helyesírási ismeretei lehettek hiányosak.

Érdekességképp megemlíteném a kisbetű megjelenését néhány esetben. Helyesírási hiányosságokra utalnak a következő példák: P: régi Nyitra (9/16), barakapás (13/2). A lejegyző érzi a kisbetűs tag közszói jelentését, még ha néhány esetben nagybetűvel is kellett volna írnia, pl.: K2: Széles zséle (7/43); K3: Malyhegy és haraszt erdő (11/7).

P: Alsó Rétek (5/48);
Felső hora (7/46); Alsó hora (7/47);
Menyhei Templom egy kerekü malma (8/4);
régi Nyitra (9/16);
barakapás (13/2);
K1: Szent egy Ház megett (6/6); Kovácsin Túl (6/11); Salga Dülő (6/16); Szádi Kert (6/18); Kis Erdő (6/21); Hideg Völgy (6/23); Matyó Szeg (6/26); Ferencz
Oldal (6/28) Pap Rittye (6/32); Sor körtvély Fáknál (6/38); Csergető Dülö (6/49);
Új Szőlő (14/48);
K2: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Buda Megye (7/20); Vágás aljai Legelő (7/25);
Kövecses Hosszú partok (8/35);
Kő Kúti (14/9); Új Szőlő (14/48);
K3: Barsi Szőllők (7/3); Napnyugati Nádas (7/9); Decse völgy és napkeleti Tökinye (7/30); Nyitra sori Szőllők (7/35); Keskeny zsélye (7/44);
Malyhegy és haraszt erdő (11/7);
Új Szőlő (14/48).

3. Nyelvjárási alak

Irodalmi nyelvünk megteremtése óta az egyes nyelvjárási alakok fokozatosan kiszorultak a köznyelvből, főleg annak írott változatából. Természetesen az egyes térszínformák megnevezései már annyira állandósult kifejezései nyelvünknek, hogy az itt megjelenő nyelvjárási alakokat nem érezzük idegennek, nem oda valónak.

Ezért meglepőnek találtam, hogy a teljes zoboralji névanyagban csak két olyan földrajzi nevet találtam, ahol a szó nyelvjárási alakjában fordul elő: K1: Sor körtvély Fáknál (6/38); K3: Kerejtés (2/17).

4. Szlovák nyelvű bejegyzés

Az egyes tájegységek toponímiája nemcsak az ott élő nép életmódjáról, társadalmi összetételéről, hanem nemzetiségi hovatartozásáról is tanúskodik. Zoboralja már a honfoglalás óta nemzetiségileg vegyesen lakott terület, ez tükröződik az összegyűjtött névanyagban is. Hat olyan lokalizációs pontot találtam a vizsgált területen, melynek csak (!) szlovák nyelvű bejegyzése ismeretes. Ennek három okát véltem felfedezni: 1) szlovák volt az adatközlő; 2) a lejegyző volt szlovák, és az anyanyelvén írta le a földrajzi nevet; 3) csak szlovák neve volt/van a lokalizációs pontnak.

P: Æ
K1: Æ
K2: Pod Plisku (12/34);
K3: Prez hradczku (9/21); Cez hradczku (9/24); Od vodi Zseberin (9/26); Od vodi Nyitri (9/27);
Za heribom (12/35).

A névanyag változása tükrözi a változást kiváltó okot is. Ez lehet a lakosság kicserélődése, természeti viszonyok változása vagy éppen (mint esetünkben) a hivatalos nyelv megváltozása.

Megállapítható, hogy a magyar–szlovák névváltozatok döntő többsége szoros kapcsolatban van egymással, s nem csak arról van szó, hogy a fordítók igyekeztek érzékeltetni, megőrizni az eredeti jelentést és motivációt a szlovák változatban. A párhuzamos névadás lehetőségéről sem szabad elfeledkeznünk, mivel Zoboralján természetes gyökerei vannak a nyelvek egymás mellett élésének. Sajnos az általam használt forrásokból nem derül ki, hogy mely esetek kapcsán beszélhetünk párhuzamos névadásról. Megfelelő forrásanyag és az adott terület helyneveinek behatóbb vizsgálata nélkül szinte lehetetlen elkülöníteni a párhuzamos névadás és a tükörfordítás eseteit. A két nyelv közti tipológiai különbségek eredményezték azt, hogy a névváltozatok egy részénél szerkezeti különbségek találhatók (lásd a 2. kategória megfelelő pontjait).

Rövidítések és források jegyzéke

P: Pesty Frigyes helynévtára, kéziratos gyűjtemény 1864.

Térképek:

Alsóbodok (1):

K2: Alsó-Bodok határának ó állapotú térképe. Metz Sándor, 1876.
K3: Alsóbodok-Nyitrabodok Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964.

Alsócsitár (2):

K1: Csitár ó állapotú térképe. Günther Károly, 1879.
K3: Csitár-Alsócsitár Nyitra vármegyei kisközségek kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1977.

Béd (3):

K2: Béd község határának ó állapotú térképe. Soóky Mihály, 1880.
K3: Béd Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Geszte (4):

K1: Nyitrageszte határának ó állományú térképe. Kovács Antal, 1863.
K3: Nyitrageszte Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1902. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Gímes (5):

K3: Ghýmes Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1965.

Kolon (6):

K1: Mapa terreni possessionis Kolon, 1837.
K3: Kolon Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa, 1977.

Lédec (7):

K2: Lédetz határának ó államú térképe. Szegedi Péter, 1868.
K3: Lédeczi határ tagosított állású térképe. Varga István, 1878.

Menyhe (8):

K2: Menyhe község határának ó állapotú térképe. Borossi Mihály, 1890.
K3: Menyhe Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1966.
KM: Katastrálna mapa, 1998–1999.

Nyitraegerszeg (9):

K2: Egerszegh tagosított határának térképe. Germány Gyula, 1876.
K3: Nyitraegerszeg Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1904. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa – Mapa evidencie nehnuteµností, 1964, 1967, 1990.
KM: Katastrálna mapa, 1998–2000.

Nyitragerencsér (10):

K1: Gerencsér helység határának térképe. Dömötör Kálmán, 1863.
K2: Gerencsér tagosított határának térképe. Dömötör Kálmán, 1873.
K3: Nyitragerencsér Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa, 1977.

Pográny (11):

K1: Pográny helység határának felvételi térképe. Dömötör Kálmán, 1860.
K2: Pográny község tagosított határának új állományú térképe. 1882.
K3: Pográny Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa, 1977.

Szalakusz (12):

K2: Szalakusz határának ó állományú térképe. Soóky Mihály 1880.
K3: Szalakusz Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1906. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa, 1966.
KM: Katastrálna mapa, 1999–2000.

Vicsápapáti (13):

K1: Vicsáp község tagosítási térképe. Günther Károly, 1860.
K3: Vicsápapáti Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1903. évi mérnöki nyilvántartás szerint.
PM: Pozemková mapa, 1964.

Zsére (14):

K1: Zsére helység határának térképe.
K2: Zsére helység tagosított határának térképe. Mész József, 1880.
K3: Zsére Nyitra vármegyei kisközség kateszteri térképének másolata az 1905. évi mérnöki nyilvántartás szerint.

Telek- és birtokkönyvek:

Alsóbodok:

Bodok helység határának Részlet-telek-könyve I–II. 1877.
Nyitra-Bodok helység határának új állapotú Részlet-telek-könyve, 1878.

Alsócsitár:

Csitár helység határának ó állapotú Részlet-telek-könyve, 1879.
Magyar-Csitár község tagosított határának részlet-telek-könyve, 1882.

Béd:

Béd község határának ó állományú részlet-telek-könyve, 1880.
Béd tagosított határának részlet-telek-könyve, 1886.

Geszte:

Gesztőcz helység tagosított határának sorozati- és birtokrészleti telek könyve, 1866.

Gímes:

Kolon:

Koloni Telek Könyv, 1866.
Kolon Telek Könyve 1867 évi tagosítás szerint.

Lédec:

Lédec község ó állapotú Telek Könyve, 1868.
Lédec helység tagosított határának részlet-telek-könyve, 1878.

Menyhe:

Menyhe határának ó állományú Telek Könyve.
Menyhe tagosított határának Telek Könyve, 1893.

Nyitraegerszeg:

Nyitra Egerszegh határának felvételi telekkönyve (ó állapot), 1874.
Nyitra-Egerszeg új államú Telek-könyve, 1877.

Nyitragerencsér:

Gerencsér helység határának felvételi Telekkönyve, 1870.
Gerencsér helység határának tagosítási Telek-könyve, 1874.

Pográny:

Pográny helység határának felvételi Telekkönyvi Kivonata, 1860.
Pográny község tagosított határának új-állományú Telek és Birtok-Könyve, 1882.

Szalakusz:

Szalakusz község határának ó állapotú Birtok-Könyve, 1880.
Szalakusz határának ó állapotú Részlet Telek Könyve, 1880.

Vicsápapáti:

Vicsáp-Apáthi határának felvételi Telek Könyve, 1853.
Vicsáp-Apáthi tagosított határának Telek könyve, 1860.

Zsére:

Zsérei ó államú részlet telekkönyv, 1877.
Zsére ó államú birtok könyve, 1878.

Szakirodalom

A földrajzi nevek és megjelölések írásának szabályai. Az Állami Földmérési és Térképészeti Hivatal mellett működő Földrajzinév-Bizottság. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1965.
Alsóbodok. Komárom, KT Kiadó, 1998. /Honismereti Kiskönyvtár./
Balogh Lajos: A földrajzi köznevekről. In: Kiss Gábor és Zaicz Gábor (szerk.): Szavak-nevek-szótárak. Írások Kiss Lajos 75. születésnapjára. Budapest, MTA Nyelvtudományi Intézete, 1997.
Barangoló Csallóköztől Bodrogközig. Pozsony, Terra Könyvkiadó, 1995.
Blaskovics József: Az újvári ejálet török adóösszeírásai. Pozsony, Erdem, 1993.
Borovszky Samu: Magyarország vármegyéi és városai. Nyitra vármegye. Budapest, Országos Monográfiai Társaság, 1907.
Ethey Gyula: A Zoborvidék múltjából. Nyitra, Risnyovszky János Könyvnyomdája, 1936.
Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1998.
Fehér Sándor: Alsóbodok. Monográfia. Alsóbodoki Községi Hivatal, 1997.
Fehér Sándor: Nyitrageszte. Pozsony, AB-ART, 1997.
Fehér Sándor: Pográny – Pohranice (1075–1995). Pográny község önkormányzata, 1995.
Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára. I–III. köt. Pest, 1851.
Gergelyi, Ottmar: Dejiny obcí okresu Nitra. In: Hlas nitrianského okresu. 32. rész – Hos»ová, VI. évf. (1965) 18. sz.
Gyürky Ákos: Zobor vidéke. In: Esterházy János és Aixinger László (szerk.): Szlovákiai Magyar Honismereti Könyvtár. Pozsony, Toldy-kör, 1941.
Hegedűsné Marikovecz Katalin: Helynevek Csehszlovákia Komáromi járásából. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 45./
Hoffmann István: Számítógépes helynévvizsgálatok a KLTE Magyar Nyelvtudományi Tanszékén. In: Névtudomány és művelődéstörténet. A IV. Magyar Névtudományi Konferencia előadásai Pais Dezső születésének 100. évfordulóján. Zalaegerszeg, 1989.
Horváth Ildikó–Telekiné Nagy Ilona: Csilizköz földrajzi nevei. Pozsony, Kalligram, 2000. /Csallóközi Kiskönyvtár./
ifj. Hőnyi Ede: Hogyan kerülnek a népi helymegjelölések és földrajzi nevek az államigazgatási térképekre. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
Inczefi Géza: A földrajzi nevek összehasonlító tipológiai vizsgálata. In: A Nyíregyházi Tanárképző Főiskola Tudományos Közleményei. 1968.
Inczefi Géza: Földrajzi nevek névtudományi vizsgálata. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970.
Inczefi Géza: Szeged környékének földrajzi nevei. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1960. /Nyelvtudományi Értekezések, 22./
Luttere, Ivan–Kropáèek, Lubo¹–Huòáèek, Václav: Pùvod zemìpisných jmen. Praha, Mladá fronta, 1976.
Jankus Gyula: Az Érsekújvári járás keleti részének helynevei. Budapest, 1988. /Magyar Névtani Dolgozatok, 79./
Juhász Dezső: A magyar tájnévadás. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988. /Nyelvtudományi Értekezések, 126./
Kálmán Béla: A nevek világa. Debrecen, Csokonai Kiadó, 1989.
Király Lajos: A hivatalos névadó tevékenység hatása földrajzi neveink életére. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
Kiss Lajos: Földrajzi neveink etimológiai szótára. I–II. köt. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988.
Kiss Lajos: Korai magyar helységnévtípusok. In: Kovács László és Veszprémi László (szerk.): Honfoglalás és nyelvészet. Budapest, Balassi Kiadó, 1997.
Kniezsa István: Helyesírásunk története a könyvnyomtatás koráig. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1952.
Kósa László: Bágy (Badeni) helynevei. Budapest, 1983. /Magyar Névtani Dolgozatok, 37./
Lédec. Komárom, KT Kiadó, 1997. /Honismereti Kiskönyvtár./
Lőrincze Lajos: Földrajzi neveink élete. Budapest, Nyelvtudományi Intézet, 1947. /A Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára, 9./
Majtán, Milan: Názvy obcí na Slovensku za ostatných dvesto rokov. Bratislava, Slovenská akadémia vied, 1972.
N. Császi Ildikó: Névadási indítékok Berencs (Branè) község földrajzi neveiben. In: Hungarológia 3. Budapest, Nemzetközi Hungarológiai Központ, 1993.
Nyirkos István: Térképeink névtani tanulságairól. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1970. /Nyelvtudományi Értekezések, 70./
Nyitravármegye. Nyitra, Lőwy András és Fiai, 1931.
Oriskó Norbert: Szlovákia magyarok által lakott községei és városai. Pozsony, 1993.
Sándor Anna: Anyanyelvhasználat és kétnyelvűség egy kisebbségi magyar beszélőközösségben, Kolonban Kalligram, Pozsony, 2000. /Mercurius Könyvek./
Sándor János: Kolon – Egy falu Zoboralján. Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság, 1996. /Népismereti Könyvtár, 9./
Szabó T. Attila: Nyelv és település. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1988.
Szemere Gyula: Az akadémiai helyesírás története (1832–1954). Budapest, Akadémiai Kiadó, 1974.
Tagányi Károly: Nyitravármegye helyneveinek magyarázata. Nyitramegyei Közlöny, 1887–1888. 120. rész – Geszthe. VII. évf. (1887) 52. sz. 2. p.
Telekiné Nagy Ilona: Terbeléd földrajzi nevei. Nyitra, 1994. /Anyanyelvi Füzetek./
Balogh Lajos és Ördög Ferenc (szerk.): Veszprém megye földrajzi nevei. Budapest, 1991. /A Magyar Nyelvtudományi Társaság Kiadványai, 186./
Vicsápapáti. Komárom, KT Kiadó, 1999. /Honismereti Kiskönyvtár./
Zsére. Komáromi Nyomda és Kiadó kft., 1997. /Honismeret Kiskönyvtár, 93./