Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938

Pavol Matula: Čechoslovakizmus na slovenských stredných školách 1918–1938. Bratislava, Goralinga, 2013, 111 p.

Az első világháborút követő területi rendezések egyik eredményeként Európa politika-földrajzi térképén új, addig formálisan nem létező állam jelent meg Csehszlovák Köztársaság megnevezéssel.1

Az állami élet irányítóinak és szervezőinek elsődleges célja volt az új lét mihamarabbi és teljes körű kialakítása, beleértve ebbe az oktatás, az iskolaügy létrehozását és tartalommal való megtöltését is. A tartalmon keresztül közvetített feladatok egyike pedig az államideológiának, esetünkben a csehszlovakizmus ideológiájának nevelés útján közvetített terjesztése, illetve a nevezett ideológia széles körű eljuttatása a köztársaság minden szegletébe.

Pavol Matula történész (1970) ennek az ideológiahonosító folyamatnak a szlovák középiskolákban zajlott kísérletét foglalja össze könyvében. A szerző fő kutatási területe a szlovákság 19. és 20. századi története, különös tekintettel a szlovák–lengyel és szlovák–cseh kapcsolatokra. A csehszlovakizmus a két háború közti szlovákiai középiskolákban témában kifejtett vizsgálódásait könyvének három fejezetében foglalta össze, amihez bevezetőt és befejező összegzést csatolt; munkáját, a felhasznált források és irodalom tételes felsorolását adva, egy rövid angol összefoglalóval zárta. Az egyes fejezeteket további rövid alfejezetekre bontva kapjuk meg könyve teljes formai szerkezetét.

Bevezetőjében az egységes nemzet (cseh­szlovák) gondolat kialakulását és a mindkét országrészben történészi eszközökkel kimutatható – hol erősebb, hol erőtlenebb – terjedését boncolgatja a 18. század végétől. Matula érzékeltetni kívánja az olvasóval, hogy a csehszlovakizmusnak – az ország létrejötte után – mind kifelé, mind befelé nem elhanyagolható küldetést szántak irányítói. Míg kifelé, és itt az első világháború hatalmai irányába tolmácsolva és minduntalan hangoztatva, az egységes nemzet meglétéről és életképességéről adott igazolást, addig befelé a létrehívott új államalakulatnak formálisan is segített biztosítani az államalkotó nemzet(ek) számszerű többségét. Ugyancsak bevezetőjében adja munkája leggyakrabban ismétlődő fogalmának meghatározását, értelmezését: a cseh középiskolai tanárok („českí stredoškolskí profesori”) terminus technicusa alatt a cseh, morva és sziléziai születésű, cseh anyanyelvű pedagógusokat érti, akik a jelölt időszakban a szlovák országrész középiskolai tanintézményeiben oktattak.

Az első fejezet a cseh országrészekből érkezett pedagógusok szlovákiai viszonyait mutatja be. A formálódó iskolaügy első szembeötlő jelensége a cseh országrészekből érkező nagyszámú középiskolai tanár volt. A jelenség okát a szerző a szlovák iskolaügy katasztrofális helyzetében látja, megállapítva, hogy ebbe a kondícióba az Osztrák–Magyar Monar­chia utolsó időszakában sorvadt le, ugyanis az elmagyarosító folyamat – néhány egyházi népiskola kivételével – szinte mindenhol érvényesült a szlovák országrészben. Az új tanerőnek mindenekelőtt a köztársasághoz, annak eszméjéhez kellett lojálisnak mutatkoznia. Azok a szlovák országrészben működő nem cseh tanárok, akik nem az államideológiául előléptetett csehszlovakizmust vallották, következetesen irredentának, esetleg hungarofilnek lettek minősítve. Ugyanígy az iskolapolitika alakítói nem számoltak a tiszta szlovák államalkotói pozíciót vallókkal sem. Így megeshetett, hogy azokat a szlovák anyanyelvű tanárokat, akik elutasították a csehszlovakizmus ideológiáját, egyszerűen hungarofilnek bélyegezték.

Matula könyve első részének legterjedelmesebb alfejezetében a cseh tanárok szlovákiai életkörülményeiről számol be. Míg egyes cseh tanárok idealisztikus céloktól vezéreltetve érkeztek új állomáshelyükre, addig másokat az illetékes iskolaügyi hivatalok irányítottak ide, vagy egyszerűen szülőföldjükön érvényesülni nem tudva bíztak a jobb munkalehetőség ígéretében. Annyi mindenképp bizonyos, hogy többségüknek sejtelme se volt, milyen élet- és munkafeltételek várják a Morva folyón túl. A legtöbb ismeretlenbe érkező cseh tanár lakásproblémával vagy az állomáshelyén lakók barátságtalan légkörével találkozott. A tanítási feltételek is szegényesebbek, szerényebbek voltak, mint azt odahaza megszokhatták. Mindezek mellé a kezdeti hónapokban a szlovák országrész keleti felében – teszi hozzá – még magyarosító törekvések is járultak.

A cseh és szlovák tanárok kezdetektől megvalósuló szembenállását meggyőzően jellemezte, hogy a szlovák ajkú tanárok nem a csehek érdekvédelmi szervezetébe tömörültek, hanem saját egyesületet hoztak létre 1921-ben. Enyhülés, melynek keretében a cseh tanárokkal szemben a szlovákokat helyezték előnybe a szlovák térfélen, majd a 30-as évek első felében következett be.

Az új köztársaság kialakításával valójában nyelvileg rokonságban álló, de mentalitásban jelentősen eltérő nemzetek találkoztak. E különbséget Matula a vallással kapcsolatban alakított viszony másságával is ábrázolja: míg a cseh tanárok többsége a katolikus valláshoz ellenérzéssel viszonyult, és azt a Habsburgok monarchiájával azonosította, addig szlovák társaik mélyebb vallási érzületet ápoltak. Ilyen formában az antiklerikális hullám a csehek megérkezésével gyorsan átterjedt Szlovákiára. A vallásihoz hasonló bonyodalmakat okozott a cseh tanárok Darwin elméletét tanító magatartása is, de ugyanígy forradalminak ható történést idézett az ún. ünnepi törvény (az 1925. évi 65. törvény) elfogadása, mely kijelölt Mária-ünnepeket egyszerűen törölt.

Vázlatszerűen tesz említést a szerző a cseh tanárok szlovák iskolarendszer kiépítésén túli feladatairól, minek keretében szintúgy az új állam szellemét közvetítették a diákság felé. Ugyanígy hatással próbáltak lenni a helyi lakosságra is, népszerűsítve a demokratikus rezsimet a csehszlovakizmus jegyében. Nem mellesleg a cseh tanárok népművelői, felvilágosító tevékenységét értékeli Matula itteni szolgálatuk egyik legpozitívabb alkotóelemének. A cseh középiskolai tanárok működésében alapvető változás 1938. október 6-a után, az autonóm Szlovákia deklarálását követően állt be. Ugyanis az autonóm szlovák kormány célkitűzései között szerepelt az összes nem szlovák állami alkalmazott fokozatos kiszorítása a szlovák állami életből.

Könyve második fejezetében a tanítási nyelv problémakörét taglalja a szerző. Az új állam nyelvtörvény (1920. évi 122. törvény)2 keretében tette hivatalossá a csehszlovák nyelvet. E törvény értelmében a cseh országrészekben a cseh, a szlovák részen a szlovák nyelv szabályai szerint. Mivel a cseh tanárok többsége, szögezi le Matula, nem rendelkezett kellő szlovák nyelvismerettel, így anyanyelvüket használták. Ugyan előírták, hogy a szlovák országrész csehszlovák nyelvű középiskoláiban a csehszlovák nyelvórák keretében a szlovák nyelv biztos és gondos elsajátítására kell a tanároknak törekedniük, azonban ugyanezen tanterv mentén irányozták elő a cseh nyelvvel való megismerkedésüket is. Közben a cseh országrészekben az oktatás nyelve a cseh maradt. Matula szerint ez is mutatja: az oktatáspolitika irányítói abból a feltevésből indultak ki, hogy a szlovák a cseh nyelv dialektusa.

Külön foglalkozik a szerző a cseh középiskolai tanárok szlovák nyelvhez fűződő viszonyával. Kategóriákba sorolja az érintetteket: voltak a nyelvet gyorsan elsajátítók és alkalmazkodók; voltak, akik mielőbbi visszahelyezésüket kérvényezték cseh területre; és olyanok, akik a szlovák nyelv dialektus nélküli elsajátításáig egyáltalán nem használták azt.

A diákok és tanítási nyelv kapcsolatát szint­úgy vizsgálja. A kezdeti időszak gondjai részben annak voltak tulajdoníthatók, hogy a cseh tanárok az addig megszokotthoz képest új tanítási módszereket vezettek be, amihez számos esetben társult a diákság nem kielégítő szlovák nyelvismerete is. Ennél a résznél bocsátkozik a szerző mérlegvonásba a cseh és a korábbi magyar tanárok színvonaláról, és minden különösebb összehasonlítás nélkül az előbbiek javára billenti az egyensúlyt. Bár megjegyzem, hogy csupán egyetlen elmarasztaló idézetet azért közöl a korban Vágújhelyen (Nové Mesto nad Váhom) középiskolai tanulmányait végző volt diák emlékezetéből! (45. p.) Kimérten ugyan, de ebben a részben tesz említést a szlovák országrész egyre erősebb politikai pártjának, Hlinka Néppártjának a cseh tanárokkal szemben érzett folytonos ellenszenvéről is. Ők az egész korszakon át követelték, hogy az oktatók vizsga keretében tegyenek bizonyságot szlovák nyelvtudásuk színvonaláról.

A harmadik fejezetben Matula a korban használatos történelemtankönyvekről készít tartalmi keresztmetszetet, vizsgálva a csehszlovakizmus iskolai jelenlétét és terjesztését. Külön taglalja az olyan csomópontokat, mint a nemzet születése, a Nagymorva Birodalom, huszitizmus, a modern nemzetek kora, vagy a csehszlovák állam baráti vagy ellenséges szomszédai; de a kulturális felsőbbrendűség és a csehszlovák nemzet nagyjainak is jut külön kis rész. Már a felsorolás is mutatja, hogy a történelem megfelelő interpretálása kiváló területet biztosít(hat)ott az új nemzeti identitás ébresztésére, illetve erősítésére. (Zárójelben megjegyzem, ez azóta sem veszített erejéből!)

A kezdeti szlovák nyelvű tankönyvhiányt az egész korszakon át a mind szemléletében, mind nyelvében megtalálható tankönyvi sokféleség kísérte. A mű végén található forrásfelsorolásból kitűnik, hogy Matula 17 tankönyvet vizsgált meg. A korszak történelemtankönyveinek tanulmányozásánál terminológiai következetlenségnek írja le, hogy sem a korábban, sem a később kiadásra került munkák nem tartalmazták az olyan fontos fogalmak meghatározását, mint a nemzet és történelem. Az összehasonlításra kerülő tankönyvek szinte egyforma tartalmi képet mutatnak az egységes nemzet fontosságának hangsúlyozásában, ezzel domborítva a történelem viharaiban játszott erősségét, életképességét, illetve nem kis mértékben a korhoz szólva szolgálta az államideológia szükségleteit. Bár azért az állandó cseh fölény kihallása sem tűnik el az összehasonlításból. A tankönyvírók az aktuálpolitikai hatásoktól vezéreltetve nemegyszer visszavetítették saját jelenük hozadékát a történelembe, így közvetítve azt az iskolapadokban ülő fiatal nemzedékek felé. Így amikor az állam barátairól és ellenségeiről írtak, óhatatlanul az utóbbi kategóriába a németeknek és a magyaroknak tartottak fenn előkelő helyet.

Matula a két nemzet történelmének nagyjait a tankönyvekben való megjelentetésük alapján az ún. „tettek emberei”-re (mužov činu) és a „szellem emberei”-re (mužov ducha) osztja. Míg cseh oldalon Ján Žižkáról vagy Ján Husról, a szlovák félen Csák Mátéról vagy Juraj Jánošíkról tanulhattak a diákok. A történelmi személyiségek táborát akár élő személy is díszíthette e tankönyvekben. Ilyen ikonként került a csehszlovák iskolák történelemtankönyveibe az ország államfőjének, T. G. Masaryknak a személye.

Pavol Matula alig több mint száz oldalon igyekezett összefoglalni a csehszlovakizmusnak a két világháború közötti időszakban a szlovák középiskolákra gyakorolt hatását. Vizsgálódásait a tanerő – nyelv – tankönyv hármasa köré fonta. Munkájának már terjedelmi korlátai sem tették lehetővé, hogy a felmerülő, összetettségükben mélyebb vizsgálatot igénylő kérdésekről kialakított álláspontját megossza olvasóival. Így olykor óhatatlanul rövid, összefoglaló megjegyzésekre kellett szorítkoznia. Mindenképp említést érdemel, hogy például a magyar vonatkozású sommás megjegyzéseit sem kísérik elemzések. Persze nem is erre építette koncepcióját, ámbár megjegyzem, hogy a déli országrészekről született feltárások (mindenekelőtt Popély Gyula témában kifejtett munkássága) talán árnyalták volna következtetéseit. Üzenete mindenképp van könyvének: a történelem tanításán keresztül megvalósítható identitásformálás, alakítás ugyanúgy részét képezte a vizsgált kor politikai erőinek, mint – úgy hiszem – azóta is.