Az ilyen típusú beszélgetések obligát kezdőformulái az indíttatásra, a családi háttérre, a gyerekkorra vonatkoznak. Mesélj röviden gyerekkorodról, az indíttatásról, hogyan kerültél a néprajz, pontosabban a folklorisztika közelébe? De mindezek előtt (noha, úgy gondolom, nem sok köze van későbbi pályaválasztásodhoz, ám az interjú megjelenésének földrajzi koordinátái miatt talán mégis helyénvaló a kérdés): hogyan születtél Csallóközcsütörtökön?
Minden hivatalos bemutatkozásnál, amióta csak emlékezni tudok, meghökkenés és néha kacagás kísérte az adataim felsorolását. Mindenesetre keresztnevem hallatán már nem kell sokat gondolkodni azon, hogy a Mátraverebélyről származó palóc és szlovák elődökkel bíró Verebélyi Pálnak és a szabadkai bunyevác Osztrogonácz Alojziának ősmagyar keresztnevű gyerekei lesznek: Kincső és Koppány. Mire idáig eljutottam az adataim felsorolásában, születési helyem megnevezése – Csütörtök – már csak a csattanó volt. (Obligát szóváltás: Nem mikor, hol? Csütörtökön! Az egy hely?) A második világháború zűrzavarában a szüleim a környéken kerestek biztonságot. Mivel Pozsonyban éppen bombázták a kórházat, ezért Úszoron, otthon születtem meg 1945. február 7-én. Ott nem lévén anyakönyvi hivatal, a ma Csallóközcsütörtök néven ismert községben éppen csak megkereszteltek, illetve anyakönyveztek. Egy bő év múlva édesanyám szüleinek a közelében, a jugoszláv határtól pár kilométerre lévő Mélykútra kerültünk, ahol édesapám körorvosként dolgozott 1956-ig. Mivel ez még a származás szerint megkülönböztetés ideje volt, engem hamar felvilágosítottak az „értelmiségi” kategóriába tartozó szülők gyermeke tanulási esélyeinek várható alakulásáról. A muníció már az első elemitől fogva az volt, hogy nekem kitűnően kell tanulnom, ez a kötelességem, azokkal az osztálytársaimmal szemben is, akiknek libát kellett őrizni, nem pedig leckét írni, mert majd nem tanulhatok tovább. A környékbeli rokonság, az iskolatársak és a családnak az ötvenes évek falusi életébe betagolódó életmódja révén mi is részese voltunk a falusiak mindennapi életének. A háztartatás, a kertművelés, a disznóvágás nálunk is ugyanúgy folyt, mint a szomszédoknál. A falut sújtó társadalmi események – a kulákoktól való rekvirálás, a kitelepítés, az elkobzások ugyan a gyermekvilág felett zajlottak, de a felnőttek félelmeit, kétségeit a gyerekek is érzékelték. Furcsa sokidejűség egy adott időszakban: az öcsém és én nagyon boldog, védett, meleg, szerető családban nőttünk fel, figyelmesen elgondolt és kiválasztott kulturális élményben részesültünk, hosszú, gondtalan nyaralásokat élvezhettünk, miközben érzékeltük a korszak borzalmait is. Határsávban éltünk, ami csak fokozta a bezártság tényét. Hamar megtapasztaltuk és megértettük, hogy létezik egy külső világ a maga szabályaival, és létezik egy másik, amelyben az éppen adott társadalmi pozíciótól függetlenül más értékek a fontosak – ilyen a tudás, a tájékozottság, a tisztesség, a tisztelet, a kitartás, a munkaszeretetet. 1957-ben édesapámat Kistarcsára internálták, kiszabadulása után pedig Budapestre költöztünk, ahol 1959-ben lényegében véletlenül a Radnóti Miklós Gyakorlógimnáziumba kerültem…
A Radnótiból többen is a néprajz holdudvarában kötöttek ki. Nagy Ilona jut most hirtelen az eszembe, de úgy rémlik, mások is… Befolyásolta ez későbbi pályaválasztásodat? Egyáltalán minek alapján választottál „pályát”?
A Radnóti a hatvanas évek elején alapozta meg azt a szakmai hírét, amely ma is előkelő helyet biztosít neki a fővárosi középiskolák között. Szakkörök, énekkar, nyelvi oktatás, filmesztétika, iskolarádió, politikai viták, ismerkedő teadélutánok, közös színházlátogatások, táborozás: mindezek a diákok képességeinek sokoldalú és szabad kibontakozását szolgálták egy ideológiailag mereven elkötelezett oktatási intézményben. A gimnáziumi évek alatt nagyon sok intellektuális élményben volt részem, új és újabb művészi, szellemi, színházi esemény, irány vonzott. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat sokféle előadás-sorozatára jártam: mindent akartam tudni, és minden érdekelt. A sokféleség iránti érdeklődés másfelől éppen azt jelentette, hogy nem tudtam eldönteni azt, hogy mivel is akarok foglalkozni. A természettudományok tiszta logikája vonzott, miközben a bonyolultabb összefüggéseket már nem értettem. Az irodalom, a művészettörténet, a színház volt az álmok világa, de fogalmam sem volt arról, hogy errefelé hogyan kellene elindulni. Érettségi után az ELTE Természettudományi Karának vegyész, valamint a Színművészeti Főiskola színházrendezői szakára jelentkeztem. Ebből természetesen nem lett semmi…
Miért?
Mert a jelentkezés mind a két helyre csak ötlet volt, és nem kísérte igazi felkészülés. Amíg a következő felvételire vártam, kezdtem el 1963 szeptemberében segédmunkásként dolgozni a Chinoin Gyógyszergyárban, és alkalmanként szociológiai kérdőíveket kérdeztem le pamutipari munkásnők körében. Egyetemre is „jártam”, mivel a gyógyszerkísérleteket a főnököm az ELTE Természettudományi Karán folytatta, és nekem kellett a kísérleti patkányok farkát fogni, amikor izotópot fecskendeztek az állatokba, hogy azután a szer felszívódásának mértékét vizsgálhassák.
A vegyészet túl reális és ugyanakkor absztrakt is volt ahhoz, hogy én kapaszkodókat találhattam volna benne. Így arra gondoltam, hogy hasznos lesz, ha nyelveket tanulok. El is végeztem aztán a német–francia tanári szakot, 1964-ben Debrecenben elkezdve, majd a budapesti BTK-n 1969-ben befejezve. Tanítottam, tolmácsoltam, kutatóknak céduláztam, fordítottam a tanulás évei alatt. Török Katalin, aki elemista korom óta osztálytársam volt, néprajz szakos lett, és én a Pesti Barnabás utcában a Francia Tanszék földszinti folyosójáról a hátsó lépcsőn jártam fel a néprajzosokhoz, akik nagyon családias hangulatban és baráti közelségben éltek a tanáraikkal. Ez a közeg nagyon hiányzott nekem és nagyon vonzott.
Ennyi? Hogy a „családias hangulat” nagyon vonzott?
Dehogy, de erre mindjárt rátérek… Némi kitérők után a kortárs művészek kiállítási intézményében, a Műcsarnokban dolgoztam néhány évig. Ez az időszak igazán a szabadság jegyében telt el: kevés olyan hivatalos munkám volt, ami az irodához kötött volna, viszont sokat tolmácsoltam kitűnő művészek, művészettörténészek, műkritikusok mellett. Itt tanultam meg például azt, hogy nemcsak verbális, hanem nagyon sokféle intelligencia létezik, hogy a művészi akarat és kifejezési mód mennyire nehezen írható le szavakkal. Nemcsak a korabeli európai képzőművészeti áramlatokról szereztem benyomásokat, hanem a legendás három T. – a tűrt, tiltott, támogatott – kalitkának a képzőművészek körében való működtetéséről és a szabadság megteremtésének megannyi módjáról is. Ugyancsak itt rögzült belém az, hogy a műalkotásokkal, egyáltalán a tárgyakkal nagyon személyes viszonyt lehet kialakítani, és mély meggyőződésem, hogy csak akkor tudunk azokról valamit írni, ha érzékszerveink révén a tárgyak belénk ivódnak. Az akkori műcsarnoki művészettörténészi kiállítási gyakorlat nem igazán vonzott. Keresve a továbbtanulás lehetőségeit, ott és akkor elképzelhetőnek tűnt, hogy a néprajzos képzettséget a kiállításrendezői gyakorlatban majd hasznosítani lehet. Be is iratkoztam az ELTE Bölcsészkarának néprajz szakára egyéni levelezőként, ugyanakkor a marxista–leninista esti egyetem levező szakán esztétika tagozatra is elkezdtem járni. (Ez utóbbi képzési forma nagyon hasznos volt, mert három hét plusz szabadságot jelentett évente, amit nagyon nagyra becsült az ember. Mindamellett a korszak jeles esztétái voltak az előadóink, többek között például Zoltai Dénes.)
Maradjunk a néprajznál. Mesélj valamit az akkori budapesti néprajzi tanszékről, tanáraidról, akik persze nekem is tanáraim voltak, de Tőled szeretném hallani: Neked mit adtak, mit jelentettek és – kik?
A néprajzi tanulmányaim idejéről a tantárgyak sokfélesége, néhány tanárunk személyisége, az évfolyam összetartása és a Néprajzi Intézet családias légköre volt az, ami a saját életemről való elgondolásaimat befolyásolta. Otthonosan éreztem magam, hiszen korábban is sokat dolgoztam együtt Winkler Gyuláné Zsuzsa nénivel. A tanárok közül is ismertem Tálasi István professzor urat, dékán korából. Mint a szakma egészéért és a tanítványaiért felelősséggel tartozó tanár egész életemre szóló mintát adott. A könyvtárszobában még táncoltunk is egyszer, amikor valamilyen tánclépést kívánt professzor úr Zsuzsa néninek bemutatni. Voigt Vilmost futólag már ismertem, mivel a Radnótiban gyakorló tanárjelölt volt néhány évvel korábban. Nagy elismeréssel gondolok ma is Bodrogi Tiborra, aki sokféle ismerettel, előadásainak könnyedségével és a szakma iránti feltétlen elkötelezettséggel foglalkozott a tanítványokkal. Az Acta Ethnographica szerkesztőjeként olyan könyvismertetések megírásával bízott meg, hogy máig emlékezem a szövegekkel való birkózás nehézségeire. De azt is megtanultam így, hogy a feladatokat méretezni lehet és kell a hallgatók számára, mert ha magasak a követelmények, akkor a teljesítés magasabb színvonalához alkalmazkodnak. A többi tanárunk esetében, mondhatni a tudományszak összes további fórumával kapcsolatban is az volt a benyomásom, hogy mindenkinek a szakma a legfontosabb az életében. Az élet és a foglalkozás azonosítása magasztos életcélnak tűnt, amit ma sokkal józanabbul ítélek meg. Sokféle körülménynek kell szerencsésen alakulnia ahhoz, hogy a hivatásának élő nő további szerepköreiben is jól tudjon teljesíteni.
A tanulmányaim utolsó éveiben még tettem egy kis kitérőt: az Egyetemi Lapok munkatársa lettem, újságíró-diplomát is szereztem ugyanakkor, amikor az etnográfusit. Az újságírói munka alkalmat adott arra, hogy az ELTE működését részleteiben is megismerjem, a rektortól a nyomdászig, a karbantartóktól a buszsofőrökig sok mindenkit kellett meginterjúvolni, bemutatni. A későbbiekben ez hozzájárult ahhoz, hogy a „Mädchen für alles” szerepkör az enyém legyen a Folklore Tanszéken. Ennek a felvállalása részemről alaphiba volt. Ám én egy ügyért lelkesedtem, és ebbe a függönymosás ugyanúgy beletartozott, mint a könyvvásárlás, amelyet évtizedeken át csináltam, felügyeltem, szerveztem.
Nem tudlak nem megállítani és rákérdezni: az imént azt mondtad, hogy egy bizonyos a „mindenes” szerepkörnek a felvállalása részedről „alaphiba” volt. Ismerős szituáció, azért is kérlek meg, hogy ezt fejtsed ki egy kicsit bővebben!
Épeszű ember irtózik a hivatali ügyintézéstől. Nekem se ez az erősségem, de egy korábbi munkahelyen megtanultam, hogy az ilyen jellegű feladatokat azonnal el kell intézni, mert akkor nem hurcoljuk azokat koloncként tovább. Ha meg tovább passzoljuk, akkor még sokszor rá kell kérdezni, hogy el van-e intézve az, amin már régen túl lehetnénk. A Folklore Tanszéken – ugyanúgy, mint másutt – az oktatás, a tudományos élet körülményeit is meg kellett teremteni. Miután én voltam a legfiatalabb sorban, nem is volt kinek tovább passzolni az ilyen feladatokat. Ezenkívül a korábbi személyes ismeretségek is a kezemre játszottak. Az oktatók kapcsolatrendszere mellett, amelynek például a lift és a menza is fontos csomópontjai voltak, a titkárnők, ügyintézők, könyvtárosok sem csak „feljegyzések” formájában kommunikáltak. Az ebben a körben való személyes részvételem még akkor is folytatódott, amikor a Folklore Tanszéknek saját tündéri, melegszívű titkárnője lett, mivel továbbra is én maradtam a gazdasági ügyek (és a külkapcsolatok) felelőse. A kezdeti apró-cseprő vásárlások helyett jöttek aztán a szép pályázati szörnyek. Cseh Sándorné Erzsikével – a Folklore Tanszék másik kotlósával – amíg csak nyugdíjba nem ment, azért jól megoldottuk a szerepelosztást. Nemcsak aktákat tologattunk, szerettünk barátságos légkört teremteni, ünnepségeket szervezni stb.
No és akkor most egy kicsit kanyarodjunk vissza! Lassan elkezdtél kutatni, publikálni… Elsőre Róheim Géza neve jut az eszembe, és viszont… De annyira, hogy ha Róheim néprajzi vonatkozásaival találkozom, nem lehet, hogy ne a Te neved jusson erről az eszembe. Mesélj erről a „Róheim-szerelemről”!
A sok és sokféle kötelező olvasmány közül arra emlékszem, hogy Freud Totem és tabuját, illetve Róheim több munkáját is el kellett olvasni. Freudot korábban is olvastam, Róheim szövegének a többiekétől olyan markánsan eltérő stílusa és tartalma feltűnt nekem. Róheim életműve lett a szakdolgozati, illetve egyetemi doktori disszertációm témája. Sok támogatást kaptam tanáraimtól, idősebb pályatársaktól: nemzetközi konferenciákat, kiállítást szervezhettem, Róheim írásaiból válogatásokat szerkeszthettem. Róheim életének nyomon követése egykori, itthon és külföldön élő kortársaival – még rokonaival is – összehozott, a szó szoros értelmében véve világok tárultak fel előttem, tudományos és társadalomtörténeti értelemben is. Igyekeztem megismerni és megérteni a pszichoanalízis alaptételeit, de ez együtt járt a budapesti pszichoanalitikus iskola történetének a bogozgatásával is. Akkoriban úgy tűnt, hogy minden ismerősöm nekem szállít adalékot: több egykori művészettörténész kollégám árult el valami fontosat Róheimről: az egyiknek az édesapja volt pszichoanalitikus, a másik Róheim édesanyjának volt az unokahúga, a harmadik együtt játszott Róheim analitikusának a Párizsban élő lányával… Tőle szerezhettem meg Kovács Vilma és Róheim Géza leveleit az MTA Kézirattára számára. Megismerkedhettem Georges Devereux-vel, aki halála előtt még kifejtette nekem Róheimet illető kritikai nézeteit. Charme-os lovagom lett Róheim unokaöccse, a Brüsszelben hírnevet szerző grafikusművész, Charles Rohonyi, aki hosszú városligeti sétáink alatt mutatta be nekem a második világháború előtti városligeti villák lakóinak életét, és a Fasori gimnáziumban szerzett élményeit. Vele kapcsolatban voltam haláláig. A Ferenczi Társaságot alapító pszichoanalitikusok örvendtek a Róheim-életmű egésze megismertetését szolgáló tevékenységemnek, Róheim amerikai és angliai feltételezett hagyatékának a feltárásában komoly segítséget nyújtottak. Az életművével való foglalkozás igazán megalapozza azt a szemléletet, hogy az apró néprajzi tényeket átfogó rendszerbe helyezve értelmezzük. Ezért írtam nemcsak egyetemi szakdolgozatom, hanem az egyetemi ún. kisdoktori dolgozatom is erről az életműről.
Kutatásaid, publikációid egy másik meghatározó súlypontja a „népművészet” kérdéseinek, egyáltalán létének, megjelenési formáinak, határainak a feszegetése…
Még az újságírói időszakomban írhattam cikkeket egy vadászlapba. Az anyaggyűjtés során jutottam el a Nemzeti Múzeum fegyvertárába, ahol felfedeztem a 19. századi polgári lőtáblákból néhányat. Ezek a deszkára festett naiv képek nem tartoztak semmilyen közismert műfajhoz: ezért szedtem azután össze a vidéki múzeumokból is további fellelhető példányokat és írtam róluk egy kis könyvet. A műfajok közötti jelenségek, az átmenetek, a határok között szabadon hagyott sávok iránti érdeklődés egyre tudatosabbá vált bennem.
Az etnográfusdiploma megszerzése után valamivel aztán tanársegédi kinevezést kaptam az ELTE BTK Folklore Tanszékére. Ezzel egy időben kaptam meg a kandidátusi aspirantúra ösztöndíját is, amelynek a témája a magyar népművészet stíluskorszakai lettek. Ma nagyon kritikusan viszonyulok ehhez a tanszéki döntéshez, ami eléggé befolyásolta további szakmai életem. A tanszéken ugyanis úgy gondolták, hogy a népi díszítőművészet témát mindig külső előadó adta elő, ezért nem lesz haszontalan, ha én ezen a területen tájékozódom. A néphit és a népszokások világa után egyszer csak ott találtam magam a Néprajzi Múzeum több százezer tárgya között, mint az óceánba esett hajótörött. Ez az érzés nagyon sokáig kísért el engem. Ennek ellenére a Néprajzi Múzeumban töltött három év alatt (1981–1983) sok mindent megismertem és sok mindent megértettem, ami nemcsak a téma, hanem az oktatói tevékenység szempontjából is fontossá vált számomra később. Témavezetőm, a Néprajzi Múzeum akkori igazgatója, Hoffmann Tamás a korábbi gyakorlattal szemben megengedte, hogy a raktárakba szabadon bejárhassak. Hónapok teltek el azzal, hogy raktárról raktárra járva kézbe vegyem a tárgyakat, olvassam a leírókartonokat és végeláthatatlan beszélgetéseket folytassak a kollégákkal. A múzeumban ma sem érzem az idő múlását, mert igaz ugyan, hogy az egykori játszótársak már nem ott dolgoznak, de sok tanítványom került a helyükre, akikkel ma is rá tudunk csodálkozni a váratlan leletekre. Ma is megkerestek, s egy azonosítatlan betlehem származásának helyét próbáltuk kibogozni.
Olvastam és olvastam, az olvasmányok egy része olyan kásahegynek tűnt, amelyben a gondolat elsikkadt. Másrészt olyan jelenségekről is olvastam, amelyeknek a megfelelőit a mi anyagunkban is meg akartam találni. Meg is találtam az esetek egy részében. Ilyen felfedezés a magyar népi grafika mint műfaj, amelynek egy teljesebb bemutatása és a tudatosítása még mindig várat magára. Ugyancsak ekkoriban ismertem fel az ún. mintakönyvek és a magyar népi ornamentika közötti összefüggéseket, az iskolai kézimunka szerepét, és még sok minden mást. Szerencsémre kisebb témákat megírhattam a Múzsák című művelődési folyóiratban, ahol kitűnő képszerkesztők művészi érzékenységgel segítették elő azt, hogy a mondanivalóm képileg is megjelenjen. Ezek az írások összegyűjtve A hagyomány képei címen a debreceni néprajzi tanszék Folklór és etnográfia sorozatában meg is jelentek, amiért ma is hálás vagyok Ujváry Zoltán professzor úrnak.
Az aspirantúra leteltét követően kellett átvennem elődöm, Dömötör Tekla professzor asszony néphit és népszokás óráit. „Egy egyetemi oktató mindent tud” – ez volt a munkahelyi elvárás. Ezért, nem úgy, mint sok nyugat-európai egyetemen, ahol sok oktató azt tanítja, ami éppen a kutatásának a tárgya, nekem – mint oktató kollégáimnak is – a tanrendben rögzített tematikának megfelelően kellett felkészülni híres és nagy tudású elődöm után az előadások megtartására. Igaz, hogy 1980-tól egyfolytában tanrendben előírt kötelező féléves tárgy volt a népi díszítő művészet, amit körülbelül 30 éven át itthon egyedül én tanítottam a felsőoktatásban. A népművészet elméletével kapcsolatos fordításgyűjteményt is szerkesztettem, de oktatómunkámnak nem ez volt a fénypontja. „A korok és stílusok a népművészetben” tematikához itthon és külföldön gyűjtött tapasztalatok, ismeretek és kutatás alapját képező előfeltevések szembesítése sok tanulsággal járt. Ma már jobban látom, mint a kandidátusi disszertáció megírásakor, mennyire rabja voltam magam is – mint sokan mások – a motívumkutatásnak, és annak az elgondolásnak, hogy a népművészet stílustörténeti kategóriákkal leírható. A dolgozatban végül is a népi tárgykultúra értelmezési lehetőségei, egy-egy jellegzetes tárgycsoport került szóba, ami akár beismerésként is felfogható. Annak a beismeréseként, hogy a népi díszítőművészet alakulása művészeti stílusfogalmakkal nem leírható, a folklóresztétika elméleti megállapításai közvetlenül a tárgyakra lefordítva, mondjuk egy szalmaszakajtó és egy kisszentkép esetében nem is olyan kézenfekvők. Azóta maga a népművészet fogalma is kérdésessé vált, nem is beszélve az ún. „élő népművészetéről”. 1980-tól kezdve kötelező olvasmány volt a budapesti Folklore Tanszéken Richard Jeřábek népművészeti terminológiáról szóló tanulmánya. Kudarcnak tartom, hogy azóta sem reflektált a professzor gondolataira, egyáltalán ennek a kötetnek a többi tanulmányára se senki. Tudom természetesen, hogy más oktatónak is van ilyen tapasztalata.
Ez nyilván nem nyugtat meg, de Jeřábeknek a Folcloristica 4–5. kötetében megjelent két tanulmánya, további, hasonló tematikájú hússzal kiegészítve néhány éve a brünni egyetem kiadásában önálló kötetben is megjelent. Túl élénk, a benne foglaltakra reagáló reflexiókról azóta sincs tudomásom. Viszont – lehet, hogy eddigi pályafutásodból, érdeklődési köreidből, olvasmányélményeidből ez adódik is – van egy következő fontos rész(?)területe munkásságodnak. A szokásvilág problémaköre. Ide hogy jutottál el?
A nyolcvanas években még az ötéves képzésben nagyon átgondolt, sok tapasztalaton alapuló, rendszerezett tudásanyagot igyekeztünk a hallgatóknak átadni, félévente megteremtve a speciális kollégiumok rendszerén keresztül a különböző részterületek, illetve rokon szakmák, szellemi újdánságok megismerését is. Én ebbe a rendszerbe igyekeztem belenőni, majd a népszokások oktatását tartalmilag is kibővíteni, és egyre több időt szerezni a kereteken belül az e tárgyra vonatkozó előadások számára. Elég hamar rájöttem, hogy a hagyományos tematikákat ismételni lehet a végtelenségig, de az értelmezéshez a korábbiakétól eltérő vizsgálati szempontokra van szükség. Az „ünnepiség” és a „mindennapiság” olyan fogalmi kereteket biztosít, amelyek közepette a szokások történeti megvalósulásai ugyanúgy megvilágíthatóak, mint a maiak. Sőt, a szokásoknak nemcsak a „variánsait”, hanem az időben való, folyamat jellegét is világosabban láthatjuk. A „mindennapiság” tematizálása a hazai folklorisztikában mára hasznosulni látszik, a „szórakozás” témakörben is születtek már eredmények, ha nem is olyan látványosak. A horizont lényegében az egyetemes emberi kultúra, de legalábbis az európai kultúra a maga történeti és társadalmi dimenzióival és megannyi változatával. Róheim Géza kultúraelmélete és a kalotaszegi kapatakarító lapátkák közötti kapcsolati ív feltárható, csak jó kérdéseket kell feltenni.
Mondom én, hogy Róheim nem megkerülhető…
Tulajdonképpen egész életemben tanultam, most is ezt teszem, mivel meg akarom érteni, hogy amit látok, tapasztalok, olvasok, miért is van pont úgy, ahogy van, és honnan jött abba a környezetbe, amiben én éppen meglátom. Mindig is szerettem „összevissza” olvasni, szerettem a könyvtári cédulakatalógusokat, mert ha átlapoztam azt a dobozt, amelyben a korábban kijelölt művet kerestem, mindig találtam valami egészen más, sokkal érdekesebb „leletet”. Amikor elkezdtem külföldre járni, külön élvezet volt megérteni például nagy könyvtárakban a Széchényi Könyvtárétól eltérő tematikus beosztásokat, vagy óriási élmény volt első találkozásom a szabadpolcos könyvtári rendszerrel. A tanulás és tanítás évtizedei közepette rájöttem a megismerés és azután a közlés szempontjából arra, hogy azok a világok, amelyek megnyílhatnak az ember előtt, ha elég kíváncsi, akkor nem válnak diffúz összevisszasággá, ha a rendszerszerűséget, a folyamat jelleget és a kontextusokat megismerjük és összekapcsoljuk. Abban biztos vagyok, hogy az, amit népszokáskutatásnak nevezünk hagyományosan, nem tud a szokások cselekvéslogikájára, tartalmára és jelentésére vonatkozó érvényes megállapításokat tenni, ha nem lép ki a megszokott keretek között. A hallgatók kisebb-nagyobb dolgozatai, diplomamunkái és doktori disszertációi – amelyeket itt nem tudok felsorolni – közös kísérletei voltak annak, hogy a „problémalátás” élesítésével, akár nagyon hagyományos témát illetően is, mit lehet a korábbi megközelítésekhez képest mást és másként meglátni. A tanításnak az a része, hogy folytonos felkészülésre késztetett, hogy a néprajzi jelenségek megismerésének és megértésének az örömét megoszthassam a hallgatókkal, mindig is ösztönzött.
Már amit eddig elmondtál, abból is nyilvánvaló, hogy a néprajz, a folklorisztika (ahogy tetszik) művelését nem szűk nemzeti keretek között képzelted, képzeled el. Tudom, hogy élénk és kiterjedt nemzetközi szakmai kapcsolatokkal rendelkezel. Miben alakították ezek gondolkodásmódodat, a tudomásom szerint elsősorban német és francia, de meghatározóan a korabeli „csehszlovák” kapcsolataid, az ottani eredmények bensőséges ismerete?
Nyelvszakos lévén egyetemista koromtól kezdve kísértem külföldi vendégeket, sokszor művészeket, újságírókat, művészettörténészeket. Természetes, hogy a hatvanas évek végén és a hetvenes évek elején különösen a Nyugat-Európából hozzánk érzők nyitottak és kíváncsiak voltak ránk, ugyanakkor egészen más módon viselkedtek és gondolkodtak, mint ahogy az itt szokás volt. Még nem is voltam néprajz szakos, mikor Jean Gabus svájci professzort kísérhettem a Néprajzi Múzeumba, amelyet az igazgató Hoffmann Tamás mutatott be a vendégnek. A Folklore Tanszéknek pedig mindig is jó nemzetközi kapcsolatai voltak. Ne felejtsük el, hogy az ún. késő kádári korban Magyarországon a tudományos rendezvényeknek az a szerepük is megvolt, hogy a kelet-európai kutatókat, akik nem utazhattak szabadon a világban, nyugat-európai kollégáikkal összehozzák. Például a SIEF1 különböző bizottságai rendszeresen üléseztek nálunk. Ilyen rendezvények sorába tartozott az a néhány folklorizmuskonferencia is, amelyet a nemzetközi Duna menti folklórfesztiválokhoz kapcsolódva rendeztünk Kecskeméten. A hetvenes-nyolcvanas években nagyon időszerű kérdés volt a néphagyományok, a néptánc, népdal színpadra vitele, illetve a hagyományőrzés korabeli formáinak a tudományos megközelítése. Ezeket a jelenségeket a „csehszlovák” kutatók, Bohuslav Beneš, Oľga Danglová, Richard Jeřábek, Oldřich Sirovátka, hogy csak néhányat említsek a személyesen is megismertek közül, más viszonyrendszerben tudták megragadni, mint nyugat-európai kollégáink, mivel a korábbi történeti-társadalmi folyamatok, gondolkodási áramlatok és a korabeli gyakorlat is más volt mifelénk, mint mondjuk Svájcban. Az, hogy a folklorizmus fogalma annak ellenére, hogy a belga Albert Marinustól származik, mennyire kevéssé ismert, ma is meglátszik a nyugat-európai szakirodalomban. Előnyös a számunkra az, hogy a „folklór mai élete” az a témakör, amelynek társadalomtörténeti felfogása a hazai folklorisztikában igényes fogalmi rendszerbe illeszkedve nyert megfogalmazást és segített a hagyományvédő rendezvények értelmezésében. A „szellemi kulturális örökség” – mit sem törődve elsősorban a kelet-európai szakkutatás eredményeivel, ma úgy vonult be a nemzetközi kultúrpolitikába, hogy minden tisztességes szándéka ellenére éppen a hagyományok védelme szempontjából csak „fából vaskarika” megoldásokat hoz létre.
No, ezt nem bánnám, ha kicsit bővebben is kifejtenéd!
A népi kultúra, a folklór társadalomtörténeti meghatározottsága a második világháborút követő évtizedekben a kelet-európai országok szaktudományában egyértelműen – vagy azt is mondhatjuk, hogy közmegegyezés alapján – tisztázódott. A „hagyomány” és a „nemzeti kultúra” fogalmainak a jelentését máig befolyásolja és meg is különbözteti a nyugat-európai közgondolkodásban és kultúrpolitikában használt hasonló fogalmaktól az a körülmény, hogy a nép és népi kultúra felfogása milyen központi hangsúlyt kapott a 19. században a nemzetállamok ideológiáinak a kialakításánál, amelyet tovább formált a „népi demokráciák” és a „népi kultúra” közötti viszony. Ez utóbbiban mintegy fél évszázadon át a folklorisztika is részt vett a folklór és folklorizmus egymással való kapcsolatának a tisztázásában, azok alakulását történeti folyamatként fogva fel, ami együtt képviseli a kulturális hagyomány egy meghatározott részét. A kulturális gyakorlat megannyi szintjén évtizedeken át a történeti, népi, szellemi-művészi javak megőrzése és nem alakítása, legfeljebb szűk határok közötti adaptálása volt a cél. Mindez nemcsak a szakmai, hanem az általános felfogást is áthatotta a hitelesség, érték, hamísítás, giccs stb. kérdéseit illetően. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyire merevítette meg a népi hagyományok kezelésének ez a felfogása a folklór jellegű művészi formákat…
Igen, és kellene is. Meg arról, hogy onnantól kezdve beszélhetünk-e egyáltalán „folklór jellegről…”
Az UNESCO által bevezetett és sok állam által elfogadott, a szellemi kulturális örökség megóvását célzó egyezmények örökségfogalma nem a kulturális elem eredeti kontextusát, hanem a mai használók közösségét tartja meghatározó elemnek a kultúra alakulásának a folyamatában. Azaz a kultúra elemeinek történelmi és társadalmi meghatározottsága, a mindenkori bonyolult összefüggésrendszerek helyett az aktuális fogyasztó a mérvadó. Kelet-Európában a „kulturális örökség” óvása inkább a „néphagyomány őrzése” felé tolódott át, az Arab Emírségekben pedig mindez másként történt. Így lassanként világméretű patchwork jön létre a turisták és a vállalkozók örömére…
Egy kicsit talán elkanyarodtunk, ami nem baj. Engem viszont érdekelnének még továbbra is azok a bizonyos nemzetközi kapcsolatok, illetve az ezekkel (vélhetően) szorosan összefüggő oktatás, színvonalának és irányultságának kérdései. Egyáltalán: tudományszakunk jövője! Hogyan látod mindezt?
Nemcsak a Folklore Tanszék, illetve a hazai társintézmények fogadtak külföldi vendégeket, hanem – elsősorban egyetemi pályafutásom első 15–20 évében – minden évben adódott lehetőség ösztöndíjjal külföldi intézeteket, múzeumokat, konferenciákat meglátogatni, előadásokat tartani, tanítani. (Az utóbbi tíz évben az anyagi támogatások elosztásának elvei nagyon megváltoztak a BTK-n.) Időközben az is világossá vált, hogy a néprajz/folklorisztika értelmezése különféle tudományos hagyományok és hatások kereszteződésében alapvetően megváltozott, a beszédmódok mára annyira különbözőek lettek, hogy nehéz a főirányokat kitapintani.
Az általad is ismert Andreas C. Bimmer marburgi kollégánk évi rendes újévi levelében azon kesergett a legutóbb, hogy mennyire nagy a szakadék a között a néprajz között, amit ő Ingeborg Weber-Kellermann mellett évtizedekig művelt, és a mai németországi néprajzi közbeszéd között. Mivel Németországban sok egyetemen és kutatóhelyen művelik a néprajzot, a tagolódás náluk talán még szembetűnőbb, mint másutt. A hagyományos értelemben vett folklorisztikának is egyre kevesebb hely jut – látszólag. Hiszen a megnevezések, a vizsgálat szempontjai és elméleti keretei változtak, de a folklór ma is eleven. A mesével mint folklórműfajjal ma talán kevesebben foglalkoznak, mint korábban, ugyanakkor a szóbeliség, illetve az elbeszéléskultúra mai megjelenési formáinak és funkcióinak a kutatása nagyon is aktuális. Azt el lehet fogadni, hogy tudományszakok időről időre átrendeződnek, hogy maga a kutatás tárgya más és más látószögbe kerül. Nálunk korábban a felsőfokú oktatás, a Néprajzi Múzeum, a hatvanas évek végén megalakuló akadémiai kutatóintézet és az Ethnographia szerkesztői között a kutatás tárgyáról alkotott nézetek alapvonásaikban azonosak voltak, noha a módszerek eltérőek lehettek. A nagy közös feladatok – mint a Magyar Néprajzi Lexikon megírása, a Magyar Néprajzi Atlasz gyűjtései – generációkat hoztak össze. Az elmúlt évtizedekben nemigen vannak nagy közös feladatok, az intézmények kevésbé nyitottak egymás felé, a pályázati rendszer pedig versenytárssá tette azokat, akiknek ugyanabba a csapatba kellene tartozniuk. A néprajztudományon belüli változások inkább egyéneket érintettek meg, így igazi aktuális, Európában is elfogadható teljesítményeket nagy áldozatok árán egyének tudnak produkálni. A néprajz/folklorisztika megújítását néhányan a rendszerváltás előtt kevésbé preferált témák vizsgálatával gondolták megoldani. A tematika bővítése csak látszateredményekhez vezethet. Hasonló módón az „antropológia” vagy a „mentalitáskutatás” cégére alatt is sok minden elkövethető, a szóhasználat mögül gyakran hiányzik a megfelelő elméleti tudás. A tájékozódás nem könnyű, hiszen az angolszász antropológia európai recepciója nem egy időben, nem azonos előzményekre épülve megannyi változatban ment és megy végbe. A hazai folklorisztika csakúgy, mint a hazai néprajz számára nem a továbblépés, hanem a fennmaradás szempontjából elsősorban kritikai önvizsgálatra lenne szükség. Számos olyan részterület van, amelynek a vizsgálatára rokon szakmák sokkal kidolgozottabb módszertannal rendelkeznek, mint mi, ezért fel kéne mérni a valódi kompetencia illetékességi körét. Nem lehet az önelégültség bástyái mögé visszahúzódni és nem reagálni arra, ami a tudományos gondolkodásban a mi területünkön végbement, ugyanakkor éles vonallal sem lehet elhatárolódni attól, ami tudásban nálunk felhalmozódott. Visszafelé pillantva meg lehet találni a jövő felé mutató utat.
Valamilyen európai összkép megismerésében nagy haszonnal járt számomra az, hogy tagja, sőt több mint egy évtizede már elnöke is vagyok az EURETHNO nevű munkacsoportnak. Az európai etnológiát oktató, mintegy 14–18 országból részt vevő francia nyelvű társaság évente más és más országban tartja konferenciáit. 2015-ben immár másodszor Kolozsvárt, Keszeg Vilmos professzor rendezi a következő Atelier-t. Ezek az összejövetelek lehetővé teszik, hogy magunk is részt vegyünk az ún. európai etnológia módszertanának a kialakításában, a kollégák révén tájékozódhatunk a felsőoktatási modellekről, és végül az adott helyszíneken közvetlenül tapasztalhatunk meg néprajzi jelenségeket. Ez csak egy példa, annak az érzékeltetésére, hogy személyes kapcsolatok és tudományos ismeretszerzés milyen sokféle szálon kötődik össze. Az ember tájékozódásának határai kitágulnak, ugyanakkor nyilvánvalóbbá válik az is, hogy mi mindenről még tudomásunk sincs. Megváltoznak az önmagunkkal szemben támasztott követelmények és természetesen a látásmódunk is, de önbizalmunk is megerősödhet. Nem akarok fellengzősen
fogalmazni, de az oktató felelőssége azt is jelenti, hogy nem az adott kurzus kiszolgálására kell felkészíteni a hallgatót, hanem arra, hogy biztos ismeretanyagot tanuljon meg, képes legyen nemzetközi szinten tájékozódni és releváns kérdéséket megfogalmazni. Ez még a válaszadásnál is fontosabb. Ha másért nem, a kételkedés és irónia olyan gondolkodási és magatartási mód, amely a konkrét munkahelytől, szakterülettől függetlenül is feltétele az értelmiségi létnek.
Verebélyi Kincső fontosabb munkái
- Célra tarts. Festett lőtáblák Magyarországon. Budapest, Corvina, 1988.
- Illuminált népi kéziratok a XVII–XIX. században. In Jankovics József et al. (szerk.): A magyar nyelv és kultúra a Duna völgyében. I. Budapest–Wien, 1989, 362–374. p.
- Róheim Géza. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990. /A múlt magyar tudósai/
- A hagyomány képei. Debrecen, KLTE, 1993. /Folklór és etnográfia/
- Szokások. In Voigt Vilmos (szerk.): Magyar folklór. Budapest, Osiris, 1998, 400–439. p.
- Kor és stílus a magyar népművészetben. Budapest, Osiris, 2001.
- Szokásvilág. Debrecen, Debreceni Egyetem Néprajzi Tanszék, 2004.
- Mindennapok – jeles napok. Budapest, Timp Kiadó, 2005.
- A szokáskutatás lehetősége az európai etnológia keretében és azon túl. Acta Ethnologica Danubiana 15 (2013), 67–84. p.
- Újabb fogalmak a szokások vizsgálatában. Ethnographia 124 (2013), 419–437. p.