Szemle archív

A nem ítél­ke­ző íté­szek­ről

Saint-Beuve még mond­hat­ta, hogy a kri­ti­kus az az em­ber, aki ol­vas­ni tud, és má­so­kat is meg­ta­nít ol­vas­ni, a mai kri­ti­ku­sok­ról ez már nem mond­ha­tó el. Az íté­szek újab­ban nem ítél­kez­nek, s nem is a tu­dós, mi­nő­sí­tő ol­va­sást tart­ják fel­ada­tuk­nak. ők nem ol­va­sók, ha­nem ol­va­sot­tak kí­ván­nak len­ni, az­az ma­guk is szép­írói ba­bé­rok­ra pá­lyáz­nak. Azt tart­ják: a kri­ti­ka nem va­la­mi­ről szól, ha­nem ma­ga a va­la­mi.
S mind­ez, rö­vid­re zár­va a dol­got, an­­nyit je­lent, hogy a kri­ti­kus nem ta­nít­ja töb­bé az ol­va­sót, ma­gá­ra hagy­ja, bol­do­gul­jon az ol­vas­má­nya­i­val, aho­gyan tud. Ezt te­szi még az olyan biz­ta­tó cí­mű könyv is, mint Paul de Mann ma­gya­rul nem­rég meg­je­lent Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái cí­mű mű­ve: ol­va­sás­el­mé­le­tet (-tant) ígér­ve ugyan, de a jel és a re­fe­rens ös­­sze­fér­he­tet­len­sé­gé­ből ki­in­dul­va olyan bo­nyo­lult fi­lo­zó­fi­ai traktátumot hoz lét­re, amely­ből ha va­la­mit, ak­kor ép­pen az ol­va­sás le­he­tet­len­sé­gét le­het meg­ta­nul­ni.
Ha te­hát ma­nap­ság, mond­juk, a modernitásnál meg­re­kedt ol­va­só az ún. utómodern vagy poszt­mo­dern iro­da­lom ol­va­sá­sá­nak a rej­tel­me­i­be is be akar ve­ze­tőd­ni, ak­kor leg­job­ban te­szi, ha olyan szép­iro­dal­mi mű­vel kez­di, amely (töb­bek kö­zött eb­ben is kü­lön­böz­ve a ha­gyo­má­nyo­sabb stí­lus­is­ko­lák­tól) mint­egy ön­ma­gát ol­vas­sa, vagy ahogy Hans Robert Jauss ír­ja az ilyen mű­vek klas­­szi­kus da­rab­já­ról, Italo Calvino Ha egy té­li éj­sza­kán egy uta­zó cí­mű re­gé­nyé­ről: amel­lett, hogy „lek­tűr a lek­tűr­ről”, az „ös­­szes kur­rens ol­va­sás­el­mé­let sum­má­ja is”.
Az aláb­bi­ak­ban Várady Sza­bolcs (1943) Rej­tett ki­já­rat cí­mű köny­vét pró­bá­lom ilyen mű­ként, az­az a ben­ne rej­lő ol­va­sás­el­mé­le­te­ket is fel­fed­ve és rész­ben al­kal­maz­va, az ol­va­só­val együtt ol­vas­ni.

A Werk-könyv

A mű 2003-ban je­lent meg (in­for­má­ci­ó­ként ír­juk ide: a köl­tő na­gyon ké­sőn, csak 1981-ben, har­minc­nyolc éves ko­rá­ban de­bü­tált), s az al­cí­me sze­rint a köl­tő vá­lo­ga­tott ver­se­it, mű­for­dí­tá­sa­it, pró­zá­ját és egyéb írá­sa­it tar­tal­maz­za. „Pró­zán” es­­szé­ket, ta­nul­má­nyo­kat, vers­elem­zé­se­ket, in­ter­jú­kat, „egyé­ben” a szer­ző ál­tal al­sóbb osz­tály­ba ta­szí­tott (vagy ahogy a fül­szö­veg­ben ő mond­ja: „ko­moly­ta­lan”) vers­szö­ve­ge­ket (pél­dá­ul limerikeket) kell ér­te­nünk. Az 565 ol­da­las könyv­nek csak 87 ol­da­la „ko­moly” vers, de a rend­kí­vül ke­ve­set író köl­tő ez­zel a ke­vés ver­sé­vel is oly nagy­mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ta a het­ve­nes, nyolc­va­nas és ki­lenc­ve­nes évek ma­gyar lí­rá­ját, hogy ez a tény és ta­lány már ön­ma­gá­ban meg­ér­de­mel­né a fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met.
Én a köny­vet, úgy, ahogy van, a ma­ga üdí­tő sok­fé­le­ség­ében él­ve­ze­tes, for­du­la­tos, iz­gal­mas tör­té­nő s ál­lan­dó­an ön­ma­gát vizs­gá­ló iro­da­lom­ként ol­vas­tam. Kész werk-könyv (ha van ilyen) – hogy sú­lyát, je­len­tő­sé­gét az ide­gen szó­val is nyo­ma­té­ko­sít­sam. A Várady Sza­bolcs-vers werkje – ter­mé­sze­te­sen. Ugyan­is a jel­leg­ze­te­sen Várady-vers moz­dul, ké­szül meg­szü­let­ni a kö­tet mű­for­dí­tá­sa­i­ban is, a Várady-vers ge­ne­zi­se és élet­te­re a köl­tő min­den ta­nul­má­nya, es­­szé­je, vers­elem­zé­se, in­ter­jú­ja, s a vers­csi­ná­lás af­fé­le pró­ba­fel­vé­te­le­i­nek kell tar­ta­nunk az Egye­bek fe­je­zet­cím alá so­rolt majd­nem-ver­se­ket (Várady Sza­bolcs ki­fe­je­zé­se), ver­ses le­ve­le­ző­la­po­kat, al­kal­mi és rek­lám­ver­se­ket, limerikeket és dal­szö­ve­ge­ket is.
De ami a leg­ér­de­ke­sebb: ál­ta­lá­ban ma­ga a Várady-vers is csu­pa ké­szü­lő­dés. Ön­ma­ga meg­írá­sá­hoz. Gya­nak­vó, ag­gá­lyos fog­la­la­tos­ko­dás nyelv­vel, rím­mel, mon­dat­szer­ke­ze­tek­kel, szó­rend­del, re­to­ri­kai fo­gá­sok­kal – a je­len­tés meg­kép­ző­dé­se előtt. Fel­vé­te­lek egy maj­da­ni Nagy Könyv (va­la­mi­fé­le versregény?, versorganon?) ké­szü­lé­sé­ről, amely­nek az egé­szé­ről egy­elő­re ter­mé­sze­te­sen még sem­mi konk­ré­tat nem tudunk/nem tud­ha­tunk, csak a nagy­vo­na­lú­sá­gát érez­zük, ta­lán azt a va­la­mit, amit an­no a Váradyt mél­ta­tó Vas Ist­ván ele­gan­ci­á­nak, Réz Pál vi­lág vé­gi grá­ci­á­nak ne­ve­zett, én meg ma, 2004-ben in­kább for­má­tu­mos­ság­nak ne­vez­nék.
Várady Sza­bolcs nagy for­má­tu­mú köl­tő, mert ed­di­gi rend­ha­gyó­an kis­mé­re­tű élet­mű­vé­be a je­len­tés olyan nagy le­he­tő­sé­ge­it kó­dol­ta be­le, ame­lyek meg­kép­ző­dé­se köz­ben az ol­va­só­ban a 20–21. szá­zad je­len­tős ér­zel­mi és tu­da­ti rep­re­zen­tá­ci­ó­ja ak­ti­vi­zá­ló­dik.
Pró­bál­juk a mű né­hány ver­sét együtt ol­vas­ni, ele­me­i­re bon­ta­ni s ér­tel­mez­ni!

A nyi­tott­ság al­le­gó­ri­á­ja

Ro­land Barthes ír­ja Az el­tűnt idő nyo­má­ban Marceljéről: „Proust… a nar­rá­to­rát nem úgy mu­tat­ja be, mint aki lá­tott vagy ér­zett, vagy akár aki meg­ír va­la­mit, ha­nem olyas­va­la­ki­ként, aki ír­ni fog (a re­gény fi­a­tal­em­be­re – de vol­ta­kép­pen me­nyi idős és ki ő? – ír­ni akar, (….) s a re­gény ak­kor ér vé­get, ami­kor az írás vé­gül le­het­sé­ges­sé lesz)…”
A leg­több Várady-vers va­la­mi­kép­pen mint­ha szin­tén az ír­ni aka­rás, a ké­szü­lő­dés, ese­ten­ként az elo­dá­zás, sőt a ker­te­lés hely­ze­té­ről szól­na, mint­ha a nar­rá­tor ál­lan­dó­an az ön­ma­ga ké­szü­lő szö­ve­gét ol­vas­ná, kor­ri­gál­ná, dekonstruálná, s mi­e­lőtt a szö­veg egy­faj­ta je­len­té­se ki­ke­re­ked­ne, a vers vé­get ér.
A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd című vi­szony­lag ko­rai Várady-vers egy időben tematizálása és corpusa is az el­mon­dot­tak­nak.
A hos­­szú, ma­gya­ráz­ko­dó cím a kö­zép­ko­ri, va­la­mint a re­ne­szánsz és ba­rokk té­ma­meg­je­lö­lé­sek­re, fő­leg az ún. ar­gu­men­tu­mok­ra em­lé­kez­tet. A hat terzina-szerű (azért csak -szerű, mert rím­te­len és nem kö­vet­ke­ze­te­sen jam­bi­kus) stró­fa vé­gé­ről hi­ány­zik a meg­szo­kott plusz-sor, a zár­lat, s így a vers egé­sze a be­fe­je­zet­len­ség, ha nem ép­pen a kez­dés kép­ze­tét kel­ti.
Ma­ga a vers el­ső ol­va­sás­ra egy olyan szi­tu­á­ció le­írá­sá­nak tű­nik, amely­ben a köl­tő ír­ni akar, de a té­pe­lő­dés­nél nem jut to­vább, s fel­te­he­tő­en azért nem, mert hi­ány­zik a vers­hez a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kák leg­főbb kel­lé­ke, az au­to­nóm én, a val­lo­más­te­vő szub­jek­tum:

Üres pa­pír az író­gép­ben, te rest pap,
ci­ga­ret­tá­zol az író­gép fö­lött,
a ci­ga­ret­ta­ha­mu az író­gép­be hul­lik.

Ös­­sze­vis­­sza éle­ted ma­kacs ál­ta­tás
tat­ján áll, mint­ha vol­na va­ló­di.
Néz­nek: a fe­lü­le­tes fi­gye­lem­ben

úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább:
lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?
Sőt: lé­te­zek – ez az ele­ve­nebb alak.

ő vi­szont – hát igen, két­ség­be von­ja.
S esik két­ség­be. ő, aki, aki­nek,
mert fon­tos vagy (va­gyok), meg­néz fi­gyel­me­seb­ben.

Ezek­ből a stró­fák­ból (a mű 1., 2., 3. és 4. sza­ka­i­ból) s a fen­tebb el­mon­dot­tak­ból el­ső fo­kon két kér­dés kö­vet­ke­zik: ki az az ő, aki „kétségbevonja” a be­szé­lő alany lé­te­zé­sét; il­let­ve va­ló­ban ar­ról szól-e a vers, az-e a je­len­té­se, amit le­ír?
Kezd­jük az utób­bi di­lem­má­val!
A le­írt hely­zet, is­mé­tel­jük meg most ki­csit rész­le­te­seb­ben, a kö­vet­ke­ző: az én csak a má­sik én ál­tal lé­te­zik, az ál­tal, aki né­zi és lát­ja („Néz­nek: a fe­lü­le­tes figyelemben/ úgy­szól­ván lé­te­zel”); az írás le­he­tet­len, mert hi­ány­zik hoz­zá az au­to­nóm, lé­te­ző én („éle­ted ma­kacs ál­ta­tás”). De a vers lé­te ez utób­bi, köz­ve­tett ál­lí­tás­ra ma­ga cá­fol rá: nem az írás, nem a vers mint olyan le­he­tet­len, csak az egy­faj­ta írás, az önazonos szub­jek­tu­mot té­te­le­ző vers meg­írá­sa nem le­het­sé­ges. (A kö­tet egé­sze per­sze ezt a – szin­tén vir­tu­á­lis – ál­lí­tást is meg­cá­fol­ja, de er­ről majd ké­sőbb.)
Mi­lyen az a vers, amely a ked­ve­zőt­len kö­rül­mé­nyek el­le­né­re is meg­szü­le­tik, amely mint­egy a ki­üre­se­dett, a pusz­ta gram­ma­ti­kai én rész­vé­te­lé­vel jön lét­re?
A cím és az el­ső stró­fa iró­ni­át, a ki­je­len­tés tar­tal­má­tól va­ló dis­tan­ci­át hoz a tu­do­má­sunk­ra. A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet akar kez­de­ni, de mind­járt a ver­se el­ső stró­fá­já­ban „rest pap­nak” bi­zo­nyul. Az író­gép­be vers he­lyett „ci­ga­ret­ta­ha­mu” hull, a pa­pír üre­sen ma­rad. Az iró­nia és a dis­tan­cia a köl­tő­nek mint a kul­tú­ra pap­já­nak a stá­tu­sa el­len irá­nyul, s ami a vers­ben, il­let­ve vers­ként meg­va­ló­sul, az ma­ga a nyelv, a re­to­ri­ka és gram­ma­ti­ka ön­mű­kö­dé­se, amely so­rán a vers­bé­li köl­tő „össze­vis­­sza éle­te” mint­egy az anor­ga­ni­kus vers­struk­tú­ra, a jel és je­lölt szét­tar­tá­sá­nak az al­le­gó­ri­á­ja.
Fel­tű­nő a vers­ben a jel­nek a je­lölt­tel va­ló azo­no­su­lá­sát ki­fe­je­zen­dő szó­ké­pek, me­ta­fo­rák hi­á­nya. Nem vé­let­len ta­lán, hogy a mű egyet­len tel­jes ér­té­kű szó­ké­pe is – „éle­ted ma­kacs ál­ta­tás tat­ján áll” – az ős­ré­gi, szin­te már lát­ha­tat­lan­ná kop­ta­tott me­ta­fo­ra va­ri­á­ci­ó­ja: az em­ber ha­jó az élet ten­ge­rén! A Várady-vers iga­zi mo­tor­ja: a za­vart, a bi­zony­ta­lan­sá­got fo­ko­zó in­ver­zi­ók („mint­ha vol­na va­ló­di”), az alany lé­tét az ön­meg­szó­lí­tó má­so­dik, il­let­ve el­ső sze­mé­lyű igei ala­kok­kal relativizáló já­ték („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”) s az egyéb szó­já­ték­ok („…kétségbe vonja./ S esik két­ség­be…”, „nincs rád fe­de­zet. Fel­fe­dez”, „Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság”, „A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés”). S ez mind-mind gram­ma­ti­kai elem, s mint ilyen, nem az alany „vi­lág-ké­pé­re”, a tár­gyi vi­lág­gal va­ló azo­no­su­lá­sá­ra, ha­nem az al­le­gó­ria vé­let­len, csi­nált nyel­vi-tár­gyi kap­cso­ló­dá­sa­i­ra utal, s vég­ső so­ron a szub­jek­tum va­lós­nak té­te­le­zett lé­té­vel szem­ben az én nyel­vi ere­de­tét-konst­ruk­ci­ó­ját jel­zi.
Az ún. kép­vi­se­le­ti lí­ra („a köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja”) iró­ni­á­val író­dik fölül, uta­sí­tó­dik el, az élet­raj­zi ént köz­pont­ba he­lye­ző ha­gyo­má­nyos vers­be­szé­det pe­dig ma­ga a vers corpusa le­he­tet­le­ní­ti. Ez az ér­tel­me­zé­si stra­té­gia te­hát a vers ön­ref­le­xi­ó­ja­ként ol­vas­sa Várady Sza­bolcs mű­vét, s esze­rint en­nek a je­len­té­se va­la­mi­fé­le két­sze­res ne­ga­tív ars po­e­ti­ca.
De ho­gyan ol­vas­suk mi a ver­set? Mit kezd­he­tünk a ne­gye­dik stró­fa őjével?
A hat terzina két­ség­kí­vül ol­vas­ha­tó az élet­raj­zi hi­tel szem­pont­já­ból is. Ha hoz­zá­ol­vas­suk pél­dá­ul a szer­ző Ha­la­si Zol­tán­nak adott in­ter­jú­ját a könyv 432. ol­da­lá­ról vagy a konk­rét nők­ről szó­ló Szé­kek a Du­na fö­lött s az El­té­rí­té­sek cí­mű ver­se­ket, ak­kor a kér­dé­ses ő akár egy nő is le­het, aki­nek a vers író­ja (a köl­tő) „fon­tos”, s ezért „meg­né­zi fi­gyel­me­seb­ben”. De mi­vel ma­gá­ban a vers­ben er­ről az őről sem­mi konk­ré­tat (fő­leg nő-vol­tá­ra uta­ló konk­ré­tu­mot) nem ta­lá­lunk, sza­bad a gaz­da, el­játsz­ha­tunk az egyéb be­he­lyet­te­sí­té­si le­he­tő­sé­gek­kel is.
Fen­tebb kö­rül­be­lül azt mond­tuk: a ver­set még a ha­gyo­má­nyos ala­nyi köl­tő kez­di, s el­mond­ja, hogy a ha­gyo­má­nyos, au­to­nóm én hi­á­nya ho­gyan te­szi szá­má­ra le­he­tet­len­né az írást. Az én hi­á­nyá­nak a le­írá­sát vi­szont a har­ma­dik stró­fá­ban már va­la­mi más: a gram­ma­ti­kai én (az „úgy­szól­ván lé­te­zés”) osz­tó­dá­sá­nak a tün­te­tő tematizálása kö­ve­ti („úgy­szól­ván lé­te­zel. Vagy in­kább: / lé­te­zem. Mi­ért ne el­ső sze­mély­ben?”). Ha te­hát a lé­te­zés itt csak al­le­gó­ria (a meg­ha­tá­roz­ha­tat­lan bel­ső adek­vát, mert anor­ga­ni­kus ké­pe, al­le­gó­ri­á­ja), ak­kor a ne­vei (a név­más­ok) fel­cse­rél­he­tők. A ne­gye­dik stró­fát akár egy újabb kér­dés ve­zet­het­né be: Mi­ért ne har­ma­dik sze­mély­ben?
Ilyen kon­tex­tus­ban vi­szont az ő már nem va­la­mi konk­rét, kí­vül ál­ló sze­mély, ha­nem csak ugyan­azon osz­tott szub­jek­tum mű­kö­dé­sé­nek egy újabb tár­gyi­a­su­lá­sa, nyel­vi megjelenülése és meg­íté­lé­se. S amen­­nyi­ben az ő ál­ta­lá­ban ob­jek­tí­vabb, „tá­vol­ság­tar­tóbb”, érzelemmentesebb, mint az én és a te, an­­nyi­ban en­nek az őnek a vé­le­mé­nye a leg­ke­mé­nyebb, a vers­bé­li köl­tőt a leg­in­kább el­ma­rasz­ta­ló. Sza­va­i­ból (a mű 5. sza­ká­ból) ki­vi­lág­lik:

És ki­de­rül: nincs rád fe­de­zet: Fel­fe­dez.
Fel­sül­tél, ki­sült az igaz­ság.
A ker­te­lés ker­ted­hez rossz ke­rí­tés.

De itt ezt a ra­di­ká­lis íté­le­tet már nem tud­juk ha­lá­los ko­mo­lyan ven­ni, hisz ek­kor­ra fel­fog­juk: mind­ez egy di­a­ló­gus­nak (sőt „trialógusnak”) a ré­sze. Az ítél­ke­ző hang (a má­so­dik sze­mély­re vál­tó nar­rá­tor) is a szó­já­ték­ok és a hal­mo­zás ke­dé­lyes­sé­gé­be fojt­ja perhoreszkációját.
Nem így az én sze­re­pé­ben meg­szó­la­ló hang, amely a po­é­ti­ka­i­lag meg­te­rem­tett (és ér­té­kel­he­tő) ál­la­pot-sor, idő­lánc (vers­bé­li) vég­ső pont­ja­ként ös­­sze­gez. Az utol­só stró­fá­ban az ön­meg­szó­lí­tás megint egyes szám el­ső sze­mély­re vált, s a di­a­ló­gus tett­re:

Hát föl­for­du­lok, meg­ha­lok hig­gad­tan –
vagy még­is in­kább, még­is jöj­jön a még­is?
El­nyo­mott ci­ga­ret­ta, le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben.

Az írás el­kez­dő­dik, de az írást vég­ző sze­mély ek­kor­ra már an­­nyi­ra osz­tot­tá, kép­lé­kennyé vá­lik, hogy sem­mi­kép­pen sem le­het tar­tal­ma s ke­re­te az írás­nak. Az írás ma­ga vá­lik ön­ma­ga tar­tal­má­vá, je­lez­ve, hogy a be­tű­ve­tés fo­lya­ma­ta (mint tett) nem es­het egy­be a hi­te­les je­len­tés­sel (mint ered­mén­­nyel), emez csak amaz után (mint­egy be­lő­le) kö­vet­kez­het. De ez a kö­vet­ke­zés már csak an­­nyi­ra tár­gya a vers­nek, ameny­­nyi­ben előz­mény is: az „el­nyo­mott ci­ga­ret­ta” és a „le­ütött be­tűk” mo­tí­vu­ma vissza­utal az el­ső stró­fa, a kez­dés szi­tu­á­ci­ó­já­ra. A vers ön­ma­ga tör­té­ne­te és dekonstrukciója is egy­ben, s ez­zel (s az egyéb je­len­té­se­i­vel) vég­le­ge­sen a jel és je­len­tés fo­lya­ma­tos el­kü­lön­bö­ző­dé­sé­vé (différance-ává, ahogy Derrida mon­da­ná) vá­lik.
Várady ver­se te­hát tá­vol­ról sem csak ar­ról szól, amit kez­det­ben meg­je­le­nít (nem­csak a szub­jek­tum-hi­á­nyos vers „le­he­tet­len­sé­gé­ről”), ha­nem ar­ról a most-pon­tok­ra hul­ló idő­ről is (sőt a vers egé­szét te­kint­ve alap­ve­tő­en er­ről), amely a vers ta­nú­sá­ga sze­rint le­he­tet­len­né te­szi, hogy a je­len­tés egy­be­es­hes­sen ön­ma­gá­val. S en­nél­fog­va a vers­csi­ná­lás ma­xi­mu­ma csak a kü­lön­bö­ző je­len­té­sek szá­má­ra ma­xi­má­li­san nyi­tott (az­az az élet­raj­zi én zárt­sá­ga ál­tal nem be­zárt) szö­veg­szer­ve­zet („le­ütött be­tűk, is­ten ne­vé­ben”) lét­re­ho­zá­sa le­het – su­gall­ja a tel­jes mű.
S A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd cí­mű opus va­ló­ban ilyen nyi­tott szö­veg-or­ga­ni­zá­ció, amely a szer­ve­ző­dé­se ál­tal meg­je­le­ní­tett tör­té­nést is ezen nyi­tott­ság és be­fe­jez­he­tet­len­ség al­le­gó­ri­á­ja­ként ol­vas­sa.

Az én hom­lo­ka

A rej­tett ki­já­rat cí­mű kö­tet sa­ját ver­se­ket tar­tal­ma­zó el­ső ré­szé­ben két­ség­te­lenül a fent le­írt tí­pu­sú ver­sek, az osz­tott énű nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók a meg­ha­tá­ro­zók, a jel­leg­adók, de elő­for­du­lá­suk szám­ará­nyát te­kint­ve do­mi­náns­nak nem mond­ha­tók.
La­tor Lász­ló már 1995-ben ki­mu­tat­ta egy írá­sá­ban (bár nem köz­vet­le­nül ez a ki­mu­ta­tás volt a cél­ja), ho­gyan ér­vé­nye­sül a Te meg­je­lensz-e? cí­mű Várady-versben a ha­gyo­má­nyos ala­nyi lí­ra és a szub­jek­tu­mot a cent­rum­ból ki­szo­rí­tó szö­veg­vers lo­gi­ká­ja egy időben. A szer­ző ed­di­gi tel­jes vers-oe­uv­re-jét vizs­gál­va vi­szont úgy lát­juk, hogy a köl­tői al­kat­nak ez az in­ho­mo­ge­ni­tá­sa időn­ként a versegészek egy­más­hoz va­ló vi­szony­la­tá­ban is mű­kö­dik, az­az Várady Sza­bolcs­nak nemegy olyan ver­se van, amely­ben a szub­jek­tum tün­te­tő­en vis­­sza­ke­rül a cent­rum­ba, s a vers egész corpusa esze­rint ala­kul, más ver­sei vi­szont tisz­tán nyi­tott szö­veg­or­ga­ni­zá­ci­ók. (Mint ahogy azt a fent elem­zett mű­ben lát­tuk.)
Lás­sunk pél­dát az „én-azo­nos­sá­gú” vers­re is!
Kül­ső for­má­ját te­kint­ve A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… mel­lé kí­ván­ko­zik a szer­ző leg­újabb ver­sei kö­zül va­ló Dió­héj cí­mű opus, de amen­­nyi­ben ez a mű tu­laj­don­kép­pen ha­gyo­má­nyos lí­rai szám­ve­tés, a Várady-versekben oly gya­ko­ri, a tett­re kép­te­len in­tel­lek­tus „len­ni vagy nem len­ni” sze­rű lét­ös­­szeg­zé­se, an­­nyi­ban a be­szé­lő én ön­azo­nos­sá­ga itt tö­ret­len.
Négy­éves le­het­tem, mi­kor egy sö­ré­tet
dug­tam fel az or­rom­ba. Már itt van –
mu­tat­tam ké­sőbb a hom­lo­ko­mat.

Ke­ve­sell­tem vol­na a tö­rő­dést?
Volt ház meg kert, domb és fo­lyó.
Meg a ku­tyánk egy­szer a tor­kom­nak ug­rott.

Íme, a hét terzinából plusz egy sor­ból ál­ló vers el­ső két stró­fá­ja! Nyil­ván­va­ló­an a „hom­lok­ba go­lyó” to­posz va­ló­ság­tar­tal­má­nak és a gyer­mek­kor meg­idé­zett moz­za­na­tá­nak az „egy­be­esé­se” a mű ge­ne­rá­to­ra. Eb­ből bom­lik ki a sze­mé­lyes rég­múlt sej­tett-vélt ha­lál­vá­gya, s a mai köl­tő (ibseni) ön­íté­le­te és ha­lál­kö­zel­sé­ge. Ez utób­bit pél­dá­zan­dó idéz­zük még ide az utol­só két vers­sza­kot és a zá­ró sort:

Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let.
Az ilyet az­tán ami, ha, utol­éri,
az se a sor­sa. Hát­rál, hát­rál­tat,

amíg te­he­ti. Nem elég sen­ki­nek.
Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?
Ólál­ko­dik az ádáz elo­dá­zás,

ug­rás­ra kész a dup­la vagy a sem­mi.

A gram­ma­ti­kai for­mált­sá­got a vers­ben dön­tő­en az egyes szám el­ső sze­mély ha­tá­roz­za meg, ez csak a ha­to­dik (az idé­ze­tünk el­ső) strófá(já)ban vált át har­ma­dik sze­mély­re, de en­nek a vál­tás­nak a cél­ja nem az én osz­tá­sa s nem is a szö­veg dialogicitása, ha­nem az ön­íté­let tár­gyi­la­gos­sá­gá­nak, szenv­te­len­sé­gé­nek a hang­sú­lyo­zá­sa. A val­lo­más sze­mé­lyes jel­le­gét ez­zel még nem érez­zük meg­bont­va.
Egye­ne­sen az én or­ga­ni­kus­sá­gát, foly­to­nos­sá­gát jel­zi a vers­struk­tú­ra kiasztikus jel­le­ge: a ne­gye­dik stró­fá­ig a gyer­mek­kor elő­re ha­la­dó tör­té­né­se­i­nek va­gyunk a ta­núi, a ne­gye­dik stró­fa (a hét stró­fá­nak a kö­ze­pe) mint­egy a ke­resz­te­ző­dés (a chiazma) he­lye:

A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

In­nen­től a fel­nőtt­kor ké­pei kö­vet­kez­nek, de ezek a ké­pek im­már a vers vé­gén meg­is­mé­telt „hom­lok­ba go­lyó” kulcstoposz fe­lől néz­ve mint­egy vis­­sza­fe­lé sor­jáz­nak („hát­rál, hát­rál­tat”), hogy így a vers két, szim­met­ri­kus ol­da­la mint­egy egy­más­ra zá­ród­jon, s a kódának (a plusz sor­nak) a vis­­sza­csa­to­ló ke­reszt­rí­mé­vel („lét­re­jön­ni – vagy a sem­mi”) a mű be­fe­je­ződ­jön.
Ér­de­kes mó­don kü­lön­bö­zik (mert kü­lön­bö­zik) a vers „két ol­da­lá­nak” a po­é­ti­ká­ja és re­to­ri­ká­ja. A „gyer­mek­kor ol­da­la” dísz­te­len, tár­gyi­la­gos be­szá­mo­ló, csak a má­so­dik és har­ma­dik stró­fa ta­lán nem vé­let­len há­rom rí­me („fo­lyó – a hó – volt jó”) és a rö­vid mon­da­tok si­e­tős rit­mu­sa eme­li a stí­lust va­la­me­lyest a köz­nyelv fö­lé. Itt még sem­mi sem em­lé­kez­tet a köl­tő­től meg­szo­kott sa­já­tos spleen­re, fa­nyar hu­mor­ra. A ne­gye­dik stró­fá­val (a „chiazmával”) kez­dő­dő­en azon­ban a so­rok szin­te tob­zód­nak az el­lip­ti­kus mon­da­tok­ban („Hogy amik es­nek, vég­leg”), a szó­já­ték­ok­ban („Több ön­utá­lat, mint ön­kí­vü­let”, „Hát­rál, hát­rál­tat”), a bel­ső rí­me­ken (az „ádáz elo­dá­zás” ki­fe­je­zés­ben az „ádáz – odáz”), ezt a részt már az ál­ta­lunk is­mert köl­tő mond­ja. A be­fe­je­ző (plusz) sor pe­dig (em­lé­kez­zünk: a nyi­tott A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja, új éle­tet kezd vé­gé­ről ez hi­ány­zott) nem­csak a terzinák so­rát zár­ja le, ha­nem egy­ben a dísz­te­len gyer­mek­kort s a sor­sá­val nem azo­no­su­ló, ön­utá­ló fér­fit, in­tel­lek­tust is egyet­len, szer­ves kontinuumba fog­ja.
A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett tu­dós Paul de Man a köny­vé­nek egy he­lyén azt fej­te­ge­ti, hogy nem hó­dol­ha­tunk egy­szer­re a for­ma tech­ni­ká­já­nak (a mi ese­tünk­ben mond­juk a poszt­mo­dern szö­veg­vers­nek) és a je­len­tés (il­let­ve per­sze a szub­jek­tum vagy mond­juk az ún. utómodern vers) szubsz­tan­ci­á­já­nak. Várady Sza­bolcs mint­ha egye­ne­sen azt akar­ná de­monst­rál­ni a köny­vé­ben, hogy de bi­zony hó­dol­ha­tunk!
S mi, a köl­tő bi­zo­nyí­té­kai, a ver­sei alap­ján meg­koc­káz­tat­juk a ki­je­len­tést: az iga­zán nyi­tott köl­tőt ta­lán ép­pen az te­szi nyi­tot­tá, hogy – úri pas­­szi­ó­ja és ke­dély­ál­la­po­ta sze­rint – egy­aránt tud (és haj­lan­dó) meg­szó­lal­ni osz­tott én­re vagy ha­gyo­má­nyos szub­jek­tum­ra han­golt, az­az „poszt­mo­dern” és „utómodern” és bár­mi­lyen vers­for­má­ban is.

Egyéb be­já­ra­tok

Várady Sza­bolcs köl­té­sze­te te­hát, is­mé­tel­jük meg, nem an­­nyi­ra re­to­ri­kai (ha a re­to­ri­ka alatt az alak­za­tok és tró­pu­sok rend­jét ért­jük) szer­ve­zett­sé­gű, mint in­kább gram­ma­ti­kai. A köl­tő évek­kel meg­elő­zi így (az út­tö­rés ér­de­me per­sze Tandori De­zsőé) a ma­gyar köl­té­szet­nek azt a gya­kor­la­tát, ame­lyet 1998-ban Margócsy Ist­ván úgy fo­gal­ma­zott meg, hogy a szó (értsd: a kép) po­é­ti­ka át­ad­ja a he­lyét a mon­dat (értsd: a nyelv­tan, a nyelv­kri­ti­ka) po­é­ti­ká­já­nak.
Az ilyen „mon­dat­po­é­ti­ká­jú” ver­sek ér­tel­me­zé­se (s ez­zel vis­­sza­té­rünk a be­ve­ze­tő fel­ve­tet­te kri­ti­kus-ol­va­só prob­lé­má­hoz) még fo­ko­zot­tab­ban igény­li a vers­ta­ni tu­da­tos­sá­gú kö­ze­lí­tést, az el­mé­le­ti iskolázottságú ol­va­sást.
Har­ma­dik elem­zé­si corpusunkként idéz­zük ide Várady Sza­bolcs köny­vé­ből azt a ver­set, amely­ből a kö­tet­cím, a Rej­tett ki­já­rat vé­te­tett, s amely­nek „mon­dat­po­é­ti­ká­ja” a szem­lé­le­tes ön­de­monst­rá­ci­ón kí­vül egyéb ta­nul­sá­go­kat is kí­nál.

Té­li­ka­bát­ban, alat­ta vi­szont
pi­zsa­ma, állsz egy ide­gen für­dő­szo­bá­ban, amely
hoz­zá jócs­kán ka­ta­kom­ba­sze­rű.
Ide ve­tett az álom ön­ké­nye, itt vagy.
Rém­lik, volt egy múl­tad: ez a sze­mély
fe­lé­ben-har­ma­dá­ban ré­sze volt va­la­mi­nek.
Va­la­mi az ő ré­sze volt. Per­sze, a sze­re­lem.
Ha már itt vagy, tisz­tál­kodj. A ma­kacs hús
tö­re­ke­dé­se ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve.
A víz hasz­nod­ra vá­lik. A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek – azt már nem, so­ha nem!
De acsar­ko­dás­nak itt he­lye nincs.
Tö­rül­közz meg, várd ki a vé­gét.
Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok,
vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot,
de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.
(A fel­nőtt­kor kez­de­te)

A vers­ben a kép­hi­á­nyos­sá­gon túl leg­in­kább szem­be­öt­lő: a ti­ze­dik, ti­zen­egye­dik, ti­zen­ket­te­dik és ti­zen­har­ma­dik so­ra csak­nem tel­je­sen meg­egye­zik a Dió­héj ti­ze­dik és ti­zen­egye­dik so­rá­val. Itt:

…………………… A fel­nőtt­kor
kez­de­tét, igaz, nem ilyen­nek
kép­zel­ted. El sem fo­ga­dod
vég­le­ges­nek –

Ott:
A fel­nőtt­kort, igaz, nem olyan­nak
kép­zel­tem. El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.
Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég.

Egy ké­sőb­bi szö­veg te­hát mint­egy vis­­sza­iga­zol egy ko­ráb­bi szö­ve­get.
De ér­tel­mez­he­tő az egye­zés más­ként is (és sok­fé­le­kép­pen, ter­mé­sze­te­sen). Ér­tel­mez­zük ez­út­tal így:
A két idé­zett vers­ben tu­laj­don­kép­pen megint csak két­faj­ta al­ko­tás­mód (ne­vez­zük itt őket, em­lé­kez­te­tő­ül, a szö­veg­vers és a val­lo­más-vers al­ko­tás­mód­já­nak) ren­de­lő­dik egy­más mel­lé. Mint A köl­tő, a kul­tú­ra pap­ja… és a Dió­héj cí­mű opu­sok­ban.
A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az álom (Várady vi­szony­lag gyak­ran vis­­sza­té­rő vers­struk­tu­rá­ló hely­ze­te) a ma­ga vir­tu­á­lis, vé­let­len­sze­rű­en ki­tel­je­se­dő szer­ke­ze­té­vel úgy­szól­ván fel­té­te­les mód­ba te­szi az elrendelésszerűen, a lét ká­té­ja­ként ko­po­gó ki­je­len­tő mon­da­to­kat. A mon­da­tok nem tar­tal­maz­nak szin­te egyet­len szó­ké­pet sem. A „ka­ta­kom­ba­sze­rű für­dő­szo­ba” ha­son­la­ta alig ész­re­ve­he­tő, el­kent, s a me­ta­fo­rák „A ma­kacs hús tö­re­ke­dé­se a ha­zá­ja fe­lé – vis­­sza­ver­ve” mon­dat to­po­sza­i­ban sem igen be­szé­de­sek, in­kább ar­gós­sá­guk­kal és pusz­ta köz­len­dő­jük­kel tün­tet­nek: a fel­nőtt­kor kez­de­tét egy ki­áb­rán­dí­tó en­te­ri­őr­ben meg­élő fi­a­tal­em­ber si­ke­re­sen el­len­áll egy „sze­mély” (a sze­rel­mi part­ner) csá­bí­tá­sá­nak és sa­ját sze­xu­á­lis kész­te­té­se­i­nek. A vers esz­köz­kész­le­té­ben te­hát szin­te sem­mi sem utal a lí­rai alany és tár­gya ér­zel­mi azo­no­su­lá­sá­ra. A dol­gok va­la­mi­kép­pen az énen kí­vül, at­tól csak­nem füg­get­le­nül tör­tén­nek, az én ma­ga is csak ré­sze a tör­té­né­sek­nek: az álom eset­le­ges­sé­ge­i­ben, a fo­gal­ma­zás, a nyelv bi­zony­ta­lan­sá­ga­i­ban, a vis­­sza­vo­ná­sok­ban, in­ver­zi­ók­ban („ré­sze volt va­la­mi­nek. / Va­la­mi az ő ré­sze volt”, „vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd.”) tu­da­to­sít­ja ön­ma­ga eg­zisz­ten­ci­á­lis bi­zony­ta­lan­sá­gát, ha­tá­ro­zat­lan­sá­gát. Ez­zel meg­hang­sú­lyo­zó­dik a tex­tus el­be­szé­lő, epi­kus jel­le­ge is, s mind­ez fo­ko­zot­tan az ob­jek­ti­vi­tás irá­nyá­ban hat. S vé­gül az ön­meg­szó­lí­tás, a te-for­ma is erő­sen tá­vo­lít­ja a meg­fi­gye­lő­től a meg­fi­gyel­tet.
Rö­vi­den: az én itt ma­ga is a tör­té­net, mond­hat­nánk (Heideggerrel): a lét ese­mé­nye.
A Dióhéjt nem aka­rom új­ból ele­mez­ni, az előb­bi­ek­hez kap­cso­lód­va csak an­­nyit tar­tok fon­tos­nak meg­je­gyez­ni ró­la, hogy míg A fel­nőtt­kor kez­de­té­ben az én a vi­lág­ban van, s a lé­te­ző a kül­ső­ben ér­zé­ke­li a sa­ját lét­vi­szony­la­ta­it (s ma­gá­nak a vers­nek az ala­ku­lá­sa, nyel­vi szer­ve­ző­dé­se is eh­hez a kül­ső­höz tar­to­zik), ad­dig a Dió­héj­ban a vi­lág van az én­ben. Ami ed­dig kint volt, most be­lül­re ke­rül, a te-for­ma én-for­má­ra vált, s eb­ben az ér­zel­mi­leg te­lí­tet­tebb hely­zet­ben hang­zik el új­ra a ne­ve­ze­tes ki­je­len­tés: „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek.”
A szö­veg­egye­zés­sel egy­más mel­lé ren­delt két ver­set ne­vez­het­nénk te­hát akár én-vál­to­za­tok­nak is, de mind­két vers én­je ugyan­azt a lét­ta­pasz­ta­la­tot köz­ve­tí­ti, ta­nú­sít­ja: az em­ber sze­mé­lyes lé­te csőd­ter­hes („nem elég sen­ki­nek”), de nin­csen „legvég”. Az­az: ahogy a nyelv ön­moz­gá­sa a ver­set ki­fo­rog­ja ma­gá­ból, így vagy úgy a dol­gok (s sze­mé­lyek) is egy­re ma­guk­hoz húz­zák a hoz­zá­juk il­lő meg­ol­dá­so­kat. A „Hom­lok­ba go­lyó? Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?” mon­dat a püthagoraszi lé­lek­ván­dor­lás – vagy a túl­vi­lá­gi lét? – le­he­tő­sé­gét is föl­ve­ti. A fel­nőtt­kor kez­de­te zá­ró mon­da­ta­i­nak meg mint­ha egye­ne­sen Seneca-lejtése vol­na: „Po­ros hú­so­dat a fi­gyel­mes pat­ká­nyok, / vagy te vé­gül a rej­tett ki­já­ra­tot, / de va­la­ki va­la­mit meg­ta­lál majd”.
Ez a szto­i­kus ka­pu, ez a Heideggerbe ol­tott Seneca vol­na te­hát a „ki­já­rat”, a Várady-kötet cím­be emelt vég­ső es­­szen­ci­á­ja? Nem tu­dom, s fel­te­he­tő­en ma­ga Várady Sza­bolcs sem tud­ja, s va­ló­szí­nű­leg a kö­te­te cím­lap­já­ra sem azért ke­rült A rej­tett ki­já­rat cím, hogy a „ki­já­ra­tok” ere­den­dő meg­lét­ét de­monst­rál­ja. En­nek a ki­já­rat­nak csak úgy van ér­tel­me, hogy ott van mel­let­te az „El sem fo­gad­tam vég­le­ges­nek. / Hogy amik es­nek, vég­leg. Hogy vol­na legvég” mon­da­tok zak­la­tott ta­nul­sá­ga. A „ki­já­rat” itt a „nin­csen legvég” szi­no­ni­má­ja.
Én a dol­go­za­tom­ban min­den­eset­re in­kább a bej­ára­to­kat ke­res­tem, mint­sem a ki­já­ra­to­kat. A kö­tet ér­tel­me­zé­sé­re nyí­ló­kat, ter­mé­sze­te­sen.

Még egy le­het­sé­ges be­já­rat: a Várady-versek Shakes­peare fe­lől ol­vas­va

A Dió­héj alap­hely­zet­ének föl­raj­zo­lá­sa köz­ben – köz­vet­ve – már utal­tam a Ham­let­re, a Várady Sza­bolcs-vá­lo­ga­tás egé­szé­ben is vis­­sza-vis­­sza­té­rő „len­ni vagy nem len­ni” lét-di­lem­ma diszjunkciójára.
A Dió­héj má­so­dik fe­lé­ben mint­ha a te­me­tő­ben, az „ügy­véd” ko­po­nyá­ja fö­lött me­ren­gő Ham­le­tet hal­la­nánk, amint fa­nyar élet­fi­lo­zó­fi­á­ját szó­já­ték­ok­ba, szó- és gon­do­lat­alak­za­tok­ba old­ja, s vé­gül még a ko­ráb­bi nagy lét-mo­no­lóg­já­nak a pa­ra­frá­zi­sát is el­mond­ja: „Meg­szűn­ni? Lét­re­jön­ni?”
Úgy tu­dom, Rad­nó­ti Sán­dor tet­te elő­ször szó­vá, hogy Vas Ist­ván III. Ri­chárd­-ma­gya­rí­tá­sa mily erő­sen ha­tott Várady Sza­bolcs, Petri György és má­sok vers­nyel­vé­re. Az ész­re­vé­tel ki­tű­nő, de én a III. Ri­chárd mel­lé még oda­ten­ném a Sza­bó Lőrinc-ma­gyarította Athé­ni Timont, s ta­lán még in­kább a Troilus és Cressidát is. A Petri sír­já­nál cí­mű ver­sé­ben er­ről a ha­tás­ról ma­ga a köl­tő is ír, így:
…………………………. Ver­seng­ve
idéz­nek nyil­ván­va­ló­an „out­si­de­rek”,
hogy ezt néz­zé­tek! ezt sze­re­tem a leg­job­ban!
én meg ezt.
Ki-ki mást. Van, aki a zord ítészt,
Athé­ni Timont, Alceste-et, sőt Therszitészt.

Egy­más­hoz kö­zel ál­ló köl­tők­kel, írók­kal gyak­ran meg­esik, hogy tár­sa­ik­ról azt ír­ják meg, amit tu­laj­don­kép­pen sa­ját ma­guk­ról gon­dol­nak. A Shakes­peare­-ha­tás sze­rin­tem Várady Sza­bolcs ver­se­i­ben nyil­ván­va­lóbb, mint Petri György szö­ve­ge­i­ben. Várady „lí­rai hő­se” per­sze nem Athé­ni Timon s nem is Therszitész (bár a vi­lág­tól s még in­kább sa­ját ma­gá­tól Várady „hő­se” is épp ele­get vi­szo­lyog, a nők­höz in­té­zett sza­va­it meg mint­ha egye­ne­sen az ön­becs­mér­lő Troilus mon­da­ná). A Shakes­peare­-ha­tás Várady ver­se­i­ben el­ső­sor­ban (a szó tá­gabb ér­tel­mét te­kint­ve) gram­ma­ti­kai. Petri György di­osz­kur­ja nem kép­al­ko­tást ta­nult Shakes­peare­-től, ha­nem mon­dat­fű­zést, in­ver­zi­ó­kat, szó­já­ték­kép­zést, a szó- és gon­do­lat­alak­za­tok nagy­vo­na­lú mű­köd­te­té­sét, és se­gít­sé­gük­kel az ér­te­ke­ző pró­za drá­ma­i­vá eme­lé­sét. (Ta­lán nem vé­let­len, hogy a Petri sír­já­nál cí­mű vers­ben ép­pen a két, kép­ben ta­lán leg­sze­gé­nyebb Shakes­peare­-drá­ma sze­rep­lő­it em­le­ge­ti.)
Ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban (s hány, a kö­tet­ben sze­rep­lő ta­nul­má­nyá­hoz te­het­nénk még oda a „ki­tű­nő”-t, de te­gyük oda leg­alább egy­hez, a Szép Er­nő­ről szó­ló­hoz, itt ki­emel­ten is!), szó­val a ki­tű­nő Petri- és Tandori-tanulmányaiban a köl­tőnk Tandori ko­rai ver­se­it „egy, mond­juk, Sza­bó Lőrinc-i, Vas István-i tí­pu­sú élet­mű pa­ró­di­á­ja­ként” ol­vas­sa, Petrit pe­dig ter­mé­sze­te­sen Jó­zsef At­ti­la fe­lől kö­ze­lí­ti meg.
Ró­la, azt hi­szem, ak­kor ír­hat­nánk iga­zán iz­gal­mas ta­nul­mányt, ha ver­se­it Shakes­peare drá­mái fe­lől ol­vas­nánk.
Iro­da­lom

Ro­land Barthes: A szö­veg örö­me. Bu­da­pest, 1998.
Paul de Man: Az ol­va­sás al­le­gó­ri­ái. Bu­da­pest, 1999.
Vas Ist­ván: Egy fi­a­tal köl­tő iro­ni­kus arc­ké­pe. In: uő: Az is­me­ret­len is­ten. Bu­da­pest, 1974.
Réz Pál: Várady Sza­bolcs­ról. Kor­társ, 1983.
La­tor Lász­ló: Mit vár­ha­tunk Melpomenétől? In: uő: Ka­kas­fej vagy fi­lo­zó­fia? Bu­da­pest, 2000.
Rad­nó­ti Sán­dor: Rossz­ked­vünk te­le. In: uő: Recrudescunt vulnera. Bu­da­pest, 1991.

Ki­in­du­lá­si pon­tok

A szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom a ma­ga össz­kép­ében mind­má­ig fél­kész iro­da­lom; műnem- és mű­faj­szer­ke­ze­te ki­a­la­ku­lat­lan, arány­ta­lan, s a fej­lett­ség­nek meg­le­he­tő­sen egye­net­len szint­jén áll. A műnemkép erő­tel­jes vo­ná­sai hal­vá­nyabb kon­tú­rok­kal, el­mo­só­dóbb, oly­kor alig-alig lát­ha­tó szí­nek­kel vál­ta­koz­nak. A leg­több ered­ményt – alig­ha vi­tat­ha­tó – a lí­ra hoz­ta; a leg­ke­ve­seb­bet – ez sem igen von­ha­tó két­ség­be – a drá­ma. Az epi­ka ér­ték­szint­je az em­lí­tett két műnem kö­zött je­löl­he­tő ki; a no­vel­la- és elbeszélésirodalom csúcs­tel­je­sít­mé­nyei ugyan­ak­kor a pró­zán be­lül is a lí­ra esz­té­ti­kai stan­dard­já­nak a köz­vet­len szom­széd­sá­gá­ba kí­ván­koz­nak. Duba Gyu­la, Rácz Oli­vér, Gál Sán­dor leg­si­ke­re­sebb írá­sa­i­nak a harmadvirágzás vi­tat­ha­tat­lan ér­té­kei kö­zött a he­lyük; né­hány fi­a­tal no­vel­lis­ta – Bereck Jó­zsef, Ko­vács Mag­da és Grendel La­jos –, aki a stí­lus­kész­ség­nek, az anyag­for­má­ló ké­pes­ség­nek már most bir­to­ká­ban van an­­nyi­ra, mint az imént em­lí­tet­tek, ugyan­csak meg­nyug­ta­tó úton ha­lad az ér­ték­te­rem­tés fe­lé. Egy igé­nye­sen vá­lo­ga­tott an­to­ló­gi­á­val – ki­adá­sa, az ér­ték­ös­­sze­ge­zést el­vég­zen­dő, egy­re sür­ge­tőbb fel­adat – no­vel­lis­tá­ink ma már nem val­la­ná­nak szé­gyent az összmagyar kis­pró­za vagy a kor­társ szlo­vák iro­da­lom vi­szony­la­tá­ban sem. Né­mi meg­nyug­vás­sal köny­vel­het­jük el te­hát az ed­di­gi ered­mé­nyek leg­ja­vát; óva in­te­nénk azon­ban at­tól, hogy az elé­ge­dett­ség hi­bá­já­ba es­sünk. Az aláb­bi­ak­ban – há­rom sza­kaszt kü­lön­böz­tet­ve meg kis­pró­zánk fej­lő­dé­sé­ben – ar­ra ke­res­sük a vá­laszt, hogy hon­nan in­dult, hol tart, il­let­ve mer­re fej­lőd­het to­vább novellisztikánk, elbeszélésirodalmunk. Előbb az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sá­ról, majd a hat­va­nas–het­ve­nes évek ki­bon­ta­ko­zá­sá­ról, vé­gül a jö­vő le­he­tő­sé­ge­i­ről szó­lunk te­hát.

Az öt­ve­nes évek

„leg­ne­he­zebb mű­fa­já”-nak, mint azt Fábry Zol­tán ki­mu­tat­ta, a no­vel­la bi­zo­nyult. 1960-ban írott, több mint egy év­ti­zed ered­mé­nye­it mér­leg­re te­vő nagy ta­nul­má­nyá­ban, Az igé­nyes­ség mű­fa­já­ban ke­se­rű­en ta­pasz­tal­ta, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kis­pró­za „egy hely­ben to­pog, nem tör ki te­he­tet­len­sé­gi kö­ré­ből, for­má­ban és tar­ta­lom­ban meg­re­ked­ve nem moz­dul, mi­nő­sé­gi­leg stag­nál”. Hi­á­ba vál­lal­ko­zott Fábry a bí­rá­ló elem­zé­sen túl­me­nő­en még pe­da­gó­gi­ai sze­rep­re is, ar­ra, hogy ös­­sze­gez­ze a mű­faj for­mai kö­ve­tel­mé­nye­it és tör­vény­sze­rű­sé­ge­it – az el­mé­let má­ról hol­nap­ra nem vet­het vé­get no­vel­la­iro­dal­munk szem­lé­le­ti, for­mai és tar­tal­mi kor­sze­rűt­len­sé­gé­nek; kis­pró­zánk még egy ide­ig kény­te­len volt a lí­ra – e ter­mé­sze­té­nél fog­va is nyug­ta­la­nabb, nyi­tot­tabb, stí­lus­vál­tás­ra fo­gé­ko­nyabb műnem – ár­nyé­ká­ban ma­rad­ni. Jel­lem­ző tü­net: a Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) va­ló­sá­gos vi­hart ka­vart; a köl­té­sze­tet is, a kri­ti­kát is a ko­ráb­bi lí­ra­esz­mény fe­lül­vizs­gá­lá­sá­ra kész­tet­te az­zal, hogy – min­de­nek­előtt Cselényi Lász­ló és Tő­zsér Ár­pád jó­vol­tá­ból – szen­ve­dé­lye­sen val­lot­ta, hir­det­te az újí­tás le­he­tő­sé­gét és szük­ség­sze­rű­ség­ét. A nem sok­kal ké­sőbb, 1960-ban meg­je­lent no­vel­la­an­to­ló­gia, a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­be­szé­lők vi­szont sem­mi­lyen te­kin­tet­ben nem ho­zott meg­úju­lást. Turczel La­jos e gyűj­te­mény kap­csán ugyan­olyan ke­se­rű­en fo­gal­ma­zott, mint Fábry: „…novellaírásunkat a fej­lő­dés­ben, kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló for­mai tra­dí­ció nyű­gei és a mai, kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya. Egy-egy no­vel­lát ol­vas­va sok­szor az az em­ber ér­zé­se, mint hogy­ha no­vel­la­iro­dal­munk nem­csak a klasz­­szi­kus ér­té­ke­ket je­len­tő, de ma már ki­zá­ró­la­gos pél­da­ké­pül nem szol­gál­ha­tó Mik­szát­hon és Mó­ric­zon, ha­nem még Baksay Sán­do­ron és Ja­kab Ödö­nön sem ju­tott vol­na túl…”
Egy­sí­kú és jel­leg­te­len ké­pet mu­tat a szlo­vá­ki­ai ma­gyar no­vel­lisz­ti­ka 1948 és 1963 kö­zött; más­fél év­ti­ze­des lé­te élő­ha­lott-lét, ten­gő­dés, ku­darc­ra ítélt­ség. For­má­já­ban avítt, szem­lé­le­té­ben do­hos, te­ma­ti­ká­já­ban vér­te­len volt ez a pró­za; köz­te és a kor­társ ma­gyar kis­pró­za kö­zött leg­alább ak­ko­ra sza­ka­dék tá­ton­gott, mint egy­ko­ron a nép­nem­ze­ti is­ko­la meg­ké­sett epi­gon­jai és a Nyu­gat új szel­le­met, új for­mát te­rem­tő al­ko­tói kö­zött. Is­ko­lás hi­bá­it (a lé­lek­ta­ni ki­dol­go­zat­lan­sá­got, a jel­lem­zé­si fo­gya­té­kos­sá­go­kat, a kép­sze­rű­ség ro­vá­sá­ra me­nő ese­mény­el­mon­dást, a ri­port­sze­rű­en nyers él­mény­köz­lést, a szerkesztetlenséget, a tör­té­net szét­lo­cso­gá­sát, a mo­ra­li­zá­ló vég­kom­men­tá­ro­kat) fö­lös­le­ges vol­na most rész­le­tez­ni vagy pél­dák­kal iga­zol­ni (meg­tet­te ezt Fábry a már em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban); kí­sé­rel­jük meg ehe­lyett azt, hogy kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­szá­nak né­hány bel­ső pa­ra­do­xon­ára, alap­ve­tő ön­el­lent­mon­dás­ára hív­juk fel a fi­gyel­met.
Az el­ső: né­pi­nek tud­ja és vall­ja ma­gát a harmadvirágzás új no­vel­lis­tá­i­nak a leg­több­je. In­dí­tó­juk a fa­lu, él­mény­for­rá­suk a pa­rasz­ti kö­zös­ség éle­te. Ösz­tö­ne­ik és esz­mé­nye­ik – a fa­lu föl­eme­lé­se a szo­ci­a­liz­mus kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek kö­zött – mág­nes­ként eh­hez a kö­zös­ség­hez vonz­zák őket. Né­pi­e­sen akar­nak hát szól­ni; a hű­ség­ki­nyil­vá­ní­tás azon­ban görc­­csé me­re­vül, ál­né­pi­es­sé­gé se­ké­lye­se­dik, kor­sze­rűt­len­ség­gé po­cso­lyá­so­dik. Mert – s ép­pen ezt nem ve­szi fi­gye­lem­be ez a faj­ta iro­da­lom – a né­pi­es­ség­nek is van­nak idő­be­li fo­ko­za­tai, kor­sze­rű és ke­vés­bé kor­sze­rű for­mái, ma­i­nak vagy jö­vő­be­li­nek ér­zett fo­lyo­má­nyai. Más-más mó­don né­pi­es Pe­tő­fi és Nagy Lász­ló, Tö­mör­kény és Ta­má­si Áron. Mo­dern­ség és ősi­ség, szán­dé­kol­tan pri­mi­tív egy­sze­rű­ség és lá­to­má­sos­ság – egy Pi­cas­so, egy Bar­tók élet­mű­ve a bi­zo­nyí­ték rá – gya­kor­ta ugyan­azon tő­ről fa­kad­nak. Kis­pró­zánk ko­rai sza­ka­sza ép­pen ev­vel ma­rad adós, a szin­té­zis­sel, sze­ré­nyeb­ben fo­gal­maz­va: a szin­té­zis­kí­sér­let­tel; ehe­lyett a ka­len­dá­ri­u­mi né­pi­es­ség: a mik­szá­thi ke­dé­lyes­ke­dés­sel áb­rá­zolt pa­raszt­fi­gu­rák, az anekdotizáló-góbéskodó po­en­tí­ro­zás, a pa­rasz­ti „ős­erő” mí­to­szát hir­de­tő mó­ri­czi túl­fű­tött lí­rai na­tu­ra­liz­mus, egy­szó­val: a ka­no­ni­zá­ló­dott szem­lé­let fe­lé for­dult, és sem a né­pi mí­toszt, sem a ter­mé­sze­tes né­pi egy­sze­rű­sé­get nem tet­te ma­gá­é­vá. Nem ta­nult a me­sé­től sem, a bal­la­dá­tól sem. A né­pi­es stí­lus (a táj­nyel­vi ko­lo­rit) és az álnépies szem­lé­let kö­zött va­ló­já­ban te­hát fel­old­ha­tat­lan el­lent­mon­dás fe­szült.
A má­so­dik el­lent­mon­dás: re­a­lis­tá­nak tud­ja és vall­ja ma­gát ez a kis­pró­za, ugyan­ak­kor azon­ban – ma már tisz­tán lát­ha­tó – nem bír­ja el a szem­be­sí­tést a va­ló­ság­gal – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­gal sem. Az író – ne fe­led­jük: a se­ma­tiz­mus ko­rá­ban va­gyunk! – prog­ram­sze­rű­en kö­zel ha­jol a va­ló­ság­hoz; oly­an­­nyi­ra, hogy nem lát­ja a fá­tól az er­dőt, egy-egy va­ló­ság­moz­za­nat­tól a va­ló­ság egé­szét, a kor tel­jes ké­pét a ma­ga el­lent­mon­dá­sa­i­ban, múlt és je­len ál­tal egy­aránt meg­ha­tá­ro­zott fej­lő­dés­vo­na­la­i­ban, re­á­lis em­be­ri fe­szült­sé­ge­i­ben. Az ered­mény? Fábry Zol­tán hús­ba­vá­gó­an pon­tos meg­fo­gal­ma­zá­sa sze­rint: „Az ered­mény en­nek meg­fe­le­lő­en ön­ma­gá­tól adó­dik: a ne­héz­ség el­öli ki­té­rés s az eb­ből ere­dő gyors ered­mény­elő­leg, a botlatók, a komp­li­ká­ci­ók ke­rül­ge­té­se, a happy end ir­re­a­li­tá­sa csak a tel­jes­ség, a hi­te­les­ség ro­vá­sá­ra tör­tén­he­tik, és az írás ez­zel el­vé­ti el­sőd­le­ges cél­ját és kül­de­té­sét: az igaz­ság­áb­rá­zo­lást, a re­a­liz­must. Mi a re­a­liz­mus? Gor­kij rég meg­mon­dot­ta: »Az em­be­rek és élet­kö­rül­mé­nye­ik igaz, va­ló­sze­rű, ken­dő­zet­len ábrázolása.« Mai írók em­lék­köny­vé­be en­nél fon­to­sabb fi­gyel­mez­te­tést nem ír­ha­tunk.”
A har­ma­dik el­lent­mon­dás: né­hány no­vel­lis­tánk, el akar­ván ke­rül­ni a zsák­ut­cát, amely­be a se­ma­tiz­mus „valóságközelisége” ide­jén ju­tott, há­tat for­dí­tott az ele­ven tár­sa­dal­mi va­ló­ság­nak. A für­dő­víz­zel együtt a gye­re­ket is ki­ön­töt­te hát; s a „valóságközeliség” után a lan­gyos té­mák, a lég­üres tér­ben moz­gó tör­té­ne­tecs­kék, a sem­mit­mon­dó­an „egye­te­mes” és „ál­ta­lá­nos em­be­ri” kér­dé­sek, a de­tek­tív­his­tó­ri­ák­kal ver­sen­gő tör­té­ne­tek, a bá­jos sze­rel­mi ka­lan­dok és még bá­jo­sabb sze­rel­mi há­rom­szö­gek iro­dal­ma kö­vet­ke­zett. Az ak­ció (a se­ma­tiz­mus „tár­sa­dal­mi­sá­ga”) rossz re­ak­ci­ót szült: tár­sa­dal­mon kí­vü­li­ség­hez, va­sár­na­pi iro­da­lom­hoz, lek­tűr­höz ve­ze­tett. Kis­pró­zánk te­hát csö­bör­ből vö­dör­be esett.
Az 1948–1963 kö­zöt­ti kis­pró­zát vizs­gál­va is­mét iga­zolt­nak lát­szik, hogy az öt­ve­nes évek ala­po­zá­sa tu­laj­don­kép­pen csu­pán az iro­dal­mi élet in­téz­mé­nyes for­má­i­nak a meg­te­rem­té­sé­ben volt ala­po­zás, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben vett iro­dal­mi ala­po­zás­ra s ezen be­lül a táv­la­tok­kal biz­ta­tó esz­té­ti­kai stan­dard ki­mun­ká­lá­sá­ra – a té­ma- és prob­lé­ma­föl­ve­té­se­ket, írói eti­kát, szem­lé­let­mó­dot és stí­lust ös­­sze­ge­ző írói vi­lág­ké­pek meg­te­rem­té­sé­re – a ké­sőb­bi­ek so­rán tör­tén­tek csak kí­sér­le­tek.
Igaz­ság­ta­la­nok vol­nánk per­sze, ha e ku­dar­co­kért egy­ér­tel­mű­en csak az író­kat okol­nánk. Vé­dő­be­szé­det nem mon­dunk – mert nem mond­ha­tunk – ér­tük: hi­ba nyil­ván a te­het­sé­gük, a föl­ké­szült­sé­gük, az igé­nyes­sé­gek kö­rül is volt; ugyan­ak­kor nem hagy­hat­juk fi­gyel­men kí­vül a kor ob­jek­tív té­nye­ző­it – a „sem­mi­ből in­du­lás” tu­dat­za­va­ra­it, a szi­go­rúbb kri­ti­kai fo­gad­ta­tás hi­á­nyát, a se­ma­ti­kus iro­da­lom­po­li­ti­kát stb. – sem. Lát­nunk kell azt is, hogy bi­zo­nyos esz­mék, ma­ga­tar­tás­for­mák, stí­lus­irány­za­tok ki­kris­tá­lyo­so­dá­sá­hoz idő – az idő jó­za­ní­tó cá­fo­la­ta vagy biz­ta­tó iga­zo­lá­sa – szük­sé­gel­te­tik. Vö­rös­mar­ty mű­vét, a Za­lán fu­tá­sát pl. szin­te tör­vény­sze­rű­en előz­te meg szám­ta­lan ki­sebb, a ma­ga ko­rá­ban fon­tos, de a re­mek­mű meg­szü­le­té­se­kor azon­nal je­len­ték­te­le­neb­bé vá­ló eposz­kí­sér­let. Egy iro­da­lom vi­lág­ra jöt­te nem je­lent egyút­tal élet­ké­pes­sé­get is. A ma­gunk por­tá­já­ra vis­­sza­ka­nya­rod­va: har­minc­éves a harmadvirágzás; esz­té­ti­kai szem­pont­ból is fi­gye­lem­re ér­de­me­sít­he­tő novellisztikánk ugyan­ak­kor jó, ha fe­le­an­­nyi idős; ti­zen­éves még csu­pán.

A hat­va­nas–het­ve­nes évek

kis­pró­zá­já­nak oly mó­don si­ke­rült ki­kec­me­reg­nie a se­ma­tiz­mus­ból, il­let­ve a lek­tűr ká­tyú­já­ból, mint ama me­se­be­li bé­ká­nak a te­jes­kö­csög­ből: né­hány újon­nan je­lent­ke­zett no­vel­lis­tánk ad­dig gyúr­ta ma­ga alatt a va­ló­sá­got, míg olyan szi­lárd ré­teg­gé nem kö­pül­te, ame­lyen a szo­ci­og­rá­fi­ai, tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni, egy­szó­val: a tár­sa­dal­mi prob­lé­má­kat ma­guk­ba fog­la­ló írói vi­lág­ké­pek is meg­áll­hat­nak. A hat­va­nas évek ele­jén a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za a je­len­tős szem­lé­le­ti vál­to­zá­sok ko­rát él­te. A vál­to­zást a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek so­ra jel­zi: Do­bos Lász­ló: Mes­­sze vol­tak a csil­la­gok (1963); Rácz Oli­vér: Meg­tud­tam, hogy élsz (1963); Do­bos Lász­ló: Föl­dön­fu­tók (1965); Eg­ri Vik­tor: Meg­mon­dom min­den­ki­nek (1965); Mács Jó­zsef: Adós­ság­tör­lesz­tés (1968); Ordódy Ka­ta­lin: A kes­ke­nyebb út (1971). Ez a re­gény­so­ro­zat, no­ha 1971–1975 kö­zött egy idő­re meg­sza­kadt, Do­bos Lász­ló Egy szál ing­ben cí­mű al­ko­tá­sá­nak (1976) és Duba Gyu­la leg­újabb mű­vé­nek, az Ív­nak a csu­kák­nak (1978) kö­szön­he­tő­en ma is foly­ta­tó­dik; mint­egy bi­zony­sá­ga­ként an­nak, hogy pró­zánk­ban a het­ve­nes évek­ben sem ke­rült sor kü­lö­nö­sebb szem­lé­let­vál­tás­ra. A „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek, jól­le­het esz­té­ti­kai ér­té­kük meg­le­he­tő­sen kü­lön­bö­ző, esz­me­tör­té­ne­ti szem­pont­ból – s min­ket most fő­leg ez a szem­pont ér­de­kel – azo­nos vo­ná­sok­kal tűn­nek ki: tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai szem­pont­ból né­zik a va­ló­sá­got egyé­ni, nem­ze­dé­ki és nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret­re tö­re­ked­nek. Em­lé­ke­ző és val­lo­má­sos hang­vé­te­lű ez a pró­za; több­nyi­re a fél­múlt – az 1938–1948 kö­zöt­ti kor­szak – ese­mé­nye­i­hez nyúl vis­­sza; ad­dig te­hát, amed­dig ezt az al­ko­tók sze­mé­lyes él­mény­anya­ga, ta­pasz­ta­la­ta le­he­tő­vé te­szi. A fi­gu­rák sor­sá­ból gyak­ran a szer­ző élet­út­ját re­konst­ru­ál­hat­juk. Ön­ma­gát fi­gye­li te­hát az al­ko­tó, ez az ön­fi­gye­lés azon­ban még­is szo­ci­a­li­zá­ló­dik, az­ál­tal töl­tőd­ve fel tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek­kel, hogy az idő­sebb nem­ze­dék és a kö­zép­ge­ne­rá­ció re­gény­író­it ugyan­csak vál­to­za­tos, nagy tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi for­du­la­tok­ban gaz­dag élet­rajz­zal ál­dot­ta – ver­te? – meg a sors, az egyé­ni­ben te­hát sze­ren­csés mó­don ott rej­lik a „tár­sa­dal­mi” is.
Mi­ért hi­vat­ko­zunk en­­nyit a re­gé­nyek­re, ha té­mánk a no­vel­la- és az elbeszélésirodalom? Mert kis­pró­zánk fej­lő­dé­se egy­be­esik a nagy­epi­kai for­mák fel­len­dü­lé­sé­vel; oly­an­­nyi­ra, hogy az el­ső szem­lé­let­vál­tó re­gé­nyek (a Meg­tud­tam, hogy élsz és a Messze vol­tak a csil­la­gok), il­let­ve az új te­ma­ti­kai le­he­tő­sé­ge­ket és kor­sze­rűbb szem­lé­le­tet ho­zó el­ső no­vel­lás­könyv (Duba Gyu­la: Csil­lag­ta­lan égen strucc­ma­dár) egy­azon esz­ten­dő­ben: 1963-ban je­len­tek meg. Duba Gyu­la, de a ké­sőbb – 1968-ban – je­lent­ke­ző Gál Sán­dor s a még ké­sőbb – 1975-ben – be­mu­tat­ko­zó no­vel­lis­ta Rácz Oli­vér leg­jel­lem­zőbb el­be­szé­lé­sei tu­laj­don­kép­pen a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gény szem­lé­le­té­nek ol­dal­haj­tá­sai. Az idő­di­men­zió ez eset­ben is a fél­múlt: a há­bo­rú és 1945–1948 nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­te; ami idő­ben a leg­kö­ze­lebb esik a má­hoz, az a ha­gyo­má­nyos fa­lu­kö­zös­ség fel­bom­lá­sá­nak, új­ra­ré­teg­ző­dé­sé­nek él­mény­kö­re, te­hát az öt­ve­nes évek ele­je. Ügyes cso­por­to­sí­tás­sal akár re­gén­­nyé is ke­re­kít­he­tők ezek a no­vel­lák; a há­bo­rú él­mé­nyét Rácz Oli­vér no­vel­lái – a Tá­bo­ri sakk­játsz­ma, a Vi­dé­ki szál­lo­da, a Bög­récs­ke úr, az Álom Ti­va­dar vét­ke, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csa – idéz­het­nék; a hát­or­szá­gi meg­pró­bál­ta­tá­sok­ról Gál Sán­dor el­be­szé­lé­sei – az El­ső osz­tá­lyú ma­gány, A ki­rály – vall­hat­ná­nak a leg­na­gyobb erő­vel; a „zá­ró­je­les évek” at­mosz­fé­rá­já­ról ugyan­csak Gál ta­nús­kod­hat­na a Csa­lá­di kró­ni­ka és a Mú­mia a fű­ben cí­mű el­be­szé­lé­se­i­vel; az egy­ko­ri fa­lu­si élet­vi­tel bom­lá­sá­ról s a pa­raszt­kö­zös­ség­ből ki­sza­ka­dó egyén élet­ér­zé­sé­ről, az élet­for­ma­vál­tás lé­lek­ta­ni drá­má­i­ról az Ug­rás a sem­mi­be, a Va­la­ki ko­po­gott az ab­la­kon, az őz­nyo­mon, az An­gyal vagy ma­dár­ijesz­tő s a Ro­ha­nó fel­hő­ron­gyok a gép kö­rül cí­mű Duba-novellák és né­hány Gál Sán­dor-írás (Nem vol­tam szent, Föld, Csu­kák vo­nu­lá­sa stb.) vall­hat­na a leg­hi­te­le­seb­ben. Rácz, Duba és Gál no­vel­lái egy­aránt a fél­múl­tat fag­gat­ják te­hát; a val­lo­má­sos-em­lé­ke­ző jel­leg, akár­csak a „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” re­gé­nyek­ből, a kis­pró­zá­ból is erő­sen ki­üt­kö­zik. A sa­ját élet­anyag, sze­mé­lyes ter­mé­sze­tű él­mény ben­ső­sé­ges­sé, lí­ra­i­vá te­szi ezt a faj­ta pró­za­stí­lust; mi­vel azon­ban fő­leg a Gál- és Duba-novellák hő­se­i­nek sze­mé­lyi­sé­gét, ma­ga­tar­tás­for­má­it, élet­ér­zés­ét egy­szer­re, egy­for­ma súl­­lyal ala­kít­ja az idő két di­men­zi­ó­ja – a múlt is, a je­len is –, nem hi­ány­zik eb­ből a va­ló­ság­szem­lé­let­ből a re­á­lis dis­­szo­nan­cia-él­mény sem. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak hő­sei úgy néz­tek a múlt­ba, úgy idéz­ték a teg­nap szo­ci­á­lis ké­pe­it, hogy a je­len­ben egy­ér­tel­mű­en bir­to­kon be­lül tud­ták és érez­ték ma­gu­kat. Duba és Gál vi­szont – Koncsol Lász­ló szép ki­fe­je­zé­sé­vel – „két­lel­kű em­be­re­ket” ál­lí­ta­nak elénk, sod­ró­dó fi­gu­rá­kat, akik múlt és je­len ket­tős meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban ke­re­sik a sze­mé­lyi­ség egyen­sú­lyát, bo­nyo­lult lé­lek­ta­ni vi­szony­la­to­kat ele­mez­ve. Az Ahol ilyen nagy­sze­rű a ta­vasz cí­mű Gál-no­vel­la hő­sé­ben egy vil­lám­súj­tot­ta fa lát­vá­nya fo­gal­maz­tat­ja meg a gon­do­la­tot: „Nem pusz­tult el. A kö­vet­ke­ző ta­vas­­szal is ki­haj­tott, las­san be­he­gedt a ha­sa­dás, és most olyan, mint­ha két fa vol­na, pe­dig egy törzs­ről va­ló, egy gyö­kér­rend­szer táp­lál­ja. De két törzs és két korona… Na­gyon ha­son­lít ránk… Az éle­tünk­höz.” Duba Gyu­la egyik el­be­szé­lé­sé­ben, az Ug­rás a sem­mi­be cí­mű­ben, ugyan­csak a fák – föld­ből ki­té­pett, szél­től-eső­től csontfehér gyö­ke­rű­vé lecsupált fák – ké­pe in­dít­ja el a Gál Sán­do­ré­val szin­te kí­sér­te­ti­e­sen egy­be­hang­zó gon­do­lat­sort: a hős „…kettős lény­nek ér­zi ma­gát, aki bár itt megy a pa­tak part­ján, ugyan­ak­kor va­la­hogy más­hol is van az idő­ben, a rég múlt idő­ben, és ott ke­re­si ezt az em­bert, aki itt megy a pa­tak part­ján”.
Nem sze­ret­nénk e fél­múl­tat idé­ző tör­té­nel­mi, nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti, szo­ci­og­ra­fi­kus tár­gyú no­vel­lisz­ti­ka ér­té­ké­ből sem­mit sem le­von­ni. Sőt ki kell mon­da­nunk: eb­ben a té­ma­kör­ben szü­let­tek a harmadvirágzás leg­erő­tel­je­sebb no­vel­lái; ez az irány­zat volt ké­pes a leg­töb­bet mon­da­ni tár­sa­dal­mi lé­tünk egy bi­zo­nyos sza­ka­szá­ról, kö­zös­sé­gi mon­dan­dó­val te­lít­ve kis­pró­zán­kat. De – s ezt is ki kell mon­da­nunk –, de ez a faj­ta val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző no­vel­la- és el­be­szé­lés­for­ma mint­ha túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek tár­sa­dal­mi él­mé­nye­i­nek a ka­lo­dá­já­ba szo­rult vol­na, kép­te­len át­tör­ni a fél­múlt korlátait, s emi­att adós ma­rad mind a ré­geb­bi múlt, mind a je­len tár­sa­dal­mi va­ló­sá­gá­nak az áb­rá­zo­lá­sá­val. Az öt­ve­nes évek kis­pró­zá­já­nak med­dő­sé­gét, mint már ki­fej­tet­tük, a tár­sa­dal­mi-kö­zös­sé­gi va­ló­sá­gunk­hoz kap­cso­ló­dó té­ma- és szem­lé­let­vál­tás szün­tet­te meg. No­vel­lis­tá­ink­nak – ha csak nem akar­nak le­me­re­ved­ni, meg­cson­to­sod­ni s ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél­ni a tár­sa­dal­mi konk­ré­tu­mok­tól meg­fosz­tott, s csu­pán va­la­mi­fé­le „egye­te­mes” tu­laj­don­sá­gok­kal fel­ru­há­zott em­ber­ről – is­mé­tel­ten szem­be kell néz­ni­ük a te­ma­ti­kai és szem­lé­le­ti meg­úju­lás egy­re sür­ge­tőb­bé vá­ló fel­ada­ta­i­val.

A jö­vő le­he­tő­sé­gei

A te­ma­ti­kai-szem­lé­le­ti meg­úju­lás egyik le­he­tő­sé­ge: az em­lé­ke­zet ha­tá­ra­it ki kell tol­ni a há­bo­rú előt­ti idő­szak­ra is, hi­szen alig­ha vi­tat­ha­tó, hogy a ma­ga mód­ján sors­él­mé­nyünk, éle­tünk ala­ku­lá­sá­nak meg­ha­tá­ro­zó­ja az el­ső vi­lág­há­bo­rú is, az új ál­lam­ke­ret­be ke­rü­lés is, a ta­nács­köz­tár­sa­ság­ok ko­ra is; s az 1945–1948-as kol­lek­tív el­ma­rasz­ta­lás fáj­dal­ma sem ért­he­tő meg az előz­mé­nyek: a dél-szlo­vá­ki­ai mun­kás­moz­ga­lom, a tornóci ki­ál­lás, A ha­la­dó ma­gyar­ság tíz pont­ját lét­re­ho­zó szel­le­mi­ség nél­kül. Szo­ci­og­rá­fi­á­ban, em­lék­irat­ban, egy-egy pub­li­cisz­ti­kai írás­ban, ri­port­ban mind­er­re már tör­tént egy-két uta­lás; en­nek el­le­né­re azon­ban gon­dol­ko­dá­sunk­ba – s kü­lö­nö­sen a no­vel­lisz­ti­ka va­ló­ság­szem­lé­le­té­be – mind­má­ig nem épült be az a meg­ke­rül­he­tet­len tény, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar lét – a ma­ga küz­del­me­i­ben és bu­ká­sa­i­ban, meg­csa­lat­ta­tá­sa­i­ban és re­mé­nye­i­ben – hat­van­éves egy­ség. Nem hi­szem, hogy e má­ig érő foly­to­nos­sá­got csak a re­gény áb­rá­zol­hat­ja hi­te­le­sen, nem hi­szem, hogy egy-egy kor­je­len­ség ele­ve szé­les med­rű nagy­epi­kai for­mát kí­ván. Il­lés End­re ír­ja a há­rom­kö­te­tes Ma­gyar el­be­szé­lők – 20. szá­zad utó­sza­vá­ban: „Vá­lo­ga­tá­som­mal bi­zo­nyí­tás­ra tö­re­ked­tem: újabb ko­ri iro­dal­munk­ban a lí­ra mel­lett a no­vel­la mond­ta ki a lé­tünk­ről a leg­fon­to­sabb és leg­for­róbb sza­va­kat.” Mi­ért? Mert a no­vel­la egyet­len pont­ba sű­rí­ti a kort; mert a no­vel­la a pró­za gyé­mánt­ja: lé­nyeg­re csi­szolt és tö­mör és ke­mény. Vil­la­ná­sai a kor egé­szé­re vet­nek fényt; a rész­ben az egész jel­leg­ze­tes ten­den­ci­ái, ti­pi­kus je­len­sé­gei csil­lám­la­nak.
No­vel­lis­tá­ink tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­te azon­ban, mint lát­tuk, csu­pán a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ig ér. Két­ség­te­len: a kö­zép­nem­ze­dék éle­té­ben a há­bo­rú és az azt kö­ve­tő nem­ze­ti­ség­tör­té­ne­ti ese­mény­so­ro­zat volt a meg­ha­tá­ro­zó él­mény­for­rás. A ko­ráb­bi tör­té­nel­mi ese­mé­nye­ket, a két há­bo­rú kö­zöt­ti szlovenszkói ma­gyar sor­sot fi­a­ta­lon, gyer­mek­ként él­ték át; em­lé­ke­ze­tük odá­ig nem ér. Ha azon­ban meg­sza­ba­dul­ná­nak a sze­mé­lyes em­lé­kek­ből táp­lál­ko­zó val­lo­má­sos­ság­tól, az in­tel­lek­tu­suk el­ér­het­ne odá­ig – lé­vén az in­tel­lek­tus hos­­szabb, mint az em­lé­ke­zet –, hogy ob­jek­tív anyag­for­má­lás­sal, szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség­gel mo­del­lál­ni tud­nák a há­bo­rú előt­ti éle­tet is, össze­füg­gé­se­i­ben lát­va és je­lez­ve a szlo­vá­ki­ai ma­gyar sors hat év­ti­zed­ét. Mind­ad­dig, míg er­re sor nem ke­rül, tör­té­nel­mi em­lé­ke­ze­tünk – az ön­ma­gunk­ról va­ló tu­dá­sunk – ma­rad cson­ka és hi­á­nyos. S ha a re­a­liz­mus nem más, mint egy osz­tály, egy nép tu­da­tos ön­szem­lé­le­te, ak­kor alig­ha szo­rul bi­zony­ga­tás­ra, hogy szük­sé­günk van a „hon­nan jöt­tünk” és „ho­gyan jöt­tünk” kér­dé­sek sa­já­tos iro­dal­mi meg­vá­la­szo­lá­sá­ra is. Hi­szen – Il­­lyés Gyu­la sza­va­i­val szól­va – „A múl­tat is te­rem­te­ni kell. Egy kor­szak at­tól lesz múlt, hogy megírják… s va­la­mi­re­va­ló múlt meg­te­rem­té­sé­hez né­ha na­gyobb erő kell, mint a jö­ven­dő­é­hez: min­dent pon­to­san a he­lyé­re kell ten­ni. A rosz­­szul el­ren­de­zett, a ros­­szul meg­írt múlt föl­tá­mad, vis­­sza­jár, ál­lan­dó­an za­var­ja az em­bert. A meg­írat­lan idő meg egy­sze­rű­en el se megy; köd­sze­rű­en üli meg a tá­jat meg az el­mét. Bar­bár, mint a te­rem­tés előt­ti sö­tét­ség.”
A no­vel­la szó gyö­ke a nó­vum: a friss hír, az új­don­ság. E szó­fej­tés nyo­más kis­pró­zánk­nak egy újabb – egy­re in­kább sú­lyos­bo­dó – prob­lé­má­já­hoz ju­tunk. El­be­szé­lő­ink – hadd is­mé­tel­jük még egy­szer – túl­sá­go­san is a negy­ve­nes–öt­ve­nes évek ka­lo­dá­já­ba szo­rul­tak; oly­an­­nyi­ra, hogy nem­csak a ré­geb­bi múlt, de e je­len fe­lé sem igen moz­dul­nak el. Az 1948 feb­ru­ár­já­val – a nem­ze­ti­sé­gi egyen­jo­gú­sí­tás­sal kez­dő­dő kor­szak lé­nye­ges vo­ná­sa­i­nak a föl­fe­de­zé­sé­vel és mű­vé­szi áb­rá­zo­lá­sá­val, ki­vé­ve a zárt fa­lu­kö­zös­sé­gek­ből ki­len­dí­tett, új élet­for­mát ke­re­ső hős prob­le­ma­ti­ká­ját, kis­pró­zánk szin­te tel­jes mér­ték­ben adós ma­radt. Pe­dig ez az im­már há­rom év­ti­ze­des idő­szak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság tá­pász­ko­dá­sá­nak, ön­ös­­sze­sze­dé­sé­nek, ön­meg­va­ló­sí­tó küz­del­me­i­nek a ko­ra. Ré­teg­ző­dik, dif­fe­ren­ci­á­ló­dik a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­da­lom; sza­po­ro­dik a pa­raszt­ból lett mun­ká­sok – a be­já­rók, az in­gá­zók, a ván­dor­mun­ká­sok – szá­ma, ki­ala­kul a ma­gyar is­ko­la­há­ló­zat; fel­nő egy nagy­szá­mú új pe­da­gó­gus és ki­sebb szá­mú nem pe­da­gó­gus ér­tel­mi­ség; szer­ve­ző­dik – sa­já­tos mikrokultúraként – a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom, mű­vé­szet, tu­do­mány, nép­mű­ve­lés. Alig­ha ké­tel­ked­he­tünk ab­ban, hogy en­nek az idő­szak­nak is vol­tak nagy kor­esz­méi, lel­ke­sí­tő kor­fel­ada­tai; mö­göt­tük mun­ka, el­kép­ze­lés, vágy, csa­ló­dás, konf­lik­tus és öröm állt; mind­ezek mö­gött pe­dig a kor for­mált­ja és for­má­ló­ja: az em­ber, az em­ber a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi lé­té­nek tel­jes meg­ha­tá­ro­zott­sá­gá­ban.
A kor kí­nál­ta té­ma­tár gaz­dag­sá­ga és kis­pró­zánk te­ma­ti­kai sze­gé­nyes­sé­ge kö­zött, úgy vél­jük, el­lent­mon­dás fe­szül. Az a faj­ta je­len ide­jű no­vel­la, amely a tár­sa­dal­mi­ság igé­nyé­nek is meg­fe­lel, rit­ka, mint a fe­hér hol­ló. Mai kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja – né­mi egy­sze­rű­sí­tés­sel – két cso­port­ba oszt­ha­tó. Az egyi­ket az em­lék­idé­ző, a fél­múlt tár­sa­dal­mi moz­gá­sa­it is ér­zé­kel­te­tő élet­kép­sze­rű el­be­szé­lés és no­vel­la kép­vi­se­li; a má­sik cso­por­tot pe­dig va­la­mi­fé­le, nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­re­tünk szem­pont­já­ból kö­zöm­bös „társadalmontúliság” jel­lem­zi, olyan te­ma­ti­ka, mely a lel­ki ér­zé­se­ket, az ösz­tön­élet rez­dü­lé­se­it fi­gye­li. Azt ugyan meg­nyug­vás­sal szem­lél­het­jük, hogy for­má­já­ban, szem­lé­le­té­ben, stí­lu­sá­ban vál­to­za­tos és gaz­dag ez a faj­ta kis­pró­za; szín­ké­pén meg­fér egy­más mel­lett Duba Gyu­la eny­he sza­tí­rá­ba ol­tott epi­kai nyu­gal­ma (Ma­gán­élet ké­pek­kel), Gál Sán­dor szim­bo­liz­mu­sa (Szem­ben ve­lem ki­lenc tölgy­fa) vagy ép­pen­ség­gel Ko­vács Mag­da folk­lór­tól ih­le­tett lá­to­má­sos­sá­ga (Én, a csil­lag­bog­nár; A ha­lá­los ki­me­ne­te­lű álom) és Bereck Jó­zsef pszi­cho­lo­gi­zá­lá­sa (Ha úgy vesz­­szük, ve­re­ség) stb. Leg­jobb no­vel­lá­ink for­mai vál­to­za­tos­sá­gá­val – úgy vél­jük – elé­ge­det­tek le­he­tünk. Ke­vés­bé örül­he­tünk vi­szont an­nak, amit „társadalmonkívüliség”-nek ne­vez­tünk; an­nak, hogy ezek az „ál­ta­lá­nos em­be­ri”, „lé­lek­ta­ni” prob­lé­má­kat fe­sze­ge­tő írá­sok nem szo­ci­a­li­zá­lód­nak, nem töl­tőd­nek fel elég­gé a nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­da­lom ál­tal meg­ha­tá­ro­zott kér­dé­sek­kel és je­len­tés­sel. Az a faj­ta tár­sa­dal­mi té­má­jú no­vel­la, amely egy­fé­le szlo­vá­ki­ai ma­gyar jelenidejűség szel­le­mé­ben író­dott vol­na, ugyan­csak rit­kán ol­vas­ha­tó; hir­te­le­né­ben csak Grendel La­jos Tan­ügy­ét tud­juk em­lí­te­ni (Iro­dal­mi Szem­le, 1977. 6. sz.), amely egy frap­páns tör­té­net ürü­gyén mély gon­do­la­ti­ság­gal ve­ti fel a „nem­ze­ti­sé­gi cso­port­ér­dek” és a nem­ze­ti­sé­gi egyén er­köl­csi ma­ga­tar­tá­sá­nak le­het­sé­ges vi­szo­nya­it. El­gon­dol­koz­ta­tó, hogy még a fi­a­tal Kövesdi Já­nos pró­zá­ja is ab­szo­lút mér­ték­ben múlt­idé­ző (lásd az 1976-os And­rás-nap­ra meg­jö­vök cí­mű kö­te­tét); hogy Tóth Elem­ér köny­ve, a Sár­ga, mint a nap (1975) nagy ál­ta­lá­nos­sá­gok szint­jén be­szél sze­re­lem­ről, sza­kí­tás­ról, öre­ge­dés­ről, be­teg­ség­ről és ha­lál­ról; hogy Zs. Nagy La­jos Em­ber­ke, küzdj! cí­mű sza­tí­ra­gyűj­te­mé­nye (1975) a nem­­zetis­égi tár­sa­da­lom éle­té­nek a fe­lü­le­tét sem igen bor­zol­ja; hogy ugyan­ez mond­ha­tó el Dá­vid Te­réz kis­pró­zá­já­ról (Lá­to­má­sok, 1974); hogy Ko­vács Mag­da a szlo­vá­ki­ai ma­gyar va­ló­ság­ról el­vét­ve és nagy át­té­te­lek­kel szól; s hogy még az olyan, nép­ben-kö­zös­ség­ben gon­dol­ko­dó no­vel­lis­tá­ink is, mint Duba Gyu­la, Gál Sán­dor vagy Rácz Oli­vér, akik a fél­múlt nem­ze­ti­sé­gi tár­sa­dal­má­ról a leg­em­lé­ke­ze­te­sebb ké­pe­ket raj­zol­ták meg, nem ju­tot­tak el je­le­nünk va­ló­sá­gá­ig, s kö­zös­sé­gi prob­lé­má­ink he­lyett a nem­ze­ti­sé­gi ön­is­me­ret szem­pont­já­ból kö­zöm­bös kér­dé­sek novellisztikáját mű­ve­lik; gyak­ran nem is a leg­jobb tel­je­sít­mé­nyük szint­jén. Érez­he­tő­en, hi­szen ahol meg­gyön­gül az ethos, ott szin­te tör­vény­sze­rű­en hal­vá­nyo­dik az esz­té­ti­kai ér­ték is.
Mi ma­gya­ráz­za ezt a „je­len­kí­vü­li­sé­get”? Idő­táv­lat­ra van szük­ség ah­hoz, hogy bi­zo­nyos té­mák „iro­da­lom­ké­pes­sé” vál­ja­nak? Hal­vá­nyab­bak egy-egy prob­lé­ma kör­vo­na­lai, a jel­le­mek ke­vés­bé mar­kán­sak, mint a nagy tár­sa­dal­mi föld­lö­ké­sek ide­jén, az „ezt vagy azt”-féle vá­lasz­tás- és dön­tés­le­he­tő­sé­gek ko­rá­ban? Ös­­sze­tet­tebb, bo­nyo­lul­tabb lett a va­ló­ság; ár­nya­la­ta­i­ra nem elég­gé éles a szem? Vagy nem csu­pán a szlo­vá­ki­ai ma­gyar pró­za bel­ügyé­ről van itt szó, ha­nem egy ál­ta­lá­no­sabb kor­je­len­ség­ről, amely a sta­bi­li­zált tár­sa­dal­mak iro­dal­mát jel­lem­zi? Az „egy az egy­ben” áb­rá­zo­lás ne­héz­sé­gé­ben kell ke­res­nünk az okot? Rész­igaz­ság mind­egyik fel­te­vés­ben van, nyil­ván. Mind­ez azon­ban vé­gül is nem ment­het föl a sür­ge­tő igény alól, hogy kis­pró­zánk te­ma­ti­ká­ja, ki­lép­ve a fél­múlt idé­zé­sé­ből és az ál­ta­lá­nos­sá­gok­ból, a szó szo­ros ér­tel­mé­ben kor­sze­rűb­bé vál­jék.
Az iro­da­lom ter­mé­sze­te el­len szól­nánk per­sze, ha ezen a kor­sze­rű­sö­dé­sen csu­pán a mai élet­ké­pek te­ma­ti­ká­ját ér­te­nénk. Té­ma és mon­da­ni­va­ló, tud­juk, nem szük­ség­sze­rű­en esik egy­be; a mű egész lo­gi­ká­já­ban a ket­tő úgy vi­szo­nyul egy­más­hoz, mint je­len­ség és lé­nyeg. Ha az em­lé­ke­ző-val­lo­má­sos, köz­vet­len él­mény­ből fa­ka­dó no­vel­la mel­lé fel­zár­kóz­ná­nak az ob­jek­tív kis­pró­za­for­mák, ha na­gyobb sze­re­pet kap­na az írói fan­tá­zia, a szi­tu­á­ció­te­rem­tő ké­pes­ség, a meg nem élt ese­mé­nye­ket is mo­del­lál­ni tu­dó kész­ség, le­he­tő­vé vál­nék, hogy x je­len­ség lé­nye­gét egy y je­len­ség nyel­vé­re „le­for­dít­va” mond­juk ki. Mind­eh­hez per­sze tör­té­nel­mi ér­zék, fi­lo­zó­fi­ai mű­velt­ség és in­tel­lek­tu­á­lis haj­lam szük­sé­gel­te­tik; ele­mez­ni, bon­ta­ni s más ele­mek­ből új­ra ös­­sze­rak­ni kell a va­ló­sá­got. Szól­hat mai kor- és sors­prob­lé­má­ink­ról – még­hoz­zá tör­té­ne­lem­fi­lo­zó­fi­ai ta­pasz­ta­la­tok nem le­be­csü­len­dő plu­szá­val – a tör­té­nel­mi tár­gyú no­vel­la meg el­be­szé­lés is. A pa­ra­bo­la ugyan­csak al­kal­mas bi­zo­nyos er­köl­csi-gon­do­la­ti kér­dé­sek föl­ve­té­sé­re és meg­vá­la­szo­lá­sá­ra; at­tól, hogy ki­öt­lött fi­gu­rái – Utasi Csa­ba ta­lá­ló ki­fe­je­zé­sé­vel él­ve – egy „Se­hol sincs Mindenüttországban” mo­zog­nak, kor­prob­lé­mái és kor­esz­mé­nyei le­het­nek na­gyon is re­á­li­sak, „itt és most” ér­vé­nyű­ek. Szám­ta­lan ma­gyar és vi­lág­iro­dal­mi pél­dá­val iga­zol­hat­nánk, hogy e lát­szat­ra kü­lönc mű­faj a leg­ko­mo­lyabb kö­zös­sé­gi mon­da­ni­va­lók ki­fe­je­zé­sé­re is al­kal­mas.
Fog­lal­juk ös­­sze a fel­ada­to­kat és le­he­tő­sé­ge­ket. Ha a „for­mai fo­gya­té­kos­ság” he­lyett a „szem­lé­le­ti fo­gya­té­kos­ság” ki­fe­je­zést hasz­nál­juk, tel­jes egé­szé­ben idéz­het­jük – új­ra meg­is­mé­tel­het­jük, más­fél év­ti­zed után! – Turczel La­jos vé­le­mé­nyét: „…novellisztikánkat a fej­lő­dés­ben, a kor­sze­rű­sö­dés­ben fő­kép­pen két fo­gya­té­kos­ság fé­ke­zi: az egy­re in­kább el­avu­ló szem­lé­le­ti tra­dí­ció nyű­gei és a mai kor­sze­rű te­ma­ti­ka hi­á­nya.” Úgy lát­juk, kis­pró­zánk­nak a dif­fe­ren­ci­ál­tab­bá vá­lás­hoz föl­tét­le­nül szük­sé­ge van ar­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tár­sa­dal­mi lét tel­jes di­men­zi­ó­já­ban, hat­van­éves foly­to­nos­sá­gá­ban gon­dol­kod­jék. Te­ma­ti­kai gaz­da­go­dá­sá­nak le­he­tő­sé­ge egy­részt at­tól függ, hogy ké­pes lesz-e meg­ra­gad­ni a szlovenszkói ma­gyar tár­sa­da­lom va­ló­sá­gá­nak egy-egy ti­pi­kus je­len­sé­gét, az­az elő­tör­té­ne­tün­ket; más­részt pe­dig at­tól, hogy meg­újul-e az öt­ve­nes évek utá­ni kor­szak tár­sa­dal­mi­sá­gá­ban, s lét­re­hoz-e ily mó­don egy je­len ide­jű, köz­vet­len tár­sa­dal­mi él­mény­ből táp­lál­ko­zó pró­zát. Har­ma­dik le­he­tő­ség­ként – akár a fél­múlt előt­ti, akár a fél­múlt utá­ni kor­szak áb­rá­zo­lá­sá­ra – az ob­jek­tív és az in­di­rekt pró­za­tí­pus fe­lé va­ló for­du­lás kí­nál­ko­zik; más sza­vak­kal: a tör­té­nel­mi tár­gyú el­be­szé­lés, ill. a pa­ra­bo­la, a lá­to­más meg­ho­no­sí­tá­sa. Pél­dát, ha nem is so­kat, hogy ezek az utak is jár­ha­tók, itt-ott már ta­lá­lunk. Rácz Oli­vér tet­te ed­dig a leg­me­ré­szebb ka­lan­do­zást az új for­mák és az új szem­lé­let bi­ro­dal­má­ban; kö­te­té­nek, az Álom Ti­va­dar had­pa­ran­csá­nak né­hány da­rab­já­ban, ha egy­elő­re nem is olyan ki­mun­kál­tan, mint a há­bo­rús té­má­jú val­lo­má­sos-em­lék­idé­ző el­be­szé­lé­sek­ben, már a pa­ra­bo­la s a gro­teszk lá­to­más ke­re­si a ma­ga tör­té­nel­mi-tár­sa­dal­mi tár­gyát (lásd a gyűj­te­mény cím­adó írá­sát s az Em­ber a falont, az Át­csú­szást stb.). Ko­vács Mag­da vers­sze­rű, tö­mény líraiságú lá­to­má­sai – föl­té­ve, hogy az ed­di­gi­nél fo­ko­zot­tab­ban tö­rek­sze­nek tár­sa­dal­mi és tör­té­nel­mi hely­ze­tek mo­del­lá­lá­sá­ra – ugyan­csak egy­kön­­nyen pa­ra­bo­lák­ká vált­hat­nak át. S az olyan – mai kö­zös­ség-lé­lek­ta­ni kér­dé­se­ket bon­col­ga­tó – írá­sok, mint a már em­lí­tett Tan­ügy, ta­lán az át­té­te­les fo­gal­ma­zás­ra ke­vés­bé haj­la­mos, ha­gyo­má­nyos re­a­lis­ta novellisztikát mű­ve­lők­nek is föl­ad­ják a lec­két a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nép­kö­zös­ség mai éle­té­nek áb­rá­zo­lá­sá­hoz egy­re sür­ge­tőbb te­ma­ti­kai meg­új­ho­dás­ból.

(1978)

A köl­tő és esz­té­ta Tő­zsér Ár­pád négy év­ti­ze­des mun­kás­sá­gá­val ma­ra­dan­dó­an be­ír­ta a ne­vét a 20. szá­za­di ma­gyar iro­da­lom­ba. El­ső (an­to­ló­gi­ás) je­lent­ke­zé­se után (1958) lé­nye­gé­ben a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet él­vo­na­lá­ba ke­rült, s köl­tői eré­nye­it a het­ve­nes évek­ben még in­kább öreg­bí­tet­te. A poeta doctus jel­leg­ze­tes tí­pu­sa, aki el­ső köl­tői meg­nyil­vá­nu­lá­sa óta ki­tar­tó küz­del­met vív ön­ma­gá­val a kor­sze­rű­ség, a meg­úju­lás és a mi­nő­sé­gi köl­té­szet ér­de­ké­ben. Az „örök új­ra­kez­dő” – ahogy ma­gá­ról val­lot­ta egy be­szél­ge­tés­ben –, mert nem akar le­ma­rad­ni, nem akar „se­reg­haj­tó” len­ni a köl­té­szet meg­újí­tá­sát je­len­tő min­den­na­pi küz­de­lem­ben. Nagy­fo­kú tu­da­tos­ság­gal és el­hi­va­tott­ság­gal in­dult a pá­lyá­ja. Egyi­ke volt azok­nak, akik­nek ne­vé­hez a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra meg­úju­lá­sa fű­ző­dött 1945 után Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. És az sem vé­let­len, hogy (le­szá­mít­va el­ső pró­bál­ko­zá­sa­it) köl­tői mun­kás­sá­gát szin­te ki­vé­tel nél­kül a meg­kü­lön­böz­te­tett mű­gond jel­lem­zi. Ko­ráb­bi kö­te­te­i­ben az iro­da­lom és a tár­sa­da­lom lét­kér­dé­sei irán­ti fo­gé­kony­ság­ra is fel­fi­gyel­he­tünk. Ke­vés köl­tő van a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban, aki an­­nyi­ra fi­gye­lem­mel kö­vet­né a 20. szá­za­di köl­té­szet vál­to­zá­sa­it és meg­úju­lá­sát Ma­gyar­or­szá­gon és szer­te a vi­lág­ban, mint ő. A meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gye­lem a fi­lo­zó­fi­ai és a lét­prob­lé­mák­ra is ki­ter­jed, el­ső­sor­ban azok­ra, me­lyek meg­ha­tá­ro­zói le­het­nek a lí­ra kor­szak­vál­tá­sá­nak és meg­újí­tá­sá­nak.
In­du­lá­sa ele­jén szá­má­ra a köl­té­szet ön­nön lé­tét meg­ha­tá­ro­zó és „ösz­tö­ne­it fe­gyel­me­ző” for­ma is volt, „a fi­zi­ká­lis tra­gé­dia nél­kü­li ka­tar­zis és túl­élés le­he­tő­sé­ge. Az ösz­tön – tett – for­ma kép­let­ben az ösz­tön he­lyé­re csak ké­sőbb ke­rült a gon­do­lat” – mond­ta pá­lyá­já­ra emlékezve.1 Sa­já­tos he­lyét a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom­ban meg­ha­tá­roz­za az is, hogy nem­csak köl­tő­ként, iro­da­lom­kri­ti­kus­ként és mű­for­dí­tó­ként tart­juk szá­mon, ha­nem köz­író­ként, szer­kesz­tő­ként, iro­da­lom­szer­ve­ző­ként és fő­is­ko­lai, majd egye­te­mi ok­ta­tó­ként is.
Úgy kez­dő­dött az ő éle­te is, mint sors­tár­sa­ié. Már gyer­mek­ko­rá­ban ráz­ta őt a tör­té­ne­lem: há­rom­éves, ami­kor 1938 no­vem­be­ré­ben (a bé­csi dön­tést kö­ve­tő­en) „ha­zát vált” anél­kül, hogy szü­lő­föld­jét el­hagy­ta vol­na. A tör­té­ne­lem ke­gyet­len gri­ma­sza azon­ban elő­ször 1945-ben, a há­bo­rú be­fe­je­zé­se után éri őt és csa­lád­ját. A „nem­ze­ti de­mok­ra­ti­kus for­ra­da­lom­nak” csú­folt cseh­szlo­vá­ki­ai ese­mé­nye­ket mi­nő­sí­ti, hogy a fék­te­len ma­gyar­ül­dö­zés mi­att 1947 feb­ru­ár­já­ban szü­le­i­vel együtt me­ne­kül­nie kel­lett a szü­lő­föld­ről, csak így tud­ták ugyan­is el­ke­rül­ni a cseh­or­szá­gi de­por­tá­lást. A „zöld ha­tá­ron” Ma­gyar­or­szág­ra szök­tek, s egy­éves hon­ta­lan­ság után, 1948-ban tér­het­tek csak ha­za. Szá­má­ra a ha­za­té­rés csak „idő­le­ges” volt, és a hét­vé­ge­ket je­len­tet­te. Ele­mi is­ko­lá­it ugyan­is a szü­lő­fa­lu­já­ban kezd­te, a kö­rül­mé­nyek mi­att azon­ban szü­lei – elő­re­lá­tó pa­rasz­ti böl­cses­ség­gel – úgy dön­töt­tek, mind­ad­dig Ma­gyar­or­szá­gon (Pa­gony­ban, ma: Szilaspagony) já­rat­ják őt is­ko­lá­ba, amíg a ma­gyar nyel­vű ok­ta­tást Cseh­szlo­vá­ki­á­ban nem biz­to­sít­ják. Ál­ta­lá­nos is­ko­lai ta­nul­má­nya­it, me­ne­kült di­ák­ként, Ma­gyar­or­szá­gon vé­gez­te, és csak 1950-ben, a po­li­ti­kai hely­zet vál­to­zá­sa, és a ma­gyar­kér­dés rész­le­ges ren­de­zé­se után vált le­he­tő­vé, hogy vég­ér­vé­nye­sen vis­­sza­fo­gad­ja a szü­lő­föld. A szü­lői dön­tés alap­ján az új tan­évet már Ri­ma­szom­bat­ban kezd­te. Az egy­ko­ri kis­di­ák leg­na­gyobb szo­mo­rú­sá­ga az volt, hogy a ret­te­gett szö­ké­sek és a til­tott ha­tár­át­lé­pé­se­ket kö­ve­tő „ha­tó­sá­gi” bün­te­té­sek után egy­szer sem pró­bál­hat­ta ki a „szép fe­hér, me­rí­tett pa­pí­ron” ké­szült út­le­ve­lét, me­lyet 1950 ta­va­szán ve­he­tett kéz­be. Ez az ér­zés – a Ge­ne­zis cí­mű kö­te­té­nek elő­sza­va sze­rint – év­ti­ze­dek múl­tán is élén­ken él em­lé­ke­ze­té­ben.
A ha­zát­lan­ság szo­mo­rú él­mé­nye­it idé­zi ké­sőbb a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­sé­ben is. A hét­vé­ge­ket ott­hon töl­tő kis­di­ák „jó har­minc ki­lo­mé­te­res” gya­log­lá­sa­it (Sal­gó­tar­ján­tól ha­zá­ig) örö­kí­tet­te meg a Gya­log Péterfala ha­tá­rá­ban cí­mű köl­te­mé­nyé­ben. Medvesalja és Ró­na­te­tő ka­nyar­gó he­gyi út­jai ek­kor vé­sőd­tek egy élet­re szó­ló­an az em­lé­ke­ze­té­be. Meg­hitt és meg­ej­tő az az em­lé­ke­ző múlt­idé­zés, me­lyet a Ge­ne­zis­ben szen­telt nem­csak me­ne­kü­lé­se­i­nek, ha­nem el­ső köl­tői kor­sza­ka fel­idé­zé­sé­nek is. Rész­ben az adós­ság ké­sői tu­da­to­sí­tá­sát is je­lez­te, hogy – év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb – a már em­lí­tett be­szél­ge­tés­ben a múl­tat „va­ló­ban be kel­le­ne val­la­nom” gon­do­la­tát meg­tol­dot­ta az­zal a fel­is­me­rés­sel, hogy „a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság há­bo­rú utá­ni meg­pró­bál­ta­tá­sa­i­ból, tra­gé­di­á­i­ból egy Musza Dag negy­ven nap­ja ha­tá­sú mű­vet le­het­ne ír­ni”. Va­ló igaz, má­ra jócs­kán el­fej­tőd­tek ezek az évek. Ho­lott – és most Tő­zsért idéz­zük – „a nagy, tör­té­nel­mi bo­csá­nat­ké­ré­sek kö­ze­pet­te ta­lán mi is meg­ér­de­mel­nénk egy bo­csá­nat­ké­rő szót az il­le­té­ke­sek­től, az egyéb ak­tu­á­lis jó­vá­té­te­lek­ről már nem is szól­va”.
A ri­ma­szom­ba­ti „ki­té­rő” után éle­té­nek meg­ha­tá­ro­zó ál­lo­má­sa Ko­má­rom lesz, ahol 1951-ben meg­nyi­tot­ták az el­ső ma­gyar nyel­vű gim­ná­zi­u­mot a há­bo­rú utá­ni Cseh­szlo­vá­ki­á­ban. A gim­ná­zi­um di­ák­ja­ként 1954-ben itt érett­sé­gi­zett. In­nen raj­zott ki az a köl­tő­nem­ze­dék (Nyol­cak), mely­nek sors­for­dí­tó sze­re­pe volt iro­dal­munk fej­lő­dé­sé­ben. Egy idő­ben Ko­má­rom­nak (esz­mé­lé­se szem­pont­já­ból is) meg­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­get tu­laj­do­ní­tott, év­ti­ze­dek múl­tán azon­ban – sze­mé­lyes tör­té­nel­me szá­má­ra – „át­ér­té­ke­lő­dött” ez a kép. A ko­ráb­bi „ments­vár­ról” 2000-ben azt val­lot­ta: „ne­kem tu­laj­don­kép­pen nin­cse­nek jó em­lé­ke­im Ko­má­rom­ról. Per­sze, a kom­mu­nis­ta to­ta­li­ta­riz­mus leg­sö­té­tebb éve­i­ben (1951–1954-ben) jár­tam oda, s ak­ko­ri­ban bár­hol ta­nul­tam vol­na, min­den­hol a to­ta­li­ta­riz­mus szel­le­mé­vel ta­lál­ko­zom, de ez mit sem vál­toz­tat a té­nyen, hogy az al­ma ma­ter Komároma szá­mom­ra a pri­vát tör­té­nel­mem sötétségkorszaka.”2
Érett­sé­gi után – Zs. Nagy La­jos­sal együtt – a po­zso­nyi egye­tem böl­csész­ka­rá­nak ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja lett. Egy „fél­idő­re” (sze­mesz­ter­re) szólt a bá­tor­sá­guk (mert – ahogy ír­ja – „az is­ko­lai fe­gye­lem for­má­i­ba nem fért be­le iro­dal­mi »sikereinken« nagy­ra hí­zott ön­ér­ze­tünk, de még va­ló­szí­nűbb […] azt nem bír­tuk el­vi­sel­ni, hogy hi­á­nyos szlo­vák tu­dá­sunk mi­att szlo­vák kol­lé­gá­ink fél­nó­tás­ok­ként ke­zel­tek ben­nün­ket”), fél év múl­va vé­ge lett a „ka­land­nak”. Egy­ko­ri ver­se (Lángpiros arc­cal) ta­nú­sá­ga sze­rint: „Lép­tem bő­szen, lángpiros arc­cal, / sem­mit nem fon­tol­va, va­kon, / mint ki sar­kig rúg­ja az aj­tót, / csak­hogy nyög­hes­sen sza­ba­don.” Az Ady meg­fo­gal­maz­ta „en­gem az én fa­lum vár” hi­te él­tet­te ezt a nem­ze­dé­ket is, s így ke­rült Tő­zsér is ab­ba a „kény­szer­hely­zet­be”, hogy más­fél évig szü­lő­fa­lu­já­ban ta­ní­tós­kod­jék. A nosz­tal­gi­át azon­ban szer­te­fosz­lat­ják azok a sú­lyos drá­mák, me­lye­ket kör­nye­ze­té­ben csa­lád­já­val, ro­ko­na­i­val meg­élt. Így az­tán az ott­hon­ma­ra­dás ka­land­ja után a me­ne­kü­lés ér­zé­se lett szá­má­ra az erő­sebb és a meg­ha­tá­ro­zó. 1956-ban a vál­to­zás le­he­tő­sé­ge­it la­tol­gat­va (is­mét) a to­vább­ta­nu­lás mel­lett dön­tött. Így lett Po­zsony­ban a Pe­da­gó­gi­ai Fő­is­ko­la ma­gyar–szlo­vák sza­kos hall­ga­tó­ja. Mint­hogy a köl­tői pá­lyán már gim­ná­zi­u­mi évei alatt el­in­dult, ez a „me­ne­kü­lés­pszi­chó­zis” egy­szer­re más tar­tal­mat nyert, más táv­lat­tal bíz­ta­tott, el­in­dí­tot­ta őt – egye­bek mel­lett – a szer­kesz­tői, majd a mű­for­dí­tói pályán.3
A köl­tő szá­má­ra az el­ső erő­pró­bát a Turczel La­jos szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent Fi­a­tal szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­tők an­to­ló­gi­á­ja (1958) je­len­tet­te. A nyolc szer­ző kö­zül a kri­ti­ka el­ső­sor­ban Tő­zsér Ár­pád és Cselényi Lász­ló je­lent­ke­zé­sé­re fi­gyelt fel. Fábry Zol­tán sze­rint: „A köl­té­szet a ma­gyar­ság leg­adek­vá­tabb ön­ki­fe­je­zé­se. Pe­tő­fi – Ady – Jó­zsef At­ti­la: min­den­nél szük­sé­ge­sebb, re­á­li­sabb va­ló­sá­gok! Ha nincs köl­té­szet: nincs ma­gyar­ság.” Fábry Zol­tán ez­zel a fo­gad­ta­tás­sal lé­nye­gé­ben a „nyol­cak” sze­re­pét is alá­húz­ta vagy meg­elő­le­gez­te. Még ak­kor is, ha az an­to­ló­gia – Fábry szá­má­ra – „egy­for­mán és egy­szer­re” je­len­tett „örö­met és – csa­ló­dást”. Cselényi és Tő­zsér azon­ban min­den­kép­pen bíz­ta­tó kez­det, „új fe­je­zet” volt szá­má­ra: „ben­nük lát­juk és tud­juk e nyol­cas kar két ve­zér­szó­la­mát, szó­lis­tá­ját” – ír­ta Fábry. Ar­ra a pre­desz­ti­nált sze­rep­kör­re gon­dolt, mely egy élet­re szó­ló­an meg­ha­tá­ro­zó­vá vált mind­ket­tő­jük szá­má­ra. Tő­zsér ver­se­i­ben (köz­tük a Fér­fi­kor cí­mű­ben is) ki­vá­ló kri­ti­kai ér­zék­kel „a vi­lág­gá tá­gu­lás pat­ta­nó di­na­mi­ká­ját” és a „fér­fi­moz­du­lat vi­lág­len­dü­le­tét” di­csér­te Fábry, s a „moz­du­la­tok hi­te­lét” tar­tot­ta meg­ra­ga­dó­nak. „Zse­bé­ben Ajnácskővel, mint egy pa­rit­­tyás Dá­vid áll szem­ben a Gó­li­át­tá tán­tor­gó vi­lág­gal. Tő­zsér az anyameleg va­rázs­lat­tal és a szü­lő­föld-hű­ség­gel tud­ja, lát­ja és bír­ja a vi­lá­got” – ír­ta Fábry. A „Jus­som a szó­ra / igaz­ra szép­re…” gon­do­la­ta­it így jel­le­mez­te: „Itt fér­fi szólt, em­ber szólt az em­be­ri­ség anya­nyel­vén: köl­tő!” Meg­győ­ző­dé­se sze­rint a „vox humana sta­fé­ta­bot­ja […] biz­tos ke­zek­be ke­rült”. A „vox humana” Fábry Zol­tán szá­má­ra (de­rű­sebb órá­i­ban) a ki­sebb­sé­gi ma­gyar­ság meg­tar­tó, él­te­tő principiuma volt. (Ez idő tájt Bá­bi Ti­bor tel­je­sít­mé­nyét is ide so­rol­ta.) A se­ma­tiz­mus és a dog­ma­tiz­mus tö­mény kép­te­len­sé­gei szom­széd­sá­gá­ban Fábry nem­csak azt erő­sí­ti meg a „nyol­cak” fel­lé­pé­sé­ben, hogy a fi­a­tal köl­tő­nek jo­ga van őriz­ked­ni a „pár­tos­ság ima­mal­ma­i­tól”, és az élet tel­jes­sé­gét, szép­sé­gét, örö­mét és fáj­dal­mát fel­mu­tat­ni, ha­nem jól­eső­en ve­szi tu­do­má­sul, „lí­ránk az évek fo­lya­mán fő­ve­szé­lyé­től – a frá­zis­tól – meg­sza­ba­dult”, s köl­tő­ink őszin­téb­bek, re­á­li­sab­bak – és így „lí­ra­i­ab­bak, köl­tő­i­eb­bek” lettek.4 Fon­tos ez azért is, mert a se­ma­tiz­mus és a szo­ci­a­lis­ta re­a­liz­mus göd­rei ez idő tájt még ta­ka­rat­la­nok vol­tak.
Ta­lán az el­is­me­rő, szin­te hó­do­ló sza­vak meg a kri­ti­kai fo­gad­ta­tás egy­ér­tel­mű­sé­ge és a meg­fe­lel­ni aka­rás fel­fo­ko­zott igé­nye is köz­re­játsz­ha­tott ab­ban, hogy az iga­zi be­mu­tat­ko­zás­ra, egy önál­ló kö­tet­re éve­ket kel­lett vár­ni. A Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­te­te ugyan­is csak 1963-ban je­lent meg. Sze­re­pe le­he­tett eb­ben két­éves sor­ka­to­nai szol­gá­la­tá­nak is, leg­fő­kép­pen azon­ban an­nak, hogy szá­má­ra az írás küz­de­lem volt, sa­ját be­val­lá­sa sze­rint „min­dig is las­san, gyöt­rőd­ve” írt.5 A kor­tár­sa­kat is meg­lep­te, hogy el­ső önál­ló kö­te­té­ben vi­szony­lag ke­vés volt az új vers. „A mind­ös­­sze öt­ven­há­rom ver­set (s eb­ből az an­to­ló­gia ti­zen­nyolc ver­sét is) ma­gá­ban fog­la­ló Mo­gor­va csil­lag cí­mű kö­tet­ben több mint tíz év ter­mé­se fek­szik” – ír­ta Turczel La­jos. A „ter­mé­ket­len­ség” okát Turczel a köl­tő mun­ka­mód­szer­ében, a „lí­rai él­ményt hos­­szan ér­le­lő, szi­go­rú igé­nyes­sé­gé­ben és […] ver­ba­liz­mus­tól men­tes, lé­nyeg­re tö­rő szűk­sza­vú­sá­gá­ban” látta.6 Ös­­sze­füg­gött ez – vél­he­tő­en – az­zal is, hogy a köl­té­szet lép­té­ke (ma­gyar vi­szony­lat­ban kü­lö­nö­sen) hi­he­tet­le­nül meg­vál­to­zott ezek­ben az évek­ben.
A Mo­gor­va csil­lag min­den két­sé­get ki­zá­ró­an a sok­fé­le út­ke­re­sés s a meg­an­­nyi él­mény, le­he­tő­ség fel­vil­lan­tá­sa volt. Úgy ke­res­te a ki­bon­ta­ko­zást, ahogy je­les köl­tő­ink mind­egyi­ke: a köl­tő­egyé­ni­sé­gek­re fi­gyelt, jó mes­te­re­ket ke­re­sett és ta­lált is a ma­ga szá­má­ra. Turczel La­jos sze­rint „a kö­tet anya­gá­nak nagy ré­sze, leg­alább négy­ötö­de az »illyési korszak« szülötte”.7 Il­­lyés Gyu­la két­ség­te­le­nül meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott a fi­a­tal Tő­zsér köl­tői fej­lő­dé­sé­ben, fő­leg az irá­nyok és a tá­jé­ko­zó­dás kér­dé­sé­ben volt el­iga­zí­tó, de a té­ma- és a for­ma­ke­re­sés dol­gá­ban is. A fa­lu- és ter­mé­szet­él­mény epig­ram­ma­sze­rű meg­for­má­lá­sa­i­ban is két­ség­te­le­nül Il­­lyés ha­tá­sa ér­vé­nye­sült ná­la, az em­be­ri ki­szol­gál­ta­tott­ság ese­te­i­ben azon­ban Jó­zsef At­ti­la, a mi­to­lo­gi­kus vo­ná­sok és a folk­lór fel­lel­he­tő ele­me­i­re, il­let­ve a bal­la­dai hang­vé­tel­re vi­szont Nagy Lász­ló le­he­tett a pél­da. Ezt a ha­tást ön­ma­ga is meg­erő­sí­tet­te a Gya­log egy vers ha­tá­rá­ban cím­mel írt val­lo­má­sos pró­zá­já­ban (Ge­ne­zis), ami­kor az „elé­ge­det­len­ség ma­gam­mal s a vi­lág­gal” és a „csak azért is!” ma­ga­tar­tá­sá­ból szü­le­tett ver­sei „el­len­áram­la­ta­ként” Il­­lyés Gyu­lát em­lí­ti („nem a ter­mé­szet- és tárgy­le­író köl­tő, ha­nem a nem­zet­men­tő, a népt­ri­bun von­zott Il­­lyés ver­se­i­ben”). Il­­lyés kul­tu­szát erő­sít­het­te az is, hogy gim­na­zis­ta éve­i­ben, 1952-ben, a Jó­kai-szo­bor vis­­sza­ál­lí­tá­sá­nak ko­má­ro­mi ün­nep­sé­gén (Ve­res Pé­ter és Urbán Er­nő tár­sa­sá­gá­ban) Il­­lyés Gyu­la is részt vett, így ő lett szá­má­ra „az el­ső va­ló­sá­gos, hús-vér köl­tő”. Ez a „ta­lál­ko­zás” per­sze a vé­let­len mű­ve volt, köl­tői pél­da­ké­pei meg­vá­lasz­tá­sá­ban a köl­tői ha­bi­tus ro­kon­sá­ga, kö­ze­li­sé­ge ját­szott meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet. Turczel „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­mu­sá­ra” vo­nat­ko­zó fel­ve­tés­re utal­va (e ha­tá­sok 1956 tá­ján ér­ték) em­lí­ti a köl­tő: „…ha ezt a dif­fe­ren­ci­á­ló­dást az en­gem ért ha­tá­sok­kal akar­nám ki­fe­jez­ni, ak­kor azt kel­le­ne mon­da­nom, hogy Jó­zsef At­ti­la és Il­­lyés mel­lé Nagy Lász­lót is mes­te­rem­mé fogadtam.”8
Er­re a je­len­ség­re Bata Im­re is fel­fi­gyelt. El­ső ver­ses­kö­te­té­ről ezt ír­ta: „Ka­ma­szos dal­hang­ja Pe­tő­fi­re, ver­se­i­nek in­tel­lek­tu­á­lis jel­le­ge Il­­lyés­re, in­du­la­ti ere­je pe­dig Nagy Lász­ló­ra em­lé­kez­te­ti azt, aki a Mo­gor­va csil­la­got olvassa.”9 A kri­ti­kus a köl­tő fe­ne­ke­dő vagy „splee­nes” ver­se­it (Kár­ho­zat, Ke­se­re­det­ten) tart­ja a ko­rai Nagy Lász­ló hang­já­nak, Tő­zsér vi­szont úgy vé­le­ke­dik, hogy az „Il­­lyés és Jó­zsef At­ti­la hang­ján szó­ló népt­ri­bun s a vi­lág­fáj­dal­mas és lá­za­dó By­ron mel­lett egy mag­zat-Baude­laire is meg­moz­dult bennem”.10 Ez utób­bi per­sze job­bá­ra csak „emb­ri­o­ná­lis” for­má­ban lé­te­zett ná­la. Sze­re­pe van az út­ke­re­sés­ben – az em­lí­tet­tek mel­lett – Ju­hász Fe­renc­nek is, s egy-egy fo­ga­lom, jel­zős szer­ke­zet ere­jé­ig (gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség, vi­rág­em­ber, pi­ros kö­dök stb.) Ady ha­tá­sa is érez­he­tő. A he­lyét ke­re­ső köl­tőt érez­zük a mo­tí­vu­ma­i­ban rend­re vis­­sza­té­rő szü­lő­föld igé­ze­té­ben épp­úgy, mint az epig­ram­ma-tö­mör­sé­gű vers­csok­ra­i­ban (Köz­he­lyek, Egy hét a Fátrában, Ha­zai nap­ló, Reg­gel­től es­tig, Ka­rá­cso­nyi mor­zsák). Az Út­ban cí­mű négy­so­ro­sá­ban így vall a táj­ról és ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ká­ról:
„Mint egy ke­reszt­rejt­vény, olyan a táj.
Meg­fej­tés­ként ver­sem írom be­le.
Vagy csak ír­nám? Olyan sok a sza­bály,
hogy nem tu­dom, meg­bí­rok-e ve­le.”
Ezek­ben az évek­ben a kor­társ ma­gyar köl­tők (Il­­lyés Gyu­la, Nagy Lász­ló és má­sok) is gyak­ran el­időz­tek en­nél a ha­gyo­má­nyos for­má­nál. Az Ady-fo­gan­ta­tá­sú Há­bo­rús ka­rá­csony vagy a csa­lá­di tra­gé­di­á­kat meg­idé­ző ver­sei (Le­gény­bá­tyám sír­já­nál, Fáj­da­lom, Ken­der­szer – Pusz­ta­szer) a pél­dái an­nak, hogy már in­du­lá­sa­kor egy ön­tör­vé­nyű „különélet” fog­sá­gá­ban érez­te ma­gát. Ek­kor ta­lán még nem is sej­ti, hogy a „Fe­jem, ez a ma­kacs különvilág” (A fe­jem meg én) meg­fo­gal­ma­zá­sá­val köl­tői pá­lyá­ja egé­szé­re ér­vé­nyes igaz­sá­got ál­la­pí­tott meg:
„Húsz ör­dög­ként fűt húsz hety­ke évem,
s nincs lány, nincs as­­szony, ki ve­lem ég­jen.
Nincs cso­bo­gó víz nyug­ta­lan­sá­gom­ra:
El­égek, mint Mó­zes csip­ke­bok­ra”
– ír­ja a Há­rom po­kol tü­ze cí­mű ver­sé­ben. Mi sem ter­mé­sze­te­sebb, mint­hogy a kö­tet­ben a sze­rel­mi ger­je­del­mek­ről szó­ló ver­sek is he­lyet kap­tak. S in­nen már a „kár­ho­zat” kép­ze­te sem le­het mes­­sze. Har­ma­to­san szép ver­se a kö­tet­nek a Húsz vég vá­szon vagy a Sze­re­lem­si­ra­tó. A ro­man­ti­kus vi­lág­lá­tás és a va­ló­sá­got val­la­tó szán­dék a nép­köl­té­szet ter­mé­ke­nyí­tő ha­tá­sá­val együtt je­lent­ke­zik sze­rel­mi lí­rá­já­ban. A Húsz vég vá­szon cí­mű ver­sé­ben pél­dá­ul szu­ve­rén mó­don al­kal­maz­za a „be­szé­des hall­ga­tás” tech­ni­ká­ját, azt a „ki­ha­gyá­sos” ki­fe­je­zés­mó­dot, mely nép­da­la­ink­ban, bal­la­da­sze­rű ver­se­ink­ben gya­ko­ri. „Nem min­dent le­het ki­mon­da­ni, amit ér­zünk, és nem min­dent meg­ne­vez­ni, amit ér­zé­ke­lünk – ír­ta Ba­lázs Bé­la A lí­rai ér­zé­keny­ség­ről cí­mű lí­ra­i­an szép ta­nul­má­nyá­ban. – […] Ak­kor tá­mad a köl­tő­nek iga­zi fel­ada­ta, mi­kor azt, amit ki­mon­da­ni nem le­het, a vers­be be­le­hall­gat­nia kell.”11 Ba­lázs Bé­la e mód­szer nép­köl­té­sze­ti „őse­ként” em­lí­ti az is­mert ma­gyar nép­dalt: „Ka­szab And­rás megy a rét­re, / Ve­le megy a fe­le­sé­ge. / Én vol­nék a fe­le­sé­ge, / Én men­nék ve­le a rét­re.” Va­la­mi ha­son­ló­val ta­lál­ko­zunk Tő­zsér em­lí­tett ver­sé­ben is, ami­kor (a húsz vég vász­nat te­re­ge­tő gaz­dag meny­as­­szony­ról) ezt ír­ja:
„Mert ha az a vá­szon
csak há­rom vég vol­na
Gyöngy­vér, a gaz­dá­ja
most az enyém vol­na.”
Akár­csak a nép­dal­ban, a köl­tő itt is – ra­fi­nált mó­don – „be­le­hall­gat­ja” a vers­be sze­rel­mi val­lo­má­sát. Ady szá­má­ra sem volt is­me­ret­len ez a mód­szer, ő a ha­son­la­tot „vált­ja ki” ez­zel a meg­ol­dás­sal a Ten­ger­part, al­kony, kis ho­tel­szo­ba kez­de­tű ver­sé­ben, ami­kor ezt ír­ja: „Da­lol a ten­ger és da­lol a múlt.” Ez a köl­tői ki­fe­je­zés­mód, ami­kor – ahogy Ba­lázs Bé­la ír­ja – „a dol­go­kat mon­dom az ér­zés he­lyett, mely meg­lát­tat­ta ve­lem”, pol­gár­jo­got szer­zett a ma­gyar köl­té­szet­ben. A 19. szá­zad­tól ez a mód­szer – a leg­job­bak lant­ján (Pe­tő­fi, Arany, Ady) – a köl­tői ki­fe­je­zés­mód meg­úju­lá­sát se­gí­tet­te, s ezt a funk­ci­ót vál­lal­ja Tő­zsér­nél is. Bi­zony­sá­ga ez an­nak is, hogy (ko­rok­tól füg­get­le­nül) a nép­dal, a nép­köl­té­szet fe­lől is ve­zet út a köl­té­szet meg­úju­lá­sá­hoz. Ez a han­gu­lat jel­lem­ző a Sze­re­lem­si­ra­tó­ra, ahol a „Meg­kö­töm lo­va­mat / szo­mo­rú fűz­fá­hoz” ad­ja a vers mér­té­két, vagy a Vi­rág­sze­re­tőm­nek cí­mű, ahol a vers já­té­kos han­gu­la­ta és a „Gye­re, mentsd köl­tő­vé / ör­dög­ar­cú lel­kem” nép­me­sei mo­tí­vu­ma ural­ja a köl­tő ér­zé­se­it. Mond­hat­nánk azt is, „szö­veg­ként” ke­rül­nek ezek az ele­mek a vers­be, akár csak Ba­las­si Bá­lint­nál a tö­rök és ma­gyar szim­bo­li­ká­jú ver­sek/szö­ve­gek ese­té­ben. A „szö­veg” sze­re­pe, funk­ci­ó­ja azon­ban csak Tő­zsér ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban ér­té­ke­lő­dött fel egy el­fo­ga­dott új ká­non sze­rint. Val­lo­má­sos, ön­ma­gát ke­re­ső ver­sei kö­zül ki­emel­ke­dik a kö­tet­ből a Fér­fi­kor és a Fé­mek ide­je. Új színt visz­nek ezek a ver­sek a köl­té­sze­té­be. A Fér­fi­kor drá­mai erő­vel, át­élés­sel a hu­má­num esz­mé­nyét és a Jó­zsef Attila-i „a min­den­ség­gel mérd ma­gad” igé­nyét egy­szer­re fo­gal­maz­za meg. Nem „el­kö­te­le­zett” köl­tő akar len­ni, ha­nem olyan, aki túl­lát a „mai kocs­mán”. A „ját­szok a sors­sal / szembeköpősdit”, „Tö­vis let­tem, mert / fa­gyok ne­vel­tek”, „Jus­som a szó­ra, / igaz­ra, szép­re, / gye­hen­na­ol­tó / hűs em­ber­ség­re” stb. egy­ér­tel­mű bi­zony­sá­gai an­nak, hogy az örök em­be­rit fo­gal­maz­za meg. Ars po­e­ti­ca­ként is fel­fog­ha­tó üze­ne­té­ben Pe­tő­fi tü­ze vagy Ady dü­he egy­szer­re szó­lal meg. Koncsol Lász­ló sze­rint: „Az in­du­lat nem­zet­te, hord­ta ki és lök­te vi­lág­ra ezt a ver­set. Hi­ány­ba, űr­be szü­le­tett, prog­ram­nak, hogy ami nincs, le­gyen.” Eb­be a „nincs”-be Koncsol be­kó­dol­ja „a sza­bad­ság, egyen­lő­ség és test­vé­ri­ség hár­mas for­ra­dal­mi el­vét” is.12 Meg­győ­ző­dé­sünk sze­rint ez sem le­het ki­zá­ró ok ar­ra, hogy a ver­set az al­kal­mi („a köl­tő­re, nem­ze­dé­ké­re és a szo­ci­a­liz­mus ak­ko­ri gond­ja­i­ra jel­lem­ző”) vagy vélt mo­tí­vu­mok alap­ján ne a po­li­ti­kai/agi­ta­tív köl­té­szet­hez, ha­nem a val­lo­má­sos lí­ra ese­te­i­hez so­rol­juk. Nem két­sé­ges per­sze a kor­társ­nak az a meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „a Mo­gor­va csil­lag­ban még min­dig a Fér­fi­kor ak­tív ma­ga­tar­tá­sa bi­zo­nyult meg­ha­tá­ro­zó ere­jű­nek. Tő­zsér kü­lön­ben is egy Pe­tő­fi­vel, Jó­zsef At­ti­lá­val és Il­­lyés Gyu­lá­val kö­rül­ha­tá­rol­ha­tó for­ra­dal­mi vers­ha­gyo­mány­ból in­dult ki, ezért, no­ha fon­tos sze­re­pet ját­szott az an­to­ló­gi­á­ban és kö­tet­ben egy­aránt ol­vas­ha­tó őszi ver­se, az őszi vi­lág – őszi szem­mel, il­let­ve a meg­gyil­kolt fiú­test­vért si­ra­tó Fáj­da­lom, egyik sem tud­ta el­nyom­ni a fér­fi­as köl­tői prog­ra­mok, a tra­gé­di­ák oka­i­val is szem­be­sze­gü­lő ak­tív ma­ga­tar­tás ver­se­it.” Koncsol Lász­ló mu­tat rá ar­ra is, hogy a vers a ma­gyar nép­dal­ok­ból, nép­bal­la­dák­ból is is­mert fe­le­ző tí­zes (3:2/3:2 üte­me­zé­sű) for­má­ban író­dott, amely „eresz­ke­dő idő­mér­té­ké­vel a nyu­gat-eu­ró­pai rend­szer­be is beillik”.13 Rit­mus­ele­me­i­vel, han­gu­la­ti as­­szo­ci­á­ci­ó­i­val, a szó­kincs né­pi ele­me­i­vel, ple­be­ju­si szem­lé­le­té­vel, a Ju­hász Fe­renc­nél is gya­ko­ri szó­ös­­sze­té­te­le­i­vel (vi­rág­em­ber, tűz­láng, fagy­fe­gye­lem, vérmeleg, arany­gyep) egy­ér­tel­mű­en a mo­dern lí­ra út­ját jár­ja. Az sem vé­let­len, hogy a kö­tet több ver­sé­ben is ezt a for­mát al­kal­maz­za (Mo­gor­va csil­lag, Esz­mé­lés a Sa­jó part­ján, Ha­zai nap­ló stb.).
Kö­te­te utol­só cik­lu­sá­ban, kü­lö­nö­sen a Fé­mek ide­je vagy a Cre­do ut intelligam cí­mű ver­sé­ben nem­csak a „hin­ni sze­ret­nék” szán­dé­kát fo­gal­maz­ta meg, ha­nem for­mai meg­ol­dá­sa­i­val (lá­to­má­sok, az egyé­ni lel­tár exp­res­­szív lí­rai esz­kö­zei stb.), va­la­mint „Ady sá­tá­nos má­gi­kus­sá­gá­val, vö­rös-fe­ke­te szí­ne­i­vel, Jó­zsef At­ti­la tel­jes­ség­igé­nyé­vel”, a „bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­niz­must su­gal­ló vo­ná­sok­kal és ószö­vet­sé­gi könyör­telenségű eti­ká­val” – ahogy Görömbei And­rás ír­ta ró­la – a köl­tői vi­lág­kép erő­sí­té­sét is felvállalta.14 Ez a cik­lus (a ma­ga öt ver­sé­vel, a Mo­gor­va csil­lag vers­vi­lá­gát is ide­ért­ve) min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az avant­gárd for­mai ha­gyo­má­nyok és a vál­to­zás le­het­sé­ges irá­nya fe­lé is mu­ta­tott. Az­zal együtt, hogy a Hanka cí­mű ver­sé­ben a „vasnehéz sors az én sze­rel­mem” mel­lett a „sok igen” és „sok nem” meg a „Sze­ress ér­te, s tán ne sze­ress” já­té­kos el­lent­mon­dá­sá­val aka­rat­la­nul is Ady sze­re­lem­fel­fo­gá­sát is meg­idé­zi. A Sze­mek­ben is erő­tel­jes hang­súlyt kap­nak az ér­zé­sek meg az él­mé­nyek. Ezek kö­zött a tör­té­nel­mi múlt em­lé­kei is meg­je­len­nek, me­lye­ket szá­má­ra iga­zán csak a „sze­mek utó­pi­á­ja” fe­led­tet­het. „Gond­ja­im or­szág­gá nő­nek, / […] Most jön az iga­zi vizs­ga: / ver­se­im, fog­ja­tok ös­­sze” – ír­ja a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet (1967) be­ve­ze­tő ver­sé­ben. A „csil­lag­időt” meg az „ős­moz­du­lá­so­kat” erő­sí­ten­dő alig­ha vé­let­len, hogy elő­ző kö­te­te cím­adó ver­sét, a Mo­gor­va csil­la­got is a kö­tet élén ta­lál­juk. Re­mélt „gaz­dag elem­ző” kor­sza­kát elő­ző kö­te­té­ben az „or­szá­gos sze­ret­nék len­ni a hit­ben” (Fé­mek ide­je) gon­do­lat­tal elő­le­gez­te meg. Má­so­dik kö­te­té­ben „nem­csak új, szo­kat­lan ol­da­lá­ról mu­tat­ko­zik be, ha­nem köl­té­sze­te sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it is erő­tel­je­sen bi­zo­nyít­ja”. Az el­mé­lyült gon­do­la­ti lí­ra erő­tel­jes­sé vált köl­té­sze­té­ben, a „nincs”-től va­ló fé­le­lem űzi, és a lé­lek gör­csei, fáj­dal­mai is meg­je­len­nek ver­se­i­ben. Az ér­te­lem és az ér­ze­lem küz­del­mei is meg­ha­tá­ro­zó­vá vál­nak. „Az ér­te­lem lá­za­dá­sa (a lét el­len) for­má­ban is kö­vet­ke­ze­te­seb­bé te­szi, a nyel­ve­ze­te szi­kár, pon­tos és képiségében is változatos”.15
Ha ko­ráb­ban a min­den­sé­get az „Anyánk ké­pén a / vi­lág a rá­ma” je­len­tet­te, má­so­dik kö­te­té­ben jel­zés ér­té­kű a val­lo­más: „Szü­lő­föld, de ki­csi let­tél, / már vál­lig sem ér a temp­lom.” A köl­tő ön­ma­gát ke­re­ső szán­dé­ka eb­ben a kö­tet­ben is meg­tar­tot­ta ugyan jus­sát az „igaz­ra, szép­re, gye­hen­na­ol­tó hűs em­ber­ség­re”, a várt fér­fi­kor köl­té­sze­te azon­ban még­sem egye­nes foly­ta­tá­sa a ko­ráb­bi­ak­nak, az elő­re jel­zett­nek. Ver­sei a ki­üre­se­dést és a ki­lá­tás­ta­lan­ság ér­ze­tét egy­szer­re kel­tik, job­bá­ra azon­ban még­is a va­ló­ság ta­la­ján mo­zog­nak. Nem vi­tás, ke­re­si a ki­tö­ré­si pon­to­kat, ta­lán ak­kor is, ami­kor „Reg­ge­len­te együtt sza­lon­ná­zunk / pa­pír­ból, én meg az örök is­ten”. „El­fogy­tak a tit­kok”, s nem vi­gasz­tal­ja, hogy „A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam / a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán”. „Vágy­ból áll ös­­sze” ver­se­i­ben a vi­lág, s az „üvöl­te­nek tes­tem­be ár­ván” meg­fo­gal­ma­zás nem a be­tel­je­sü­lés örö­me.
Az ön­ma­gát ér­tel­me­ző Tő­zsér sze­rint „má­so­dik in­du­lá­sa” a hat­va­nas évek kö­ze­pé­re esik, ek­kor érin­ti meg a „tel­jes­ség”, „a vi­lág­iro­da­lom, el­ső­sor­ban az avant­gárd-kí­sér­le­te­ző al­ko­tók” szel­le­me, olyan al­ko­tók, mint T. S. Eliot, Ezra Pound, Zbigniew Her­bert, Miroslav Holub és Milan Rúfus hatása.16 Az új hang, ma­ga­tar­tás és for­ma­je­gyek két­ség­te­le­nül meg­ta­lál­ha­tók a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben, min­de­nek­előtt az ér­te­lem és az ér­ze­lem (e ket­tős űr) meg­úju­ló örök baj­ví­vá­sá­ban, a vál­tás azon­ban nem megy kön­­nyen. Nem­csak azért, mert „Ke­re­si ma­gát / a vég­te­len­ben”, s még­is a „négy fe­hér fal” és az ab­lak „vas­rá­csa” me­red rá, ha­nem azért is, mert a „csil­lag­idő” csak „perc­nyi kéjt szül” szá­má­ra, s a re­mélt „vál­tás” és lá­tás­mód sem szel­le­mi­sé­gé­ben, sem esz­kö­ze­i­ben ek­kor még nem állt ös­­sze. Ta­lán ez ma­gya­ráz­za a pa­naszt is, hogy: A köl­tő nem fe­lel („Ke­re­si ma­gát / fá­ban, fű­ben, / de min­den né­ma”). Úgy tű­nik, ver­se­i­ben jócs­kán vis­­sza­fo­gott az „új hang”, vis­­sza­fo­got­tak azok a for­ma­je­gyek, me­lyet/me­lye­ket egy ké­sőb­bi nyi­lat­ko­za­ta sze­rint az „avant­gárd-kí­sér­le­te­zők­nek” tu­laj­do­ní­tott.
A meg­úju­lás – a ver­sek ta­nú­sá­ga sze­rint – ezek­ben az évek­ben is a ma­gyar lí­ra haj­szál­gyö­ke­re­in ke­resz­tül ér­ke­zik hoz­zá. Ezra Pound igaz­sá­ga, „Ahol él az em­lék / ott­hon ott van” Tő­zsér­nél is ér­vé­nyes. Lé­nye­gé­ben ez­zel is ma­gya­ráz­ha­tó, hogy „kí­sér­le­te­i­ről” ko­ráb­ban (1978) ezt ál­la­pí­tot­ta meg: „Még a leg­sza­ba­dabb kí­sér­le­te­im­ben is ott van az a bi­zo­nyos va­la­mi, amit nép­sze­rűt­len, de an­nál meg­bíz­ha­tóbb szó­val re­a­liz­mus­nak ne­vez­het­nénk.” Ez a „ké­pes­sé­ge­it be­ha­tá­ro­ló adott­ság” – szán­dé­kai sze­rint – azt a „vers­esz­ményt” pró­bál­ta ki­tel­je­sí­te­ni, me­lyet Eliot és Ezra Pound nyo­mán így fo­gal­ma­zott meg: „a rész él­mé­nye he­lyett az egész él­mé­nyé­ből kell ver­set csinálni.”17 A „vál­to­zás” igé­nye ott volt a kor­társ ma­gyar iro­da­lom­ban is. Csoóri Sán­dor pél­dá­ul „má­so­dik szü­le­té­sét” ezek­ben az évek­ben így jel­le­mez­te: „Amit sze­ret­tem, min­dent el­ha­gyok, / hogy vég­re sza­bad le­gyek.”
Tő­zsér mun­kás­sá­gá­ban a „mi­nő­sé­gi” iro­da­lom esz­mé­nye kez­det­től fog­va je­len van. Köl­té­sze­té­nek sa­já­tos­sá­ga­it, ön­tör­vé­nye­it (a bi­o­ló­gi­ai de­ter­mi­nált­sá­got, tra­gi­kus gyer­mek­ko­rát, „tö­vis­sé ne­velt” sor­sát) a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­te­té­ben is meg­ta­lál­hat­juk. Ab­ban a kér­dés­ben, hogy a kö­te­tet „ha­tár­kő­nek”, „mezs­gye­kő­nek” le­het-e te­kin­te­ni, el­té­rő­ek a vé­le­mé­nyek. Tény, hogy min­den­kép­pen más, erő­tel­je­sebb lí­rát kép­vi­sel ez a kö­te­te, mint az el­ső. A vál­tás, a vál­to­zás kér­dé­sé­ben (és ez ko­ráb­ban sem volt is­me­ret­len szá­munk­ra) a köl­tő „az Érin­té­sek cí­mű kö­te­tét (1972) te­kin­ti meg­ha­tá­ro­zó­nak, olyan­nak, mely­ben objektivizálódik a já­ték, s ha­tá­ro­zott je­lek mu­tat­nak a kül­vi­lá­gi je­len­sé­gek gro­teszk vagy mély gon­do­la­ti ábrázolására”.18 Ez a kö­te­te is két­sé­gek­től ter­hes: „Ki tud­ja itt, hogy / ki a lé­nyeg és / ki a lát­szat. / A jö­vő el­jön, / s be­fog min­dent, / A vá­rost, en­gem, / Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len” – ol­vas­suk a Vydrica 5.-ben. Sú­lyos, ne­héz ver­sei kö­zött em­lít­het­jük a csal­ló­kö­zi ár­vi­zet meg­örö­kí­tő Fut Csal­ló­köz cí­mű ver­sét, vagy az Éb­re­dést. A vál­to­zást, ki­tö­rést sür­ge­tő ver­sek szá­ma két­ség­te­le­nül meg­nőtt eb­ben a kö­tet­ben. „Tisz­tább per­ce­im­ben ér­tem a nincset” – ír­ja a Ki­ál­tás­ban, s nem­csak azt ér­zi, „Menny­dör­gő is­ten, fé­lek a nincstől, / add hogy ne le­gyek különvilág már”, ha­nem azt is: „A kör be­zá­rul, a vi­lág ró­lam / le­sza­kad…” A pa­nasz lé­nye­ge:
„Vi­lá­gom egy­re öntörvényűbb –
ahogy kí­nom nő, úgy for­dul vis­­sza
vi­lág­ra sza­bott öt ér­zék­szer­vem,
s mint a csi­ga­csáp, ma­gát ta­pint­ja.”
Akár­csak a Vá­laszt­ha­tó ha­lál (mely amo­lyan „sze­ré­nyebb” ős Ka­ján­nak is fel­fog­ha­tó), va­la­mint az Éb­re­dés cí­mű ver­sé­ben a köl­tő ha­da­ko­zik a ma­gán­­nyal, a ha­lál­lal meg a vi­lág­gal: a „fél egyen­let” sors­sal s az ok és oko­zat dol­ga­i­val. Sza­ka­dat­lan a küz­del­me a „de­ter­mi­nált va­ló­ság­gal” azért is, mert a „ha­lál van min­den éb­re­dés­ben”, és mint a „pók­nős­tény hím­jét: sze­re­lem­ből / fel­fal az új nap min­de­nes­től” (Éb­re­dés). Nem vé­let­len, hogy az Ars po­e­ti­ca mel­lett A vak em­ber és a köl­tők cí­mű ver­se is a mű­hely­gon­dok­kal fog­la­ko­zik. A köl­tő kér­dez és A köl­tő nem fe­lel cí­mű­ek pe­dig akár per­le­ke­dés­nek is be­il­le­nek Il­­lyés Gyu­la A köl­tő fe­lel (Kéz­fo­gás­ok, 1956) cí­mű ver­sé­vel vagy a Köl­tők egy­más közt cí­mű­vel (Dőlt vi­tor­la, 1965). A „köl­tő, előzd meg ko­ro­dat” vagy a „Nem le­het tisz­tes­sé­ges em­ber, / ki a vers­írást ab­ba­hagy­ja. / Az igaz­mon­dást hagy­ja ab­ba” gon­do­la­tok vél­he­tő­en le­egy­sze­rű­sí­tet­ték szá­má­ra a kér­dést. A köl­té­szet ügye az ő fel­fo­gá­sá­ban ezek­ben az évek­ben szá­má­ra egyet je­len­tett a „len­ni vagy nem len­ni” küz­de­lem vál­la­lá­sá­val. Nem­csak „kü­lön­vé­le­mé­nyét” fo­gal­maz­ta meg, ha­nem va­lós gond­ja­i­val is szem­be­néz: „kér­de­zem ma­gam s a / négy fa­lat: / Hol kez­dő­dik a / vo­nal, mit húz­tam, / s mért sza­kad meg, / ha meg­sza­kad?” A sors, vég­zet, élet és ha­lál gond­jai ezek, az ön­pusz­tí­tó ma­gány szi­no­ni­mái és a ve­le ví­vott küz­de­lem mo­tí­vu­mai, me­lyek­nek ős okai kö­zött a ki­ke­rül­he­tet­len fá­tum, a vég­zet­sze­rű­ség kí­sér­té­sei a leg­erő­seb­bek. A „Mi hát az em­ber?” (és mi a köl­tő?) kér­dé­sé­re vé­gül is a cím nél­kü­li zá­ró ver­se fe­lel: „Csúcs­ra ér­tem, de mi­cso­da csúcs ez? / Mö­göt­tem sem­mi, előt­tem sem­mi.” És a be­fe­je­zés, most már az el­ide­ge­ne­dés ha­mi­sí­tat­lan pe­csét­jé­vel:
„A va­lót ír­tam, s túl­ju­tot­tam
a va­ló­ság meg­vont ha­tá­rán.
Vágy­ból áll ös­­sze már min­den ver­sem,
üvöl­te­nek tes­tem­ben ár­ván.”
A min­den le­het­sé­ges ál­la­po­ta ez, mert „El­rom­lott ben­nem / a vi­lág rend­je” (Szé­gyen). Alig­ha szól­hat más­ról most már az „üvöl­tés”, mint az „új­ra­in­du­lás­ról” meg az „új­ra­kez­dés” kény­sze­ré­ről s az új ki­hí­vá­sok meg­sze­lí­dí­té­sé­ről.
Köl­tői és szel­le­mi út­ke­re­sé­sé­ben me­ré­szebb kí­sér­le­te­ző­nek mu­tat­ko­zik az Érin­té­sek (1972) cí­mű kö­tet­ben. Nem az egy­ér­tel­mű „ho­zsán­na” ese­tei ugyan ezek a ver­sek, egy ré­szük a Ket­tős űr­ben cí­mű kö­tet ver­se­i­nek a foly­ta­tá­sai – a Kő­le­ge­lőn cik­lus né­hány ver­sé­re (ősz, Holt­pont, Meg­té­rés) gon­do­lunk –, azon­ban olyan re­mek­lé­se­ket is ta­lá­lunk, mint a Nagybátonyi ősz, Vál­to­za­tok az anya-fiú mo­tí­vum­ra vagy a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű. A Vál­to­za­tok… cí­műt Sze­pe­si At­ti­la „lí­rai po­lé­mi­á­nak” mond­ja Tol­nai Ot­tó­val („aki­nek Mál­na­kör cí­mű ver­se a ro­kon »freudi tételt« (az apa és lá­nya mo­tí­vu­mát) fo­gal­maz­za meg”). A Nagybátonyi ősz utol­só vers­sza­kát („A szél alatt reg­gel / fel­fe­dett ha­sú / tölgy­le­vél resz­ket / (Már rá­adás­nak / fo­gok fel min­den ver­set”) pe­dig a köl­tő ma­gá­ra ta­lá­lá­sa pil­la­na­tá­nak ér­zi, ez – sze­rin­te – át­ve­zet az Érin­té­sek cik­lus Ra­di­á­tor cí­mű nyolc­so­ro­sá­hoz, mely „meg­ad­ja az Érin­té­sek alap­han­gu­la­tát, sík­vál­tá­sai, át­té­te­les vers­be­szé­de, as­­szo­ci­á­ci­ói a mi­ni­a­tűr for­má­ban is olyan prob­lé­mák és gon­dok ter­hét hord­ják, mint em­ber és ter­mé­szet, em­ber és anyag, em­ber és em­ber bo­nyo­lult 20. szá­za­di vi­szo­nyai, s a for­ma […] itt har­mo­ni­ku­san ido­mul a han­gu­lat­hoz […], lé­nye­gé­ben te­hát: önmagához.”19
A köl­tő vi­lág­lá­tá­sa az Érin­té­sek cí­mű kö­te­te után két­ség­te­le­nül ös­­sze­tet­tebb, gon­do­la­ti­sá­ga pe­dig gaz­da­gabb lett. Olyan kor­sza­ka ez, ami­kor – ese­ten­ként – mint­ha az igaz­ság pusz­ta lé­te­zé­sét is meg­kér­dő­je­lez­te vol­na, meg­elő­le­gez­ve a Jean Baudrillard ál­tal ké­sőbb meg­fo­gal­ma­zott igaz­sá­got: „Ne hig­­gyük, hogy a va­ló­sá­gos va­ló­ság ma­rad, ha el­űzik az il­lú­zi­ó­ját”, vagy „az igaz­ság igaz­ság ma­rad, ha le­rán­tot­ták ró­la a lep­let”. Per­sze a poszt­mo­dern apos­to­lá­nak meg­ál­la­pí­tá­sa, mi­sze­rint „az igaz­ság­nak nincs pusz­ta lé­te­zé­se”, s a „va­ló­ság­nak nincs ob­jek­tív va­ló­sá­ga”, Tő­zsért majd egy ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban „ej­ti ra­bul”, de a „kí­sér­tés” – ek­kor még a ké­tel­ke­dés jo­gán – ott fész­kelt a verssoraiban.20 Ta­lán azért is, mert tud­ja, hogy a köl­tő – Szil­ágyi Do­mo­kos sza­va­i­val él­ve – a „vég­te­len­nel ját­szó vé­ges”. Köl­té­sze­té­nek tár­gyi­as­sá­gá­val, ana­li­ti­kus lá­tás­mód­já­val és erős ké­pi ki­fe­je­ző­e­re­jé­vel olyan köl­té­szet­esz­mény von­zá­sá­ba ke­rült, me­lyet el­vont tár­gyi­as­ság­nak, „el­sze­mély­te­le­ne­dett” lí­rá­nak is szok­tak ne­vez­ni. A „vál­tás­nak”, a kor­sze­rű­sö­dés­nek ez a (tá­ja­in­kon) szo­kat­lan mód­ja kész­tet­te Grendel La­jost ar­ra, hogy („a ha­rag vil­lá­ma­i­nak” fel­té­te­lez­he­tő „lob­ba­ná­sa” el­le­né­re) is ki­nyi­lat­koz­tas­sa: „Tő­zsér Ár­pád a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar köl­té­szet el­ső klas­­szi­ku­sa.” Egy­sze­rű­en azért, mert ez a „pá­rat­la­nul iz­gal­mas in­tel­lek­tu­á­lis köl­té­szet, amely fő­leg az Érin­té­sek cí­mű […] kö­te­te óta bon­ta­ko­zott ki”, új fe­je­zet kez­de­te a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­rá­ban. „Iro­dal­munk­ban Tő­zsér Ár­pád az el­ső gon­dol­ko­dó – ír­ta Grendel –, aki fel­is­mer­te, szá­munk­ra vég­ze­tes le­het, ha a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat lég­men­te­sen el­zár­juk a tér­sé­günk töb­bi iro­dal­má­ban zaj­ló fo­lya­ma­tok­tól. […] Mind a ma­gyar, mind a cseh és szlo­vák iro­da­lom ja­va még a hat­va­nas évek­ben meg­sza­ba­dult azok­tól a te­her­té­te­lek­től, ame­lyek a mo­dern­iz­mus­tól és a kor­társ vi­lág­iro­dal­mi áram­la­tok­tól igye­kez­tek el­szi­ge­tel­ni ben­nün­ket. A ka­puk te­hát a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra is nyit­va áll­nak. Mi kell hát ah­hoz, hogy va­la­ki ezen a ka­pun ki­lép­jen? Egy do­log biz­to­san: az, hogy ki is akar­jon lép­ni.” Grendel szá­má­ra egy­ér­tel­mű (ha tet­szik: ba­ná­lis) a vég­kö­vet­kez­tés: „Ver­set az ír­jon, aki köl­tő­ként lát­ja a va­ló­sá­got, te­hát a va­ló­sá­got úgy né­zi, hogy rész­le­te­i­ben az Egé­szet látja.”21

Nincs szó per­sze cso­dá­ról ab­ban a har­minc­nyolc (ezek két­har­ma­da öt- és ti­zen­két so­ros) ver­set tar­tal­ma­zó kö­tet­ben, me­lyet Tő­zsér az iro­da­lom asz­ta­lá­ra tett, in­kább ter­mé­sze­tes, tör­vény­sze­rű fo­lya­mat­ról. A mo­dern lí­ra le­he­tő­sé­ge­it ke­re­si, új táv­la­tok ke­rül­nek köl­té­sze­té­nek ho­ri­zont­já­ra. El­ső­sor­ban ér­zé­keny­sé­ge vizs­gá­zik, ahogy oda­fi­gyel a táj és a vi­lág dol­ga­i­ra. Olyan ver­sek sze­gé­lye­zik ezt az utat, mint A pa­pír part­ján, a Kő­le­ge­lőn, s leg­in­kább a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig, vagy az Éj­sza­ka cí­mű. „Nyers és vad és két­ség­beesett, mint a sa­rok­ba üt­le­gelt ál­lat kín­ja és dü­he” – ír­ta a kö­tet bo­rí­tó­lap­ján Koncsol Lász­ló. Ez az új hang ra­gad­ta meg Grendelt is, s en­nek alap­ján elő­le­ge­zi Tő­zsér szá­má­ra a „be­lé­pőt” – a „nagy csa­pat­ba”. Ha­mar­já­ban nem­csak azt fe­lej­ti el, hogy me­rész kí­sér­le­tek az el­ső köz­tár­sa­ság iro­dal­má­ban is vol­tak (Mi­há­lyi Ödön, Forbáth Im­re, Vozári De­zső stb.), ha­nem azt is, hogy a vál­tás, a vál­to­zás igé­nye ná­lunk is – köl­té­szet­ben és pró­zá­ban – a hat­va­nas évek­ben szin­te egyi­de­jű­leg ment vég­be. Ezért az út­ke­re­sés kény­sze­re sem le­he­tett „egy­sze­mé­lyes” tör­té­net, igaz, nem volt tö­meg­moz­ga­lom sem. A köl­té­sze­ti „te­re­pen” ott volt Cselényi Lász­ló, Zs. Nagy La­jos vagy Gál Sán­dor, akik nem ki­sebb buz­ga­lom­mal tet­ték a dol­gu­kat. Tő­zsér sze­ren­csé­je (Grendelt idéz­zük), hogy a „lét­köl­té­szet­nek a csa­pá­sa­in in­dult el, s ju­tott el az Érin­té­sek »fenomenológiai« lí­rá­ján ke­resz­tül az Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez nagy­sza­bá­sú lí­rá­já­hoz, amely­ben az ér­zé­ki-ta­pasz­ta­la­ti adott­sá­gok és a gon­dol­ko­dá­si ak­tus el­vá­laszt­ha­tat­la­nok im­már”. A Grendel ál­tal em­lí­tet­te kö­te­tek so­rát (ma már) to­váb­bi­ak­kal is ki­egé­szít­het­jük, me­lyek per­dön­tő­ek le­het­nek a vál­la­lás nagy­sá­gát il­le­tő­en is, mint­egy bi­zo­nyít­va, hogy Tő­zsér (év­ti­ze­dek­kel ké­sőbb) va­ló­ban iga­zol­ta a „pró­fé­ci­át”: sport­nyel­ven szól­va hoz­ta a „pa­pír­for­mát”.
Meg­ra­ga­dó­an szép ver­se a kö­tet­nek a Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű, mely­nek Ivan Meštroviè Jób-szobra az ih­le­tő­je. E vers kap­csán a mí­tosz meg­je­le­né­se a fon­tos. S ta­lán Ezra Pound (már ko­ráb­ban em­lí­te­tett) böl­cse­le­té­nek fel­is­me­ré­se is, mi­sze­rint „egy ol­dal vers töb­bet mond, mint hat ol­dal pró­za”, mert „gyö­ke­rei a mí­tosz­ba nyúl­nak”. Nem vé­let­len egyéb­ként, hogy ezek­ben az évek­ben a ki­sebb­sé­gi lí­rá­ban is pol­gár­jo­got szer­zett a mí­tosz. Az egye­te­mes ma­gyar iro­da­lom­ban Nagy Lász­ló és Ju­hász Fe­renc vol­tak a fő szál­lás­csi­ná­lói. A Jób-mítosz el­ső ha­zai meg­je­le­ní­té­se Tő­zsér Ár­pád ne­vé­hez fű­ző­dik. Zalabai Zsig­mond a mí­tosz (a szen­ve­dés, pró­ba­té­tel) ha­zai meg­idé­zői kö­zött em­lí­ti még Var­ga Im­rét, Gál Sán­dort, Zs. Nagy La­jost és Cselényi Lászlót.22
A Jób-mítosz előz­mé­nyei kö­zött ta­lán Szil­ágyi Do­mo­kos Meštroviè: Jób cí­mű ver­sét is em­lít­het­jük, mely az 1956–1971-es évek vers­ter­mé­sét fel­öle­lő (Saj­tó­ér­te­kez­let, 1972) kö­tet­ben je­lent meg. Szil­ágyi Do­mo­kos a lá­zon­gó Jóbot idé­zi elénk: „Egy csont-bőr, vén zsi­dó üvölt föl / egek­re a sze­mét­domb föld­ről.” Az „iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve”, a fáj­da­lom, a hű­ség és a szen­ve­dés mö­gött, az Úr­ral ví­vott ke­gyet­len konf­lik­tu­sa fo­gal­ma­zó­dik meg, imí­gyen: „Mit szá­mít, hogy, imád­va Té­ged, / meg­ér­he­tek négy nem­ze­dé­ket / […] de bár­mint tisz­tel­nek s sze­ret­nek / az em­be­rek: nem, nem pa­ran­csolsz, / nem, nem, nem az em­lé­ke­zet­nek!”
Tő­zsér Ár­pád Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­se (al­cím­ében: Ivan Meštroviè Jób-szobrához) ele­ve „át­ren­de­zi” a tárgy él­mé­nyét. Mon­da­ni­va­ló­ja sze­mé­lye­seb­bé vá­lik nem­csak az­zal, hogy az éb­re­dés pil­la­na­tai (a „Pa­pucs után mo­to­zó lá­bad”) szem­be­sí­tik az ár­tat­lan Jób szen­ve­dé­se­i­vel („A fel­kelt idő­ből / ös­vény­ként ága­zó ár­nyék”-kal), ha­nem az­zal is, hogy ki­tel­je­sít­se ko­ráb­bi el­ha­tá­ro­zá­sát, me­lyet ko­ráb­ban így fo­gal­ma­zott meg: „A köl­tői esz­kö­zök ne le­gye­nek har­sá­nyak, s a be­lő­lük szi­tá­ló fény olyan szög­ben hull­jon a tárgy­ra, hogy az egy­faj­ta csen­des ra­gyo­gást kapjon.”23 Va­ló­ban, a tárgy meg­vá­lasz­tá­sán s Jób szen­ve­dés­tör­té­ne­tén túl a „tárgy bel­ső te­ré­ben a köl­tő ar­ca de­reng”. Az ott­hon­tu­dat le­bon­tá­sá­nak igé­nye ko­ráb­bi kö­te­té­ben is fel­sej­lik, pon­to­sab­ban akár a Vydrica 5. cí­mű ver­sé­ben, mely­ben rend­kí­vül mar­kán­san fo­gal­maz­ta meg a min­den­nap­ok kín­ját: „Esz­mé­le­ted is / vér­ből, ha­lál­ból, / kín­ból épül. / […] Nyers vagy, mint itt a / fa­lak­nak dön­tött / ut­ca­lány­ok, / pisz­kos asz­ta­lon / ki­dön­tött sör­ként / csil­log ál­mod. / […] Hol az édes táj? / Hol a gyer­mek­kor / anya-ál­mod? / Itt csak hal­szag van, / s ver­sed fa­lá­ban / rum szi­vá­rog. / Sör­gyár csö­röm­pöl / s be­teg tü­dő­ként / ne­on resz­ket, / de kü­lön kí­nod / s a vi­lág tán itt / érint­kez­nek.” És ezen az érint­ke­zé­si pon­ton „Tán nem is eg­­gyé – / kü­lön­vál­ni / a le­he­tet­len”.
Tő­zsér a val­lo­má­sos tí­pu­sú köl­tők kö­zé tar­to­zik, így az Iro­dal­mi Szem­lé­ben 1971-ben meg­je­lent Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig cí­mű ver­sé­ben is egy élet­út ta­pasz­ta­la­ta­it, köl­tői pá­lyá­ja „pa­na­sza­it” is be­le­szö­vi az őt ih­le­tő Jób sor­sá­ba. Et­től lesz iga­zi és meg­is­mé­tel­he­tet­len az a vers­va­ló­ság, mely a szen­ve­dés­től a szü­lő­föld bé­ké­jé­ig ível. Erő­tel­jes me­ta­fo­rá­val, az „e tá­tott kő” meg­rá­zó ere­jű él­mé­nyé­vel mond­ja el, „Mi­lyen mes­­szi­re kel­lett jön­nöd / hogy meg­lásd ma­gad e tá­tott kő­ben / s rá­ta­lálj egy új / be­fe­lé tá­gu­ló táj­ra”. Elő­ször eb­ben a ver­sé­ben al­kal­maz­ta azt az elioti vers­mo­dellt, mely ké­sőb­bi kor­sza­ká­ban (kü­lö­nö­sen a Mittel-korszak után) ural­ko­dó­vá vá­lik költészetében.24 A vers­szö­veg­ben in­tar­zi­a­sze­rű­en meg­je­le­nő do­ku­men­tum, idé­zet vi­lág­iro­dal­mi elő­ké­pe nem­csak az an­gol T. S. Eliotnál ta­lál­ha­tó meg, ha­nem jó­val ko­ráb­ban már a ma­gyar köl­té­szet­ből is is­me­rős. Ezt a mód­szert ese­ten­ként már Ba­las­si vagy Cso­ko­nai is al­kal­maz­ta. Egyéb­ként Tő­zsér­nél is a ven­dég­szö­veg „be­épí­té­sé­ről” van szó (Milan Rúfus szlo­vák köl­tő Okno [Ab­lak] cí­mű ver­sé­nek egy rész­le­te je­le­nik meg a vers­ben), mely nem­csak köz­ve­tí­tő fel­ada­tot vál­lal, ha­nem a köl­té­szet ha­tár­ta­lan­sá­gát és az em­be­ri sors­kö­zös­ség oszt­ha­tat­lan­sá­gát is pél­dáz­za. Tő­zsér szá­má­ra ez a „fel­fe­de­zés” nyi­tó­fe­je­ze­te a Milan Kundera ál­tal meg­fo­gal­ma­zott kö­zép-eu­ró­pai élet­ér­zés­nek, s az adott vers­ben pe­dig le­zár­ja a szen­ve­dés­tör­té­ne­tet, s sza­vak­ba ön­ti a köl­tő lí­rai val­lo­má­sát. A „Tu­dod, hon­nan jössz. Tu­dod, hogy hív­nak” nem­csak a „dis­­szo­nan­cia­él­mény” (Zalabai Zsig­mond) meg­ne­ve­zé­sé­nek az al­kal­ma, ha­nem a sors­vál­la­lás és a lét­ta­pasz­ta­lat, a „mit ér az em­ber” gon­do­la­tá­nak a meg­idé­zé­se is. A gyer­mek ide­gen nyel­vű meg­idé­zé­se, az „anya test­me­le­ge” és a szü­lő­föld va­ló­ság­nak hitt ál­ma te­szi a köl­tő szá­má­ra el­vi­sel­he­tő­vé a vál­lalt sor­sot. A sors­vál­la­lás pá­to­sza a sze­mé­lyi­ség vál­sá­gát is fel­old­ja. A vers­ben meg­je­le­nő „él­ve­bon­co­lás” vagy az „anya test­me­le­ge” (érv­ként, em­lék­ként is) val­lo­más ér­té­kű, jel­zi azt is, hogy a köl­tő ma­gá­nyá­ban, me­ne­kü­lé­se­i­ben és jö­vőt ke­re­ső szán­dé­ká­ban ide­gen az ér­té­kek és a ha­gyo­má­nyok meg­ta­ga­dá­sa. A gol­go­tai úton („Hull rám a kék má­zas ég­ből / nagy csep­pek­ben az ecet”) az „anya­test” ujj­hegy­nyi-érin­té­se je­len­ti szá­má­ra az erőt és a bi­zo­nyos­sá­got. Azt is mond­hat­nánk, Rúfus vers­rész­le­te szá­má­ra az „Ige”, mert a „meg­vál­tás­tör­té­net­hez” a „Gyer­mek” pél­dá­ján ke­resz­tül ve­zet az út. „A kör­nye­ző űr ar­cán a tisz­ta­ság könny­csepp. Sok ez, vagy ke­vés? Mi a vá­la­szod? Az, hogy a gyer­me­kek el­al­vás előtt leg­alább uj­juk he­gyé­vel akar­ják any­juk tes­tét érin­te­ni.”
Va­ló igaz, ahogy Bata Im­re ír­ta: „a táj most be­fe­lé nyí­lott ki”, két­sé­ges vi­szont a kri­ti­kus ál­lí­tá­sá­nak má­sik fe­le, hogy „a szü­lő­föld odá­ig szű­kült, hogy már csak ujjhegy-érintésnyi”.25 „Vet­kőz­tesd le a sza­va­kat” – mond­ja Szil­ágyi Do­mo­kos a Bú­csú a tró­pu­sok­tól cí­mű ver­sé­ben, „mert min­den szín egy szó­ba fér”. A „le­vet­kőz­te­tett szó” meg­vál­tó ere­jé­ben min­dig ott a két­ség­beesett hit, az a „csak­”, mely – mint most is – csak­nem min­den. Az „ujj­hegy­érin­tés” – a gyer­me­ki pél­dá­zat sze­rint – a mér­he­tő (vagy: meg­ál­lí­tott) pil­la­nat, mely a szen­ve­dé­sek után meg­vál­tást, a re­mény­te­len­sé­gek szaharái után fényt, új eget, az ál­mod­ni is sza­bad re­mé­nyét is je­lent­he­ti. A „ma­gá­nyos” Tő­zsér, hos­­szú évek küz­del­me után, a „te­rem­tő” és „ter­mé­keny” ma­gány párt­já­ra állt, a „lé­lek bel­ső ívén át­ala­kult” (Bata Im­re sza­vai), s eb­ben a vál­tás­ban Jób – ha aka­rom – csu­pán ürügy, hogy „ko­runk mí­to­szát” meg­fo­gal­maz­za. A vers­mí­tosz gon­do­la­ta – a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség-tör­té­ne­lem­ből cí­mű ver­se szom­széd­sá­gá­ban – egy év­ti­ze­de ér­le­lő­dött Tő­zsér­nél. (Előz­mé­nye­ként a Ka­to­nák, a Meg­té­rés, az Európé mo­no­lóg­ja stb. cí­mű ver­se­ket em­lít­het­jük.) Ta­lán az sem vé­let­len, hogy a szó­ban for­gó vers elő­ször Ivan Meštroviè Jób-szobra előtt cím­mel (Iro­dal­mi Szem­le, 1971. 10. sz.) je­lent meg. Az Érin­té­sek cí­mű kö­tet­ben (ha tet­szik: funk­ci­o­ná­li­san) vál­to­zott meg a cím (Szü­lő­föld­től szü­lő­föl­dig) és az al­cím (Ivan Meštroviè Jób-szobrához), je­lez­ve az „át­vál­to­zást”, me­lyet a köl­tői tu­dat re­giszt­rált, s amely­ben a meg­sze­mé­lye­sí­tett sors és a meg­szen­ve­dett szü­lő­föld egy­szer­re je­len­tett „nyi­tást” és új mi­nő­sé­get más ho­ri­zon­tok fe­lé. És ta­lán az sem mel­lé­kes, hogy a hor­vát Meštroviè szob­ra Tő­zsér szá­má­ra (jel­zés­sze­rű­en) tör­té­nel­mi és szo­ci­o­ló­gi­ai mély­sé­ge­ket tár föl, mely­ben vég­ső so­ron nem is a bib­li­ai tör­té­net a fon­tos, ha­nem az el­vesz­tett szü­lő­föld (a gol­go­tai út má­sa), me­lyet az anya és a gyer­mek te­het (ide­ig-órá­ig) el­vi­sel­he­tő­vé vagy meg nem tör­tént­té. Szil­ágyi Do­mo­kos­nál a vers utol­só ak­kord­ja­ként az em­lé­ke­zet­re ha­gyat­ko­zó uno­kák „az iszo­nyat lá­zá­ban ég­ve / föl- s föl­üvöl­te­nek az ég­re”, Tő­zsér­nél az em­lé­ke­ze­tet fe­led­te­tő „érin­tés” és „ál­mo­dás” az egye­te­mes­sé nö­vő anya­kép­pel és a szü­lő­föld von­zá­sá­val vá­lik (a va­ló­ság „égi” má­sa el­le­né­re is) re­mén­­nyé, em­bert él­te­tő vi­gas­­szá.
Ta­lán nem erő­sza­kolt, ha idéz­zük – az am­bi­va­len­cia le­he­tő­sé­ge­i­ről – Tő­zsér (ké­sőb­bi) meg­ál­la­pí­tá­sát Szil­ágyi köl­té­sze­te kap­csán: „a köl­tő nem ott van, ahol a sza­vak je­len­té­se jel­zi a he­lyét, ha­nem va­la­hol máshol.”26 Ez az „als ob”, ez a „mintha”-költészet (me­lyet Tő­zsér a het­ve­nes évek vé­gé­re idő­zít Szil­ágyi köl­té­sze­té­ben) Tő­zsér­nél per­sze a ké­sőb­bi éve­i­ben tel­je­se­dik ki, „nyom­ele­me­i­ben” azon­ban már az Érin­té­sek cí­mű kö­tet Érin­té­sek cí­mű cik­lu­sá­nak rö­vid ver­se­i­ben is fel­fe­dez­he­tők. Nem túl­zás vi­szont azt ál­lí­ta­ni, hogy Tő­zsér Ár­pád em­lí­tett Jób-versében ta­lál­ta meg azt az adek­vát for­mát, amely jel­zés­sze­rű­en ott volt ko­ráb­bi ver­se­i­ben, így a lel­ki vál­sá­ga­it meg­ne­ve­ző Kő­le­ge­lőn cí­mű cik­lu­sá­nak ver­se­i­ben (köz­tük a gyak­ran el­lent­mon­dá­sos gnómikus tárgy­ver­sek né­me­lyi­ké­ben) is. „A fel­kelt idő­ből” ez is egy fény­su­gár, amely ké­sőbb sok­szo­ro­san „ka­ma­to­zik” szá­má­ra. Ve­le és ál­ta­la lesz az Érin­té­sek cí­mű kö­tet is mezs­gye­kő a köl­té­sze­té­ben, sőt ezen túl­me­nő­en a ki­sebb­sé­gi ma­gyar lí­ra szlo­vá­ki­ai tör­té­ne­té­ben is.
Ver­sei, es­­széi, kri­ti­kai írá­sai ta­nú­sá­ga sze­rint egy új esz­mény­kép igé­nye, a lí­rai sze­mély­te­len­ség prob­lé­má­ja, a „Min­den Egész el­tö­rött” tit­ka­i­nak ke­re­sé­se, sőt té­te­les meg­fo­gal­ma­zá­sa már a het­ve­nes évek ele­jén ta­pasz­tal­ha­tó ná­la. A „vi­lág­idő” ke­re­sé­sét jel­zi az Egy­sze­mű éj­sza­ka cí­mű an­to­ló­gia be­ve­ze­tő­je, mely­ben az Új Symposion ih­le­té­sé­ben in­du­ló fi­a­ta­lok tö­rek­vé­se­i­re utal­va – Pi­linsz­ky nyo­mán – Simone Weil-t idéz­te: „Van a sze­mé­lyes, van a sze­mély­te­len és van a kol­lek­tív zó­na. Csak a sze­mé­lyes­ből le­het el­jut­ni a sze­mély­te­len­be, a kol­lek­tív­ból so­ha. Előbb sze­mé­lyes­sé kell vál­ni s az­tán át­lép­ni a sze­mély­te­len­be. Itt ta­nyáz­nak sze­rin­te az iga­zi nagy igaz­sá­gok, és min­den nagy mű a sze­mély­te­len­ség­ből táp­lál­ko­zik.” Bár az em­lí­tett an­to­ló­gi­á­ban lé­nye­gé­ben Tő­zsér elő­sza­va kép­vi­sel­te (el­mé­le­ti­leg) a „sze­mély­te­lent”, az a tény, hogy az Érin­té­sek (1972) meg­je­le­né­se után 1979-ig el­hall­ga­tott (il­let­ve egyet­len ver­set írt, a Fe­je­ze­tek egy ki­sebb­ség­tör­té­ne­lem­ből cí­műt), ha nem is vál­ság­kor­sza­kot jel­zett (hisz ek­kor ír­ta a Ré­gi köl­tők – mai ta­nul­sá­gok cí­mű ta­nul­mány­kö­te­tét), min­den­kép­pen a „más­ság” je­gyei gyö­tör­ték. Ma már tud­juk – ép­pen az elő­szó ta­nú­sá­ga sze­rint –, hogy a „sze­mély­te­lent” ke­res­te. Elő­csa­tá­ro­zá­sa­i­nak ezt a gya­kor­la­tát a ké­sőb­bi évek­ben is foly­tat­ta, egy kis túl­zás­sal azt le­het­ne mon­da­ni, ha­ma­rabb újult meg (kri­ti­kái, es­­széi, ta­nul­má­nyai ta­nú­sá­ga sze­rint) „el­mé­le­ti­leg”, és csak ké­sőbb tör­tént a vál­tás, az új út ke­re­sé­se. Jel­lem­ző, hogy most is in­kább „se­reg­szem­lét” tar­tott ko­ráb­bi mű­vei fe­lett, s az­tán mond­ta ki a „hopp”-ot (a „Sic Rhodos, sic saltus!” min­tá­ja sze­rint).
A Ge­ne­zis (1979) cí­mű kö­te­te (az út­ke­re­sés so­rán) hasz­nos „pót­cse­lek­vés­nek” bi­zo­nyult: es­­szék, ver­sek, in­ter­júk tár­sa­sá­gá­ban vers­szár­ma­zás­tan­nak, ok és oko­za­ti ös­­sze­füg­gé­sek vizs­gá­la­tá­nak le­het­tünk a ta­núi. Kö­te­té­ről és egy­ben szán­dé­ká­ról egy be­szél­ge­tés so­rán így nyilatkozott:“Genezis akar len­ni: egy em­be­ri és köl­tői esz­mé­let ki­ala­ku­lá­sát, tör­té­ne­tét nyo­moz­za vis­­sza­fe­lé az idő­ben. S ter­mé­sze­te­sen a te­rem­tés kez­de­te is akar len­ni: ki­je­lö­li az ala­po­kat egy to­váb­bi ver­ses világépítéshez.”27 Ver­sei az új­ra­ér­tel­me­zés so­rán mi­nő­sé­gük­ben nem vál­toz­tak, ér­té­ke­sek azon­ban azok a val­lo­más ér­té­kű anya­gok, me­lyek a ver­se­ket s azok „kör­nye­ze­tét” ki­egé­szí­tik. A Ge­ne­zis Mó­zes öt köny­vé­re utal: „én is öt könyv­ben sze­ret­ném ös­­sze­fog­lal­ni az ál­ta­lam meg­élt s a meg­él­te­ken ke­resz­tül fel­fo­gott vi­lág­időt. Min­den újabb könyv az el­ső há­rom kö­te­tem más-más vo­nu­la­tá­hoz tér majd vis­­sza, éle­tem el­ső fe­lé­nek más-más ér­ze­lem- és fo­ga­lom­kör­ét pró­bál­ja ki­tel­je­sí­te­ni.” Raj­ta is mú­lott, hogy a „vi­lág­idő” meg a vál­to­zó vi­lág a köl­tői ön­meg­va­ló­sí­tás más lép­té­két és mér­té­két igé­nyel­te.
„Vi­tat­ko­zó alá­za­ta” (Koncsol Lász­ló ki­fe­je­zé­se) az „új utak kez­de­tén” szin­te iga­zo­lást adott szá­má­ra az erő­gyűj­tés­hez. Vál­to­zó köl­tői kor­sza­ka­i­ban min­dig a köl­té­szet és a kor fő prob­lé­mái iz­gat­ták, a Mittel-korszakkal kez­dő­dő­en (1982) pe­dig a mai ká­no­nok, a „mo­dern­nek len­ni min­de­nes­tül” új ér­tel­me­zé­se fog­lal­koz­tat­ja. Hogy ezek­ből a gon­do­la­tok­ból men­­nyi szólt a kor­nak, s men­­nyi az örök em­be­ri­nek vagy a di­vat­nak, azt ér­tel­met­len a vál­to­zó ko­rok és ká­no­nok ké­nye-ked­ve sze­rint mé­rics­kél­ni. Egy tény, a Fér­fi­kor cí­mű nagy ha­tá­sú ver­se a Kö­rök­ben (vá­lo­ga­tott ver­sek, 1985) még sze­re­pelt, a Négy ne­gyed­ből (ös­­sze­gyűj­tött ver­sek, 1999) azon­ban már ki­ma­radt. Pe­dig nem volt mit res­tel­ked­nie ér­te, mert nem az adott vi­lág har­so­ná­ja szólt be­lő­le, ha­nem az em­be­ri­ség­nek „el­kö­te­le­zett” köl­tő ma­kacs hi­te, őszin­te val­lo­má­sa. Úgy akart or­szá­gos len­ni a hit­ben, hogy az em­be­ri lé­te­zés, az er­köl­csöt vi­lág­gá ki­ál­tó köl­tő hi­té­vel ad­ta le név­jegy­ét, egy olyan kor­ban, ami­kor bá­tor­ság kel­lett a vers­be „öm­lött” sza­vak vál­la­lá­sá­hoz is. Meg­győ­ző­dé­sem, hogy ez a vers füg­get­le­nül at­tól, hogy hol „spáj­zol­ják”, nem­csak az Iro­dal­mi Szem­le in­dí­tó ver­se volt (1958), ha­nem Tő­zsér köl­tői be­lé­pő­je is, és még csak szé­gyen­kez­nie sem kell ér­te! Re­a­li­tás­ér­zé­ke egyéb­ként min­dig (ké­sőb­bi vég­le­tes kí­sér­le­tei ide­jén is) meg­óv­ta at­tól, hogy gond­ja­it, gyöt­rel­me­it ni­hil­lé fo­koz­za.
Köl­té­sze­té­nek új mi­nő­sé­ge­i­ről „miniönéletrajzában” (2004. no­vem­ber) azt ír­ja: „Mitteleurópában szü­let­tem, har­minc­öt éves ko­ro­mig – Goe­the re­cept­jé­nek meg­fe­le­lő­en – pes­­szi­mis­ta vol­tam, az­tán op­ti­mis­ta let­tem (ak­ko­ri­ban nő­sül­tem, s szü­le­tett két fi­am). Ma már megint in­kább pes­­szi­mis­ta va­gyok. A ver­se­im, tíz kö­tet­ben, ar­ról szól­nak, hogy mi­kor vol­tam (va­gyok) pes­­szi­mis­ta, ill. op­ti­mis­ta; az es­­szé­im, ta­nul­má­nya­im má­sik tíz kö­tet­ben meg ar­ról, hogy né­ha köl­tő­nek, oly­kor mű­for­dí­tó­nak, más­kor szer­kesz­tő­nek, megint más­kor meg ta­nár­nak gon­do­lom ma­ga­mat.” Van per­sze olyan kor­sza­ka is, ami­kor vér­be­li kri­ti­kus­ként je­lent­ke­zik. Az Egy szem­lé­let el­len (1963) cí­mű vi­ta­in­dí­tó­já­ban már ko­ráb­ban je­lez­te, hogy a mo­dern esz­té­ti­ka kö­ve­tel­mé­nye­it kö­ve­ti, s a Fábry-féle „va­ló­ság­iro­da­lom­mal” szem­ben szá­má­ra az „iro­da­lom va­ló­sá­ga” a meg­ha­tá­ro­zó. Ter­je­del­mes ta­nul­mány­ban (A lí­rai val­lo­más ho­gyan­ja, 1969) val­lat­ja kor­tár­sai ver­se­it. A mo­dern lí­ra te­o­re­ti­ku­sa­i­nak szám­ta­lan gon­do­la­tát tart­ja kö­ve­ten­dő­nek, s ezt fej­ti ki Az iro­da­lom va­ló­sá­ga (1970) cí­mű ta­nul­mány­kö­te­té­ben is. A lí­rai sze­mély­te­len­ség esz­té­ti­ká­já­ról (mely­ből a „nagy köl­té­szet” táp­lál­ko­zik) Eliottal vall­ja, hogy a mo­dern köl­tő „egye­te­mes­sé és sze­mély­te­len­né” vál­toz­tat­ja „sze­mé­lyes és ma­gán­szen­ve­dé­se­it”.
Ké­sőb­bi kö­te­te­i­ben a lé­te­zés te­re kö­zép-eu­ró­pa­i­vá tá­gul, em­be­ri, tör­té­nel­mi, tár­sa­dal­mi ös­­sze­füg­gé­sek s kü­lön­bö­ző műnemek épül­nek be köl­té­sze­té­be. Ada­lé­kok a Nyol­ca­dik szín­hez (1982) cí­mű kö­te­té­nek Mittel-ciklusa új kor­szak­ha­tárt je­lez köl­té­sze­té­ben. A kö­tet­cím Ma­dách Tra­gé­di­á­já­ra utal (Kep­ler és Szenczi Mol­nár fik­tív pár­be­szé­de), mely­ben a köl­tő meg­ál­mod­ta a Tra­gé­dia hi­ány­zó „ma­gyar szí­nét”. A kö­tet egy­ér­tel­mű át­me­net a „köz­tes-lét­hez”, mely Mittel úr köz­pon­ti prob­lé­má­ja lesz. Mittel úr „nem csu­pán né­hány vers fő­sze­rep­lő­je, ha­nem szim­bo­li­kus, ös­­sze­tett fi­gu­ra, a tő­zsé­ri kö­zép-eu­ró­pai transzfinit lét­él­mény ér­zé­ki, szem­lé­le­tes for­má­ban va­ló meg­je­le­ní­té­se” (Pé­csi Györ­gyi). A cik­lus hő­se nem ki­sebb­sé­gi író, s élet­ér­zé­se sem ki­sebb­sé­gi, ha­nem kö­zép-eu­ró­pai. A „mittelség” je­gye­it olyan jel­leg­ze­te­sen kö­zép-eu­ró­pai írók­ban ta­lál­ta meg, mint Danilo Kiš, Zbigniew Her­bert és Mé­szöly Mik­lós. A ra­ci­o­ná­lis­sá és ér­zé­ki­vé vá­ló köl­tő szem­be­for­dul a ha­gyo­má­nyos po­é­ti­kai meg­ol­dá­sok­kal, „iro­ni­zál és depoétizál”, s köz­ben egy ré­gibb ha­gyo­mányt éb­reszt, a fi­lo­zo­fi­kus köl­té­szet ha­gyo­má­nyát (Odorics Fe­renc). Kö­te­te és az azt kö­ve­tők (Tör­té­ne­tek Mittel úr­ról, a gom­bá­ról és a ma­gán­va­ló­ról, 1989; a Finnegan ha­lá­la, 2001; Ta­nul­má­nyok köl­tő­port­rék­hoz, 2004) egy­ér­tel­mű­en jel­zik, hogy a köl­tő ki­lé­pett a ki­sebb­sé­gi „kör” szo­rí­tá­sá­ból az egye­te­me­sebb lé­te­zés, a kö­zép-eu­ró­pai gon­do­lat és szel­le­mi­ség irá­nyá­ba, ahol Danilo Kiš és Zbigniew Her­bert mel­lett Robert Musillal, Vla­di­mír Holannal, Mé­szöly Mik­lós­sal, Ne­mes Nagy Ág­nes­sel, ¼ubomír Feldekkel ke­rül­het egy tár­sa­ság­ba.

A Nem­ze­ti Kulturában Alapy Gyu­lán kí­vül Ethey Gyu­la pub­li­kált a leg­töb­bet; a lap­ban egész könyv­re va­ló ta­nul­má­nya je­lent meg, a leg­több Vágvölgyi kró­ni­ka cím­mel. Ezt a so­ro­za­tát 1934-ben kezd­ték kö­zöl­ni, s bi­zo­nyá­ra csak a fo­lyó­irat meg­szű­né­se mi­att nem foly­tat­hat­ta. Dol­go­za­tai 1936-ban könyv­ben is meg­je­len­tek ugyan­ez­zel a cím­mel, ab­ban a nyom­dá­ban (Spitzer Sán­do­ré­ban), amely a fo­lyó­ira­tot is ki­ad­ta. A Nem­ze­ti Kulturában pub­li­kált foly­ta­tá­so­kat a könyv­vel ös­­sze­ha­son­lít­va meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a gyűj­te­mény­nek nem­csak a vé­ge ma­radt ki a lap­ból, de ter­je­del­me­sebb köny­vé­ben Etheynek más cím­mel kö­zölt, rész­le­te­seb­ben ki­fej­tett ta­nul­má­nyai is meg­ta­lál­ha­tók, még­pe­dig a Ré­gi kas­té­lya­ink és a Köz­igaz­ga­tá­sunk múlt­já­ból cí­mű­ek (1933) vagy az Ada­tok a Vágvölgy bor­ter­me­lés­éhez és a Vágvölgyi ven­dég­fo­ga­dók és kocs­mák cí­mű­ek (1934). Ezek a könyv­ben rö­vi­dí­tett cím­mel ta­lál­ha­tók. Úgy lát­szik, a rész­let­ta­nul­má­nyok írá­sa köz­ben ala­kult ki az a kon­cep­ci­ó­ja, hogy mo­nog­rá­fi­át ír e té­ma­kör­ből, mert 1933-ban és 1934-ben elő­ször önál­ló cím­mel köz­li ta­nul­má­nya­it, majd ha­son­ló fe­je­zet­cí­mek­kel ta­gol­va a Vágvölgyi kró­ni­kát. A foly­ta­tá­sos köz­lést al­cí­mek­kel oszt­ja fe­je­ze­tek­re, ezek rö­vid ta­nul­má­nyok­nak is te­kint­he­tők. A köny­vet a fo­lyó­irat­ban meg­je­lent foly­ta­tá­sok­kal ös­­sze­ha­son­lít­va azt lát­juk, hogy az egyes fe­je­ze­tek a lap­ban nem a könyv ele­jé­vel kez­dőd­nek, ha­nem az ér­de­ke­sebb­nek vélt vagy előbb fel­dol­go­zott prob­lé­ma­kö­rök­kel. A Nem­ze­ti Kulturában a Vágvölgyi kró­ni­ká­nak ös­­sze­sen tíz foly­ta­tá­sát kö­zöl­ték, s hogy a szer­ző köz­ben ír­ta a to­váb­bi­a­kat, az ab­ból is ki­de­rül, hogy ugyan­eb­ben a lap­ban má­sok­tól (Alapy, Haiczl Kál­mán) kö­zölt ada­to­kat is jegy­ze­tek­kel je­löl­ve fel­hasz­nál a ké­sőb­bi foly­ta­tá­sok­ban. A mű mo­nog­ra­fi­kus jel­le­gű, és lo­gi­ku­san csak a könyv­ben adott idő­rend­ben ér­té­kel­he­tő. Ethey előb­bi mun­kás­sá­gát is idő­rend­ben te­kint­jük át, mi­vel ko­ráb­bi mű­vei is ös­­sze­függ­nek a ké­sőbb ki­adot­tak­kal.
Ethey Gyu­la rész­le­tes élet­raj­zi ada­tai nem áll­nak ren­del­ke­zé­sünk­re, de a fon­to­sab­bak mű­ve­i­ben és a köz­ke­le­tű le­xi­ko­nok­ban is meg­van­nak. A Vi­seg­rád mel­let­ti Dömösön szü­le­tett 1878. no­vem­ber 18-án, Nyitrán, Alsószelezsényben és Csejtén élt, meg­halt Csejtén, 1957. ok­tó­ber 3-án. Amint mű­ve­i­ből is ki­tű­nik, Nyitrán járt is­ko­lá­ba, jo­got vég­zett Bu­da­pes­ten és Ko­lozs­vá­rott. A Nem­ze­ti Kulturában kö­zölt né­met nyel­vű re­zü­mék sze­rint 1920 előtt fő­szol­ga­bí­ró volt, Vágújhelyen mint „köz­bir­to­kos”. El­ső je­len­tő­sebb ta­nul­má­nyá­ban (Alsószelezsény tör­té­ne­te) alsószelezsényi 305 hol­das há­zi ke­ze­lés­ben le­vő bir­to­kát tün­te­ti fel, majd csejtei és vágújhelyi kú­ri­á­ját em­le­ge­ti. Ku­ta­tá­si te­rü­le­te szü­lő­föld­jé­nek vi­dé­ke: a Vág, a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak kör­nyé­ke. Szá­mos cseh­szlo­vá­ki­ai és ma­gyar­or­szá­gi lap­nak a mun­ka­tár­sa: Prá­gai Ma­gyar Hír­lap, Nem­ze­ti Kultúra, Hír­adó, Ko­má­ro­mi La­pok, Nyitravármegye, de a bu­da­pes­ti Történetírás2 és a Századok3 ha­sáb­ja­in, va­la­mint a Slovenská uèená spoloènos (Szlo­vák Tu­do­má­nyos Tár­sa­ság) fo­lyó­ira­tá­ban, a Historia Slovacában4 is pub­li­kált. Ro­ko­na volt a fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi Je­szensz­ky csa­lád­nak; Vágvölgyi kró­ni­ka cí­mű köny­vé­nek ele­jén gyász­ke­ret­be fog­lal­va ez az aján­lás ol­vas­ha­tó: „A vi­lág­há­bo­rú­ban el­esett só­go­rom, Je­szensz­ky Ist­ván hon­véd­zász­lós hő­si em­lé­ké­nek!” Vágújhelyhez kö­tő­dik két tár­szer­zős ta­nul­má­nya is.5 A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék cí­mű dolgozata6 kü­lön­le­nyo­mat­ként is meg­je­lent (Bu­da­pest, 1942, 66 p.).
Va­la­men­­nyi köny­vét Cseh­szlo­vá­kia meg­ala­ku­lá­sa után ír­ta: Alsószelezsény tör­té­ne­te (Bu­da­pest, 1922), Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak (Nyitra, 1926), Vágvölgyi kró­ni­ka (Ko­má­rom, 1936), A Zoborvidék múlt­já­ból (Nyitra, 1936), A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa (Po­zsony, 1941), A csejtei ura­da­lom éle­te (Bu­da­pest, 1943). Ez utób­bi könyv­tá­ra­ink­ban nem ta­lál­ha­tó.
Az Alsószelezsény tör­té­ne­te rö­vid, váz­la­tos fa­lu­mo­no­grá­fia (47 p.). Mint ké­sőb­bi hely­tör­té­ne­ti mo­nog­rá­fi­á­it, ezt is fe­je­zet­cí­mek te­szik át­te­kint­he­tő­vé: A fa­lu ka­to­li­kus temp­lo­ma, Az is­ko­la tör­té­ne­te, A ha­tár, A vi­lág­há­bo­rú ha­tá­sa, A bir­to­kos csa­lá­dok. A föld­raj­zi el­he­lyez­ke­dés, a ha­tár le­írá­sa ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is elő­re ke­rül. A Felsőszelezsénnyel egy­be­épült, Aranyosmarót mel­let­ti köz­ség Ethey ide­jén (1921-ben) S¾ažany né­ven 507 la­kost szám­lált, s köz­tük mint­egy két tu­cat­nyi volt kú­ri­á­val ren­del­ke­ző ne­mes. A kró­ni­ka­sze­rű le­írás­hoz a Bars me­gyé­re vo­nat­ko­zó ki­ad­vá­nyo­kat, csa­lá­di le­vél­tá­ra­kat és sa­ját meg­fi­gye­lé­se­it hasz­nál­ja fel. Stí­lu­sa in­kább el­be­szé­lő jel­le­gű, mint az adat­köz­lő Alapyé: „A vi­lág­tól én sem ma­rad­hat­tam el, egyik beltelkemet el­ad­tam a fa­lu bí­ró­já­nak, a má­si­kat par­cel­láz­tam épí­té­si cé­lok­ra. De az épít­ke­zés­nek nem a föld­hi­ány, ha­nem az anya­gok óri­á­si ára áll út­já­ban; egy 300 négy­szög­öles te­lek­nek árán nem le­het egy aj­tó­nál töb­bet vá­sá­rol­ni.” Po­zi­ti­vis­ta tör­té­net­írá­sa gyak­ran pá­ro­sul pat­ri­ar­ká­lis hu­mor­ral és nép­szem­lé­let­tel. Mi­vel szlo­vá­kok lak­ta vi­dé­ken élt, jól be­szél­te a nyel­vet, s mint más mű­ve­i­ben, eb­ben is ere­de­ti­ben idé­zi a cseh és szlo­vák nyel­vű ok­ira­to­kat. Szlo­vák idé­ze­te­ket is be­le­sző a szö­ve­gé­be; a ve­le ro­kon ma­gyar szár­ma­zá­sú ne­me­sek­ről ál­la­pít­ja meg: „A fel­vi­dé­ki ma­gyar fa­mí­li­ák szí­ve­sen be­szél­tek szlo­vá­kul, s a szár­ma­zást jel­lem­ző szky vég­ze­tű csa­lá­dok­ról Szirmay An­tal fel­je­gyez­te: Radvánszky – Mednyánszky – Szterjenszky – Je­szensz­ky, tito všeci dobre vedja po slovensky.” Kis köny­vé­ben több­ször em­le­ge­ti az Alsószelezsényben la­kó Bodó csa­lá­dot, és so­kat idéz csa­lá­di le­vél­tá­ruk­ból. Eb­ből a Bodó-levéltárból kö­zöl do­ku­men­tu­mo­kat a Nem­ze­ti Kultúrában Bodó Pé­ter is, aki a le­xi­ká­lis ada­tok sze­rint az Erdődy-ura­da­lom nyu­gal­ma­zott jó­szág­kor­mány­zó­ja, s ered­mé­nye­sen mű­kö­dött Pöstyén für­dő fej­lesz­té­se te­rén.
Az ön­mű­ve­lés­sel egy­re jobb hely­tör­té­nés­­szé vá­ló Ethey kö­vet­ke­ző mo­nog­rá­fi­á­ja már lé­nye­ge­sen szak­sze­rűbb s rész­le­te­sebb az előb­bi­nél. A Vágujhely tör­té­ne­te és a szom­szé­dos vá­rak el­ső fe­je­ze­té­ben (A leg­ré­gibb idők­től Csák Má­té ha­lá­lá­ig) meg­em­lí­ti, hogy Csejtén ró­mai edény­da­ra­bo­kat ta­lál­tak, „ma­gam pe­dig Veszpesianus csá­szár­nak ezüst pén­zét őr­zöm, me­lyet Szer­da­he­lyen (Horná Streda) ta­lált egy föld­mű­ves…” Majd azt bi­zony­gat­ja, hogy Ujhelyt és a kör­nye­ző fal­va­kat szé­ke­lyek ala­pí­tot­ták, aki­ket Szent Lász­ló te­le­pí­tett ide. Az it­te­ni szé­ke­lyek­kel más mun­ká­i­ban is fog­lal­ko­zik, a Vágvölgyi krónikában7 pél­dá­ul a hely­ne­vek ha­son­ló­sá­gá­ra utal­va azt ál­lít­ja – té­ve­sen –, hogy az er­dé­lyi szé­ke­lye­ket is in­nen te­le­pí­tet­ték mai la­kó­hely­ük­re.
A má­so­dik fe­je­zet (Csák Má­té ha­lá­lá­tól a tö­rök vi­lág vé­gé­ig) a könyv egyik leg­job­ban meg­írt ré­sze. Lát­szik, hogy a szer­zőt – ha­son­ló­an mint Alapyt és Haiczl Kál­mánt – erő­sen fog­lal­koz­tat­ta a tö­rök­dú­lás, s a le­vél­tár­ban is gaz­dag anya­got ta­lált eh­hez a té­má­hoz. A fe­je­zet ele­jén el­mond­ja, hogy Zsig­mond ki­rály 1388-ban a len­gyel szár­ma­zá­sú Stibor vaj­dá­nak ad­ta Új­helyt (ne­vé­nek ak­ko­ri vál­to­za­ta: Vyhel). 1430-ban hu­szi­ták tör­tek a vi­dék­re, s an­­nyi­ra pusz­tí­tot­tak, hogy „Po­zsony és Nagy­szom­bat kö­zött jó­for­mán egy ház sem ma­radt épen”. A hu­szi­ták ak­kor, majd 1449-ben is be­vet­ték a vá­rat. A ké­sőbb Cseh­or­szág­ban meg­vert hu­szi­ták egyik ve­zé­re, Jan Švehla se­re­gé­vel Ma­gyar­or­szág­ra jött, 1466-ban Kosztolányban épí­tett tá­bort, s in­nen pusz­tí­tot­ta, sa­nyar­gat­ta az egész vi­dé­ket. Má­tyás ki­rály ha­dai azon­ban be­vet­ték Kosztolányt, a me­ne­kü­lő Švehlát pe­dig el­fog­ták és fel­akasz­tot­ták. A tö­rök hó­dí­tók több­ször is por­tyáz­tak ezen a tá­jon: elő­ször 1530-ban, majd 1599-ben („va­la­mi száz­ezer tö­rök éget­te a Vág völ­gyét, s Új­helyt is felgyújtá”). Amit a tö­rök meg­ha­gyott, azt „Bocskay haj­dúi tet­ték tönk­re”. A nyo­mor­gó la­kos­ság II. Fer­di­nánd fel­men­tő csa­pa­ta­it vár­ta, s 1624-ben meg is ér­kez­tek szö­vet­sé­ge­sei, a Len­gyel­or­szág­ból ide ho­zott ko­zá­kok, akik azon­ban épp­úgy ga­ráz­dál­kod­tak, mint az el­len­ség.
III. Fer­di­nánd csá­szár 1648-ban kelt ado­mány­le­ve­lé­ben Tóth-Újhelynek ne­ve­zi a vá­rost, esze­rint a 15. szá­zad ele­je óta a szlo­vák la­kos­ság volt itt túl­súly­ban. Amíg Nyitrát a tö­rök tar­tot­ta meg­száll­va, a vár­me­gye köz­gyű­lés­ét több­ször is Vágújhelyen tar­tot­ták. A fe­je­zet vé­gén a szer­ző em­le­ge­ti Petrovitz (Petrovics) Már­ton vágújhelyi ne­me­si le­ve­lét, pa­te­ti­kus, Pe­tő­fit di­cső­í­tő so­rok­kal zár­va fej­te­ge­té­se­it. Petrovicsék vágújhelyi meg­te­le­pe­dé­se kér­dé­sé­ben ké­sőbb is buz­gón ku­tat, s a Nem­ze­ti Kultú­rában köz­zé­tett cikkében8 egy tornóci ta­nú­val­lo­más­ra hi­vat­koz­va ál­lít­ja, hogy a köl­tő csa­lád­ja a vágújhelyi já­rás­ból szár­ma­zik. Dienes And­rás, a ki­vá­ló Pe­tő­fi-ku­ta­tó mu­tat rá ar­ra, hogy Ethey ez­zel az adat­tal, me­lyet ké­sőb­bi mű­ve­i­ben is em­le­get, hos­­szú idő­re fél­re­ve­zet­te a Pe­tő­fi-ku­ta­tó­kat, mert az itt la­kó Petrovicsok nem a köl­tő ősei voltak.9
A kö­vet­ke­ző je­len­tős tör­té­nel­mi fe­je­zet (Vágújhely a ku­ruc vi­lág­ban) így kez­dő­dik: „II. Rá­kó­czi Fe­renc sza­bad­ság­har­cá­nak küz­del­me­i­ből vá­ro­sunk is ki­vet­te a ma­ga ré­szét. Sza­bad­ság­ra vá­gyó őse­ink ví­gan ku­ruc­kod­tak itt, míg a csá­szár több ezer fő­nyi ka­to­na­sá­got nem ül­te­tett a nya­kuk­ra.” A né­me­tek fel­gyúj­tot­ták Kochanovszky Im­re „uram há­zát (ahol most a ré­gi gyógy­szer­tár van), ami­től le­égett a vá­ros”. A bos­­szú­ra vá­gyó la­ko­sok üzen­tek Ocskay Lász­ló­nak, hogy a Besz­ter­cé­re vo­nu­ló né­me­te­ken „szí­ves­ked­jék el­ver­ni a port”. Rá­kó­czi „vil­lá­ma” raj­tuk is ütött, s a ku­ru­cok ké­sőbb be­vo­nul­tak Vágújhelyre. Rá­kó­czi fel­men­tet­te a vá­rost az adó­fi­ze­tés alól. A vál­ta­ko­zó ha­di­sze­ren­cse so­rán hol a ku­ru­co­ké, hol a la­ban­co­ké volt a hely­ség. 1708-ban Rá­kó­czi Barsonville fran­cia ez­re­dest küld­te Vágújhelyre kém­szem­lé­re. Az ez­re­des pon­to­san le­ír­ja a vár erő­dí­té­se­it és vé­dő­i­nek szá­mát, de új­ból be­ven­ni már nem tud­ták, mert a fe­je­de­lem „sze­ren­cse­csil­la­ga le­ál­do­zott”. A vár­me­gyé­ket a csá­szár irán­ti hű­ség­es­kü­re kö­te­lez­ték.
Az újabb idők cí­mű fe­je­zet­ben Ethey a na­pó­le­o­ni idő­ket és a vá­rost pusz­tí­tó tűz­vé­sze­ket em­le­ge­ti: „Az ut­cák ké­pe foly­ton vál­to­zott, az égett ge­ren­dák he­lyén új épü­le­tek emel­ked­tek, me­lyek­nek egyik dí­sze volt Bél Má­tyás ide­jé­ben Ghyllányi tá­bor­nok há­za.” Az ut­cák ne­vét a Vág ára­dá­sa­i­val ma­gya­ráz­za: a leg­ré­gibb a Bé­ka ut­ca, a leg­újabb rész a Luka (rét), mely ko­ráb­ban mo­csa­ras te­rü­let volt. A la­kos­ság szám­arány­ára idé­zi az 1882. évi hely­ség­név­tárt: „319 ház­ban 5162 la­kos él, túl­nyo­mó ré­szük szlo­vák anya­nyel­vű”, de nem em­lí­ti, mi­lyen nagy szá­za­lék­ban él­tek itt zsi­dók. Fé­nyes Elek 1851-ben ki­adott Ma­gyar­or­szág geographiai szó­tá­ra sze­rint 2495 zsi­dó val­lá­sú élt a vá­ros­ban, s ez más fel­ső-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­hoz ha­son­lít­va igen nagy szá­za­lék­arányt je­lent. Egy pog­ro­mot vi­szont le­ír; esze­rint a fel­buj­tott tö­meg „Ven s židmi” (Ki a zsi­dók­kal) ki­ál­tás­sal bor­zal­mas rab­lást vitt vég­hez. Mik­szát­hos de­rű­vel idé­zi fel egyik őse sza­bad­ság­harc­be­li sze­rep­lé­sét: „Nagy­apám is el­ment a töb­bi­vel, és hí­ven har­colt Vi­lá­go­sig. Az­tán jött a szo­ká­sos ju­ta­lom: hon­véd­tiszt lé­té­re be­so­roz­ták az oszt­rák ár­má­di­á­ba köz­le­gény­nek, ahol fel is vit­te egé­szen – a káp­lár­sá­gig. Nem is hor­dott fű­zős ci­pőt hol­tá­ig, ne­hogy a bakkancsra em­lé­kez­tes­se.”
Az oszt­rák ura­lom cí­mű fe­je­zet­ben ha­za­fi­as bá­nat­tal em­le­ge­ti az 1849–1867 kö­zöt­ti nem­ze­ti el­nyo­mást. Az 1867-es ki­egye­zés­ről csak an­­nyi a mon­da­ni­va­ló­ja, hogy az új fő­szol­ga­bí­ró Csejtén szé­kelt, s csak 1885-ben köl­tö­zött át hi­va­ta­la Vágúj­helyre. Alapytól el­té­rő­en Ethey min­den köny­vé­ben kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel a köz­igaz­ga­tás­nak; er­re ta­lán szol­ga­bí­rói múlt­ja ösz­tö­nöz­te. A vá­ros köz­igaz­ga­tá­sá­nak rend­jét elő­ször Zsig­mond ki­rály ki­vált­ság­le­ve­le sza­bá­lyoz­ta. Esze­rint a vá­ros­nak jo­ga van bí­rót és es­küdt ta­ná­cso­so­kat vá­lasz­ta­ni, akik a pol­gá­rok pe­res ügye­it in­té­zik. A pol­gá­rok a vá­ros kö­rül két mér­föld­nyi te­rü­le­ten épít­kez­het­nek, a pa­ta­kon mal­mo­kat és posz­tó­ké­szí­tő mal­mo­kat lé­te­sít­het­nek. Az 1716. évi bí­ró­vá­lasz­tás jegy­ző­könyv­ét idéz­ve el­mond­ja, hogy a bí­ró évi tisz­te­let­dí­ja 12 fo­rint volt, de a vá­lasz­tá­si la­ko­ma 14 fo­rint­já­ba ke­rült. („Ha a bí­ró uram nem bír­ta az ebéd költ­sé­gét, el­szá­mol­ták a köz­sé­gi szám­adás­ban.”) A me­ző­vá­ros to­váb­bi tiszt­ség­vi­se­lői: es­küd­tek, jegy­ző, vá­ro­si ka­pi­tá­nyok, vá­sár­bí­ró, ka­ma­rá­sok, sző­lő­cső­szök, me­ző­őrök, er­dő­szol­gák. Vég­ren­de­le­tet a bí­ró és a notárius előtt ír­tak, s Ethey idé­zi egy cseh/szlo­vák nyel­vű, há­rom­száz esz­ten­dős vég­ren­del­ke­zés be­ve­ze­tő részét.10 A hi­va­ta­los ügyek le­írá­sa­kor gyak­ran szel­le­mes­ke­dik; az em­lí­tett vég­ren­de­let­hez hoz­zá­fű­zi: „Walowich (olv.: valovics) György a sze­gény di­á­kok­nak is tes­tált két egész tal­lért, ami jószívének ékes bi­zo­nyí­té­ka, és még szebb, ha a di­á­kok azt tény­leg meg is kap­ták.” Eb­ben a fe­je­zet­ben tár­gyal­ja a köz­egész­ség­ügy, a gyógy­sze­rek, az or­vo­sok és a só­hi­va­tal hely­ze­tét is.
Kü­lön fe­je­ze­tet szen­tel Vágújhely pal­los­jo­gá­nak, konk­rét ese­te­ket idéz­ve a kín­val­la­tás­ról („tortura”), hó­hé­rok­ról, ves­­szőz­te­té­sek­ről, ki­vég­zé­sek­ről. A to­váb­bi fe­je­ze­tek­ben a vá­sá­ro­kat tár­gyal­ja: „a vágújhelyi mar­ha­vá­sá­ro­kat em­ber­em­lé­ke­zet óta szom­ba­ton, a ki­ra­ko­dó vá­sá­ro­kat pe­dig hét­főn tar­tot­ták.” A fő­té­ren állt a köz­sé­gi má­zsá­ló­ház. A vá­ros­nak vám­sze­dői jo­ga is volt, ezt Al­bert ki­rály még 1439-ben meg­erő­sí­tet­te. A vám­sze­dőt a ren­de­let az út kar­ban­tar­tás­ára, hi­dak épí­té­sé­re is kö­te­lez­te. A vá­ros tűz­ren­dé­sze­ti sza­bály­za­ta sze­rint tűz­vé­de­lem­re min­den pol­gár­nak har­minc fo­rin­tot kel­lett fi­zet­nie. Éj­jel éj­je­li­őrök jár­ták az ut­cá­kat, és min­den órá­ban el­éne­kel­ték az időt jel­ző mon­dó­ká­ju­kat: „Chvál každy duch Hospodina i Ježiše jeho syna. Uderila … hodina. Opatrite svetlo, ohen, aby nebyl lidem škoden, odpoèivajte s panem Bohem, Matce božej Vás offerujem!” (Sza­bad for­dí­tás­ban: Min­den lé­lek di­csérd az Urat, és az ő fi­át, Jé­zust. El­ütöt­te az … órát. Vi­gyáz­za­tok a fény­re és a tűz­re, hogy ne te­gyen kárt, nyu­god­ja­tok Is­ten­nel, az Is­ten Any­já­nak ajánl­lak ben­ne­te­ket!) Az ut­cán do­hány­zók­ra bün­te­té­sül 24 la­pá­tot ütöt­tek. 1874-ben ala­kult meg a vá­ros ön­kén­tes tűz­ol­tó-egye­sü­le­te, egy év múl­va vet­ték az el­ső fecs­ken­dőt. Kü­lön fe­je­zet­ben szól Ethey a ró­mai ka­to­li­kus pré­post­ság­ról (me­lyet még Stibor vaj­da ala­pí­tott), kü­lön az evan­gé­li­ku­sok­ról, majd a ka­to­li­kus temp­lom fel­épí­té­sé­ről. Szo­kat­lan, hogy a mű má­so­dik fe­lé­ben ír­ja le a me­ző­gaz­da­sá­got, ezt a re­gi­o­ná­lis tör­té­né­szek ál­ta­lá­ban elő­re, a táj le­írá­sa után szok­ták ten­ni. „A mi ha­tá­runk egyi­ke a leg­ter­mé­ke­nyeb­bek­nek az egész or­szág­ban” – ír­ja, majd hos­­szab­ban szól a vágújhelyi „bur­gun­di faj­ta” vö­rös­bor­ról. „Fon­tos cikk volt a ré­gi idők­ben a sáf­rány”, me­lyet fű­szer­ként hasz­nál­tak, és ös­­sze­gyűj­té­se nem kis mun­ká­val járt. Meg­em­lí­ti a sör­ár­pát, a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést, a mé­szár­szé­ke­ket és a szesz­gyá­ra­kat. A fe­je­zet vé­gén a me­ző­gaz­da­sá­gi cse­lé­de­ket és bé­re­se­ket em­lít­ve jegy­zi meg, szo­ci­á­lis hely­ze­tük rész­le­te­zé­se nél­kül: „Bé­res a ter­mé­szet­ben va­ló fi­ze­té­sen kí­vül éven­te nyolc fo­rint kész­pénzt, kék szí­nű nad­rá­got, nad­rág­szí­jat és ka­la­pot ka­pott. Ak­kor eb­ből meg le­he­tett él­ni.”
A kocsmáltatás cí­mű fe­je­ze­tet úgy ve­ze­ti be, hogy ré­gen nem volt vas­út, ezért az uta­zó gyak­rab­ban be­tért az út mel­let­ti kocs­má­ba. Ital­mé­ré­si jo­ga volt a he­lyi pré­post­nak is, ami szá­má­ra je­len­tős jövedelemkiegészítést je­len­tett: „In­ni amúgy is sze­ret­tek a mu­la­to­zók, ha pe­dig szent cél tá­mo­ga­tá­sá­ra le­he­tett bort ren­del­ni, ak­kor min­den­ki meg­tol­dot­ta egy-két pint­tel a na­pi ada­got.” Rész­le­te­sen szól a ke­res­ke­de­lem­ről és az ipar­ról s ezen be­lül a pré­post­ság mal­ma­i­ról – no­ha újat nem mond ró­luk, mert más vá­ro­sok­ban is ha­son­lók vol­tak –, me­lyek­ből há­rom is volt a vá­ros­ban. A szer­ző 1700-tól kezd­ve fel­so­rol­ja a rab­bik név­so­rát és a ne­ve­ze­te­sebb he­lyi zsi­dó sze­mé­lyi­sé­ge­ket. („Vágújhely kü­lön­le­ges­sé­gét ké­pez­te, hogy a ci­gány ze­ne­ban­dát zsi­dó mű­vé­szek­ből ál­ló tár­sa­ság pó­tol­ta.”) Az utol­só fe­je­ze­te­ket (A vi­lág­há­bo­rú, A vágújhelyi já­rás) már for­rá­sok jel­zé­se nél­kül, ta­pasz­ta­la­tai és a lá­tot­tak-meg­él­tek alap­ján ír­ja le. Fel­tű­nő, hogy a há­bo­rú ecse­te­lé­se­kor nem ér­zi át a ka­taszt­ró­fát, csak a ren­del­ke­zé­se­ket és az el­eset­tek név­so­rát köz­li ábé­cé­rend­ben. Az 1918. évi ös­­sze­om­lás cí­mű fe­je­zet­ből töb­bek kö­zött meg­tud­juk, hogy a há­bo­rú vé­gén Nyitra me­gye tiszt­vi­se­lő­je lett: „Es­te­fe­lé ja­vá­ban fo­lyik a rab­lás, ek­kor ér­ke­zik Nyitrára a je­len­tés, hogy a já­rás szol­ga­bí­rá­ja kö­te­les­sé­ge tel­je­sí­té­se köz­ben el­esett. Az al­is­pán szo­bá­já­ban én lé­pek a te­le­fon­hoz s meg­ren­dül­ve hal­lom, hogy Kubinyi Jó­zsef nincs töb­bé az élők so­rá­ban.”
Mint­egy füg­ge­lék­ként, rö­vi­den szól a szom­szé­dos vá­rak­ról: Beckóról, Berencsről, Temetvényről, Bá­tho­ri Er­zsé­bet kas­té­lyá­ról és az el­tűnt erő­dít­mé­nyek­ről. Ezek váz­la­tos, Vágújhely tör­té­ne­té­hez ké­pest arány­ta­la­nul rö­vid in­for­má­ci­ók, né­me­lyi­ket azon­ban (Temetvény, Csejte, Beckó stb.) ki­bő­vít­ve rész­le­te­seb­ben tag­lal­ja kö­vet­ke­ző mű­ve, a Vágvölgyi kró­ni­ka be­fe­je­zé­sé­ben. Szá­mos le­írá­sa pa­te­ti­kus és lo­kál­pat­ri­ó­ta szí­ne­ze­tű: „Van­nak he­lyek, me­lye­ket az Is­ten is vár­nak te­rem­tett. Ilyen a beckói szik­la, mely a sík­ság­ból ki­emel­ked­ve büsz­kén vi­se­li há­tán a ré­gi vár­nak fes­tői rom­ja­it… Stibor vaj­da ki­vá­ló vi­téz volt… s ma­ga ro­hant fel az ost­rom­lét­rán, hol két seb­ből vé­rez­ve vit­te di­a­dal­ra zász­ló­ját Nyitra bás­tyá­in.” A vá­ra­kat jó­részt pub­li­kált, ala­po­sabb for­rás­ki­ad­vány­ok alap­ján is­mer­te­ti, s ezt jel­zi is: Berencsváralja tör­té­ne­tét pél­dá­ul „nagy­já­ból le­ír­ja vár­me­gyénk mo­nog­rá­fi­á­ja”. For­rá­sai közt több­ször em­lí­ti is­me­rő­sei csa­lá­di le­vél­tá­rát, sa­ját gyűj­té­sét, oly­kor jel­zés nél­kü­li ira­to­kat; eze­ket így ada­tol­ja: „ere­de­ti­je ná­lam”, „Koronthály csa­lád irat­tá­rá­ban”, „Re­vicz­ky csa­lád irat­tá­rá­ban”, „A Bodó csa­lád le­vél­tá­rá­ban”.

Ethey ala­po­sabb mű­ve a Vágvölgyi kró­ni­ka, mely­ről már em­lí­tet­tük, hogy a Nem­ze­ti Kultúrában előbb kü­lön­bö­ző cím­mel írt ta­nul­má­nyok­ban je­lent meg, majd ugyan­ez­zel a cím­mel jó­részt meg­je­lent foly­ta­tá­sok­ban. A könyv leg­na­gyobb ré­sze szó sze­rint egye­zik a lap­ban kö­zölt­tel, s va­ló­szí­nű­leg a tel­jes anya­got pub­li­kál­ta vol­na a fo­lyó­irat­ban, ha az 1935-ben Alapy sú­lyos be­teg­sé­ge mi­att meg nem szű­nik. A könyv kon­cep­ci­ó­ját a pub­li­ká­lás so­rán ala­kí­tot­ta ki, ám ele­jé­re nem az el­ső köz­lé­sek, ha­nem a II. év­fo­lyam 299. lap­já­tól kez­dő­dő fe­je­ze­tek ke­rül­tek: A völgy föld­al­ka­ta, A szarvasmarhatenyésztés, A juh­te­nyész­tés, A ser­tés­te­nyész­tés, A kecs­kék, Ba­rom­fi­te­nyész­tés, A lo­vak stb. Ezek ta­nul­mány jel­le­gü­kön túl szo­ci­og­rá­fi­ai jel­le­gű le­írá­sok is. Az egyes té­ma­kö­rö­ket nagy­részt önál­ló dol­go­zat­ként is meg­fo­gal­maz­za, jel­leg­ze­tes be­ve­ze­tés­sel és be­fe­je­zés­sel. Az el­ső fe­je­zet­cím be­ve­ze­té­sé­ben szól a tör­té­net­írás je­len­tő­sé­gé­ről és sa­ját mód­sze­ré­ről is: „A tör­té­ne­lem az élet mes­te­re, azért ör­ven­de­tes, hogy vég­re meg­in­dul rend­sze­res köz­sé­gi kró­ni­kák írá­sa… A hely­tör­té­net­nek je­len­tő­sé­get ad a kö­rül­mény, hogy ap­róbb rész­le­tek fel­dol­go­zá­sa vá­lik ben­ne le­he­tő­vé. A vi­dék családai ki­vé­tel nél­kül nagy kész­ség­gel bocsájtották ren­del­ke­zés­re ira­ta­i­kat, ami­ért ne­kik köz­ér­dek­ből há­lás kö­szö­net­tel tar­to­zunk… Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy év­ez­re­de­ken át a föld­mű­ve­lés adott ke­nye­ret az itt élő nép­nek, el­ső­sor­ban azt ves­­szük szem­ügy­re, még­pe­dig leg­ré­gibb ága­za­tát, az ál­lat­tar­tást.”
Ethey fel­fo­gá­sá­ban a föld­mű­ve­lő nép fo­gal­má­ba, amint a mű­ből lát­ha­tó, egy­aránt be­le­tar­to­zik a föld­bir­to­kos és az egy­sze­rű job­bágy vagy a me­ző­gaz­da­sá­gi mun­kás. A szar­vas­mar­ha-te­nyész­tés­ről szól­va – mint a töb­bi fe­je­zet­ben is – ere­de­ti­ben idé­zi az egy­ko­ri for­rá­so­kat: „A veszelei ma­jor 1799. évi lajst­ro­má­ban egyik te­hén ne­ve Séka s malimi ro­ha­mi, a má­sik ugyan­ilyen, de s velkimi ro­ha­mi, a har­ma­dik bez roha èerna stara, va­gyis kis­szar­vú, nagy­szar­vú és szar­vat­lan.” Rö­vi­den le­ír­ja, hol és ho­gyan le­gel­tet­ték a gu­lyát, s meg­em­lí­ti, hogy a ré­gi pénz­szű­ke vi­lág­ban fon­tos be­vé­te­li for­rás volt a le­ge­lőn fel­nőtt mar­ha. A tő­zsé­rek­ről már a 15. szá­zad­ból van­nak ada­tai, de sa­ját meg­fi­gye­lé­se­i­re is tá­masz­ko­dik; tud ar­ról, hogy a tör­vény til­tot­ta a mar­ha­ki­vi­telt, mert kül­föld­ről a tő­zsér gyak­ran rossz pénzt ho­zott be, de hoz­zá­te­szi: „Vi­dé­künk ha­tár­szé­li fek­vé­sé­nél fog­va alig­ha he­de­rí­tett so­kat a ti­la­lom­ra, jó ke­re­se­tet nyújt­va a csem­pé­szek­nek.” Mar­ha­le­ve­lek be­ve­ze­té­se az el­adás­hoz csak a 18. szá­zad vé­gén kez­dő­dik a tol­vaj­lá­sok meg­aka­dá­lyo­zá­sá­ra. A lo­pá­sok meg­gát­lás­ára a pa­pok­nak is meg­hagy­ták, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken a tol­vaj­lás el­len pré­di­kál­ja­nak, a szol­ga­bí­rók pe­dig el­ren­del­ték, hogy az is­ten­tisz­te­le­te­ken min­den­ki kö­te­les részt ven­ni. A szer­ző eh­hez hoz­zá­fű­zi: „E kény­szer­rel va­ló áj­ta­tos­ko­dás­nak alig­ha lát­ták va­la­mi ered­mé­nyét.” Az irt­vá­nyo­kon fel­len­dü­lő vaj- és tú­ró­ké­szí­tés ar­ra ösz­tön­zi a föl­des­ura­kat, hogy ezek­ből is be­szol­gál­ta­tást kö­ve­tel­je­nek. „Had­mű­ve­le­tek és dög egy­for­ma el­len­sé­ge az ál­lat­ál­lo­mány­nak; 1607-ben Ocskayék osz­toz­nak két lo­von és bor­jas te­hé­nen, ki a dögtül és a haj­dúk­tól meg­ma­radt volt.” Ezt a fe­je­ze­tet Ethey ilyen po­én­nal fe­je­zi be: „Bi­va­lyo­kat az Erdődy ura­da­lom tar­tott, né­ha na­gyot úsz­tak sze­ke­res­tül a Vágon.”
A juh­te­nyész­tést tár­gya­ló fe­je­zet­ben a ró­luk szó­ló leg­ré­gibb fel­jegy­zé­sek­ből idéz: „A sel­­lye­i­ek 1233-ban pa­nasz­kod­nak, hogy a pan­non­hal­mi apát bá­rány­ti­ze­det kö­ve­tel raj­tuk.” Ré­gi írá­sok­ban a bir­ka szó olyan juh­faj­tát je­len­tett, me­lyet mor­va juh­nak hív­tak – ál­la­pít­ja meg Takáts Sán­dor­ra hi­vat­koz­va, s hoz­zá­fű­zi: „A mor­va juh va­ló­szí­nű­leg rö­vi­debb gyap­jat hor­dott, mint a ma­gyar.” Az 1671. évi ös­­sze­írás­ban sze­rep­lő bajka és bajkabárány ki­fe­je­zé­se­ket azon­ban nem kom­men­tál­ja. A to­váb­bi­ak­ban meg­em­lí­ti a spa­nyol és az an­gol ju­hot, mely ér­té­ke­sebb volt, majd egy ná­la le­vő irat alap­ján ezt ír­ja a gyap­jú­ke­res­ke­dők­ről: „Buz­gó gyap­jú­ke­res­ke­dők vol­tak a rá­cok; Ko­má­rom na­gyobb fész­kük, hon­nan fel­jár­tak Trencsénbe. Ott halt meg egyi­kük, ha­gya­té­ká­ban 60 má­zsa gyap­jú sze­re­pelt.” A job­bá­gyok ke­vés ju­hot tar­tot­tak: „Sze­gény job­bágy­tól so­kat nem is vár­ha­tunk; a nyá­ja zö­me ura­dal­mi tu­laj­don.” A bir­kák nyí­rá­sát er­re ki­kép­zett as­­szo­nyok vé­gez­ték, s mun­ká­ju­kért a 19. szá­zad­ban da­ra­bon­ként négy kraj­cárt kap­tak.
A ser­tés­te­nyész­tés­ről szó­ló fe­je­ze­tet Ethey így ve­ze­ti be: „Leg­hasz­no­sabb, leg­ked­vel­tebb ál­la­tunk, mely­nek csak a ne­vét nem kör­nyez­te tisz­te­let.” Már Szent Gel­lért le­gen­dá­ja fel­jegy­zi, hogy a püs­pök ser­tés­tar­tás­ra al­kal­mas vi­dé­ken uta­zott, ahol bő makk­ter­més volt. A csejtei ur­bá­ri­um 1640-ben meg­em­lí­ti, hogy fenn az er­dők­ben mak­kot szed­nek a ser­té­sek­nek. A kecs­kék fe­je­ze­té­ben ezt ír­ja: „A sze­gény­ség és a kecs­ke ös­­sze­tar­to­zó tár­sak; ad te­jet és hús­vé­ti pe­cse­nyét, mind­ket­tő rá­fér a nincses em­ber­re.” A ba­rom­fi­te­nyész­tés­ről így kez­di le­írá­sát: „A fa­lu­si ud­var dí­sze, a jó gazd­as­­szony örö­me a ba­rom­fi.” Is­mer­te­ti a tyú­kok­nak to­jás­ra ül­te­té­sé­vel kap­cso­la­tos ré­gi szo­ká­so­kat, s egyes ma­jo­rok fel­jegy­zé­se­it a ba­rom­fi szá­má­ról. Az Es­ter­ház­yak ud­va­rá­ban a 17. szá­zad­ban kü­lö­nö­sen ked­vel­ték a hiz­lalt kap­pan (he­rélt ka­kas) pe­cse­nyé­jét. („A kappanyozók él­te­sebb as­­szo­nyok so­ra­i­ból ke­rül­nek ki, akik bar­bár mun­ká­ju­kat min­den­fé­le szel­le­mes él­cek­kel fű­sze­rez­ték.”)
Egy to­váb­bi fe­je­zet a mé­hé­szet­tel fog­lal­ko­zik; eh­hez Ethey nyom­ta­tott szlo­vák for­rás­ki­ad­ványt is fel­hasz­nál, Ján Gašperík Pamätnosti vèelárstva slovenského cí­mű köny­vét. Meg­tud­juk, ho­gyan ké­szül a méh­ser és a méz­bor, majd a mé­zes­ka­lács-ké­szí­tés és a leg­újabb idők vágvölgyi mé­hé­sze­ti ada­tai kö­vet­kez­nek. Ezt a faj­ta ak­tu­a­li­zá­ló be­fe­je­zést a szer­ző más té­ma­kö­rök­kel kap­cso­lat­ban is al­kal­maz­za. A lo­vak cí­mű fe­je­zet­ből egye­bek közt ki­de­rül, hogy e tá­jon szer­ve­zett mé­nest Forgách Si­mon, Rá­kó­czi tá­bor­no­ka tar­tott, va­la­mint hogy a tisz­ti ló­nak sok­kal ma­ga­sabb az ára. „Vár­rom­ja­ink ap­ró pat­kói ar­ra val­la­nak, hogy ösz­vér és sza­már is bő­ven szol­gált lo­vak pót­lá­sá­ra” – jegy­zi meg a fe­je­zet vé­gén. Rö­vi­den be­mu­tat­ja a se­lyem­her­nyó-te­nyész­tést és a mé­szár­szé­ke­ket.
Bő­veb­ben, le­vél­tá­ri for­rá­so­kat is idéz­ve szól a ker­té­szet­ről, fő­ként a fa­lu­si köz­ne­me­sek kert­je­it is­mer­te­ti. A ré­gi kú­ri­ák­hoz tar­to­zó kert­nek há­rom ré­sze volt: gyü­möl­csös, ve­te­mé­nyes és lugaskert, ez utób­bi­ban cse­me­ge­sző­lő ter­mett. A há­rom­fé­le kert ter­mé­se­it rész­le­te­sen le­ír­ja, s nép­raj­zi ér­dek­lő­dé­sét ta­nú­sí­tó ba­bo­ná­kat is meg­örö­kít. Pél­dá­ul a va­kond el­len egy ré­gi fel­jegy­zés sze­rint így kell vé­de­kez­ni: „hold­fo­gyat­ko­zás­kor szét kell szór­ni tú­rá­sa­it, azu­tán husvéti szen­telt hús­ból ki­sze­dett cson­tot a já­ra­tok­ba dug­va há­rom­szor ki­ált­suk: tá­voz­za­tok át­ko­zott kár­te­vő bes­ti­ák!” A fa­is­ko­lák­ba ol­tó­ága­kat kü­lön­bö­ző vi­dék­ről hoz­tak. Kü­lön­le­ges­nek szá­mí­tott a csejtei ol­tott szil­va. Dísz­ker­tet csak a fő­urak tar­tot­tak, pél­dá­ul az Illésházyak Dubnicon. A hárs­fa Ethey sze­rint a szlá­vok szent fá­ja, de ké­sőbb a ma­gya­rok is meg­ked­vel­ték, s úgy ül­tet­ték, hogy mu­la­tó­he­lyül szol­gá­ló lu­gast al­kos­son. A ha­lá­szat­ról szó­ló fe­je­zet­ben be­mu­tat­ja a Vág-völgyi ha­las­ta­va­kat, me­lyek­ből az ott élők­nek je­len­tős hasz­nuk volt. „A szokolóci kas­tély ha­las­ta­va­it 1742-ben Bél Má­tyás di­csé­ri, Bohuslavicon pe­dig 1762-ben Erdődy An­tal gróf csi­nál­tat ilye­ne­ket, hogy ba­rokk kert­jé­nek dí­szét hasz­nos do­log­gal egé­szít­se ki” – ír­ja a szer­ző, s az újabb idők­ről meg­ál­la­pít­ja, hogy a gyár­ipar szen­­nye­zi a vi­zet, és így pusz­tít­ja a ha­lat.
A ha­lá­szat után Ethey a Vág-völgyi va­dá­szat tör­té­ne­tét vá­zol­ja. Ok­má­nyok­kal bi­zo­nyít­ja, hogy Brunóc ura a 14. szá­zad­ban már kü­lön ház­ban rak­tá­roz­za a va­dász­há­ló­kat. Ilyen­nel fő­ként für­je­ket, az erő­sek­kel pe­dig med­vét is tud­tak fog­ni. A turóci he­gyek­ben a 13. szá­zad­ban vad­kecs­ké­re és nyúl­ra va­dász­tak. A ren­di vi­lág­ban a bir­to­kos ne­mes­ség sa­já­tí­tot­ta ki ma­gá­nak a va­dász­jo­got, a job­bá­gyok­nak csak a madarászatot en­ge­dé­lyez­ték. Vad­te­nyész­tés­ben és -gondozásban so­ká­ig hí­res volt az Erdődy gró­fok galgóci ura­dal­ma. Az er­dők kap­csán azt ál­la­pít­ja meg, hogy „őse­ink er­de­i­ket nem­zet­sé­gek sze­rint, kö­zö­sen bir­to­kol­ták. Sok fa­lu ilyen er­dő­kö­zös­ség­ben élt év­szá­zad­okon ke­resz­tül.” A me­ző­re fel­ügye­lő tiszt­tar­tók és cső­szök gon­doz­ták az er­dőt is. Az er­dei ha­szon a fán kí­vül a szén­ége­tés­ből és ha­lá­szat­ból szár­ma­zott. A temetvényi ura­da­lom a job­bá­gyok je­len­tős ré­szét há­zi­esz­kö­zök és gaz­da­sá­gi szer­szá­mok fa­ra­gá­sá­val fog­lal­koz­tat­ta. Az er­dők makk­já­ból a 19. szá­zad­ban ola­jat is saj­tol­tak. A ki­ve­szett ál­lo­má­nyok­ból Ethey a sze­líd­gesz­te­nye- és a dió­fa­er­dő­ket em­lí­ti.
Az 1935-ben pub­li­kált fe­je­ze­tek­ből el­ső­ként Az irt­vá­nyok, A me­ző­gaz­da­ság és A dű­lő­ne­vek cí­mű fe­je­ze­te­ket köz­li, ezt kö­ve­tik: A ter­mé­nyek be­ta­ka­rí­tá­sa, A trá­gyá­zás, A ma­jo­rok. A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, job­bá­gyok fe­je­zet­tel a so­ro­zat a fo­lyó­irat 1935. év­fo­lya­má­nak 221. lap­ján meg­sza­kad, to­váb­bi fe­je­ze­tek már csak a könyv­ben kö­vet­kez­nek (an­nak 133–197. lap­ja­in).
Az irt­vá­nyok a Vág mind­két ol­da­lán el­te­rü­lő ha­tal­mas er­dő­ség­ben el­szór­tan vol­tak, s a há­bo­rús idők­ben gyak­ran me­ne­dék­he­lyet je­len­tet­tek. Ké­sőbb az irt­vá­nyok rej­tek­he­lye­in rab­lók hú­zód­tak meg, ezért Nyitra me­gye 1674-ben el­ren­de­li, hogy a bú­vó­he­lye­ket rom­bol­ják szét, és la­kói a fal­vak­ban te­le­ped­je­nek le. Újabb irt­vá­nyok lé­te­sí­té­sé­ben nagy sze­re­pük volt a sol­té­sza­ik ve­ze­té­sé­vel vo­nu­ló valachus-juhá­szoknak. „A sok irt­vá­nyú fa­lu gyak­ran szer­ző­dés­ben meg­ha­tá­ro­zott ös­­szeg­gel vál­tot­ta meg a föl­des­úri szol­gál­ta­tá­so­kat. Miava ilyen cí­men 1842-ig 3000 fo­rint kész­pénzt fi­ze­tett és 1500 nap­szá­mot vég­zett.” Ethey szo­ci­á­lis együtt­ér­zés­sel ál­la­pít­ja meg, hogy a nagy sze­gény­ség mi­att az irt­vá­nyok la­kó­i­nak je­len­tős ré­sze a 19. szá­zad­ban ki­ván­do­rolt Ame­ri­ká­ba, s a ha­tó­sá­gok nem pró­bál­tak ezen az okok meg­szün­te­té­sé­vel se­gí­te­ni. A dű­lő­ne­vek­kel kap­cso­lat­ban azok eti­mo­ló­gi­ai je­len­tő­sé­gét eme­li ki: „Úgy ezek­nek, mint a ha­tár­je­lek­nek köz­hasz­nú el­ne­ve­zé­se fényt de­rít tu­laj­do­no­suk nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás­ára.”
A Bir­to­ko­sok, ne­me­sek, sza­ba­dok, job­bá­gyok cí­mű fe­je­zet­ben fel­hív­ja a fi­gyel­met az úr és a ne­mes el­ne­ve­zés kö­zöt­ti kü­lönb­ség­re; a ré­gi ira­tok sze­rint urak az ura­dal­mak tu­laj­do­no­sai, te­hát a fő­ne­me­sek és az egy­há­zi rend vol­tak, a ne­me­sek­nek gyak­ran csak cí­mer­le­ve­lük volt, bir­to­kuk cse­kély vagy sem­mi. A job­bágy­tól ab­ban is kü­lön­böz­tek, hogy nem adóz­tak, ha­nem ka­to­nás­kod­tak (ké­sőbb az armalista ne­me­se­ket adó­fi­ze­tés­re is kö­te­lez­ték). Sza­ba­dos­nak az olyan job­bá­gyot ne­vez­ték, akit föl­des­ura men­te­sí­tett a ter­hek­től. Eb­be az osz­tály­ba szá­mí­tot­ták a mes­ter­em­be­re­ket is. A leg­ki­szol­gál­ta­tot­tabb hely­zet­ben ter­mé­sze­te­sen a job­bágy volt: „mun­ka­ere­je ér­té­ket kép­vi­sel, me­lyet zá­log­ba adás út­ján le­het pénz­re vál­ta­ni. Bár­sony And­rás 1659-ben Homola And­rás ne­vű job­bá­gyát 52 fo­rin­tért el­zá­lo­go­sít­ja.” A föld nél­kü­li zsel­lé­rek­nek rend­sze­rint há­zuk sem volt, vis­kó­ba vagy ka­li­bá­ba („chalupa”) búj­tak. A há­zak le­írá­sa­kor sa­ját él­mé­nye­it is fel­hasz­nál­ja: „Ké­mé­nyek­kel sok a baj, sze­gény em­ber fűz­fá­ból font sá­ro­zott füst­emész­tőt hasz­nál; ne­ve ezen a vi­dé­ken piecka. Kön­­nyen lán­got fo­gott az ilyen al­kot­mány… En­nek da­cá­ra so­ká­ig meg­ma­rad­tak, szol­ga­bí­ró ko­rom­ban én rót­tam ma­rad­vá­nya­ik­ra a ha­lá­los csa­pást…” A kör­nyék mű­ve­lő­dé­sé­re a több­nyel­vű­ség a jel­lem­ző: a Thurzók Galgócon há­rom­nyel­vű (ma­gyar, szlo­vák és né­met) gim­ná­zi­u­mot tar­ta­nak fenn, de a mű­velt em­ber­nek la­ti­nul is tud­nia kel­lett.
A könyv 167–171. lap­ja­in Te­le­pü­lé­si szem­le cí­men 63 Vág-völgyi köz­ség ke­let­ke­zé­sét és né­hány sor­ban fon­to­sabb tör­té­ne­ti ada­ta­it ír­ja le. Mi­vel ez lé­nye­gé­ben csak sta­tisz­ti­kai fel­so­ro­lás, in­do­kol­tabb lett vol­na a mű vé­gé­re ten­nie, mert e szem­le után még rész­le­te­sebb le­író fe­je­ze­tek kö­vet­kez­nek. E helyt az el­ma­radt fal­vak­ról és a meg­ma­radt észa­ki te­le­pü­lé­sek hely­ze­té­ről szól­va is­mét szo­ci­á­lis ér­zé­keny­sé­gé­ről tesz ta­nú­sá­got: „Nyitra mel­lett ma is na­gyon so­vány föl­dön lak­nak ma­gyar­ja­ink, a ge­ren­csé­ri­ek­nek ló­ra se te­lik, sza­má­ron jár­nak. A koloni part­nak me­re­dek lej­tőn ve­ze­tett or­szág­út­ja va­ló­sá­gos fel­ki­ál­tó­jel ar­ra néz­ve, hogy vé­re­ink­kel nem tö­rő­dünk, még csak el­fo­gad­ha­tó for­gal­mi le­he­tő­sé­get sem ad­tunk ne­kik. Ál­la­mi vár­me­gyei kö­ze­gek év­szá­zad­okon át nyu­god­tan néz­ték, mi­ként gyöt­rőd­nek test­vé­re­ink a ne­héz uta­kon, pe­dig kis jó­aka­rat­tal kön­­nyít­het­tünk vol­na raj­tuk.”
A Nem­ze­ti Kultúrában Ethey a Vágvölgyi kró­ni­ká­ba tar­to­zó tíz ta­nul­má­nyon kí­vül csak ki­sebb köz­le­mé­nye­ket pub­li­kált az Adat­tár­ban, és 1933-ban egy ün­ne­pi meg­em­lé­ke­zést Ér­sek­új­vár ju­bi­le­u­má­ra cím­mel, a tö­rök ki­űzé­sé­nek 250. év­for­du­ló­já­ra. A sze­mé­lyes han­gú cikk­ben a vá­ros vé­del­mét szol­gá­ló épít­mé­nye­i­nek tör­té­ne­tét ad­ja: „Ná­lam van a vár­nak 1595-ben ké­szült met­sze­te. Hát­lap­ján fran­cia nyel­vű ma­gya­rá­zat mond­ja el, hogy alig hoz­zá­fér­he­tő mo­csa­ras vi­dé­ken fek­szik, hat bás­tyá­ja van…, vi­zes ár­kát a fo­lyó­víz táp­lál­ja. Pi­a­cán le­vő fa­épü­let­ben tö­rök fog­lyo­kat őriz­nek” – ír­ja a négy­ol­da­las cikk­ben. Ha­son­ló rö­vid ada­lé­ka ugyan­itt a már em­lí­tett, Pe­tő­fi csa­lád­já­nak ne­me­si szár­ma­zá­sá­ról szó­ló té­ves közlése11; Czobor Márk gróf­nak 1704. de­cem­ber 2-án kelt le­ve­le a Rá­kó­czi se­re­gé­vel ví­vott nagy­szom­ba­ti csa­tá­ról; ma­gyar és szlo­vák nyel­vű do­ku­men­tu­mok Galgóc múlt­já­ról; Lipszky Já­nos huszár­ezredes12 cím­mel egy né­met nyel­vű ön­élet­írás szlo­vák zá­ra­dék­kal; stb. Az 1934. évi Adat­tár­ban csak két köz­lé­se je­lent meg: Lét­szám és szük­ség­le­ti ki­mu­ta­tás II. Rá­kó­czi Fe­renc se­re­ge­i­ről; II. Rá­kó­czi Fe­renc uta­sí­tá­sa ün­ne­pé­lyes kö­vet fo­ga­dá­sá­ra – mind­ket­tő dá­tum nél­kül, „a szer­ző tu­laj­do­ná­ban” hi­vat­ko­zás­sal. Az 1935. év­fo­lyam Adat­tá­rá­ban nem pub­li­kál, más ro­va­tok­ban pe­dig a ko­ráb­bi­ak­ban sem ta­lál­juk ne­vét.
A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű kö­te­te a Híd ki­adói vál­lal­ko­zás har­ma­dik köny­ve­ként je­lent meg, még­pe­dig a ki­adó elő­sza­vá­val, így rö­vi­den er­re is ki­té­rünk. A ki­adót nyitrai írók és toll­for­ga­tók hoz­ták lét­re Dallos Ist­ván új­ság­író és Mártonvölgyi (Mar­tin­csek) Lász­ló ügy­véd ve­ze­té­sé­vel. El­ső ki­ad­vá­nyuk, a Nyitrai Írók Köny­ve (1935) igen­csak kü­lön­bö­ző, jó­részt di­let­táns szín­vo­na­lú ver­se­ket és el­be­szé­lé­se­ket tar­tal­maz, s a vi­dék föld­bir­to­ko­sa­i­nak tá­mo­ga­tá­sa mel­lett meg­je­len­te­té­sé­ben az is köz­re­játsz­ha­tott, hogy Risnyovszky End­re, a nyom­dász fia is író­ként sze­re­pelt ben­ne. A Híd­ban, ne­vé­hez il­lő­en, mind­azo­nál­tal meg­volt a jó szán­dék: a to­váb­bi­ak­ban for­dí­tás­ban kö­zöl­ték szlo­vák és cseh írók al­ko­tá­sa­it, va­la­mint a jobb- és a bal­ol­dal kö­zött is hi­dat akar­tak ver­ni. Az em­lí­tett an­to­ló­gia Etheytől is kö­zölt két el­be­szé­lés­nek ne­ve­zett történetet.13 (A Híd má­so­dik ki­ad­vá­nya egy ver­ses­kö­tet volt.) Visszaemlékezésében14 Dallos Ist­ván Etheynek csak a ne­vét em­lí­ti meg, ho­lott a ki­adó har­ma­dik köny­ve, A Zoborvidék múlt­já­ból cí­mű mo­no­grá­fia a Híd­nak leg­in­kább egy­sé­ges szín­vo­na­lú – igaz, nem szép­iro­dal­mi, ha­nem tu­do­má­nyos – kö­te­te, s va­ló­szí­nű­leg a szer­ző költ­sé­gén je­lent meg, a Híd csak hoz­zá­já­rult ki­adá­sá­hoz. A Híd szer­kesz­tői frá­zi­sos, vál­lal­ko­zá­su­kat ked­ve­ző fény­ben fel­tün­te­tő di­csé­rő elő­szót ír­tak Ethey mo­nog­rá­fi­á­já­hoz, me­lyet hang­za­to­san – és té­ve­sen – szép­iro­da­lom­nak is nyilvánítanak.15
A Zoborvidék múlt­já­ból kon­cep­ci­ó­ja ha­son­ló Ethey elő­ző mo­nog­rá­fi­á­i­hoz. A te­le­pü­lés cím alatt fel­so­rol­ja a sze­mély­ne­vek­ből szár­ma­zó hely­ne­ve­ket, ábé­cé­rend­ben, egye­bek közt sa­ját­ját, az Üz­bég (Zbehy) mel­let­ti Etheyt. Sze­rin­te „ezek a ne­vek olyan fér­fi­ak em­lé­két őr­zik, akik a te­rü­let meg­szál­lá­sá­ban, vé­del­mé­ben, szer­ve­zé­sé­ben an­nak ide­jén te­vé­ke­nyen részt vet­tek”. Ak­tu­a­li­zál­va em­lí­ti a hely tör­té­ne­ti és dűlőnévkutatás fon­tos­sá­gát, ar­ra hi­vat­koz­va, hogy a szü­lő­föld „kér­dé­se­i­vel fog­lal­koz­va nyer­he­ti el kö­zép­osz­tá­lyunk a szük­sé­ges tör­té­ne­ti ár­nya­la­tot”. A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a Nyitra-Ivánkán 1861-ben ki­szán­tott ki­rá­lyi ko­ro­na tör­té­ne­tét be­szé­li el; ezt Konsztantinosz Monomachos gö­rög csá­szár küld­te I. End­re ki­rály­nak, ez­zel ko­ro­náz­ták meg őt és utó­da­it is. A ko­ro­na ak­kor ke­rül­he­tett ide, ami­kor Gé­za her­ceg 1074-ben Nyitráért ha­da­ko­zott Sa­la­mon ki­rály el­len. A szer­ző ada­tot ta­lál ar­ról is, hogy Csák Má­té a mor­va­me­zei csa­tá­ban ta­nú­sí­tott hő­si­es­sé­gé­ért kap­ta ju­tal­mul Baj­móc vá­rát, majd el­fog­lal­ta Ghymest is. A hu­szi­ta há­bo­rúk ide­jén Laurini Já­nos nyitrai ka­no­nok hu­szi­tá­vá lett, bár ké­sőbb vis­­sza­tért a ka­to­li­kus egy­ház­ba. A hu­szi­ta kor­ban itt el­ter­je­dő cseh nyelv csak a re­for­má­ció ko­rá­ban vált a szlo­vák lu­the­rá­nu­sok egy­há­zi nyel­vé­vé.
A moh­ácsi csa­tá­ban szá­mos Nyitra vi­dé­ki úr el­esett, pél­dá­ul Oszlányi György, Ürmény egyik tu­laj­do­no­sa. A tö­rök­vi­lág és a ta­tár­dú­lás után A pa­ló­cok cí­mű fe­je­ze­te kö­vet­ke­zik; eb­ben is­mét a hely­ne­vek azo­nos­sá­gát hoz­za fel bi­zo­nyí­ték­ként, ez­út­tal nyitrai pa­lóc nyelv­já­rást fel­té­te­lez­ve s a vi­dék pa­lóc jel­le­gé­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. (A szak­iro­da­lom ez­zel szem­ben a Nyitra vi­dé­ki nyelv­já­rást át­me­ne­ti­nek nevezi.16) Ethey le­ír va­ló­ban fenn­ma­radt Nyitra vi­dé­ki nép­szo­ká­so­kat is, mint pél­dá­ul a Szent Iván-na­pi tűz­gyúj­tás, a táncosfa át­ug­rá­lá­sa és ha­son­lók. Eb­ben a nép­raj­zi rész­ben más köz­is­mert szak­te­kin­té­lye­ken kí­vül idé­zi Khín An­tal csal­ló­kö­zi folk­lo­ris­tá­nak 1928-ban meg­je­lent írá­sát is (Egy pogánykori éj­jel Csal­ló­köz­ben).
A Zobor he­gyi ko­los­tor­ról szól­va Ethey Maurus pé­csi püs­pök­nek Zoerardról és Be­ne­dek­ről írt le­gen­dá­ját idé­zi – a püs­pök sze­rint a két re­me­te itt élt a 11. szá­zad­ban. Köz­ben a szer­ző egy ré­gi név­ro­ko­ná­ról is kö­zöl ada­tot: „A zobori apát­sá­gé volt a nyitrai vám­sze­dés jo­ga, mely­ben azon­ban 1111-ben Godofredus apá­tot Porcus nyitrai centurio és tár­sa, Ethey kor­lá­toz­ni akar­ták.” A kör­nyék egy­há­zi éle­té­nek köz­pont­ja Kál­mán ki­rály ide­jén a zobori ko­los­tor volt. Ethey szem­lé­le­te­sen, ma­ga elé kép­zel­ve ír­ja le a ko­los­tor min­den­na­pi éle­tét, s köz­ben mint má­sutt, itt is kor­társ ku­ta­tók­ra hi­vat­ko­zik: „A zobori ben­cés apát­ság tör­té­ne­té­nek ku­ta­tá­sa te­rén út­tö­rő mun­kát vég­zett a Nyitra me­gyei szár­ma­zá­sú Follajtár Er­nő, aki­nek mű­vét a Nem­ze­ti Kultura 1934. évi fo­lya­má­ban találhatjuk.”17 Az apát­ság tör­té­ne­té­nek utol­só kor­sza­kát a szer­ző az idé­zett for­rás­mű ada­tai alap­ján ad­ja elő. Meg­em­lí­ti egye­bek közt, hogy Koth Pé­ter, a me­gye al­is­pán­ja a Má­tyás ki­rály el­len lá­za­dók­kal ro­kon­szen­ve­ző apát­sá­got le­fog­lal­tat­ta, fes­tett lá­dá­ban őr­zött ira­ta­it ma­gá­hoz vet­te. A 15. szá­zad vé­gén Nyitra vá­rát is a ki­rály­tól kap­ta az al­is­pán, aki­nek a Forgách-levéltárban fenn­ma­radt pe­csét­je ilyen kör­ira­tú volt: Peèat Pet­ra de Koth. A ko­los­tort a 17. szá­zad vé­gén új­já­é­pí­tet­ték, s az egy­ko­ri ben­cé­sek he­lyé­re a kamalduli atyák vo­nul­tak be. („En­nek a szi­go­rú rend­nek Ma­gyar­or­szá­gon há­rom há­za volt, köz­tük a leg­hí­re­sebb a zobori ko­los­tor.”) A kamalduliak ko­los­to­rá­nak le­írá­sa­kor Ethey meg­em­lí­ti, hogy a be­já­rat­hoz fes­tett négy fres­kót „di­ák­ko­rom­ban még ma­gam is lát­tam”. Cel­lá­ik fenn­tar­tá­sá­ra a kamalduliakat II. Rá­kó­czi Fe­renc pénz­zel tá­mo­gat­ta, a ren­det II. Jó­zsef osz­lat­ta fel 1782-ben.
A nyitrabarsi ha­tár­vo­nal cí­mű fe­je­zet­ben a szer­ző azt a jel­leg­ze­tes­sé­get ír­ja le, hogy né­hány fa­lu egyik fe­le Nyitra, a má­sik pe­dig Bars me­gye jog­ha­tó­sá­ga alá tar­to­zott – a Zobor vi­dé­ké­ről szó­ló könyv ezért két vár­me­gye tör­té­ne­té­hez is kap­cso­ló­dik. A ma­gyar­ság tér­vesz­té­se cí­mű fe­je­zet­ben saj­ná­lat­tal em­lí­ti, hogy a ki­sebb ma­gyar szór­vány­te­le­pü­lé­sek szlo­vák­ká as­­szi­mi­lá­lód­tak. Az észa­ki pe­rem­vi­dék as­­szi­mi­lá­ci­ó­ját a szer­ző a ré­gi hely­ség­ne­vek alap­ján is ki­mu­tat­ja. A to­váb­bi­ak­ban ös­­sze­ha­son­lí­tás­sal egy­be­ve­ti 12 Nyitra kör­nyé­ki hely­ség­nek 1910-es és 1921-es nép­szám­lá­lá­si ada­ta­it, s ezek­ből a ma­gyar­ság nagy­ará­nyú fo­gyat­ko­zá­sát ál­la­pít­ja meg, nem elég kö­rül­te­kin­tés­sel, hi­szen tény­ként ke­ze­li, hogy pl. Aranyosmarót la­kos­sá­gá­nak 1910-ben 65,9%-a ma­gyar volt (s a nyitrai 59,4%-os ma­gyar több­ség sem va­ló­szí­nű).
Ez­után egy sa­ját­sá­gos ne­mes­sé­get mu­tat be A verebélyi ér­se­ki ne­me­si szék címmel.18 E fe­je­zet ele­jén is ha­zai for­rást idéz, az ér­sek­új­vá­ri Ozo­rai Jó­zsef­nek a Ma­gyar Sionban meg­je­lent ta­nul­má­nyát, amely e kér­dés­sel is fog­lal­ko­zik. Ozo­rai alap­ján köz­li, hogy az esz­ter­go­mi ér­sek 1848-ig olyan ki­vált­ság­gal ren­del­ke­zett, hogy bir­to­ka­i­ból tel­ket ado­má­nyoz­ha­tott ar­ra ér­de­me­sek­nek, s ez­zel ne­mes­sé avat­ta őket. A verebélyi ne­me­si szék Bars me­gyé­ben mű­kö­dött, s a me­ző­vá­ros min­den ré­gi la­ko­sa ne­mes­nek szá­mí­tott. Sa­ját tiszt­vi­se­lő­ka­ruk volt, fő­is­pán he­lyett „ná­dort” vá­lasz­tot­tak ma­guk­nak.

A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben A ré­gi élet cím­mel a kör­nyék kö­zép­ko­ri éle­té­ről ér­te­ke­zik. Ap­ró köz­lé­sei ér­de­ke­sek: Taszáron tíz ház­ban lak­nak a ko­csi­gyár­tók, Ludányban gyü­möl­csös áll, jó a sző­lő­ter­més Pogrányban. Evlia Cselebi tö­rök uta­zó­ra hi­vat­koz­va em­lí­ti meg, hogy a 17. szá­zad vé­gén Lé­va tá­ján a Ga­ram völ­gyé­ben rizs ter­mett. A to­váb­bi­ak­ban né­hány di­let­táns vers­rész­let mel­lett egy szlo­vák ku­ruc dalt (a Hej Rá­kó­czi, Rá­kó­czi, poïme zas na Nemci kez­de­tűt) idéz.
Elő­ző mo­nog­rá­fi­á­já­hoz ha­son­ló­an en­nek vé­gén is, a 62. lap­tól kezd­ve rö­vid le­írást nyújt Nyitra kör­nyé­ké­nek ne­ve­ze­tes­sé­ge­i­ről (Ghymes vá­rá­nak le­írá­sa, A la­pát­tánc, Hrussó vá­ra, A fenyőkosztolányi to­rony, Appony vá­ra, Fe­ke­te­vár, A nagyvezekényi csa­ta­em­lék stb.); a vá­rak tör­té­ne­tét rész­ben már előbb is is­mer­tet­te. Meg­jegy­zen­dő, hogy Nagyvezekény nem a Zobor kör­nyé­kén, ha­nem Zseliz mel­lett van, az Es­ter­ház­yak hő­si em­lék­mű­ve már Matunák Mi­hályt is megihlette.19 A la­pát­tánc nem tör­té­ne­ti ne­ve­ze­tes­ség, ha­nem egy szo­kást örö­kít meg: a Ghymes vá­rá­ban ve­ze­tett em­lék­könyv­ben le­ír­ják, ho­gyan ütöt­tek la­pát­tal a be­lé­pő há­tul­já­ra, s hogy az így meg­tisz­telt­nek il­lett vers­ben vagy pró­zá­ban meg­em­lé­kez­nie er­ről az ese­mény­ről. Az em­lék­könyv is a Forgách-levéltárban ma­radt fenn, s Ethey né­hány tré­fás rész­le­tet idéz be­lő­le. A vá­rak kö­zül be­ha­tób­ban fog­lal­ko­zik Ghymes vá­rá­val, le­írá­sá­val és tör­té­ne­té­vel, a kas­té­lyok kö­zül is­mer­te­ti a kistapolcsányit, s né­hány sor­ban be­mu­tat­ja az aranyosmarótit, a malonyait, a bodokit, az ele­fán­tit s má­so­kat.
Etheynek utol­só szlo­vá­ki­ai köny­vecs­ké­je a Szlo­vá­ki­ai ma­gyar hon­is­me­re­ti könyv­tár­ban meg­je­lent A vágvölgyi ma­gyar­ság te­le­pü­lé­se és fo­gyat­ko­zá­sa cí­mű. A ta­nul­mány ha­son­ló a nyitrai ma­gyar­ság tér­vesz­té­sé­ről szó­ló fe­je­zet­hez. A Vág völ­gyén kí­vül a Nyitra és a Ga­ram fel­ső fo­lyá­sá­nak vi­dé­ké­vel is fog­lal­ko­zik. Kon­cep­ci­ó­já­ban – az erős na­ci­o­ná­lis nosz­tal­gi­án túl – ér­ző­dik a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú­ban fel­erő­sö­dött vi­szá­lyok fö­löt­ti el­ke­se­re­dé­se és a bé­kés együtt­élés, meg­ér­tés utá­ni vá­gya. Ethey szem­lé­le­te, jó szán­dé­ka a bé­kés együtt­élés hang­sú­lyo­zá­sát és az egy­más jo­ga­i­nak tisz­te­let­ben tar­tá­sát il­le­tő­en az egyet­ér­tés nosz­tal­gi­kus vá­gyát su­gá­roz­za, s kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy ezek az esz­mék a szlo­vá­ki­ai klerofasizmus és a zsi­dó­ül­dö­zé­sek em­ber­te­len­sé­ge ide­jén je­len­nek meg. A húsz­lap­nyi fü­ze­tet öt fe­je­zet­re ta­gol­ja: I. A Nyitra és a Vág kö­zött lé­vő vo­nal; II. A Trencsén–Sempte kö­zött lé­vő vo­nal; III. Bana és Szolgagyőr; IV. Túróc és Liptó; V. Fo­gyat­ko­zá­sunk út­ja. Szó­no­ki­as­sá­ga az egész fü­ze­tet át­hat­ja, az as­­szi­mi­lá­ció irá­nyá­nak tör­té­ne­ti be­mu­ta­tá­sá­ban el­fo­gult, de mind­ezt el­len­sú­lyoz­za bi­za­ko­dá­sa és de­rű­lá­tá­sa. („Mit te­gyünk? Néz­zünk egy­más sze­mé­be mi ide­fent a Kár­pá­tok alatt nyelv­kü­lönb­ség nél­kül, jószívvel, be­csü­le­te­sen. Egy ez­red­év vér­ke­ve­re­dé­se ko­vá­csolt min­ket ös­­sze.”)
Mint az elő­ző­ek­ben lát­hat­tuk, Ethey nem izo­lá­ló­dott a szlo­vák kör­nye­zet­től. ma­gyar ne­mes lé­té­re gyak­ran tár fel szlo­vák for­rá­so­kat, még szlo­vá­kul is pub­li­kált; ezek a ki­sebb dol­go­za­tai (a mal­mok múlt­já­ból, a csejtei bor­ter­me­lés­ről – lásd a 2. szá­mú jegy­ze­tet) po­zi­ti­vis­ta adat­köz­lé­sük­kel hasz­nos ada­lé­kok a tár­gyalt kér­dé­sek tör­té­ne­té­hez. Ha­son­ló tény­köz­lő kis dol­go­za­tai je­len­tek meg a nyitrai Híd ki­adá­sá­ban meg­je­le­nő Ma­gyar Al­bum (1941–1944) an­to­ló­gia­so­ro­zat­ban; a II. szám­ban pl. Ré­gi te­met­ke­zé­si szo­ká­sok cím­mel – az adat­sze­rű köz­le­mény nagy ré­szét egy beckói, 18. szá­za­di te­me­té­si jegy­zék töl­ti ki: a te­me­tés­re ha­gyott hat­száz fo­rin­tot az örö­kö­sök hu­szon­öt pont­ba fog­lalt jegy­zék sze­rint hasz­nál­ják fel, s eb­ben a ko­por­só­dí­szí­tés­től kezd­ve a ze­né­sze­kig min­den gyász­kel­lék­ről gon­dos­kod­nak. A Ma­gyar Csa­lád­tör­té­ne­ti Szem­lé­ben je­lent meg a Nyitramegye ne­mes csa­lád­ja­i­nak ki­vo­na­tos jegy­zé­ke 1572–85 évek kö­zött cí­mű (1940, 155 p.) dol­go­za­ta. A Csá­szár Ist­ván szer­kesz­tet­te, A Toldy-Kör Év­köny­ve­i­ben is van egy rö­vi­debb ta­nul­má­nya és két is­me­ret­ter­jesz­tő cik­ke. A vajkaszéki insurrectio és Gellemegye (1940, 98–104. p.) cí­mű ta­nul­mány­ban Szé­kely Ot­to­kár nyo­mán az egy­há­zi ne­mes­ség ki­ala­ku­lá­sát és meg­osz­lá­sát fog­lal­ja ös­­sze, majd az esz­ter­go­mi egy­ház négy szé­ke (a verebélyi, az érsekléli, a szentgyörgyi és a vajkai) kö­zül ez utób­bi­nak a tör­té­ne­tét is­mer­te­ti; a szék az 1809. évi ne­me­si fel­ke­lés­be még 12 lo­vast és 50 gya­lo­gost ál­lí­tott ki (vajkai, keszölcési, doborgazi, bacsfai, mórocz- és pinkekarcsai la­ko­sok­ból). Az Ap­ró­sá­gok Po­zsony múlt­já­ból cí­mű­ben (1942, 113–116. p.) a vá­ros őr­zé­sét szol­gá­ló és a vár­őr­ség­gel együtt­mű­kö­dő haj­dú­vá­ros in­téz­mé­nyé­ről ír, en­nek köz­pont­ja a ma is lát­ha­tó Mi­hály-ka­pu volt, a Ré­gi ru­hák cí­mű (1943, 154–156. p.) kis ér­te­ke­zé­sé­ben le­vél­tá­ri ada­to­kat idéz­ve a drá­ga és az egy­sze­rű öl­tö­ze­te­ket mu­tat­ja be.
Ethey Gyu­la ti­pi­kus re­gi­o­ná­lis tör­té­net­író, lel­kes lo­kál­pat­ri­ó­ta, akit min­den ér­de­kel, ami la­kó­he­lye és köz­vet­len kör­nyé­ke tör­té­ne­té­vel, tör­té­nel­mé­vel és éle­té­vel kap­cso­la­tos. Mód­sze­re, akár­csak Alapy Gyu­láé, po­zi­ti­vis­ta és adat­fel­tá­ró jel­le­gű, de a né­pek ba­rát­sá­gát és a szlo­vák–ma­gyar együtt­élés fon­tos­sá­gát ko­má­ro­mi tör­té­nész kol­lé­gá­já­nál sok­kal nyo­ma­té­ko­sab­ban hang­sú­lyoz­za és kép­vi­se­li.

Karel Èapek és Ka­rin­thy Fri­gyes fik­tív fi­lo­zó­fi­ai és mű­vé­szi sí­kon foly­ta­tott di­a­ló­gu­sa – no­ha sze­mé­lye­sen nem is­mer­ték egy­mást – rend­kí­vül fel­tű­nő te­ma­ti­kai és mű­fa­ji egye­zés­ben nyil­vá­nult meg. Kö­zös tu­laj­don­sá­guk volt a mű­sza­ki fej­lő­dés, a tu­do­mány, az ér­tel­mi­ség kül­de­té­se iránt ta­nú­sí­tott élénk ér­dek­lő­dés is. Minden­nek mér­té­két azon­ban el­ső­sor­ban az egy­sze­rű em­ber és an­nak vi­lá­ga je­len­tet­te szá­muk­ra. A har­min­cas évek­ben, az egy­re na­gyobb fe­szült­ség lég­kör­ében mind­ket­ten ér­dek­lő­dés­sel for­dul­tak az em­be­ri lét to­váb­bi fej­lő­dé­sé­nek, e fej­lő­dés út­já­nak prob­lé­ma­kö­re fe­lé. Azok kö­zé az írók kö­zé tar­toz­tak, akik a dön­tő pil­la­na­tok­ban vi­lá­go­san, fél­re­ért­he­tet­le­nül fej­tet­ték ki a há­bo­rú­ra vo­nat­ko­zó né­ze­te­i­ket mű­ve­ik­ben.
Ka­rin­thy 1916-ban meg­ír­ta a Le­gen­da az ezer­ar­cú lélekrőlt, Karel Èapek a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú elő­est­éjén, 1937-ben a Fe­hér kórt, amely nem­csak sa­ját mű­vé­sze­té­ben vált je­len­tős ha­tár­kő­vé, ha­nem az egész kor­társ cseh drá­ma­iro­da­lom­ban is.
A kri­ti­ka ki­emel­te a drá­ma­író Èapek „tá­ma­dó ked­vét és vad­sá­gát”, me­lyet a nem­zet­kö­zi fa­siz­mus tér­hó­dí­tá­sa pro­vo­kált ki, s hogy vi­lá­go­san ki­fe­je­zi, „a drá­mai vi­lág­konf­lik­tus me­lyik ol­da­lán van a kis nem­zet tel­jes jo­ga és egész élete”.1 A da­ra­bot 1937. ja­nu­ár 29-én mu­tat­ták be a prá­gai Stavovské (Rendi-Nostitz) Szín­ház­ban, s ugyan­az­nap ke­rült sor a brünni be­mu­ta­tó­ra is. A be­mu­ta­tó elő­adás­nak mind­két he­lyen ha­tal­mas si­ke­re volt, szö­ge­zi le a Boje o Karla Èapka [Har­cok Karel Èape­kért] cí­mű mű­vé­ben Vik­tor Kudìlka.2
A Fe­hér kór azon­ban nem­csak el­is­me­rést ara­tott, ha­nem erős el­len­szen­vet is ki­vál­tott. Nem­csak Max Brod hal­lat­ta sza­vát a Prager Tagblattéban, meg­szó­lalt a henleinisták saj­tó­szer­ve, a Die Ze­it is, mely­nek kri­ti­ká­ja túl­sá­go­san is ös­­sze­csen­gett a cseh fa­si­zá­ló Jiøí Støíbrnýéval: ki­fo­gá­sa­ik el­ső­sor­ban esz­mei-po­li­ti­kai ki­fo­gá­sok vol­tak. Meg­szó­lal­tak azon­ban a mar­xis­ta kri­ti­ku­sok is, akik „re­la­ti­viz­mu­sa” és „prag­ma­tiz­mu­sa” mi­att ko­ráb­ban már ne­megy­szer bí­rál­ták Èapekot. Julius Fuèík és Ladislav Štoll ez­út­tal, szem­be­száll­va a fa­si­zá­ló han­gu­la­tok­kal, az író vé­del­mé­re kel­tek. Rá­jöt­tek, hogy Èapek bé­kés együtt­mű­kö­dé­si kí­sér­le­té­nek, a „sen­ki­nek sincs tel­je­sen iga­za, s min­den­ki bir­to­kol egy részt az igaz­ság­ból” né­zet szel­le­mé­ben foly­ta­tott kí­sér­le­té­nek egy­szer s min­den­kor­ra be­fel­leg­zett. Ez a be­csü­le­tes kí­sér­let fi­as­kó­val vég­ző­dött, s ar­ra a fel­is­me­rés­re ve­ze­tett, hogy az em­be­ri­sé­get még Jé­zus Krisz­tus ál­do­zat­ho­za­ta­la sem egye­sí­tet­te, nem tet­te az em­be­re­ket egyen­lők­ké, test­vé­rek­ké.
És Èapek vá­lasz­tott: a mű­vé­szet győ­ze­del­mes­ke­dett ben­ne a fi­lo­zó­fus fe­lett. Nem volt kön­­nyű győ­ze­lem. A harc­ban ma­gá­nak kel­lett meg­hát­rál­nia, föl­ad­nia bé­ke­sze­re­te­tét, ham­le­ti in­ga­do­zá­sát.
A két író, Èapek és Ka­rin­thy egy­azon irány­ban fej­lőd­tek – mind esz­me­i­leg, mind mű­vé­szi­leg: ide­a­lisz­ti­kus, mély­sé­ge­sen hu­ma­nis­ta fi­lo­zó­fi­á­juk el­je­gyez­te ma­gát az új­ko­ri ra­ci­o­na­liz­mus­sal, amely ar­ra kész­tet­te őket, hogy a mű­sza­ki ha­la­dás ho­za­dé­kát az egyén szem­pont­já­ból ér­té­kel­jék.
1936-ban a Nép­szö­vet­ség Ál­lan­dó Tu­do­má­nyos és Mű­vé­sze­ti Bi­zott­ságának bu­da­pes­ti ülé­sén Èapek a „meg­is­me­rés és ha­ta­lom szel­le­mé­ről” be­szélt. Hang­sú­lyoz­ta, hogy a tech­ni­ka ural­ni ké­pes az anya­got és a ter­mé­sze­ti erő­ket; a hu­mán tu­do­má­nyok „nem a vi­lág ura­lá­sá­ra, ha­nem meg­ér­té­sé­re ta­ní­ta­nak ben­nün­ket. S még va­la­mi más­ra, egy­más meg­ér­té­sé­re is megtanítanak.”3 Az em­ber­éle­ten Ka­rin­thy is el­gon­dol­ko­zott, s ne­megy­szer meg­ál­la­pí­tot­ta, mi­cso­da el­lent­mon­dás van az ér­zel­mi és az ér­tel­mi, az ér­tel­mi és az ösz­tö­nös kö­zött. Utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus re­gé­nye­i­ben, az Uta­zás Faremidóba és a Kapillária cí­mű­ek­ben ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az em­be­ri ne­met a ma­ga ket­tős­sé­ge ve­szé­lyez­te­ti; az in­tel­lek­tus és az ösz­tö­nök ugyan­is egy­más­sal el­len­té­tes célt kö­vet­nek: „az egyik az éle­tet ke­re­si, a má­sik a halált.”4
Ép­pen ezért az sem lep­het meg ben­nün­ket, hogy szer­ző­ink ana­lóg mó­don te­kin­tet­tek az em­ber­nek, az egyén­nek a mo­dern tár­sa­da­lom­ban el­fog­lalt he­lyé­re, hely­ze­té­re. Èapek min­den egyes em­ber­ben fel akar­ta éb­resz­te­ni a fe­le­lős­ség­ér­ze­tet, a lel­ki­is­me­re­tet: „A mi… szö­vet­sé­gi, szo­ci­á­lis és erő­sí­tő szó… Az én prak­ti­kus, kö­te­le­ző ér­vé­nyű és te­vé­keny, sok­kal sze­ré­nyebb a mi­nél, nyug­ta­la­ní­tó és sú­lyos, az én egy­szer­smind a lel­ki­is­me­ret sza­va és a tett szava”5 – ír­ja a Kri­ti­ka slov [A sza­vak kri­ti­ká­ja] cí­mű írá­sá­ban.
Ka­rin­thy ha­son­ló­kép­pen vé­le­ke­dik er­ről a kér­dés­ről: s nem­csak az Én és énke cí­mű szel­le­mes töp­ren­gé­sé­ben, ha­nem a Sze­rény­te­len ma­gán­vé­le­mény, avagy az Eu­ró­pai Egye­sült Ál­la­mok cí­mű cik­ké­ben is. „Az egész vi­lá­gon egyet­len pél­dány van be­lő­le. (Ezért szok­ták szem­be­ál­lí­ta­ni az egész vi­lág­gal.) Ez­zel a szó­val, hogy »én«, a vi­lág min­den volt és lé­te­ző élő­lé­nyei kö­zül egyet­len­egyet le­het csak meg­je­löl­ni. A töb­bi mind te meg ő… Az an­gol nyelv, mely még Is­ten ne­vét is kis­be­tű­vel ír­ja, ezt az egyet­len fő­ne­vet (a »névmás« szó nem il­lik rá, mi­helyt »név«, ak­kor már »más«) ha­tal­mas, ma­gá­ban ál­ló nagy I-vel je­lö­li, mint­ha azt akar­ná mon­da­ni, hogy ez csak kez­dő be­tű­je a ti­tok­nak – va­jon mit jelent?”6
A sze­rény­ség pél­da­ké­pe­ként Ka­rin­thy New­tont em­lí­ti. „New­ton nyil­ván egyi­ke volt a vi­lág leg­sze­ré­nyebb em­be­re­i­nek, de sze­rény vé­le­mé­nye, mely sze­rint a gyor­su­lás for­dí­tott arány­ban áll a tá­vol­ság négy­ze­té­vel, az­óta a leg­sze­rény­te­le­nebb vé­le­mény­nek bi­zo­nyult, mi­u­tán ki­szo­rí­tott és el­hall­ga­tott min­den el­len­ke­ző vé­le­ményt. Pe­dig hát egye­dül eszel­te ki a dol­got – ki­e­szel­te vol­na ak­kor is, ép­pen olyan jól, ha egye­dül van a vi­lá­gon, sőt talán… sőt, ta­lán még job­ban. – Telma Ti­tusz egyik fon­tos té­te­le leg­alább azt ál­lít­ja, hogy az em­be­ri íté­le­tek az íté­le­tek­ből ala­kult vé­le­mé­nyek, a vé­le­mé­nyek­ből ala­kult igaz­ság­ból ala­kult tör­vé­nyek igaz­ság- és ér­vé­nyes­ség­ér­té­ke for­dí­tott arány­ban áll azok szá­má­val, akik hoz­zák. A leg­la­zább, leg­rö­vi­debb éle­tű tör­vé­nye­ket tö­me­gek al­kot­ják, for­ra­dal­mak idején…”7
Ka­rin­thy sze­rint ez Telma Ti­tusz egyik leg­fon­to­sabb té­zi­se. De ki is volt va­ló­já­ban Telma Ti­tusz? A Le­gen­da az ezer­ar­cú lé­lek­ről cí­mű Ka­rin­thy­-no­vel­la hő­se. Ez a fi­a­tal tu­dós – 1943. jú­ni­us 24-én dél­után fél há­rom­kor – egy kí­sér­let fo­lya­mán el­pusz­tí­tot­ta tes­tét, de lel­ke hal­ha­tat­lan ma­radt. Cél­ja a há­bo­rú meg­aka­dá­lyo­zá­sa volt. Mi­vel Ti­tusz pe­dáns em­ber volt, bú­csú­le­ve­let is ha­gyott hát­ra: „Ezt a holt­tes­tet a vas­szé­ken Telma Ti­tusz­nak hív­ták, az élet­tan dok­to­ra volt, és a há­gai egye­tem ma­gán­ta­ná­ra. Ré­gi zsi­dó csa­lád­ból szár­ma­zott, erős, egész­sé­ges test volt, har­minc­há­rom évig hasz­nál­tam, jól tar­tott, ke­ve­set kel­lett re­pa­rál­ni, meg vol­tam ve­le elé­ged­ve. Most már alig­ha öl­töm ma­gam­ra: a be­csü­le­tes meg­ta­lá­ló­nak adom, te­gye el emlékül…”8 Szá­mos tes­tet öl­tés után Ti­tusz – Lin­coln, meg­gyil­kolt ame­ri­kai el­nök ké­pé­ben – a Fe­hér Ház­ba ment, s az el­nök­kel va­ló be­szél­ge­té­se foly­tán „ki­de­rült, hogy a vi­lág ros­­szul is­mer­te ön­ma­gát, mi­kor nem tud­ta tes­tét el­kép­zel­ni e füg­ge­lék nél­kül, s ki­de­rült, hogy az em­ber­nek nincs szük­sé­ge kard­ra, amit úgy te­kin­tett már, mint har­ma­dik kezét…”9
Köz­ben bé­ke­kon­fe­ren­ci­á­kat hív­tak ös­­sze, a dip­lo­ma­ták – min­den na­gyobb ne­héz­ség nél­kül – tár­gyal­tak, s kü­lön­fé­le do­ku­men­tu­mo­kat ír­tak alá, „né­hány ha­tal­mas em­ber­nek buk­nia kel­lett, né­hány rend­szer­nek vég­leg meg­szűn­nie […] nem tör­tén­he­tett dör­gő és zen­gő fa­lak re­cse­gé­se és ha­tal­mas por­fel­hő nélkül…”10
Lát­juk te­hát, hogy Ka­rin­thy nem volt apo­li­ti­kus; mint al­ko­tó em­ber a dik­ta­tú­ra, a gon­do­lat­sza­bad­ság meg­sér­té­se el­len har­colt, amit két­sze­re­sen is ká­ros­nak tar­tott, mert nem­csak hogy az em­ber ki sem mond­hat­ja gon­do­la­ta­it, ha­nem meg sem for­mál­hat­ja azo­kat: az ön­cen­zú­ra fer­dít, az egész­sé­ges gon­dol­ko­dást tel­je­sen tönk­re­te­szi. Er­ről így ír: „A há­bo­rú lé­nye­ge a rab­szol­ga­ság, nem az ölés, el­len­té­te nem a bé­ke, ha­nem az egyén sza­bad­ság­vá­gya, hogy ön­ma­ga vá­laszt­has­sa meg el­len­sé­gét és test­vér­ét, ki-ki a ma­ga kö­re­in be­lül, fel­lá­zad­va a ter­mé­szet­el­le­nes kény­szer el­len, mely ar­ra szo­rít, hogy ne a ma­gam el­len­sé­gét öl­jem meg, ha­nem a másét…”11
A Fe­hér kór­ban, amely egy­szer­smind a jó és a rossz har­cá­nak mo­dern mí­to­sza, Èapek egyet­len em­ber­re, egy or­vos­ra bíz­ta a har­cot. Ale­xan­der Matuška sze­rint a da­rab nem kol­lek­tív da­rab, ha­nem „két in­di­vi­duum, Galén és Tá­bor­nagy pár­har­ca” – a tö­meg csak azért je­le­nik meg a vé­gén, hogy Galént el­ti­por­ja. Mi­vel Tá­bor­na­gyot, a ha­ta­lom és az erő­szak kép­vi­se­lő­jét le­győ­zi a fe­hér kór, Èapek szá­má­ra csu­pán egyet­len le­he­tő­ség ma­rad: a két fi­a­tal, „akik a jö­vő­be ve­tett re­ményt, az új nem­ze­dék­be ve­tett re­ményt je­len­tik szá­mom­ra: a fegy­ver­gyá­ros fia és a dik­tá­tor lá­nya, mind­ket­ten tisz­ták, em­ber­ként tisz­tes­sé­ge­sek és értelmesek… aki­ket nem érin­tett apá­ik fanatizmusa”,12 mond­ja a szer­ző a kom­men­tár­ban. Vis­­sza­té­rés ez az if­jú­ság misz­ti­ká­já­hoz, a tisz­ta­ság és az ál­do­zat­kész­ség mí­to­szá­hoz. A mí­tosz­nak is meg­van azon­ban a ma­ga di­na­mi­ká­ja – egyes ele­mei transz­for­má­lód­nak, a ré­gi mí­to­szok alap­ján önál­ló­sul­nak. Így van ez a Fe­hér kór­ban is.
Galén dr. ha­lá­la sok min­dent jel­ké­pe­zett: a sze­mé­lyi­ség­nek a fa­na­ti­zált tö­meg­től el­szen­ve­dett vers­égét, az ide­a­lis­ta or­vos­nak a ma­te­ri­á­lis túl­súly és a bru­ta­li­tás dik­tá­tu­má­tól el­szen­ve­dett ve­re­sé­gét, a tu­do­má­nyos mun­ká­val, az or­vo­si eti­ká­val va­ló vis­­sza­élé­sét, egy pó­tol­ha­tat­lan egyé­ni­ség élet­mű­vé­nek pusz­tu­lá­sát.
Thomas Mann a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta Karel Èapeknak: „Csak cso­dál­ni tu­dom azt a mes­te­ri bá­tor­sá­got, amel­­lyel ma­gá­é­vá te­szi a szín­há­zat, s aho­gyan ki­hasz­nál­ja a szín­ház esz­kö­ze­it a szel­le­mi és az ide­á­lis re­a­li­zá­lá­sá­hoz és ki­ala­kí­tá­sá­hoz. A da­rab fan­tasz­ti­ku­ma és szimbolikája… itt a leg­na­gyobb éle­tes­ség­gel és plasz­ti­kus­ág­gal van egyesítve.”13
Kü­lö­nös, hogy Èapek a Fe­hér kór­ban egy­ér­tel­mű­en ve­zet­te Galén sor­sát a tra­gi­kus vég­ki­fej­le­tig – mint­ha sa­ját sor­sát lát­ta vol­na elő­re. Hi­szen ép­pen ő volt az, aki nem is­mer­te el a drá­mák tra­gi­kus vég­ki­fej­let­ét. A Smrt [Ha­lál] cí­mű cik­ké­ben a kö­vet­ke­ző­ket ír­ta: „Nem ma­gát a ha­lált ki­fo­gá­so­lom itt, ha­nem a ve­le va­ló visszaélést… Meg­döb­ben­tő, mi­lyen kön­­nyen és kész­sé­ge­sen hal­nak meg az em­be­rek az irodalomban… Meg­hal­nak egy toll­vo­nás­sal, a meg­ol­dás, az ef­fek­tív be­fe­je­zés kedvéért… Ta­ga­dom, hogy a szer­ző­nek fék­te­len jo­ga van az em­be­ri halálra… Él­ni is gra­dá­ció, cse­lek­mény, drá­ma, a vál­sá­gok és sor­sok több­sé­ge nem­csak élet­tel kez­dő­dik, ha­nem élet­tel is fe­je­ző­dik be, s mi több, élet­tel ol­dó­dik meg. Vég­ső so­ron, a hi­te­les­ség je­gye az iro­da­lom­ban nem a ha­lál, ha­nem az élet.”14
Néz­zük meg, mi­lyen ége­tő lét­fon­tos­sá­gú kér­dé­se­ket ve­tett fel a Fe­hér kór: Tá­bor­nagy és Galán dr. alak­já­ban min­de­nek­előtt két rend­szert, két ide­o­ló­gi­át, két em­be­ri ma­ga­tar­tás­for­mát konf­ron­tál. Ám nem­csak a po­li­ti­kus eti­ká­ját tet­te szo­kat­lan mó­don két­sé­ges­sé, ha­nem Sigelius ud­va­ri ta­ná­csos túl­zot­tan lo­já­lis alak­já­ban az or­vo­si eti­kát is.
Nem cso­da hát, hogy mind­járt a be­mu­ta­tó elő­adás után az or­vos­tu­do­mány je­len­tős kép­vi­se­lői is hoz­zá­szól­tak a vi­tá­hoz: azt hi­szem, elég, ha név sze­rint most csak a Kár­oly Egye­tem és a Komenský Egye­tem pro­fes­­szo­ra­it, Pelnáø és Frankenberger pro­fes­­szort em­lí­tem. Mind­ket­ten érint­ve, sőt Sigelius alak­ja mi­att sért­ve érez­ték ma­gu­kat, a ve­ze­tő or­vo­sok eti­ká­já­nak kér­dé­sé­re azon­ban kü­lön­bö­ző né­ző­pont­ok­ból te­kin­tet­tek. Pelnáø pro­fes­­szor Sigelius alak­já­ban mind­azok­nak a ne­ga­tív je­len­sé­gek­nek a meg­sze­mé­lye­sí­té­sét lát­ta, ame­lyek kri­ti­kus ál­lás­pont­ra kész­tet­tek az egye­te­mek­kel, il­let­ve az egye­te­mi tu­do­mán­­nyal szem­ben. Frankenberger pro­fes­­szor vi­szont a bé­ke „ter­ro­ris­tá­já­nál”, Galén dok­tor­nál szim­pa­ti­ku­sabb­nak és em­ber­sé­ge­sebb­nek tar­tot­ta a mi­li­ta­ris­ta mar­sal­lo­kat, akik ha­lá­los ki­me­ne­te­lű csa­ták­ba ve­ze­tik ka­to­ná­i­kat egy élő és meg­va­ló­sít­ha­tó esz­mé­ért, de nem hagy­nak se­gít­ség nél­kül el­pusz­tul­ni em­ber­mil­li­ó­kat egy ször­nyű be­teg­ség­ben, az örök bé­ke ki­mé­rá­já­nak ked­vé­ért.
Vik­tor Kudìlka a már em­lí­tett köny­vé­ben rész­le­te­sen is­mer­te­ti az or­vo­sok­kal foly­ta­tott vi­tát, s ki­eme­li, men­­nyi­re saj­nál­ta Èapek, hogy nem tud­ta a da­rab­ban még ala­po­sab­ban ki­fej­te­ni a Sigelius-motívumot, hi­szen ezt „kor iszo­nyú er­köl­csi és ha­tal­mi vál­ság­nak egyik szimptómájaként”15 ér­tel­mez­te.
O doktorech, profesorech a universitách [A dok­to­rok­ról, pro­fes­­szo­rok­ról és az egye­te­mek­ről] cí­mű cik­ké­ben Èapek ezt ír­ta : „…igazán úgy vé­lem, hogy az az ál­lam, ame­lyet Sigelius szol­gál, af­fé­le el­len­pó­lu­sa an­nak, amik mi va­gyunk és len­ni akarunk… ama dik­ta­tó­ri­kus ál­lam, ahol a mar­sall ural­ko­dik, szá­mom­ra nem azo­nos Né­met­or­szág­gal, nem azo­nos Olasz­or­szág­gal, nem azo­nos Tö­rök­or­szág­gal, egyet­len eu­ró­pai ál­lam­mal sem, ha­nem egy da­rab­ja az ál­ta­lá­nos, eu­ró­pai po­li­ti­kai és szel­le­mi ter­ri­tó­ri­um­nak. A Tá­bor­nagy ha­zá­ja nem egy va­ló­sá­gos or­szág, ha­nem bi­zo­nyos er­köl­csi és pol­gá­ri va­ló­ság, amely ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a mai vi­lág­ban oly sok em­ber ide­ge­ne­dett el az egye­te­mes­ség­re és a hu­ma­ni­tás­ra, a bé­ké­re, a sza­bad­ság­ra és a de­mok­rá­ci­á­ra irá­nyu­ló nagy törekvéstől…”16 Èapek vis­­sza­uta­sít­ja a vá­dat, mi­sze­rint túl­sá­go­san kri­ti­ku­san vi­szo­nyul az or­vos­tu­do­mány­hoz: „ha va­la­mely fog­lal­ko­zás kö­zel áll szí­vem­hez, ak­kor az az or­vo­sé; ezt ta­lán apám­tól, a ki­vá­ló dok­tor­tól örököltem…”17 Az idé­zett cikk­ből azon­ban a kö­vet­ke­ző, ta­lán túl­sá­go­san is lát­no­ki gon­do­la­tot tar­tom a leg­sú­lyo­sabb­nak: „a vi­lág kul­túr­tör­té­net­ében egy­szer majd elég szé­gyen­le­tes fe­je­zet lesz ar­ról, hogy a hu­sza­dik szá­zad­ban ho­gyan zsup­pol­ták ki a gon­dol­ko­dás sza­bad­sá­gát és a szel­le­mi kül­de­tés egye­te­mes­sé­gét a mű­velt vi­lág an­­nyi egye­te­mé­ről, an­­nyi tu­do­má­nyos in­té­ze­té­ből; hogy ho­gyan let­tek ezek az egye­te­mek és in­téz­mé­nyek a po­li­ti­ka szolgálóivá… ho­gyan tör­ték lá­za­san ma­gu­kat, hogy az ide­ig­le­nes re­zsi­mek és ide­o­ló­gi­ák szaj­hái le­hes­se­nek; ho­gyan ad­ták el egy tál len­csé­ért a ma­guk nagy, di­cső­sé­ges el­ső­szü­lött­sé­gi jo­gát és ne­mes­sé­gét, a te­kin­tély­től va­ló füg­get­len­sé­gü­ket, a szel­lem sza­bad­sá­gát és az igaz­ság egyetemes­ségét.”18
Ér­de­kes, hogy Ka­rin­thynál nem ta­lál­juk meg az or­vo­si eti­ká­nak ezt a ki­éle­zett bí­rá­la­tát – alig­ha­nem azért sem, mert ne­ki sze­mé­lyes oka volt az or­vos­tu­do­mány tisz­te­le­té­re, sőt éle­te meg­hos­­szab­bí­tá­sá­ért az or­vos­tu­do­mány­nak tar­to­zott há­lá­val. Az 1936-ban Stock­holm­ban, Olivecrona pro­fes­­szor ál­tal el­vég­zett agy­mű­tét csak­nem két, ter­mé­keny mun­ká­val tel­jes év­vel hos­­szab­bí­tot­ta meg éle­tét. Az Uta­zás a ko­po­nyám körülben tisz­te­let­tel adó­zott a ne­mes, iga­zi tu­do­mány­nak, amely so­ha­sem vi­sel­te­tett olyan el­len­sé­ge­sen a ba­bo­ná­val szem­ben, mint ve­le szem­ben a ba­bo­na.
Igaz, Èapek is szá­mos to­váb­bi mű­vet al­ko­tott, me­lyek­ben a tu­do­mány s nem csu­pán az or­vos­tu­do­mány fe­le­lős­sé­gét vizs­gál­ta. At­tól ret­te­gett, hogy a tu­do­mány­­nyal vis­­sza­él a ha­ta­lom, s az em­ber el­len for­dít­ja, hi­szen a dik­ta­tú­rá­ban nincs he­lye a füg­get­len tu­do­mány­nak.
Vé­ge­ze­tül kí­sér­le­tet ten­nék a két író fi­lo­zó­fi­á­já­ban és élet­mű­vé­ben fel­lel­he­tő ha­son­ló, il­let­ve azo­nos vo­ná­sok ös­­sze­fog­la­lá­sá­ra: mind­ket­ten sze­ret­ték az éle­tet, mely­nek tar­tal­mát a sza­bad­ság­ban lát­ták. Erős ér­zel­mek­kel, kí­ván­csi­ság­gal és fan­tá­zi­á­val meg­ál­dott ra­ci­o­ná­lis em­be­rek vol­tak. Egy­for­ma öröm­mel fe­dez­ték fel az élet kis és nagy dol­ga­it. Túl­sá­go­san nagy ér­zé­keny­sé­gük ko­moly tár­sa­dal­mi konf­lik­tu­sok­ba ve­zet­te őket. Ve­szély­ér­ze­tük, ka­taszt­ró­fák­tól va­ló fé­lel­mük lé­nye­ges ös­­sze­te­vő­je volt mű­vé­sze­tük­nek. A há­bo­rú, a bé­ke, az ide­o­ló­gi­ai harc prob­lé­má­it nem­csak fel­vet­ni akar­ták, ha­nem meg­ol­da­ni is. Így jöt­tek lét­re még for­ma­i­lag is ha­son­ló apok­rif­je­ik, no­vel­lá­ik, ame­lyek­nek min­dig er­köl­csi kül­de­tést is tu­laj­do­nít­ha­tunk, de ame­lyek­nek hu­mo­ruk is van, s ez el­tom­pít­ja az em­be­rek köz­ti ki­éle­zett konf­lik­tu­so­kat és el­len­té­te­ket.
Mind­ket­ten hit­tek ab­ban, hogy a vi­lá­got min­den­ki a ma­ga in­di­vi­du­á­lis te­vé­keny­sé­gé­vel te­he­ti job­bá, nem bíz­tak a kol­lek­tív prog­ra­mok­ban, még a bé­ke­prog­ra­mok­ban sem.
Mind­ket­ten fi­gye­lem­re­mél­tó utó­pisz­ti­kus-fan­tasz­ti­kus, egy­szer­smind na­gyon re­á­lis vi­lá­got te­rem­tet­tek. A har­min­cas évek­ben, a fa­siz­mus né­met­or­szá­gi ha­ta­lom­ra ju­tá­sa után mind­ket­tő­jük­re óri­á­si ha­tás­sal volt Thomas Mann er­köl­csi pél­dá­ja. Mind­ket­ten vi­tá­ba száll­tak ko­ruk­kal.
Karel Èapek a Fe­hér kór­ban a „ri­asz­tó ve­szély” el­len emel­te fel hang­ját. A drá­ma tra­gi­kus vég­ki­fej­le­te nem­csak in­tés volt, ha­nem fel­hí­vás is. Èapek tu­da­to­sí­tot­ta, hogy so­ha­sem lesz olyan ha­la­dás, amely nem az em­be­ri sza­bad­ság­ból és az er­köl­csi együtt­mű­kö­dés­ből sar­jad. Ezért tu­laj­do­ní­tott óri­á­si fon­tos­sá­got az ér­tel­mi­ség sze­re­pé­nek és kül­de­té­sé­nek. A hit­le­ri for­du­lat után egy év­vel már azt ír­ta, hogy „itt nem ki­sebb do­log tör­tént, mint az írás­tu­dók mér­he­tet­len áru­lá­sa, s ez iszo­nya­tos ké­pet mu­tat ar­ról, mi­re ké­pes az ér­tel­mi­ség”.

(For­dí­tot­ta Var­ga Er­zsé­bet)

Lé­te­zik-e ide­á­li­sabb pil­la­nat egy élet­mű ér­té­ke­lé­sé­re, mint a ke­rek szü­le­té­si év­for­du­ló, ame­lyet más­fél év­ti­zed­del egy rend­szer­vál­tás is meg­elő­zött? A vá­lasz csak­is po­zi­tív le­het, s így van ez Brogyányi Kál­mán ese­té­ben is, aki száz év­vel ez­előtt, 1905. jú­ni­us 5-én szü­le­tett Felsőkocskócon. Brogyányi a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia egyik leg­je­le­sebb mű­vé­szet­kri­ti­ku­sa, fo­tó­el­mé­le­ti köz­ve­tí­tő­je, nem­ze­ti­sé­gi lap­szer­kesz­tő­je, va­la­mint a po­zso­nyi és a nem­ze­ti­sé­gi mű­vé­sze­ti élet szer­ve­ző­je volt, majd az 1930-as évek kö­ze­pé­től egy­re ha­tá­ro­zot­tabb po­li­ti­kai, tár­sa­dal­mi sze­re­pet vál­lalt, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben pe­dig már a po­zso­nyi ma­gyar könyv­tár ve­ze­tő­je, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­ka ra­di­ká­lis né­met­ba­rát szár­nyá­nak pro­mi­nens kép­vi­se­lő­je lett. Élet­út­ja több szak­ma te­rü­le­tén tel­je­se­dett be, a mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­írói és könyv­tár­irá­nyí­tói te­vé­keny­ség mel­lett ak­tív sze­rep­lő­je volt a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó­nak, szer­kesz­tet­te a Ve­tés né­hány szá­mát, majd rö­vid ide­ig a Ma­gyar Di­ák­szem­lét, leg­je­len­tő­sebb szer­kesz­tői te­vé­keny­sé­get az 1931-től 1938-ig meg­je­lent épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti havilapnál, a po­zso­nyi Fo­rum­nál fej­te­tett ki ma­gyar és né­met nyel­ven. Pub­li­cisz­ti­kai te­vé­keny­sé­ge ré­vén a na­pi és he­ti saj­tó­ban is fo­lya­ma­to­san je­len volt, így ta­lált rá a há­bo­rús évek­ben a Ma­gyar Nép­lap ro­vat­ve­ze­tői poszt­ja, ám szlo­vá­ki­ai éve­i­nek zá­ró­fe­je­ze­te a mél­tán bí­rált és a kort meg­élt po­zso­nyi ma­gya­rok ál­tal is meg­ve­tett ná­ci kol­la­bo­rá­lás, ami­kor 1945 ele­jén ne­gyed­év ere­jé­ig a po­zso­nyi né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői te­en­dő­it lát­ta el. Az in­ter­ná­lást a fe­le­lős­ség­re vo­nás elő­li me­ne­kü­lés kö­vet­te, Auszt­ria után az Ame­ri­kai Egye­sült Ál­la­mok­ban ta­lált új ha­zá­ra, ahol ko­ráb­bi mun­ká­sá­gát már nem foly­tat­ta; Yonkersben (N. Y.) hunyt el 1978. ok­tó­ber 9-én.1 A kér­dés ezek után egy­ér­tel­mű és meg­ke­rül­he­tet­len: le­het-e és sza­bad-e ma ilyen gyá­szos múl­tú sze­mél­­lyel fog­lal­koz­ni? El­vá­laszt­ha­tó-e egy­más­tól a há­bo­rú alat­ti po­li­ti­kai ma­ga­tar­tás és a ko­ráb­bi két év­ti­zed mű­vé­szet-szak­írói te­vé­keny­ség? De kér­dés­ként fo­gal­maz­ha­tó meg az is, hogy ki­sem­miz­het­jük-e a szak­mai tel­je­sít­ményt a po­li­ti­ka mi­att, ill. rá­e­rő­sza­kol­hat­juk-e a po­li­ti­kai és köz­éle­ti sze­rep­vál­la­lás kö­vet­kez­mé­nye­it a ko­ráb­bi szak­mai te­vé­keny­ség ér­té­ke­lé­sé­re? Már ez a né­hány kér­dés is jel­zi, hogy Brogyányi sze­mé­lye hol lát­vá­nyo­san, hol csak hal­kan, de to­vább­ra is in­du­la­to­kat vált ki, fő­kép­pen a ma­gyar tör­té­né­szek kö­ré­ben. A szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet­tör­té­net­ben ez­zel el­len­tét­ben Brogyányi Kál­mánt im­már több év­ti­ze­de csak­nem nim­busz öve­zi, ami­ért Szlo­vá­ki­á­ban el­ső­ként ér­té­kel­te az 1920-as évek szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szet­ét: a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931)2 mind a mai na­pig alap­mű­nek szá­mít an­nak el­le­né­re, hogy csak ma­gyar nyel­ven hoz­zá­fér­he­tő. A Fo­rum fo­lyó­irat­ban vég­zett mun­ká­ját is nagy­ra be­csü­lik. A szlo­vák mű­tör­té­né­sze­ket nem be­fo­lyá­sol­ja Brogyányi po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa, azt el­vá­laszt­ják – mint más sze­mé­lyi­sé­gek ese­té­ben is – a szak­mai tel­je­sít­mény ér­té­ke­lé­sé­től. A han­gu­lat a ma­gyar tér­fé­len forr, ám nem csak Brogyányiról van szó eb­ben a játsz­má­ban.
A fe­lü­le­tes szem­lé­lő ugyan­is azt ál­la­pít­hat­ja meg, hogy egy hely­ben to­pog a 20. szá­za­di (cseh)szlovákiai ma­gyar kul­tu­rá­lis, mű­vé­sze­ti, köz­éle­ti és po­li­ti­kai sze­mé­lyi­sé­gek szlo­vá­ki­ai ku­ta­tá­sa. Ezt az is alá­tá­masz­ta­ni lát­szik, hogy ma­gyar nyel­ven ed­dig el­ső­sor­ban ma­gyar­or­szá­gi szer­zők tet­ték köz­zé te­rü­le­tünk­re vo­nat­ko­zó ku­ta­tá­si ered­mé­nye­i­ket. Ám ha tá­gabb kon­tex­tus­ban tár­gyal­juk e kér­dést, ki­de­rül, hogy fő­kép­pen a mű­vé­sze­ti ága­za­tok, így pl. a kép­ző­mű­vé­szet te­rü­le­tén egy­re gaz­da­gabb a ma­gyar tel­je­sít­mé­nyek­kel fog­lal­ko­zó nem ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom mind szlo­vák, mind ma­gyar szer­zők jó­vol­tá­ból. Ta­gad­ha­tat­lan azon­ban, hogy a po­li­ti­ku­sok, köz­éle­ti sze­mé­lyi­sé­gek élet­út­já­nak fel­dol­go­zá­sá­ban – amit ért­he­tő mó­don sok ma­gyar­or­szá­gi tör­té­nész pri­o­ri­tás­ként ke­zel – kés­le­ke­dés és va­la­mi­ne­mű ki­vá­rás és tar­tóz­ko­dás ta­pasz­tal­ha­tó. A mű­vé­szet és ezen be­lül a kép­ző­mű­vé­szet igen sa­ját­sá­gos hely­zet­ben van, mert mind­az, amit ki­fo­gá­sol­ni szok­tak, hogy tud­ni­il­lik a ha­tá­ron tú­li ér­té­ke­lé­sek mel­lő­zik a ter­mé­sze­tes interetnikus kap­cso­la­to­kat, a kö­zép-eu­ró­pai kon­tex­tust, rá nem ér­vé­nyes. Sőt az eb­ben a té­ma­kör­ben szü­le­tett ta­nul­má­nyok hív­ták fel el­ső­ként a fi­gyel­met a nem­ze­ti­sé­gi, ill. nem­ze­ti ho­ri­zont meg­ha­la­dá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gé­re. Saj­ná­la­tos ugyan­ak­kor, hogy a ka­te­go­ri­kus vé­le­ményt meg­fo­gal­ma­zó, ezek­kel a ha­tá­ron tú­li té­mák­kal fog­lal­ko­zó ma­gyar­or­szá­gi szer­zők fi­gyel­men kí­vül hagy­ják a szlo­vák–ma­gyar, ill. ma­gyar–szlo­vák együtt­mű­kö­dés ered­mé­nye­it, de ne­megy­szer e té­mák Ma­gyar­or­szá­gon meg­je­lent szak­pub­li­ká­ci­ót is.3
Ám er­re a hely­zet­re több vá­lasz is ad­ha­tó. Az egyik ezek kö­zül min­den­kép­pen az, hogy olyan élet­uta­kat és élet­mű­ve­ket kell ér­té­kel­ni, ame­lyek a tör­té­ne­lem ke­reszt­út­ja­in fo­gal­ma­zód­tak új­ra, mó­do­sul­tak vagy vet­tek akár 180 fo­kos for­du­la­tot. A tel­je­sít­mény va­lós ér­té­ke­lé­sé­hez pe­dig nem ele­gen­dő csak a ha­zai ma­gyar vagy az összmagyar kon­tex­tus, ha­nem a ter­mé­sze­tes cseh–szlo­vák vagy még an­nál tá­gabb ös­­sze­füg­gés­rend­szer ér­vé­nye­sí­té­se szük­sé­ges. S eh­hez fűz­he­tő az egyik egy­ér­tel­mű­en meg­ne­vez­he­tő vis­­sza­hú­zó erő: a ma­gyar­or­szá­gi ku­ta­tók egy ré­sze – nyel­vi és tár­gyi is­me­re­tek hi­á­nyá­ban – nem al­kal­maz­za ezt a po­li­fo­ni­kus kö­zép-eu­ró­pai mód­szert, s ér­ték­íté­le­te­ik­ben egy­sze­rű­sí­te­nek, hi­szen már az ál­ta­luk vizs­gált tár­gyat is ki­sza­kít­ják ter­mé­sze­tes kö­ze­gé­ből. A má­sik el­ha­nya­gol­ha­tat­lan té­nye­ző, hogy a ha­zai ma­gyar ku­ta­tók egy ré­sze csak­nem hű­bé­ri el­kö­te­le­zett­ség­gel kö­ve­ti a té­má­ban pub­li­ká­ló ma­gyar­or­szá­gi szer­zők ne­megy­szer ide­o­lo­gi­kus pre­kon­cep­ci­ó­it. Az el­múlt egy-más­fél év­ti­zed­ben pe­dig nem le­het nem ész­re­ven­ni egy új­kon­zer­va­tív gon­dol­ko­dás­mó­dot, amely egyéb té­mák mel­lett ép­pen a Ma­gyar­or­szág szem­szö­gé­ből ha­tá­ron tú­li­nak ti­tu­lált ku­ta­tá­sok­ban ér­vé­nye­sül ha­té­ko­nyan. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar té­mák ese­té­ben ez ta­buk és pre­kon­cep­ci­ók so­rát ered­mé­nyez­te, így pl. Es­ter­házy Já­nos élet­út­ja, a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti Cseh­szlo­vá­kia vagy pl. a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­ben né­met­ba­rát és fa­sisz­ta ma­ga­tar­tást ta­nú­sí­tó vagy a kom­mu­niz­mus éve­i­ben az el­nyo­mó rend­szert te­rem­tő és mű­köd­te­tő szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok ér­té­ke­lé­sé­ben. Leg­újab­ban pe­dig a né­met Ernst Nolte gon­do­la­tai kel­nek ki­sa­já­tí­tás és reinterpretációk nyo­mán önál­ló élet­re, me­lyek sze­rint a kom­mu­niz­mus és a fa­siz­mus, ill. a bol­se­viz­mus és a ná­ciz­mus kö­zött nincs lé­nye­gi esz­mei kü­lönb­ség. Té­mánk kap­csán en­nek meg­nyil­vá­nu­lá­si for­má­ja az egy­ko­ri cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szo­ci­ál­de­mok­rá­cia kri­mi­na­li­zá­lá­sa, ös­­sze­mo­sá­sa a kom­mu­nis­ta moz­ga­lom­mal, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar né­met­ba­rát ma­ga­tar­tás egyet­len előz­mény­ként va­ló fel­tün­te­té­se. Ez a saj­ná­la­tos re­duk­ció, ill. ide­o­ló­gi­ai pre­kon­cep­ció ko­moly tor­zí­tás­hoz ve­zet, el­hall­gat­ja a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­szak va­lós szlo­vá­ki­ai (ma­gyar) szel­le­mi kon­tex­tust, a ke­resz­tény-kon­zer­va­tív kö­rök­ben egy­ér­tel­mű­en ér­vé­nye­sü­lő ko­ra­be­li hi­va­ta­los ma­gyar­or­szá­gi po­li­ti­kai ide­o­ló­gi­át, az ezen kör­nye­zet­ből szár­ma­zó an­ti­sze­mi­tiz­must, va­la­mint ta­gad­ja a ko­ra­be­li kon­zer­va­tív, az­az az el­len­zé­ki cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar saj­tó ha­sáb­ja­in meg­nyil­vá­nu­ló döb­be­ne­tes köz­na­pi és po­li­ti­kai an­ti­sze­mi­tiz­must. S ép­pen ez az a moz­za­nat, amely egyes szer­zők szá­má­ra kulcs­fon­tos­sá­gú, ne­ve­ze­te­sen az, hogy az an­ti­sze­mi­ta at­ro­ci­tá­sok­nak ki­tett, fő­kép­pen szo­ci­ál­de­mok­ra­ta sze­mé­lyi­sé­gek (pl. Szalatnai Re­zső, Tilkovszky Bé­la) le­kom­mu­nis­tá­zá­sá­val, va­la­mint a kom­mu­nis­ták és a fa­sisz­ták kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus” fel­hasz­ná­lá­sá­val szep­lőt­len ké­pet fes­se­nek a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar el­len­zé­ki, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív és a tisói szlo­vák ál­lam­mal min­den te­rü­le­ten együtt­mű­kö­dő kon­zer­va­tív szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit­ről – be­le­ért­ve a Hlinka-párt lis­tá­ján par­la­men­ti man­dá­tum­hoz ju­tott Es­ter­házy Já­nos sze­mé­lyét is.
Eb­be a hely­zet­be ke­rült Brogyányi Kál­mán is, aki­nek élet­út­ja és élet­mű­ve szám­ta­lan ta­nul­ság­gal szol­gál; olyan kö­zép-eu­ró­pai ér­tel­mi­sé­gi sors­ban volt ré­sze, amely­ben a nem­ze­ti­sé­gi at­ti­tűd a tör­té­ne­lem ka­tak­liz­má­i­val fo­ko­za­to­san fe­lül­múlt min­den szak­ma­i­sá­got, a kri­ti­kai ér­tel­mi­sé­gi szem­lé­le­tét előbb az ide­o­ló­gia bű­vö­le­te he­lyet­te­sí­tet­te, majd min­den a nem­zet vélt vagy va­lós ér­de­ke­i­nek lett alá­ren­del­ve, s vé­gül em­be­ri lé­nye is az ak­tu­á­lis na­pi po­li­ti­ka rab­já­vá vált. A mű­vé­sze­ti és fo­tó­szak­író, a könyv­tár­szer­ve­ző és -építő, va­la­mint a köz­éle­ti pub­li­cis­ta, a kul­túr­mun­kás és párt­tag fe­ke­te-fe­hér meg­íté­lé­se azon­ban le­he­tet­len. Né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa, sze­ren­csét­len és tra­gi­kus po­li­ti­kai rö­vid­lá­tá­sa el­íté­len­dő, de ez nem jo­go­sít fel ben­nün­ket ar­ra, hogy mű­vé­sze­ti szak­írói és könyv­tár­épí­tő te­vé­keny­sé­gét sző­nyeg alá sö­pör­jük, vagy a ná­cik­kal va­ló kol­la­bo­rá­lá­sát be­le­ma­gya­ráz­zuk az 1930-as évek ele­jén meg­je­lent szövegeibe,4 s nya­ká­ba var­juk azt a po­li­ti­kai fe­le­lős­sé­get is, ami­ért a tel­jes ko­ra­be­li cseh­szlo­vá­ki­ai, majd szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit, va­la­mint a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti ir­re­den­ta ma­gyar­or­szá­gi kül­po­li­ti­ka a fe­le­lős.
Brogyányi élet­mű­vé­nek szlo­vák fo­gad­ta­tá­sa egy­ér­tel­mű­en po­zi­tív, a ma­gyar ér­té­ke­lés és fo­gad­ta­tás már nem, sőt el­len­té­tek­től, mai ide­o­ló­gi­ai és aktuálpolitikai szem­pont­ok ér­vé­nye­sí­té­sé­től sem men­tes. Kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­gét Ma­gyar­or­szá­gon csak el­vét­ve is­me­rik, fo­tószak­írói tel­je­sít­mé­nyét Albertini Bé­la fe­dez­te fel a ma­gyar szak­ma számára.5 Könyv­tár­szer­ve­zői mun­kás­sá­ga is csak az el­múlt évek­ben vált is­mert­té a ma­gyar­or­szá­gi szak­ma előtt Kég­li Fe­renc dol­go­za­tai és elő­adá­sai révén.6 A szlo­vá­ki­ai ma­gyar tu­do­má­nyos­ság ber­ke­i­ben a lé­te­ző ma­gyar és szlo­vák nyel­vű mo­nog­rá­fi­ák, ta­nul­má­nyok el­le­né­re to­vább él Brogyányi ide­o­lo­gi­kus meg­íté­lé­se, az­az szak­mai tel­je­sít­mé­nyét to­vább­ra is vagy csak ki­sebb­sé­gi ma­gyar ered­mény­kén, vagy po­li­ti­kai sze­rep­vál­la­lá­sa függ­vé­nye­ként ér­té­ke­lik. Pa­ra­dox mó­don az élet­mű­nek ez utób­bi – a po­li­ti­kai te­vé­keny­ség és köz­írói mun­kás­ság – a leg­ke­vés­bé is­mert fe­je­ze­te, ami ki­vá­ló al­kal­mat nyújt sze­mé­lyé­nek glo­ri­fi­ká­lá­sá­ra vagy démonizálására.

A mű­vé­szet és a nép szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi mint Max Deri és Moholy-Nagy Lász­ló köz­ve­tí­tő­je

Brogyányi Kál­mán már pá­lya­fu­tá­sá­nak a kez­de­tén, az­az az 1920-as évek utol­só har­ma­dá­tól je­lez­te a mű­vé­szet, a nép, a ma­gyar nem­zet és a po­li­ti­ka irán­ti el­kö­te­le­zett­sé­gét, e té­mák szo­ros köl­csön­ha­tá­sát, ám a té­mák kö­zöt­ti hang­súly­ok és ará­nyok ha­tá­roz­ták meg szak­mai és köz­éle­ti te­vé­keny­sé­gé­nek lá­tó­szög­ét, a tel­je­sít­mény csúcs­pont­ja­it és bu­ká­sa­it a kö­vet­ke­ző két év­ti­zed­ben. A hú­szas évek utol­só har­ma­dá­tól a Sar­ló moz­ga­lom, a nép­mű­vé­szet, a (szocio)fotográfia és a kép­ző­mű­vé­szet je­len­tet­te szá­má­ra a meg­ha­tá­ro­zó te­re­pet, de Brogyányi ak­tív ré­sze­se volt az egye­te­mi di­ák­moz­gal­mak­nak, a po­zso­nyi egye­tem ma­gyar tan­szék­ének ügyét fel­vál­lal­va. Már eb­ben a pe­ri­ó­dus­ban is ki­mu­tat­ha­tók ide­o­ló­gi­ai át­hal­lá­sok az egyes té­mák kö­zött, ám a szak­mai mi­ni­mu­mot min­den eset­ben ha­tá­ro­zot­tan ér­vé­nye­sí­te­ni tud­ta. A fes­té­szet és szob­rá­szat tárgy­kör­ében már ki­ta­po­sott úton ha­lad­ha­tott, hi­szen elő­dei, a ma­gyar­or­szá­gi emig­rán­sok, va­la­mint a ha­zai fi­a­tal te­het­sé­gek, mint Tilkovszky Bé­la, Kudlák La­jos stb. már meg­épí­tet­ték nem­csak a klas­­szi­kus mo­dern, ha­nem az avant­gárd mű­vé­szet híd­fő­ál­lá­sát is Szlo­vá­ki­á­ban és a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar kö­zeg­ben. Az or­szá­gos mű­vé­sze­ti élet, az új ál­lam épí­té­sze­te egy­ér­tel­mű­en a kor­társ eu­ró­pai mainstreammel együtt ha­lad­va vál­toz­tat­ta meg rö­vid időn be­lül az or­szág ar­cu­la­tát és mű­vé­sze­ti éle­tét. Ma már egy­ér­tel­mű, hogy Brogyányi nem a ma­gyar avant­gárd kút­fő­jé­ből, a Má­ból tá­jé­ko­zó­dott, nem ak­náz­ta ki a Kál­lai Er­nő (Má­tyás Pé­ter), Kudlák La­jos, Kas­sák La­jos stb. írá­sa­i­ban rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket, de nem is­mer­te Hevesy Iván kis­mo­nog­rá­fi­á­it az iz­mu­sok­ról, sem Kál­lai 1925-ös Új ma­gyar pik­tú­rá­ját vagy Fülep La­jos Ma­gyar mű­vé­szet cí­mű 1916-ban ki­adott mun­ká­ját. For­rá­sa­it fel­fed­ve Wilhelm Worringer Abszt­rak­ció és be­le­ér­zé­se is kép­be ke­rül, ám lé­nye­gét te­kint­ve két, egy­más­nak kis­sé el­lent­mon­dó el­mé­le­ti konst­ruk­ci­ót tar­tott ma­ga szá­má­ra kö­ve­ten­dő­nek, Max Deri mű­vé­szet­tör­té­net­ét és Moholy-Nagy Lász­ló Bauhaus ko­ra­be­li el­mé­le­ti mun­kás­sá­gát. E ket­tő­ssé­get vi­se­li ma­gán Brogyányi egyik mind­má­ig meg­ha­tá­ro­zó és el­is­mert mun­ká­ja, a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón (1931), amely a ma­ga ide­jén mind a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar, mind a szlo­vák kri­ti­ka fi­gyel­mét el­nyer­te. A mind­ös­­sze 26 esz­ten­dős szer­ző el­mé­le­ti fun­da­men­tu­mát Max Deri Die Malerei im XIX. Jahrhundert (1919)7 cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ja je­len­tet­te, amely­ből a worringeri és a lippsi el­mé­le­tek köz­vet­ve ke­rül­tek át írá­sa­i­ba. De­ri­től köl­csö­nöz­te a 19. szá­za­di fes­té­szet op­po­zí­ci­ó­ját a na­tu­ra­liz­mus és a ro­man­ti­ka kö­zött, va­la­mint az ob­jek­tív és a szub­jek­tív na­tu­ra­liz­mus meg­kü­lön­böz­te­té­sét és az imp­resz­­szi­o­niz­mus meg­hát­rá­lá­sá­ról szó­ló ok­fej­tést is. Brogyányi köny­vé­nek el­ső fe­je­ze­te, a Be­ve­ze­tés (az utol­só két al­fe­je­ze­tet leszámítva)8 Deri köny­vé­nek, ill. gon­do­lat­me­ne­t­é­nek köz­ve­tí­té­se. En­nek kö­vet­kez­té­ben a ma több szer­ző ál­tal ba­los­nak vagy mar­xis­tá­nak mi­nő­sí­tett Brogyányi-fogalmak, ill. fogalompárok – mint pl. az alap és a fel­épít­mény vi­szo­nya – nem a ma­gyar mű­vé­szet ber­ke­i­ből, ha­nem Deri köny­vé­ből szár­maz­nak! A csak­nem szol­gai fo­ga­lom­át­vé­tel to­váb­bi szig­ni­fi­káns ele­me, hogy Brogyányi Derihez ha­son­ló­an mel­lőz­te poszt­imp­res­­szi­o­niz­mus fo­gal­mat, amit más ma­gyar szer­zők a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón előt­ti egy év­ti­zed­ben már kel­lő el­mé­le­ti fel­ké­szült­ség­gel meg­ha­tá­roz­tak (pl. Hevesy és Kállai).9 A Deri- és a Moholy-Nagy-könyv kö­zöt­ti ös­­sze­kö­tő út a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi funk­ci­ó­já­ban rej­lik, mely­nek in­terp­re­tá­lá­sá­ban már Moholy-Nagy mel­lett vok­solt a fi­a­tal cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar szer­ző. Így ke­rül csak­nem bi­zarr ös­­sze­füg­gés­be Moholy-Nagy Malerei, Fotografie, Film10 cí­mű Bauhaus-kötete Deri mű­vé­vel, mert an­nak más nyel­ve­ze­te és szem­lé­le­te za­var nél­kül kö­ve­ti a Deri-kötetből szár­ma­zó is­me­re­te­ket. Ha egy­be­vet­jük a Bauhaus ok­ta­tó­já­nak mű­vét a Brogyányi-szöveggel, ak­kor egy­ér­tel­mű­vé vá­lik, hogy a mű­vé­szet tár­sa­dal­mi ex­pan­zi­ó­já­ba ve­tett hi­tét nagy­mér­ték­ben Moholy-Nagy ok­fej­té­sé­vel tá­masz­tot­ta alá, gon­dol­va mind a vizualitás hét­köz­na­pi, al­kal­ma­zott for­má­i­ra, mind a be­fo­ga­dás­hoz nél­kü­löz­he­tet­len esz­té­ti­kai ne­ve­lés­re is. Brogyányi, vall­juk be, csak­nem a le­he­tet­len­re vál­lal­ko­zott 1931-es köny­vé­vel, ame­lyet a „szlovenszkói ma­gyar nyel­vű­ek tisz­tább látásáért”11 írt an­nak ér­de­ké­ben, hogy a mű­vé­szet tá­gabb tár­sa­dal­mi bá­zis­ra te­gyen szert, s ez­ál­tal a mű­vé­szet – be­fo­ga­dás – mű­ke­res­ke­de­lem há­rom­szög mű­kö­dő­ké­pes­sé vál­jék Szlo­vá­ki­á­ban és ma­gyar kö­zeg­ben is. Ez a tá­gab­ban ér­tel­me­zett mű­vé­szet­funk­ció nem csu­pán a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta szim­pa­ti­zán­sok, bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi­ek vagy ne­ta­lán a szlovenszkói ma­gyar kom­mu­nis­ták egyik tan­té­te­le volt az 1920-as és 1930-as évek­ben. Er­ről ta­nús­ko­dik a ha­gyo­má­nyos mű­vé­szet­tör­té­net-szem­lé­le­tet kö­ve­tő Nagy Bar­na írá­sa is, aki ép­pen a mű­vész füg­get­len­sé­ge (akár anya­gi ér­te­lem­ben is vé­ve) szem­pont­já­ból tar­tot­ta lét­fon­tos­sá­gú­nak a mű­vész és a kö­zön­ség kö­zöt­ti kap­cso­lat „meg­ta­lá­lá­sát”, s en­nek egyik esz­kö­zét a Masaryk Aka­dé­mia fo­lyó­ira­tá­ban lát­ta, amely­nek kül­de­té­sét „a kö­zön­ség és a mű­vé­sze­tek kö­zöt­ti sza­ka­dék” át­hi­da­lá­sá­ban ha­tá­roz­ta meg,12 de ugyan­ilyen gon­do­la­tok fog­lal­koz­tat­ták az ugyan­csak kon­zer­va­tív Harmos Ká­rolyt Ko­má­rom­ban. Brogyányi Kál­mán azon­ban so­ha­sem ju­tott el a Kál­lai Er­nő, Ke­mény Alfréd, Moholy-Nagy Lász­ló és Péri Lász­ló ál­tal 1923-ban meg­fo­gal­ma­zott plat­form­ra, hogy a „kom­mu­nis­ta tár­sa­da­lom meg­va­ló­sí­tá­sá­ért a mű­vé­szek­nek a pro­le­ta­ri­á­tus­sal együtt kell harcolniuk”.13 Brogyányi ki­zár­ta a pár­tos­ság kri­té­ri­u­mát a mű­vé­sze­ti ér­te­ke­zé­sé­ből, se­hol sem hi­vat­ko­zik a művészet–nép–párt kap­cso­lat­ra, nem hir­de­ti a tár­sa­dal­mi rend­szer po­li­ti­kai vagy mű­vé­sze­ti esz­kö­zök­kel va­ló for­ra­dal­mi meg­vál­toz­ta­tá­sát. Egye­dül Reichental Fe­renc ér­té­ke­lé­se­kor tér ki a pro­le­tár mű­vé­szet­re, mert ezt a mi­nő­sí­tést kap­ta a csal­ló­kö­zi szár­ma­zá­sú al­ko­tó el­ső po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sa­kor a na­pi saj­tó­ban, de ak­kor is ké­te­lye­it fe­je­zi ki.14 Sa­ját ko­rá­nak szo­ci­á­li­san ér­zé­keny lát­le­let­ét nyújt­ja, el­ső­sor­ban a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi hely­ze­té­re, a mű­vé­szet fej­lő­dé­se szem­pont­já­ból nél­kü­löz­he­tet­len­nek vélt gaz­da­sá­gi és tár­sa­dal­mi té­nye­zők­re fó­ku­szál­va. Vi­tat­ha­tat­lan azon­ban, hogy ott, ahol a szak­mai ér­vei ki­me­rül­nek, ott a ka­pi­ta­liz­mus szlo­vá­ki­ai fel­for­du­lá­sát bí­rál­ja, s szö­ve­ge re­mény­te­le­nül ide­o­lo­gi­kus kon­tex­tus­sal egé­szül ki. Ám en­nek el­le­né­re meg­ala­po­zat­lan Filep Ta­más Gusz­táv azon kö­vet­kez­te­té­se, mely sze­rint „a szél­ső­jobb­ol­dal­hoz va­ló csat­la­ko­zás le­he­tő­sé­ge már Brogyányi mű­vé­szet­tör­té­ne­ti írá­sa­i­ba is be­le van kódolva”.15 A mű­vé­sze­ti szak­író né­met­ba­rát ma­ga­tar­tá­sa itt ön­ké­nye­sen van vis­­sza­ve­tít­ve egy el­té­rő tör­té­nel­mi és tár­sa­dal­mi kon­tex­tus­ra, s en­nek a mód­szer­nek az esz­mei-el­mé­le­ti alap­ja a már fen­tebb jel­zett kom­mu­niz­mus és fa­siz­mus kö­zöt­ti „ka­u­zá­lis ne­xus”. Filep Ta­más­sal szem­ben egy­ér­tel­mű­en ál­lít­ha­tó, hogy Brogyányi pá­lyá­ja kez­de­tén a tisz­ta mű­vé­sze­tért és a mű­vé­szet­tel a nép fi­gyel­mé­ért kí­vánt meg­küz­de­ni, sok­kal mér­sé­kel­tebb re­to­ri­kát al­kal­maz­va, mint szá­mos kor­tár­sa. Ám ez a szán­dé­ka ugyan­olyan fe­le­más ered­mén­­nyel zá­rult, mint Deri és Moholy-Nagy el­mé­le­ti fun­da­men­tu­má­nak ös­­sze­egyez­te­té­se.
En­nek el­le­né­re a po­zso­nyi mű­vé­sze­ti szak­író Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkón cí­mű mű­ve be­ír­ta ma­gát a szlo­vá­ki­ai mű­tör­té­net­be, el­ső­sor­ban a Moholy-Nagy-műértel­mezés köz­ve­tí­té­se ré­vén, amely szak­mai és mód­szer­ta­ni le­he­tő­sé­get te­rem­tett szá­má­ra, hogy a szlo­vá­ki­ai mű­vé­szet ál­la­po­tát, va­la­mint a szlo­vák kép­ző­mű­vé­szet leg­if­jabb ge­ne­rá­ci­ó­ját szak­ava­tot­tan ér­té­kel­je. Köny­vé­nek ép­pen ezek a leg­ér­té­ke­sebb ré­szei, hi­szen kö­vet­ke­ze­te­sen vis­­sza­uta­sít­ja az „et­nog­rá­fi­ai ujjongást”16, azt, hogy a mű­al­ko­tást a ha­gyo­má­nyos nar­ra­tív ele­mek ha­tá­roz­zák meg, ez eset­ben a mi­ti­kus szlo­vák táj, a szlo­vák né­pi folk­lór és a fa­lu­si élet zsá­ner­je­le­ne­tei. Ez­zel szem­ben ki­eme­li Mar­tin Benka je­len­tő­sé­gét, aki a né­pi és nem­ze­ti té­má­ban már „a kép­al­ko­tó tar­tal­mat lát­ja meg”,17 s ugyan­er­ről a plat­form­ról kö­ze­lí­ti meg Miloš Ale­xan­der Bazovský mű­vé­sze­tét is. A kor­tár­sak, va­la­mint a ké­sőb­bi­ek­ben a mű­vé­szet­tör­té­net-írás el­is­me­ré­sét azon­ban ¼udovít Fulla és Mikuláš Galanda je­len­tő­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­vel vív­ta ki, hi­szen eb­ben az eset­ben a könyv szü­le­té­sé­vel pár­hu­za­mo­san je­len­tek meg a két szlo­vák mű­vész Ma­gán­le­ve­lei (Súkromné listy), ame­lyek­ben a mo­dern mű­vé­szet alap­el­ve­it kí­sé­rel­ték meg nép­sze­rű­sí­te­ni, Brogyányi pe­dig már az 1931 má­ju­sá­ban le­zárt kéz­ira­tá­ban is fel­is­mer­te je­len­tő­sé­gü­ket, s Fullában és Galandában a maj­da­ni „szlo­vák pik­tú­ra egy­sé­ges pro­fil­ra alakulásának”18 meg­te­rem­tő­it lát­ta. Az el­is­me­rést nö­vel­te a Jegyzetek19 cí­mű fe­je­zet, amely­ben a ko­ra­be­li kor­társ kép­ző­mű­vé­sze­ti le­xi­kon kis ki­adá­sát vál­tot­ta va­ló­ra, egy­ér­tel­mű­en Moholy-Nagy köny­vé­nek ter­mi­no­ló­gi­á­ját al­kal­maz­va. Ám már ez a fe­je­zet is jel­zi, hogy Brogyányi ál­ta­lá­nos mű­vé­sze­ti is­me­re­te­it, egye­te­mes és ma­gyar kor­társ mű­vé­sze­ti él­mé­nye­it nem a Bauhausból, a Má­ból és ber­li­ni mű­ter­mek­ből, ga­lé­ri­ák­ból me­rí­ti, ezek em­lí­té­sét in­kább eset­le­ges­nek le­het ne­vez­ni. Szem­be­tű­nő ez a ma­gyar mű­vé­szet szó­cikk­sze­rű is­mer­te­té­sé­ben, amely már az 1920-as évek hi­va­ta­los ma­gyar kul­túr­po­li­ti­ka nyom­vo­na­lán ha­lad, de így is meg­le­pő pél­dá­ul Ferenczy Kár­oly, a Nyol­cak és Kas­sák La­jos mel­lő­zé­se, va­la­mint Mednyánszky Lász­ló Sán­dor­ként va­ló említése.20 S ezek a hi­á­nyok jel­ké­pe­sen át­ve­zet­nek a ha­zai mű­vé­sze­ti szín­tér­re, amely ér­té­ke­lé­se­kor már tá­vol­ról sem olyan kö­vet­ke­ze­tes, mint a szlo­vá­kok ese­té­ben. Ki­vé­telt min­den­kép­pen Tallós Prohászka Ist­ván és Gwerk Ödön mű­vé­sze­té­nek elem­zé­se képez,21 mely­nek egy­sze­rű a ma­gya­ráz­ta: Brogyányi a könyv meg­írá­sa előtt e két mű­vés­­szel már több­ször is fog­lal­ko­zott kri­ti­ká­i­ban, elemzéseiben.22 A Kisebbségiek23 cí­mű fe­je­zet­ben már nem a mű­vé­sze­ti prog­ram alap­ján, ha­nem vá­ro­son­ként cso­por­to­sí­tot­ta a mű­vé­sze­ket (Po­zsony, Ko­má­rom, Kas­sa), egye­dül a Mo­der­nek al­fe­je­zet szü­le­tett mű­vé­sze­ti kri­té­ri­u­mok alap­ján, ide so­rol­ta­tott Reichental Fe­renc, Weiner Im­re, Ne­mes End­re, Nagy Már­ton és Rauscher Gyu­la mű­vé­sze­te. Ez azon­ban egy nem kö­vet­ke­ze­tes ér­ték­rend al­kal­ma­zá­sá­nak le­he­tő­sé­gét jel­zi, ez eset­ben azon­ban más­ról van szó. Brogyányi két mű­vé­szet­el­mé­let ve­zér­fo­na­lát kö­vet­te köny­vé­ben, va­ló igaz, hogy a mű­vé­szet­el­mé­let nem volt a szer­ző erős ol­da­la, ám nagy­sze­rű­en rá­ér­zett az ezek­ben a kon­cep­ci­ók­ban rej­lő, kön­­nyen köz­ve­tít­he­tő is­me­re­tek­re és rész­ben ér­vé­nye­sít­he­tő al­kal­maz­ha­tó­sá­guk­ra a ko­ra­be­li szlo­vá­ki­ai kép­ző­mű­vé­szetben. E ket­tős­ség tet­te szá­má­ra le­he­tő­vé, hogy együtt tár­gyal­ja a mo­dern mű­vé­szet ce­zú­rá­ját nem meg­ha­la­dó és az azt ge­ne­rá­ló iz­mu­so­kat és mű­ve­ket. Ez re­gi­o­ná­lis vá­lasz volt a mo­dern mű­vé­szet re­gi­o­ná­lis vál­to­za­tá­ra, amely az avant­gar­diz­mus ki­me­rü­lé­sét kö­ve­tő­en szám­ta­lan neo­klas­­szi­cis­ta, art decós ele­met is ve­gyí­tett a szá­zad­elő ra­di­ká­lis iz­mu­sa­i­hoz. Ez szol­gál ma­gya­rá­zat­tal ar­ra a di­lem­má­ra, hogy mi­ért volt Brogyányi egyik szem­pont­ból tü­ze­tes meg­fi­gye­lő­je a tör­té­né­sek­nek, má­sik ol­dal­ról pe­dig a leg­je­len­tő­sebb mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mi tet­tek ig­no­rá­ló­ja. Ez a klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mus ha­tá­roz­ta meg mű­vé­szet­szem­lé­le­tét, s egy­ben ez ad vá­laszt ar­ra a kér­dés­re is, hogy mi­ért volt olyan bá­tor­ta­lan, té­ma­vá­lasz­tá­sá­ban mi­ért nem me­rész­ke­dett a ha­tá­ron túl­ra, nem­zet­kö­zi konfrontációra.24 Ám ugyan­ez a komp­ro­mis­­szu­mos mo­dern mű­vé­szet tar­tot­ta tá­vol őt az eset­le­ges ex­pan­zív, for­ra­dal­mi mű­vé­szet­szem­lé­let­től is.
A ra­di­ká­lis és tár­sa­da­lom­for­má­ló, akár tár­sa­dal­mi rend­szert is meg­dön­tő pár­tos mű­vé­szet tá­vol állt Brogyányitól nem­csak a Fes­tő­mű­vé­szet Szlovenszkónban, ha­nem a kor­szak má­sik je­len­tős ta­nul­má­nyá­ban, A fény művészete25 cí­mű­ben is; mind­ket­tő­ben ha­tá­ro­zott dis­tan­ci­át ér­vé­nye­sít, ám fo­tó­el­mé­le­ti, szak­mai elem­zé­sét az utób­bi­ban már har­ci­a­sabb re­to­ri­kát hasz­ná­ló ide­o­ló­gi­á­val te­lí­ti. Azon­ban a ka­pi­ta­lis­ta rend­szer bí­rá­la­ta, a pol­gá­ri íz­lés már-már szar­kaz­mus­ba haj­ló pel­len­gér­re ál­lí­tá­sa sem ve­ze­ti el őt a mű­vé­szet for­ra­dal­mi tár­sa­da­lom­vál­toz­ta­tá­sá­nak gon­do­la­tá­hoz. Sőt azt ál­lít­ja, hogy „mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak ma nin­cse­nek már”, ezt ugyan­is a „a pol­gár glo­ri­fi­kál­ta és a kis­pol­gá­ri mű­vész professzionalizálta”.26 A kor­szak leg­mar­kán­sabb kom­mu­nis­ta és le­ni­nis­ta fo­tó­el­mé­le­té­vel a cse­hek szol­gál­tak, el­ső­sor­ban Lubomír Linhart, aki Sociální fotografie cí­mű mo­nog­rá­fi­á­ját a szov­jet kom­mu­nis­ta párt ide­o­ló­gi­ai el­vá­rá­sai sze­rint ír­ta meg.27 Brogyányi A fény mű­vé­sze­té­ben több­ször is vis­­sza­tér Max Deri gon­do­la­tá­ra, hogy a gaz­da­sá­gi al­épít­mény min­dig köz­vet­len ha­tás­sal van a tár­sa­dal­mi vi­szo­nyok­ra, a felépítményre.28 Nem le­het azon­ban el­sik­la­ni a hang­súly­vál­tás fö­lött, amely még a nagy pél­da­ké­pet, Moholy-Nagy Lász­lót sem kí­mél­te Brogyányi bí­rá­la­tá­tól. A szlo­vá­ki­ai szer­ző ugyan­is a mű­vé­szek tár­sa­dal­mi po­zí­ci­ó­ját is­mer­ve fo­gal­maz­ta meg vé­le­mé­nyét, mely sze­rint a mű­vé­szet „a ki­zá­ró­la­gos osz­tály­tu­laj­don­tól ár­ván maradt”29, a pro­fit vas­tör­vé­nyei, az ex­pan­zív na­ci­o­na­liz­mu­sok és a meg­fe­nek­lett pol­gá­ri íz­lés gyá­ri­pa­ri ki­szol­gá­lá­sai moz­gat­ják a ko­ra­be­li mű­vé­sze­ti ter­me­lést. Ezért ál­lít­ja meg­győ­ző­dés­ből, hogy míg a 19. szá­za­di mű­vé­sze­ti for­ra­dal­mak előtt a kép­ző­mű­vé­szet „ha­tal­mi esz­köz” volt, ad­dig az új szá­zad el­ső év­ti­ze­de­i­re „áru­cik­ké” vált. Vé­le­mé­nye sze­rint „a fes­tő­mű­vé­szet mai prob­le­ma­ti­ká­ja nem esz­köz­be­li vagy op­ti­kai kér­dés, mint Moholy-Nagy vé­li […], ha­nem tár­sa­dal­mi probléma”.30 Az 1931-es fes­tő­mű­vé­sze­tet tár­gya­ló köny­vé­vel el­len­tét­ben a fo­tog­rá­fi­á­ról ér­te­kez­ve már hasz­nál­ja, s nem is rit­kán, az osz­tály­harc, az osz­tály­har­cos pro­le­ta­ri­á­tus fo­gal­mat, s egy he­lyen „az osz­tály­harc front­já­ra vont fo­tó”, az­az a „szociofotográfia”31 ke­rül em­lí­tés­re. Ám nem ezt te­kin­ti a fo­to­grá­fia egyet­len és egye­dül kö­ve­ten­dő fej­lő­dés­vo­na­lá­nak. Nagy­sze­rű rá­ér­zé­sé­nek, nyílt és be­fo­ga­dó szem­lé­le­té­nek kö­szön­ve fel­fi­gyelt az op­ti­kai kul­tú­ra (Moholy-Nagy fo­gal­ma) tág ér­tel­me­zé­si le­he­tő­sé­gé­re, amely ép­pen a fo­to­grá­fia ré­vén vá­lik lát­ha­tó­vá és be­fo­gad­ha­tó­vá. Ez se­gí­tet­te őt a fo­to­grá­fia és fes­té­szet kö­zöt­ti for­ma­nyel­vi dif­fe­ren­ci­ák ki­mu­ta­tá­sá­ra, an­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ra, hogy egyik sem he­lyet­te­sí­ti, ill. olt­ja ki a má­sik mű­vé­sze­ti ágat, azok egy­más mel­lett, egy­más­tól ta­nul­va pár­hu­za­mo­san lé­tez­nek, új mű­vé­sze­ti ki­hí­vá­sok fe­lé te­kint­ve. Így ke­rült vég­re lá­tó­kö­ré­be a szür­re­a­liz­mus és a da­da­iz­mus is, de fő­kép­pen a mo­dern fo­to­grá­fia for­ma­nyel­ve, s az an­nak ki­ala­ku­lá­sá­hoz ve­ze­tő több év­ti­ze­des utat ár­nyal­tan vá­zol­ta fel. A kor vi­zu­á­lis kul­tú­rá­já­nak egy­sé­ges szem­lé­le­té­ről ta­nús­ko­dik a fo­to­grá­fia gra­fi­ká­ban és ti­pog­rá­fi­á­ban va­ló al­kal­ma­zá­sá­nak fel­is­me­ré­se, ami egy „tel­je­sebb és mé­lyebb pszi­cho­ló­gi­ai ha­tá­sa” ré­vén a pla­kát­mű­vé­szet meg­úju­lá­sá­hoz vezethet.32 Ta­gad­ha­tat­lan, a kri­ti­ka el­le­né­re is, hogy ez Brogyányinak csak­is Moholy-Nagy Lász­ló el­mé­le­ti mun­kás­sá­ga is­me­re­té­ben si­ke­rül­he­tett, hi­szen a Bauhaus ak­ko­ri ta­ná­rá­nak köny­ve, a Malerei, Fotografie, Film (1925) hív­ta fel fi­gyel­mét egyéb kor­sze­rű sa­já­tos­sá­gok­ra, még­pe­dig a moz­gás és a fény új sze­re­pé­re a ko­ráb­ban sta­ti­kus fo­tog­rá­fi­ák vi­lá­gá­ban. Ez ve­zet­te el Brogyányit is a film és an­nak for­ma­nyelv­ének tu­da­to­sí­tá­sá­hoz, a fo­to­grá­fia és a film­mű­vé­szet ös­­sze­füg­gé­se­i­nek elem­zé­se­i­hez. Ezek ta­nul­má­nyá­nak meg­ha­tá­ro­zó moz­za­na­tai, va­la­mint a fotogram és a fotokollázs be­mu­ta­tá­sa, me­lyet Bro­gyá­nyi mo­nog­rá­fu­sa, Albertini Bé­la is ki­emel. Min­dent egy­be­vet­ve: Brogyányi Kál­mán az osz­tály­szem­pont mű­vé­szet­ben tör­té­nő ér­vé­nye­sí­té­se el­le­né­re ko­rá­nak leg­prog­res­­szí­vebb fo­tó­el­mé­le­tét pro­pa­gál­ta a ma­gyar nyelv­te­rü­le­ten. A ma­gyar fo­tó­tör­té­net szem­pont­já­ból is ko­moly je­len­tő­ség­gel bír, hogy Brogyányi ré­vén „ol­vas­ha­tunk ugyan­­is a ma­gyar nyel­vű szak­iro­da­lom­ban elő­ször szo­cio­fo­tó-fo­ga­lom megköze­líté­séről”.33 Köz­vet­len kö­ve­tő­re is ta­lált, igaz, nem Ma­gyar­or­szá­gon vagy Szlo­vá­ki­á­ban, ha­nem Ko­lozs­vá­rott Roth Lász­ló személyében.34
A Brogyányi-kutatók össz­hang­ban ál­lít­ják, hogy a fo­tó­szak­írói te­vé­keny­ség utol­só fe­je­ze­tét A fény mű­vé­sze­te je­len­ti, ám az el­mé­le­ti tá­jé­ko­zó­dás csúcs­pont­ját a köz­vet­len előz­mény­ben, a po­zso­nyi Fo­rum­ban 1932-ben több foly­ta­tás­ban ma­gya­rul és né­me­tül kö­zölt A fo­to­grá­fia út­ja – Der Weg der Fotografie cí­mű ta­nul­mány­ban le­het meg­ha­tá­roz­ni. Ezért ál­lít­ja Albertini is, hogy 1932-re ki­for­rott Brogyányi fo­tó­mű­vé­szet-szem­lé­le­te, de egy­ben ez volt a bal­ol­da­li ra­di­ka­liz­mus fe­lé tett lé­pé­sé­nek utol­só bi­zo­nyí­té­ka is.35 Ezek a szak­írói élet­mű kulcs­fon­tos­sá­gú hó­nap­jai, de ek­kor kö­vet­ke­zik be az a tö­rés is, amely vég­leg el­tá­vo­lít­ja pél­da­ké­pé­től, Moholy-Nagy Lász­ló­tól és a fo­to­grá­fia el­mé­le­té­től is – és vég­ered­mény­ben a kor­társ mű­vé­szet­től, s a to­váb­bi­ak­ban el­ső­sor­ban a je­len­ko­ri al­ko­tó­kat és mű­vé­sze­tü­ket kí­sér­te fi­gye­lem­mel. Ez is pon­to­san do­ku­men­tál­ha­tó Brogyányi élet­mű­vé­vel, pl. az 1935. évi szak­írói ak­ti­vi­tá­sá­val, ek­kor már tá­mad­ja Kál­lai Er­nő bioromantika-elméletét36, és nem tart­ja fon­tos­nak, hogy hírt ad­jon an­nak a Moholy-Nagy Lász­ló­nak a po­zso­nyi ki­ál­lí­tá­sá­ról, aki­nek Fény-tér-modulátora (1922–1930) az 1933-as köny­vé­nek cím­lap­já­ra került.37 Ez­zel le­zá­rul az alig har­minc esz­ten­dős fi­a­tal szak­író, Brogyányi Kál­mán éle­té­nek szak­mai szem­pont­ból leg­ered­mé­nye­sebb és egy­ben leg­in­kább fi­gye­lem­re mél­tó kor­sza­ka. An­nak el­le­né­re fo­gal­maz­ha­tunk így, hogy iga­zat kell ad­ni a fo­tó­tör­té­né­szek­nek, Albertini Bé­lá­nak és Miltényi Ti­bor­nak, akik sze­rint Brogyányi „nem fe­de­zett fel sem­mi újat a fo­tó­el­mé­let te­rü­le­tén, csak közvetített”,38 va­ló igaz, de csep­pet sem vi­tat­ha­tó, hogy mit és mi­ként!

A nem­zet szol­gá­la­tá­ban: Brogyányi köz­éle­ti, kul­tú­ra- és mű­vé­szet­szer­ve­zői te­vé­keny­sé­ge

Ed­dig nem for­dí­tot­tunk kel­lő fi­gyel­met az 1930-as évek kö­ze­pé­nek és má­so­dik fe­lé­nek, ami­kor Brogyányi köz­éle­ti és szak­írói te­vé­keny­sé­gé­ben egy fo­ko­za­tos for­du­lat kö­vet­ke­zik be. Ek­kor már lé­te­zik a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Tu­do­má­nyos, Iro­dal­mi és Mű­vé­sze­ti Tár­sa­ság, az­az a Masaryk Aka­dé­mia, amely­nek Brogyányi 1931-es meg­ala­ku­lá­sá­tól ak­tív tag­ja, a mű­vé­sze­ti osz­tály meg­ha­tá­ro­zó sze­mé­lyi­sé­ge, tit­ká­ra, s ugyan­ak­kor már szer­kesz­tő­je az épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti szak­lap­nak, a Fo­rum­nak, és szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­ja a tár­sa­ság tu­do­má­nyos fó­ru­má­nak, Ma­gyar Fi­gye­lő­nek. Ez­zel pár­hu­za­mo­san szer­vez­te a ki­ál­lí­tá­so­kat, tar­tott meg­nyi­tó be­szé­de­ket, ter­ve­zett kép­ző­mű­vé­sze­ti tár­gyú könyv­so­ro­za­tot, és szer­vez­te a szlovensz­kói ma­gyar képtárat.39 Mint a tech­ni­kai mé­di­u­mok iránt nyílt ér­tel­mi­sé­gi, na­gyon ko­rán fel­fe­dez­te a rá­di­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get. A po­zso­nyi rá­dió ma­gyar adá­sa­i­ban több íz­ben ka­pott te­ret, hogy be­szél­ge­té­sek for­má­já­ban nép­sze­rű­sít­se a szlovensz­kói ma­gyar pik­tú­rát, ill. az or­szág mű­vé­szet­tör­té­net­ét. Eb­ben köz­vet­len se­gí­tő­tár­sa a ma­gyar adás ve­ze­tő­je, a mű­vé­szet­tör­té­nész Tilkovszky Bé­la volt. A ki­ál­lí­tá­sok kö­zött min­den­kép­pen ki­emel­ked­nek a Szlovenszkói Út­tö­rő Mű­vé­szek el­ső rep­re­zen­ta­tív ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1931), a prá­gai Szlovenszkói ki­ál­lí­tás (1933), a Po­zso­nyi Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let (Kunstverein) ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa (1934), a CSMTIMT mű­vé­sze­ti osz­tá­lyá­nak ki­ál­lí­tá­sa (1935), a Szlovenszkói mű­vé­szet – or­szá­gos ki­ál­lí­tá­sa Po­zsony­ban (1936), de szám­ta­lan egyé­ni ki­ál­lí­tás meg­va­ló­sí­tá­sá­ban is részt vál­lalt. E sok­ré­tű te­vé­keny­ség leg­job­ban a po­zso­nyi Fo­rum cí­mű fo­lyó­irat, ill. Brogyányi egyéb saj­tó­ter­mé­kek­ben meg­je­lent mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ká­ja alap­ján kö­vet­he­tő. Bib­li­og­rá­fi­á­ja egy­ér­tel­mű­vé te­szi, hogy a klas­­szi­kus mo­dern kép­vi­se­lői, mint Ma­net, Mo­net és Cé­zanne mel­lett már nem ma­radt ide­je és ere­je ar­ra, hogy az egye­te­mes kor­társ mű­vé­sze­ti élet­tel is fog­lal­koz­zon. Egye­dü­li ki­vé­tel­ként az 1937-es pá­ri­zsi vi­lág­ki­ál­lí­tás­ról írott be­szá­mo­lói em­lít­he­tő­ek meg, ám azok­ban nem ta­pin­tott rá a meg­ha­tá­ro­zó mű­vé­sze­ti irány­za­tok­ra. Kri­ti­ku­si te­vé­keny­sé­ge el­ső­sor­ban a szlovenszkói ma­gyar mű­vé­szek­re, el­vét­ve a szlo­vá­kok tel­je­sít­mé­nyé­re kon­cent­rált, a cseh mű­vé­sze­tet és mű­vé­szet­el­mé­le­tet mel­lőz­te írá­sa­i­ban. En­nek kö­vet­kez­té­ben ne­héz esz­té­ti­kai plat­for­mot meg­ne­vez­ni, mert lá­tó­kör­ében azo­nos súl­­lyal bírt Dex Fe­renc neo­klas­­szi­ciz­mu­sa, Pálffy Pé­ter klas­­szi­ci­zált mo­dern­iz­mu­sa és Tallós Prohászka Ist­ván vagy Lőrincz Gyu­la exp­res­­szi­o­niz­mu­sa. Jel­ké­pes­nek mi­nő­sít­he­tő eb­ből a szem­pont­ból a Kunstverein ju­bi­le­u­mi ki­ál­lí­tá­sa, amely­nek egyik leg­ter­je­del­me­sebb re­cen­zen­se ép­pen Brogyányi volt a Fo­rum ha­sáb­ja­in. Írá­sa in­kább mi­nő­sít­he­tő ki­me­rí­tő ismertetésnek,40 mint kri­ti­ká­nak, ez utób­bit Gwerk Ödön41 vál­lal­ta fel, aki kép­ző­mű­vész lé­té­re pre­cíz ér­tel­me­zés­sel szol­gált a mi­nő­sé­gé­ben ve­gyes ki­ál­lí­tá­si anyag­ról. Kö­zel egy év­vel ké­sőbb Lőrincz Gyu­la em­lé­kez­tet er­re a cso­por­tos tár­lat­ra, ame­lyen sze­rin­te „a részt­ve­vő mű­vé­szek majd­nem mind­egyi­ke sa­ját ní­vó­ján alul képviseltette”42 ma­gát, meg­nyug­ta­tó­an csak a szár­ma­zás föld­raj­zi meg­ha­tá­ro­zá­sa hat­ha­tott a szem­lé­lő­re. A kri­ti­kai él csor­bu­lá­sa Brogyányi ese­té­ben ko­moly kö­vet­kez­mé­nyek­kel járt, a Fo­rum épí­té­sze­ti és kép­ző­mű­vé­sze­ti ré­sze kö­zött ko­moly mű­vé­sze­ti és esz­té­ti­kai sza­ka­dék ke­let­ke­zett, me­lyet a ma­gyar szer­kesz­tők nép­ne­ve­lé­si és fel­vi­lá­go­sí­tói te­vé­keny­sé­ge még el­mé­lyí­tett. Ez ve­ze­tett a né­met és a ma­gyar szer­kesz­tő­ség szét­vá­lá­sá­hoz, cseh­or­szá­gi szer­kesz­tők be­vo­ná­sá­hoz. A Fo­rum ma­gyar ré­sze to­vább ha­ladt a Masaryk Aka­dé­mia ál­tal ki­tű­zött úton, ám a nép­ne­ve­lés sem nö­vel­te a mű­vé­sze­ti lap irán­ti ér­dek­lő­dést, ezért a ma­gyar szer­kesz­tő­ség 1937-tel meg­szűnt. Brogyányi ek­kor mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gét el­ső­sor­ban a Tát­ra cí­mű fo­lyó­irat­ban foly­tat­ta, an­nak 1938-as meg­szű­né­sé­ig. Brogyányi fo­ko­za­to­san vál­to­zó szem­lé­le­té­nek egyik kulcs­fon­tos­sá­gú ele­me a Kál­lai Er­nőt bí­rá­ló ér­te­ke­zé­se, amely­ben az abszt­rakt mű­vé­szet­ről el­mél­ke­dik Kál­lai po­zso­nyi elő­adás­so­ro­za­tát kö­ve­tő­en: „A mű­vé­szet so­ha­sem sza­kad­hat el tel­je­sen a föld­től, a va­ló­ság­tól. Az al­ko­tás él­mény­sze­rű­sé­ge ad­ja meg a mű­vé­szi ki­fe­je­zés éle­tét. […] Az új mű­vé­sze­tet […] csak­is egy új em­be­ri­es­ség tisz­ta mo­rál­ja te­remt­he­ti meg, ahol a mai krí­zis el­lent­mon­dá­sai el­si­mul­nak s az em­ber meg­te­lik új hit­tel és tisztasággal.”43 Nem telt el két A fény mű­vé­sze­te meg­je­le­né­sé­től, s egy ra­di­ká­li­san új, osztály(harc)mentes re­to­ri­ká­val ta­lál­ko­zunk eb­ben a szö­veg­ben, amely is­mét utal Max Derire mint a meg­in­gat­ha­tat­lan szak­te­kin­tély­re, ám hi­ány­zik a ko­ráb­bi el­len­pó­lus, pl. Moholy-Nagy szem­lé­le­te. Az új egy­ség meg­te­rem­té­sét, az el­len­té­tek el­mú­lá­sát már 1935-ben azok­ban az or­szá­gok­ban vé­li fel­fe­dez­ni, ahol a dik­ta­tú­rák ural­kod­nak. „Orosz­or­szág­ban, kü­lö­nö­sen Olasz­or­szág­ban szem­be­tű­nő a fu­tu­riz­mus át­ala­ku­lá­sa a dik­ta­tú­ra ha­tá­sa alatt. A […] fu­tu­riz­mus abszt­rak­ci­ó­ja egy-ket­tő­re meg­tart­va ere­de­ti for­ma­nyelv­ét, be­il­lesz­ke­dett a fa­siz­mus esz­me­kö­ré­be és új­ra epi­kus­sá vált.”44 A ká­os­­szal szem­ben, amely me­ne­kül a va­ló­ság­tól, ek­kor már hi­ány­zik szá­má­ra „az egy­sé­ges szel­le­mi ten­gely és biz­tos tár­sa­dal­mi rend, mely­nek cél­jai, hi­te és ide­ál­jai vannak”.45
Ek­kor a szer­ző már nem a nép­re, az osz­tály­tár­sa­da­lom­ra hi­vat­ko­zik, ha­nem a val­lá­sos el­kép­ze­lés­re, ame­lyek­nek bár kis­sé ide­gen le­het az új itá­li­ai fu­tu­riz­mus, az aeropittura, ám az „új fa­sisz­ta re­zsim­ben so­ha nem re­mélt mé­re­tek­ben szü­le­tik új­ra a fu­tu­riz­mus. Most már ki­szí­ne­se­dik, az élet és az al­ko­tás min­den ágát egy szin­té­zis­be akar­ja fog­lal­ni. Az épí­té­szet, szob­rá­szat, fes­té­szet, köl­té­szet, a »kozmikus« ze­ne mind az új ak­ti­viz­must hir­de­ti. Ez az új ak­ti­viz­mus Mus­so­li­ni sze­rint: a na­ci­o­na­liz­mus, a fu­tu­riz­mus, a fasizmus.”46 S nem lep­lez­ve lel­ke­se­dé­sét, az itá­li­ai mű­vé­szet új kor­sza­kát a re­ne­szánsz­hoz ha­son­lí­tot­ta. Te­hát Brogyányi már az 1930-as évek de­re­kán el­tá­vo­lo­dott a bal­ol­da­li ér­tel­mi­sé­gi plat­form­tól, s írá­sa­it és köz­éle­ti, kul­tu­rá­lis te­vé­keny­sé­gét egy­re in­kább kon­zer­va­tív és ke­resz­tény ér­ték­rend, ill. érv­rend­szer ha­tot­ta át. Egy­ér­tel­mű, hogy az egy­né­hány év­vel az­előt­ti bal­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás he­lyé­be a jobb­ol­da­li ra­di­ka­li­zá­ló­dás le­he­tő­sé­ge lé­pett, amit a tör­té­ne­lem me­ne­te kí­mé­let­le­nül se­gí­tett be­tel­je­sed­ni. Té­ve­dés és igaz­ság­ta­lan ér­té­ke­lés len­ne, ha ezen for­du­ló­pont meg­em­lí­té­sé­ben Brogyányi Kál­mán egyes-egye­dül ma­rad­na, hi­szen a Mus­so­li­ni-szim­pá­tia nem csak az ő írá­sa­i­ban je­le­nik meg. A szlovensz­kói ma­gyar köz­élet­ben és pub­li­cisz­ti­ká­ban je­len volt az olasz­or­szá­gi és a né­met­or­szá­gi tör­té­né­sek irán­ti po­zi­tív nyílt­ság és kri­ti­kai ma­ga­tar­tás is, Narancsik Im­re pl. a né­met bi­ro­da­lom humanizmusáról47, Borsody Ist­ván pe­dig az új Itáliáról48, ill. az új szu­dé­ta­né­met szemléletről49 stb. ér­te­ke­zett a ko­ra­be­li ér­tel­mi­sé­gi fo­lyó­irat­ok­ban. Az esz­mei kö­zel­ség egyik leg­jobb bi­zo­nyí­té­ka Brogyányi Kál­mán egy to­váb­bi szer­kesz­tő­bi­zott­sá­gi tag­sá­ga a Duka Zó­lyo­mi Nor­bert ál­tal szer­kesz­tett Nem­ze­ti Kul­tú­ra cí­mű fo­lyó­irat­nál, amely a Cseh­szlo­vá­ki­ai Ma­gyar Iro­dal­mi Szö­vet­ség tu­do­má­nyos és szép­iro­dal­mi or­gá­nu­ma kí­vánt len­ni köz­vet­len párt­po­li­ti­kai véd­nök­ség (Szüllő Gé­za, Jaross An­dor, Es­ter­házy Já­nos) alatt.
A mű­vé­szet­kri­ti­ka te­rü­le­tén ek­kor már nem Brogyányi volt a mér­ték­adó mű­kri­ti­kus. Szak­mai szem­pont­ból Tilkovszky Bé­la mun­kás­sá­ga sok­kal sze­ren­csé­seb­ben fej­lő­dött a két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti pe­ri­ó­dus­ban, már bé­csi mű­tör­té­ne­ti is­ko­lá­zott­sá­ga ré­vén is fe­lül­múl­ta a Žákavec-tanítvány Brogyányit. Tilkovszky volt az a mű­tör­té­nész, aki 1937 őszén meg­tör­ve a nagy hall­ga­tást, Exp­res­­szi­o­niz­mus a máglyán50 cí­mű írá­sá­val til­ta­ko­zott a ná­ci kul­túr­harc, a mo­dern mű­vé­szet el­faj­zott mű­vé­szet­ként va­ló meg­bé­lyeg­zé­se el­len. A na­pi­saj­tó­ban is egy­re ko­mo­lyabb kép­ző­mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka ka­pott te­ret, az egyik ki­rí­vó pél­da a Ma­gyar Új­ság, ahol 1933 és 1937 kö­zött kép­ző­mű­vész-kri­ti­ku­sok recenzálták a ha­zai ma­gyar, szlo­vák, cseh és nem­zet­kö­zi tár­la­to­kat, pl. Tallós Prohászka Ist­ván, Reichental Fe­renc, Gwerk Ödön vagy Lőrincz Gyu­la, egy to­váb­bi kép­ző­mű­vész Ne­mes (Nagel) End­re pe­dig prá­gai egye­te­mi évei alatt a Prá­gai Ma­gyar Hír­la­pot tu­dó­sí­tot­ta.

A po­li­ti­kai szol­gá­la­tá­ban: a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú évei

A bé­csi dön­tés, a tisói szlo­vák ál­lam, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú, va­la­mint a faj­el­mé­let együt­te­sen já­rult hoz­zá ah­hoz, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar kép­ző­mű­vé­sze­ti élet egy el­ha­nya­gol­ha­tó, mű­vé­sze­ti szem­pont­ból szűk kör­re kor­lá­to­zó­dott. A kas­sa­i­ak, ko­má­ro­mi­ak és kör­nyék­be­li­ek Ma­gyar­or­szá­gon te­vé­keny­ked­tek to­vább, a zsi­dó szár­ma­zá­sú­a­kat pe­dig mind­két or­szág­ban ki­til­tot­ták a köz- és mű­vé­sze­ti élet­ből. Brogyányi Kál­mán ese­té­ben pa­ra­dox mó­don olyan mű­vé­szek vál­tak az új Szlo­vá­kia, a szlo­vá­ki­ai ma­gyar po­li­ti­kai elit és ál­ta­la is tá­mo­ga­tott rend­szer szá­má­ra nem­kí­vá­na­tos­nak, akik­ről né­hány hó­nap­pal vagy egy-két év­vel ko­ráb­ban még ta­nul­má­nyok­ban ér­te­ke­zett. Mi több, a Fo­rum ha­sáb­ja­in né­met nyel­ven írt Stern Ár­min­ról, Reichental Fe­renc­ről, Fleischman Ar­túr­ról, hogy csak a zsi­dó szár­ma­zá­sú al­ko­tó­kat em­lít­sem. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött, ami­kor csak Pálffy Pé­ter volt az ál­ta­la recenzált mű­vé­szek kö­zül em­lí­tés­re mél­tó, csak nagy fenn­tar­tá­sok­kal le­he­tett mű­vé­sze­ti élet­ről, sza­bad mű­vé­sze­ti al­ko­tás­ról szól­ni. Brogyányi azon­ban ek­kor már ki­zá­ró­lag a párt­uta­sí­tá­sok alap­ján cse­le­ke­dett, s min­den, ami meg­va­ló­sult, az az ál­lam­párt és a ma­gyar párt en­ge­dé­lyé­vel, be­le­egye­zé­sé­vel tör­tént. A há­bo­rús évek alatt a párt ál­tal irá­nyí­tott Kép­ző­mű­vé­sze­ti Egye­sü­let há­rom cso­por­tos tár­la­tot ren­de­zet (1939, 1941, 1942), Brogyányi mind­egyik­nél meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pet ját­szott ugyan­úgy, mint az 1942-ben ki­adott Szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­vé­szek albuma51 és a Szlo­vá­ki­ai Ma­gya­rok Ké­pes Nap­tár 194452 ese­té­ben is. Mű­kri­ti­ku­si szem­pont­ból azon­ban Pálffy Pé­ter 1940-es bu­da­pes­ti ki­ál­lí­tá­sa je­len­tette szá­má­ra a vis­­sza­té­rést a szak­mai ber­kek­be, mert az er­re az al­ka­lom­ra ki­adott ka­ta­ló­gus Brogyányi leg­jobb Pálffy-elemzését tartalmazta,53 s a ki­ál­lí­tás­nak is ki­tű­nő szak­mai vissz­hang­ja volt a ma­gyar fő­vá­ros­ban. A mű­vé­sze­ti pub­li­cisz­ti­ka te­rü­le­tén to­vább­ra is ak­tív ma­radt, vi­szont tel­jes mér­ték­ben ki­szol­gál­ta a po­li­ti­kai rend­szert a Ma­gyar Nép­lap kul­tu­rá­lis ro­va­tá­nak ve­ze­tő­je­ként. Ér­té­ke­lő írá­sa­i­ban a tör­té­nel­mi hely­zet­hez iga­zod­va ta­gad­ta meg mind­azt, amit az 1920-as és 1930-as évek mezs­gyé­jén kép­vi­selt és le­írt. Mo­dern­iz­mus- és funk­ci­o­na­liz­mus-el­le­nes­sé­ge csak a kas­sai ma­gyar ér­tel­mi­ség kö­ré­ben pub­li­kál­tak­kal ro­ko­nít­ha­tó, ott a kor­társ mű­vé­szet kas­sai és cseh­szlo­vá­ki­ai tér­hó­dí­tá­sa mö­gött is zsi­dó­kat ne­vez­tek meg.54 Mű­vé­sze­ti szak­írói te­vé­keny­sé­ge ez­zel igen dics­te­len mó­don, de le­zá­rult.
Brogyányi Kál­mán azon­ban mind­ezek el­le­né­re is ké­pes volt je­len­tős szak­mai ered­mény el­éré­sé­re a há­bo­rús évek alatt. A vá­ro­si ma­gyar könyv­tár irá­nyí­tá­sát a párt meg­bí­zá­sá­ból 1939-től lát­ta el, s a kö­zel tíz­ezer köny­vet szám­lá­ló köz­in­téz­mény 1939. szep­tem­ber 1-jé­től állt az ér­dek­lő­dők rendelkezésére.55 Brogyányi ér­de­me volt, hogy 1941-re a ha­gyo­má­nyos be­tű­ren­des szer­zői ka­ta­ló­gus mel­lett el­ké­szült az Egye­te­mes Ti­ze­des Osz­tá­lyo­zás (ETO) sze­rin­ti szak­ka­ta­ló­gus is.56 Ám a könyv­tá­ro­si te­vé­keny­ség hoz­zá­se­gí­tet­te har­ma­dik köny­vé­nek, a Ma­gyar Könyv­tá­ri Szol­gá­lat meg­je­len­te­té­sé­hez 1941-ben. Kég­li Fe­renc ku­ta­tó sze­rint „Brogyányi Kál­mán­nak tu­laj­don­kép­pen ele­gen­dő lett vol­na könyv­tá­ro­si mun­ká­já­hoz, hogy meg­ta­nul­ja és be­gya­ko­rol­ja a könyv­tár­ban szük­sé­ges ten­ni­va­ló­kat […] ő azon­ban töb­bet tett en­nél: Ma­gyar könyv­tá­ri szol­gá­lat cí­mű mű­vé­vel a szlo­vá­ki­ai ma­gyar könyv­tá­ro­s­ok szol­gá­la­tát is el­lát­ta a mai ter­mi­no­ló­gi­át hasz­nál­va könyv­tár-tech­no­ló­gi­ai is­me­re­te­ket tar­tal­ma­zó segédkönyvével.”57 A ma­gyar szak­ma Kég­li ku­ta­tá­sai jó­vol­tá­ból szer­zett tu­do­mást er­ről a tel­je­sít­mény­ről – 2000-ben! Pe­dig „uni­kum­nak szá­mít, mi­vel meg­je­le­né­sé­nek idő­pont­já­ban Ma­gyar­or­szá­gon sem lé­te­zett ilyen, a köz­könyv­tá­ros/nép­könyv­tá­ros gya­kor­la­ti mun­ká­ját tá­mo­ga­tó, kor­sze­rű ös­­sze­fog­la­lás” – ál­lít­ja az Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár munkatársa.58 Brogyányi 1942-ig töl­töt­te be ezt a tiszt­sé­get, a to­váb­bi­ak­ban szer­kesz­tői és köz­írói mi­nő­ség­ben volt je­len a köz­élet­ben.
A szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet már a vi­lág­há­bo­rú ki­tö­ré­se előtt, az 1936-os párt­egye­sí­tést kö­ve­tő­en, a kel­le­té­nél is job­ban az Egye­sült Ma­gyar Párt (EMP) fel­ügyel­te és irá­nyí­tot­ta. A vi­lág­po­li­ti­ka egy­re gyor­su­ló ese­mé­nyei, a hit­le­ri Né­met­or­szág ter­jesz­ke­dé­se, a cseh­szlo­vák kül­po­li­ti­ka sa­rok­ba szo­rí­tá­sa, a ha­tár­re­ví­zió re­mé­nye radikalizálta a szlovenszkói ma­gyar kö­zé­le­tet. Brogyányi ek­kor már a nem­ze­ti-kon­zer­va­tív ol­da­lon állt, el­len­ség­ként ke­zel­ve ko­ráb­bi szo­ci­ál­de­mok­ra­ta tár­sa­it. Az egy­re ra­di­ká­li­sabb hang­vé­te­lű kon­zer­va­tív, jobb­ol­da­li ma­gyar saj­tó és a köz­han­gu­lat ré­vén a szlovenszkói ma­gyar­ság meg­ha­tá­ro­zó ré­sze csak az egy­sé­ges ma­gyar, ke­resz­tény-kon­zer­va­tív köz­sze­rep­lő­ket fo­gad­ta el a ma­gyar ügy kép­vi­se­lő­i­nek. En­nek egyik köz­vet­len kö­vet­kez­mé­nye volt, hogy a há­bo­rú előt­ti utol­só po­zso­nyi vá­lasz­tá­so­kon az Egye­sült Ma­gyar Párt már az autonomista pár­tok­kal al­ko­tott egy po­li­ti­kai tö­mö­rü­lést, így a győ­zel­met a Heinlein-párttal és a Szlo­vák Nép­párt­tal kö­zö­sen ünnepelhette.59 Ami ko­ráb­ban csak az ér­tel­mi­sé­gi ré­teg­la­pok­ban je­lent meg rej­tett és búj­ta­tott for­má­ban, az most a leg­pri­mi­tí­vebb mó­don ke­rült nap­vi­lág­ra a szlovensz­kói ma­gyar na­pi­saj­tó kon­zer­va­tív szeg­men­sé­ben. Az Egye­sült Párt lap­ja, az Új Hí­rek al­pá­ri tá­ma­dást in­dí­tott a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta ma­gyar ér­tel­mi­sé­gi­ek, töb­bek közt Szalatnai Re­zső el­len, aki ezek­ben az évek­ben a po­zso­nyi ma­gyar gim­ná­zi­um ta­ná­ra volt, a tá­ma­dás oka a zsi­dó di­á­kok em­be­ri mél­tó­sá­gá­nak vé­del­me volt!60 A má­sik sze­mély, aki hos­­szú tá­von ir­ri­tál­ta a szlovenszkói ma­gyar kon­zer­va­tív po­li­ti­kát, Tilkovszky Bé­la volt, aki a szo­ci­ál­de­mok­ra­ta párt jó­vol­tá­ból irá­nyít­hat­ta a rá­dió ma­gyar adá­sát. Azok, akik egy­kor szo­ro­san együtt­mű­köd­tek ve­le, töb­bek közt Brogyányi is, 1938. ok­tó­ber 9-én lét­re­hoz­ták a Ma­gyar Kul­tu­rá­lis Ta­ná­csot, amely kö­ve­tel­te Tilkovszky me­nesz­té­sét. A fő vád ese­té­ben az volt, hogy „egyet­len meg­ér­tő sza­va sem volt so­ha a szlo­vák autonomista tö­rek­vé­sek­kel szem­ben”, és „sem­mi kö­zös­sé­get nem ér­zett a szlo­vá­ki­ai ma­gyar­ság kul­tú­rá­já­val, an­nak sem­mi­fé­le meg­moz­du­lá­sa­i­ban nem vett részt”.61 A haj­tó­va­dá­szat ered­mé­nye­sen zá­rult, ki­szo­rí­tot­ták a szoc­de­me­ket, s a szlo­vák és né­met autonomistákkal kö­zö­sen gya­ko­rol­hat­ták a ha­tal­mat. E had­já­rat­ok kö­ze­pet­te ta­lán az érin­tet­te­ken kí­vül nem so­ka­kat gon­dol­kod­ta­tott el, hogy már 1938 ok­tó­be­ré­ben meg­hir­det­ték a zsi­dó va­gyon el­kob­zá­sát, s no­vem­ber 15-én az Egye­sült Ma­gyar Párt lap­ja az Egy ve­zér, egy aka­rat, egy cél! Ma­gya­rok jobb­ra át! fő­cím­mel je­lent meg, s a fö­lé he­lye­zett ke­resz­tény ke­res­ke­dők­höz szó­ló fel­hí­vás, ame­lyet az Egye­sült Ma­gyar Párt po­zso­nyi tit­kár­sá­ga jegy­zett, ar­ról tá­jé­koz­tat­ta a ke­resz­tény ke­res­ke­dő­ket, hogy a Nem zsi­dó üz­let fel­ira­tú sza­lag igé­nyét a párt tit­kár­sá­gán je­lent­he­tik be.62 Ez volt az a kor­szel­lem, ill. an­nak egy kis, mai na­pig is lát­ha­tó, vis­­sza­ke­res­he­tő szeg­men­se, és az a han­gu­lat, amely so­kak sze­rint meg­vál­toz­tat­ta az em­be­rek gon­dol­ko­dá­sát, s fő­ként ha­tás­sal volt ir­ra­ci­o­ná­lis cse­le­ke­de­te­ik­re. Ám ta­gad­ha­tat­lan, hogy alap­kö­vei – az an­ti­sze­mi­tiz­mus és a kon­zer­va­tív és nem­ze­ti gon­do­lat el­len­ző­i­nek kiebrudálása és kri­mi­na­li­zá­lá­sa – nem a füg­get­len Szlo­vá­kia új je­len­sé­gei vol­tak. Eb­ben a há­bo­rú­ba­rát han­gu­lat­ban, a tisói szlo­vák ál­lam­mal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő ma­gyar po­li­ti­kai elit­tel egye­tem­ben ve­szi kez­de­tét az a mély­re­pü­lés, amely Brogyányi Kál­mánt a né­met­ba­rát Ma­gyar Szó fő­szer­kesz­tői szé­ké­hez jut­tat­ta 1945-ben. Míg má­sok, be­le­ért­ve Es­ter­házyt, egy ha­tá­ron túl már nem vol­tak haj­lan­dó­ak együtt­mű­köd­ni, pe­dig ez a po­li­ti­kus, ill. párt­ja és an­nak kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­te, a Szlovenszkói Ma­gyar Kul­tú­re­gye­sü­let (SZMKE) a szlo­vák mel­lett a ma­gyar­or­szá­gi zsi­dó­el­le­nes ren­de­le­tek­nek is ele­get tett,63 ad­dig Brogyányi, Duka-Zólyomi Nor­bert és Csáky Mi­hály a le­het­sé­ges szov­jet győ­ze­lem­től va­ló fé­lel­mük­ben fel­vál­lal­ták a ná­ci ra­di­ka­liz­must is.
Brogyányi Kál­mán sze­mé­lyes tra­gé­di­á­ja az 1930-as évek de­re­ká­tól fel­vál­lalt nem­ze­ti-kon­zer­va­tív kur­zus; e ce­zú­ra ne­ga­tív ha­tás­sal volt mű­vé­szet­kri­ti­kai te­vé­keny­sé­gé­re, olyan jobb­ol­da­li po­li­ti­kai kö­zös­sé­get vál­lalt fel – fel­té­te­lez­he­tő­en sar­lós és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta múlt­ja mi­att –, amely meg­fosz­tot­ta a kri­ti­kai gon­dol­ko­dás­tól, az ele­mi em­be­ri tisz­tán­lá­tás­tól. Fe­le­lős­ség ter­he­li sze­mé­lyét, mint ahogy azo­két is, akik ezt a párt­po­li­ti­kai gé­pe­ze­tet a szlo­vák és né­met autonomistákkal össz­hang­ban mű­köd­tet­ték. E tör­té­nel­mi, po­li­ti­kai és em­be­ri mély­zu­ha­nás el­le­né­re Brogyányi szlo­vá­ki­ai élet­mű­vét há­rom té­ma­kör a ma­ra­dan­dó­ak kö­zé so­rol­ja: a kép­ző­mű­vé­sze­ti és fo­tó­el­mé­le­ti szak­írás, va­la­mint a köz­könyv­tá­ri ké­zi­könyv mű­fa­já­ban. Élet­út­ja és élet­mű­ve ta­nul­sá­gul szol­gál ar­ra, hogy az ide­o­lo­gi­kus gon­dol­ko­dás és lá­tás­mód tör­vény­sze­rű­en zsák­ut­cá­ba ve­zet. Brogyányi élet­mű­vé­nek ed­di­gi fo­gad­ta­tá­sa azt is jel­zi, hogy a fe­ke­te-fe­hér tör­té­né­szi íté­le­tek is tév­út­ra ve­zet­nek, ki­vált­képp ér­vé­nyes ez a (cseh)szlovákiai ma­gyar­ság két vi­lág­há­bo­rú kö­zöt­ti kor­sza­ká­nak és a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú éve­i­nek ed­di­gi ma­gyar ér­té­ke­lé­se­i­re, ame­lyek több szem­pont­ból is ideologikusak és aktuálpolitikai in­dít­ta­tá­sú­ak.

I

A nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­má­nyok meg­be­csü­lő sze­re­te­te és ápo­lá­sa ki­sebb­sé­gi tár­sa­dal­munk­ban a ma­gyar­ság­tu­dat fon­tos té­nye­ző­jét je­len­ti. En­nek ál­ta­lá­nos fel­is­me­ré­se és tu­da­to­sí­tá­sa az 1918-as ál­lam­for­du­lat utá­ni idő­ben gyor­san meg­tör­tént, és a ki­sebb­sé­gi tár­sa­da­lom po­li­ti­kai meg­osz­tott­sá­gá­nak meg­fe­le­lő­en a ha­gyo­mány­szem­lé­let­nek több vál­to­za­ta ala­kult ki.
Lát­szat­ra az a ha­gyo­mány­szem­lé­let volt a leg­át­fo­góbb és leg­ak­tí­vabb, ame­lyet a kon­zer­va­tív el­len­zé­ki pár­tok kul­tú­ra­szer­ve­ző erői ala­kí­tot­tak ki. Az ala­po­zó mun­kát egy po­zso­nyi al­ma­nach (év­könyv), az 1922–1932 kö­zött meg­je­le­nő Új Au­ró­ra vé­gez­te el. „Ha­tá­ro­zott és meg­al­ku­vást nem is­me­rő ve­zérel­ve­ket aka­runk ad­ni a ma­gyar ügyért lel­kes ki­tar­tás­sal dol­go­zó kultúrnapszámosoknak, mi­dőn ezer­éves múl­tunk ér­té­kes és meg­őr­zen­dő kultúralkotásaira rá­mu­ta­tunk – ír­ta Dobai Já­nos az al­ma­nach el­ső szá­má­nak elő­sza­vá­ban. – A ma­gyar­sá­got sok­szor meg­lá­to­ga­tó nem­ze­ti és kul­tu­rá­lis ve­sze­del­mek ide­jén az iro­da­lom láng­lel­kű és ön­zet­len mun­ká­sa­i­nak volt min­dig ér­de­mük, hogy leg­drá­gább kin­csün­ket: nyel­vün­ket, iro­dal­mun­kat, s ez­ál­tal fa­ji jel­le­gün­ket és nem­ze­ti ön­tu­da­tun­kat hí­ven meg­őriz­ték és ered­mé­nye­sen fej­lesz­tet­ték. E her­vad­ha­tat­lan ér­de­mű elő­dök örök ér­té­kű ha­gyo­má­nya­it akar­juk mi sze­rény te­het­sé­günk­kel ápol­ni és ön­tu­da­to­sí­ta­ni.”
Eh­hez ha­son­ló pa­te­ti­kus moz­gó­sí­tó sza­vak a kö­vet­ke­ző szá­mok elő­sza­va­i­ban is rend­re el­hang­za­nak, de ami en­nél je­len­tő­sebb: az 1922–1927 köz­ti szá­mok mind­egyi­ke a ha­gyo­mány egy-egy nagy alak­ját is elő­tér­be ál­lít­ja, és több­szö­rö­sen mél­tat­ja. Az 1922-es szá­mot Kis­fa­ludy Kár­oly ne­ve jel­zi, ki­nek kor­sza­kos je­len­tő­sé­gű Au­ró­rá­já­tól köl­csö­nöz­te a ki­sebb­sé­gi al­ma­nach a ne­vét, a to­váb­bi szá­mok köz­pont­já­ban Pe­tő­fi, Arany, Jó­kai, Vö­rös­mar­ty és Rá­kó­czi Fe­renc áll­nak.
A ki­vá­lasz­tás jó, a föl­buz­dult­ság tisz­te­let­re mél­tó, de a nagy ala­kok be­mu­ta­tá­sa, elem­zé­se hi­á­nyos, vég­le­te­sen kon­zer­va­tív, és a fel­dol­go­zás mi­nő­sé­gét te­kint­ve több­nyi­re ön­kép­ző­kö­ri szín­vo­na­lú. A szür­ke és tel­je­sen ré­gi vá­gá­sú mű­ked­ve­lő iro­dal­má­rok ál­tal szer­kesz­tett al­ma­nach – me­lyet di­let­táns szép­iro­dal­mi anya­ga mi­att a ha­la­dó írók és la­pok ál­lan­dó­an támadtak1 – a ha­gyo­mány élesz­té­sé­ben, fel­mu­ta­tás­ban sem tud­ta korlátait át­hág­ni. Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét tel­je­sen a nép­nem­ze­ti is­ko­la ér­té­ke­lé­sei, esz­mé­nyei ha­tá­roz­ták meg. Pe­tő­fi köl­té­sze­tét pél­dá­ul ra­jong­va, fel­leng­ző­sen ma­gasz­tal­ták, de a for­ra­dal­mi ver­se­i­ről hall­gat­tak, a po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­sá­ról saj­nál­ko­zó ros­­szal­lás­sal írtak.2 Az el­avult nép­nem­ze­ti is­ko­lá­hoz va­ló kö­tő­dé­sük (az epi­gon­iz­mus epi­gon­iz­mu­sa) a leg­job­ban a mo­dern ma­gyar iro­da­lom­ról val­lott né­ze­te­ik­ből ál­la­pít­ha­tó meg. „A leg­utób­bi év­ti­ze­dek alatt szo­mo­rú­an ta­pasz­tal­tuk, hogy az úgy­ne­ve­zett mo­dern ma­gyar iro­da­lom min­den té­ren le­tért ar­ról az ös­vény­ről, me­lyet Pe­tő­fi és Arany köl­tői ha­gyo­má­nyai és Gyu­lai fi­nom tol­lú kri­ti­kai írá­sai avat­tak fel kö­ve­ten­dő min­ta­ké­pül – ír­ja az al­ma­nach leg­buz­góbb ha­gyo­mány­for­má­ló­ja, Dobai Já­nos. – Az iro­da­lom­nak a nem­ze­ti te­le­vény­ből ki­in­du­ló gyö­kér­szá­lai ke­vés ki­vé­tel­lel meg­sza­kad­tak; va­la­mi kü­lö­nös, s az egy­sé­ges ma­gyar lé­lek­re zsib­basz­tó­lag ha­tó koz­mo­po­li­ta és vi­lág­fáj­dal­mas hang áradt ki a leg­di­va­to­sabb iro­dal­mi mű­faj­ok­ból: a re­gény­ből, no­vel­lá­ból és a lí­ri­kus al­ko­tá­sok­ból, a drá­ma a leg­több­ször a ful­lasz­tó ér­zé­ki­ség fer­tő­jé­be sül­­lyedt. Ta­lán még a lí­ra tar­tot­ta fenn leg­in­kább a szer­ves kap­cso­la­tot a ré­gi nem­ze­ti irán­­nyal, ám­de leg­több­ször itt sem ta­lál­juk meg az eny­hí­tő bal­zsam­ként ha­tó arany kö­zép­utat.” (1923, 218. p.)
Mi­vel az Új Au­ró­ra fenn­ál­lá­sa ide­jén a leg­sta­bi­labb ki­sebb­sé­gi or­gá­num volt, és né­hány éven ke­resz­tül ver­seny­tár­sa sem akadt, ha­gyo­mány­szem­lé­le­te szé­les kö­rök­ben ha­tott an­nak el­le­né­re, hogy a ré­gi és az új kö­zött nem tu­dott s nem is akart kor­sze­rű, az új szel­le­mi fej­lő­dést se­gí­tő kap­cso­la­tot te­rem­te­ni. A frá­zi­sok­ba ve­sző, ma­ra­di, vis­­sza­hú­zó­dó ha­gyo­mány­szem­lé­let még fo­ko­zot­tabb mér­ték­ben volt jel­lem­ző az el­len­zé­ki pár­tok ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta szár­nyá­nak saj­tó­já­ra. Az Új Au­ró­rá­ban pél­dá­ul nem ked­vel­ték Adyt, de az el­len­szen­vü­ket hall­ga­tás­sal in­téz­ték el; az ide­o­ló­gi­a­i­lag kö­vet­ke­ze­tes ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­ta új­sá­gok (a po­zso­nyi Nép­aka­rat és a Ma­gyar Nép­lap, a kas­sai Nép stb.) vi­szont gyak­ran a Rá­ko­si Je­nő Bu­da­pes­ti Hír­lap­já­ból is­mert gyű­löl­kö­dő, ócsár­ló han­gon ír­tak a nagy köl­tő­ről.
Azok a la­pok, me­lyek az el­len­zé­ki pár­tok mér­sé­kel­tebb szár­nyá­nak, a Ma­gyar Nem­ze­ti Párt­nak irá­nyí­tá­sa alatt áll­tak (ilyen volt 1933 előtt a köz­pon­ti el­len­zé­ki or­gá­num­nak szá­mí­tó Prá­gai Ma­gyar Hír­lap is), nyi­tot­tabb iro­da­lom­po­li­ti­kát kép­vi­sel­tek, en­nél­fog­va a ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük is ár­nyal­tabb volt az Új Au­ró­rá­é­nál vagy a ke­resz­tény­szo­ci­a­lis­tá­ké­nál. És vol­tak olyan iro­da­lom­kri­ti­kai fo­lyó­irat­ok is (pl. a Szentiváni Kú­ria lap­ja, a Ma­gyar Írás és az el­len­zé­ki pár­tok 1936-os egye­sü­lé­se után ke­let­ke­zett Új Szel­lem stb.), me­lyek iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­te ál­ta­lá­ban li­be­rá­lis volt, és ne­megy­szer a ra­di­ká­lis pol­gá­ri esz­mé­nyek­hez is kö­zel ju­tott. Az utób­bi eset­re a Ma­gyar Írást hoz­hat­juk fel pél­da­ként, amely Jarnó Jó­zsef­től ra­di­ká­lis szel­le­mű Mar­ti­no­vics-ta­nul­mányt kö­zölt. Itt em­lít­he­tő meg az is, hogy a szlo­vák ál­lam ide­jén meg­je­le­nő na­pi­lap­ok, az Es­ti Újság és a Ma­gyar Hír­lap a nem­ze­ti és ke­resz­tény szel­lem­ben ér­té­kelt ha­gyo­mányt sok­szor fa­sisz­ta­el­le­nes él­lel idéz­ték.

II

A pol­gá­ri kor­má­nyok­kal szo­ro­san együtt­mű­kö­dő és azok po­li­ti­ká­ját több­nyi­re fenn­tar­tás nél­kül szol­gá­ló ma­gyar ak­ti­vis­ta cso­por­tok ha­gyo­mány­szem­lé­le­te – né­hány vo­nat­ko­zás­tól, fő­leg a Ta­nács­köz­tár­sa­ság éles el­uta­sí­tá­sá­tól el­te­kint­ve – pol­gá­ri szin­ten ha­la­dó volt, de szűk me­der­ben moz­gott és egy­ol­da­lú­ság jel­le­mez­te. Mi­vel az ak­ti­vis­ták leg­fon­to­sabb po­li­ti­kai fel­ada­tuk­nak a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág per­ma­nens kri­ti­ká­ját és a ha­zai po­li­ti­kai rend­szer esz­mé­nyí­té­sét tar­tot­ták, a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból is eh­hez a fel­adat­hoz iga­zod­va vá­lo­gat­tak. Mes­­szebb­re rit­kán nyúl­tak visz­­sza (pa­raszt­fel­ke­lé­sek, Mar­ti­no­vics-ös­­sze­es­kü­vés, Pe­tő­fi stb.), és leg­ked­vel­tebb, leg­töb­bet idé­zett ha­gyo­má­nyuk iro­dal­mi vi­szony­lat­ban Ady, po­li­ti­kai vi­szony­lat­ban pe­dig a cseh­szlo­vák pol­gá­ri po­li­ti­kai esz­mé­nyek­kel jól korrespondeáló Jászi-féle pol­gá­ri ra­di­ká­lis moz­ga­lom és az 1918-as őszi­ró­zsás for­ra­da­lom volt.3
Ha­gyo­mány­szem­lé­le­tük, ha­gyo­mány­po­li­ti­ká­juk re­la­tív szű­kös­sé­ge össz­hang­ban volt a Hor­thy­-Ma­gyar­or­szág re­vi­zi­o­nis­ta po­li­ti­ká­ja ál­tal ki­vál­tott tö­rek­vé­sük­kel, mely­­lyel a kis­seb­sé­gi ma­gyar­ság fej­lő­dé­sét el akar­ták szi­ge­tel­ni az anya­nem­zet­től. Azok­ban a tör­té­nel­mi mun­kák­ban, ame­lyek­ben az ak­ti­vis­ták a ki­sebb­sé­gi ma­ga­tar­tást és a ki­sebb­sé­gi tör­té­nel­mi pers­pek­tí­vát pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni (Surányi Géza–Dr. Váradi Ala­dár: Ma­gyar múlt és je­len. Po­zsony, 1928; Dr. Er­dély Je­nő: 1918–1928. A ma­gyar­ság az utód­ál­lam­ok­ban és Ma­gyar­or­szá­gon. Po­zsony, 1928), a vég­ső kö­vet­kez­te­tés a me­re­ven hang­sú­lyo­zott el­kü­lö­nü­lés, kü­lön út volt. Az egyik ak­ti­vis­ta po­li­ti­kus, Stunda Ist­ván kép­vi­se­lő olyan ki­je­len­tést is tett, hogy „Cseh­szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar nép lett a ma­gyar nemzet”.4 Az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­ká­kat a leg­éle­seb­ben a kom­mu­nis­ta Az Út­ban uta­sí­tot­ták vis­­sza, és a de­ma­góg ak­ti­vis­ta kép­vi­se­lő­ket: Stundát, Csomort és Schulz Ig­ná­cot Fábry „a ki­sebb­sé­gi front dezertőrjeinek… an­ti­de­mok­ra­ti­kus és an­ti­szo­ci­á­lis ele­mek­nek” nevezte.5
Per­sze az ak­ti­vis­ta ha­gyo­mány- és tör­té­ne­lem­szem­lé­let sem volt tel­je­sen egy­ön­te­tű, dif­fe­ren­ci­á­lat­lan. Az ak­ti­vis­ta na­pi­lap­ok­ban szerkesztősködő An­tal Sán­dort vagy az ak­ti­vis­ta saj­tó­val is fo­lya­ma­tos kap­cso­la­tot tar­tó Barta La­jost nem le­het kö­zös ne­ve­ző­re hoz­ni az ag­rár­pár­ti és szo­ci­ál­de­mok­ra­ta he­ti­lap­ok pro­fi új­ság­író­i­val és po­li­ti­ku­sa­i­val (Békeffi Sán­dor, Stunda, Schulz Ig­nác stb.), s a Dzurányi Lász­ló és Győry De­zső ál­tal szer­kesz­tett Ma­gyar Új­sá­got sem a Köz­tár­sa­sá­gi Ma­gyar Föld­mű­ves­sel. Békeffi, Schulz, Stunda de­ma­góg mó­don ma­ni­pu­lál­tak Dó­zsa és Mar­ti­no­vics ne­vé­vel; An­tal, Barta (és Ig­no­tus) vi­szont a kor szín­vo­na­lán ál­ló írá­sok­kal ala­poz­ták meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar Ady-kul­tuszt, Jarnó Jó­zsef mé­lyen át­élt ta­nul­má­nyá­ban mu­tat­ta be Martinovicsék moz­gal­mát, s a Ma­gyar Új­ság ha­gyo­mány­ké­pe, fő­leg a nép­fron­tos évek­ben, meg­le­pő­en tá­gas és ár­nyalt volt.
Az ak­ti­viz­mus leg­na­gyobb fo­gya­té­kos­sá­ga, ha­la­dó jel­le­gű pol­gá­ri po­li­ti­ká­já­nak hi­tel­ron­tó­ja, le­já­ra­tó­ja a ki­sebb­sé­gi sé­rel­mek iránt ta­nú­sí­tott pas­­szi­vi­tá­sa volt. Ez ál­lí­tot­ta ve­le szem­be a sar­ló­so­kat, ezt os­to­roz­ta ben­ne Fábry a leg­he­ve­seb­ben. A ki­sebb­ség jo­gos sé­rel­me­i­ről az ak­ti­vis­ták (köz­tük a je­len­tő­sek, a saj­tó- és iro­da­lom­te­rem­tők is) ál­ta­lá­ban hall­gat­tak, vagy ami en­nél ros­­szabb (s ez az ak­ti­vis­ta új­ság­írás és párt­po­li­ti­ka pro­fi­ja­i­ra volt jel­lem­ző): ta­gad­ni, le­ha­zud­ni pró­bál­ták a jog­ta­lan­sá­go­kat. Ilyen el­já­rás­sal, ma­ni­pu­lá­ci­ó­val él­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák szer­zői is. Er­dély pél­dá­ul olyan ki­je­len­tés­re ra­gad­tat­ja ma­gát, hogy „kul­tu­rá­lis el­nyo­más­ról nem be­szél­he­tünk az utód­ál­lam­ok­ban”.
„Os­to­ba­sá­gok és íz­lés­te­len­sé­gek el­len al­kal­ma­zott rend­őri in­téz­ke­dé­sek nem ne­vez­he­tők a kul­tú­ra el­nyo­má­sá­nak” – ír­ja szem­for­ga­tó mó­don, az el­nyo­más tar­tal­mát el­fer­dít­ve, és utá­na az egyik leg­sé­rel­me­sebb, leg­diszk­ri­mi­nál­tabb kul­tu­rá­lis te­rü­let­tel: a ki­sebb­sé­gi szín­ját­szás­sal kap­cso­lat­ban olyan ki­je­len­té­se­ket tesz, mint­ha an­nak si­ral­mas hely­ze­tét ki­zá­ró­lag a ma­gyar­ság kö­zöm­bös­sé­ge okoz­ná: „Ba­jos do­log kul­tú­rát mes­ter­sé­ges esz­kö­zök­kel, ál­la­mi­lag te­nyész­te­ni. A kul­tú­ra lel­ki szük­ség­let. Ha e lel­ki szük­ség­let nincs meg, ha a ma­gyar kö­zön­ség ma­ga nem kí­ván kul­tú­rát, ak­kor ezt a kul­tú­rát sem­mi­fé­le ál­la­mi tá­mo­ga­tás meg nem te­remt­he­ti. Vo­nat­ko­zik ez el­ső­sor­ban a ma­gyar szín­há­zak­ra. Míg Er­dély­ben nyolc ma­gyar szín­tár­su­lat mű­kö­dik és bol­do­gul, hoz szín­re min­den év­ben egész sor új ma­gyar da­ra­bot, ad­dig a szlovenszkói ma­gyar kö­zön­ség egy­ál­ta­lán nem ér­dek­lő­dik a szín­ház iránt, és ha már ér­dek­lő­dik, ak­kor csak­is se­lej­tes bé­csi és pes­ti ope­ret­te­ket hall­gat vé­gig. Drá­mai be­mu­ta­tót Szlovenszkón nem koc­káz­tat­hat meg a szín­igaz­ga­tó, mert az biz­tos rá­fi­ze­tést je­lent szá­má­ra.” (Dr. Er­dély Je­nő: i. m. 69. p.)

III

Két há­bo­rú köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk ha­gyo­mány­szem­lé­le­tét a pro­let­kult­nak és a rappizmusnak hos­­szú időn ke­resz­tül ér­vé­nye­sü­lő ha­tá­sa ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ta. Az Út­ban a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ról és kul­tú­rá­ról ne­megy­szer szek­tás szel­lem­ben ír­tak (pl. a Ro­tor ne­vet hasz­ná­ló Róth Im­re a Ma­gyar nem­ze­ti kul­tú­ra cí­mű cik­ké­ben, a lap 1931. évi 3. szá­má­ban), és ezt a jobb­ol­da­li pub­li­cis­ták ügye­sen ki­hasz­nál­ták. „A mar­xis­ta pár­tok­ban el­he­lyez­ke­dett magyarok… ta­gad­ják az egye­te­mes ma­gyar kul­tú­ra lét­jo­go­sult­sá­gát, és a szű­kebb ho­ri­zon­tú pro­le­tár­kul­tú­ra egye­dü­li el­hi­va­tott­sá­gát hir­de­tik – ír­ja Baráth Lász­ló. – Min­den kultúrmegnyilatkozást, ami szűk kö­rü­kön kí­vül tör­té­nik, ní­vót­lan­nak bé­lye­gez­nek meg, s ta­gad­ják, hogy a ha­la­dás szol­gá­la­tá­ba áll­hat­na.” (Ma­gyar Írás, 1937, 3. sz.)
Rotorék el­fo­gult­sá­gát a vis­­sza­em­lé­ke­ző Ba­logh Ed­gár is iga­zol­ja, és po­zi­tív el­len­pél­da­ként Fuèíkot és a cseh Tvorba töb­bi szer­ző­jét hoz­za fel: „A cseh kom­mu­nis­ta írók so­ha­sem ri­ad­tak vis­­sza at­tól, hogy az egész cseh múl­tat moz­gó­sít­sák a jövőért… Lát­tam, mi­lyen ra­gyo­gó­an né­pi, össz­né­pi, va­ló­ban cseh, egy egész jö­ven­dő­be­li nem­zet­té tud len­ni har­cos kom­mu­niz­mu­suk, vé­ná­i­ban a hu­szi­ta hő­sök ri­a­dó­já­val, s a fe­hér­he­gyi üt­kö­zet után vér­pad­ra hur­col­tak megintlen fel­in­du­ló át­ka­i­val.” (Hét pró­ba. Bu­da­pest, 1965, 329. p.)
Az 1919–1935 köz­ti kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban (és azu­tán is) a leg­na­gyobb kul­tu­sza ter­mé­sze­te­sen Pe­tő­fi Sán­dor­nak és Ady End­ré­nek volt. Meg­le­pő­en nagy te­ret ka­pott Jó­kai, sze­ré­nyeb­bet Ma­dách, vi­szont az olyan nagy ha­gyo­mány­ala­kok, mint Arany Já­nos, Ber­zse­nyi Dá­ni­el, Ka­zin­czy Fe­renc, Köl­csey Fe­renc és Vö­rös­mar­ty Mi­hály jó­for­mán csak az 1936-ban in­du­ló nép­fron­tos na­pi­lap­ban, a Ma­gyar Nap­ban ju­tot­tak szó­hoz. A Ma­gyar Nap iro­da­lom­po­li­ti­ká­ja a nép­front­po­li­ti­ka de­mok­ra­ti­kus és an­ti­fa­sisz­ta egy­ség­el­vé­nek szel­le­mé­ben szé­les utat nyi­tott a ko­ra­be­li ma­gyar­or­szá­gi ha­la­dó pol­gá­ri iro­da­lom előtt is,6 és nagy­vo­na­lú­an, kor­sze­rű­en tá­gí­tot­ta ki a prog­res­­szív nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok ke­re­te­it.
A lap ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek kö­ze­leb­bi jel­lem­zé­sé­re Köl­csey­hez va­ló vi­szo­nyu­lá­sát hoz­hat­juk fel. Köl­csey ne­vé­vel ko­ráb­bi kom­mu­nis­ta saj­tónk­ban nem ta­lál­ko­zunk, a Ma­gyar Nap­ban vi­szont 7 cik­ket, ta­nul­mányt je­len­tet­tek meg ró­la, köz­lik a Zrí­nyi má­so­dik éne­ke cí­mű köl­te­mé­nyét, és 8-10 al­ka­lom­mal rész­le­te­ket hoz­nak a po­zso­nyi or­szág­gyű­lé­sen tar­tott be­szé­de­i­ből. A Köl­csey­-cik­kek szer­zői kö­zött ta­lál­juk a ha­zai Fábry Zol­tánt és Vass Lász­lót, az er­dé­lyi Szentimrei Je­nőt és az emig­ráns Ta­más Ala­dárt. Az írá­sok­ból erő­tel­jes kép ala­kul ki a nem­ze­tét for­rón sze­re­tő ha­za­fi­ról, a Him­nusz köl­tő­jé­ről, a job­bágy­fel­sza­ba­dí­tás elő­har­co­sá­ról és a „Ha­zá­ért és az em­be­ri­sé­gért” jel­sza­vát meg­hir­de­tő nem­zet­ne­ve­lő­ről. Fábry Köl­csey örök­sé­gé­nek ak­tu­a­li­tá­sát eme­li ki, és szem­be­sí­ti a hoz­zá mél­tat­lan új kor­szak­kal: „Köl­csey ak­tu­á­lis! – ír­ja. – Óvó, in­tő és ta­lán men­tő pél­da­kép. Ne­héz ma­gyar­sá­ga, a fér­fi fe­le­lős­ség­ma­gyar­sá­ga nem ta­lál­koz­hat a bűn- és fe­le­lős­ség­tu­da­tot ki­kap­cso­ló mai kon­junk­tú­ra­ma­gyar­ság­gal. A csak gö­rög­tűz­zel ün­ne­pel­ni tu­dó ma­gyar­ság, az ide­gen uta­sí­tás­ra és fer­tő­zés­re fegy­ver­társ­sá ki­vi­rult va­bank ma­gyar­ság sem sta­tisz­tál­hat Köl­csey­nek, a csak ag­gód­ni tu­dó csupafelelősség-magyarságnak. A bér­be adott na­ci­o­na­liz­mus mes­ter­sé­ges de­rű­lá­tá­sá­val szem­ben ott áll az em­be­ri­ség­nek fe­le­lős nem­ze­ti bo­rú­lá­tás. Ezt csak fér­fi ige­nel­he­ti és mu­laszt­hat­ja. Ma, ami­kor a ma­gyar­sá­got a né­met bar­ba­riz­mus sze­ke­ré­be akar­ják fog­ni, a nem­ze­tet – Szé­che­nyi mód­ján – az em­be­ri­ség szá­má­ra kell meg­men­te­ni. És eb­ben az egyen­lőt­len – ne­he­zí­tett és kön­­nyí­tett – harc­ban Köl­csey a pél­da­ké­pünk. Köl­csey: a bá­tor­ság!” (Ma­gyar Nap, 1938. VIII. 24.)

IV

A nép­fron­tos Ma­gyar Nap ha­sáb­ja­in kez­dett ki­tel­je­sed­ni, a vég­ső for­ma fe­lé ala­kul­ni Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­te is. őt a ha­gyo­mány kér­dé­se min­dig élén­ken fog­lal­koz­tat­ta, de ha­gyo­mány­fel­fo­gá­sa pá­lyá­ja kü­lön­bö­ző sza­ka­sza­i­ban je­len­tős vál­to­zá­so­kon esett át.
Fel­lé­pé­se el­ső éve­i­ben, a ki­sebb­ség­be sza­kadt­ság sokk­ja ál­tal ki­vál­tott na­ci­o­na­lis­ta kor­sza­ká­ban még azo­no­sult Beö­thy Zsolt kon­zer­va­tív irodalomfelfogásával, ér­zel­mes és gyá­szo­ló meg­em­lé­ke­zést írt a Nagy­úr­nak és ke­mény ma­gyar kál­vi­nis­tá­nak ti­tu­lált Ti­sza Ist­ván­ról, és az Új Au­ró­ra el­ső szá­mát el­is­me­rés­sel üd­vö­zöl­te.
Iro­da­lom- és ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­ben a for­du­la­tot a há­bo­rú­el­le­nes né­met „em­ber­iro­da­lom­mal” va­ló meg­is­mer­ke­dé­se és sa­ját há­bo­rús él­mé­nye­i­nek ke­se­rű, tisz­tí­tó új­ra­élé­se vál­tot­ta ki. Az új né­met iro­da­lom és az ez­zel pár­hu­za­mo­san fel­fe­de­zett, an­nak ha­tá­sá­ra meg­lá­tott an­ti­mi­li­ta­ris­ta Ady-köl­té­szet ra­di­ká­li­san el­sza­kí­tot­ta őt a kon­zer­va­tív, na­ci­o­na­lis­ta iro­dal­mi esz­mé­nyek­től, és a meg­gyű­lölt múlt­tal szem­ben „új élet, új rit­mus” fe­lé ta­szí­tot­ta. „Új rit­mus, új élet a holt­pon­ton, ami­kor min­den, ami volt, a sem­mi­be zu­hant, ami­kor min­dent, ami volt, ta­gad­ni kel­lett, meg­ta­gad­ni, elfelejteni7 – ír­ta 1925-ben. – So­ha jobb­kor, so­ha egy­be­vá­gób­ban nem jö­he­tett a vál­to­zás. A ré­gi em­ber el­tűnt, ön­gyil­kos lett, ál­la­ti mó­don, meg­ér­de­mel­ten – 1914–1918 –, hogy az új em­ber, az em­be­ri em­ber va­ló­ság le­hes­sen. Új élet­rit­mus, új cél, új vágy, kö­zös vágy, egy aka­rat: min­den­ki egy­for­ma föl­di, em­be­ri jó éle­te. Utó­pi­ás, de szük­sé­ges cél, be­lénk rob­bant új élet­rit­mus: vál­toz­ni, vál­toz­tat­ni.” (Kú­ria, kvaterka, kul­tú­ra. Bratislava, 1964, 25. p.)
A múlt­tal va­ló kö­nyör­te­len sza­kí­tás és az új élet­rit­mus fe­lé va­ló ki­tá­rul­ko­zás a ha­gyo­mány­ta­lan­sá­got je­len­tet­te, az egye­te­mes ha­gyo­má­nyok­nak és Ady ki­vé­te­lé­vel a nem­ze­ti ha­gyo­mány­nak el­uta­sí­tá­sát. És a ha­gyo­mány­ta­lan­ság a mun­kás­moz­ga­lom­hoz va­ló csat­la­ko­zás után is kö­zel egy év­ti­ze­dig jel­lem­ző ma­radt Fábryra. Rappista kon­cep­ci­ó­já­ba be­zár­kóz­va a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­ból to­vább­ra is csak Adyt emel­te ki, de most a há­bo­rú­el­le­nes köl­tő he­lyett a forradalmárt.8
A nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok­hoz va­ló vis­­sza­ta­lá­lást, il­let­ve a tel­jes és kor­sze­rű ha­gyo­mány­lá­tás­hoz va­ló el­ju­tást az an­ti­fa­sisz­ta harc­ba va­ló be­kap­cso­ló­dá­sa, az an­ti­fa­siz­mus­sal va­ló szen­ve­dé­lyes azo­no­su­lá­sa se­gí­tet­te elő. A fa­siz­mus kul­tú­ra­pusz­tí­tó, könyv­mág­lyá­kat ra­kó dü­he döb­ben­tet­te őt ar­ra, hogy a ha­la­dó kul­tu­rá­lis ha­gyo­má­nyok tág és gaz­dag vi­lá­got, több­ré­tű szel­le­mi mak­ro­koz­moszt al­kot­nak, s a fa­siz­mus ezt mind ve­szé­lyes­nek ér­zi ma­gá­ra néz­ve. Fa­sisz­ta­el­le­nes és há­bo­rú­el­le­nes pub­li­cisz­ti­ká­já­ban to­vább­ra is Ady­ra (és Pe­tő­fi­re) tá­masz­ko­dott a leg­job­ban, de most már ér­vül tud­ta hasz­nál­ni Rá­kó­czit, Cso­ko­na­it, Köl­cseyt, Aranyt, Vö­rös­mar­tyt és a nem­ze­ti iro­dal­mi és tör­té­nel­mi ha­gyo­mány más je­len­tős alak­ja­it is.
Fábry ha­gyo­mány­szem­lé­le­té­nek be­te­tő­zé­sét az­tán a ha­gyo­mány­nak és a mai ma­gyar­ság­tu­dat­nak s nyelv­hű­ség­nek hang­sú­lyos ös­­sze­kap­cso­lá­sa te­rem­tet­te meg. „A ha­gyo­mány­nél­kü­li­ség tá­ja­in­kon va­la­mi­kor da­cos til­ta­ko­zást, sza­bad szár­nya­lást, gyö­ké­rig ha­tó ta­ga­dást és min­dent pró­bá­lást je­len­tett – ír­ja 1945 utá­ni el­ső köny­vé­ben. – Ma ha­gyo­mány nél­kül él­ni: gyö­kér­te­len­sé­get je­lent, el­sod­ró­dást és be­ol­va­dást. Ma a múlt er­köl­csi öröke ta­nít, véd és biz­tat. És ez nem kön­­nyí­tés, de ne­he­zí­tés, mert a pél­da er­köl­csi több­let, és eb­ből a tő­ké­ből nem sza­bad élős­köd­ni, mert utá­nunk is él­nek és jön­nek majd ma­gya­rok. Nyelv­hű­ség­re és em­ber­ség­ge­rinc­re va­gyunk kö­te­lez­ve min­den­kép­pen.” (A gon­do­lat iga­za. Bratislava, 1995, 18. p.)

V

A tár­gyalt ha­gyo­mány­szem­lé­le­tek­kel, ha­gyo­mány­vi­szo­nyu­lá­sok­kal kap­cso­lat­ban fel­vet­he­tő az a kér­dés, hogy kö­zü­lük va­la­me­lyik­nél ta­pasz­tal­ha­tó-e a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi vo­nat­ko­zá­sok ak­tí­vabb fel­ka­ro­lá­sa vagy a nem­ze­ti ha­gyo­má­nyok egé­szé­ből va­ló el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­se.
He­lyi jel­le­gű iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok­kal fog­lal­ko­zó írá­so­kat a pol­gá­ri el­len­zé­ki, az ak­ti­vis­ta és a kom­mu­nis­ta saj­tó­ban egy­aránt szí­ve­sen kö­zöl­tek, időn­ként ösz­tön­zé­sek is tör­tén­tek az ilyen irá­nyú mun­ká­ra, s vol­tak olyan la­pok, ame­lyek en­nek a kér­dés­nek fo­ko­zot­tabb fi­gyel­met szen­tel­tek. Ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szét­szór­tan és al­kal­mi­lag sok em­lé­ke­ző és fel­tá­ró cikk, ri­port s ta­nul­mány szü­le­tett, de Mártonvölgyi Lász­ló két mun­ká­ján (Za­rán­dok­úton a Kár­pá­tok alatt. Nyitra, 1940; Em­lé­kek föld­jén. Nyitra, 1941) és az 1925-ben ki­adott ko­má­ro­mi Jó­kai Em­lék­könyv­ön kí­vül je­len­tő­sebb önál­ló ki­ad­vány­ok nem keletkeztek.9
A he­lyi jel­le­gű ha­gyo­má­nyok el­kü­lö­ní­tő ki­eme­lé­sé­ről, s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom lé­té­nek az 1918 előt­ti idők­re va­ló ki­ter­jesz­té­sé­ről ma­gyar vi­szony­lat­ban nem tu­dunk. Ilyen tö­rek­vés az ak­ti­vis­ták­nál lett vol­na el­kép­zel­he­tő, de en­nek az em­lí­tett tör­té­nel­mi mun­kák­ban nem lát­juk sem­mi je­lét, s ar­ról sincs tu­do­má­sunk, hogy ak­ti­vis­ta kö­rök­ben hang­sú­lyo­sab­ban üd­vö­zöl­ték vol­na Pavol Bujnáknak azt az el­já­rá­sát, amel­­lyel a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­da­lom kez­de­tét a Ha­lot­ti Be­széd­hez vit­te vissza.10
Azok, akik a szó­ban for­gó kér­dést a két há­bo­rú köz­ti idő­ben fel­ve­tet­ték (ha­zai rész­ről Fábry, Szalatnai; ma­gyar­or­szá­gi vi­szony­lat­ban Féja Gé­za, Schöpflin Ala­dár stb.), azt a fel­fo­gást val­lot­ták, hogy a mai Szlo­vá­kia te­rü­le­tén 1918 előtt nem volt olyan önál­ló ma­gyar iro­dal­mi fej­lő­dés, mint a sa­já­tos tör­té­nel­mi fej­lő­dé­sű, az ál­la­mi élet­hez is el­ju­tó Er­dély­ben – s ezért a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar iro­dal­mat új kép­ződ­mény­nek tar­tot­ták, s az in­du­lá­sát 1918-ra da­tál­ták.
Ezt a helyt­ál­ló né­ze­tet az­zal kell ki­egé­szí­te­ni (s ezt an­nak ide­jén meg­tet­te Szalatnai Re­zső), hogy vol­tak olyan kor­szak­ok, ami­kor az it­te­ni te­rü­le­te­ken a ma­gyar iro­da­lom fej­lő­dé­sé­nek fon­tos bá­zi­sai ala­kul­tak ki. A leg­hos­­szabb ilyen kor­sza­kot – mely a 16. szá­zad kö­ze­pé­től a 18. szá­zad utol­só év­ti­ze­dé­ig tar­tott – olyan írók és in­téz­mé­nyek jel­zik, mint Bor­ne­mi­sza Pé­ter, Ba­las­si Bá­lint, Szenczi Mol­nár Al­bert, Páz­mány Pé­ter, Ba­tsá­nyi Já­nos, Ka­zin­czy Fe­renc, Baróti Sza­bó Dá­vid, Péczeli Jó­zsef, a nagy­szom­ba­ti egye­tem, a po­zso­nyi Ma­gyar Hír­mon­dó, a kas­sai Ma­gyar Museum, a ko­má­ro­mi Min­de­nes Gyűj­te­mény. Na­gyon je­len­tős tény, hogy a fel­so­rolt la­pok­kal in­dult meg a mo­dern ér­te­lem­ben vett iro­dal­mi élet szer­ve­zé­se, de az is tény, hogy e te­rü­le­te­ken a ma­gyar szel­le­mi élet már a 19. szá­zad ele­jé­től az or­szá­gos köz­pont­tá vá­ló Bu­da­pest függ­vé­nye lett.
Az egész kér­dés az­zal zár­ha­tó le, hogy a Szlo­vá­kia te­rü­le­té­hez fű­ző­dő ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok az egye­te­mes ma­gyar iro­dal­mi ha­gyo­má­nyok olyan ré­szei, me­lyek­nek szá­munk­ra kü­lö­nös be­cse, je­len­tő­sé­ge is van. Ez pe­dig kö­te­les­ség­ként ró­ja ránk a he­lyi ha­gyo­má­nyok­nak az ed­di­gi­ek­nél in­ten­zí­vebb fel­tá­rá­sát és ápo­lá­sát.

Je­len ta­nul­mány egy ter­je­del­me­sebb dol­go­zat rész­le­te, amely­ben Mik­száth Kál­mán Szent Pé­ter es­er­nyő­je cí­mű re­gé­nye elem­zé­se so­rán el­ső­sor­ban a vi­lág­sze­rű Glogova meg­épü­lé­sé­vel fog­lal­koz­tunk, a köl­tött hely­ség­név – elő­kép-be­tel­je­sü­lés fogalompárral ki­fe­jez­he­tő – átszemantizálódását kö­vet­ve: egy is­ten há­ta mö­göt­ti fa­lu, amely gol­go­tai as­­szo­ci­á­ci­ó­kat hor­do­zó ne­ve foly­tán a vi­lág közepe1 cím­re as­pi­rál. Majd a tér­sze­rű, avagy vi­lág­sze­rű Glogova mel­lett szól­tunk egy, a me­ta­fo­ri­kus tör­té­net­mon­dás szint­jén for­má­ló­dó je­len­tés­so­rok ál­tal ref­lek­tált, a Gol­go­ta as­­szo­ci­á­ci­ós me­ze­jé­ből ki­bon­ta­ko­zó, a szö­veg­ben tet­ten ér­he­tő szim­bo­li­kus Glogováról is, amely­nek fo­lyo­má­nya­ként a Glogovára ve­ze­tő utak egy­részt a „föld­raj­zi” táj­ban – a me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó tör­té­net­ben ki­fejt­ve –, más­részt pe­dig – a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés kö­vet­kez­té­ben – a táj­le­írás­ok­ban „át­de­ren­gő” jel­ké­pes tér­ben ka­nya­rog­nak. A re­gény vi­lág­sze­rű szö­veg­vi­lá­ga a két, „es­er­nyős” le­gen­da – a besz­ter­ce­bá­nyai csa­lá­di erek­lye, il­let­ve a glogovai szent erek­lye tör­té­ne­te – nyo­mán élet­re hí­vott, egy­más­sal szem­ben ál­ló, az er­nyőn osz­to­zó, mi­ti­kus-me­sei vi­lág­kép­ből táp­lál­ko­zó Al­só és Fel­ső Vi­lá­gok be­fo­lyá­sa alatt áll. Ez a két vi­lág ta­lál­ko­zik rep­re­zen­tán­sa­ik (Gyu­ri és Ve­ron­ka) ál­tal a bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasútnál. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek (Müncz tör­té­ne­te, Gyu­ri ál­ma, a bon­ta­ko­zó sze­re­lem) ki­ha­tá­sa­ként Gyu­ri és Ve­ron­ka „va­ló­sá­gos” tá­ja­kon ke­resz­tül ve­ze­tő glogovai út­já­nak szim­bo­li­ká­ja új as­pek­tus­sal bő­vül.

*

A bá­ba­szé­ki me­se­be­li hármasúttól a glogovai he­gyig ve­ze­tő, rész­le­tes táj­le­írás­ok­kal meg­je­le­ní­tett utat a re­gény „A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa” cí­mű fe­je­ze­te be­szé­li el. A táj­le­írás itt még a szo­ká­sos­nál is ak­tí­vabb, be­szé­de­sebb ter­mé­sze­ti ké­pek­kel, je­len­sé­gek­kel te­szi moz­gal­mas­sá – a szer­ző ál­tal sze­rel­mi ér­le­lő­dés­re ki­je­lölt – sza­kaszt. A bie­der­mei­er idillt idé­ző, vi­rág­nyel­ven zaj­ló ud­var­lás­ról ír­ja Ko­vács Kál­mán, hogy az „idő­tar­tam rö­vid­sé­ge mi­att he­lyes ta­pin­tat­tal mon­dott le Mik­száth a köz­vet­le­nül nyi­lat­ko­zó ér­zés áb­rá­zo­lá­sá­ról. […] A köz­ve­tett, ál­ru­hás, az át­csa­pá­sos for­mák je­le­it raj­zol­ta tehát.”2 Mind­eköz­ben – bal­jós je­le­ket fel­vil­lan­tó le­gen­dák­kal, il­let­ve be­tyár­ro­man­ti­ká­val meg­fű­sze­rez­ve a ko­csi­ká­zás ese­mény­te­len­sé­gét – le­het gyö­nyör­köd­ni a táj­ban, il­let­ve azt ta­lál­gat­ni, hogy va­jon ösz­­sze­ér-e Gyu­ri és Ve­ron­ka tér­de az uta­zás ide­je alatt. Ez az út egy fel­föl­di kis fa­lu­ba ve­zet, mely­nek tör­té­ne­te­sen Glogova a ne­ve.
A me­to­ni­mi­ku­san elő­re­ha­la­dó fő­cse­lek­mén­­nyel pár­hu­za­mo­san – amint er­re már utal­tunk – me­ta­fo­ri­kus uta­lá­sok kész­te­tik a be­fo­ga­dót a fen­ti ér­tel­me­zés fe­lül­bí­rá­lá­sá­ra. Ez a jel­ké­pes út a fi­a­ta­lo­kat érin­ti, a két, konf­ron­tá­ci­ó­ra kész vi­lág rep­re­zen­tán­sa­it, akik, mint azt a bá­ba­szé­ki tör­té­né­sek mu­tat­ták, el­in­dul­tak egy bel­ső, a szub­jek­tum­ban zaj­ló úton, amely­nek cél­ja: meg­sza­ba­dul­ni esz­köz-mi­vol­tuk­tól, meg­ta­lál­ni ön­ma­gu­kat. Ve­ron­ka ese­té­ben ez az ön­nön fi­zi­kai va­ló­já­ba va­ló beavatódás3, Gyu­ri ese­té­ben pe­dig ez a fel­fe­de­zés­re vá­ró, bel­ső di­men­zió az apa (Gregorics) szel­le­mi örök­sé­gé­vel hoz­ha­tó kapcsolatba.4 Ami pe­dig út­ju­kat ha­son­la­tos­sá te­szi, az a lent­ről fel­fe­lé ha­la­dás – a táj hely­szín­raj­zi le­írá­sá­val össz­hang­ban –, a bel­ső „nö­ve­ke­dés”, va­la­mint a „Gol­go­tá­ra igyek­vés” moz­za­na­ta, ame­lyet az el­be­szé­lő az uta­zás előt­ti „utol­só va­cso­ra” ex­po­zí­ci­ó­já­ban vet fel Krisz­tus nö­vek­vő ru­há­i­nak említésével.5 Ez az el­be­szé­lő ál­tal fel­kí­nált ér­tel­me­zé­si le­he­tő­ség – a Meg­vál­tó Fiú „ke­reszt­út­ja” és a „ken­dő­jét” fel­kí­ná­ló Ve­ro­ni­ka mo­tí­vu­ma – egy szim­bo­li­kus tér­be ve­ze­tő út meg­lé­té­re utal, az oda va­ló meg­ér­ke­zés­nek pe­dig fel­té­tel­évé vá­lik va­la­mely ne­héz­ség si­ke­res leküzdése.6
Fel­te­vé­sünk sze­rint a két pár­hu­za­mo­san zaj­ló uta­zás mel­lett még egy har­ma­dik is tet­ten ér­he­tő. El­ső­ként nem is ma­ga az út, ha­nem az „utas”. Mert mint­ha ez a ke­dé­lye­sen ko­csi­ká­zó tár­sa­ság nem len­ne tel­je­sen egye­dül, és itt most nem ma­dame Kriszbay min­den nesz­ben zsi­vá­nyo­kat sej­tő, be­te­ges kép­ze­lő­dé­se­i­re gon­do­lunk, ame­lyet a vad­re­gé­nyes­re for­mált táj su­gal­maz, és nem is a ró­zsa le­sza­kí­tá­sá­val fel­boly­ga­tott holt le­ány, Czobor Má­ria kí­sér­té­sé­re cél­zunk. Épp el­len­ke­ző­leg, ezek a cse­lek­mény­be be­vont ro­man­ti­kus kli­sék in­kább ta­kar­ják és ez­zel egyút­tal ér­tel­me­zé­si kö­rük­be is von­ják a sza­bad gyö­kök­ként vi­sel­ke­dő „gya­nús je­le­ket”, ame­lyek már csak azért sem ne­vez­he­tők mel­lék­kö­rül­mény­nek, mert a fe­je­zet cí­mé­be eme­li az el­be­szé­lő („A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”). Fel­te­vé­sün­ket bi­zo­nyít­ja az is, hogy a kri­ti­ka leg­gyak­rab­ban ezt a cse­lek­mény­sza­kaszt tá­mad­ta a „rek­vi­zi­tum­sze­rű mo­tí­vu­mok, sze­ren­csés véletlenek”7, va­la­mint a „ka­land­ro­man­ti­ká­ból szár­ma­zó, sab­lon­sze­rű fe­szült­ség­for­rá­sok és pusz­ta vé­let­len­nel meg­okolt feloldások”8 mi­att, vagy ahogy Schöpflin meg­ál­la­pít­ja: Mik­száth a hölgy­ol­va­sók­nak igye­ke­zett ked­vez­ni, s ily mó­don „ki­elé­gí­tet­te a nők szen­ti­men­tá­lis igé­nye­it”.9 Az „in Blumen” sza­bá­lyai sze­rint ala­kí­tott, át­té­te­les érint­ke­zés­be be­le­süllyesz­tett Czobor Má­ria-le­gen­da, a ha­sa­dék­ba csú­szott pap túl­dra­ma­ti­zált és va­ló­sze­rűt­len­sé­ge­ket sem nél­kü­lö­ző peripetiája, va­la­mint a mind­un­ta­lan „kép­be ke­rü­lő”, a „fi­ná­lé­ban” vi­rág­esőt on­tó, fon­tos­ko­dó­an to­la­ko­dó vad­kör­te­fa je­len­lé­te va­ló­ban ki­vív­hat­ja a pal­lé­ro­zot­tabb íz­lé­sű­ek el­len­szen­vét, amen­­nyi­ben meg­ma­ra­dunk a fel­szí­ni ese­mé­nyek „szimp­la” ol­va­sa­tá­nál, és nem te­szünk fel ma­gunk­nak né­hány za­va­ró mo­men­tum­ra irá­nyu­ló kér­dést: Mi­ért ál­lít­ja meg az ut­cán Mravucsánné az­zal a né­hány ta­va­lyi al­má­val a már éle­lem­mel bő­sé­ge­sen el­lá­tott tár­sa­sá­got? Mi­ért kü­lö­ní­ti el a Ve­ron­ká­nak szánt pi­ro­sat? Mi­ért ké­ri el Gyu­ri Ve­ron­ká­tól a pün­kös­di szeg­fűt? Mi­ért kö­ve­ti vé­gig az egész utat a kör­te­mo­tí­vum, a Zelena Hruska er­dő­től a vil­lám­súj­tot­ta vad­kör­te­fá­ig? Mi­ért zöld az előb­bi kör­te? Mi­ért lóg le az ága a föld­re a vad­kör­te­fá­nak? Mi­ért fon­tos az el­be­szé­lő­nek, hogy a pap és Gyu­ri pár­be­szé­de so­rán ép­pen hol he­lyez­ke­dik el a fa? Mi­ért „öle­li meg” a menny­as­­szon­­nyá lett Ve­ron­kát a fa le­ló­gó ága, és mi­ért szór­ja rá a szir­ma­it? Mi­ért en­­nyi­re éhes és erőt­len a pap egyet­len éj­sza­ka kop­la­lás után? Mi­ért nem son­kát dob le ne­ki Gyu­ri al­ma he­lyett? Mi­ért ké­ri őt, hogy a pi­ro­sat ne egye meg, mi­u­tán már le­dob­ta? Mi­ért kap erő­re az al­má­tól né­hány perc alatt? Mi­ért a hám­mal húz­zák ki a pa­pot a ha­sa­dék­ból? Mi­ért nem az er­nyőt ké­ri ju­tal­mul Gyu­ri? Mi­ért a nyír­fát vág­ja ki Gyu­ri a ten­gely meg­ja­ví­tá­sá­hoz? Mi­ért nem vá­laszt­ja a kör­te­fa le­ló­gó ágát? Mi­ért tá­mad föl a szél? És még sor­jáz­hat­ná­nak a kér­dé­sek, ame­lyek kö­zül né­hány­ra meg­nyug­ta­tó vá­lasz­ra ta­lá­lunk ak­kor is, ha csak a fel­föl­di táj­ban „uta­zó” ol­va­sók va­gyunk. Amen­­nyi­ben vis­­sza­lé­pünk egy ki­csit a me­ta­fo­ri­kus­ság el­ve men­tén a cse­lek­mény ide­jé­ben, más­faj­ta vá­la­szok bir­to­ká­ba is jut­ha­tunk, s amel­lett meg­tud­hat­juk azt is, ki a „lát­ha­tat­lan utas” és fő­ként hon­nan ho­vá tart, il­let­ve mit akar.

Gregorics in­nen és túl

Az idő­be­li ki­té­rő­höz egy sze­mé­lyes ki­té­rő is tár­sul Az elem­zés egy pont­ján túl kér­dé­ses­sé vált az a fel­te­vé­sünk, hogy a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­ben a me­ta­fo­ri­kus so­rok csak a fő­cse­lek­mény bi­zo­nyos moz­za­na­ta­i­nak át-, il­let­ve új­ra­ér­tel­me­zé­sé­re irá­nyul­nak, és fel­me­rült an­nak a gon­do­la­ta, hogy a me­ta­fo­ri­kus szö­veg­épít­ke­zés a kom­po­zí­ció ke­re­te­i­be is be­épül­ve, a cse­lek­mény­től né­mi­leg füg­get­le­ned­ve egy egész­szé „ol­vas­ha­tó ös­­sze”. Ha a „Gregorics-legenda” bib­li­kus al­lú­zi­ók­kal, a ke­resz­tény szim­bo­li­ká­ból ki­bont­ha­tó je­len­té­sek­kel, elő­re­ve­tü­lé­sek­kel gaz­da­gon át­szőtt je­le­ne­te­it egy­más mel­lé he­lyez­zük, is­me­rős kom­po­zí­ci­ós ala­ku­la­tot hoz­nak lét­re. Gregoricsnak a fia meg­ta­ga­dá­sát kö­ve­tő ese­mény­so­ro­kat rész­le­te­sen tár­gyal­tuk egy ko­ráb­bi fe­je­zet­ben, kü­lön ki­emel­ve a ti­szai csó­na­ká­zás epi­zód­ját, ami­kor a szi­get part­já­hoz ér­ve ki­esik Gregorics ke­zé­ből az er­nyő, ki­ha­lá­szá­sá­hoz pe­dig a csó­na­kot irá­nyí­tó öreg Ör­dög­től kap út­mu­ta­tót és – ér­tel­me­zé­sünk­ben – jós­la­tot is az er­nyő maj­da­ni vi­szon­tag­sá­ga­i­ról, il­let­ve Gregorics „túl­par­ti sor­sá­ról”. A Nagy­hét ke­re­té­ben ér­tel­mez­tük Gregorics kü­lö­nös, kö­tő­fé­kes ál­mát kö­ve­tő ha­lá­lát. Majd az el­be­szé­lő kö­zel más­fél év­ti­ze­det el­hall­gat a Gregorics-történetből, az­az meg­vár­juk, hogy az er­nyő új­ra ki­buk­kan­jon. A bá­ba­szé­ki ese­mé­nyek meg­hoz­zák a fiú szá­má­ra az út­mu­ta­tó, túl­vi­lá­gi ál­mot, más­nap­ra vir­ra­dó­an a ka­pu ki­for­du­lá­sát, amit az­tán hos­­szú ko­csi­ká­zás kö­vet vi­rá­gos tá­ja­kon (és vi­rág­nyel­ven), míg­nem hő­se­ink el nem érik a me­re­dek, ka­nyar­gós uta­kon meg­kö­ze­lít­he­tő hí­res Brána (Ka­pu) he­gyet, ahol a ha­sa­dék­ban lé­vő pa­pot a lo­vak­ról le­sze­dett hám­mal sza­ba­dít­ja ki az örök­sé­gét és ön­ma­gát ke­re­ső fiú, hogy az­tán di­a­dal­it­ta­san vo­nul­jon be Glogovára.
A szi­get part­ja, A vá­ra­ko­zás szik­lá­ja, Vi­rá­gos völgy, Ka­pu, a hegy­re fel­ve­ze­tő kö­rök, Föl­di pa­ra­di­csom – ezek pe­dig már a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes helyszínei.10 És ha még to­vább ha­la­dunk az ös­­sze­ve­tés­ben, egy­re több olyan mo­tí­vum­ra ta­lá­lunk az Is­te­ni szín­já­ték vo­nat­ko­zó ré­szé­ben, ame­lyek a Szent Pé­ter es­er­nyő­jé­nek ha­gyo­má­nyos ér­tel­me­zé­se­it gyö­ke­re­sen fel­for­gat­ják. A Pur­ga­tó­ri­um kom­po­zí­ci­ó­já­nak be­épí­té­sé­vel – amely Gregorics ha­lá­lát kö­ve­tő­en még csak lap­pang, majd a bá­ba­szé­ki ke­resz­te­ző­dés­nél már el­ső je­le­it is sejt­het­jük – az el­be­szé­lés egy­részt be­von­ja a re­gény ér­tel­me­zé­sé­be a ve­zek­lés mo­tí­vu­mát, más­részt – a Gregorics-történetben – te­ret en­ged az örök­ség meg­szer­zé­sé­re irá­nyu­ló szán­dé­kok be­fo­lyá­so­lá­sá­ra és ez­zel mint­egy an­nak át­ér­té­ke­lé­sé­re is.
Az aláb­bi­ak­ban csak egy váz­la­tos ös­­sze­ha­son­lí­tás­ra vál­lal­koz­ha­tunk, el­ső­sor­ban ar­ra össz­pon­to­sít­va fi­gyel­mün­ket, ho­gyan je­le­ní­ti meg az el­be­szé­lés a már is­mer­te­tett fel­föl­di táj le­írá­sa, il­let­ve a ve­le össz­hang­ban ala­ku­ló bel­ső utak ki­ve­tí­té­se mel­lett a túl­vi­lá­gi uta­zást. Az­az ho­gyan író­dik egy­be a há­rom táj­le­írás a Bá­ba­szék­től a glogovai he­gyig ter­je­dő út­sza­ka­szon, il­let­ve mi a sze­re­pe a túl­vi­lá­gi utas­nak a he­gyen le­zaj­ló ese­mé­nyek­ben, va­la­mint mi­lyen esz­kö­zök­kel biz­to­sít­ja az el­be­szé­lő a szö­ve­gek kö­zöt­ti „át­hal­lá­so­kat”. Az ös­­sze­ve­tés­hez Szász Kár­oly for­dí­tá­sát, il­let­ve jegy­ze­te­it hasz­nál­juk fel.11

Pár­hu­za­mos vi­lá­gok

A két pó­lus­nak meg­fe­le­lő Al­só és Fel­ső Vi­lág, kép­vi­se­lő­ik ál­tal, Bá­ba­szé­ken ta­lál­koz­nak, ahol „nyá­ron is meg­fa­gyott a bir­ka”, és a Meg­fa­gyott Bir­ká­hoz cím­zett (vagy az ide­ge­nek ál­tal így csú­folt) kocs­ma több­ször is sze­rep­hez jut; pél­dá­ul éj­fél­táj­ban, a túl­vi­lá­gi üze­ne­tet köz­ve­tí­tő ál­mot meg­elő­ző­en, ami­kor az in­nen ki­szű­rő­dő bir­ka te­ma­ti­ká­jú nép­dal Gyu­ri „gondolatjának szép pi­ros szö­ve­tét a vis­­szá­já­ra fordítá”.12
Az Is­te­ni szín­já­ték dan­tei vi­lág­mo­dell­je sze­rint a Föld­gömb észa­ki pó­lu­sán he­lyez­ke­dik el Je­ru­zsá­lem, il­let­ve Gol­go­ta, a meg­vál­tás he­gye, ve­le szem­ben pe­dig a dé­li fél­te­kén, az óce­án­nak egy szi­ge­tén a Pur­ga­tó­ri­um he­gye, amit a tisz­tu­lás he­gye­ként is szok­tak jel­le­mez­ni. A ket­tőt ös­­sze­kö­tő ten­gely kö­ze­pén, a po­kol­töl­csér leg­mé­lyebb bugy­rá­ban ta­lál­ha­tó Lu­ci­fer, mel­lig jég­be fagy­va.
A hol­tak lel­ke csó­na­kon, az óce­án fe­lől jut a pur­ga­tó­ri­um­ba, míg Dan­te és kí­sé­rő­je a föld bel­se­jé­ből, a po­kol­ból (a „meg­fa­gyott ör­dög” fe­lől) ér­ke­zik a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez, mi­ként Wibra Gyu­ri sem ke­rül­he­ti el Bá­ba­szé­ket mi­e­lőtt Glogovára in­dul­na.
A pur­ga­tó­ri­um­ba ke­rü­lő lel­kek – akik sem a po­kol­ra ju­tás­ra, sem a pa­ra­di­csom­ba va­ló be­lé­pés­re nem ér­de­me­sül­tek, ha­nem ki­sebb bű­nök­től kell meg­tisz­tul­ni­uk – gyü­le­ke­ző­he­lye a Tiberis tor­ko­la­tá­nál van, in­nen in­dul az an­gyal (égi ré­vész) ál­tal haj­tott csó­nak a lel­kek­kel a pur­ga­tó­ri­um szik­lás szi­ge­té­hez.
Ezt a ké­pet ve­tí­tet­te elő­re, csó­na­ká­zás köz­ben, Ör­dög Már­ton jós­lat­sze­rű pél­da­be­széd­ében Gregoricsnak, a Sár­ga szi­get­re tett ki­rán­du­lá­suk al­kal­má­val (a Ti­sza és a Ma­ros ös­­sze­fo­lyá­sá­nál), ami­kor a par­tot érést kö­ve­tő­en „lé­lek­vesz­tő­jük” (sic!) meg­bil­lent, az er­nyőt pe­dig ma­gá­val ra­gad­ta a sod­rás.
Az Is­te­ni szín­já­ték pro­ló­gu­sá­ból meg­tud­juk, hogy a köl­tő nagy­csü­tör­tök éj­je­lén az igaz út ke­re­sé­se köz­ben egy sö­tét­lő er­dő­be ju­tott, a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­hez pe­dig hús­vét­va­sár­nap reg­ge­lén ér­ke­zik meg. Gregorics be­teg­sé­ge is „zöld­csü­tör­tök­ön” kez­dő­dött, nagy­szom­bat nap­ján halt meg, hi­deg és szá­raz hom­lo­ka „szin­te por­zott”. Tes­te to­váb­bi sor­sá­ról az el­be­szé­lés köz­li, hogy a ke­zé­be – az er­nyő he­lyé­be – fe­szü­le­tet tet­tek, majd har­mad­nap el­te­met­ték. A jós­lat be­tel­je­sü­lé­se te­kin­te­té­ben csak a maj­da­ni ve­zek­lés elő­je­lei (por az ar­con) nyúj­ta­nak né­mi fo­gó­dzót. (A tor­ko­lat­tól in­du­ló „lé­lek­vesz­tők” me­net­ide­jét min­den ér­tel­me­ző a leg­jobb tu­dá­sa sze­rint szá­mít­ja ki.)
Az előpurgatóriumban a ha­nya­gok vá­ra­koz­nak, bo­lyon­ga­nak, il­let­ve ké­szü­lőd­nek az iga­zi ve­zek­lés­re, kö­zöt­tük azok, akik a „megtérésöket az utol­só órá­ra ha­lasz­tot­ták s így megtérésök va­ló­di­sá­gát életökben már be nem bizonyíthatták”.13
A el­hunyt Gregorics szem­pont­já­ból vá­ra­ko­zás­nak ne­vez­he­tő az a más­fél év­ti­ze­des „űr”, ame­lyet az el­be­szé­lés a fő­cse­lek­mény­ben sza­ba­don hagy, de ha Müncz Jó­nás bo­lyon­gá­sát az er­nyő­vel, il­let­ve az es­er­nyő fá­rad­ha­tat­lan cso­da­te­vé­sét is az „oda­áti” Gregorics in­téz­ke­dé­se­i­nek tu­laj­do­nít­juk, ez az idő­szak már a ve­zek­lés ide­je is le­het.
A Pur­ga­tó­ri­um be­osz­tá­sát, il­let­ve a bű­nök­nek Dan­te ál­tal meg­je­lölt cso­por­to­sí­tá­sát vé­ve ala­pul Gregorics fel­te­he­tő­en (bár nincs bir­to­kunk­ban a Ka­pus­an­gyal arany- és ezüst­kul­csa) a hegy ötö­dik kö­ré­ben ve­ze­kel a fös­vé­nyek kö­zött azon bű­ne­i­ért, ame­lyek a sze­re­tet „túl­sá­gá­ból, mér­ték­te­len­sé­gé­ből származnak”.14 Egy­részt fia iránt táp­lált túl­zott szeretete15 mi­att, más­részt mert a pénz irán­ti sze­re­te­te szen­ve­dé­lyé­vé vált, amely ha „el­vesz­ti fé­két, mér­té­két s túl­zá­sa és ki­zá­ró­la­gos­sá­ga ál­tal bűn­né válik”,16 vi­szont ment­sé­gé­ül szol­gál, hogy jó az, amit sze­re­tett, va­la­mint hogy a szen­ve­dély va­kí­tot­ta el őt. A fös­vé­nyek ve­zek­lé­si mód­ja az, hogy föl­dön he­ver­ve, arc­cal a föld­nek, moz­du­lat­lan­ság­ra kár­hoz­tat­va ve­ze­kel­nek, mi­köz­ben a „Föld­höz ra­gadt én lelkem!”17 sort mor­mol­ják. A Gregorics hom­lo­kán, hal­dok­lá­sa vég­ső per­cé­ben, meg­je­le­nő port – a re­gény cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tá­sá­nak szel­le­mé­hez hí­ven – árul­ko­dó nyom­nak is ne­vez­het­jük.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja, a föld­ha­sa­dék és a vén kör­te­fa”

A pur­ga­tó­ri­um jel­kép­rend­sze­ré­nek el­ső nyo­ma az el­vesz­tett sma­ragd fül­be­va­ló szí­né­ben je­le­nik meg.18 A pur­ga­tó­ri­um­ban min­den­hol a zöld szín, a re­mény szí­ne, az ural­ko­dó. A fül­be­va­ló meg­ta­lá­lá­sa té­rí­ti le Gyu­rit a Glogovára ve­ze­tő út­ról a bá­ba­szé­ki „út­ke­resz­te­ző­dés­ben”, és te­re­li őt a „he­lyes” út­ra. A ro­man­ti­kus, is­mer­ke­dé­si ürü­gyet szol­gá­ló kli­sét fe­lül­ír­ja egy, is­te­ni be­avat­ko­zás­nak ta­lán nem ne­vez­he­tő, de – Mik­száth sza­va­i­val él­ve – „kü­lönb erőt”, na­gyobb erőt kép­vi­se­lő ha­ta­lom aka­ra­tá­nak tu­laj­do­nít­ha­tó moz­za­nat, amely a cse­lek­mény­bo­nyo­lí­tás­nak is mo­ti­vá­ci­ót biz­to­sít. A zöld szín – amely Bá­ba­szé­ket el­hagy­va egy­re na­gyobb „fe­lü­le­tet” kap, a táj­le­írás­okon kí­vül is, az uta­zás so­rán – mel­lett még a szél, a szél­já­rás idéz fel ben­nünk pur­ga­tó­ri­u­mi kép­ze­te­ket, ahol a hegy „zárt klí­má­já­nak” kö­szön­he­tő­en nincs lég­moz­gás, csak a cson­ka kú­pot for­má­zó hegy te­te­jén: a föl­di paradicsomban.19 Ezért a nyo­ma­té­ko­san hang­sú­lyo­zott szél­csend (út­juk kez­de­tén), il­let­ve a vá­rat­la­nul fel­tá­ma­dó szél (kül­de­té­sük be­fe­jez­té­vel) a túl­vi­lá­gi erők mun­kál­ko­dá­sát sej­te­tik. Így Bá­ba­szé­ket el­hagy­va tel­jes szél­csend­ben ve­szi kez­de­tét a glogovai uta­zás: „Egy csepp szél se volt. A bú­zák nem daj­kál­ták ki­csiny sat­nya ka­lá­sza­i­kat, ha­nem áll­tak vesz­teg a per­zse­lő nap­su­ga­rak­kal el­önt­ve, moz­du­lat­la­nul, egye­ne­sen, mint a grá­ná­tos ka­to­nák. Kö­rös­kö­rül a me­zőn mély­sé­ges csönd ült. Csak a lo­vak pat­kói csat­tog­tak a kö­ve­ken; és a Liskovina er­dő­ség, olyan­for­mán rém­lett, hogy amint egy­re kö­ze­lebb-kö­ze­lebb hú­zó­dik elé­jük lom­ha, se­hol nem vég­ző­dő zöld tes­té­vel, mint­ha csen­de­sen lélegzene.”20
A „hí­res Zelena Hruska” és a „hí­res Brána” kö­zöt­ti „ideáti” tör­té­né­sek, il­let­ve az „oda­áti” Pur­ga­tó­ri­um­ban zaj­ló ese­mé­nyek kö­zött az el­be­szé­lő úgy biz­to­sít­ja az át­jár­ha­tó­sá­got, hogy a sa­ját kon­tex­tu­sá­ban is ér­té­ke­sít­he­tő szá­la­kat von át be­lő­le, bra­vú­ro­san hasz­nál­va ki a két kom­po­zí­ci­ó­ban rej­lő le­he­tő­sé­get, hogy a fó­ku­szok egy­más­ra he­lyez­he­tők (meg­fa­gyott bir­ka – jég­be fa­gyott ör­dög), il­let­ve, hogy mind­két mű szer­ke­ze­ti szem­ben­ál­lás­ra ala­poz­za vi­lág­kép­ét (al­só vi­lág – fel­ső vi­lág, észa­ki fél­te­ke – dé­li fél­te­ke), va­la­mint azt, hogy a dan­tei vi­lág­mo­dell két pó­lu­sá­nak csil­la­gá­sza­ti­lag ugyan­az a ho­ri­zont­ja, mind­ös­­sze az­zal a kü­lönb­ség­gel – ahogy azt az Is­te­ni szín­já­ték el­be­szé­lő­je a cse­lek­mény több pont­ján is ma­gya­ráz­za vagy utal rá –, hogy ami­kor a Pur­ga­tó­ri­um he­gyén éj­sza­ka van, Je­ru­zsá­lem­ben (a Gol­go­tán) nap­pal, és meg­for­dít­va. Eb­be a mo­dell­be he­lye­zi be­le Mik­száth – gol­go­tai „ro­kon­sá­ga” ré­vén – az ő Glogováját, ter­mé­sze­te­sen an­nak egész átszemantizált vi­lá­gá­val együtt. Az elem­zés to­váb­bi ré­szé­ben – a fejezet21 cí­mé­ben meg­je­lölt mo­tí­vu­mok men­tén ha­lad­va, te­hát nem ön­ké­nye­sen ki­vá­lasz­tott, va­la­mi­fé­le pre­kon­cep­ció je­gyé­ben ki­ra­ga­dott ele­mek se­gít­sé­gé­vel – kö­vet­jük vé­gig az intertextuális pár­hu­za­mo­kat.

„A Czobor Má­ria ró­zsá­ja…”

A re­gény­ben el­be­szélt Czobor Má­ria ró­zsá­já­ról szó­ló le­gen­da és a ve­le kap­cso­la­tos ese­mé­nyek – a hegy te­te­jén lé­vő el­ha­gya­tott kas­tély meg­te­kin­té­se, me­lyet „egy vén ka­pus őriz és mu­to­gat az uta­sok­nak”, a há­rom­száz éve bo­lyon­gó kis­lány­ról szó­ló men­de­mon­da („még mai na­pig se ke­rült elő”) – a vá­ra­ko­zás és bo­lyon­gás mo­tí­vu­má­val ke­rül kap­cso­lat­ba a szin­tén há­rom­száz év vá­ra­ko­zás­ra kár­hoz­ta­tott Manfréddel az előpurgatóriumban (és aki kis­lá­nyá­nak üzen Dan­te ál­tal). A hegy­ről va­ló le­jö­ve­tel, a be­tel­je­sü­let­len sze­re­lem he­lyén nyí­ló egyet­len ró­zsa le­sza­kí­tá­sa és le­do­bá­sa a völgy­be, a gyík el­ta­po­sá­sa, a Ve­ron­ka lá­ba nyo­mán fel­fris­sü­lő fű­szá­lak szen­ti­men­tá­lis kel­lé­kek len­né­nek, ha nem a „túl­ol­da­li” vi­rá­gos völgy al­le­go­ri­kus tör­té­né­se­i­ből sar­jad­ná­nak, ahol min­den le­té­pett le­vél he­lyé­be újabb nő, és a fű­szá­la­kon ülő lel­kek a Salve Reg­inát ének­lik, ami­kor a fény­ró­zsa kö­ze­pé­ben ülő Szűz Má­ria ölé­ből alá­száll két an­gyal, hogy az épp ak­kor ér­ke­ző kí­gyó elől meg­véd­jék a lel­ke­ket. A Wibra Gyu­ri előtt el­su­ha­nó ezüst­há­tú gyí­kocs­ka mint­ha az „oda­át” meg­ri­asz­tott kí­gyó „örö­kö­se” len­ne, aki há­tán hoz­za a hold­vi­lág ezüst­jét a fel­föl­di nap­pa­li táj­ba, s ezért el­ta­po­sá­sa nem fel­tét­le­nül egy ár­tat­lan élő­lény pusz­tu­lá­sát je­len­ti. A két szö­veg li­án­ként te­ker­gő­ző, bur­ján­zó uta­lá­sai Gyu­ri és Ve­ron­ka vi­rág­cse­ré­jé­ben ol­dód­nak fel: a pün­kös­di szegfűért22 el­cse­rélt Má­ria ró­zsá­ja így töb­bet mond az ér­tel­me­ző­nek egy „sub rosa” üze­net­vál­tás­nál.
A vi­rá­gos völgy­ből fel­fe­lé ha­la­dó „túl­vi­lá­gi uta­sok­nak” a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján kell át­ha­lad­ni­uk, a mi ol­da­lun­kon pe­dig a Brána-hegy ma­gas­lik az uta­sok fe­je fö­lött, de az el­be­szé­lő azt sem fe­lej­ti el meg­je­gyez­ni, hogy a hegy lá­ba­i­nál a Kvetyina23 rét te­rül el.

A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja

A pur­ga­tó­ri­um­be­li „uta­sok” mi­u­tán be­bo­csá­tást nyer­tek a Ka­pun, a hét fő­bűn ve­zek­lő kö­re­it jár­ják vé­gig. A hegy te­te­jén pe­dig a föl­di pa­ra­di­csom, Ádám és Éva egy­ko­ri lak­he­lye ta­lál­ha­tó, amely a bűn­beesés óta la­kat­lan er­dő, ben­ne az el­ső bűn ál­tal vi­rá­gá­tól és lomb­já­tól meg­fosz­tott, csu­pasz tu­dás fá­já­val.
A „mi” uta­sa­ink pe­dig a „hí­res” Brána-hegyhez ér­kez­nek: „Hej, a Brána, a hí­res Brána, el­zár­ja a vi­lá­got, mint ka­pu az ud­vart, azért is hí­ják Bránának (ka­pu­nak). A Brána már nem akár­ki. ő már mág­nás­fé­le a he­gyek kö­zött – szép idő­ben is ka­la­pot vi­sel –, fel­hő ül a fe­je búb­ján. De meg iz­za­dós is az öreg: cser­ge­de­ző víz­erek és szik­lák üre­gé­ből ki­bu­gyo­gó for­rá­sok foly­nak le ba­ráz­dás há­tán a Kvetyina-rétre, me­lyen tü­ze­sen tör­tet ke­resz­tül füzeskerítésű, ka­vi­csos fun­du­sán egy nagy szösz­ke patak.”24 Már csak egy er­dőn kell ke­resz­tül­jut­ni­uk, s már Glogován is van­nak. „Ha­nem az­tán ez a leg­ku­tyább út, gör­be, mint az ör­dög lel­ke, te­le ha­sa­dék­kal, szik­lá­val, né­hol olyan kes­keny, hogy alig fér a ko­csi. […] né­hol olyan mé­lyen be­vá­gott úton, hogy csak az ég látszik.”25
A Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­ről már az el­ső me­re­dek emel­ke­dő­jé­nek le­írá­sa­kor, a III. ének­ben ka­punk le­írást: „Eközbe’ már el­ér­tünk a hegy­alj­ba, / S oly me­re­dek szik­lás utunk akadt, / Hogy für­ge lá­ba bár­kit cser­be’ hagy­na. / Lerici és Turbia kö­zött, a leg­va­dabb, / leg­el­ha­gya­tot­tabb út is, eh­hez mér­ve, / Ké­nyel­mes, kön­­nyű lép­cső vol­na csak.”26
A két le­írás jel­leg­ze­te­sen hegy­vi­dé­ki tá­jat je­le­nít meg, a föld bár­me­lyik szik­lás hegy­sé­gé­ben ha­son­ló lát­vány fo­gad­na ben­nün­ket. Ami vi­szont nem ke­rül­he­ti el a fi­gyel­mün­ket, az a tér ki­je­lö­lé­sé­nek a mód­ja. Dan­te Lerici és Turbia em­lí­té­sé­vel referenciálisan utal a ge­no­vai riviérára, hogy a föld­raj­zi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dó ta­pasz­ta­la­ta­it is bevonja.27 Mik­száth ese­té­ben pe­dig a Brána-hegy és a Kvetyina-rét em­lí­té­sé­vel több be­fo­ga­dói stra­té­gi­át is mo­del­lál­ha­tunk. Az egyik le­het­sé­ges ér­tel­me­zés a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val nem ren­del­ke­ző ol­va­sóé, aki min­dent fel­föl­di vo­nat­ko­zá­sú­nak vesz, ami szlo­vá­kul van. A má­sik stra­té­gia a nyel­vi kom­pe­ten­ci­á­val ren­del­ke­ző be­fo­ga­dóé, aki a szlo­vá­kul be­szé­lő ne­vek­nek a hely­szín­for­mák­ra irá­nyu­ló le­írá­sát, rög­zí­té­sét ész­lel­he­ti. A har­ma­dik ér­tel­me­zés pe­dig – a fen­tebb ki­fej­tett el­be­szé­lői el­já­rá­sok­kal meg­egye­ző­en – Dan­te Pur­ga­tó­ri­u­má­nak mű­vi­lá­gá­ban ta­lál­ja meg a vi­rá­gos völgy, il­let­ve ka­pu mo­tí­vu­mát. Ez utób­bi eset­ben a ne­vek nem­csak a túl­vi­lá­gi­ság vagy a ve­zek­lés fo­gal­mak fe­lé nyit­nak, ha­nem a pur­ga­tó­ri­um­be­li hely­szí­nek tör­té­né­se­i­nek is sza­bad utat en­ged­nek, a két mű ne­vei kö­zött ki­ala­kult – ne­vez­zük így – sze­man­ti­kai alag­úton.
Fon­tos kö­rül­mény még a két hegy le­írá­sá­ban a madár-motívum.28 A mes­ter (Ver­gi­li­us) a me­re­de­ket kém­lel­ve ezt mond­ja Dantének: „– ’Ki tud­ja most, ha jobb-e vagy bal­kéz­re / Lankásb az út – szólt mes­te­rem meg­áll­va – / Szárny nél­kül is hol föl­jut­hat­ni végre?”29 Gyu­ri ko­csi­sa, aki mind­un­ta­lan le­száll „ke­re­ket köt­ni vagy ol­da­ni”, ek­ként nyug­táz­za a hely­ze­tet: „– Ma­dár­nak va­ló pát­ria ez – mor­mog­ja János.”30 Já­nos­nak van még egy „át­szó­lá­sa” (a szö­ve­gek kö­zöt­ti át­hal­lást biz­to­sí­tó ki­je­len­té­se) a ten­gely­tö­rést meg­elő­ző­en: „– Lőcs a ki­rály eb­ben a tartományban!”31 Itt az el­be­szé­lő is meg­jegy­zi, hogy a ko­csis „ke­rü­lő úton je­len­ti a gaz­dá­já­nak”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek (a csé­zán nincs lőcs), a ké­pes be­széd­mód mel­lett az el­kö­vet­ke­ző ese­mé­nyek al­le­go­ri­kus je­le­ne­té­nek sze­ke­ré­re is gon­dol­ha­tunk.
Ami­kor a ha­sa­dék-je­le­net köz­ben – ek­kor lép érint­ke­zés­be az evi­lá­gi és túl­vi­lá­gi szfé­ra – Gyu­ri vis­­sza­fut a ko­csi­hoz se­gít­sé­gért, ma­dár­pers­pek­tí­vá­ból lát­juk a tá­jat: „Úgy né­zett ki on­nan a vi­dék, mint egy ket­té­ha­sí­tott mák­fej­nek a bel­ső része.”32 A mák­fej le­me­zei a pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek egyes pár­ká­nya­it ve­tí­tik be­le a táj­ba. A hegy­nek ez a me­ta­fo­ri­kus ké­pe tér vis­­sza ak­kor is, ami­kor már el­hagy­ják a szim­bo­li­kus tet­tek me­ze­jét, és fo­ko­za­to­san – de nem a pa­tak men­tén ha­lad­va, ha­nem a pa­tak ál­tal kö­vet­ve! – vis­­sza­ko­csiz­nak egy ke­dé­lyes hegy­vi­dé­ki táj­ba, ahol már a kö­vet­ke­ző hegy­nyel­vet nem is kell az uta­zók­nak le­küz­de­ni­ük, Glogova szin­te ma­gá­tól buk­kan elé­jük: „Ki­vac­ko­lód­ván a ket­té ha­sí­tott mák­fej­ből, hol sű­rűn vál­ta­koz­nak szo­ro­sok, me­den­cék, por­ha­nyós üre­gek, lent a völgy­ben megint ki­buk­kan kő­ről-kő­re szö­kell­ve a Bjela-Voda s min­de­nütt a ko­csi mel­lett sza­lad azu­tán, mint egy ci­gány­gye­rek. Itt a jó úton se­be­seb­ben megy már a brics­ka, ke­dé­lye­sen mo­rog­nak a ke­re­kek… […] A kopanyicai hegy­nyel­ven túl, mely mint va­la­mi spa­nyol­fal nyú­lik be a völgy­be, hipp-hopp, egy­szer­re csak ki­ug­rik bo­gár­há­tú há­zacs­ká­i­val Glogova.”33

A glogovai hegy, a Gol­go­ta he­gye és a föl­di pa­ra­di­csom „egy­be­írá­sa”

A csé­za ten­gely­tö­rés­ét kö­ve­tő­en Gyu­ri ne­ki­vág a hegy­ol­dal­nak, hogy nyúj­tó­fát ke­res­sen. „…átugrott a garádon, vé­gig­gá­zolt a sű­rű isza­lag­gal összegubáncozott bo­zó­ton a fá­kig. Fák is csak úgy vol­tak, mint agg em­ber ko­po­nyá­ján a haj­szá­lak. Egy sat­nya nyír, nagy da­ra­bon mo­gyo­ró- és vad csip­ke­bok­rok, az­tán sem­mi, az­tán el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na. Nem is a föld tes­te már ez a vö­rös-bar­na agyag, ki­égett ab­ból min­den ter­mő­erő. […] A föld tes­tén a var, ez a glogovai hegy.”34
A „va­ló­sá­gos táj” lát­vá­nyát is já­ték­ban tar­tó ké­pek – mint pél­dá­ul a ha­son­lat­tal meg­idé­zett Ko­po­nya­hegy vagy a föld kü­lö­nös szí­nét meg­in­do­ko­ló re­á­lis, „föl­di” ma­gya­rá­zat (vö­rös-bar­na agyag) és a Krisz­tus al­vadt vé­rét szim­bo­li­zá­ló var együtt ­em­lí­té­se – egy­más el­len játs­­szák ki a kü­lö­nös­ség és a min­den­na­pi­ság jelentéseit.35
Az a fel­ve­té­sünk vi­szont, hogy az el­be­szé­lő a szin­tén táj­ként meg­je­le­nő föl­di pa­ra­di­csom ké­pét is be­le tud­ta vol­na von­ni egy gol­go­tai hely­szín­raj­zot idé­ző ter­mé­sze­ti kör­nye­zet­be, el­ső hal­lás­ra ta­lán le­he­tet­len­nek tű­nik. Mert mi­ként len­ne le­het­sé­ges az ál­ta­lá­ban domb­ként, te­te­jén Krisz­tus ke­reszt­jé­vel áb­rá­zolt, csu­pasz Gol­go­ta ké­pét a Pur­ga­tó­ri­um te­te­jén ta­lál­ha­tó pa­ra­di­cso­mi er­dő­vel, az el­ső em­ber­pár egy­ko­ri la­kó­he­lyé­vel együtt „áb­rá­zol­ni”?
A va­la­mi­ko­ri er­dő­re már a fen­ti rész­let­ben is tesz uta­lást az el­be­szé­lő („el­vét­ve egy-egy vén fa, mint­ha va­la­mi el­sza­ladt er­dő itt fe­lej­tet­te vol­na”). A ki­vá­gott er­dő és a pa­ra­di­csom­ból va­ló ki­űze­tés mo­tí­vu­ma to­vább gaz­da­go­dik egy kép­pel, az itt ha­gyott fák kép­ze­té­vel, ame­lyek le­het­nek a va­lós táj­ban meg­je­le­nő jel­fák, mint ré­gi ko­rok szem­ta­núi, de utal­hat ar­ra a ke­resz­tény le­gen­dá­ra is, amely sze­rint Krisz­tus ke­reszt­jét a pa­ra­di­cso­mi fa egyik ágá­ból ácsol­ták vol­na. Meg­lá­tá­sunk sze­rint úgy, ahogy a le­gen­da ös­­sze­kap­csol­ja a fát, ame­lyet az ere­den­dő bűn fosz­tott meg lomb­já­tól, a Meg­vál­tó ke­reszt­jé­vel – dan­tei fel­dol­go­zás­ban a tisz­tu­lás he­gyén –, úgy ír­ja egy­más­ba a Szent Pé­ter es­er­nyő­je el­be­szé­lő­je is a glogovai fel­föl­di hegy „meg­te­rem­té­se” so­rán a til­tott fa, il­let­ve a ke­reszt­fa gaz­dag szim­bó­lum­rend­sze­re­i­hez tar­to­zó tá­ji kör­nye­ze­te­ket, amely­nek meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz egy egy­sze­rű, de meg­hök­ken­tő mód­szert al­kal­maz: „mind­un­ta­lan meg­bot­lott a föld­ből ki­mo­sott fa­gyö­ke­rek­ben, me­lyek ke­resz­tül-ka­sul fo­nód­tak min­den­fe­lé, mint a szul­tán név­alá­írá­sa; – úgy lát­szik, alul a föld alatt még érin­tet­len az erdő.”36 Mint­ha a dan­tei vi­lág­mo­dell Föld­gömb­jét – észa­ki pó­lu­sán Gol­go­tá­val a dé­li fél­te­kén a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­vel – „la­pí­ta­ná ösz­­sze” az el­be­szé­lő, hogy az „el­len­he­gyek” köz­vet­le­nül érint­ke­zés­be ke­rül­je­nek egy­más­sal. A fa – mint vi­lág­ten­gely, a mi­ti­kus vi­lág­ké­pek egyik leg­gya­ko­ribb mo­tí­vu­ma – az al­vi­lág, a föl­di és az égi vi­lág köz­ti kom­mu­ni­ká­ci­ót te­szi le­he­tő­vé az­ál­tal, hogy a gyö­ke­re­i­vel a föld­ben, tör­zsé­vel a föl­di, ága­i­val pe­dig az égi szfé­rá­ban van jelen.37 En­nek a – az egy­sze­rű­ség ked­vé­ért ne­vez­zük el a szer­ző­ről – mik­szá­thi mo­dell­nek a bel­ső fe­szült­sé­gét az ad­ja, hogy a fel­ső vi­lág­ba he­lye­zett Gol­go­ta, va­la­mint az al­só vi­lág­ba transz­po­nált pa­ra­di­cso­mi er­dő kép­ze­té­vel az őket ös­­sze­kap­cso­ló, meg­for­dí­tott (világ)fa-tengely áll szem­ben.

„…a föld­ha­sa­dék…”

Wibra Gyu­ri pró­ba­té­te­le és va­ló­já­ban egész glogovai út­ja a föld­ha­sa­dék-epi­zód kö­ré szer­ve­ző­dik. A fő­cse­lek­mény me­to­ni­mi­kus rend­jé­ben csu­pán egy ka­land­ro­man­ti­kát idé­ző for­du­lat (az el­be­szé­lő fel is ve­ze­ti: „Mi­lyen jó vol­na egy kis romantika…”38), amely so­rán a fő­hős, rá­ter­mett­sé­gén kí­vül, Mravucsán ör­dö­gös pél­dá­za­tát al­kal­maz­va fur­fan­gos­sá­gát is fitogtathatja, mi­köz­ben még a ha­sa­dék­ba esett pa­pot (akit a si­et­ség ör­dö­ge vitt rossz út­ra) is ki­sza­ba­dít­ja.
Az egy­más­sal érint­ke­ző „el­len­he­gyek” mo­tí­vu­má­val az egy­más­sal pár­be­széd­be ele­gye­dő dan­tei és mik­szá­thi szö­ve­gek intertextuális já­té­ka a je­len­tés­ket­tő­zé­sek, több­ér­tel­mű­sé­gek la­vi­ná­ját zú­dít­ja az ér­tel­me­ző­re. A mik­szá­thi „la­pí­tott-föld­gömb mo­dell” ugyan­is nem­csak a dé­li fél­te­kén nö­vek­vő fák gyö­ke­re­i­nek te­szi le­he­tő­vé az át­ha­to­lást, ha­nem az észa­ki fél­te­ke „el­len­he­gyé­nek” tit­ka­i­ba is be­te­kin­tést ad­hat. En­nek je­le­it az epi­zód szá­mos he­lyén tet­ten ér­het­jük, ha a pap tör­té­ne­té­vel pár­hu­za­mo­san egy árny­vi­lá­gi tör­té­net ol­va­sói is va­gyunk. Hi­szen az el­be­szé­lés meg­an­­nyi re­pe­dést hagy sza­ba­don az ere­je tel­jé­ben lé­vő, va­ló­sze­rűt­le­nül te­he­tet­len, éhes és el­csi­gá­zott pap há­nyat­ta­tá­sa­in, akit min­den cser­je cser­benhagy a kí­sér­le­te­zés so­rán, aki egy hos­­szú fá­ba ka­pasz­kod­va sem ké­pes ki­jut­ni a gö­dör­ből, de né­hány al­má­tól meg­vi­gasz­ta­ló­dik. Az aláb­bi pár­be­széd a Pur­ga­tó­ri­um va­la­me­lyik kö­ré­ben is el­han­goz­hat­na, ahol is több lé­lek meg­ké­ri Dan­tét, hogy imá­val kön­­nyít­se meg ve­zek­lé­sü­ket. A kön­­nyebb át­te­kint­he­tő­ség ked­vé­ért csak a di­a­ló­gu­so­kat idéz­zük, a kez­de­ti te­ge­ző­dés ez­után át­csap ma­gá­zás­ba:
„– Reta! Reta!”
„– Itt va­gyok! Ki vagy? Mi baj van?”
„– Itt va­gyok, se­gíts raj­tam, ha ke­resz­tény lé­lek vagy.” 39
Már a hely ki­je­lö­lé­se „mint­ha a föld alól jön­ne”, „ki­ka­pasz­ko­dott a föld fe­lü­le­té­re”, il­let­ve a benn­fog­lalt explicitálása a pár­be­széd ké­sőb­bi pont­ján is: „jó em­ber, aki ott fent van” töb­bet is en­ged sej­te­ni egy egy­sze­rű gö­dör­nél. A ha­sa­dék al­ján gug­go­ló „ka­bá­tos alak”, „ka­bá­tos em­ber”, aki „ércevesztett, el­gyö­tört han­gon” „nyö­ször­gött”, és akár a Pur­ga­tó­ri­um he­gyé­nek va­la­me­lyik „föld­höz ra­gadt” ve­zek­lő lel­ke, két­ség­beeset­ten kö­nyö­rög. Mravucsánné al­mái akár­ha a tisz­tu­lás lel­ki gya­kor­la­tát szol­gá­ló pur­ga­tó­ri­u­mi al­ma­fá­ról szár­maz­ná­nak, lel­ki éhét csil­la­pít­ja an­nak, aki kap­ja. (Ve­ron­káé szi­go­rú­an el­kü­lö­nít­ve, az egy má­sik fá­ról szár­ma­zik.) A hám­mal va­ló ki­sza­ba­dí­tás pe­dig már egy­ér­tel­mű uta­lás Gregorics ál­má­ra, aki ha­lá­la előtt ló­nak ál­mod­ja ma­gát, és Gaz­dá­ja a kö­tő­fék­ért – az igaz út­ra ve­ze­tés esz­kö­zé­ért – el­ad­ja őt a ha­lál­nak. A ki­sza­ba­dí­tott pap-mé­di­um ru­há­ja, akár­csak a Ka­pus­an­gyal­nak – „Hamú, vagy föld­ből szá­ra­zon ki­vett rész / Voln’ öl­tö­nyé­hez szín­re ép’ hasonló”40 – a ve­zek­lést szim­bo­li­zál­ja, de egyéb­ként: „Nem volt azon sze­gé­nyen em­be­ri ábrázat.”41 S bár nem mo­sak­szik meg a cser­mely vi­zé­ben (sem a fe­lej­tés, sem az em­lé­ke­zés vi­zé­ben), mert meg­fáj­dul a de­re­ka, mi­re Gyu­ri­val a ko­csi­hoz ér­nek, a töb­bi­ek sem­mi kü­lö­nö­set nem ész­lel­nek raj­ta. Mé­di­um­sze­re­pe ugyan­is a túl­vi­lá­gi ve­zek­lő lé­lek si­ke­res ki­sza­ba­dí­tá­sá­val be­fe­je­ző­dött. Az ava­tat­lan te­kin­te­tek szá­má­ra pe­dig az el­be­szé­lés más lát­ványt kínál…

„…és a vén kör­te­fa”

Ami a Gol­go­tá­nak a Krisz­tus ke­reszt­je, a föl­di pa­ra­di­csom­nak a til­tott fa, avagy tu­dás fá­ja, az a glogovai hegy­nek a vén kör­te­fa. Azon vén fák­nak egyi­ke, ame­lye­ket az „el­sza­ladt er­dő” fe­lej­tett itt, vi­har­vert, vil­lám ha­sí­tot­ta ága – mint­ha ve­ze­kel­ne – a föld­re haj­lik, és kör­te­fa lé­té­re nem átall al­ma­fa­vi­rá­go­kat bontani.42 No­ha fel­te­he­tő­en a föld­ha­sa­dék-epi­zód ele­jén is a he­lyén állt, elő­ször a lány­ké­rés­sel is fel­érő fur­fan­gos ké­rés meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor tű­nik fel Gyu­ri kör­nye­ze­té­ben, majd on­nan­tól kezd­ve az ese­mé­nyek egyik né­ma, de ak­tív fő­sze­rep­lő­jé­vé vá­lik.
„Az ügy­véd nem fe­lelt mind­járt. Né­mán tet­tek né­hány lé­pést föl a domb­ra egy vil­lám­ha­sí­tott vad kör­te­fa fe­lé, mely­nek irá­nyá­ban ál­lott a ko­csi.
– Hát igen – mondá az­tán el­fo­gó­dott, majd­nem re­me­gő han­gon –, va­la­mit szí­ve­sen el­fo­gad­nék.
– Csak­, ké­rem, be­szél­jen tar­tóz­ko­dás nél­kül!
– Eszem­be ju­tott, hogy va­la­mi­je van a ko­csi­mon.
– Az ön ko­csi­ján?
– Ami­ről ön nem tud, és ami­vel en­gem bol­dog­gá ten­ne.
A pap mo­hón odanyujtotta mind a két ke­zét.
– Bár­mi le­gyen is a vi­lá­gon, ím, az öné.
Egy fél perc se kel­lett, ott vol­tak fent a kör­te­fá­nál.
– Amott áll ni, a ko­csim!
[…]
– Is­te­nem, az én Veronkám!”43
Ami­kor Ve­ron­ka is ér­te­sült a lány­ké­rés­ről: „Fé­lén­ken hát­rált a kor­ha­dó kör­te­fa alá, mely­nek egyik vi­har­tört gal­­lya le­csün­gött szin­te a föl­dig és né­mi­leg eltakarta.”44
Majd ami­kor a be­le­egye­zé­sét is ad­ta Gyu­ri­nak:
„Egy szél­ro­ham jött most a Brána fe­lől, meg­ráz­ta de­re­ka­san a vén fát, mely az­tán en­ge­del­me­sen rá­hin­tet­te fe­jé­re, ru­há­já­ra a hal­vány­pi­ros vi­rá­ga­it, ta­lán a leg­utol­só­kat, ami­ket vén nap­ja­i­ra még hozhatott.”45
Ilyen szel­lem­jár­ta he­lyen tar­tóz­kod­ni va­gyunk kény­te­le­nek az iró­ni­á­tól a kör­te­fa íz­lé­sét il­le­tő­en. El­vég­re a hir­te­len fel­tá­ma­dó szél a Ka­pun túl­ról fújt, s ta­lán épp ab­ból a szeg­let­ből, ahon­nan elő­ző éj­sza­ka, ami­kor hir­te­len „ha­ra­gos dér­rel-dúr­ral be­sü­ví­tett” Gyu­ri szo­bá­já­ba, hogy a „bú­to­rok is mo­zog­tak, ropogtak”.46 A szél, amely nem­csak sors­for­dí­tó ál­mot ho­zott a fi­ú­nak (ben­ne a glogovai „pa­ra­di­csom­ban” lep­két ker­ge­tő Ve­ron­ká­val), ha­nem Mravucsánék ka­pu­ját is ki­for­dí­tot­ta sarkaiból.47
A kör­te­fa kö­ré tö­mö­rü­lő ese­mé­nyek, il­let­ve an­nak „kel­lé­kei” – a ko­csi, a fa, a ko­csi uta­sai – ér­tel­me­zé­sé­hez az el­tört ten­gely hely­re­ál­lí­tá­sá­hoz szük­sé­ges nyúj­tó­fa ad se­gít­sé­get. „A fel­föl­di Brána és a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ja” cí­mű fe­je­zet­ben már fu­tó­lag em­lí­tet­tük Já­nos ko­csis „át­szó­lá­sát”, hogy sze­kér­rel több­re men­né­nek eb­ben a ma­dár­nak va­ló tar­to­mány­ban, mi­köz­ben ar­ra utal­tunk, hogy sza­vai csak a tör­té­net ké­sőb­bi pont­ján nye­rik el je­len­tő­sé­gü­ket. Ek­kor a pur­ga­tó­ri­um­be­li al­le­go­ri­kus sze­kér-je­le­net­re gon­dol­tunk, amely­nek Dan­te a Pur­ga­tó­ri­um Ka­pu­ján túl, az utol­só ve­zek­lő kö­rön is túl­jut­va a föl­di pa­ra­di­csom­ban lesz ta­nú­ja. A pa­ra­di­cso­mi er­dő kö­ze­pé­ben áll az ere­den­dő bűn ál­tal lomb­já­tól meg­fosz­tott fa, csu­pasz ágak­kal. Itt lát­ja meg Dan­te, az utol­só kö­rön is túl­jut­va, Be­at­ri­cét és az őt kí­sé­rő al­le­go­ri­kus me­ne­tet, amely­nek csu­pán a sze­kér, a fa, il­let­ve a me­net al­le­go­ri­kus értelmezésével48 kap­cso­la­tos egyet­len moz­za­na­tát emel­jük ki, amely a glogovai he­gyen tör­tén­te­ket is más meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lyez­he­ti. Mi­u­tán a Griff49 a sze­kér rúd­ját a fá­hoz kö­ti, a fa hir­te­len ki­zöl­dül, ki­vi­rág­zik: „Ugy éledett, ró­zsá­nál halaványabb / De vi­o­lá­nál égőbb szín­be a’ fa, / Min még imént nem volt csak szá­raz ágak.”50 Szász itt utal ar­ra, hogy „a sze­kér rúd­ja ugyan­eb­ből a fá­ból vé­te­tett: a tu­dás fá­já­ból, mely­nek egy ré­gi ke­resz­tyén mon­da sze­rint, egyik ágá­ból ké­szült Krisz­tus ke­reszt­je is […] mi­helyt az egy­ház hoz­zá­kö­ti sze­ke­re rúd­ját – az egy­há­zi s vi­lá­gi ura­lom kö­zöt­ti egyes­ség hely­re­áll­tá­val – azon­nal ki­zöl­dül s kivirágzik”.51
Az al­le­go­ri­kus je­le­net ro­kon mo­tí­vu­ma­i­nak ki­bon­tá­sa meg­ha­lad­ja dol­go­za­tunk cél­ki­tű­zé­se­it, mind­ös­­sze utal­ni sze­ret­nénk a há­rom hely­szín (Glogova, Gol­go­ta, föl­di pa­ra­di­csom) „vi­lág­fá­i­nak” kö­zös vo­ná­sá­ra: a föl­di pa­ra­di­csom til­tott fá­ja a Ge­ne­zis sze­rint al­ma­fa volt, a Gol­go­ta „fá­ját” en­nek az al­ma­fá­nak az egyik ágá­ból ácsol­ták, a glogovai hegy „el­sza­ladt er­de­je” pe­dig egy kör­te­fát ha­gyott hát­ra jel­fa­ként, amely al­ma­fa­vi­rá­got bont, sőt – „fel­sőbb pa­rancs­ra” – men­­nyei ál­dás­ként szór­ja szir­ma­it. A két je­le­ne­tet ös­­sze­kap­cso­ló rúd–ten­gely pár­hu­zam – amely egy­faj­ta axis mundiként köt ös­­sze vi­lá­go­kat, em­be­re­ket, sor­so­kat – a szak­rá­lis ha­ta­lom ál­tal lét­re­ho­zott „kö­tés” misz­té­ri­u­mát vi­szi be­le a glogovai domb­te­tőn szü­le­ten­dő kap­cso­lat­ba. Gyu­ri nem a kör­te­fa le­ló­gó (ve­zek­lő) ágát hasz­nál­ja fel a ten­ge­lye meg­ja­ví­tá­sá­ra, ha­nem egy nyírfát52 („Vé­gül egy nyír­fá­ra ve­tett sze­met […] Va­ló­sá­gos bak­fis volt a fák kö­zött, szép nö­vé­sű, so­kat ígérő.”53). Ez­zel a „szent hely­ről” ho­zott fá­val, il­let­ve a kör­te­fa köz­ve­tí­tet­te oda­át­ról ér­ke­ző atyai ál­dás­sal Gyu­ri és Ve­ron­ka ös­­sze­tar­to­zá­sa egy vi­lá­gi­nál ma­ga­sabb ha­ta­lom ál­ta­li kö­tést kép­vi­sel, a ko­csi tö­rött ten­ge­lyé­hez kö­tött nyúj­tó­fa pe­dig meg­mu­tat­ja ne­kik a „föl­di pa­ra­di­csom­ba” ve­ze­tő utat. Ez az út köz­ben szer­zett „út­ra­va­ló” a biz­to­sí­té­ka an­nak, hogy a ké­sőb­bi, az es­er­nyő kö­rül adó­dó bo­nyo­dal­ma­kon felül tud­nak emel­ked­ni, mi­vel az Al­só és a Fel­ső Vi­lág kö­zöt­ti egyen­súly, a két axis mundi – a ten­gely és a nyír­fa – ös­­sze­kap­cso­lá­sá­val hely­re­állt. Vagy ahogy Gyu­ri ösz­­szeg­zi ma­gá­ban Glogova fe­lé ko­csiz­va: „Ég és föld je­lent­kez­tek ügyvédjeül, hogy örök­sé­gé­hez se­gít­sék. Az ég ál­mot kül­dött, a föld­ha­sa­dék protektort.”54
Szent Pé­ter re­gény­be­li att­ri­bú­tu­ma – a menny­or­szág ka­pu­ját nyi­tó (arany- és ezüst-) kul­csok he­lyett – az ol­dás és kö­tés misz­té­ri­u­mát kép­vi­se­lő es­er­nyő, amely „mér­he­tet­len ál­dást és sze­ren­csét ho­zott min­den­ki­re, még Gyu­ri­ra is”,55 fő­ként azu­tán, hogy az er­nyő vász­ná­nak, il­let­ve „ten­ge­lyé­nek” át­lé­nye­gü­lé­sét kö­ve­tő­en az is ki­de­rül, a glogovaiak az er­nyő fo­gan­tyú­ját ezüst­re cse­rél­ték. Mert mint tud­juk: bár az „egyik drá­gább”, előbb még­is az ezüst­kul­csot for­dít­ják meg a zár­ban, az mond íté­le­tet, „mi­vel­hogy eb­ben rej­lik a nagy Oldás”,56 az íté­le­tet meg­erő­sí­tő arany­kulcs pe­dig ak­kor for­dul a zár­ban, ami­kor Ve­ron­ka és Gyu­ri egy­más uj­já­ra húz­zák a ka­ri­ka­gyű­rűt. A hol­to­mig­lan-hol­to­dig­lan bol­dog­ság­ba ve­tett hi­tü­ket csak az „oda­át­ról” át­szű­rő­dő, a ve­zek­lés kez­de­tét je­len­tő te­de­um hang­jai za­var­hat­ják meg. Az er­nyő, amely meg­nyit­ja a föl­di pa­ra­di­csom ka­pu­ját, a szö­veg­be írt tá­jak intertextuális ösz­­sze­fo­nó­dá­sai kö­zött pe­dig meg­mu­tat­ja a föld alól gyö­ke­re­i­vel fel­tö­rő „föl­di pa­ra­di­csom” er­de­jé­nek „névaláírását”57 a glogovai ko­pasz dom­bon.

Az iro­da­lom­tör­té­net-írás ha­gyo­má­nyo­san két, eset­leg há­rom ese­mény­hez kö­ti a mo­dern ma­gyar iro­da­lom lét­re­jöt­tét. Ezek egyi­ke sem kap­csol­ha­tó po­li­ti­kai vagy tör­té­nel­mi for­du­lat­hoz, ha­nem a ma­gyar iro­da­lom bel­ső, au­to­nóm fej­lő­dé­sé­nek az ered­mé­nye.
Az el­ső Ady End­re Új ver­sek cí­mű kö­te­té­nek meg­je­le­né­se (1906), a má­so­dik a Nyu­gat cí­mű fo­lyó­irat el­in­dí­tá­sa 1908. ja­nu­ár 1-jén. A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te har­ma­dik ese­mé­nyé­nek a Nagy­vá­ra­don ki­adott Hol­nap cí­mű köl­té­sze­ti an­to­ló­gia két kö­te­tét (1908, 1909) te­kint­het­jük, me­lyek­ben a fi­a­tal köl­tő­nem­ze­dék olyan ki­vá­ló­sá­gai is sze­re­pel­tek, mint Ady End­re, Ba­bits Mi­hály és Ju­hász Gyu­la.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus lét­re­jöt­te kö­rü­li iro­da­lom­tör­té­ne­ti kon­szen­zust ma sincs ér­tel­me re­vi­de­ál­ni vagy akár csak meg­boly­gat­ni. Mi­nél tá­vo­labb ke­rü­lünk idő­ben az em­lí­tett kor­szak­tól, an­nál tisz­táb­ban lát­ni Ady 1906-os ver­ses­kö­tet­ének és az Ig­no­tus, Osvát Er­nő, Fe­nyő Mik­sa ál­tal szer­kesz­tett Nyu­gat kor­sza­kos je­len­tő­sé­gét. Ám a ma­gyar írók egy ré­szé­nek el­tá­vo­lo­dá­sa a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek Gyu­lai Pál ál­tal ébe­ren őr­zött né­pi-nem­ze­ti ká­non­já­tól már év­ti­ze­dek­kel ko­ráb­ban el­kez­dő­dött. In­kább a kis­pró­zá­ban, mint a lí­rá­ban vagy a re­gény­ben, de, ha las­sab­ban és ke­vés­bé ész­re­ve­he­tő­en, ez utób­bi ket­tő­ben is. És a Nyu­gat­nak is vol­tak előz­mé­nyei, fő­ként a szi­go­rú és már az éle­té­ben le­gen­dá­vá lett Osvát Er­nő ko­ráb­bi fo­lyó­irat-kez­de­mé­nye­zé­se, a Fi­gye­lő, min­de­nek­előtt azon­ban a Hét cí­mű fo­lyó­irat. Ma is ma­ra­dék­ta­la­nul egyet le­het ér­te­ni Szerb An­tal meg­ál­la­pí­tá­sá­val, mi­sze­rint: „A pol­gá­ri iro­da­lom tör­té­ne­té­ben ta­lán az el­ső dá­tum 1890, a Hét meg­je­le­né­se. A Hét ké­pes szép­iro­dal­mi he­ti­lap volt, szer­kesz­tő­je Kiss Jó­zsef, kö­zép­sze­rű epi­gon köl­tő, de olyan szer­kesz­tői te­het­ség, akit csak az egy Osvát Er­nő múlt felül. Lap­ja rö­vi­de­sen or­gá­nu­ma lett mind­azok­nak, akik­ben az új pol­gá­ri szel­lem iro­dal­mi for­mát öl­tött, de hor­doz­ta a ré­geb­bi nem­ze­dék kri­ti­ku­sabb el­mé­it is.”1
Ady End­re fel­lé­pé­se, a Nyu­gat el­in­dí­tá­sa és a fo­lyó­irat kö­ré szer­ve­ző­dő fi­a­tal író­nem­ze­dék oly ra­di­ká­li­san raj­zol­ta át a ma­gyar iro­da­lom tér­kép­ét, hogy a hoz­zá­juk ve­ze­tő mo­der­nis­ta kez­de­mé­nyek ha­ma­ro­san fe­le­dés­be me­rül­tek, s bár iro­dal­mi „re­ha­bi­li­tá­ci­ó­juk­ra” a leg­utób­bi száz esz­ten­dő­ben több­ször is tör­tént kí­sér­let, még a mű­velt ol­va­só­kö­zön­ség is in­kább ku­ri­ó­zum­ként tart­ja szá­mon őket, je­len­tő­sé­gü­ket to­vább­ra is né­mi­képp alá­be­csül­ve. En­nek több oka is van. Egy­részt az, hogy a Nyu­gat­nak és el­ső nem­ze­dé­ké­nek rop­pant ár­nyé­ka bo­rul rá­juk. Más­részt a nyu­ga­to­so­kat meg­elő­ző premodern nem­ze­dék írói kö­zül egyik sem te­rem­tett nagy élet­mű­vet. Ezek az al­ko­tók vagy ko­rán meg­hal­tak, vagy élet­mű­vük más ok­ból ma­radt tor­zó­ban. Lí­ri­ku­sa­ik adó­sak ma­rad­tak az Ad­yé­hoz, Ba­bit­sé­hoz, Kosz­to­lá­nyi­é­hoz mér­he­tő nyel­vi-sti­lá­ris for­ra­da­lom­mal. Mel­lő­zött­sé­gük egyik ma­gya­rá­za­ta le­het az is, hogy epi­ku­sa­ik – egy-két rit­ka ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, ami­ről még lesz szó a ké­sőb­bi­ek­ben – a kis­pró­zai for­má­kat kul­ti­vál­ták, a re­gén­­nyel szem­ben a no­vel­lát, már­pe­dig a szak­ma is, az ol­va­só­kö­zön­ség is mind a mai na­pig az epi­kus tel­je­sít­mé­nyét a re­gén­­nyel mé­ri (mi több: a „nagy­re­gén­­nyel”). Ez­zel a szem­lé­let­tel le­het, sőt ta­lán kell is vi­tat­koz­ni, vál­toz­tat­ni raj­ta azon­ban na­gyon ne­héz.
A vál­tás te­hát a nyu­ga­tos mo­der­nis­ták és a 19. szá­zad utol­só har­ma­dá­nak iro­dal­ma kö­zött bár mar­káns, még­sem an­­nyi­ra éles, ami­lyen­nek ta­lán el­ső lá­tás­ra tűn­het. Rá­adá­sul a 19. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek né­pi-nem­ze­ti vagy re­a­lis­ta iro­dal­má­ban is föl­lel­he­tünk olyan mű­ve­ket, ame­lyek töb­bé-ke­vés­bé a mo­dern­iz­mus irá­nyá­ban ha­lad­ják meg az ép­pen ál­ta­luk is te­rem­tett ká­nont és iro­dal­mi nor­má­kat. A „mo­dern” Ba­bits nem vé­let­le­nül ra­jon­gott a „kon­zer­va­tív” Arany Já­nos idős­ko­ri köl­té­sze­té­ért, s Mik­száth Kál­mán Új Zrínyiásza is szá­mot tart­ha­tott vol­na a mo­der­nis­ták meg­be­csü­lé­sé­re. Mind­ez­zel ter­mé­sze­te­sen nem azt aka­rom ál­lí­ta­ni, hogy Arany és Mik­száth bár­mi­lyen ér­te­lem­ben is a nyu­ga­to­sok elő­fu­tá­ra lett vol­na, csu­pán a kor­ra, a 19. szá­zad vé­gé­re és a 20. szá­zad ele­jé­re vo­nat­ko­zó, a má­ból néz­ve túl­sá­go­san is fe­hé­ren-fe­ke­tén lá­tott ké­pet sze­ret­ném né­mi­képp ár­nyal­ni.
A ma­gyar iro­dal­mi mo­dern­iz­mus nem köl­tők, nem is re­gény­írók, ha­nem no­vel­lis­ták mű­he­lyé­ben szü­le­tett meg a 19. szá­zad utol­só két év­ti­zed­ében. A nyu­ga­to­sok fel­lé­pé­sét meg­elő­ző ne­gyed év­szá­zad rep­re­zen­ta­tív mű­fa­ja a no­vel­la, amely fel­vál­tot­ta a ter­jen­gős, la­za kom­po­zí­ci­ó­jú, né­mi­képp alak­ta­lan be­szélyt. „A vál­tás úgy kö­vet­ke­zett be a ma­gyar rö­vid­pró­zá­ban, hogy a mai el­be­szé­lés, kis­re­gény ter­je­del­mét és las­sú epi­kai me­ne­tét kö­ve­tő ro­man­ti­kus be­szély olyan fo­kú re­duk­ci­ó­nak volt alá­vet­ve, mely­nek foly­tán meg­rö­vi­dült, il­let­ve a szűk­sza­vúbb, zár­tabb no­vel­la szer­ke­ze­te ál­tal meg is semmisült.”2 A ma­gyar no­vel­la Mik­száth Kál­mán és Petelei Ist­ván tol­lán szü­le­tett meg az anek­do­ta és a rajz (sketch) ös­­sze­vo­ná­sá­val és mű­fa­ji le­he­tő­sé­ge­i­nek to­vább­fej­lesz­té­sé­vel a lé­lek­tan vagy a ref­le­xió irá­nyá­ba. „A kül­ső tör­té­nés egy­ben bel­ső tör­té­né­sek ki­ve­tü­lé­se, kül­ső­vé, ese­mény­for­má­jú­vá tett él­mé­nyek ki­fe­je­zé­se is. […] A for­ma adott­sá­ga az ér­zé­ki tar­ta­lom­nak tör­té­nés­be, kül­ső ese­mény­be va­ló transz­po­ná­lá­sa, mi­köz­ben az át­té­tel nyom­ta­lan s a meg­nyi­lat­ko­zás fe­gyel­me­zet­ten tár­gyi­as ma­rad” – ír­ja Thomka Beáta.3 Mik­száth és Petelei a ma­gyar no­vel­la út­já­nak két­fé­le, el­té­rő le­he­tő­sé­gét ala­poz­zák meg: az előb­bi az anek­do­ti­kus, po­én­ra ki­he­gye­zett, sze­mé­lye­sebb tí­pu­sú no­vel­lá­ét, az utób­bi a szi­ká­rabb, a lé­lek tu­dat­alat­ti ré­te­ge­i­be is el­me­rész­ke­dő, a tra­gi­kum­ra ori­en­tált, sze­mély­te­le­nebb tí­pu­sá­ét. No­ha a mik­szá­thi no­vel­lá­nak szá­mos kö­ve­tő­je (sőt epi­gon­ja) tá­madt a 20. szá­zad fo­lya­mán, nem két­sé­ges, hogy a Mik­száth­nál jó­val ke­vés­bé is­mert Petelei novellisztikája bi­zo­nyult a ké­sőb­bi­ek­ben ter­mé­ke­nyebb­nek és kor­sze­rűbb­nek is.
Gyu­lai és a nép­nem­ze­ti is­ko­la ré­szé­ről nem fo­gad­ta ová­ció a no­vel­lis­tá­kat. Le­be­csül­ték a mű­fajt, a be­szély el­kor­cso­su­lá­sát lát­ták ben­ne. Nem is­mer­ték föl, hogy a tö­mör­ség­re, fe­gyel­me­zett­ség­re kény­sze­rí­tő mű­faj nem pusz­ta re­duk­ci­ó­ja a re­gény­nek, ha­nem a lé­lek- és a sors­áb­rá­zo­lás előtt ha­tal­mas táv­la­to­kat nyit meg. A mű­faj­nak ezek­kel a le­he­tő­sé­ge­i­vel leg­jobb mű­ve­ik­ben tud­tak is él­ni a 19. szá­zad vé­gé­nek ma­gyar no­vel­lis­tái. Ezért tör­tén­he­tett meg, hogy a 20. szá­zad so­rán tetszhalottukból új­ra és új­ra fel­tá­mad­tak, s szin­te min­den ge­ne­rá­ció új­ra fel­fe­dez­te őket.
Petelei Ist­ván (1852–1910). No­ha a nagy­kö­zön­ség alig is­me­ri, a mo­dern ma­gyar kis­pró­za út­tö­rő­jé­nek te­kint­het­jük. Akár­csak Kom­já­thy Je­nő, ő is a bu­da­pes­ti iro­dal­mi köz­pont­tól tá­vol élt, Ma­ros­vá­sár­he­lyen (ahol szü­le­tett) és Ko­lozs­várt. If­jú ko­rá­ban nép­raj­zi ku­ta­tá­so­kat vég­zett, s az ak­kor és ott szer­zett folk­lo­risz­ti­kus for­rás­anyag (fő­ként me­sék és nép­bal­la­dák) je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ták szép­írói be­széd­mód­já­nak ka­rak­te­rét, an­nak erő­tel­jes, balladisztikus drá­ma­i­sá­gát. En­nek el­le­né­re mű­ve­i­nek sem­mi kö­ze az iro­dal­mi né­pi­es­ség­hez, amint­hogy, egyes iro­da­lom­tör­té­né­szek vé­le­ke­dé­sé­vel szem­ben, regionalistának sem te­kint­he­tő, mint kor­tár­sai kö­zül Tö­mör­kény Ist­ván vagy egyes mű­ve­i­ben Mik­száth Kál­mán. A 19. szá­zad orosz iro­dal­ma ha­tott rá, fő­ként Turgenyev, de mint az újabb iro­da­lom­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­ból ki­de­rül, Go­gol és Cse­hov is.4
Schöpflin Ala­dár így em­lé­ke­zik meg Peteleiről a Nyu­gat­ban kö­zölt bú­csúz­ta­tó­já­ban: „Foj­tott, ne­héz itt a le­ve­gő, s időn­ként he­ves vil­lá­mok fut­ká­roz­nak ke­resz­tül-ka­sul ben­ne: a so­ha el nem fojt­ha­tó em­be­ri szen­ve­dé­lyek vil­la­ná­sai. S ezek a szen­ve­dé­lyek is fojt­va lap­pan­ga­nak, amíg egy­szer­re olyan fe­szült­ség tá­mad, hogy a ma­guk ener­gi­á­já­nál fog­va tra­gé­di­ák­ba lob­ban­nak, hir­te­len, egy pil­la­nat alatt.”5
Már eb­ből a jel­lem­zés­ből is ki­tű­nik, hogy té­má­it Petelei Ist­ván a lé­lek­tan fe­lé mé­lyí­ti, hogy „no­vel­lá­i­ban a kül­ső tör­té­nés­ről mind­in­kább a bel­ső tör­té­nés­re esik a hang­súly, az ese­mé­nye­ket a hő­sök lel­ké­ben ját­szat­ja le”.6 Te­szi mind­ezt egy olyan kor­ban, ami­kor Jó­kai és Mik­száth nyo­mán a fel­szí­nes anekdotizmus vagy job­bik eset­ben az ízes, de szin­tén nem túl mély­re ásó regionalizmus di­va­to­zik a kis­pró­zá­ban is. Petelei sok­kal in­kább Ke­mény Zsig­mond utó­da, mint Jó­ka­ié. És nem csak kö­zös er­dé­lyi gyö­ke­re­ik okán. Mind­ket­te­jük vi­lág­ké­pe erő­sen de­ter­mi­nis­ta, mind­ket­ten vég­zet­drá­má­nak lát­ják az em­be­ri sor­sot, s pes­­szi­miz­mu­suk ren­dít­he­tet­len, mind­ket­te­jük pró­zá­it rög­esz­més, esze­lős, vesz­tük­be ro­ha­nó fi­gu­rák né­pe­sí­tik be. Bár tör­té­nel­mi té­mák­hoz nem nyúl, Petelei azt ír­ja meg no­vel­lák­ban, amit Ke­mény re­gé­nyek­ben. Leg­föl­jebb iro­ni­ku­sab­ban, ám­bár epi­kai vi­lá­gá­nak ko­mor­sá­gán ez az iró­nia vaj­mi ke­ve­set eny­hít, sőt azt gyak­ran még Ke­mé­nyé­nél is kí­mé­let­le­neb­bé te­szi.
Petelei no­vel­lá­i­nak alap­hang­ja tra­gi­kus vagy tra­gi­ko­mi­kus. Bog­nár Gyu­ri, az öreg, be­csü­le­tes cse­léd, meg­men­ti az ura­ság kis­fi­á­nak éle­tét, s ezért száz ko­ro­na ju­ta­lom üti a mar­kát. Fe­le­sé­gé­vel el is dön­tik, hogy a pén­zen te­he­net vesz­nek, ám Bog­dán Gyu­ri még az­nap el­ve­ri az ös­­szes pénzt a kocs­má­ban. Fe­le­sé­ge el­hagy­ja, ő pe­dig úgy ér­zi, oda az egész éle­tén át őr­zött be­csü­le­te, sze­mét em­ber lett, s fel­akaszt­ja ma­gát (A ju­ta­lom). Két pa­raszt­le­gény, Sa­nyi és Mar­ci ver­seng a szép Esz­ti ke­zé­ért. Esz­ti Sa­nyi je­gye­se, hű­sé­ges is a vő­le­gény­éhez, ám Mar­ci go­nosz cselt eszel ki, hogy örök­re ma­gá­hoz fűz­ze a lányt. De tet­te vis­­szá­já­ra for­dul. A hír­be ho­zott lány be­le­öli ma­gát a fo­lyó­ba, Sa­nyi pe­dig el­in­dul, hogy meg­öl­je ve­tély­tár­sát (Pa­raszt­szé­gyen). A mé­szá­ros Jánosiék gyer­mek­te­len há­zas­pár. Az as­­szony be­te­ge­sen tisz­ta­ság­má­ni­ás, és pa­pucs alatt tart­ja fér­jét. Egy nap a fér­fi – lé­lek­ben ret­teg­ve, de hát jó em­ber ő – ár­va gye­re­ket hoz a ház­hoz. A gye­re­ket az as­­szony, bár csöp­pet sem örül a jö­ve­vény­nek, vé­gül is be­fo­gad­ja. Ami­kor egy­szer a pad­lás­ról meg­lát­ja, hogy a kis­lány a pisz­kos ci­pő­jé­vel át­fut a fé­nyes­re si­kált gan­gon a ha­za­ér­ke­ző Já­no­si elé, ék­te­len ha­rag­ra ger­jed, de le­fe­lé in­dul­ván, el­vé­ti a lét­ra fo­kát, le­zu­han és meg­hal. Já­no­si meg­tilt­ja a cse­léd­nek, hogy fel­si­kál­ja a gan­got, egy ko­szos var­jút is beereszt a ház­ba, s vég­re nem a pin­ce­gá­dor­ban, ha­nem a szo­bá­ban gyújt rá pi­pá­já­ra (A tisz­ta ház). Ár­va Lottinak egy te­nyér­jós ci­gány­as­­szony gaz­dag vő­le­gényt jó­sol, pénzt és jó­lé­tet, „csak­hogy ár­kok van­nak ad­dig”. Lotti egy De­zső Ba­lázs ne­vű csa­po­dár szok­nya­va­dász­ban vé­li meg­ta­lál­ni az iga­zit, aki le is csap a lány­ra, mert hi­szen „hol lá­tott em­ber olyan ku­tyát, ame­lyik fel ne kap­jon egy da­rab akár­mi­lyen so­vány pe­cse­nyét, ha elé­je dob­ják”. Az­tán per­sze fa­kép­nél hagy­ja Lottit, meg­nő­sül, Lotti pe­dig tü­rel­me­sen vár De­zső Ba­lázs­ra, ta­lán va­la­mi cso­dá­ban re­mény­ked­ve. S úgy tű­nik, a cso­da meg is esik. Meg­hal De­zső Ba­lázs fe­le­sé­ge, s a vén gaz­em­ber, aki tud­ja, hogy a meg­csú­nyult, meg­vé­nült Lotti még min­dig sze­rel­mes be­lé, el­in­dul Lottihoz, hogy meg­kér­je a ke­zét. Nem ko­mo­lyan per­sze, csak úgy, a hecc ked­vé­ért. Lotti azon­ban ko­mo­lyan ve­szi aján­la­tát, s örö­mé­ben meg­ha­sad a szí­ve. „A bút, bá­na­tot csak el­bír­ta, az örö­met nem. Nem is­mer­te ad­dig.” (Ár­va Lotti.) Meg­hal a jám­bor, egy­ügyű Édes Ger­gely, nagy te­me­tést ren­dez­nek ne­ki. So­kan el­jön­nek öz­ve­gyé­hez rész­vé­tü­ket nyil­vá­ní­ta­ni. Ke­vés a szék, a szom­szé­dok­tól is kell ho­zat­ni. Ami­kor az em­be­rek szét­szé­led­nek, a mé­zes­má­zos szom­széd­as­­szony meg­üze­ni az öz­vegy­nek, hogy egy szék­kel ke­ve­seb­bet kül­dött vis­­sza. A két as­­szony kö­zött ki­tör a há­bo­rú­ság, s még ki sem hűlt a jám­bor Édes Ger­gely tes­te, az öz­vegy el­ha­tá­roz­za, hogy ös­­sze­áll a bol­tos­sal, Ke­se­rű úr­ral. „Így han­tol­ták be má­sod­szor és vég­kép­pen Édes Ger­gelyt.” (A szé­kek.)
Petelei ter­je­del­me­sebb el­be­szé­lé­sei kö­zül A fü­le­mü­le és a Lob­ba­nás az al­ko­nyat­ban emel­he­tő ki. Ez utób­bi az író­nak alig­ha­nem „leg­oro­szo­sabb” no­vel­lá­ja. Las­súbb a tem­pó­ja, a narráció ke­vés­bé balladisztikus, s iró­ni­á­ja is vis­­sza­fo­got­tabb. Egy er­dé­lyi vá­ros­ba két ti­tok­za­tos nő ér­ke­zik, anya és lá­nya, aki még csak ti­zen­hat éves, de na­gyon szép. Az as­­szony öz­vegy, az el­be­szé­lés fo­lya­mán fény de­rül rá, hogy va­la­ha itt szol­gált a fér­je ka­to­nai ló­dok­tor­ként. A szép lány fel­kel­ti az öre­ge­dő, nő­bo­lond Drugán Mi­hály fi­gyel­mét, de a fi­a­tal ka­to­na­tiszt Po­gány Vin­cé­ét is, aki ko­ráb­ban az anya sze­re­tő­je volt. S van itt még egy ti­tok­za­tos gróf is, fe­nye­ge­tő­en a hát­tér­ben. Drugán sze­rel­mes lesz a lány­ba, s ahogy a no­vel­la cí­me is sej­te­ti, ez éle­te utol­só „lob­ba­ná­sa”. De a lány nem lesz az övé, Drugán túl so­ká­ig ha­bo­zik, a lányt pe­dig, jó pén­zért, el­ad­ja az any­ja a gróf­nak. Drugán Mi­hály a Ma­ros­ba öli ma­gát.
Petelei eb­ben a no­vel­lá­ban sem he­lyez­ke­dik a min­den­tu­dó el­be­szé­lő po­zí­ci­ó­já­ba. In­kább sej­tet, mint ma­gya­ráz, a tör­té­net s a sze­rep­lők múlt­ja fo­ko­za­to­san bon­ta­ko­zik ki, epi­zód­ról epi­zód­ra. Petelei nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus ele­mek­re, s a je­le­ne­te­ket is plasz­ti­ku­san dol­goz­za ki.
No­vel­lá­i­val kap­cso­lat­ban né­há­nyan, így Schöpflin Ala­dár is, fel­rót­ták Peteleinek, hogy kes­keny szegmenst mu­tat­nak meg a va­ló­ság­ból. Ez a ki­fo­gás ma már ne­he­zen tart­ha­tó. Mert igaz ugyan, hogy Petelei írói vi­lá­ga nem túl ex­ten­zív, ám a lát­szó­la­gos kül­ső sze­gény­sé­gért bő­sé­ge­sen kár­pó­tol bel­ső mély­sé­gé­vel, ku­ta­ko­dá­sá­val a lé­lek sö­tét zu­ga­i­ban. A no­vel­lái balladisztikusságát fo­ko­zó ki­ha­gyá­sos narrációjával pe­dig olyan mo­dern elbeszéléstechnikát ho­no­sí­tott meg a ma­gyar iro­da­lom­ban, amely majd a 20. szá­zad­ban, Mó­ricz, Kosz­to­lá­nyi és má­sok kis­pró­zá­já­ban érik be vég­képp.
Gozsdu Elek (1849–1919). ő az el­ső azok­nak a ma­gyar írók­nak a so­rá­ban, akik bár na­gyon ke­vés mű­vet hagy­tak ránk, élet­mű­vü­ket még­sem le­het je­len­ték­te­len­nek te­kin­te­ni. Akár­csak Peteleinek, Gozsdunak is a no­vel­la volt a fő mű­fa­ja, bár ő a re­gén­­nyel is meg­pró­bál­ko­zott. El­ső re­gé­nye, Az arany­ha­jú as­­szony (1880) gyön­ge mű, bár a ko­ra­be­li kri­ti­ku­sok hoz­zá­tet­ték, hogy te­het­sé­ges em­ber ír­ta. Má­so­dik re­gé­nye, a Köd (1882) jó­val éret­tebb, mű­vé­szi­leg le­tisz­tul­tabb al­ko­tás, a Jókai–Kemény-nemzedék utá­ni re­gény­írás – s egy­ál­ta­lán: a mo­dern ma­gyar re­gény – egyik fon­tos ál­lo­má­sa. Gozsdu Ele­ket meg­be­csült író­vá a Tantalus (1886) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te tet­te, ame­lyet a kri­ti­ku­sok a ma­gyar iro­da­lom mind ez ide­ig egyik leg­egy­sé­ge­sebb no­vel­lás­kö­te­te­ként em­le­get­nek. A Tantalust kö­ve­tő­en Gozsdu Elek pá­lyá­ja vá­rat­la­nul fél­be­sza­kadt. Pol­gá­ri hi­va­tá­sá­nak (ügyész volt kü­lön­bö­ző dél-ma­gyar­or­szá­gi vá­ro­sok­ban) több időt szen­telt, mint az írás­nak. Éven­te meg­írt egy-egy no­vel­lát. Ezek kö­zül csak né­hány éri el a Tantalus no­vel­lá­i­nak szín­vo­na­lát. Ha­lá­la­kor Gozsdu Elek, aki egyéb­ként sem tar­to­zott a nagy­kö­zön­ség ked­ven­cei kö­zé, lé­nye­gé­ben el­fe­le­dett író­nak szá­mí­tott. Gozsdu jó­val in­tel­lek­tu­á­li­sabb író, mint bár­ki a kor­tár­sai kö­zül. Na­gyon mű­velt volt, sza­bad­kő­mű­ves és a dar­wi­niz­mus ren­dít­he­tet­len hí­ve. A dar­wi­nis­ta szem­lé­let nem­csak át­jár­ja no­vel­lái egy ré­szét, ha­nem ket­tő­ben tematizálódik is (Egy fa­lu­si mi­zant­róp; Egy né­ma apos­tol). Pakaszky Pál, az előb­bi és Já­vor Bá­lint, az utób­bi no­vel­la fő­sze­rep­lő­je a ma­guk dar­wi­nis­ta, ter­mé­szet­tu­do­má­nyos szem­lé­le­tük­kel ma­guk­ra ma­rad­nak a nagy ma­gyar pro­vin­ci­án, s még jó, ha csak ma­guk­ra ma­rad­nak, s nem uszít­ják ma­guk­ra a vár­me­gyei ura­kat, mint egy va­dá­sza­ton Pakaszky Pál egy csa­pat dü­hös var­jút, mi­u­tán, pech­jé­re, ép­pen a var­jú­ki­rályt lőt­te le. Já­vor Bá­lint pe­dig egy va­dász­ka­land­ját me­sél­ve így el­mél­ke­dik: „Nem a faj­fenn­tar­tás ősi ösz­tö­ne-e az, amely a fé­lénk őz­anya és az er­köl­csö­sen ne­velt em­ber­anya cse­lek­mé­nyét kor­má­nyoz­za?” Já­vor Bá­lint a meg­szál­lott­ság és em­ber­te­len­ség ha­tá­rát sú­ro­ló­an dar­wi­nis­ta és ate­is­ta, s ké­sőbb ez okoz­za csa­lá­di vég­ze­tét is. Ami­kor kis­gye­re­ke szü­le­tik, meg­tilt­ja a fe­le­sé­gé­nek, hogy a gye­re­ket meg­ke­resz­tel­jék, mi­re az as­­szony egy na­pon, a gye­re­ket ma­gá­val vive, meg­szö­kik tő­le, s ezt a rö­vid üze­ne­tet hagy­ja hát­ra: „Ha­zud­ni nem tu­dok. Nem sze­ret­lek. A gye­rek em­ber lesz, de lesz ben­ne Is­ten!”
Sze­mé­re ve­tet­ték Gozsdunak, hogy hő­sei nem iga­zán cse­lek­vő em­be­rek, in­kább kon­temp­lá­lók, sőt oly­kor ener­vál­tak. Ez utób­bi­ra jó pél­da le­het Kanuth Ist­ván gróf, aki az író két no­vel­lá­já­ban is fel­buk­kan (Nir­vá­na; Spleen), az utób­bi­ban már egyet­len fő­sze­rep­lő­ként. Kanuth há­zas­ság­tö­rés­ből szü­le­tett gyer­mek, s ez meg­le­he­tő­sen hű­vös­sé te­szi vi­szo­nyát any­já­val. Any­ja ki­csa­pon­gó, kön­­nyel­mű, lé­ha nő volt, de az öreg­ség kü­szö­bén „meg­tér”, mé­lyen val­lá­sos lesz, s ré­mül­ten hall­ja, hogy Bu­da­pes­ten élő fia ugyan­azt a lé­ha, fe­le­lőt­len, köl­te­ke­ző éle­tet éli, amit ő is fi­a­tal­ko­rá­ban. A fi­út nem tud­ja rá­ven­ni, hogy sza­kít­son üres élet­for­má­já­val, vi­szont egy pil­la­nat­ra a fi­ú­ban föl­éb­red a sze­re­tet ér­zé­se any­ja iránt. Et­től az ér­zés­től azon­ban a kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban már ré­mül­ten me­ne­kül. Ez tör­té­nik a Nir­vá­ná­ban. A Spleen­ben ugyan­ezt a Kanuth Ist­vánt már tel­je­sen ki­égett, élet­unt fi­a­tal­em­ber­ként lát­juk vi­szont, aki vé­gül, mi­vel sem­mi célt, sem­mi tar­tal­mat nem ta­lál az élet­ben, ön­gyil­kos lesz. A Spleent akár af­fé­le ko­rai eg­zisz­ten­cia­lis­ta no­vel­lá­nak is ne­vez­het­nénk, hő­sét pe­dig a min­den­től el­ide­ge­ne­dett mo­dern sze­mé­lyi­ség el­ső fel­buk­ka­ná­sá­nak a ma­gyar iro­da­lom­ban.
Egyes bí­rá­lói sze­rint Gozsdu fi­gu­rái nem is iga­zán ma­gya­rok, csu­pán a ne­vük­ben azok. Ez megint csak igaz­ta­lan ál­lí­tás, de leg­alább­is som­más vé­le­mény. A Ne­mes rozs­da, az Ét­len far­kas, az Ultima ratio és több más no­vel­la sze­rep­lői na­gyon is ma­gu­kon vi­se­lik a ko­ra­be­li vi­dé­ki és bu­da­pes­ti élet ti­pi­kus fi­gu­rá­i­nak sze­mé­lyi­ség­je­gye­it. Más­fe­lől per­sze az is igaz, hogy Gozsdu egyik leg­jobb ké­sei no­vel­lá­ja, a Mea culpa in­du­la­tos, za­bo­láz­ha­tat­lan ter­mé­sze­tű fő­hős­ének, Ke­le­men Pé­ter mér­nök­nek több kö­ze van Dimitrij Karamazovhoz, mint, mond­juk, Berend Iván­hoz. Ez a dú­vad fér­fi fél­holt­ra ver egy orv­va­dászt, majd a bör­tön­ben ad­dig pro­vo­kál­ja a fog­ház­fel­ügye­lőt, amíg az ugyan­úgy fél­holt­ra ve­ri-rug­dos­sa a mér­nö­köt. Ek­kor de­rül ki azon­ban, hogy a mér­nök épp ezt akar­ta. Bűn­hő­dés­kép­pen ugyan­azo­kat a fáj­dal­ma­kat vi­sel­ni el, me­lye­ket az ő sze­ren­csét­len ál­do­za­ta.
Gozsdu Elek, bár az iro­da­lom­tör­té­né­szek gyak­ran em­le­ge­tik pár­ban őket, egé­szen más írói stra­té­gi­át kö­vet, mint Petelei Ist­ván. Szá­má­ra, az olyan ki­vé­tel­től el­te­kint­ve, mint a Mea culpa, nem a kül­ső cse­lek­mény a fon­tos, ha­nem a tör­té­net­ből ki­bont­ha­tó sors-, lé­lek- vagy vi­lág­ma­gya­rá­zat. Gozsdu „a szer­kesz­tés­nek tu­da­to­sabb mű­vé­sze, a pszi­cho­ló­gi­á­nak biz­to­sabb ke­ze­lő­je, mint leg­több kortársa”.7 Po­é­ti­ká­já­ban a mo­no­lóg­nak és az elem­zés­nek jut ki­emelt hely. Sok no­vel­lá­ja épül ar­ra a na­gyon egy­sze­rű szer­ke­ze­ti fo­gás­ra, mely­ben az író mint­egy meg­hall­gat­ja va­la­me­lyik is­me­rő­se val­lo­má­sát, vagy aka­rat­la­nul ki­hall­gat­ja má­sok pár­be­széd­ét. A hő­sök mo­no­lóg­ja ön­val­lo­más, en­nek elem­zé­sét pe­dig ők ma­guk vég­zik el, s nem az író, aki szenv­te­le­nül meg­hú­zó­dik a hát­tér­ben. Rit­kán kom­men­tál, több­nyi­re in­kább csak pas­­szí­van van je­len, ám en­­nyi is elég ah­hoz, hogy a val­lo­más­te­vő hő­sök szö­ve­gé­hez bi­zo­nyos fo­kú tá­vol­sá­got te­remt­sen. Sok eset­ben ép­pen en­nek az ob­jek­ti­vá­ci­ó­nak vagy az írói el­len­pon­to­zás­nak (Ultima ratio) kö­szön­he­tő, hogy a no­vel­lák nem ra­gad­nak be­le tör­té­ne­tük egy­sze­ri­sé­gé­be.
Az ön­val­lo­más­ok és azok elem­zé­se mel­lett Gozsdu nagy gon­dot for­dít az at­mosz­fe­ri­kus táj­le­írás­ok­ra is. Ez is, ha úgy tet­szik, „oro­szos” a mű­ve­i­ben. „Ko­csin utaz­tam X-ról Y-ra. Ár­nyék­ta­lan pusz­tán ke­resz­tül ve­ze­tett az út. Bá­rány­fel­hős ég fe­let­tünk, ho­mok­ten­ger alat­tunk, amely­ben a ko­csi­ke­rék zi­zeg­ve for­gott. A so­vány ro­zsok már le vol­tak arat­va; itt-ott zöl­dült még egy-egy vé­kony, hos­­szú hol­don a zab.” Az Egy né­ma apos­tol kez­dő­dik így, de más no­vel­lák­ra is jel­lem­ző az ilyen las­sú, le­író fel­ve­ze­tés. Balladisztikus ho­mály­ról, ki­ha­gyá­sos tech­ni­ká­ról Gozsdu pró­zá­já­ban szó sem le­het. Az ő no­vel­lái jó­val las­súbb tem­pó­ban ha­lad­nak elő­re, mint Peteleiéi, s a tem­pót az elem­ző ok­fej­té­sek még to­vább las­sít­ják.
Mind­ezek el­mond­ha­tók a Köd­ről is. Az at­mosz­fé­ra fon­to­sabb a cse­lek­mény­nél, amely amúgy is elég tri­vi­á­lis. A meg­öz­ve­gyült Ol­gá­ba két fér­fi sze­rel­mes: Baán Vik­tor, Ol­ga só­go­ra és a szom­széd fa­lu­ból va­ló föld­bir­to­kos, Tar Iván. Baán Vik­tor mű­velt, de jel­lem­te­len fér­fi, Tar Iván mű­ve­let­len, iszá­kos vi­dé­ki ne­mes, de alap­já­ban vé­ve be­csü­le­tes, ér­ző em­ber. Ol­ga Vik­to­ré lesz, ami­kor az is meg­öz­ve­gyül. De Vik­tort, mi­u­tán Ol­gát már meg­sze­rez­te, egy má­sik nő kez­di ér­de­kel­ni, s ve­le ha­ma­ro­san meg is csal­ja Ol­gát. Iván, ami­kor er­ről tu­do­mást sze­rez, meg­öli Vik­tort, majd ma­gá­val is vé­gez. „Kul­tu­rá­lis kü­lönb­sé­gek­ből szár­ma­zó sze­ren­csét­len sze­re­lem, ke­vés kül­ső ese­mény, bő lé­lek­ta­ni elem­zés, re­a­lis­ta el­be­szé­lő­mo­dor, a mel­lék­alak­ok­ban nagy­sze­rű meg­fi­gye­lő­kész­ség s az egész re­gé­nyen át egy­faj­ta han­gu­lat ér­zé­kel­te­té­se olyan át­gon­dolt terv­ről s olyan fej­lett írói kész­ség­ről tesz ta­nú­sá­got, mely min­den­kép­pen több fi­gyel­met ér­de­melt vol­na” – jel­lem­zi a re­gényt Lovass Gyula.8
Bródy Sán­dor (1863–1924). 1884-ben meg­je­lent no­vel­lás­kö­te­te, a Nyo­mor alap­ján a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za aty­ja­ként tisz­te­li az utó­kor. Több no­vel­lá­ja mel­lett el­ső­sor­ban szín­pa­di mű­ve­i­vel (Da­da; A ta­ní­tó­nő) al­ko­tott ma­ra­dan­dót. „Bródy je­len­tő­sebb kez­de­mé­nye­ző, mint ki­vi­te­le­ző. Míg a Nyu­gat-nem­ze­dék föl nem lé­pett, ő volt min­den új jel­ké­pe, párt­fo­gó­ja, su­gal­ma­zó­ja” – ál­la­pít­ja meg Né­meth G. Béla.9 Hatvany La­jos pe­dig így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „Bródy Sán­dor sok han­gú, so­kat át­fo­gó, – de ezt a so­kat amúgy Is­ten iga­zá­ból so­ha meg nem mar­ko­ló tehetség.”10 Bródy na­tu­ra­lis­tá­nak vall­ja ma­gát, de sok­szí­nű mű­vé­szi ér­zé­keny­sé­ge hol az imp­res­­szi­o­niz­mus, hol a sze­ces­­szió fe­lé so­dor­ja. Eger­ben szü­le­tett, s bár van­nak pa­raszt­no­vel­lái, el­ső­sor­ban még­is a 19. szá­zad vé­gén nagy­vá­ros­sá te­re­bé­lye­se­dő Bu­da­pest­nek az író­ja ő. A pol­gár­sá­gé, más­fe­lől azon­ban a tár­sa­da­lom pe­re­mé­re csú­szott eg­zisz­ten­ci­á­ké, haj­lék­ta­la­no­ké, pros­ti­tu­ál­ta­ké. En­nek is kö­szön­he­tő, hogy no­vel­lá­it egy­fe­lől lel­ke­se­dés, más­fe­lől fel­há­bo­ro­dás fo­gad­ta.
Zo­la nyo­mán Bródyt is a nagy­vá­ros szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sai és az ösz­tön­élet fog­lal­koz­tat­ja. Ko­ra egyik leg­jobb új­ság­író­ja volt, el­ső kéz­ből és ala­po­san is­mer­te a pol­gá­ri vi­lág tár­sa­dal­mi és mo­rá­lis nya­va­lyá­it, kép­mu­ta­tá­sát és ci­niz­mu­sát. Eze­ket a je­len­sé­ge­ket – na­tu­ra­lis­ta prog­ram­já­hoz hí­ven – szé­pít­ge­tés nél­kül pró­bál­ta áb­rá­zol­ni. Az éle­tet a ma­ga nyers, oly­kor bru­tá­lis va­ló­sá­gá­ban. Pá­lyá­ja utol­só sza­ka­szá­tól el­te­kint­ve a zsur­na­lisz­ta és a szép­író bir­kó­zik ben­ne, s eb­ből a küz­de­lem­ből a zsur­na­lisz­ta gyak­rab­ban ke­rül ki győz­te­sen. Más­kor egy jó po­én ked­vé­ért ké­pes a leg­jobb té­má­it is fel­hí­gí­ta­ni, s a kom­po­zí­ci­ó­val is gyak­ran bá­nik ha­nya­gul. En­nek fő­leg a re­gé­nyei lát­ják ká­rát. Vagy szétesőek, vagy va­la­mi tar­tal­mat­lan, szen­ti­men­ta­liz­mus­ba haj­ló lí­ra­i­ság­ba ful­lad­nak. Az egyet­len ki­vé­tel, A nap lo­vag­ja (1902) egy tra­gi­ko­mi­kus kar­ri­er­tör­té­net, amely nem­csak fe­gyel­me­zet­ten meg­kom­po­nált mű, ha­nem ki­vá­ló sza­tí­ra is.
Bródy Sán­dor, Peteleivel és Gozsduval el­len­tét­ben, na­gyon so­kat írt, ez a ter­mé­keny­ség azon­ban nem tett jót mű­vé­szi kva­li­tá­sa­i­nak. A sok fe­le­más­ra si­ke­rült vagy kö­zép­sze­rű no­vel­la kö­zött azon­ban pá­lyá­já­nak min­den sza­ka­szá­ban ta­lá­lunk re­mek­mű­ve­ket is. Az 1890-es évek kö­ze­pén ír­ta meg pél­dá­ul, a ma­gyar iro­da­lom egyik leg­meg­ren­dí­tőbb no­vel­lá­ját, a Kaál Sa­mut. Egy ka­to­na­tiszt, mel­les­leg bá­ró, ös­­sze­tű­zés­be ke­ve­re­dik egy fa­lu­si or­vos­sal, s szol­gá­já­val, Kaál Sa­mu­val, meg­öle­ti. A fiú a bí­rák előtt nem vall fel­buj­tó­já­ra, mi­vel az meg­ígé­ri, hogy bár­mi­lyen íté­le­tet hoz is a bí­ró­ság, ő majd el­ren­de­zi az ügyet, hogy Kaál Sa­mu­nak a ha­ja szá­la se gör­bül­jön. A fiú pe­dig hisz ne­ki, még az akasz­tó­fa tö­vé­ben is, hi­szen a bá­ró úri­em­ber, az úri­em­ber pe­dig nem sze­gi meg adott sza­vát. Kaál Sa­mu na­iv és ren­dít­he­tet­len bi­zo­dal­ma fel­jebb­va­ló­ja iránt töb­bet el­árul a ket­te­jük kö­zöt­ti em­be­ri-tár­sa­dal­mi sza­ka­dék­ról, mint akár­mi­lyen rész­le­te­ző nyo­mor­na­tu­ra­liz­mus.
Bródy a pa­raszt­áb­rá­zo­lás­ban is új szem­lé­le­tet ho­zott iro­dal­munk­ba. Nem fö­lé­nyes­ke­dő, nem le­eresz­ke­dő, nem ke­dé­lyes, és tá­vol áll tő­le a pa­raszt­ság ide­a­li­zá­lá­sa. A na­tu­ra­liz­mus ob­jek­tív, szenv­te­len esz­kö­ze­i­vel áb­rá­zol­ja pa­raszt­fi­gu­rá­it, mint­egy elő­ké­szít­ve a ta­lajt Mó­ricz Zsig­mond szá­má­ra. A no­vel­lái leg­ja­va kö­zé so­rol­ha­tó Er­zsé­bet-daj­ka cik­lus­ban egy meg­esett pa­raszt­lány ti­pi­kus­nak is ne­vez­he­tő sor­sán ke­resz­tül mu­tat­ja be az el­eset­tek anya­gi és sze­xu­á­lis ki­szol­gál­ta­tott­sá­gát. A fa­lu­ról daj­ká­nak a fő­vá­ros­ba ke­rült lány szű­rét egyik pil­la­nat­ról a má­sik­ra ki­te­szi a ház as­­szo­nya, ami­kor raj­ta­kap­ja őt a fér­jé­vel, ho­lott a fér­fi kör­nyé­kez­te meg Er­zsé­be­tet, s egyéb­ként sem tör­tént kö­zöt­tük sem­mi. A lány ezen az éj­sza­kán meg­is­me­ri a má­sik Bu­da­pes­tet, az ut­ca és az éj­je­li me­ne­dék­he­lyek nyo­mo­rú­sá­gos vi­lá­gát, s mi­re el­jön a reg­gel, ön­gyil­kos lesz.
Bródy az 1918–1919-es for­ra­dal­mak bu­ká­sa után rö­vid idő­re kény­te­len emig­rál­ni. Test­ben-lé­lek­ben meg­tör­ve tér ha­za. Ezek­ben az évek­ben ír­ja Remb­randt-no­vel­lá­it, pró­zá­ja alig­ha­nem leg­le­tisz­tul­tabb és leg­ma­ra­dan­dóbb da­rab­ja­it, köz­tük a mél­tán hí­res­sé lett Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­műt. Tra­gi­ko­mi­kum, jel­ké­pes­ség és sze­mé­lyes­ség ol­vad egy­be ezek­ben a no­vel­lák­ban. Az öreg­kor­ára vég­képp ma­gá­ra ma­radt, el­sze­gé­nye­dett, ki­ta­szí­tott hol­land fes­tő alak­ja rég­óta fog­lal­koz­tat­ta Bródy Sán­dort. A mo­dern mű­vész elő­kép­ét lát­ta ben­ne, s a hú­szas évek­ben be­te­gen, meg­alá­zot­tan és ki­ta­szít­va mint­egy ma­gam­agát ve­tí­tet­te be­le a nagy fes­tő alak­já­ba. Né­meth G. Bé­la úgy lát­ja, hogy a Remb­randt el­ad­ja holt­test­ét cí­mű no­vel­lá­ban a szá­zad­vég-szá­zad­elő két nagy no­vel­la­tí­pu­sa, a drá­mai és az anek­do­tai ol­vad egybe.11
Ha­bár Bródy Sán­dor élet­mű­vé­ben sok a hul­lám­völgy, ha­tá­sa óri­á­si volt az utá­na jö­vő író­nem­ze­dék­re, az olyan nagy­sá­gok­ra is, mint Ady, Ba­bits, Mó­ricz vagy Krúdy. Bródy a ma­gyar pró­za stí­lu­sá­nak egyik leg­me­ré­szebb meg­újí­tó­ja. Ha­lá­la ti­ze­dik év­for­du­ló­ján ír­ta ró­la Ba­bits a Nyu­gat­ban: „Aki ró­la ír, a nyelv­ről kell írnia.”12 Bródy va­ló­ság- és em­ber­áb­rá­zo­lá­sa na­tu­ra­lis­ta ugyan, a stí­lu­sa azon­ban jó­val szí­ne­sebb, gaz­da­gabb és ré­teg­zet­tebb, mint a szá­raz, szenv­te­len na­tu­ra­lis­tá­ké. Bródy – na­tu­ra­liz­mus ide vagy oda – egész éle­té­ben ra­jon­gott Jó­ka­i­ért, s nyel­vé­ből nem hi­á­nyoz­nak a né­pi­es ízek sem. ő az, aki a 19. szá­zad vé­gén ra­di­ká­li­san mo­der­ni­zál­ta a ma­gyar zsur­na­lisz­ti­ka nyel­vét, s ez szép­pró­zá­já­ra sem ma­radt ha­tás nél­kül (ez itt most nem el­ma­rasz­ta­lás). Ko­rá­ban még en­nél is na­gyobb me­rész­ség­nek szá­mí­tott, hogy beemel­te a bu­da­pes­ti ar­gót az iro­da­lom nyel­vé­be, fel­pap­ri­káz­va ez­zel a nyel­vi pu­ris­tá­kat.
Bródy Sán­dor a 19–20. szá­zad for­du­ló­ján az egyik leg­nép­sze­rűbb író volt ha­zá­já­ban. Nép­sze­rű­ség­ét a Nyu­gat-nem­ze­dék szín­re­lé­pé­se kezd­te hal­vá­nyí­ta­ni, s pa­ra­dox mó­don ak­kor zu­hant mély­re, ami­kor leg­szebb no­vel­lá­it ír­ta. De, mint majd lát­ni fog­juk, nem ő az egyet­len ma­gyar író, aki­hez igaz­ság­ta­lan volt a sors.
Thury Zol­tán (1870–1906) Bródy Sán­dor mel­lett a ma­gyar na­tu­ra­lis­ta pró­za má­sik, bár Bródynál ke­vés­bé is­mert alak­ja. Mun­kás­sá­ga nem volt olyan sok­ré­tű, mint Bródyé, rö­vid­re sza­bott éle­te, saj­nos, nem tet­te le­he­tő­vé, hogy pá­lyá­ja ki­tel­je­sed­hes­sen.
Thury a tár­ca­no­vel­la mes­te­re, el­ső fi­gye­lem­re mél­tó kö­te­te is Tár­ca­no­vel­lák (1894) cím­mel je­lent meg. A ki­egye­zést kö­ve­tő év­ti­ze­dek­ben a na­pi­lap­ok szá­ma több­szö­rö­se lett a ko­ráb­bi kor­sza­ké­nál, s ez a kö­rül­mény, va­la­mint a szer­kesz­tő­sé­gek és az új­ság­ol­va­sók igé­nyei is hoz­zá­já­rul­tak a no­vel­la (s ezen be­lül a tár­ca­no­vel­la) mű­fa­já­nak fel­vi­rág­zá­sá­hoz. Thury Zol­tán tár­ca­no­vel­lá­it öt (!) kö­tet­ben ad­ta köz­re. Akár­csak Bródyt, őt is el­ső­sor­ban a szen­ve­dők ko­mor vi­lá­ga fog­lal­koz­tat­ja, a nyo­mor, a tár­sa­dal­mi el­esett­ség – sok­szor vég­le­tes, ki­éle­zett hely­ze­tek­ben. Az ő sze­gény em­be­rei azon­ban nem min­dig vi­se­lik pas­­szí­van sor­su­kat, amint azt az egyik leg­is­mer­tebb és leg­jobb no­vel­lá­já­ban, az Em­ber­ha­lál cí­mű­ben is lát­hat­juk. Eb­ben a no­vel­lá­ban a pa­rasz­tok az őket ért mél­tány­ta­lan­sá­got nem tű­rik el, fel­lá­zad­nak, és szem­be­száll­nak a ki­ve­zé­nyelt ka­to­na­ság­gal is. Ami­kor a ka­to­na­tiszt fi­gyel­mez­te­ti az egyik pa­rasz­tot, hogy a ki­rály min­de­nütt pa­ran­csol, az így vág ne­ki vis­­sza: „Itt még az se.” A konf­lik­tus, amint az vár­ha­tó, tra­gi­kus for­du­la­tot vesz, a ka­to­na­ság sor­tűz­zel vet vé­get a zen­dü­lés­nek.
Thury Zol­tán nem olyan szí­nes egyé­ni­ség, mint Bródy, stí­lu­sa azon­ban tár­gyi­as­sá­ga mel­lett is rend­kí­vül lát­ta­tó, szen­zu­á­lis. Pró­zá­já­nak iga­zi eré­nye a drá­ma­i­sá­ga. Thury szín­pa­di mű­ve­ket is írt, s itt szer­zett ta­pasz­ta­la­ta­it nagy­sze­rű­en ka­ma­toz­tat­ja no­vel­lá­i­ban. Az Em­ber­ha­lál mes­te­ri­en meg­kom­po­nált no­vel­la. Már az ele­jén sejt­he­tő, hogy a pa­rasz­tok és a bá­ró, il­let­ve a mö­göt­te föl­so­ra­ko­zó ka­to­na­ság konf­lik­tu­sá­ból a pa­rasz­tok húz­zák majd a rö­vi­deb­bet. A no­vel­la mű­vé­szi ere­jét a cse­lek­mény elő­re­ha­la­dá­sá­nak kés­lel­te­té­se és a konf­lik­tus­nak a fo­ko­za­tos ki­éle­zé­se ad­ja. A szem­ben­ál­ló fe­lek kö­zül egyik sem akar en­ged­ni: az er­köl­csi igaz­ság a pa­rasz­to­ké, a tör­vény azon­ban a má­sik fél ol­da­lán áll. S ha a tör­vény és az er­köl­csi igaz­ság szem­be­ke­rül egy­más­sal, min­dig a tör­vény bi­zo­nyul erő­sebb­nek, mert azt erő­szak­szer­ve­ze­tek (rend­őr­ség, ka­to­na­ság) is vé­dik.
A cse­lek­mény kés­lel­te­tett ki­bon­ta­ko­zá­sa jel­lem­ző az író egy má­sik je­len­tős no­vel­lá­já­ra, A gabalyi kis káp­lár­ra is. Eb­ben egy bá­nyász­fa­lu meg­re­gu­lá­zá­sá­ra ve­zé­nyel­nek ki ka­to­ná­kat, a no­vel­lá­nak még­sem ez, ha­nem egy őr­mes­ter és egy káp­lár konf­lik­tu­sa lesz a tár­gya. A dur­va és nagy in­du­la­tú őr­mes­ter ös­­sze­zör­dül a pa­rasz­tok­kal, és meg­fu­ta­mo­dik. Meg­aláz­ta­tá­sá­ért Fer­kén, a jó­lel­kű káp­lá­ron vesz elég­té­telt. Az et­től na­pok­ra, he­tek­re lel­ki be­teg lesz, s az őr­mes­ter hi­á­ba sze­ret­ne meg­bé­kél­ni a fi­ú­val, hi­á­ba han­goz­tat­ja, hogy meg­bán­ta tet­tét, a káp­lár nem tud meg­bo­csá­ta­ni ne­ki. Az­tán egy na­pon úgy tű­nik, még­is rend­be jön­nek köz­tük a dol­gok. Ám ha­mar ki­de­rül, hogy ez csak lát­szat, el­te­re­lő ma­nő­ver. Ezen a na­pon érett meg ugyan­is Fer­ké­ben az el­ha­tá­ro­zás, hogy bos­­szút áll az őr­mes­te­ren dur­va­sá­gá­ért. Meg­öli az őr­mes­tert, és ma­gá­val is vé­gez.
Thury Zol­tán­nak azok a leg­jobb no­vel­lái, ame­lyek­ben a szo­ci­á­lis konf­lik­tu­sok mö­gött meg­lát­ja a sors­drá­má­kat is. Azok a no­vel­lák, mint A gabalyi kis káp­lár is, ame­lyek­ben a szociologikum ár­nyal­tabb lé­lek­áb­rá­zo­lás­sal pá­ro­sul.
Thury Zol­tán lá­tás­mód­ja rö­vid éle­te utol­só éve­i­ben mind sza­ti­ri­ku­sab­bá vá­lik. Ezek­ben a sza­ti­ri­kus no­vel­lák­ban sen­ki­nek és sem­mi­nek nem ke­gyel­mez, még az egyéb­ként hoz­zá oly kö­zel ál­ló kis­em­be­rek­nek sem. Az Öt­ven fo­rint; A be­csü­le­tes em­be­rek asz­tal­tár­sa­sá­ga; Az öz­vegy ja­vá­ra stb. – meg­an­­nyi „tra­gi­ko­mi­kus szatíra”.13 Thury Zol­tán élet­mű­ve is, mint an­­nyi más pá­lya­tár­sáé, tor­zó­ban ma­radt. Van azon­ban fél tu­cat vagy an­nál is több no­vel­lá­ja, ame­lyek a ma­gyar no­vel­la­iro­da­lom leg­ja­va ter­mé­sé­hez tar­toz­nak.
Papp Dá­ni­el (1865–1900). Hív­hat­nánk a bács­kai Mik­száth­nak is, bár met­sző gúny­ba haj­ló iró­ni­á­ja Go­golt is fel­idéz­he­ti ol­va­só­já­ban, ne­me­sei pe­dig Pató Pál ura­mat. A Tün­dér­lak Ma­gyar­hon­ban (1899) cí­mű no­vel­lás­kö­te­te elő­sza­vá­ban ek­kép­pen ma­gya­ráz­za „tu­do­má­nyo­san” a bács­kai em­ber iszá­kos­sá­gá­nak okát: „a bor­fo­gyasz­tás ná­lunk nem sport vagy ha­gyo­mány, ha­nem geo­ló­gi­ai tör­vény. A kút­fú­rók ugyan­is, ha le­jön­nek hoz­zánk, vi­dá­man dör­gö­lik a ke­zü­ket, s a map­pán mo­so­lyog­va mu­tat­nak nyu­gat­ra meg dél­re, a ba­ra­nyai meg a szerémi he­gyek­re, és azt mond­ják: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami eső­víz ezek­ről le­fut, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell ös­­sze­gyűl­nie, mert ez geo­ló­gi­ai törvény!«… Hát most ugyan­úgy mu­ta­tom én is a rá­gal­ma­zók­nak: »Tessék ezek­re a he­gyek­re néz­ni. Ami bor on­nan le­csu­rog, an­nak mind a bács­kai sí­kon kell összegyűlni.« Ez is geo­ló­gi­ai tör­vény. Mit csú­fo­lód­nak hát!”
Papp Dá­ni­el no­vel­lá­i­nak a mag­ja anek­do­ta, az eh­hez nél­kü­löz­he­tet­len po­é­nos zár­lat­tal. A zsárkováci töl­gyek cí­mű no­vel­la fő­sze­rep­lő­je, Patarics Vin­ce „szalmakomisszárus” és sem­mit­te­vő úgy el­adó­so­dik, hogy elár­ve­rez­ni ké­szül­nek min­den in­gó­sá­gát és in­gat­lan­ját. Az ár­ve­rés előt­ti na­pon azon­ban meg­ve­szik há­rom tölgy­fá­ját ár­boc­nak, pon­to­san an­­nyi pén­zért, amen­­nyi Patarics adós­sá­ga. Az­óta Zsárkovácon va­ló­sá­gos tölgy­er­dő nőtt. „Mit akar­nak a zsárkováciak a tölggyel?!… Azt akar­ják, hogy mi­ó­ta Patarics Vin­cét az ár­ve­rés­től men­tet­te meg a há­rom töl­gye, az­óta buz­gón ül­te­ti és ápol­ja a töl­gyet min­den zsárkováci ne­mes, aki csak el van adó­sod­va. Mert nem le­het tud­ni, hát­ha még egy­szer er­re jár­nak majd azok a ten­ge­ré­szek.” Egy má­sik no­vel­lá­ban Nikánor di­a­kó­nus meg­men­ti Ger­mán fő­tisz­te­len­dő be­csü­le­tét, aki épp egy ma­rok­sze­dő lán­­nyal enye­leg, s a hír­re, hogy Prokop atya és bi­zott­sá­ga ép­pen le­lep­lez­ni ké­szül őket, „ki­ug­rott a lu­gas­ból, és úgy általveté ma­gát a pa­lán­kon, mint­ha nem is archimandrita lett vol­na, ha­nem mó­kus”. Így hát Nikánor ke­ve­re­dik gya­nú­ba, ám a fő­tisz­te­len­dő sem ma­rad há­lát­lan. Két hó­nap fog­ság­ra és böj­tö­lés­re íté­li a di­a­kó­nust, ám a böj­tö­lést drá­ga hú­sok­kal és cse­me­gék­kel eny­hí­ti. Ne­gyed­szá­zad múl­va már Nikánor a kruseváci archimandrita, aki­nek el­ső dol­ga az volt, hogy a lu­gas­ból „le­bon­tot­ta a pa­lán­kot, mely az er­dő fe­lé zár­ta el a ker­tet. Mert vál­sá­gos pil­la­na­tok­ban csak nem fog a ke­rí­té­sen át mász­kál­ni egy elő­ke­lő fő­pap” (Nikánor fog­sá­ga).
Az anek­do­ti­kus ala­po­zá­sú no­vel­la ne­he­zen tű­ri a lé­lek­tan­nal va­ló bí­be­lő­dést. Papp Dá­ni­el­nek sem ke­nye­re a pszi­cho­ló­gia. An­nál in­kább a jel­lem­áb­rá­zo­lás, amely­nek mes­­sze­me­nő­en alá­ren­de­li az anek­do­ti­kus tör­té­ne­te­ket. Tu­laj­don­kép­pen ez és a ke­mé­nyen iro­ni­kus-sza­ti­ri­kus stí­lu­sa az, ami­vel túl­lép a ko­rai Mik­száth-no­vel­lák anekdotizmusán. És a lí­ra­i­ság­ba át­csa­pó el­ér­zé­ke­nyü­lés is ide­gen írói al­ka­tá­tól. „Ér­zé­ke­nyen re­a­gált a kor nyu­ga­ti stí­lus­tö­rek­vé­se­i­re – ír­ja Né­meth G. Bé­la –, ki­vált­kép­pen a szim­bo­li­kus elem gya­ko­ri mű­ve­i­ben. […] Az elő­ző nem­ze­dék két je­le­sé­nek, Mik­száth­nak és Peteleinek mű­vé­sze­tét öt­vöz­te és fej­lesz­tet­te tovább.”14
Csak ta­lál­gat­ni le­het, mer­re ve­ze­tett vol­na to­vább Papp Dá­ni­el írói út­ja, ha nem hal meg olyan fi­a­ta­lon. Ta­lán a re­gény fe­lé is, hi­szen meg­pró­bál­ko­zott ez­zel a mű­faj­jal is. A rátótiak (1898) cí­mű kis­re­gé­nyé­ből ugyan­az a si­vár bács­kai kis­vá­ros és gro­teszk, sem­mi­re­kel­lő fi­gu­rái kö­szön­nek vis­­sza, mint no­vel­lá­i­ból. A ma­gyar pro­vin­ci­á­nak ke­vés ava­tot­tabb is­me­rő­je volt ná­la, és élet­anya­ga is bő­sé­ges volt ah­hoz, hogy meg­ír­ja a ma­gyar vi­dék go­go­li­an kí­mé­let­len sza­ti­ri­kus nagy­re­gé­nyét.
Lovik Kár­oly (1874–1915). Rá va­ló­ban il­lik a köd­lo­vag meg­ne­ve­zés: ti­tok­za­tos, kü­lönc em­ber volt, hí­res lóversenyző s még hí­re­sebb ló­te­nyész­té­si szak­em­ber, aki ugyan­úgy is­mer­te Lon­dont vagy Ham­bur­got s más nyu­gat-eu­ró­pai nagy­vá­ro­so­kat, mint szü­lő­vá­ro­sát, Bu­da­pes­tet. Arisz­tok­ra­ta és pol­gá­ri kö­rök­ben egy­aránt ott­ho­no­san moz­gott, anya­gi gon­dok nem nyo­masz­tot­ták, füg­get­len író tu­dott ma­rad­ni ha­lá­lá­ig. Nem kel­lett ki­szol­gál­nia sem a hír­lap­ok, sem a kö­zön­ség igé­nye­it. Igaz, en­nek meg­fi­zet­te az árát. Köny­ve­it ke­ve­sen vá­sá­rol­ták, s a kri­ti­ku­sok is hos­­szú ide­ig mel­lőz­ték.
Lovik Kár­oly egy­aránt írt re­gé­nye­ket és no­vel­lá­kat. Re­gé­nyei ke­vés­bé faj­sú­lyo­sak, s még leg­is­mer­tebb re­gé­nyén, A ker­te­lő agár (1907) cí­műn is ér­ző­dik Mik­száth Kál­mán­nak és a kor leg­di­va­to­sabb író­já­nak, Herczeg Fe­renc­nek az ih­le­té­se. Ez az int­ri­kák­ban, mu­lat­sá­gos fél­re­ér­té­sek­ben bő­vel­ke­dő tör­té­net fe­szes, szin­te hi­bát­lan szer­ke­ze­té­nek, kön­­nyed, üde, oly­kor cse­ve­gő stí­lu­sá­nak, fa­nyar, de Mik­szát­hoz ké­pest ke­vés­bé éles dzsent­ri­kri­ti­ká­já­nak s egy happy endbe tor­kol­ló sze­rel­mi szál­nak kö­szön­he­tő­en még ak­kor is em­lé­ke­ze­tes ol­vas­mány, ha nem ér fel kor­tár­sai (Mik­száth, Amb­rus Zol­tán) leg­jobb re­gé­nye­i­nek szín­vo­na­lá­hoz.
Lovik Kár­oly sem a re­gény­ben, ha­nem a no­vel­la mű­fa­já­ban al­ko­tott ma­ra­dan­dót. A mű­faj meg­újí­tó­já­nak alig­ha ne­vez­he­tő, in­kább to­vább­fej­lesz­tő­jé­nek. Schöpflin Ala­dár, mi­u­tán meg­ál­la­pít­ja, hogy Lovik a kis zsá­ner mes­te­re, így ír ró­la a Nyu­gat­ban: „ne­ki az élet je­len­sé­ge­i­nek a han­gu­la­ta a fő­do­log, az a lí­ra, ami a dol­gok­ból és té­nyek­ből árad, amely mint va­la­mi fi­nom pá­ra, be­ta­kar­ja őket, és ép­pen ev­vel mu­tat­ja meg iga­zi vonalaikat.”15 Het­ven év­vel ké­sőbb töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló ál­lás­pont­ra he­lyez­ke­dik Thomka Be­á­ta is: „Irány­vé­te­lé­hez a cse­ho­vi ori­en­tá­ció áll leg­kö­ze­lebb. Cse­hov leg­hí­re­sebb no­vel­lá­i­ban nincs kul­mi­ná­ció, sem va­ló­sá­gos be­fe­je­zés: az élet ugyan­olyan ért­he­tet­le­nül és épp­oly ter­mé­sze­te­sen, nor­má­li­san fo­lyik to­vább, mint az­előtt. A no­vel­la for­ma­tör­té­ne­té­ben e fel­is­me­rés mér­he­tet­le­nül je­len­tő­sebb, mint ahogy ezt a szá­zad­előn fel­té­te­lez­het­ték vol­na prózaíróink.”16

Lovik pró­zá­it a lé­lek­ta­ni re­a­liz­mus ka­te­gó­ri­á­já­val is szo­kás mi­nő­sí­te­ni. Lovik-tanulmányában Thomka Be­á­ta er­ről így ír: „Igen gyér azon no­vel­lák szá­ma, me­lyek­ben tár­sa­dal­mi kü­lönb­sé­gek az ös­­sze­csa­pás ki­vál­tói. […] A szö­ve­gek leg­na­gyobb ré­szé­ben te­hát a lel­ki­vi­lág­ban és a sze­mé­lyi­ség­ben ját­szód­nak le az in­dí­tó hely­ze­tet ki­moz­dí­tó vál­to­zá­sok; tény­le­ges ese­mé­nyek rit­kán töl­te­nek be ilyen funk­ci­ót a szer­ke­zet­ben. A tör­té­ne­tek elő­re­moz­gá­sát nem a kül­ső, ha­nem a bel­ső sík át­for­du­lá­sai biztosítják.”17 Azok­ban a no­vel­lá­i­ban, ahol a kül­ső cse­lek­mény­nek még­is na­gyobb sze­rep jut, ott is a mo­rá­lis szem­pont­ok do­mi­nál­nak a szo­ci­á­lis szem­pont­ok fe­lett (Fe­je fö­lött hol­ló; Az igaz­ság­ról). Hő­se­it gyak­ran gyöt­ri bűn­tu­dat, mint A né­ma bűn cí­mű no­vel­la ka­to­na­tiszt­jét egy sze­ren­csét­len, a gyer­me­két épp el­ve­szí­tett te­lek­könyv­ve­ze­tő ro­vá­sá­ra el­kö­ve­tett ot­rom­ba tré­fa mi­att, vagy Mik­lóst, A vak em­ber fe­le­sé­ge cí­mű no­vel­la nar­rá­to­rát, aki már-már vis­­sza­él egy fo­gya­té­kos em­ber ki­szol­gál­ta­tott­sá­gá­val, s nem egé­szen raj­ta mú­lik, hogy al­jas ter­vét vé­gül nem vált­ja tett­re. Lovik mo­rál­kri­ti­ká­já­nak fő cél­pont­ja azon­ban a há­zas­ság in­téz­mé­nye s a ben­ne te­nyé­sző kép­mu­ta­tás (A szü­lei ház; Bá­rány­fel­hők). Ezek a kül­ső cse­lek­ményt a lé­lek- és jel­lem­áb­rá­zo­lás­sal el­mé­lyí­tő no­vel­lák a mű­faj ma­gyar tör­té­ne­té­be nem hoz­nak új tar­tal­mi vagy po­é­ti­kai ele­me­ket, s a Lovikénál idő­sebb író­nem­ze­dék tag­jai kö­zül leg­in­kább Gozsdu Elek no­vel­lá­i­val mu­tat­nak ro­kon­sá­got, még ha a reflektív elem ná­la jó­val vis­­sza­fo­got­tabb is ama­zé­nál. Ez a ro­kon­ság in­kább a meg­írás tech­ni­ká­já­ban és a nar­rá­to­ri po­zí­ci­ó­ban (az író mint pas­­szív szem- vagy fül­ta­nú van je­len) mu­tat­ko­zik meg, az el­be­szé­lő hű­vös tá­vol­ság­tar­tá­sá­ban.
A mű­faj ma­gyar tör­té­ne­te szem­pont­já­ból fon­to­sab­bak az író lá­to­má­sos és kí­sér­tet­no­vel­lái (A ha­lál ku­tyá­ja; Ár­nyék­tánc; Rut, a sza­bó stb.) Ben­nük a „fikcionális és a nem fikcionális el­be­szé­lés­ele­mek úgy in­teg­rá­lód­nak mű­vé­szi nar­ra­tív szer­ke­zet­be, hogy az el­be­szé­lő egyen­ran­gú­vá te­szi a tény­sze­rű és a fan­tasz­ti­kus motívumokat”.18 A kül­ső cse­lek­mény el­sor­vasz­tá­sa eze­ket a no­vel­lá­kat bi­zo­nyos fo­kig sta­ti­kus­sá te­szi, tom­pít­ja a no­vel­la fe­szült­sé­gét, il­let­ve ezt a fe­szült­sé­get a si­vár va­ló­ság és a be­lő­le va­ló el­vá­gyó­dás kö­zött te­rem­ti meg. Az Ár­nyék­tánc gyer­mek hő­se imád­ja a daj­ká­já­tól hal­lott rém­me­sé­ket, és ak­kor bol­dog, ami­kor ti­tok­ban el­vi­szik csó­na­káz­ni a lak­hely­éhez kö­ze­li mo­csár­ba. Ilyen­kor min­den al­ka­lom­mal be­lá­za­so­dik, s láz­ál­ma­i­ban a ha­lál­lal ta­lál­ko­zik. Krú­dys vi­lág ez, egy ki­csit de­ka­dens, egy ki­csit sze­cesz­­szi­ós (de nem a stí­lu­sá­ban) és vis­­sza­for­dít­ha­tat­la­nul de­zil­lú­zi­ós (A ke­reszt­úton). Álom és va­ló­ság azon­ban nem mo­sód­nak ben­nük ös­­sze, Lovik az időt nem szubjektiválja és nem is füg­gesz­ti fel, mint majd Krúdy, s a nar­rá­tor is őr­zi hű­vös „ob­jek­ti­vi­tá­sát”.
Az el­ső vi­lág­há­bo­rú har­ci za­já­ban alig kel­tett fi­gyel­met Lovik Kár­oly leg­szebb, leg­fel­sza­ba­dul­tabb, leg­me­lan­ko­li­ku­sabb mű­ve, az Egy el­ké­sett lo­vag (1915), amely­nek a Re­gé­nyes föl­jegy­zé­sek al­cí­met ad­ta. Ezek a szo­mor­kás sze­rel­mi tör­té­ne­tek na­gyon idő­sze­rűt­le­nek­nek tűn­het­tek a ha­di tu­dó­sí­tá­sok, a pus­ka­ro­po­gás és ágyú­dör­gés lár­má­já­ban. A kö­tet tu­laj­don­kép­pen no­vel­la­cik­lus, mely­nek vi­lág­csa­var­gó fő­hő­se, Mik­lós, Krúdy Szindbádjának alak­má­sa, s nem le­he­tet­len, hogy meg­szü­le­té­sét Szindbádnak kö­szön­he­ti. Ma­ga a cik­lus nem éri el a Szindbád mű­vé­szi sok­ré­tű­sé­gét és gaz­dag­sá­gát, ám pa­ra­dox mó­don, ha nem cik­lus­ként ol­vas­suk a no­vel­lá­kat, ha­nem kü­lön-kü­lön az egyes da­ra­bo­kat, csu­pa re­mek­mű­vel akad dol­gunk. Eb­ben a mű­ben nyo­ma sincs a ko­rai re­gé­nyek­ből su­gár­zó de­rű­nek, an­nál több nyo­ma van vi­szont a ko­ráb­bi évek novellisztikája bo­ron­gós ro­man­ti­ká­já­nak, ha­lál­han­gu­la­tá­nak, fi­nom de­ka­den­ci­á­já­nak. Mesélősebb pró­za ez, mint a ko­ráb­bi mű­vek, ám ugyan­olyan at­mosz­fe­ri­ku­san te­lí­tett, mint A ke­reszt­úton vagy az Ár­nyék­tánc. Lovik pá­lyá­ja fel­íve­lé­sé­nek nagy pil­la­na­ta. In­nen lát­ha­tó csak iga­zán, mek­ko­ra vesz­te­sé­ge iro­dal­munk­nak, hogy ez a pá­lya ha­ma­ro­san örök­re meg­sza­kadt.
Amb­rus Zol­tán (1861–1932). A Hét kö­rül fel­vo­nu­ló író­nem­ze­dék­nek ő volt a ve­zér­alak­ja, s a Nyu­gat szer­zői is nagy­ra be­csül­ték mun­kás­sá­gát, bár Amb­rus ide­gen­ke­dett az ő mű­vé­szi és po­li­ti­kai ra­di­ka­liz­mu­suk­tól. Ig­no­tus az írók író­já­nak ne­vez­te, s eb­ben a mi­nő­sí­tés­ben ben­ne fog­lal­ta­tik Amb­rus írói si­ker­te­len­sé­gé­nek alap­ve­tő oka. Túl in­tel­lek­tu­á­lis volt, túl ki­fi­no­mult stí­lus­mű­vész ah­hoz, hogy a nagy­kö­zön­ség ked­vel­je. Hi­á­ba volt más­kü­lön­ben nagy a te­kin­té­lye, hi­á­ba volt a kü­lön­fé­le iro­dal­mi tár­sa­sá­gok büsz­ke­sé­ge, hi­á­ba igaz­gat­ta a Nem­ze­ti Szín­há­zat 1917 és 1922 kö­zött, mind­ez ke­vés­nek bi­zo­nyult ah­hoz, hogy nép­sze­rű író­vá vál­jék. S az is hoz­zá­tar­to­zik az igaz­ság­hoz, hogy a tí­zes évek­től kezd­ve írás­mű­vé­sze­te is egy­re el­avul­tab­bá vá­lik a nyu­ga­tos fi­a­ta­lok pró­zá­i­nak tük­ré­ben. Nek­ro­lóg­já­ban Schöpflin Ala­dár így ír er­ről: „ő volt az az író, akit csak di­csér­tek, de nem hall­gat­tak meg. […] Szo­mo­rú ar­ra gon­dol­ni, hogy en­nek a ne­mes és tisz­ta lé­lek­nek, en­nek a mély el­mé­nek és me­leg szív­nek, en­nek a min­de­nek­fe­lett nagy stíl­mű­vész­nek a sza­vát csak az iro­da­lom­tör­té­net hall­gat­ja meg, a ma­ga ko­ra tisz­te­let­tel­jes kö­zön­­nyel ment el mellette.”19 Amb­rus Zol­tán iro­da­lom­tör­té­ne­ti he­lye a Schöpflin nek­ro­lóg­ja óta el­telt het­ven év­ben sem vál­to­zott. „A mű­ve­i­ből ki­bon­ta­ko­zó em­be­ri ma­ga­tar­tás meg­ra­ga­dóbb, mint leg­több mű­ve” – vé­le­ke­dik Né­meth G. Bé­la a Tü­rel­met­len és kés­le­ke­dő félszázadban.20 El­lent­mon­dá­sos, hul­lám­zó szín­vo­na­lú mű­vész­nek lát­ja mai leg­ala­po­sabb és leg­el­mé­lyül­tebb ku­ta­tó­ja, Lőrinczy Hu­ba is.
Amb­rus Zol­tán a szá­zad­for­du­ló „fran­ci­ás” író­ja, Renan és Flau­bert nagy tisz­te­lő­je. Az­zal is meg­vá­dol­ták, s nem egé­szen alap­ta­la­nul, hogy a Ninive pusz­tu­lá­sa cí­mű no­vel­lá­ja Anatol France egyik mű­vé­nek (Thaisz) a pa­ra­frá­zi­sa. Amb­rus 1885–1886-ban ki­lenc hó­na­pot töl­tött Pá­rizs­ban, s írói szem­lé­le­te ki­for­má­ló­dá­sá­ban ez a há­rom­ne­gyed év dön­tő je­len­tő­sé­gű volt. Ko­ra di­va­tos mű­vé­sze­ti irány­za­tai kö­zül a na­tu­ra­liz­mus ki­sebb mér­ték­ben, a sze­ces­­szió mé­lyeb­ben meg­érin­tet­te alap­ve­tő­en re­a­lis­ta fo­gan­ta­tá­sú írás­mű­vé­sze­tét. Lá­tás­mód­ja iro­ni­kus, iró­ni­á­ja azon­ban sok írá­sá­ban csap át pa­ró­di­á­ba, ka­ri­ka­tú­rá­ba, szar­kaz­mus­ba. Re­gé­nyei – egy ki­vé­tel­lel (er­ről még lesz szó) – nem iga­zán je­len­tő­sek, ám­bár a Giroflé és Girofla (1903) kel­le­mes, szó­ra­koz­ta­tó ol­vas­mány, mint Lovik Kár­oly re­gé­nye, A ker­te­lő agár. A Solus eris (1901) mű­vé­szi­leg ke­vés­bé si­ke­rült re­gény, a töb­bi pe­dig alig­ha tá­maszt­ha­tó fel. Amb­rus Zol­tán­nak is a no­vel­la az erős­sé­ge, ezek­ben lép leg­in­kább túl a ha­gyo­má­nyos re­a­liz­mu­son: mes­­szi ko­rok­ba ván­do­rol, eg­zo­ti­kus tá­jak kö­zé, leg­alább­is no­vel­lá­i­nak egy ré­szé­ben. Ezek a no­vel­lák még­is, ha át­té­te­le­sen is, a sa­ját ko­rá­ról szól­nak, pél­dá­ul a mű­vé­szi és pi­a­ci szem­pont­ok ki­bé­kít­he­tet­len­sé­gé­ről (mint majd ké­sőbb Bródy Remb­randt-no­vel­lá­ja is). A fü­let­len em­ber cí­mű no­vel­lá­ban Defoe küzd meg ke­ser­ve­sen a könyv­ki­adó­já­val a Ro­bin­son Crusoe ki­adá­sá­ért, aki a re­gény­ben nem lát üz­le­tet, s csak fel­sőbb uta­sí­tás­ra, fa­nya­log­va dönt a kéz­irat ki­adá­sa mel­lett. Ami­kor Defoe meg­jegy­zi, hogy lesz en­nek a re­gény­nek má­so­dik ki­adá­sa is, könyv­ki­adó­ja le­ke­ze­lő­en re­a­gál: „No­no, azért nem kell hen­ceg­ni!”
Hogy men­­nyi­re hit­vány­nak lát­ta ko­rát s pro­vin­ci­á­lis­nak, mű­ve­let­len­nek, a re­form­kor­hoz ké­pest le­zül­lött­nek e kor Ma­gyar­or­szá­gát, az az őszi nap­su­gár (1907) cí­mű re­gé­nyé­ből vagy a Kul­tú­ra fü­zér­tánc­cal (1911) cí­mű kis­re­gény­be haj­ló no­vel­la­fü­zér­ből de­rül ki. Kü­lö­nö­sen ez utób­bi­nak szar­kaz­mu­sa kí­mé­let­len. Itt még a di­let­táns író, Légváry Ar­túr is mű­velt sze­mé­lyi­ség­nek tűn­het az al­só­ci­pói vagy rácberzencei „krém” bár­do­lat­lan­sá­ga mel­lett. Mint Lőrinczy Hu­ba ír­ja: „már nem an­­nyi­ra Légváry Ar­túr di­let­tan­tiz­mu­sa és ügye­fo­gyott­sá­ga a per­szif­lázs tár­gya, ha­nem sok­kal in­kább a vi­dé­ki »intelligencia« bot­rá­nyos mű­ve­let­len­sé­ge és bornírtsága.”21
Amb­rus Zol­tán fő­mű­ve a so­kat vi­ta­tott, di­csér­ve sza­pult és sza­pul­va di­csért nagy­re­gé­nye, a Midas ki­rály (1906). A re­gényt 1891–1892-ben ír­ta, de csak ti­zen­öt év­vel ké­sőbb ta­lált hoz­zá ki­adót. A tör­té­net és a re­gény fő­sze­rep­lő­je, Bí­ró Je­nő, sok­ban em­lé­kez­tet Jó­kai Az arany em­be­ré­re, il­let­ve Tí­már Mi­hály alak­já­ra. Ám Amb­rus Zol­tán és Bí­ró Je­nő egy más kor gyer­me­ke. „Nem volt iga­zán ho­nos ko­ra va­ló­sá­gá­ban a szer­ző és alak­má­sa; vis­­sza­fe­lé és ki­fe­lé bá­mul­tak só­vár vág­­gyal mind a ket­ten. Az arany ko­rá­ból a va­ló­di arany­kor­ba. E két pó­lus közt fe­szül a mű leg­na­gyobb kont­raszt­ja. Meg­ve­tett, alan­tas pró­zá­ban gá­zol a láb, a szí­vet és el­mét azon­ban cso­da­szép áb­rán­dok nyű­gö­zik” – ír­ja Lőrinczy Huba.22 Bí­ró Je­nő te­het­sé­ges fes­tő, tú­lon­túl te­het­sé­ges ah­hoz, hogy si­ke­res le­hes­sen. Sze­gény­sé­ge el­le­né­re is meg­ta­lál­ja bol­dog­sá­gát Bel­la ol­da­lán és a ma­ga sen­ki szi­ge­tét egy kül­vá­ro­si csa­lá­di ház­ban. Ám en­nek az idill­nek a sors ha­mar vé­get vet Bel­la hir­te­len ha­lá­lá­val. Bel­la el­vesz­té­sét Bí­ró Je­nő so­ha nem tud­ja fel­dol­goz­ni, ami­kor pe­dig má­sod­szor is meg­nő­sül (s ez­út­tal nem sze­re­lem­ből), „áru­lá­sa” a bűn­tu­dat olyan hul­lá­ma­it bo­csát­ja rá, hogy – hi­á­ba lett dús­gaz­dag, si­ke­res fes­tő, hi­á­ba van meg min­de­ne, amit csak meg­kí­ván – ön­gyil­kos lesz. A ro­man­ti­kus Jó­kai fő­hő­se el­búj­hat a vi­lág sze­me elől a sen­ki szi­ge­tén, a re­a­lis­ta Amb­rus hő­sé­nek ilyen le­he­tő­ség már nem ada­tik meg.
A kri­ti­ku­sok mind a mai na­pig (így em­lí­tett ta­nul­má­nyá­ban Lőrinczy Hu­ba is) leg­in­kább az egy­sé­ges át­for­mált­ság hi­á­nyát ve­tik a Midas ki­rály író­já­nak sze­mé­re. Azt, hogy egyet­len mű­vön be­lül ke­ve­ri az ana­li­ti­kus re­a­lis­ta re­gény, a le­vél­re­gény, az esz­­szé­re­gény mű­fa­ji és sti­lisz­ti­kai ele­me­it. S ez ön­ma­gá­ban ta­lán még nem is len­ne olyan nagy baj. Sőt, a poszt­mo­dern re­gény fe­lől néz­ve, ezt akár di­csér­ni is le­het­ne. A va­ló­di baj az, hogy eze­ket a kü­lön­fé­le mi­nő­sé­ge­ket Amb­rus nem tud­ja úgy is­ten­iga­zá­ból szer­ves egés­­szé kom­po­nál­ni. Ja­vá­ra ír­hat­juk vi­szont, hogy a re­gény ge­rin­ce, a tra­gi­kus vég­ki­fej­let fe­lé ha­la­dó tör­té­net íve az ek­lek­ti­kus kom­po­zí­ci­ós stra­té­gia el­le­né­re sem tö­rik meg. A Midas ki­rály olyan po­é­ti­kai nó­vu­mok­kal szol­gál a kor ma­gyar re­gény­iro­dal­má­ban, ame­lye­ket bíz­vást te­kint­he­tünk út­tö­rő je­len­tő­sé­gű­ek­nek. Bra­vú­ros a hol kö­ze­lí­tő, hol tá­vo­lí­tó né­ző­pont­vál­tá­sok tech­ni­ká­ja, a bel­ső és kül­ső áb­rá­zo­lás vál­to­ga­tá­sa. A ma­gyar ana­li­ti­kus re­a­lis­ta pró­za egyik fe­lül­múl­ha­tat­lan pil­la­na­ta az az epi­zód, amely­ben Bí­ró Je­nő, tu­laj­don­kép­pen aka­ra­ta el­le­né­re, hagy­ja ma­gát el­csá­bí­ta­ni mé­lyen tisz­telt idős pá­ri­zsi fes­tő­mű­vész mes­te­re fi­a­tal és ki­ka­pós fe­le­sé­ge ál­tal. Lé­lek­ta­ni mély­ség, in­tel­lek­tu­á­lis elem­zés, plasz­ti­kus kör­nye­zet­rajz szer­ves egy­ség­ben lé­leg­zik itt a pre­cíz, tá­vol­ság­tar­tó, de nem ér­ze­lem­men­tes szö­veg­ben.
Olyan eré­nyei ezek a re­gény­nek, ame­lyek, saj­nos, so­ká­ig foly­ta­tás nél­kül ma­rad­tak a ma­gyar re­gény­írás­ban. Még egy ok ah­hoz, hogy a Midas ki­rályt, min­den hi­bá­ja da­cá­ra, iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gű mű­nek te­kint­sük. Ha ös­­sze­vet­jük a mo­dern ma­gyar re­gény má­sik fon­tos előz­mé­nyé­vel, Gozsdu Elek Köd­jé­vel, mű­vé­szi szem­pont­ból a ko­he­ren­sebb és fe­gyel­me­zet­teb­ben meg­írt Gozsdu-regényt kel­le­ne in­kább di­csér­nünk. Ám a Midas ki­rály me­ré­szebb vál­lal­ko­zás, na­gyobb böl­cse­le­ti és re­gény­po­é­ti­kai táv­la­to­kat nyit meg a 20. szá­za­di re­gény fe­lé, mint az előb­bi. A je­len­le­gi­nél mél­tóbb hely il­let­né meg a szak­ma és a kö­zön­ség iro­dal­mi em­lé­ke­ze­té­ben.
A 19. szá­zad vé­ge, mint lát­hat­juk, tá­vol­ról sem az a lé­lek­te­len, epi­gon, üres pe­ri­ó­du­sa iro­dal­munk­nak, ami­lyen­nek azt so­kan még ma is lát­ni vé­lik, s amely­ben leg­föl­jebb Mik­száth­nak, Gár­do­nyi­nak és Tö­mör­kény­nek le­het he­lye a parnasszuson. En­nek a pe­ri­ó­dus­nak a va­ló­di iro­da­lom­tör­té­ne­ti je­len­tő­sé­gét a no­vel­lá­nak mint mű­faj­nak a meg­szü­le­té­sé­ben és hi­he­tet­le­nül gyors meg­iz­mo­so­dá­sá­ban lát­juk. Nem­kü­lön­ben a kis­pró­zai stra­té­gi­ák, tech­ni­kák, stí­lu­sok sok­szí­nű va­ri­á­ci­ó­i­ban: a cse­lek­mé­nyes no­vel­lá­tól a kon­temp­la­tív-in­tel­lek­tu­á­lis va­ri­án­sig ter­je­dő igen szé­les ská­lá­ja lét­re­jöt­té­ben. Petelei, Gozsdu, Lovik, Bródy és a töb­bi­ek kis­pró­zai mun­ká­i­ban min­den ké­szen van már, ami a ma­gyar novellisztikában szem­lé­let­ben, té­má­ban és stí­lus­ban fon­tos lesz a kö­vet­ke­ző év­ti­ze­dek­ben.

A re­gény

A re­gény mű­fa­ja az 1830-as évek má­so­dik fe­lé­ben jut je­len­tő­sebb sze­rep­hez a ma­gyar iro­da­lom­ban. Az ad­di­gi el­szi­ge­telt és több­nyi­re vissz­hang­ta­lan pró­bál­ko­zá­sok után, 1836-tól fo­lya­ma­tos­nak te­kint­he­tő je­len­lé­te a ma­gyar iro­da­lom­ban. 1836-ot meg­elő­ző­en a har­min­cas évek el­ső fe­lé­ben két je­len­tős ese­mény irá­nyít­ja kon­cent­rál­tab­ban a ha­zai kö­zön­ség és az iro­dal­mi köz­vé­le­mény fi­gyel­mét a mű­faj­ra. Az egyik Fáy And­rás 1832-ben meg­je­le­nő re­gé­nye, A Bélteky-ház, a má­sik Baj­za Jó­zsef A ro­mán köl­tés­ről cí­mű el­mé­le­ti írá­sa, amely 1833-ban je­le­nik meg a Kri­ti­kai La­pok­ban.
Az iga­zi át­tö­rést azon­ban 1836 je­len­ti. Eb­ben az év­ben négy ere­de­ti ma­gyar re­gény je­le­nik meg, s a kö­vet­ke­ző évek a ma­gyar re­gé­ny szám­be­li nö­ve­ke­dé­sét, a mű­faj el­ső nép­sze­rű, is­mert és el­is­mert szer­ző­jé­nek „meg­szü­le­té­sét” hoz­zák. Az „át­tö­rés” évé­nek leg­je­len­tő­sebb, legidőtállóbb re­gé­nyét, az Abafit író Jó­si­ka Mik­lós a kor ün­ne­pelt ro­mán-író­ja lesz. Ol­va­sott­sá­gát, nép­sze­rű­ség­ét és el­is­mert­sé­gét tö­ret­le­nül őr­zi 1848/49-ig, an­nak el­le­né­re, hogy a kez­de­ti évek­ben meg­je­lent re­gé­nyei szín­vo­na­lát a negy­ve­nes évek­ben már nem tud­ja meg­ha­lad­ni (né­ha el­ér­ni sem).
A mű­faj szem­pont­já­ból a negy­ve­nes évek je­len­tős ese­mé­nye­i­nek szá­mí­ta­nak Eöt­vös Jó­zsef re­gé­nyei, me­lyek a cél­ra­tö­rő, sab­lo­nos, egy­re fel­szí­ne­sebb Jó­si­ka-mű­vek­kel szem­ben a mű­faj ös­­sze­tett­sé­gé­re, gon­do­la­ti tar­tal­ma­kat meg­je­le­ní­tő sze­re­pé­nek fon­tos­sá­gá­ra fi­gyel­mez­tet­nek. Eöt­vös szá­má­ra a tör­té­net me­sé­je csak ke­ret, egy olyan te­rep, amely a vi­lág és az én kér­dé­se­i­nek, konf­lik­tu­sa­i­nak, le­het­sé­ges sze­re­pe­i­nek be­mu­ta­tá­sá­ra szol­gál.
Jó­si­ka és Eöt­vös re­gé­nyei ugyan­ak­kor egy­for­ma in­ten­zi­tás­sal figyelemztetnek a pró­za­nyelv nor­ma­te­rem­tő min­tá­já­nak hi­á­nyá­ra. Jó­si­ka re­gé­nye­it az el­ső­sor­ban a sza­vak szint­jén ér­zé­kel­he­tő ke­re­sett­ség te­szi za­va­ró­vá. Eöt­vös ol­va­sói a kör­mon­dat­ok ten­ge­ré­ben ful­do­kol­nak. Mind­két író szö­ve­gei a pró­za­nyel­vi nor­mák ki­a­la­ku­lat­lan­sá­gát jel­zik. Az eöt­vö­si pró­za lí­ra­i­sá­ga, képisége azon­ban még így is Jó­si­ká­nál je­len­tő­sebb író­nak mu­tat­ja Eöt­vöst.
A nyel­vi vál­tás, a nor­ma­te­rem­tés a negy­ve­nes évek má­so­dik fe­lé­nek ele­jén szü­le­tő új pró­zá­ban fi­gyel­he­tő majd meg. A szer­ke­ze­té­ben és szó­kész­let­ében a köz­nyel­vi­hez kö­ze­lí­tő, iro­dal­mi vá­lasz­té­kos­sá­gát, ké­pi ere­jét fel nem adó nyelv „meg­ta­lá­lá­sa” Jó­kai ne­vé­hez köt­he­tő. A cél­hoz ve­ze­tő úton ugyan­ak­kor Pe­tő­fi pró­za­nyel­vé­nek ha­tá­sa, sze­re­pe is meg­ha­tá­ro­zó.

Eöt­vös

Az em­ber­nek „se­hol nyughelyet ta­lál­nia nem le­het; a vi­lág­ban, mert az em­be­rek, a ma­gány­ban, mert ön­ér­zel­mei nem en­ge­dik pi­hen­ni” – fo­gal­maz­za meg a re­gé­nyei kon­cep­ci­ó­já­nak alap­ja­ként ol­vas­ha­tó gon­do­la­tot Eöt­vös A karthausiban (AK I, 142). Eöt­vös a vi­lág­ban és ön­ma­guk­ban ke­re­ső, nyug­ta­lan, sza­bály­ta­lan, a nem­ze­ti ro­man­ti­ka-prog­ram el­vá­rá­sa­i­hoz ké­pest ös­­sze­tet­tebb fi­gu­rá­kat ked­ve­li. Kö­zös­sé­gi­nek ne­vez­he­tő kér­dé­sek, cé­lok meg­je­le­ní­té­sé­ben sem egy­ér­tel­mű­sít.
A karthausi Eöt­vös Jó­zsef el­ső re­gé­nye. Önál­ló ki­adá­sá­ra 1842-ben ke­rült sor. Ugyan­eb­ben az év­ben meg­je­lent a re­gény né­met for­dí­tá­sa is Der Karthäuser cím­mel (Szinnyei I, 256).
A mű­vet ha­gyo­má­nyo­san szen­ti­men­tá­lis re­gény­ként je­lö­li a szak­iro­da­lom; az „egye­te­mes vi­lág­fáj­da­lom, ki­áb­rán­dult­ság és em­ber-meg­ve­tés” re­gé­nyét lát­va a mű­ben (AMIT, 613–614).
A szen­ti­men­tá­lis re­gény­re uta­ló je­gyek meg­je­le­né­se el­le­né­re a re­gény sok­kal in­kább te­kint­he­tő a szen­ti­men­tá­lis re­gény meg­ha­la­dá­sa kí­sér­le­té­nek, mint „wertheriádának”.
A mű egy je­le­ne­té­ben a dor­bé­zo­ló tár­sa­ság egyik tag­ja a má­si­kat gú­nyo­san „Wertherek eré­nyes utód­já­nak” ne­ve­zi (nem társ­nak, csu­pán utód­nak – AK II, 208), mi­köz­ben a tár­sa­ság egy má­sik tag­ja, Arthur, a csa­ló­dott mű­vész, csa­ló­dott sze­rel­mes, já­ték­szen­ve­dé­lye mi­att csőd­be ju­tott egy­ko­ri ba­rát, ezen az or­gi­ák­kal te­li éj­sza­kán lesz ön­gyil­kos.
ő a re­gény leg­in­kább Werthert idé­ző fi­gu­rá­ja: „Arthur, mert ön­nel nem le­het, a ját­szó­asz­tal­nál ta­nyá­zik, s veszt­ve min­dig, jel­ké­pe le­het­ne Werther szen­ve­dé­se­i­nek, an­­nyi­ra agyon­lö­vé­si ked­vé­ben van”– utal az Arthurra vá­ró sors­ra a mű egyik sze­rep­lő­je, Werner (AK II,130).
Arthur Gusz­táv – a fő fi­gu­ra – fi­a­tal­ko­ri, hűt­len­né, áru­ló­vá lett ba­rát­já­nak, Armand-nak he­lyét fog­lal­ja el Gusz­táv éle­té­ben. De míg Gusz­táv és Armand – a kö­zöt­tük le­vő tár­sa­dal­mi kü­lönb­ség el­le­né­re egyen­ran­gú fe­lek, il­let­ve Gusz­táv ra­jong Armand-ért, ad­dig Arthur párt­fo­go­lás­ra szo­ru­ló, né­mi­leg ter­hes, né­mi­leg ide­ge­sí­tő. „Éle­tem­nek át­ka a ha­tá­ro­zat­lan­ság. Áb­rán­do­zó va­gyok, akar­ni nincs erőm. Hó­na­po­kig élek egy ked­venc gon­do­lat­ban, ter­ve­ket al­ko­tok, át­gon­do­lok min­den le­he­tő­sé­get, él­ve­zem elő­re gyö­nyö­re­it, le­győ­zök kép­ze­tem­ben min­den aka­dályt, s ha a pil­la­nat eljő, nincs erőm” – mond­ja ma­gá­ról (AK II, 27).
A szkep­ti­kus Armand, mi­u­tán hi­á­ba ke­re­si he­lyét a vi­lág­ban, csa­lád­ja kö­ré­ben vé­gül meg­ta­lál­ja azt, ami­ért él­ni tud, ke­se­rű­ség és vi­lág­meg­ve­tés nél­kül. Gusz­táv­val és Arthurral szem­ben alak­já­nak erős bel­ső di­na­mi­ká­ja van, ezért lesz ő a tör­té­net egye­dü­li túl­élő­je. Mint­ha szi­ge­ten él­ne (ma­gán­élet, bol­dog­ság, sze­re­tet) – mint Cson­gor vagy mint majd Az arany em­ber Tí­már Mihálya –, még­is ő az egyet­len, aki az élet­tel ös­­sze­egyez­tet­he­tő vá­laszt ta­lál kér­dé­se­i­re (két­sé­ge­i­re).
Armand-nal el­len­tét­ben Arthur (Gusz­táv hi­á­ba ke­re­si ben­ne Armandot) még az ön­gyil­kos­sá­got vá­laszt­ja. Gusz­táv pe­dig, a val­lás­ra hi­vat­koz­va, a ko­los­tort, ame­lyet az egy­ház ál­tal az ön­gyil­kos­ság he­lyett fel­kí­nált al­ter­na­tí­vá­nak tart („Mi­kor a ke­resz­tény val­lás az ön­gyil­kos­sá­got megtiltá, va­la­mit kelle ad­ni he­lyé­be: s a ko­los­tort adá pótlékúl…” AK II, 262). Mind­ket­te­jük me­ne­kü­lé­se cél­ta­lan…
(Kérdéses,hogy Gusz­táv ese­té­ben tel­je­sen ér­tel­met­len-e ?)
Gusz­táv, a re­gény hő­se, a szív nél­kü­li em­ber. „Ne­ve­lé­se el­vég­ző­dött: húsz esz­ten­dős, s nincs szí­ve” (AK I, 36). Van­nak áb­ránd­jai, van­nak il­lú­zi­ói, mert fi­a­tal (míg fi­a­tal), de vak min­den ön­ma­gán túl le­vő em­be­ri iránt. Ezt az én-re va­ló kon­cent­rá­lást je­le­ní­ti meg a re­gény szö­ve­ge is, amely a di­na­mi­kus, re­gény­sze­rű, de ön­gyil­kos­ság­ba és meg­aláz­ta­tá­sok­ba tor­kol­ló har­ma­dik részt (an­nak má­so­dik fe­lét) le­szá­mít­va óri­á­si mo­no­lóg: Gusz­táv­ról – Gusz­táv­tól.
A hal­dok­ló Gusz­táv vég­aka­ra­ta, utol­só üze­ne­te – „Sze­res­se­tek!” (AK II, 281) – az én szív­te­len­sé­ge és ön­zé­se (az önös­ség) fe­lől ol­vas­va nyer a szen­ti­men­tá­lis re­gé­nyen túl­mu­ta­tó je­len­tést.
A szen­ti­men­tá­lis re­gény je­len­tés­kö­ré­nek meg­ha­la­dá­sát az is­mét­lés ré­vén hang­sú­lyos – már a ro­man­ti­ká­ra uta­ló – (egy­más­ba kap­cso­ló­dó) je­gyek is mu­tat­ják:
– az egyén és a tö­meg konf­lik­tu­sá­nak prob­lé­mái (I, 67; I 75; I, 152: „Csak tá­vol­ról nagy az em­ber, csak ha egye­di­sé­ge a tö­meg­ben el­tű­nik”; „a nép nem az, mi­nek gondolá”);
– az Is­ten kép­má­sa­ként ál­mo­do­zó em­ber ké­pe (I, 106; I, 160: „Ál­mo­doz­tam, mint Is­ten kép­má­sa, s felébredék mint proletárius” – mond­ja Armand a re­gény ele­jén Gusz­táv­nak, ami­kor rá­éb­red, hogy a for­ra­da­lom­hoz kö­tött ál­mai sem­mi­vé let­tek);
– az egyé­ni bol­dog­ság és a po­li­ti­kum kap­cso­la­ta; a né­pért élés kér­dő­je­lei, két­sé­gei (I, 107; II, 35; II, 84: „S va­ló­ban elég sze­ren­csét­len vol­nál azt hin­ni, hogy bol­dog­sá­god né­mely po­li­ti­kus ál­mo­do­zá­sa­id lé­te­sü­lé­sé­től függ?”; „a tö­meg nem tűr el­len­sze­gü­lést, […] elfordúl tő­led, mi­helyt el­len­állsz…”)
Eb­ben a meg­kö­ze­lí­tés­ben jut kulcs­sze­rep a ne­gye­dik rész (for­ma­i­lag ez fe­lel meg leg­in­kább a szen­ti­men­tá­lis le­vél­re­gény­ről ki­ala­kult el­vá­rá­sok­nak!) véd­an­gyal-ví­zi­ó­já­nak. A kér­dés­fel­te­vés, amely Guszávot és az an­gyalt szün­te­len ván­dor­lás­ra kény­sze­rí­ti, a Fa­us­tot idé­zi, a meg­ele­ve­ne­dő ké­pek lo­gi­ká­ja Vö­rös­mar­ty A Rom cí­mű epi­kus mű­vét. Hal­ha­tat­lan va­gyok-e, szól az an­gyal­nak is­mé­tel­ten fel­tett kér­dés. Az an­gyal szár­nyá­ra ve­szi a kér­de­zőt, és a ter­mé­szet szép­sé­ge­it, az as­­szony­tól ka­pott bol­dog­sá­got és a nép ál­tal di­cső­í­tett har­cos sze­re­pét kí­nál­ja fel. A ne­gye­dik kép már öröm­te­len és si­vár: „min­den öröm, mely lel­kem­hez közelíte, eltünt nagy ké­te­lyem hi­deg érin­té­se alatt. […] Bol­dog­ta­lan valék, de nyu­godt” (AK II, 238).
A vi­lág rom­ként va­ló ér­tel­me­zé­se a re­gény kez­de­tén szö­veg­sze­rű­en is meg­je­le­nik Eöt­vös­nél: „…az egész vi­lág egy nagy di­cső rom, me­lyet az idő elboríta fá­tyo­lá­val” (AK I, 20).
Gusz­táv­val te­rem­ti meg Eöt­vös azt a fi­gu­rát, aki va­la­men­­nyi re­gé­nyé­ben fon­tos sze­rep­hez jut: a ta­lán több­re hi­va­tott, de pusz­tán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló, szív­te­len­sé­ge mi­att ma­gá­nyos em­bert. Aki is­me­ri, nem tud­ja be­csül­ni; aki sze­re­ti, nem is­me­ri iga­zán. A fa­lu jegy­ző­je Réty al­is­pán­ja, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Ártándi Pál­ja és A nő­vé­rek Káldory Ador­ján­ja Gusz­táv­ból szü­let­nek. Vál­to­zat­lan alak­va­ri­án­sai az ős­kép­nek, amely meg­vál­toz­ha­tat­lan és örök. Az ön­zés ál­lan­dó­sá­gát je­le­ní­tik meg az ér­zel­mek hul­lám­zá­sa­i­val, szél­ső­sé­ge­i­vel szem­ben. Sze­re­pük a re­gé­nyek­ben meg­ha­tá­ro­zó. Az ér­zel­me­ket el­len­sú­lyo­zó hi­deg kö­zöm­bös­sé­gük je­len­tés­ala­kí­tó sze­re­pű.
A fa­lu jegy­ző­je (1845) és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben (1847) az eöt­vö­si élet­mű­nek a szak­iro­da­lom­ban leg­hang­sú­lyo­sab­ban meg­je­le­nő da­rab­jai.
Toldy sze­rint A fa­lu jegy­ző­je „a köz­pon­to­sí­tá­si rend­szer baj­no­ká­nak ki­ál­tó sza­va a me­gye­rend­szer re­form­ja mel­lett” (Toldy, AMNIT, 404).
Eöt­vös­ről tar­tott Em­lék­be­széd­ében Gyu­lai ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy a mű több mint a me­gye­rend­szer árny­ol­da­la­i­nak raj­za: „Több an­nál, az 1848 előt­ti ma­gyar tár­sa­da­lom raj­za az, amely csak két osz­tályt is­mert: a ki­vált­sá­gos­okét, ki­ké min­den jog te­her nél­kül, s a ki­vált­ság­ta­la­no­két, ki­ké min­den te­her jog nél­kül” (Gyu­lai 47).
„A re­gény­nek fő­erős­sé­ge a nagy­sze­rű milieurajz, a ma­gyar vi­dé­ki tár­sa­dal­mi élet be­mu­ta­tá­sa egy al­föl­di me­gye ke­re­té­ben” – ír­ja Szinnyei (Sz II,112).
Szerb An­tal a ma­gyar tár­sa­da­lom­ról a re­gény­ben raj­zolt kép alap­ján „bal­za­ci cél­ki­tű­zé­sű mun­ká­nak” ne­ve­zi a mű­vet (Szerb MI, 327).
Csá­szár Elem­ér A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te cí­mű mun­ká­já­ban A fa­lu jegy­ző­jét és A karthausit egy­más „tel­jes el­len­ké­pé­nek” ne­ve­zi (Csá­szár 144). Meg­ál­la­pí­tá­sá­nak ki­eme­lé­se azért fon­tos, mert ál­ta­lá­nos az Eöt­vös-mű­vek kö­zöt­ti el­té­ré­sek hang­sú­lyo­zá­sa. Mint­ha mind­egyik re­gény egy-egy új út kez­de­te len­ne. Eöt­vöst azon­ban leg­in­kább egy – már A karthausiban fel­tett – kér­dés fog­lal­koz­tat­ja, en­nek as­pek­tu­sa­it jár­ja kö­rül ké­sőb­bi re­gé­nye­i­ben is: „S vajjon ér­de­mes-e hát nagy cé­lo­kért fá­rad­ni? […] ér­de­mes-e va­la­mit ten­ni” (AK II, 35).
A fa­lu jegy­ző­jé­ben és a Ma­gyar­or­szág 1514-ben című művében meg­je­le­nő, a tár­sa­dal­mi osz­tá­lyok­kal (vagy in­kább a tár­sa­da­lom bi­zo­nyos – meg­ha­tá­ro­zó­nak tar­tott – erő­i­vel) szem­be­ni szkep­szi­sét is is­mer­het­jük már A karthausiból, a ki­üre­se­dő for­ra­da­lom­mal szem­be­ni el­len­szen­vé­vel együtt („min­den for­ra­da­lom rom­ja­in zsar­no­kot lá­tunk emel­ked­ni” – AK I, 161).
Eöt­vös a leg­fel­sőbb tár­sa­dal­mi kö­rök­ben élő „di­vat­em­ber” és a nap­szá­mos, a proletárius (Eöt­vös szó­hasz­ná­la­ta!) gon­dol­ko­dá­sát azo­nos­nak tart­ja: „Ez, mint amaz, egyen­lő­en meg­ve­tik az em­be­re­ket, az egyik mert nem szorúlt, a má­sik mert hasz­ta­lan fo­lya­mo­dik segedelmökhöz; egyen­lő­en ön­zők, amaz, mert ma­gá­nak le­het, ez, mert ma­gá­nak kell él­nie” (AK II, 47). Ha sa­rok­ba szo­rít­ja őket az élet, ha­son­ló esz­kö­zö­ket hasz­nál­nak.
Ha ez a két erő köz­vet­le­nül üt­kö­zik, mint a Ma­gyar­or­szág 1514-ben tör­té­ne­té­ben, ak­kor az eöt­vö­si lá­tás­mód ér­tel­mé­ben nincs, mert a két erő jel­le­gé­ből kö­vet­ke­ző­en nem is le­het meg­ol­dás.
A Ma­gyar­or­szág 1514-ben A karthausi for­ra­da­lom­ból ki­áb­rán­dult (a csa­lá­di élet szi­ge­té­re vis­­sza­vo­nu­ló) Armand-ja né­ze­te­i­nek, szem­lé­le­té­nek iga­zo­lá­sa. (A Ma­gyar­or­szág 1514-ben a pol­gár alak­ját is in­ga­do­zó­nak és erőt­len­nek lát­ja. Szaleresi Amb­rus, a Má­tyás ural­ko­dá­sa alatt va­gyo­nos­sá lett pes­ti pol­gár, lá­nya, Klá­ri mi­att áll Dózsáék, „a ke­resz­te­sek” ol­da­lá­ra, majd a ve­re­ség után meg­tört, gyá­va, ko­rán meg­öre­ge­dett öreg­em­ber­ként kö­nyö­rög az éle­té­ért. Sze­re­pe szkep­ti­kus meg­íté­lé­se­ként ol­vas­hat­juk a re­gény utol­só mon­da­tát: „Se Lő­rinc­nek, se Szaleresinek s le­á­nyá­nak hí­re nem hal­lat­szott töb­bé a ha­zá­ban” – M 572).
A fa­lu jegy­ző­je a Vi­o­lák és a Rétynék vi­lá­ga mel­lé az ér­tel­mi­sé­gi je­gye­ket is fel­mu­tat­ni ké­pes kö­zép­ne­me­si vi­lá­got ál­lít­ja al­ter­na­tí­va­ként, de túl­zott il­lú­zi­ók és ide­a­li­zá­lás nél­kül.
A re­gény vé­gén a tör­té­net hő­sei is­mét a ma­gán­élet­be vo­nul­nak vis­­sza. Az Eöt­vös sze­rint meg­lé­vő re­á­lis – de az in­di­vi­duum­hoz kö­tött – le­he­tő­sé­ge­ket je­le­ní­tik meg (Ten­ge­lyi, Ákos se­gít­sé­gé­vel „Ta­ka­rék-mag­tárt s kis­ded­óvó is­ko­lát alapitott, gyü­mölcs­fá­kat ül­te­tett a há­zak s utak mel­lé…” – AFJ 8, 310).
A nő­vé­re­ket, Eöt­vös 1857-ben meg­je­lent utol­só re­gé­nyét a szak­iro­da­lom a ha­nyat­lás, az is­mét­lés, a ki­üre­se­dés ele­nyé­sző fi­gyel­met ér­dem­lő da­rab­já­nak tart­ja. Ez az elő­í­té­le­tek­től sem men­tes pre­kon­cep­ció az ér­dek­lő­dés pe­ri­fé­ri­á­já­ra szo­rít­ja a re­gényt. Va­ló igaz, mind­azok, akik A fa­lu jegy­ző­je tár­sa­da­lom­bí­rá­ló hang­sú­lya­it, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben Eöt­vös ko­rá­ra uta­ló tör­té­ne­lem­szem­lé­let­ét ké­rik szá­mon a mű­vön – csa­lód­ni fog­nak. Akik vi­szont Eöt­vös re­gény­írói tech­ni­ká­já­nak fej­lő­dé­sé­re kí­ván­csi­ak, ta­pasz­tal­hat­ják, hogy a hos­­sza­dal­mas, el­mél­ke­dő jel­le­gű ki­té­rő­ket ked­ve­lő szer­ke­zet he­lyett olyan konst­ruk­ci­ót ta­lál­nak, mely­re a több­ré­te­gű ese­mény- és gon­do­lat­sor­ok egy­mást ki­egé­szí­tő, egy irány­ba mu­ta­tó di­na­mi­ká­ja jel­lem­ző.
A nő­vé­rek si­ma, a ko­ráb­bi mű­vek­nél lát­szó­lag ke­ve­seb­bet mon­dó fel­szí­ne ka­lan­dos mély­sé­ge­ket ta­kar. Nem a ka­land egy­sí­kú, pro­fán ér­tel­mé­ben. Eöt­vös egy­szer­re ál­lít­ja és ta­gad­ja a ka­land iz­gal­mát. A fi­a­tal­ság ki­vált­sá­gá­nak tart­ja az érett kor be­lá­tó nyu­gal­má­val szem­ben. (Eb­be az ér­tel­me­zés­be ugyan­ak­kor a fi­a­tal nem­zet és a ka­land/szen­ve­dé­lyes­ség una­lom­ba és ön­zés­be ful­la­dó pár­hu­za­ma is be­le­ol­vas­ha­tó: az 1850-es évek ele­jén a Káldoryéknál ös­­sze­jö­vő pes­ti tár­sa­dal­mi eli­tet csak a tél unal­mát el­űző szó­ra­ko­zás le­he­tő­sé­gei fog­lal­koz­tat­ják!)
Az una­lom mel­lett az ön­zés a re­gény egyik to­váb­bi kulcs­sza­va, az el­zár­kó­zás, az el­for­du­lás je­le­ní­tő­dik meg ál­ta­la. Káldory Ador­ján, a re­gény köz­pon­ti fér­fi­alak­ja se fe­le­sé­gé­vel, se a tá­gan ér­tel­me­zett kö­zös­ség­gel nem ta­lál­ja a kap­cso­la­tot. Kö­zö­nyös­sé­gét élet­böl­cses­ség­nek tart­ja. Ugyan­ak­kor Eöt­vös már nem ta­lál­ja a fi­gu­ra el­len­pó­lu­sát. A fa­lu jegy­ző­je tör­té­ne­té­ben a ha­tal­mat ki­sa­já­tí­tó ön­kén­­nyel szem­ben még meg­je­le­nik egy ígé­re­te­sebb jö­vő­kép, de a Káldoryt kö­rül­ve­vő vi­lág­ban min­den­ki ment­sé­get ta­lál­hat tet­te­i­re vagy a tet­tek hi­á­nyá­ra: (Káldory) „nem akar­ta be­lát­ni, mi­ért ér­de­mel­né­nek olya­nok, kik sa­ját nád­pa­ri­pá­i­kon ked­velt agy­ré­mek után ro­han­nak, több tisz­te­le­tet azok­nál, kik va­ló­sá­gos nyu­la­kat ker­get­nek: a leg­újabb ese­mé­nyek még in­kább megerősíték őt né­ze­te­i­ben.
Kö­zö­nyös­ség­gel tekinté azo­kat, mint me­lyek­nek ered­mény­te­len­sé­gé­ről kez­de­tek­től fog­va meg vala győ­ződ­ve; s mi­u­tán a nyu­ga­lom hely­re állt, örült, nem mint­ha azon párt­nak né­ze­te­i­ben osz­toz­nék, mely győ­zött, ha­nem in­kább azért, mert a zaj, me­lyet ré­gen meg­unt, vég­re le­csen­de­sült” (AN II, 4–5).
Káldory el­len­pó­lu­sa Mar­git le­het­ne, a fe­le­ség, aki szen­ve­dé­lyes, de nem tud nyi­tott len­ni, aki mű­velt, de nem is­me­ri a vi­lá­got, aki ten­ne, de nő­ként csak a csa­lád kö­ré­ben vár­hat rá ér­vé­nye­sü­lés (gyer­me­ke vi­szont nem szü­le­tik). Mar­git ha­szon­ta­lan­nak, hi­á­ba­va­ló­nak ér­zi éle­tét. A vi­lág­ról lánykorában, vi­dé­ki ott­ho­ná­ban szőtt áb­ránd­jai – Káldory fe­le­sé­ge­ként – szí­nes bu­bo­rék­ként pat­tan­nak szét a min­den­na­pi re­a­li­tás egy­re in­kább bör­tön­nek ér­zett fa­lán: „Fi­a­tal em­be­rek ezt nem lát­ják ál­tal; de az élet vég­re meg­ta­nít min­den­kit, hogy mi­u­tán a vi­lá­got nem ala­kít­hat­ja át vá­gyai sze­rint, vá­gya­it ala­kít­sa át a vi­lág sze­rint” (AN II, 179).
A re­gény eré­nye a több­ré­te­gű szö­veg egyes ele­mei kö­zöt­ti per­ma­nens di­a­ló­gus. Köl­csey Parainesise a re­form­ko­ri ne­ve­lés er­köl­csi-kö­zös­sé­gi el­vá­rá­sa­i­nak meg­je­le­ní­té­se. Ez­zel szem­ben Eöt­vös – a re­gény­be­li har­min­cas évek­re vo­nat­koz­ta­tott – ne­ve­lé­si el­kép­ze­lé­se­it a min­den­na­pi gya­kor­lat és a gye­rek­kor­hoz mért­ség el­vei alpján fo­gal­maz­ta meg. Az el­vont ide­á­lok he­lyett a ne­ve­lés min­den­nap­ja­it tart­ja szem előtt:
„Az em­be­rek több­sé­ge (bo­csás­sák meg ol­va­só­im, ha né­ha a he­lyett, hogy elő­re ha­lad­nék, ref­le­xi­ók­kal sza­kí­tom fél­be elő­adá­so­mat; ez volt hi­bám a gya­kor­la­ti élet me­ze­jén, és ez fog va­ló­szí­nű­leg hi­bám ma­rad­ni, míg az iro­dal­mi pá­lyán mű­kö­döm), az em­be­rek több­sé­ge a gyer­me­kek ész­be­li te­het­sé­ge­i­re kö­zön­sé­ge­sen ugyan­azon mér­té­ket szok­ta al­kal­maz­ni, mely sze­rint fel­nőtt em­be­rek­ről ítél. Men­nél kö­ze­lebb áll a gyer­mek is­me­re­tek­ben, íté­le­te­i­ben s ma­ga­vi­se­let­ében azok­hoz, kik fér­fi ko­ru­kat már el­ér­ték, an­nál ki­tű­nőbb­nek tart­ják a gyer­me­ket, an­nál több re­mén­­nyel te­kin­te­nek reá. Alig is­me­rek fer­débb né­ze­tet. […] leg­szebb te­het­sé­ge­ink né­ha a gyer­mek­nél oly alak­ban mu­tat­koz­nak, hogy azok in­kább rossz, mint jó tu­laj­do­nok­nak lát­sza­nak. A leg­ha­tal­ma­sabb ész csak a gyer­mek gaz­dag kép­ze­lő te­het­sé­gé­ben tű­nik fel; a szi­lárd­sá­got s tű­rést, mely a fér­fi­út egy­kor a leg­na­gyobb cé­lok el­éré­sé­re ké­pes­sé teendi, csak ma­kacs­ság­ból, a tett­erőt szi­laj­ság­ból, a bá­tor­sá­got kön­­nyel­mű­ség­ből ve­het­jük ész­re…” (AN I, 112).
Mar­gi­tot jól ne­ve­lik, de a ré­gi tra­gé­di­át tit­ko­ló anya a ti­tok­kal még­is gá­tat von ma­ga és a lá­nya kö­zé; pél­dá­ja Mar­gi­tot ér­zé­sei el­foj­tá­sá­ra ta­nít­ja. Káldory Ador­jánt nagy­nén­je ne­ve­lé­se te­szi ön­ző, csu­pán ön­ma­gá­ra kon­cent­rá­ló em­ber­ré. Mar­git el­fojt­ja sze­mé­lyi­sé­gét, Ador­ján vi­lág­mé­re­tű­vé ter­jesz­ti, s eb­ben a vi­lág­ban övé a fő­sze­rep. Konf­lik­tu­sa­ik ezért bel­ső ter­mé­sze­tű­ek. Ön­ma­guk­ba for­dul­va, ön­ma­guk­ra kon­cent­rál­va ke­re­sik a bol­dog­ság, majd ké­sőbb a há­zas­ság zsák­ut­cá­já­ból ki­ve­ze­tő út le­he­tő­sé­ge­it is. Kö­zös éle­tük ese­mé­nye­it ezért alap­ve­tő­en a sze­rep­ját­szás ha­tá­roz­za meg. „Ka­land­ja­ik” e sze­rep­ját­szás ki­ve­tí­té­se­ként van­nak je­len a tör­té­net­ben (Káldory vi­szo­nya Ir­má­val, Mar­git bűn­tu­dat­tal ter­helt, óva­tos flört­je-ba­rát­sá­ga Vámosyval).

A „sze­rep­ját­szás” Eöt­vös re­gény­tech­ni­kai el­já­rá­sa­i­nak is ve­le­já­ró­ja. Az el­be­szé­lői ön­ref­le­xió az ál­lan­dó – szö­veg­ként is meg­je­le­ní­tett – kül­ső kont­roll („a sze­rep”) je­le. A kint és a bent kö­zöt­ti egyen­súly­ke­re­sés to­váb­bi ele­me (és kér­dő­je­le). Az el­be­szé­lő „ki­szó­lá­sa” az aláb­bi idé­zet is, amely az em­be­ri bol­dog­ta­lan­ság kér­dé­sét és kö­rül­mé­nye­it kom­men­tál­ja: „én nem te­he­tek ró­la, ha kép­ze­le­tem­ből em­be­re­ket te­rem­te­ni nem tu­dok, s csak olya­no­kat írok le, mi­nő­ket ma­gam is, ol­va­só­im is is­mer­tek; ezek­nek nagy ré­sze pe­dig min­den rend­kí­vü­li ese­mé­nyek nél­kül, szép csen­de­sen vá­lik sze­ren­csét­len­né” (AN II, 68).
Eh­hez az el­be­szé­lői sze­rep­hez köt­he­tő elem az iro­da­lom kér­dé­se­i­nek meg­je­le­ní­té­se és a re­gény sze­re­pé­nek, je­len­tő­sé­gé­nek am­bi­va­lens ér­té­ke­lé­se is: „A re­gény­iro­da­lom, mely ko­runk­ban csak­nem azon ha­tást gya­ko­rol­ja, mint egy­kor Plutarch élet­raj­zai, kü­lö­nös ide­á­lo­kat ál­lí­tott fel. A vi­lág-fáj­da­lom he­lyett, me­lyet Goe­the Wertherében és Fa­ust­já­ban, By­ron min­den mun­ká­i­ban di­cső­í­tett, s mely­nek alap­ját azon ne­me­sebb ér­zé­sek s ma­ga­sabb vá­gyak ké­pe­zik, mik az élet­ben ki­elé­gí­tést nem ta­lál­nak, most az élet­unt­ság ál­lít­ta­tott fel esz­mény­kép gya­nánt. A ké­tely, mely­nek gyöt­rel­mei min­den­ne­mű köl­té­szet­nek an­­nyi ide­ig tár­gyul szol­gál­tak, el­avult, s a ta­ga­dás­hoz ju­tot­tunk” (AN I, 182).
Ezt a ta­ga­dást sze­mé­lye­sí­ti meg a re­gény­ben Káldory. Mar­git­tal el­len­tét­ben, aki el­jut fe­les­le­ges­sé­gé­nek fel­is­me­ré­sé­ig, ki­elé­gí­tő­nek lát­ja a vi­lág­ban el­fog­lalt he­lyét, ki­tér a konf­lik­tu­sok elől, a kö­zös­ség ér­tel­mét a tár­sas szó­ra­ko­zás­ban lát­ja.
A re­gény szer­ke­ze­tét a nyi­tó­kép­nek a zárószakaszban va­ló fel­idé­zé­se zár­ja ke­rek­ké. A vi­rá­gok­ból ko­szo­rút fo­nó Mar­git és a ko­sa­rá­ban al­vó An­na alak­ját az ugyan­csak ko­szo­rút fo­nó má­sik Mar­git és kis­hú­ga, Ma­ris­ka ké­pe idé­zi fel. Ormosyné ré­gi éle­té­nek utol­só bol­dog nap­ját rög­zí­ti az el­ső kép. A má­so­dik kép az élet fel­kí­nál­ta új esély, az új kez­det…
A be­fe­je­zés lát­szó­la­gos op­ti­miz­mu­sa el­le­né­re a kér­dés, ame­lyet va­la­ha Mar­git tett fel ma­gá­nak any­já­val kap­cso­lat­ban, s ame­lyet a re­gény/tör­té­net egé­szé­re vo­nat­koz­tat­ha­tó kulcs­kér­dés­nek te­kint­he­tünk, to­vább­ra is meg­vá­la­szo­lat­lan ma­rad: „Van-e sze­re­tet bi­zo­da­lom nél­kül?” (AN I,153).
Ormosyné nem bí­zik meg a lá­nyá­ban; Mar­git nem bí­zik Káldory sze­rel­mé­ben; Ir­ma, Káldory sze­re­tő­je nem bí­zik Ador­ján­ban; Vikta, a mol­nár­lány nem bí­zik Vámosyban, aki há­zas­sá­got ígér ne­ki – még­is mind azt hi­szik, hogy sze­ret­nek.
A nő­vé­rek A karthausi to­vább­mon­dá­sa. „Nem ért­jük egy­mást; önös­sé­günk kü­lön nyel­ve­in szól­va el­ér­he­tet­len tá­vol­ban ál­lunk még azok­tól is, ki­ket a vég­zet mel­lénk te­rem­te.” A karthausi e mon­da­ta Eöt­vös utol­só re­gé­nyé­nek akár mot­tó­ja is le­het­ne (AK II, 24). Az idé­zet a leg­je­len­tő­sebb­nek tar­tott má­sik két Eöt­vös-re­gény vi­lá­gá­nak konf­lik­tu­sa­it is ké­pes fel­idéz­ni. Gon­dol­junk pél­dá­ul A fa­lu jegy­ző­je vi­szony­rend­sze­ré­re; a sze­re­tet kér­dé­se­i­re, me­lyek a Ma­gyar­or­szág 1514-ben is hang­sú­lyo­san je­len­nek meg: „Mint a csa­lá­di kö­te­lé­kek fel­old­ha­tat­la­nok­ká vál­nak, ha azo­kat hos­­szú egyet­ér­tés em­lé­kei erősíték, s a meg­elé­ge­dés, me­lyet há­zi kö­rünk­ben ta­lá­lunk, nem an­­nyi­ra egyes él­ve­ze­tek­ben dús pil­la­na­tok­ban, mint in­kább azon biz­tos­ság­ban fek­szik, hogy bol­dog s ke­se­rű na­pok­ban mi­e­ink­től el­ha­gyat­ni nem fo­gunk, így van ez nem­ze­tek éle­té­ben is. A ha­za és csa­lád ha­son­ló ala­po­kon nyug­sza­nak. Sze­re­tet nél­kül sem egyik, sem má­sik nem áll­hat fenn” (M 554).
A nő­vé­rek köz­pon­ti fugurája Mar­git. Alak­já­nak a már A karthausiban is fel­vil­la­nó tár­sa­sá­gi hölgy az előd­je. Ez a szen­ve­dő, a tár­sa­ság tag­jai ál­tal hi­deg­nek és ér­zé­ket­len­nek mon­dott nő ölt ala­kot évek­kel ké­sőbb Mar­git­ban.
„Oh mért nem lehete ne­ki ott szü­let­nie, hol keb­le sze­ret­he­tett, a sze­gény pol­gá­ri kör­ben, mely­nek nyá­jas örö­mei után szí­ve, vá­gya­i­ban hi­vat­ta­tást mu­tat­va, éve­kig sovárgott. Hány­szor nem néze fé­nyes ter­me­i­ből vá­gyód­va a sze­rény pol­gá­ri lak­ra” (AK II, 57). A karthausi idé­zett mon­da­ta a Ma­ris bol­dog­sá­gá­ban a sa­ját vá­gyai hi­á­ba­va­ló­sá­gát si­ra­tó Mar­git­ról is szól. Mar­git te­vé­keny, tar­tal­mas élet­ről szőtt áb­ránd­ja­i­nak meg­tes­te­sí­tő­je Káldory Ador­ján, aki egy­ben meg­va­ló­su­lá­suk aka­dá­lya is. Ön­ző, akár­csak Gusz­táv, A karthausi hő­se, Réty al­is­pán és fe­le­sé­ge A fa­lu jegy­ző­jé­ből vagy mint Ártándi Pál, a Ma­gyar­or­szág 1514-ben „hő­se” – nem ta­nult meg sze­ret­ni.
Eöt­vös szem­lé­le­te ér­tel­mé­ben a nő csak fér­je, csa­lád­ja, gye­re­kei ré­vén, ál­ta­luk vá­lik iga­zán hasz­nos­sá, ál­ta­luk ké­pes tel­jes, bol­dog éle­tet él­ni. Ha a férj ér­dem­te­len, mint Káldory, és a nő gyer­mek­te­len is, mint Mar­git, a nő élet­te­re a mi­ni­má­lis­ra szű­kül.
Mar­git hely­ze­te ki­lá­tás­ta­lan­sá­gát ko­ráb­bi il­lú­zi­ói ron­csa­i­hoz va­ló ra­gasz­ko­dá­sa te­szi tra­gi­kus­sá. Káldory a pár­baj előtt írt le­ve­le a már is­mert sze­rep­ját­szó gesz­tu­sok meg­is­mét­lé­se, még­is elég ah­hoz, hogy Mar­git új­ra ál­mo­kat ker­ges­sen, hi­szen nincs is más le­he­tő­sé­ge. Újabb il­lú­zió­vesz­té­sét vé­gül ha­lá­la aka­dá­lyoz­za meg.
Eöt­vös utol­só re­gé­nye le­szá­mo­lás az iro­da­lom társadalomátalakító sze­re­pé­ről val­lott né­ze­te­i­vel. Az il­lú­zió­vesz­tés re­gé­nye. A zárókép, Ma­ris Ormosyné ha­zug­sá­ga árán fenn­tart­ha­tó idill­je, az ál­mo­kon tú­li kér­dé­sek elől va­ló me­ne­kü­lés.

Iro­da­lom

Manfred Frank: Einführung in die frühromantische Asthetik. Frank­furt am Ma­in, Suhrkamp, 1989.
A ma­gyar iro­da­lom tör­té­ne­te. III. köt. Szerk. Pándi Pál. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1965 (a to­váb­bi­ak­ban: AMIT).
Baj­za Jó­zsef: Mun­kái. Szerk. Badics Fe­renc. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1904.
Csá­szár Elem­ér: A ma­gyar re­gény tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Ki­rá­lyi Ma­gyar Egye­te­mi Nyom­da, 1939.
Fogarasi György: A ro­man­ti­ka tét­jei. He­li­kon, LXVI. évf. (2001) 1–2. sz. 5–21. p.
Gyu­lai Pál: Em­lék­be­szé­dei. Bu­da-Pest, Franklin-Társulat, 1890.
Hor­váth Kár­oly: A ro­man­ti­ka ér­ték­rend­sze­re. Bu­da­pest, Ba­las­si Ki­adó, 1997.
Korompay H. Já­nos: A „jellemzetes“ iro­da­lom je­gyé­ben. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1998.
Szerb An­tal: Ma­gyar iro­da­lom­tör­té­net. Bu­da­pest, Ré­vai, 1935 (a to­váb­bi­ak­ban: MI).
Szinnyei Fe­renc: No­vel­la- és re­gény­iro­dal­munk a sza­bad­ság­har­cig. 1–2. köt. Bu­da­pest, MTA, 1925–1926 (a to­váb­bi­ak­ban: Sz).
Toldy Fe­renc: A ma­gyar nem­ze­ti iro­da­lom tör­té­ne­te. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1987 (a to­váb­bi­ak­ban: AMNIT).
Fáy And­rás: A Bélteky-ház. 1–2. köt. Bu­da­pest, Franklin-Társulat, 1908.
Jó­si­ka Mik­lós: Abafi. Budapest, Franklin-Társulat, 1895
Eöt­vös Jó­zsef: A karthausi. 1-2. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1892 (a to­váb­bi­ak­ban: AK).
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Bu­da­pest, Ré­vai Testvérek, 1901.
Eöt­vös Jó­zsef: A fa­lu jegy­ző­je. Nyol­ca­dik fü­zet. Bu­da, Hartleben, é. n. (a to­váb­bi­ak­ban: AFJ).
Eöt­vös Jó­zsef: Ma­gyar­or­szág 1514-ben. Bu­da­pest, Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, 1971 (a to­váb­bi­ak­ban: M).
Eöt­vös Jó­zsef: A nő­vé­rek. 1–2. köt. Bu­da­pest, Ráth Mór, 1894 (a to­váb­bi­ak­ban: AN).

Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak könyv­tár­nyi iro­dal­ma van, hi­szen min­dig ké­pes új­sze­rű­en hat­ni, újabb és újabb gon­do­la­to­kat éb­resz­te­ni az ol­va­só­ban, a né­ző­ben. Mind­ezt mesz­­sze­me­nő­en bi­zo­nyít­ják a kö­rü­löt­te dú­ló nagy esz­me­fut­ta­tás­ok és vi­ták, ame­lyek meg­pró­bál­ták meg­ha­tá­roz­ni a Tra­gé­dia he­lyét a ma­gyar és a vi­lág­iro­da­lom­ban. Dol­go­za­tunk­nak nem az a cél­ja, hogy az ilyen jel­le­gű szak­iro­dal­mat sza­po­rít­sa. Csak ak­kor té­rünk ki a mű­vel kap­cso­la­tos szak­iro­da­lom­ra, ha az a Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sát is érin­ti. Egyet­ért­he­tünk ugyan­is He­ve­si Sán­dor­ral, aki a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta a Tra­gé­di­á­ról: „Ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges előadása… Ma­dách köl­te­mé­nye bib­li­á­ja a Nem­ze­ti Szín­ház­nak, me­lyet örök­ké for­gat, amely­ből min­dig ta­nul, ame­lyet so­ha­sem fog tel­je­sen kitanulni.”1 Az utób­bi idő­ben mint­ha meg­rit­kul­tak vol­na Ma­dá­c­hot és a Tra­gé­di­át öve­ző esz­me­fut­ta­tás­ok, ta­nul­má­nyok, mo­nog­rá­fi­ák. And­rás Lász­ló mű­vét azon­ban még­is meg kell említenünk.2 Fel­me­rül­het s a könyv kap­csán fel is me­rült a kér­dés: a ha­tal­mas Ma­dách-iro­da­lom is­me­re­té­ben van még egy­ál­ta­lán Ma­dách-rej­tély? And­rás Lász­ló több lé­nye­ges kér­dés­ben el­mé­lyí­ti ed­di­gi is­me­re­te­in­ket, meg­vi­lá­gít­ja a ho­má­lyos­nak hitt vagy el­ho­má­lyo­sí­tott né­ze­te­ket Ma­dách­ról és a Tra­gé­di­á­ról. Ha azon­ban igaz­nak vél­jük He­ve­si Sán­dor imént idé­zett gon­do­la­ta­it, s fel­idéz­zük Kán­tor La­jos lé­nye­ges kér­dé­se­ket érin­tő kismonográfiájának3 ve­zér­gon­do­la­tát, amely sze­rint a Tra­gé­dia esz­mei, mű­vé­szi, for­mai ér­tel­me­zé­se kö­rül dí­vó vi­ták je­len­tő­sen be­fo­lyá­sol­ták a Tra­gé­dia szín­pa­di vál­to­za­ta­it, ak­kor a fel­tett kér­dés­re He­ve­si Sán­dor gon­do­la­ta­i­val egyet­ért­ve fe­lel­he­tünk: van és lesz Ma­dách-rej­tély, „ame­lyet so­ha­sem fo­gunk tel­je­sen ki­ta­nul­ni”, ám min­dig gaz­da­god­ni fo­gunk ál­ta­la.
A Tra­gé­dia szín­pa­di pá­lya­fu­tá­sa Paulay Ede ne­vé­hez fű­ző­dik. A Nem­ze­ti Szín­ház egy­ko­ri igaz­ga­tó­ja és ren­de­ző­je 1883-ban vit­te szín­re a da­ra­bot. Da­col­nia kel­lett az el­len­té­tes né­ze­tek­kel, elő­í­té­le­tek­kel (könyv­drá­ma nem al­kal­mas szín­pa­di be­mu­ta­tás­ra, pes­­szi­mis­ta stb.). „Persze… ilyen kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­sé­ges ál­lás­fog­la­lás­ról és an­nak a szín­pa­don va­ló ér­vé­nye­sí­té­sé­ről nem le­he­tett szó” – szö­ge­zi le töb­bek kö­zött Ma­gyar Bá­lint a be­mu­ta­tó­val kapcsolatban.4 Paulay Ede úgy ol­dot­ta meg ezt a ne­héz fel­ada­tot, hogy mi­nél ke­ve­sebb el­len­sé­ges­ke­dés­re ad­jon okot. Igye­ke­zett min­dent el­há­rí­ta­ni az út­ból, ami át­hág­ha­tat­lan ne­héz­sé­get oko­zott vol­na. Meg­rö­vi­dí­tet­te a da­ra­bot, bi­zo­nyos ré­sze­ket ös­­sze­vont, má­so­kat vi­szont ki­ha­gyott. Ki­hagy­ta pl. az űr­je­le­ne­tet, ös­­sze­von­ta a Kep­ler-je­le­ne­te­ket. Ki­ha­gyott né­hány ké­nyes­nek tű­nő részt: a ró­mai szín­ből Cluvia da­lát, mely­ben „bor­dély­ház­ról” éne­kel, a lon­do­ni kép­ből a „kéjhölgy”-jelenetet, s át­szer­kesz­tet­te a lon­do­ni színt. Ki­emel­te vi­szont a Mar­seil­laise­-t, ame­lyet az Ope­ra kó­ru­sa adott elő. Paulay Ede vál­lal­ko­zá­sát si­ker ko­ro­náz­ta. Már ma­ga a tény, hogy drá­ma­iro­dal­munk e gyöngy­sze­me szín­pad­ra ke­rült, si­ker­ként köny­vel­he­tő el. Paulay Ede vi­szont töb­bet ért el. Az em­ber tra­gé­di­á­ja kas­­sza­si­ker lett. A Nem­ze­ti Szín­há­zon kí­vül még ti­zen­egy vi­dé­ki szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra. Az ős­be­mu­ta­tó­nak kö­szön­he­tő­en a Tra­gé­dia kül­föl­di szín­pad­ok­ra is el­ju­tott (Ham­burg, Bécs, Prá­ga, Ber­lin stb.).
Paulay utó­da­i­ra várt az a fel­adat, hogy a ren­de­zők a szín­re­vi­telt tö­ké­le­te­sít­sék, va­la­mi új­jal gaz­da­gít­sák. Az egyes ké­sőb­bi fel­újí­tá­sok – Fes­te­tics An­dor (1897), Som­ló Sán­dor (1900), Tóth Im­re (1905) – a ren­de­zés te­rén sem­mi újat sem hoz­tak. Egy te­het­sé­ges utód azon­ban még­is meg­je­lent: He­ve­si Sán­dor.
He­ve­si Sán­dor elő­ször 1908-ban ren­dez­te a Tra­gé­di­át a Nép­szín­ház Víg­ope­ra szín­pa­dán. Az olyan tí­pu­sú ren­de­zők kö­zé tar­to­zott, mint azt Ma­gyar Bá­lint meg­jegy­zi, „aki akart és tu­dott újat ad­ni né­ző­nek és közönségnek”.5 Ren­de­zői el­kép­ze­lé­sét He­ve­si Sán­dor az Ale­xan­der Ber­nát ál­tal ki­adott, ma­gya­rá­za­tok­kal el­lá­tott Tra­gé­dia ki­adá­sá­ra ala­poz­ta. Sok öt­le­tet me­rí­tett Ale­xan­der magyarázataiból.6 „A tra­gé­dia szín­pa­di struk­tú­rá­já­ban ér­vé­nye­sí­tet­te a mű ta­go­lá­sá­nak Ale­xan­der­től fel­vá­zolt rend­kí­vül vi­lá­gos sé­má­ját, meg­va­ló­sí­tot­ta az el­len­té­tes tar­tal­mú je­le­ne­tek szo­ro­sabb kap­cso­ló­dá­sát az elő­adás­ban, va­la­mint Ádám öre­ge­dé­sé­nek gon­do­la­tát a tör­té­nel­mi szí­nek­ben” – jegy­zi meg a ren­de­zés­sel kap­cso­lat­ban Staud Géza.7 A Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak jel­le­gét eb­ben az eset­ben nagy­ban meg­ha­tá­roz­ták a dísz­le­tek. Az elő­adás­hoz az Eszterházy Mik­lós ál­tal ké­szít­te­tett dísz­le­te­ket hasz­nál­ták fel, ame­lyek ere­de­ti­leg az 1892-es bé­csi elő­adás­ra ké­szül­tek. A re­vü­sze­rű tör­té­nel­mi tab­lók a meiningenizmus stí­lu­sát kép­vi­sel­ték, s így a né­zők – He­ve­si el­kép­ze­lé­sei el­le­né­re – egy meinigeni ha­tá­sú elő­adást lát­hat­tak. (A meiningenizmus II. György meiningeni her­ceg [1826–1914] és ud­va­ri szín­tár­su­la­ta ál­tal meg­va­ló­sí­tott szín­há­zi re­for­mok és mű­vé­szi tö­rek­vé­sek ös­­sze­fog­la­ló el­ne­ve­zé­se.)
He­ve­si Sán­dort 1922-ben a Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­já­vá ne­vez­ték ki. Az új hely­zet­ben ked­ve­ző al­ka­lom nyílt a Tra­gé­dia má­sod­szo­ri meg­ren­de­zé­sé­re. Az 1908-as elő­adás­tól el­té­rő­en az 1923-as fel­újí­tás­ban nem sze­re­pel a Mar­seil­laise. Ez az el­ha­tá­ro­zás az ak­ko­ri ked­ve­zőt­len po­li­ti­kai lég­kör­rel ma­gya­ráz­ha­tó. Paulayval el­len­tét­ben He­ve­si azon­ban fon­tos­nak tar­tot­ta az űr­je­le­ne­tet. El­is­me­ri ugyan, hogy szín­pa­di­lag ne­héz meg­ol­da­ni, de itt nem a dísz­let a fon­tos, ha­nem Ádám és Lu­ci­fer pár­be­szé­de és a Föld szel­le­mé­nek meg­nyi­lat­ko­zá­sa. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­it ő ma­ga így ma­gya­ráz­za: „az egész szín­pa­di be­ál­lí­tás­nak szim­bo­li­kus­nak kell len­ni, egyút­tal álom­sze­rű­nek, mert hi­szen Ádám majd­nem min­den kép vé­gén fel­éb­red vagy leg­alább­is föl­esz­mél… Az új Em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát nem egyes kor­ké­pek so­ro­za­tá­ból, ha­nem Ádám lel­ké­ből, ál­má­ból és ví­zi­ó­i­ból épí­ti fel a szín­pa­di ke­re­tet, s ab­ból szer­kesz­ti meg az egyes jeleneteket.”8 He­ve­si ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját te­hát a Tra­gé­dia ví­zi­ó­sze­rű fel­fo­gá­sa és a szim­bo­li­kus dísz­le­tek al­kal­ma­zá­sa je­len­tet­te.
A ren­de­zés­ről el­is­me­rő­en szól a kri­ti­ka is. Ki­eme­li He­ve­si be­ál­lí­tá­sát, mond­ván, hogy nem a tör­té­nel­mi hű­sé­get és re­a­li­tást húz­za alá a vál­to­zó ké­pek so­ro­za­tá­ban, ha­nem a drá­mát, a tra­gé­di­át, az em­be­rért fo­lyó har­cot hang­sú­lyoz­za, amely az ég­ből in­dul az Úr és Lu­ci­fer kö­zött, s amely át­fű­ti, él­te­ti és szo­ros egés­­szé sű­rí­ti a ti­zen­öt színt.9
Nagy vá­ra­ko­zás előz­te meg He­ve­si Sán­dor 1926-os ren­de­zé­sét is. Ez­út­tal Az em­ber tra­gé­di­á­ját misz­té­ri­um­ként fog­ta fel. A misz­té­ri­um-for­ma elő­re­lé­pést je­len­tett a Tra­gé­dia ren­de­zé­sé­ben, de csak egy for­má­ja lett vol­na. He­ve­si azon­ban nem tu­dott túl­jut­ni ezen a for­mán.
A har­min­cas évek­ben Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­adá­sa­i­ban, ren­de­zé­se­i­ben szin­te sem­mi újat nem fe­dez­he­tünk fel. Hont Fe­renc kez­de­mé­nye­zé­sé­re 1931-ben meg­ren­dez­ték a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­ko­kat. En­nek ke­re­tén be­lül mu­tat­ták be Sze­ge­den 1933-ban a Tra­gé­di­át Hont Fe­renc és Buday György dísz­le­te­i­vel. A Nem­ze­ti Szín­ház­ban 1937 őszén ke­rült sor is­mét a Tra­gé­dia fel­újí­tá­sá­ra. Ez a be­mu­ta­tó azon­ban a ham­bur­gi ren­de­zés (Né­meth An­tal mun­ká­ja) meg­is­mét­lé­se, az 1941-es fel­újí­tás pe­dig a ko­ráb­bi frank­fur­ti ren­de­zés is­mét­lé­se volt. Eb­ből a kor­szak­ból meg­em­lít­he­tünk egy ér­de­kes vál­lal­ko­zást is. Né­meth An­tal 1939-ben a Nem­ze­ti Ka­ma­ra­szín­ház kis szín­pa­dán mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át, ki­re­keszt­ve be­lő­le a lát­vá­nyos ele­me­ket és ér­vény­re jut­tat­va a szö­veg köl­tői szép­sé­ge­it. A ké­sőb­bi ren­de­zé­si ér­tel­me­zé­sek kö­ré­ben ez a kí­sér­let in­kább csak ér­de­kes­ség­nek szá­mí­tott.
A Tra­gé­dia kö­rül vi­ták, „esz­mei tisz­tá­zá­sok”, új­já­ér­té­ke­lé­sek a há­bo­rú utá­ni idő­szak­ban is ha­tot­tak a mű szín­pa­di pá­lya­fu­tás­ára. Mi­vel ez a kor­szak még ele­ve­nen él ben­nünk, sok min­den­re em­lé­ke­zünk, vis­­sza tud­juk idéz­ni a tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis ese­mé­nye­ket, csak né­hány fon­to­sabb dol­got eme­lünk ki. Az em­ber tra­gé­di­á­ját 1947-ben újí­tot­ták fel a Nem­ze­ti Szín­ház­ban. Nem sok­kal ké­sőbb, 1948 ele­jén le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról, s a kö­vet­ke­ző elő­adás­ra csak hét év múl­va ke­rült sor. A Tra­gé­dia kor­sze­rű át­ér­té­ke­lé­sé­nek igye­ke­ze­te több mérv­adó, sar­ka­la­tos kér­dés tisz­tá­zá­sá­nak igé­nyét ve­tet­te fel. Fel­me­rült pes­­szi­mis­ta vol­ta, fel­me­rül­tek He­ve­si misz­té­ri­um-sze­rű fel­fo­gá­sá­nak a kö­zön­ség­ben élő em­lé­kei, fel­me­rült az egyén és a tö­meg vi­szo­nyá­nak, a fa­lansz­ter-je­le­net fél­re­ma­gya­rá­zá­sá­nak a le­he­tő­sé­ge stb. A hi­va­ta­los kul­túr­po­li­ti­ka a kér­dé­sek meg­ol­dá­sa he­lyett a mű­vet szo­rí­tot­ta a hát­tér­be. A mű­vet kö­rül­ve­vő hall­ga­tást Waldapfel Jó­zsef ta­nul­má­nya tör­te meg. Waldapfel a Tra­gé­dia esz­mei tisz­tá­zá­sát sür­get­ve ta­nul­má­nyá­ban ki­tér a leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb ré­szek­re, s a mű pes­­szi­miz­mu­sát Lu­ci­fer alak­ján ke­resz­tül cá­fol­ja meg stb.10 Az aka­dé­mi­ai elő­adás nyo­mán sor­ra je­len­tek meg ta­nul­má­nyok a Tra­gé­di­á­ról: Hermann Ist­ván­tól, Sőtér Ist­ván­tól, Barta Já­nos­tól, Hor­váth Kár­oly­tól stb. A Ma­dách-ku­ta­tást leg­in­kább Barta Já­nos, Sőtér Ist­ván és Hor­váth Kár­oly ös­­szeg­ző mű­vei len­dí­tet­ték elő­re, ké­sőbb pe­dig a Ma­dách-cen­te­ná­ri­um ide­jén (1964) meg­je­lent mun­kák, me­lyek nem­csak a ma­gyar, ha­nem a kül­föl­di szak­em­be­rek ku­ta­tá­si ered­mé­nye­it is ös­­sze­gez­ték. Az aka­dé­mi­ai vi­tát kö­ve­tő­en a Nem­ze­ti Szín­ház­ban új­ból mű­sor­ra tűz­ték a Tra­gé­di­át. A szín­ház há­rom ve­ze­tő­je, Ma­jor Ta­más, Gel­lért End­re és Már­ton End­re vál­lal­ta a ren­de­zést. Át­vizs­gál­ták az ad­di­gi elő­adá­sok ren­de­ző­pél­dá­nya­it, meg­vizs­gál­ták a hú­zá­so­kat, s ar­ra tö­re­ked­tek, hogy a drá­má­ból egyet­len ér­té­kes gon­do­lat se ves­­szen el. Új­ra­ér­tel­mez­ték Ádám és Lu­ci­fer vi­szo­nyát, si­ke­re­sen hang­sú­lyoz­ták azt a gon­do­la­tot is, hogy Ádám nem te­he­tet­len já­ték­szer Lu­ci­fer ke­zé­ben, ha­nem egyen­ran­gú el­len­fe­le, aki nem hagy­ja ma­gát el­ti­por­ni.
A be­mu­ta­tó ha­tal­mas si­kert ara­tott mind a kri­ti­ka, mind a kö­zön­ség kö­ré­ben. A si­ker­hez hoz­zá­já­rult az is, hogy a Paulay-féle ren­de­zés­sel el­len­tét­ben, ahol az im­po­záns szín­pad­kép do­mi­nált, és a da­rab ér­tel­me­zé­se hát­tér­be szo­rult, a mos­ta­ni elő­adás ese­té­ben for­dí­tott volt a hely­zet, a da­rab ér­tel­me­zé­se kap­ta a fő hang­súlyt, és hát­tér­be szo­rult a szín­pa­di ki­vi­tel, a dísz­le­tek kér­dé­se. De még min­dig nem dőlt el a mű sor­sa. 1955 már­ci­u­sá­ban az az uta­sí­tás ér­ke­zett, hogy a da­ra­bot csak he­ti egy al­ka­lom­mal le­het be­mu­tat­ni. A ki­éle­zett, ne­he­zen át­te­kint­he­tő po­li­ti­kai és tár­sa­dal­mi lég­kör, a frak­ci­ók­ra bom­lott párt­ve­ze­tő­ség, az egyik ol­da­lon a Rá­ko­si kö­ré cso­por­to­su­ló dogmatisták, a má­si­kon a Nagy Im­re kö­ré cso­por­to­su­ló antidogmatikusok klikk­je bom­lasz­tó­an ha­tott a köz­gon­dol­ko­dás­ra. Az ide­o­ló­gi­ai, po­li­ti­kai, esz­mei csa­tá­ro­zá­sok kö­ze­pet­te az új­sá­gok­ban olyan jel­le­gű cik­kek is kezd­tek meg­je­len­ni, ame­lyek ve­szé­lyez­tet­ték a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it is. Ezek kö­zé tar­to­zik Luk­ács György sze­ren­csét­le­nül idő­zí­tett cikke,11 mely­nek kö­zép­pont­já­ba Ma­dách mű­vé­nek el­lent­mon­dá­sa­it, vi­lág­né­ze­ti korlátait ál­lít­ja. A cikk ha­tá­sá­ra a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it szü­ne­tel­tet­ték. Köz­vet­le­nül az ok­tó­be­ri ese­mé­nyek előt­ti új szín­re­vi­te­le kap­csán töb­bek kö­zött Ve­res Pé­ter ve­szi vé­del­mé­be a Tra­gé­di­át. A pes­­szi­miz­mus–op­ti­miz­mus pár­hu­za­mot „filozóf-blöffnek” ne­ve­zi; sze­rin­te Ma­dách nem pes­­szi­mis­ta, ha­nem re­a­lis­ta. Az exentrikus, dog­ma­ti­kus szel­le­mi­sé­gű kri­ti­ká­kat Ré­vai Jó­zsef ta­nul­má­nya te­tő­zi be.12 Ré­vai sor­ra ve­szi a mű há­rom ké­nyes ele­mét, a pes­­szi­miz­must, a nép sze­re­pét, a fa­lansz­ter be­mu­ta­tá­sát, és mind­há­rom­ban el­ma­rasz­tal­ja a mű­vet.
A Tra­gé­dia pá­lya­fu­tá­sá­ban je­len­tős ál­lo­más a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok. Itt 1960-ban sor ke­rül a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra. A ren­de­ző most is Ma­jor Ta­más, s a da­rab itt is si­kert arat. Az­óta több­ször is sze­re­pelt a Sze­ge­di Sza­bad­té­ri Já­té­kok mű­so­rán, sőt pom­pá­za­tos dísz­be­mu­ta­tó­já­vá vált ezek­nek a já­té­kok­nak. A Nem­ze­ti Szín­ház is a Tra­gé­dia ott­ho­ná­vá vált, ahol több fel­újí­tá­sa is volt. Újabb és újabb nem­ze­dé­kek, ren­de­zők, szí­né­szek kí­sér­le­tez­tek, ho­gyan le­het­ne Ma­dách Tra­gé­di­á­ját még ki­fe­je­zőb­bé, ha­tá­so­sab­bá ten­ni. S ma va­la­hogy úgy ál­lunk ez­zel a kér­dés­sel kap­cso­lat­ban, hogy min­den kö­vet­ke­ző fel­újí­tá­sá­ból, ren­de­zés­től va­la­mi újat, job­bat, tö­ké­le­te­seb­bet vá­runk. Idéz­tük He­ve­si Sán­dort: „ilyen mű­nek nin­csen so­ha vég­le­ges elő­adá­sa.” Re­mél­he­tő­leg egy­szer ezt is meg­ér­jük.
A Paulay-féle ren­de­zést kö­ve­tő­en a Tra­gé­dia egyik kül­föl­di be­mu­ta­tó­já­ra Bécs­ben ke­rült sor. A bé­csi Szín­há­zi Vi­lág­ki­ál­lí­tás ke­re­tén be­lül a ham­bur­gi Stadttheater mu­tat­ta be a Tra­gé­di­át 1892. jú­ni­us 18-a és jú­li­us 3-a kö­zött. A be­mu­ta­tón részt vett a cseh Nem­ze­ti Szín­ház igaz­ga­tó­ja, F. A. Šubert is, aki­re nagy ha­tást tett a da­rab.
F. A. Šuberttől füg­get­le­nül Jaroslav Vrchlický, a nagy cseh köl­tő már 1886-ban ér­dek­lő­dött Ma­dách Tra­gé­di­á­ja iránt, mi­u­tán ke­zé­be ke­rült Fischer Sán­dor né­met nyel­vű for­dí­tá­sa. Vrchlický fel­is­mer­te, mi­lyen nagy­sza­bá­sú, „me­rész kon­cep­ci­ó­jú” mű­ről van szó. Hat év­vel ké­sőbb František Brábek se­gít­sé­gé­vel le­for­dí­tot­ta a Tra­gé­di­át, amely a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház be­mu­ta­tó­já­nak alap­já­ul szol­gált. A Tra­gé­dia prá­gai ős­be­mu­ta­tó­ja 1892. jú­li­us 23-án volt. A for­dí­tás a né­met nyel­vű szö­veg alap­ján ké­szült. Vrchlický jól tu­dott né­me­tül, azért va­ló­szí­nű, hogy az egész for­dí­tás az ő mun­ká­ja, és František Brábek csak el­len­őriz­te azt. Ezt a fel­té­te­le­zést alá­tá­maszt­ja az a tény is, hogy az 1893-ban meg­je­lent Brábek-fordításnak csak né­hány so­ra egye­zik az 1892-es for­dí­tás­sal. Ezt a fel­te­vést iga­zol­ja Rá­kos Pé­ter és Radó György ku­ta­tá­sa is. A Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi vissz­hang­ját elő­ször Rá­kos Pé­ter fog­lal­ta ös­­sze az Ada­lé­kok Az em­ber tra­gé­di­á­ja cseh­or­szá­gi vissz­hang­já­hoz cí­mű tanulmányában.13 Radó György ös­­sze­ve­tet­te a Vrchlický-féle cseh for­dí­tást a Dóczi-féle né­met for­dí­tás­sal, és sok ha­son­ló­sá­got ta­lált kö­zöt­tük. Ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re ju­tott, hogy az 1892-es cseh for­dí­tás a né­met alap­ján ké­szült.
Már a né­met szö­veg is erő­sen cen­zú­rá­zott volt, a Prá­gá­ban elő­adás­ra ke­rü­lő szö­ve­get pe­dig még job­ban meg­rö­vi­dí­tet­ték. Éva sze­re­pé­ből (II. szín) ki­ma­radt a „Még­is ke­gyet­len a mi al­ko­tónk” fel­ki­ál­tás, a ró­mai szín­ből az a rész, ami­kor Pé­ter apos­tol meg­ke­resz­te­li a hal­dok­ló Hip­pi­át. Az egy­há­zat bí­rá­ló kons­tan­ti­ná­po­lyi je­le­ne­tet szin­te tel­je­sen el­tor­zí­tot­ták, ki­ma­radt Tankréd fel­há­bo­ro­dá­sa az ár­tat­la­nok le­gyil­ko­lá­sán és a pát­ri­ár­ka vá­la­sza. Az el­ső prá­gai szín ele­jé­ről ki­ma­radt az ink­vi­zí­ci­ót os­to­ro­zó pár­be­széd, tö­röl­ték Kep­ler és Ru­dolf csá­szár pár­be­szé­dé­ből a Kep­ler any­já­ra vo­nat­ko­zó so­ro­kat. Igen meg­cson­kí­tott for­má­ban ke­rült szín­re a lon­do­ni szín is. Ki­tö­röl­ték még azt is, hogy az úr meg­sze­mé­lye­sí­tő­je lát­ha­tat­lan ma­rad, s az il­len­dő­ség ha­tá­ra­in be­lül ma­rad­tak a he­té­rá­kat ját­szó szí­nész­nők jel­me­zei is. Tel­je­sen ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín. A prá­gai színt Paulayhoz ha­son­ló­an itt is egy­be­von­ták a pá­ri­zsi szín elé, s mi­vel a lon­do­ni szín ki­ma­radt, a for­ra­da­lom után a fa­lansz­ter kö­vet­ke­zett.
A da­rab ilyen meg­nyir­bált, „ste­ri­li­zált” for­má­ban is ha­tal­mas si­kert ara­tott a kö­zön­ség kö­ré­ben. Ez azon­ban nem an­­nyi­ra a mű esz­me­i­sé­gé­nek, mint in­kább az im­po­záns, lát­vá­nyos dísz­le­tek­nek volt kö­szön­he­tő. A dísz­le­te­ket, ame­lyek Eszterházy her­ceg költ­sé­gén ké­szül­tek a bé­csi Hoftheater dísz­let­fes­tő­i­nél, a prá­gai szín­ház­nak is köl­csön­ad­ták.
A be­mu­ta­tó­nak ha­tal­mas saj­tó­vissz­hang­ja volt. Min­den je­len­tő­sebb prá­gai lap be­szá­molt ró­la. A Národní listy kri­ti­ku­sa (Josef Kuffner) sze­rint a kül­ső­sé­gek el­von­ják a fi­gyel­met a lé­nyeg­ről, és a da­rab meg nem ér­té­se ké­te­lye­ket szül, de ezek ar­ra kész­tet­nek, hogy a könyv után nyúl­ja­nak a né­zők. A leg­na­gyobb si­kert a Mar­seil­laise aratta.14 A Národní po­li­ti­ka cí­mű füg­get­len na­pi­lap „or” jel­zé­sű kri­ti­ku­sa (Jan Morávek) saj­nál­ja, hogy a Tra­gé­dia meg­cson­kí­tot­tan ke­rült szín­pad­ra. A da­ra­bot Comenius A vi­lág út­vesz­tő­je és a szív pa­ra­di­cso­ma (Labyrinth svìta a ráj srdce) cí­mű mű­vé­hez ha­son­lít­ja. A Svìtozor cí­mű lap bí­rá­ló­ja sze­rint a szín­ház re­per­to­ár­ja egy ér­té­kes da­rab­bal gaz­da­go­dott, s nagy kár, hogy a da­rab­ból ki­ma­radt a kons­tan­ti­ná­po­lyi, a má­so­dik prá­gai és a lon­do­ni szín.15 Az ócseh párt na­pi­lap­já­ban, a Hlas národában ma­ga Vrchlický kö­zölt cik­ket az elő­adás­ról. A Tra­gé­dia in­kább könyv­be va­ló, mint szín­pad­ra – szö­ge­zi le. A szín­pa­don a „köl­tői és fi­lo­zó­fi­ai rész szük­ség­sze­rű­en hát­tér­be fog szo­rul­ni”. Az el­ső há­rom kép a né­ző­ket hi­de­gen hagy­ta, csak az Ádám ál­mát áb­rá­zo­ló ké­pek kezd­tek hat­ni. A leg­na­gyobb ha­tást a fran­cia for­ra­dal­mi je­le­net vál­tot­ta ki. El­is­me­rés­sel szól a szí­né­szek ala­kí­tá­sá­ról, di­csé­ri az Ádá­mot ala­kí­tó Seifertet, mél­tat­ja Bittnerová szí­nes és sok­ol­da­lú Évá­ját, Bittner szel­le­mes és kis­sé gú­nyos Luciferét.16
Ezek­ből a rö­vid­re sza­bott ér­té­ke­lé­sek­ből is ki­tű­nik, hogy a Tra­gé­dia si­kert ara­tott, sőt a kül­föl­di elő­adá­sok kö­zül ta­lán ép­pen a prá­gai be­mu­ta­tó ér­te el a leg­na­gyobb si­kert. A Marsellaise-jelenetnél min­dig ki­sebb tün­te­té­sek mu­tat­koz­tak, de az ok­tó­ber 3-i elő­adá­son ez fel­tű­nőb­ben zaj­lott le. Ez elég volt ah­hoz, hogy Prá­ga rend­őr­igaz­ga­tó­ja meg­tilt­sa a da­rab to­váb­bi be­mu­ta­tá­sát. A szín­ház igaz­ga­tó­sá­ga ér­vény­te­le­ní­te­ni akar­ta a dön­tést, de nem akart le­mon­da­ni a be­vé­tel­ről. Thun gróf, aki az ak­ko­ri prá­gai hely­tar­tó volt, rá akar­ta bír­ni a bé­csi bel­ügy­mi­nisz­té­ri­u­mot, hogy tel­je­sen szün­tes­sék be a Tra­gé­dia elő­adá­sa­it. Taaffe mi­nisz­ter­el­nök vi­szont az ak­ko­ri vál­sá­gos po­li­ti­kai hely­zet­ben nem akart a köz­vé­le­mény el­len cse­le­ked­ni. Ezért azt ta­ná­csol­ja a prá­gai hely­tar­tó­nak, hogy von­ja vis­­sza a ti­lal­mat az­zal a ki­kö­tés­sel, hogy a da­rab­ból ik­tas­sák ki a ké­nyes for­ra­dal­mi je­le­ne­tet. A hely­tar­tó azon­ban a kö­vet­ke­ző le­ve­let kap­ta a prá­gai rend­őr­ka­pi­tány­ság­tól:
„Cs. és k. rend­őr­ka­pi­tány­ság, Prá­ga.
Nr. 13415.
Exellenciád! Bi­zal­mas ér­te­sü­lés alap­ján alá­za­to­san bá­tor­ko­dom ma­gas tu­do­má­sá­ra hoz­ni, hogy a ra­di­ká­lis cseh di­ák­ság kö­ré­ben az úgy­ne­ve­zett ha­la­dó di­ák­frak­ció agi­tá­ci­ót foly­tat oly irány­ban, hogy »Az em­bert tragédiája« cí­mű szín­mű eset­le­ges újabb, át­do­go­zott vál­to­zat­ban va­ló elő­adá­sa al­kal­má­val, ne­ve­ze­te­sen ab­ban az eset­ben, ha a »Párizs « cí­mű ké­pet és a »Marseillaise«-t ki­hagy­ják, a cseh Nem­ze­ti Szín­ház­ban bot­rányt pro­vo­kál­jon, és a szín­ház igaz­ga­tó­sá­gát ki­fü­tyül­jék.
Prá­ga 1892. de­cem­ber 5-én”17
Ezt a tényt a hely­tar­tó hí­rül ad­ta Bécs­be, Taaffe pe­dig ha­tály­ta­la­ní­tot­ta az en­ge­délyt, s a da­ra­bot le­vet­ték a szín­ház mű­so­rá­ról.
Ti­zen­két év­vel ké­sőbb, 1904. jú­ni­us 10-én ke­rült sor Az em­ber tra­gé­di­á­já­nak újabb prá­gai fel­újí­tá­sá­ra. A ze­nét F. Picka, a prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház kar­na­gya kom­po­nál­ta. A ró­mai és lon­do­ni szín ba­lett-be­té­tek­kel bő­vült, s meg­kur­tít­va bár, de szín­re ke­rült a kons­tan­ti­ná­po­lyi és a lon­do­ni szín is.
A si­ker még az 1899-es di­a­dalt is fe­lül­múl­ta. „Sor ke­rült Az em­ber tra­gé­di­á­já­ra, amely­nek más kas­­sza­da­rab­ok­kal szem­ben az az elő­nye, hogy egyút­tal óri­á­si köl­tői al­ko­tás is” – ír­ja a Divadelné listy.18 A Národní po­li­ti­ka kri­ti­ku­sa (Matìj A. Šimáèek ) di­csé­ri az elő­adást, amely im­po­zán­sabb, mint a ti­zen­két év­vel előt­ti. Hi­bá­nak tart­ja vi­szont, hogy a lon­do­ni je­le­ne­tet meg­rö­vi­dí­tet­ték, a for­ra­dal­mi je­le­ne­tet pe­dig úgy mó­do­sí­tot­ták, hogy nem ér­vé­nye­sül ben­ne a tö­meg hatása.19 A Èas bí­rá­ló­ja sze­rint a tör­té­nel­mi szí­nek sab­lo­no­sak, Ádám pe­dig nem cse­lek­vő sze­mély, ha­nem „tét­len szem­lé­lő­je” az eseményeknek.20 Siklóssy Lász­ló a Va­sár­na­pi Új­ság­ban kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Az­zal kez­di, hogy a ma­gya­rok fi­gye­lem­mel kö­ve­tik a szom­széd és a vi­lág né­pe­i­nek iro­dal­mát, de ez nem mond­ha­tó el for­dít­va. Ki­vé­telt ké­pez a cseh nem­zet, amely fi­gye­lem­mel kí­sé­ri a ma­gyar iro­dal­mat. En­nek bi­zo­nyí­té­ka az 1892-es Tra­gé­dia-elő­adás is, és ter­mé­sze­te­sen ez a mos­ta­ni is. Siklóssy el­is­me­rő­en szól Jaroslav Vrchlický és František Brábek mun­ká­já­ról, és rö­vid élet­raj­zu­kat is köz­li az újságban.21
Az 1904-es nyá­ri évad­ban hu­szon­egy­szer sze­re­pelt a Tra­gé­dia a Nem­ze­ti Szín­ház szín­pa­dán. 1904 vé­gén vet­ték le a da­ra­bot, mert a dísz­let a brünni szín­ház­ba ke­rült, ahol 1905 ele­jén mu­tat­ták be a da­ra­bot. In­nen a dísz­let és a Tra­gé­dia Plzeòbe (Pilsen) ván­do­rolt, ahol ez volt az el­ső ma­gyar da­rab, amely szín­re ke­rült. 1905-ben is­mét Prá­gá­ba, a Tra­gé­dia elő­adá­sá­nak a szín­he­lyé­re.
A prá­gai Nem­ze­ti Szín­ház szín­lap­ján még egy­szer ol­vas­ha­tó Ma­dách Im­re ne­ve. 1909-ben ugyan­is is­mét fel­újí­tot­ták a da­ra­bot. A Tra­gé­di­át ren­de­ző J. Kvapil „ugyan­azt a mód­szert vá­lasz­tot­ta – ír­ja er­ről Rá­kos Pé­ter –, amel­­lyel eb­ben az idő­ben Shakes­peare­-da­ra­bo­kat ren­de­zett: tel­je­sen, szin­te sé­ma­sze­rű­en egy­sze­rű szín­pad, kis­sé meg­emel­ve, s a szo­kott­nál jó­val ki­sebb te­rü­le­tű, mi­ni­má­lis dísz­le­te­zés, min­den fel­tű­nő de­ko­ra­tív elem ke­rü­lé­se. Két­ség­te­le­nül olyan meg­ol­dás, amely a nagy igé­nyű da­ra­bok­nak ked­vez: elő­tér­be he­lye­zi, ér­vé­nye­sül­ni en­ge­di a gon­do­la­ti tartalmat.”22
A po­li­ti­kai lég­kör azon­ban nem ked­ve­zett a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­nak. A Mo­nar­chi­án be­lül ki­éle­ződ­tek a nem­ze­ti­sé­gi el­len­té­tek (Apponyi ma­gya­ro­sí­tó ren­del­ke­zé­sei stb.), s ez a da­rab meg­íté­lé­se­kor is fel­szín­re ke­rült. A da­rab a ti­ze­dik elő­adá­sig ju­tott el, az­tán le­vet­ték a Nem­ze­ti Szín­ház mű­so­rá­ról.
A Tra­gé­dia azon­ban nem vett vég­le­ges bú­csút a cseh szín­pad­ok­tól. A Mladé Slovensko 1922-ben egy hírt kö­zöl, amely sze­rint a Tyl Szín­ház bi­zo­nyos tör­lé­sek­kel szín­re vit­te Az em­ber tra­gé­di­á­ját. Majd így foly­tat­ja: „Más­kü­lön­ben csak di­csér­ni le­het azt az igye­ke­ze­tet, hogy ez az elő­vá­ro­si szín­pad, amely­nek re­per­to­ár­já­ban víg­já­ték­ok van­nak, elő­ad­ta ezt a tra­gé­di­át, amely di­cső­sé­get ho­zott a ma­gyar iro­da­lom szá­má­ra kül­föld­ön is.”23
A szín­há­za­kon kí­vül a prá­gai rá­di­ó­ban is be­mu­tat­ták a Tra­gé­di­át 1931 ja­nu­ár­já­ban dr. Miloš Kareš ren­de­zé­sé­ben, ezt 1936. no­vem­ber 2-án meg­is­mé­tel­ték.
A má­so­dik há­bo­rú után a Tra­gé­dia nem sze­re­pel a cseh szín­há­zak mű­so­rán, bár – te­kin­tet­tel a fej­lett cseh­or­szá­gi szín­há­zi kul­tú­rá­ra – ez sincs ki­zár­va. Jaroslav Vrchlický és František Brábek után a Tra­gé­di­á­nak újabb, mo­dern cseh for­dí­tá­sa ké­szült el. A mű for­dí­tói, Kamil Bednáø és Ladislav Hradský jó is­me­rői és ki­vá­ló for­dí­tói a ma­gyar irodalomnak.24 1964-ben az Új Szó egy ér­de­kes vál­lal­ko­zás­ról ad hírt. Milan Friedl, a cseh Ze­ne­szín­ház ren­de­ző­je, a Ze­ne­szín­ház kon­cep­ci­ó­ja sze­rint dol­goz­ta át a da­ra­bot. Így nyi­lat­ko­zott el­kép­ze­lé­se­i­ről: „Ki­vá­lasz­tot­tam a mű egyes át­fo­gó ré­sze­it: Ádám, Éva, Lu­ci­fer és az Úr el­mél­ke­dé­se­it, a ki­sebb ré­sze­ket a na­gyob­bak­hoz kap­csol­tam, az­zal a szán­dék­kal, hogy ki­dom­bo­rod­jon azok­nak az erők­nek a har­ca, ame­lye­ket a drá­ma fő alak­jai szim­bo­li­zál­nak.”
Az em­ber tra­gé­di­á­ja te­hát meg­hó­dí­tot­ta a cseh szín­pa­do­kat is. A kö­zön­ség elé elég­gé meg­cson­kí­tott ál­la­pot­ban ke­rült, s az nem mé­lyed­he­tett el, nem él­vez­het­te Ma­dách szi­por­ká­zó gon­do­la­ta­it. Iga­zat ad­ha­tunk Rá­kos Pé­ter­nek, hogy a Tra­gé­dia „el­ső­sor­ban mint lát­vá­nyos­ság arat­ta ha­tal­mas si­ke­re­it”. Iga­za van Rá­kos Pé­ter­nek ab­ban is, hogy la­i­ku­sok és szak­em­be­rek egy­aránt meg­ér­tet­ték, hogy ko­moly, nagy­igé­nyű al­ko­tás­sal ál­la­nak szem­ben, s a Tra­gé­dia ál­tal meg­nőtt előt­tük a ma­gyar iro­da­lom te­kin­té­lye is. S vé­gül iga­zat kell ad­nunk ne­ki ab­ban is, hogy a Tra­gé­dia cseh­or­szá­gi si­ke­re nagy nye­re­sé­ge a ma­gyar–cseh kul­tu­rá­lis kap­cso­la­tok­nak.
Az 1883-as Pauly fé­le ren­de­zés meg­hó­dí­tot­ta a Tra­gé­dia szá­má­ra a kül­föl­di szín­pa­do­kat is. Sor­ra je­len­tek meg a mű ide­gen nyel­vű for­dí­tá­sai és szín­pa­di be­mu­ta­tá­sai. Más szláv nyel­vek­hez is vi­szo­nyít­va, vi­szony­lag ké­sőn, 1905-ben je­le­nik meg Az em­ber tra­gé­di­á­ja P. O. Hviezdoslav for­dí­tá­sá­ban szlo­vák nyel­ven is.25 A szín­há­zi be­mu­ta­tó­ra azon­ban csak húsz év­vel ké­sőbb, 1925. no­vem­ber 21-én ke­rült sor Kas­sán, ahol a Ke­let-szlo­vá­ki­ai Nem­ze­ti Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A szín­ház lap­ja, a Za oponou be­szá­mo­ló­já­ból ar­ról ér­te­sü­lünk, hogy már az el­múlt évad­ban (1924–1925) mű­sor­ra akar­ták tűz­ni a da­ra­bot František Brábek cseh nyel­vű for­dí­tá­sá­ban. A kri­ti­kus a da­rab ter­je­del­mé­re is ki­tér. El­is­me­ri, hogy a da­rab hos­­szú, és rö­vi­dí­tés­re szo­rul. Ál­ta­lá­ban a II. prá­gai színt, a lon­do­ni színt és az űrje­le­ne­tet szok­ták ki­hagy­ni, de a kas­sai ren­de­zés nem élt ez­zel a le­he­tő­ség­gel, és ezért a ke­vés­bé fon­tos ré­sze­ket rö­vi­dí­tet­ték le.26 A Slovenský východ kri­ti­ku­sa el­is­me­rés­sel szól ar­ról, hogy a szín­ház, nem sok­kal a szín­ház meg­ala­ku­lá­sa után, mű­so­rá­ra tűz­te a Tra­gé­di­át, azt a mű­vet, amely­nek ki­emel­ke­dő he­lye van a vi­lág drá­ma­iro­dal­má­ban. A ren­de­ző­nek az egyip­to­mi, kons­tan­ti­ná­po­lyi színt, az ég­ben és a pa­ra­di­csom­ban le­ját­szó­dó je­le­ne­te­ket si­ke­rült a leg­job­ban meg­ol­da­nia. Ki­fo­gá­sol­ja vi­szont a szín­há­zi elő­adás hos­­szát (4 óra), és el­ma­rasz­tal­ja a sze­rep­lők be­széd­tech­ni­ká­ját is.27
Egy év múl­va a po­zso­nyi Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a da­ra­bot. A be­mu­ta­tó idő­pont­ja: 1926. de­cem­ber 11. A da­rab be­mu­ta­tá­sát nagy ér­dek­lő­dés előz­te meg. Az új­sá­gok már a be­mu­ta­tó előtt fog­lal­koz­tak a da­rab­bal. A Slovenská po­li­ti­ka a Tra­gé­di­á­ról kö­zöl cik­ket, míg a Robotnícke noviny a be­mu­ta­tó elő­ké­szü­le­te­i­ről ad hírt.28 A Robotnícke noviny cikk­író­ja le­szö­ge­zi, hogy az ilyen ha­tal­mas mű fej­lett szín­pa­di tech­ni­kát és ki­vá­ló szí­né­szi tel­je­sít­ményt kö­ve­tel, és eb­ből ki­fo­lyó­lag ré­geb­ben szín­pad­ra al­kal­mat­lan­nak ta­lál­ták. A mos­ta­ni ren­de­zés a mű szim­bo­liz­mu­sát tart­ja szem előtt, és ér­vé­nye­sí­te­ni akar­ja a mű köl­tői szép­sé­gét. A kri­ti­kus ki­eme­li a ze­nét, amely tö­ké­le­te­sen kö­ve­ti a mű esz­me­i­sé­gét. A Po­zsony­ban meg­je­le­nő ma­gyar nyel­vű füg­get­len na­pi­lap, a Ma­gyar Új­ság a be­mu­ta­tót meg­elő­ző­en ri­por­tot kö­zöl a da­rab ren­de­ző­jé­vel, Jiøikovskýval. A cikk író­ja Dar­vas Sán­dor. Jiøikovský ren­de­ző el­mond­ta, hogy már ré­gen ké­szült a Tra­gé­dia be­mu­ta­tá­sá­ra, de szín­ház­tech­ni­kai és ze­ne­tech­ni­kai ne­héz­sé­gek aka­dá­lyoz­ták a mű elő­adá­sát. Ren­de­zői el­kép­ze­lé­se­i­ről a kö­vet­ke­ző­ket nyi­lat­koz­ta: „Én a da­rab két szim­bó­lu­mát, a tu­dást és az örök­ké­va­ló­sá­got ra­gad­tam ki, s így az én ren­de­zé­sem­ben a drá­má­ban vé­ges-vé­gig a pa­ra­di­csom­be­li két fa: a tu­dás és az örök­élet fá­ja vo­nul vé­gig. Én a har­cot a jó és a go­nosz kö­zött hú­zom alá a drámában.”29

A be­mu­ta­tót kö­ve­tő­en a szlo­vá­ki­ai la­pok rész­le­te­sen fog­lal­koz­nak az elő­adás­sal. A Slovenská po­li­ti­ka két cik­ket is kö­zöl az elő­adás­ról. Az egyik­ben a kri­ti­kus a da­rab ér­tel­me­zé­sé­vel pró­bál­ko­zik meg. Sze­rin­te a mű ér­tel­me: mi­ért élünk, mi lesz a sor­sunk, és van-e ér­tel­me az em­be­ri élet­nek? Majd így foly­tat­ja: „Ezek olyan prob­lé­mák, ame­lyek a má­nak, a mo­dern em­ber­nek már meg­szűn­tek prob­lé­mák len­ni, és ezért Az em­ber tra­gé­di­á­ja meg­szű­nik az len­ni, ami volt. Idő­sze­rű­sé­gét el­vesz­tet­te, és a szín­pa­dun­kon va­ló be­mu­ta­tá­sa in­kább csak tisz­te­let­adás a mű­vé­szi for­dí­tás­nak”. A da­rab­nak an­nak el­le­né­re, hogy „nincs mon­da­ni­va­ló­ja a ma em­be­re szá­má­ra”, szép si­ke­re volt. Ezt a cikk­író is el­is­me­ri, de sze­rin­te a si­ker Jiøikovský ren­de­zői mun­ká­já­nak kö­szön­he­tő, aki a Tra­gé­di­át nem mint kö­zép­ko­ri misz­té­ri­u­mot fog­ja fel, ha­nem a ze­nei kí­sér­let­tel, a mo­dern dísz­le­tek­kel és a ba­let­tal re­vü­jel­le­get adott az elő­adás­nak. Ugyan­ez a lap 1926. de­cem­ber 30-i szá­má­ban ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia min­den ed­di­gi elő­adá­sán telt ház volt, és nagy si­kert ara­tott Dina Kaczérovának, a nép­sze­rű tán­cos­nő­nek a fel­lé­pé­se, aki ma­gá­val ra­ga­dó for­ra­dal­mi tán­cot adott elő. „Öröm­mel nyug­táz­hat­juk, hogy az est nagy­sze­rű volt, a mun­ka ered­mé­nye cso­dá­la­tos. Olyan Ma­dách van a szín­pa­dun­kon, amely mi­att Pest előtt sem kell szé­gyen­kez­nünk” – ezek­kel a lel­kes sza­vak­kal mél­tat­ja a be­mu­ta­tót a Národnie noviny kri­ti­ku­sa. To­váb­bá di­csé­ri a dísz­let öt­le­tes­sé­gét, a szí­né­szek ala­kí­tá­sát és a zenét.30
A füg­get­len na­pi­lap, a Slovenský národ kri­ti­ku­sa a val­lás szem­szö­gé­ből kö­ze­lí­ti meg a da­ra­bot. Sze­rin­te a da­rab a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber tra­gé­di­á­ja, nem pe­dig a val­lá­sos em­be­ré. „Lu­ci­fer győz az Úr és az em­ber fe­lett. De Lu­ci­fer fe­lett győz az Úr, és a vé­gén ez a győz­tes Úr se­gí­tő ke­zet nyújt a le­győ­zött em­ber­nek. Eb­ben a do­log­ban győz­tes a Tra­gé­dia. De ez már nem a ma­te­ri­a­lis­ta em­ber győ­zel­me. Ez a po­zi­tív val­lá­sos vi­lág­né­zet győ­zel­me, amely nél­kül az em­ber éle­te vég­képp nem élet.”31 Eb­ből ki­fo­lyó­lag a cikk író­ja elé­ge­det­len Bezdíèek (Lu­ci­fer) sze­rep­fel­fo­gá­sá­val, aki egy szer­te­len kis­ör­dö­göt for­mál meg. „Egy ilyen kis­ör­dög, mint ahogy Bezdíèek meg­for­mál­ta, nem le­het a ha­tal­mas Úr ve­tély­tár­sa. En­nek az ör­dög­nek más­nak kell len­nie, nagy­nak, im­po­záns­nak, min­dig va­la­mi em­ber­fe­let­ti­nek és po­ko­li­an ko­moly­nak. Hisz az Úr győ­zel­me is csak ilyen ha­tal­mas Lu­ci­fer fe­lett le­het óriási.”32
A Robotnícke noviny bí­rá­ló­ja dra­ma­tur­gi­ai kér­dé­sek­re is rá­tér. Cik­ké­ből meg­tud­juk, hogy a dra­ma­turg, Tido J. Gašpar bi­zo­nyos szí­ne­ket ki­ha­gyott a da­rab­ból, így a ke­resz­te­sek két je­le­ne­tét és az ang­li­ai színt is. Elé­ge­det­len a ze­né­vel. Sze­rin­te a ze­ne „alap­ve­tő hi­bá­ja, hogy a ze­ne­szer­ző vég­képp nem tö­rő­dött a ze­ne és a be­szélt nyelv ará­nyá­val, és ezért a ze­ne a melodramatikus he­lye­ken tel­je­sen el­tom­pít­ja a be­szé­det”. El­is­me­rő­en szól vi­szont a ren­de­ző mun­ká­já­ról, aki­nek az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött si­ke­rült egy jó elő­adást lét­re­hoz­nia, fő­leg a ne­héz tö­meg­je­le­ne­tek nyer­ték el a kri­ti­kus tetszését.33
A Robotnícke novinyvel el­len­tét­ben a Slovák cikk­író­ja ki­fo­gá­sol­ja, hogy a tö­meg­je­le­ne­tek­ben, ami­kor Miltiádész és Dan­ton a tö­meg­hez szól, ti­zen­két em­ber áll a ku­lis­­szák mel­lett, és így az egész je­le­net ko­mi­ku­san hat.34 Ezen a vé­le­mé­nyen van Štefan Krèméry is, aki a For­ra­dal­mi je­le­net Az em­ber tra­gé­di­á­já­ban cí­mű cik­ké­ben elem­zi az elő­adást. ő így ír a tö­meg­je­le­ne­tek­ről: „A da­rab elő­adá­sá­ban fő­leg a ne­héz fran­cia szín áb­rá­zo­lá­sa volt za­va­ró. Sviták (Ádám) erőt­len tel­je­sít­mé­nyé­vel, a tö­meg ne­héz­kes moz­gá­sá­val és ki­csi­sé­gé­vel erőt­len ka­ri­ka­tú­rá­ba haj­lott. Sok min­den van a mű­ben, ami ka­ri­ka­tú­rá­nak tű­nik, de nem an­nak gon­dol­ta Ma­dách. ő a túl­fe­szí­tett­ség­gel csak a kor eré­nye­it és bű­ne­it akar­ta na­gyob­bí­ta­ni, ki­éle­sí­te­ni az el­len­té­te­ket, fel­kor­bá­csol­ni a ke­dé­lye­ket, hogy az egész szín olyan mo­nu­men­ta­li­tás­sal vissz­han­goz­zon, ami­lyen­nel egy elő­ző és kö­vet­ke­ző szín sem. A gilotin alá Dan­ton nem mint egy ope­rett­fi­gu­ra hajt­ja a fejét… ha­nem mint egy óri­ás.” Krèméry a to­váb­bi­ak­ban a mű ke­let­ke­zé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­vel fog­lal­ko­zik, majd így fe­je­zi be ér­té­ke­lé­sét: „Kár, hogy az elő­adás gyors fo­lyá­sá­ban el­vesz­tek a gon­do­la­tok, nemegy na­gyon erős és sú­lyos gon­do­lat, ame­lyek mi­att ezt a kö­zép­ko­ri ne­mest – ös­­sze­té­veszt­ve mű­ve­it a vi­lág­iro­da­lom fi­lo­zó­fi­ai al­ko­tá­sa­i­val is – cso­dál­ni fogjuk.”35
A da­ra­bot a kö­vet­ke­ző év­ben is ját­szot­ták a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház­ban, de vi­dé­ki vá­ro­sok­ban is fel­lép­tek ve­le. A Slovenské noviny ar­ról tu­dó­sít, hogy Turócszentmártonban a né­zők ma­gas szín­vo­na­lú Ma­dách-elő­adást lát­hat­tak. Zsol­nán a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa­it ke­ve­sen lá­to­gat­ták, ki­vé­ve Az em­ber tra­gé­di­á­ját, amely – ta­lán a mű­vé­sze­tek­től mes­­sze eső okok mi­att – re­kord­lá­to­ga­tást él­ve­zett – ír­ja a zsol­nai ven­dég­sze­rep­lés­ről a lap.36
A da­ra­bot ki­sebb-na­gyobb szü­ne­tek­kel az egész évad­ban (1926–1927) ját­szot­ták an­nak el­le­né­re, hogy a Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház Ta­ná­csa olyan ha­tá­ro­za­tot ho­zott, hogy min­den ma­gyar da­ra­bot tö­röl­ni kell a szín­ház re­per­to­ár­já­ból. A Tra­gé­dia vi­szont ma­radt. Az utol­só hír a da­rab­ról a Slovák 1927. szep­tem­ber 2-i szá­má­ban ol­vas­ha­tó. A lap ar­ról tu­dó­sít, hogy a Tra­gé­dia 1927. au­gusz­tus 31-i elő­adá­sán na­gyon ke­vés né­ző volt, a szí­né­sze­ket ez vi­szont nem za­var­ta, nagy lel­ke­se­dés­sel ját­szot­tak. A Tra­gé­dia po­zso­nyi be­mu­ta­tó­já­ról el­mond­hat­juk, hogy a szlo­vák kö­zön­ség előtt is si­kert ara­tott. Ki­sebb-na­gyobb hi­bái – mint aho­gyan ez az elő­adá­so­kat kí­sé­rő kri­ti­kák­ból is ki­tű­nik – bi­zo­nyá­ra vol­tak az elő­adás­nak, de az adott kor­ban és az adott le­he­tő­sé­gek kö­zött egy jó szín­vo­na­lú elő­adást lát­ha­tott, és Ma­dách Tra­gé­di­á­ja is­mét meg­hó­dí­tott egy szín­pa­dot.
A há­bo­rú után Az em­ber tra­gé­di­á­ja elő­ször a te­le­ví­zi­ó­ban ke­rült be­mu­ta­tás­ra. A Ma­dách-cen­te­ná­ri­um al­kal­má­ból mu­tat­ta be a Cseh­szlo­vák Te­le­ví­zió a drá­ma utol­só je­le­ne­tét. Két év­vel ké­sőbb a kas­sai Ál­la­mi Szín­ház tűz­te mű­so­rá­ra a Tra­gé­di­át Ti­bor Rakovský ren­de­zé­sé­ben 1966. áp­ri­lis 9-én Ctibor Štítnický for­dí­tá­sá­ban. „Ctibor Štítnický nagy ér­de­me, hogy az ő for­dí­tá­sán ke­resz­tül nem a du­a­lisz­ti­kus kó­ru­so­kat hall­juk, ha­nem az ön­ma­gá­ban ké­tel­ke­dő és hí­vő em­ber pár­be­széd­ét, hogy vis­­sza­ta­lá­lunk Ma­dách­hoz és Tra­gé­di­á­já­hoz, ah­hoz a Tra­gé­di­á­hoz, amely nem az is­te­ne­ké, ha­nem az em­be­re­ké” – ol­vas­hat­juk Monoszlóy M. De­zső: Mon­dot­tam: Em­ber, küzdj és higgy cí­mű kri­ti­ká­já­ban az Iro­dal­mi Szem­le ha­sáb­ja­in. Monoszlóy ere­de­ti­nek ér­zi Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját, amely­nek ki­in­du­ló­pont­ját Ádám ál­mai ké­pe­zik. „En­nek az álom­nak – mond­ja to­vább – a kar­ve­ze­tő­je Lu­ci­fer, Ádám­nak ön­ma­gá­ból ki­ve­tült, ké­tel­ke­dő al­te­re­gó­ja. Nem va­la­mi har­sány és ör­dög­mez­be öl­töz­te­tett túl­vi­lá­gi fi­gu­ra, de nem is frak­kos szar­kasz­ti­kus fi­gu­ra, ha­nem ma­ga a ra­ci­o­ná­lis ész megtestesülése…” Ki­tű­nő­nek tart­ja a pá­ri­zsi, lon­do­ni színt és a so­kat vi­ta­tott fa­lansz­ter-je­le­ne­tet is, amely „an­nak a sej­tés­nek egy­ér­tel­mű és konk­rét ag­go­dal­mát tük­rö­zi, hogy az em­be­ri ér­zé­se­ket és egyé­ni­sé­ge­ket min­den egy­ol­da­lú és túl­haj­tott technokratizmus el­nyel­he­ti”. Ki­emel­ke­dő kul­tu­rá­lis ese­mény volt a kas­sai be­mu­ta­tó. A szín­ház, amely nem tar­to­zott az or­szág leg­jobb együt­te­sei kö­zé, meg­bir­kó­zott a ne­héz fel­adat­tal, s egy jó szín­vo­na­lú elő­adást mu­ta­tott be. A Tra­gé­dia „szó­ban és hang­ban is egy­aránt mél­tó­kép­pen hang­zott, és nem ki­csi­nyí­tet­te az em­ber örök tra­gé­di­á­ját, ha­nem szem­be­né­zett ve­le” – fe­je­zi be írá­sát Monoszlóy M. Dezső.37
Az Új Szó Ma­dách Im­re: Az em­ber tra­gé­di­á­ja, ün­ne­pi be­mu­ta­tó a košicei Ál­la­mi Szín­ház­ban cím­mel kö­zölt cik­ket Gály Iván tol­lá­ból „A ven­dég­ren­de­ző, Ti­bor Rakovský el­ső­sor­ban a mű ra­ci­o­ná­lis mag­vát tö­rek­szik életközelbe hoz­ni, még­pe­dig anél­kül, hogy lé­nye­ge­sebb be­avat­ko­zást al­kal­maz­na. A drá­mát nem a cse­lek­mény­ben, ha­nem a gon­do­la­tok pár­vi­a­da­lá­ban ke­re­si” – ír­ja a ren­de­zés­ről Gály Iván. Ladislav Vychodil szín­pad­kép­ét túl­zsú­folt­nak tart­ja, amely ke­vés te­ret nyújt a szín­pa­di játékra.38
A Prav­da Milan Po­lák cik­két köz­li a be­mu­ta­tó­ról Pa­te­ti­kus Em­ber tra­gé­di­á­ja cím­mel. Sze­rin­te az elő­adás leg­erő­sebb ele­mei a szín­pad­kép, a meg­vi­lá­gí­tás és a jel­me­zek. Az egész elő­adást va­la­mi­fé­le „mo­nu­men­tá­lis pá­tosz” len­gi át, és az egész kas­sai elő­adás úgy hat, mint­ha Ádám mo­no­lóg­ját hal­la­nánk szín­pa­di ké­pek­kel és ví­zi­ók­kal illusztrálva.39
Rakovský „ma­gát a tra­gé­di­át lát­ta meg eb­ben a drá­má­ban, a bu­ká­sok bo­nyo­lult lán­co­la­tát, s en­nek a lán­co­lat­nak a há­rom leg­fon­to­sabb együtt­ha­tó­já­ra, a küz­dő, az ér­tel­mi és ér­zel­mi elem­re ál­lí­tot­ta be a fő­sze­rep­lő­ket is” – jel­lem­zi Rácz Oli­vér a ren­de­ző mun­ká­ját a Hét ha­sáb­ja­in, majd így foly­tat­ja: „Rakovský ér­tel­me­zé­sé­ben Ádám egész ma­ga­tar­tá­sa ezt a fel­fo­gást hang­sú­lyoz­za ki: Ádám nem hi­szi el, hogy a föld ki­hűl­het, Ádám aj­kán már nem hat ha­lá­los ké­tely­nek a ma­dá­chi kér­dés: Ho­vá lesz énem zárt egyé­ni­sé­ge?” Ilyen Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám. Mi­lyen Lu­ci­fer? Er­re is ka­punk vá­laszt a cikk­ből. Lu­ci­fer Ádám „szel­lem­kí­sé­rő­jé­vé” vá­lik, a ta­ga­dás örök szel­le­me, de „dest­ruk­tív bölcsessége már nem a dubito er­go se­bez­he­tet­len vért­je alatt ha­da­ko­zik, ha­nem an­nak a té­tel­nek a bi­zo­nyí­tá­sá­ul szol­gál, hogy az ész, a pusz­ta ész nem ment­he­ti meg a vi­lá­got”. Rácz Oli­vér, Ladislav Vychodil (dísz­let) és Ti­bor Rakovský kö­zös mun­ká­ját Sal­va­dor Dalí me­ta­fo­ri­kus áb­rá­zo­lás­mód­já­hoz kö­ze­li­nek tartja.40
Mojmír Sabol sze­rint a ren­de­ző nem ak­náz­ta ki tel­jes mér­ték­ben a mű­ben rej­lő le­he­tő­sé­ge­ket. Ádám és Lu­ci­fer kö­zött nincs drá­mai fe­szült­ség. Nem tart­ja sze­ren­csés­nek a sze­rep­osz­tást sem, né­mely szí­nész adott­sá­ga­i­nak nem meg­fe­le­lő sze­re­pet játszott.41
A ma­gyar nyel­vű he­ti­lap, az Új If­jú­ság is fog­lal­ko­zott a kas­sai be­mu­ta­tó­val. A cím­la­pon rö­vid cikk ér­te­sít a be­mu­ta­tó­ról, majd meg­szó­lal a ren­de­ző is. A cikk cí­me: Ami az em­ber­ben em­be­ri. Mi­ért ép­pen Az em­ber tra­gé­di­á­ját vit­ték szín­re? – hang­zik a kér­dés Ti­bor Rakovský ren­de­ző­nek, amely­re így vá­la­szol: „Mi­vel a da­rab­ban ma­gá­ról az em­ber­ről van szó. Az em­be­ri bá­tor­ság és aka­rat vég­te­len nagy­sá­gá­ról. Az em­ber meg­aka­dá­lyoz­hat­ja a vi­lág­ka­taszt­ró­fát is. A tu­do­mány so­kat se­gí­tett az em­ber­nek, de a tu­do­mány mű­ve az atom­bom­ba is. Ma­dách mű­vé­ben fel­csen­dül a hi­de­gen szá­mí­tó em­be­ri ész mel­lett az ér­zés hang­ja is. Hogy az em­be­ri ész és ér­zés kö­zött tö­ké­le­tes össz­hang­nak kell len­nie. Hogy az em­be­rért foly­ta­tott harc­ban győz­ni kell.” Ugyan­en­nek a szám­nak a ne­gye­dik ol­da­lán Batta György Ma­dách 1966-ban Kas­sán cí­mű cik­két köz­li a lap. Batta György lel­ke­se­dés­sel szól az elő­adás­ról. Mél­ta­tá­sá­ba azon­ban hi­ba csú­szott. Ezt ír­ja: „Csehszlovákia tör­té­nel­mé­ben el­ső íz­ben szín­re ke­rült a ma­dá­chi mű, s ara­tott eb­ben az or­szág­ban is sikert…” Azt hi­szem ezt az ál­lí­tást nem kell kü­lö­nö­seb­ben meg­cá­fol­ni, az ed­di­gi­ek­ből vi­lá­go­san ki­tű­nik a szer­ző té­ve­dé­se. Batta György an­­nyi­ra ki­emel­ke­dő­nek tart­ja már ma­gát a tényt, hogy a Tra­gé­dia szlo­vák nyel­ven ke­rült elő­adás­ra, hogy lel­ke­se­dé­sét hang­sú­lyoz­za, más­ra nem is igen fi­gyel. „Olyan nagy je­len­tő­sé­gű – ír­ja –, olyan út­tö­rő mun­ka volt az, hogy il­let­len­ség len­ne ezt a lel­kes cso­por­tot akár egyet­len szó­val vagy mon­dat­tal bí­rál­ni (A sors iró­ni­á­ja, hogy tel­je­sít­mé­nye­ik olyan jók vol­tak, nem is le­het­ne ros­­szat mon­da­ni róluk).”42
Há­rom év­vel a kas­sai be­mu­ta­tó után, 1969. ok­tó­ber 11-én, a po­zso­nyi Hviezdo­slav Szín­ház mu­tat­ta be a da­ra­bot. A ren­de­ző is­mét Ti­bor Rakovský. El­ha­tá­ro­zá­sát és ké­sőbb a be­mu­ta­tót a kri­ti­ka nem fo­gad­ta ki­tö­rő öröm­mel. A kri­ti­ku­sok egy ré­sze az újabb be­mu­ta­tót tel­je­sen fö­lös­le­ges­nek tar­tot­ta. Ezt a vé­le­ményt val­lot­ta Emil Lehuta is, aki a Slovenské poh¾ady ha­sáb­ja­in fej­ti ki né­ze­te­it. Nem ér­ti, mi szük­ség volt er­re az új­ra­ren­de­zés­re, ami­kor Po­zsony­ban a kas­sai elő­adást lát­hat­ták vi­szont a né­zők, ugyan­azok­kal a hi­bák­kal és el­len­té­tek­kel. Lehuta sze­rint Rakovský vis­­sza­tért a „szín­ház – pó­di­um” el­kép­ze­lé­se­i­hez, amely alatt a szín­pad és a kö­zön­ség köz­vet­len kap­cso­la­tát ér­ti tech­ni­kai ef­fek­tu­sok nél­kül. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt han­goz­tat­ja, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és az egész mű „a ba­rokk szín­ház te­ma­ti­ká­já­nak és po­é­ti­ká­já­nak el­ké­sett pél­dá­nya, amely­nek vég­ső és leg­főbb cél­ja a ke­resz­tény hit ün­nep­lé­se volt”.43
A Slovenské divadlo cí­mű szín­há­zi lap rész­le­tes cik­ket kö­zöl a mű­ről és a be­mu­ta­tó­ról M. M. Dedinský tol­lá­ból Ér­dem­te­len és fe­les­le­ges be­mu­ta­tás cím­mel. Már a cím is sok min­dent el­árul. Dedinský nem lel­ke­se­dik az új ren­de­zé­sért, sőt fö­lös­le­ges­nek is tart­ja. Kri­ti­ká­ja rész­le­tes, ki­tér ma­gá­ra a mű­re is, szól a dra­ma­tur­gi­á­ról, a ren­de­zés­ről. A mű­ről szól­va azt a vé­le­ményt hang­sú­lyoz­za, hogy Ma­dách mű­ve nem drá­mai mű, és ezért szín­pad­ra al­kal­mat­lan. Ma­dách mű­vé­ben nincs konf­lik­tus, és ami a Tra­gé­di­á­ban szín­há­zi, az mind a Fa­ust­ból van. Ma­dách­nak nem si­ke­rült hús-vér ala­ko­kat al­kot­nia. Ádám, Éva és Lu­ci­fer min­dig a szer­ző sza­va­it vissz­han­goz­zák. Ádám, Éva és Lu­ci­fer nem egyé­ni­sé­gek, csak a szer­ző gon­do­la­ta­i­nak a hor­do­zói és tolmácsolói.”44 A ren­de­ző mun­ká­ját el­len­ben ki­tű­nő­nek tart­ja. Rakovský az a ren­de­ző, aki együtt tud mű­köd­ni a mo­dern dísz­let­ter­ve­ző­vel, tud dol­goz­ni a tö­meg­gel, s a rö­vi­dí­té­sek­kel, szim­bó­lu­mok­kal fon­tos gon­do­la­to­kat tud ki­fe­jez­ni.
A Práca Gabriel Rapoš be­szá­mo­ló­ját köz­li a be­mu­ta­tó­ról. A ren­de­zés­ről Rapoš­nak az a vé­le­mé­nye, hogy Rakovskýnak nem si­ke­rült a mű hi­bá­ját fe­led­tet­ni, még­pe­dig azt, hogy ez a mű könyv­drá­ma, és azt, hogy már „száz­éves”. A kas­sai be­mu­ta­tó óta a ren­de­ző át­dol­goz­ta a szö­ve­get, még­is ma­rad­tak ben­ne je­le­ne­tek, me­lyek hát­rál­tat­ták a cse­lek­ményt, gyen­gí­tet­ték gon­do­la­ti és szín­há­zi hatását.45
Fog­lal­ko­zik a be­mu­ta­tó­val a Divadlo cí­mű cseh nyel­vű szín­há­zi lap is. Milan Obst kri­ti­ká­já­ban a dísz­le­tet, a szín­pa­di tech­ni­kát eme­li ki. A Tra­gé­dia be­mu­ta­tó­ját azok kö­zé az elő­adá­sok kö­zé so­rol­ja, ame­lyek­nél a né­ző fan­tá­zi­á­já­nak már a be­lé­pés­kor dol­goz­nia kell. Ez a dísz­let ér­de­me, amely a né­zőt már a szín­ház­ba lé­pés­kor fo­gad­ja. Ladislav Vychodil olyan dísz­le­tet ké­szí­tett, amely a mű mon­da­ni­va­ló­já­nak fon­tos hor­do­zó­ja, s amely épí­té­sze­ti­leg az an­tik szín­há­zat idé­zi fel a nézőben.46
Vla­di­mír Štefko a Smenában az­zal a meg­ál­la­pí­tás­sal kez­di cik­két, hogy a Tra­gé­dia könyv­drá­ma, és ezért nem ér­ti, hogy en­nek el­le­né­re mi­ért vál­lal­koz­nak a ren­de­zők a szín­re­vi­te­lé­re, da­col­va a kri­ti­kus meg­jegy­zé­sek­kel. A ren­de­zés­re át­tér­ve meg­ál­la­pít­ja, hogy míg a kas­sai elő­adás­ban Lu­ci­fer Ádám al­te­re­gó­ja, ad­dig a po­zso­nyi elő­adás­ban Lu­ci­fer és Ádám sze­mé­lyét kü­lön­vá­laszt­ja a ren­de­ző. Lu­ci­fer a po­zso­nyi elő­adás­ban olyan erőt kép­vi­sel, amely ál­lan­dó­an za­var­ja, nyug­ta­la­nít­ja Ádá­mot, iro­ni­zál­ja a vi­lá­got és ma­gát Ádá­mot is, fel­nyit­ja Ádám sze­mét, de aka­dá­lyo­kat is gör­dít az út­já­ba. Rakovský így nem az em­ber bel­ső har­cát örö­kí­ti meg, ha­nem az em­be­rek kö­zöt­ti, az em­be­rek és az el­len­sé­ges vi­lág kö­zöt­ti har­cot mu­tat­ja be. Ádám az ilyen szín­pa­di fel­fo­gás­ban az a szá­nal­mas em­ber, aki igyek­szik, né­ha el­ke­se­re­dik, hogy az­tán a leg­ki­sebb fény­su­gár is re­ményt éb­res­­szen benne.47
Az Iro­dal­mi Szem­le Eg­ri Vik­tor tol­lá­ból kö­zöl cik­ket a be­mu­ta­tó­ról. Eg­ri sze­rint Rakovský ér­tő kéz­zel nyúl a szö­veg­hez, és a rö­vi­dí­té­sek­kel szín­pa­di­lag ha­tá­so­sab­bá és fe­sze­seb­bé tet­te a drá­mát. „Fel­fo­gá­sá­ban – ír­ja – Ádám jó­val ak­tí­vabb, mint a bu­da­pes­ti elő­adá­so­kon, va­ló­ban ő a Tra­gé­dia hő­se, a küz­dő em­ber, aki min­den el­bu­ká­sa után talp­ra áll. Alig­ha­nem az erős rö­vi­dí­té­sek szám­lá­já­ra ír­ha­tó, hogy Ádám és Lu­ci­fer örök pár­ba­ja így másult, és kü­lö­nö­sen a Tra­gé­dia be­fe­je­ző ké­pé­ben gyen­gült is. Rakovský ren­de­zői kon­cep­ci­ó­ját a Lu­ci­fert ala­kí­tó Ctibor Filèík dé­mo­ni­kus já­té­ka, szel­le­mé­nek su­gár­zó, ka­ján­ko­dó hang­hor­do­zá­sa, gya­ko­ri né­ma, fi­gye­lő ma­ga­tar­tá­sa is ki­eme­li.” El­is­me­rés­sel szól Ladislav Vychodil „lép­cső­ze­te­sen gör­dü­lő, zárt ku­po­lát érez­te­tő” szín­pad­ké­pé­ről, amely „sú­lyos­sá­ga és fe­ke­te szí­ne el­le­né­re na­gyon ha­tá­sos­nak bi­zo­nyult, s amely a tö­me­get ki­tű­nő­en moz­ga­tó, s vi­lá­gí­tá­si ef­fek­tu­sok­kal él­ni tu­dó ren­de­ző mun­ká­ját a leg­jobb ér­te­lem­ben lát­vá­nyos­sá te­szi”.
Eg­ri fel­hív­ja a fi­gyel­met ar­ra is, hogy Rakovský egy kis ja­ví­tást esz­kö­zölt a drá­ma szö­ve­gé­ben. A fa­lansz­ter-je­le­net­ben, ami­kor a tu­dós ar­ról ha­tá­roz, hogy mi le­gyen a gye­rek­ből, ezt mond­ja: „E gyer­me­ket or­vos­nak kell ta­ní­ta­ni, / eb­ből pász­tor lesz.” Rakovský sze­rint ez nem lo­gi­kus, mi­vel a tu­dós nem sok­kal az­előtt Ádám kér­dé­sé­re, hogy mi­lyen ál­la­tok él­nek itt, így vá­la­szol: „Él ami hasz­nos és mit ek­ko­rig / A tu­do­mány pó­tol­ni nem tu­dott: / A disz­nó és a bir­ka, de ko­ránt­se / Olyan hi­á­nyo­san már, mint mi­nő­nek / A kon­tár ter­mé­szet megalkotá: / Az élő zsír, ez hús – s gyap­jú­tö­meg, / Mely, mint a lom­bik, cél­ja­ink­ra szol­gál.”
Ezek­ből a mon­da­tok­ból Rakovský sze­rint ki­tű­nik, hogy már nin­cse­nek ha­gyo­má­nyos ér­te­lem­ben vett „ál­la­tok”, ezért en­nek a tár­sa­da­lom­nak nincs szük­sé­ge pász­tor­ra, s ezért a pász­tor szót „pék­re” vál­toz­tat­ja: „Z toho chlapca bude dobrý lekár, / A z toho pekár.”48
A Prav­da 1970. ja­nu­ár 24-i szá­ma Mátrai-Betegh Bé­la cik­két köz­li Az em­ber tra­gé­di­á­ja po­zso­nyi fel­újí­tá­sá­ról, amely ere­de­ti­leg a Ma­gyar Nem­zet­ben je­lent meg. „A Tra­gé­di­á­ból ki kell há­moz­ni a drá­mai ma­got, mert egé­szé­ben nem játsz­ha­tó. Ezt tet­te Ti­bor Rakovský is, de biz­tos, hogy a lé­nyeg­ből sem­mi sem ma­radt ki” – szö­ge­zi le a kri­ti­kus. A dra­ma­tur­gi­ai meg­ol­dá­sok­ból csak egyet em­lít. Az egyip­to­mi szín­ben a sze­rel­mi je­le­ne­tet be­fe­je­zet­le­nül hagy­ják, és amit Ádám a sze­re­lem­ről, a nő­ről mond, szeb­ben mond­ják, de a prá­gai je­le­net­ben. „Ami az elő­adás­ban olyan meg­győ­ző, az az egy­sze­rű­ség ös­­sze­tett és ha­tá­sos ere­je, amely­ben sza­ba­don ki­bon­ta­koz­hat­nak és ér­vé­nye­sül­het­nek a mű nagy­sze­rű gon­do­la­tai” – ír­ja to­vább Mátrai-Betegh Bé­la.
Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta az, ami a Hviezdoslav Szín­ház elő­adá­sá­ban vi­ta­tott. Rakovský ren­de­zé­sé­ben Ádám és Lu­ci­fer kap­cso­la­ta sza­ba­dabb, mint a va­ló­ság­ban. Ádám ma­gá­ra ha­gyot­tan – Lu­ci­fer is el­hagy­ta – bir­kó­zik meg a tör­té­nel­mi fel­adat­tal. Lu­ci­fer csak az Úr­ral áll örök harc­ban. Lu­ci­fer nem az erőt kép­vi­se­li az elő­adás­ban, amely Ádá­mot to­vább­lé­pés­re ösz­tö­nöz­né, Ádám aka­rat­ere­jét csak sa­ját hi­te táp­lál­ja.
Milan Po­lák cik­két a Ro¾nícke noviny köz­li. Po­lák sze­rint Rakovský tö­ké­le­te­sí­tet­te az elő­adást, és a né­ző nem a tör­té­nel­mi ké­pek vál­ta­ko­zá­sát lát­ja a szín­pa­don, ha­nem az em­ber el­ke­se­re­dett har­cát a meg­is­me­ré­sért. ő is ki­fo­gást emel Lu­ci­fer sze­mé­lye el­len. Míg Ádám gon­dol­ko­dóbb, sa­ját ké­te­lye­i­vel küzd, le­tö­rik a meg­is­me­rés ter­he alatt, hogy az­tán to­vább har­col­jon, ke­res­ve az ide­á­lo­kat, ad­dig Lu­ci­fer in­kább fe­lü­le­tes, iro­ni­kus, szkep­ti­kus és ci­ni­kus, de nem egyen­ran­gú el­len­fél, fi­lo­zó­fus és in­tel­lek­tu­á­lis part­ner. Lu­ci­fer in­kább bo­hóc, és saj­nos ez­zel tör­vény­sze­rű­en csök­ken Ádám har­cá­nak az ér­té­ke is.49
A Hlas ¾udu L-A jel­zé­sű bí­rá­ló­ja sze­rint a Tra­gé­di­á­ban to­váb­bi hú­zá­sok­ra len­ne szük­ség, és mo­der­nebb szín­há­zi ren­de­zés­re. Sze­rin­te az elő­adás a klas­­szi­kus da­ra­bo­kat ked­ve­lők tet­szé­sé­vel ta­lál­ko­zik még ak­kor is, ha se dra­ma­tur­gi­ai, se mű­vé­szi szem­pont­ból nincs út­tö­rő mun­ka jellege.50
A Szlo­vák Nem­ze­ti Szín­ház nagy si­ker­rel mu­tat­ta be a da­ra­bot Bu­da­pes­ten is, a Víg­szín­ház­ban, ahol mint­egy 1500 né­ző te­kin­tet­te meg – ér­te­sül­tünk a Film a divadlo cí­mű lapból.51
Vé­ge­ze­tül el­mond­hat­juk, hogy a kas­sai és po­zso­nyi né­zők jó szín­vo­na­lú Tra­gé­dia-elő­adá­so­kat lát­hat­tak. Rakovský sze­mé­lyé­ben olyan ren­de­ző nyúlt a da­rab­hoz, aki fel­is­mer­te iga­zi ér­té­ke­it, és a ze­ne, va­la­mint a mo­dern dísz­le­tek se­gít­sé­gé­vel olyan elő­adást ren­de­zett, amely a ma­gyar­or­szá­gi né­zők és szak­em­be­rek el­is­me­ré­sét is ki­vív­ta.

Don Juan iro­dal­mi alak­ja ugyan mé­lyen a kö­zép­ko­ri Spa­nyol­or­szág tör­té­nel­mé­ben gyö­ke­re­zik, de Don Juan mint iro­dal­mi ar­che­tí­pus a modernitáshoz kö­tő­dik. Még an­nak el­le­né­re is, hogy a klas­­szi­kus Don Juan csak tár­sa­dal­mi ki­vált­sá­gai ré­vén le­het az, aki: a burlador, a csá­bí­tó. Va­gyis ha nem tar­to­zott vol­na az „érint­he­tet­le­nek” kö­zé, és ha a spa­nyol nőt nem a há­zas­ság szent in­téz­mé­nye iránt ér­zett bor­zon­ga­tó áhí­ta­ta ve­tet­te vol­na Don Juan kar­ja­i­ba, ak­kor ta­lán a mí­tosz sem ala­kult vol­na ki. Ha­bár, ki tud­ja, hi­szen az ab­szo­lú­tum el­ér­he­tő­sé­gé­nek vá­gya még az új­ko­ri fi­lo­zó­fia nagy kí­sér­le­te­i­nek mé­lyén is ott rej­tő­zik. Majd csak a 18. és 19. szá­zad for­du­ló­ján jön el Kant, aki fi­gyel­mez­tet a ta­pasz­ta­la­ti­ság és a szubsztanciális va­ló­ság kö­zöt­ti ha­tár át­jár­ha­tat­lan­sá­gá­ra. Ad­dig azon­ban még na­gyon so­kan hi­szik azt, hogy az em­be­ri élet egyet­len nagy ér­tel­me az, hogy az abszolútumot cé­loz­zuk meg. Ha vé­gig­te­kin­tünk az új­ko­ri iro­da­lom klas­­szi­kus alak­ja­in, ak­kor min­de­nütt eb­be a vágy­álom­ba üt­kö­zünk. Fa­ust az ab­szo­lút tu­dást ke­re­si, Ro­bin­son a tö­ké­le­te­sen szer­ve­zett tár­sa­dal­mat akar­ja meg­for­mál­ni, Don Qui­jo­te (és bi­zo­nyos ér­te­lem­ben Ham­let is) a lét­bi­zony­ta­lan­sá­got sem­mi­be ve­vő transz­cen­den­ci­á­ba ka­pasz­ko­dik, Don Juan pe­dig a ka­land moz­ga­tó ru­gó­ját, az el­ér­he­tet­len Nő-t ke­re­si. A mo­dern Don Juan tra­gé­di­á­ja – ve­lük szem­ben – ta­lán ab­ban rej­lik, hogy ak­kor kez­di ke­res­ni ezt az ab­szo­lút nőt, ami­kor a fi­lo­zó­fia ré­vén ki­de­rül, hogy a vé­ges és a vég­te­len re­mény­te­le­nül el­sza­kadt egy­más­tól. Ami­kor be­bi­zo­nyo­so­dik, hogy az is­mé­tel­he­tő­ség csak a va­ló­ság­tól el­vál­va, egy „vég­te­len re­zig­ná­ció” (Kierkegaard) se­gít­sé­gé­vel esz­kö­zöl­he­tő ki, va­gyis hogy az ab­szur­di­tás hor­doz­za azt. Ami­kor két­ség­te­len­né vá­lik, hogy a ta­pasz­ta­la­ti­ság­ban van min­den­faj­ta és­­sze­rű gya­kor­lat ki­in­du­ló­pont­ja és le­csa­pó­dá­sa, és hogy az ab­szo­lú­tum vis­­sza­szo­rult a hit és a ro­man­ti­kus ál­mo­do­zás vi­lá­gá­ba (Musset). Csak­hogy Don Juan min­dig pro­vo­ká­tor volt. Min­dig azt az erőt pró­bál­ta ki­hív­ni ma­ga el­len, amely a kor szel­le­mét kor­má­nyoz­ta, amely lát­ha­tat­la­nul be­le volt/van ágyaz­va a köz­na­pi gon­dol­ko­dás­ba. Ha a há­zas­ság in­téz­mé­nye és az egy­ház volt az az erő, amely el­len lá­zad­ni le­he­tett úgy, hogy ez a lá­za­dás ma­gá­ban hor­doz­ta a bu­kás ve­szé­lyét is, ak­kor Don Juan ezt az erőt vet­te sem­mi­be. Ami­kor a 18. szá­zad fel­vi­lá­go­so­dá­sa Ca­sa­no­va, majd pe­dig De Sade már­ki ré­vén bi­zony­gat­ja, hogy csak­is a tes­ti­ség­nek van rá­ci­ó­ja, és csak­is a gyö­nyör az, ami el­vi­leg bi­zo­nyít­ha­tó és a gya­kor­lat­ban meg­va­ló­sít­ha­tó, ak­kor Don Juan – szin­te Don Qui­jo­te mód­já­ra – az ab­szo­lút, te­hát a nem lé­te­ző nőt hív­ja ki ma­ga el­len. Ami­kor a ko­ra­be­li csá­bí­tók a ré­gi Don Juan min­tá­já­ra gyűj­te­ni kez­dik a nő­ket, ak­kor ő ki­áb­rán­dul, me­ne­kül­ni kezd, és az abszolútumot már nem a nő­ben, ha­nem a fel­is­me­rés­ben (G. B. Shaw), a geo­met­ri­á­ban (M. Frisch), az esz­mék szép­sé­gé­ben (De­ák Ta­más), az ar­tisz­ti­kum­ban (M. Kundera) ke­re­si. A szo­ká­sok át­há­gá­sát azon­ban min­den tár­sa­da­lom bün­te­ti. A szo­ká­sok el­le­ni lá­za­dás ma­ga a szubsztanciális bűn, amely ma­ga után von­ja a bün­te­tést. De va­jon az el­té­rő jel­le­gű bű­nö­ket más-más bün­te­tés kö­ve­ti? Bűn­hő­dik-e Don Juan a bün­te­tés ré­vén? És van egy­ál­ta­lán bűn­tu­da­ta?
Bűn­tu­da­ta va­ló­szí­nű­leg nem volt, mert sa­ját meg­győ­ző­dé­se sze­rint bűnt sem kö­ve­tett el.1 ő a min­den­na­pi er­kölcs fö­lött állt, akár­csak Raszkolnyikov. Ezért mon­da­nám azt, hogy Dosz­to­jevsz­kij hő­sé­hez ha­son­ló­an Don Juan is csu­pán át­há­gást – presztuplenyije – kö­vet el ak­kor, ami­kor el­dön­ti, hogy el­csá­bít­ja az ép­pen ese­dé­kes nőt. Josef Toman 1944-ben írt regényében2 Miguel ak­kor, ami­kor ta­nú­ja lesz volt ne­ve­lő­je, a hu­ma­nis­ta fe­ren­ces Gregorio atya ki­vég­zé­sé­nek, ar­ra a fel­is­me­rés­re jut, hogy a jó nem lé­te­zik, csak a rossz van je­len a vi­lág­ban. En­nek fo­lyo­má­nya az­tán az ego­is­ta vi­sel­ke­dés, amely­ben az „én” az el­ső, sőt az Is­ten is én va­gyok. Ak­kor pe­dig csu­pán én és az én gyö­nyö­röm az, ami kö­ve­ten­dő. Hát bűn ak­kor a csá­bí­tás? Nem. In­kább egy ra­ci­o­ná­lis dön­tés kö­vet­kez­mé­nye. Ami per­sze eset­leg szá­mol a vis­­sza­ha­tás­sal is, de azt az idő­ben an­­nyi­ra ki­tol­ja, hogy szin­te az egyé­ni éle­ten túl­ra he­lye­zi. Tirso de Molina klas­­szi­kus drámájában3 Don Juan az­zal üti el ap­ja fi­gyel­mez­te­té­sét az is­te­ni igaz­ság­szol­gál­ta­tás­ról, hogy mes­­sze van az még, és hos­­szú út ve­zet odá­ig. Ami nem­csak Juan há­nya­ve­ti­sé­gét je­len­ti, ha­nem azt – és fő­ként azt – is, hogy Don Juan a ma­ga fel­sőbb­ren­dű­ség-ér­ze­té­ben gon­dol­hat­ja azt, amit is­ten: tett és kö­vet­kez­mény an­­nyi­ra mes­­sze van­nak egy­más­tól az idő­ben, hogy nincs is ér­tel­me fog­lal­koz­ni a vi­szo­nyuk­kal. Nem más ez, mint a ré­gen is­mert té­tel: Is­ten nem mo­rá­lis lény, mert az örök­ké­va­ló­ság­ban a vá­lasz­tás­nak nincs sú­lya – a vá­lasz­tás nem di­lem­ma. A „vagy – vagy”-nak csu­pán az idő­be zárt­ság­ban van je­len­tő­sé­ge. Ugyan­ezt az idő­ben va­ló ki­to­ló­dást Molie`re4 már kis­sé szám­sze­rű­sí­ti, és az ő Don Juanja már Sganarelle-nek vá­la­szol­va húsz-har­minc évet ad ma­gá­nak ah­hoz, hogy ma­gá­ba száll­jon és meg­ja­vul­jon. De hát tud­hat­juk: húsz-har­minc év a fel­vi­lá­go­sult Don Juan szá­má­ra azt je­len­tet­te, hogy ak­kor­ra már úgy­sem fog­ják ér­de­kel­ni a nők, és ő kön­­nyen vál­hat eré­nyes­sé. Ad­dig pe­dig, ha más­ként nem megy, leg­fel­jebb kép­mu­ta­tó lesz. Meg­fo­gal­maz­za a 18. szá­zad egyik fel­is­me­ré­sét: „A kép­mu­ta­tás di­va­tos bűn, és a bűn, ha di­va­tos, erény­nek szá­mít. […] Aki­nek van esze, al­kal­maz­ko­dik a szá­zad bűneihez.”5 Don Juan itt azt az élet­stra­té­gi­át iro­ni­zál­ja, me­lyet La Rochefoucauld is meg­fo­gal­ma­zott: „A kép­mu­ta­tás a bűn hó­do­la­ta az erény előtt.”6 Bűn­bá­nat gya­kor­lá­sá­ról szó nem esik itt sem. Bűn­ről min­dig csak azok be­szél­nek, akik Don Juant úgy­mond „jobb út­ra akar­ják té­rí­te­ni”. Don Juan nem sze­ret di­va­tos len­ni, vagy más szó­val: ő kü­lön­böz­ni akar. Mert nem sze­re­ti a tö­meg­em­bert. Ezért hág­ja át a meg­szo­ká­so­kat, ame­lye­ket a tö­meg­em­ber erény­nek, Juan azon­ban csak csor­da­ösz­tön­nek tart.
Bűn­tu­da­ta le­het­ne Don Juannak ak­kor, ha lé­te egy­ide­jű len­ne az ak­tu­á­lis nő ide­jé­vel, va­gyis ha mind­azt, amit a nő el­vár tő­le, a ben­ső­sé­ges­ség tar­tal­má­vá ten­né. Ad­dig, amíg Juan pil­la­nat­em­ber, az adott pil­la­nat­ban va­ló­ban sze­re­ti a nőt. Egy el­kö­vet­ke­ző pil­la­nat­ban azon­ban már más­hoz von­zó­dik. Va­gyis a pil­la­na­tok so­rá­ból nem ala­kul ki sem­mi­fé­le kon­ti­nu­i­tás. Kon­ti­nu­i­tás nél­kül pe­dig sem va­ló­di lé­te­zés, sem a mo­ra­li­tás alap­ja nem jö­het lét­re. Ak­kor, ami­kor Juan már az ab­szo­lút nőt ke­re­si, min­den ener­gi­á­ja az ab­szo­lú­tum­nak fe­szül, és az, ami az idő­ben van – az ép­pen ak­tu­á­lis nő –, ezen kí­vül ta­lál­ta­tik. A bűn­tu­dat az­zal jön lét­re, hogy va­la­ki­vel szem­be­ni cse­lek­vé­sünk­ben hi­ányt fe­de­zünk fel ab­ban az ér­te­lem­ben, hogy a má­si­kért nem tet­tünk meg min­dent. Va­gyis az a má­sik a cse­lek­vé­sünk cél­ja kell, hogy le­gyen. Juan cse­lek­vé­sé­nek a cél­ja azon­ban nem a má­sik, ha­nem az ab­szo­lút nő, te­hát csak­is az ab­szo­lú­tum­mal szem­ben le­het­ne bűn­tu­da­ta. A konk­rét nő csu­pán esz­köz szá­má­ra az ab­szo­lú­tum fe­lé ve­ze­tő úton. Az esz­kö­zök­kel szem­ben pe­dig mi­ért len­ne bűn­tu­da­tunk? En­nek a Juannak a bűn­tu­da­ta in­kább va­la­mi­fé­le elé­ge­det­len­ség ön­ma­gá­val. Ami­kor pe­dig Juan a nőn túl va­la­mi el­vont­ság­ba he­lye­zi a ke­re­sett abszolútumot, ak­kor már ér­tel­met­len­ség a bűn­tu­da­tot fir­tat­ni, hi­szen az esz­mék ste­ril vi­lá­gá­ban va­gyunk, ahol a gon­dol­ko­dás ko­he­ren­ci­á­ja, nem pe­dig a cse­lek­vés er­köl­csi kö­vet­kez­mé­nye a per­dön­tő. Don Juan és a nő min­dig két kü­lön­bö­ző idő­ben le­le­dzik, ame­lyek kö­zött ugyan érint­ke­zés ki­ala­kul, de át­fe­dés és egy­más­ba va­ló be­ha­to­lás nem jö­het lét­re. A bűn­tu­dat ezért csak lo­gi­kai kö­vet­kez­te­té­sek vég­ered­mé­nye­ként, de so­ha­sem meg­élés­ként je­len­het meg. Ha pe­dig a bűn­tu­dat csu­pán el­mé­le­ti konst­ruk­ció, és nem a meg­élés és át­élés gyöt­rel­me, ak­kor a bün­te­tés is csak ön­ma­gunk fe­le­lős­ség­re vo­ná­sa le­het. Mi­vel­hogy hi­báz­tunk. Nem cso­da, hogy csak­nem az ös­­szes Don Juan fel­há­bo­ro­dik azon, hogy a cse­lek­mény vé­gén még­is meg­je­le­nik va­la­mi­fé­le bün­te­tés. És két­sze­re­sen fel­há­bo­ro­dik azon, hogy nem az hoz­za el a bün­te­tést, aki­nek a nagy­sá­gá­hoz mér­te pro­vo­ká­ci­ó­ját, ha­nem min­dig egy szol­ga. A Comtur szob­ra csak a „vég­re­haj­tó kéz”, mond­hat­nánk, hogy hó­hér. Ahogy Ge­re­lyes End­ré­nél is: „…férfi halt meg, s egy szol­ga öl­te meg.”7 Vagy aho­gyan De­ák Tamás8 fo­gal­maz­ta meg: „…a meg­tor­lás mun­ká­ját ha­lan­dók vég­zik – nem kö­zön­sé­ges ha­lan­dók, de so­ha­sem Is­ten.” John Berger pe­dig egy cső­cse­lék ano­nim tag­ja­i­val öle­ti meg őt.9 (Ha­bár eb­ben az utol­só eset­ben fi­gye­lem­be kell ven­nünk J. Berger mar­xis­ta gon­dol­ko­dá­sát, amely sze­rint a tö­meg a tör­té­ne­lem szub­jek­tu­má­nak az al­ko­tó­ré­sze.)
Ta­lán ma­ga Is­ten is szé­gyel­li, hogy ne­ki is meg kell fe­lel­nie a köz­nap­ok el­vá­rá­sa­i­nak, és meg kell bün­tet­nie Don Juant? Ezért mos­sa ke­ze­it, és vé­gez­te­ti el a pisz­kos mun­kát más­sal? Le­het ben­ne va­la­mi, hi­szen Is­ten is túl van a mo­ra­li­tá­son. De ha lo­va­gi­as len­ne, ak­kor meg­be­csül­né a mél­tó el­len­fe­let. G. B. Shaw nyit egy kis­ka­put eb­ben az irányban,10 ami­kor át­já­rást en­ge­dé­lyez Don Juannak a Po­kol és a Menny­or­szág kö­zött.
A bűn és bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma a Don Juan-mű­vek­ben alig­ha­nem ab­ban ke­res­he­tő, hogy már Tirso de Molinánál is két tör­té­nel­mi alak­ból áll ös­­sze Don Juan alak­ja. Az egyik a 14. szá­zad­ban élő Don Juan de Tenorio, aki I. Don Pedro (1350–1370), az El Cruelnek (Kö­nyör­te­len­nek) ne­ve­zett ki­rály ud­va­rá­ban élt Se­vil­lá­ban. Don Juan egy­idős volt Don Pedróval, és uno­ka­öc­­cse volt a ki­rály imá­dott fe­le­sé­gé­nek, Maria de Pad­il­lá­nak, ezért az­tán jó cim­bo­rák vol­tak min­den­ben. Ma­ga Don Pedro is nagy nő­fa­ló volt, és aki el­len­állt ne­ki, azt ki­vé­gez­tet­te. őt vé­gül egy ro­ko­na szúr­ta le. Don Juan tra­gé­di­á­ját pe­dig a kró­ni­kák ál­tal is­mert utol­só nő, Don­na An­na el­csá­bí­tá­sa okoz­ta. A le­szúrt Don Gonzalo (a Comendador) sír­em­lé­ke a San Fran­cis­co-temp­lom­ban volt, aho­vá Don­na An­na ro­ko­nai sze­rel­mi légy­ott ürü­gyén oda­csal­ták Don Juant, akit azu­tán már sen­ki sem lá­tott. A fran­cis­ká­nu­sok az­tán azt ter­jesz­tet­ték a nép­nek, hogy a Comendador kő­szob­ra a po­kol­ba rán­tot­ta az őt kár­om­ló Don Juant. Már­most hogy a fe­ren­ce­sek csak ma­gu­kat véd­ték-e ez­zel a ke­gyes ha­zug­ság­gal Don Juan ro­ko­na­i­val szem­ben, vagy sem, mind­egy: a le­gen­da a kő­szo­bor­ról ki­ala­kult. Lát­hat­juk vi­szont, hogy itt szó sincs bűn­hő­dés­ről, csu­pán bün­te­tés­ről. A leg­va­ló­szí­nűbb, hogy egy­sze­rű gyil­kos­ság­gal ál­lunk szem­ben, olyan­nal, amely­nek ko­ráb­ban Don Juan nem a szen­ve­dő, ha­nem az el­kö­ve­tő sze­rep­lő­je volt.
Az­tán itt van Don Miguel de Manara, aki 1626-ban szü­le­tett Se­vil­lá­ban egy ne­gyed­ízig­len tisz­ta vé­rű calatravai rend­hez tar­to­zó csa­lád­ban. ő is nagy nő­csá­bász és az egy­ház meg­csú­fo­ló­ja, ezért a kör­nye­ze­te a va­la­hai Don Juannal kez­di azo­no­sí­ta­ni. Akár­csak Don Juant, Don Miguelt is több fi­gyel­mez­te­tés éri, hogy hagy­jon fel élet­vi­te­lé­vel. Az egyik ilyen, ami­kor éj­sza­kai csa­var­gá­sa köz­ben hí­vó szót hall egy szo­bá­ból, és az er­kély­ről kö­tél­hág­csó eresz­ke­dik le, ő fel­kú­szik azon, de a szo­bá­ban egy fel­ra­va­ta­lo­zott nő van. Va­gyis meg­je­le­nik a kö­zép­ko­ri iro­da­lom­ból oly­an­­nyi­ra is­mert mo­tí­vum: a ha­lál­ra va­ló fi­gyel­mez­te­tés. Ez azon­ban nem tán­to­rít­ja el őt ki­csa­pon­gá­sa­i­tól. De mint min­den nagy csá­bí­tót, Don Miguelt is el­éri a vég­ze­te, még­pe­dig az 1004. nő, Geronima de Mendoza sze­mé­lyé­ben, aki­be be­le­sze­ret, és akit fe­le­sé­gül vesz. A hőn sze­re­tett fe­le­ség azon­ban meg­be­teg­szik és meg­hal. Ez­után már a lá­to­má­sok kez­dik egy irány­ba te­rel­ni a cse­lek­ményt. Don Miguel ál­lan­dó­an a vá­ros­ban kó­bo­rol, és ke­re­si az el­ve­szett sze­rel­met. Egy nőt lát meg az ut­cán, aki kí­sér­te­ti­e­sen ha­son­lít Geronimára, utá­na ro­han, de ami­kor a nő meg­for­dul, ha­lál­fej van a nya­kán. Egy má­sik al­ka­lom­mal egy ha­lot­ti me­net­tel ta­lál­ko­zik, és ami­kor meg­kér­de­zi a kí­sé­rő­ket, hogy kit te­met­nek, azok el­árul­ják ne­ki, hogy őt ma­gát. Ép­pen a Santa Caridad-kolostornál jár ek­kor, el­ájul, más­nap a szer­ze­te­sek rá­ta­lál­nak, be­vi­szik őt a ko­los­tor­ba, ahon­nan so­ha töb­bé nem jön ki. Meg­tér, és szent éle­te nyo­mán 1662-ben rend­fő­nök­nek vá­laszt­ják meg. Új rend­sza­bá­lyo­kat al­kot, el­adott va­gyo­ná­ból kór­há­zat épít­tet, és úgy hal meg 1679-ben, hogy a nagy jár­vány ide­jén egye­dül ő fog­lal­ko­zik a be­te­gek­kel. Vég­ren­de­let­ében be­vall­ja ko­ráb­bi bű­ne­it, ame­lye­kért éle­te vé­gé­ig ve­ze­kelt, és azt ké­ri a szer­ze­te­sek­től, hogy a ko­los­tor lép­csői alá te­mes­sék el őt. A szer­ze­te­sek per­sze ké­sőbb ki­han­tol­ják, és dí­szes sír­ba te­me­tik, ahol cso­dák tör­tén­nek, és szent­té ava­tá­sá­ra is kí­sér­le­tek tör­tén­nek.
Don Miguel tör­té­ne­te va­ló­ban a bűn­tu­dat és a bűn­hő­dés meg a ve­zek­lés tör­té­ne­te. Eh­hez per­sze az kel­lett, hogy éle­té­ben egy schizmával küzd­jön. Josef Toman re­gé­nye tö­ké­le­te­sen mu­tat­ja be ezt a ket­tős­sé­get. Miguelt az édes­any­ja pap­nak szán­ja, és úgy is ne­vel­te­ti. Az édes­anya tit­kos sze­rel­me, a se­vil­lai ér­sek Trifónt, a je­zsu­i­tát je­lö­li ki há­zi­ta­ní­tó­nak, aki­nek az a tisz­te, hogy Miguelt el­tá­vo­lít­sa az élet­től. Trifón az, aki – Miguel sza­va­i­val – „el­ül­tet­te ben­nem a nő gyű­lö­le­tét”, és a má­sik em­ber he­lyett az abszolútumot tet­te meg a cse­lek­vés cél­já­nak. (Ide kí­ván­ko­zik, hogy majd a ro­man­ti­ka egyik né­met szer­ző­jé­nek, Christian Dietrich Grabbénak a drámájában11 vá­lik ez a di­lem­ma – konk­rét nő versus ab­szo­lút nő – Fa­ust és Don Juan el­len­tét­jé­nek alap­já­vá. Juan még azt ké­ri szá­mon Fa­us­ton, hogy mi­ért ker­ge­ti az em­ber­fe­let­tit, ha köz­ben csak em­ber ma­rad, mi­re Fa­ust ri­poszt­ja: „Mi­ért em­ber az, ki nem tör em­ber­fe­let­ti­re?” És Don Juan az­zal zár­ja a vi­tát, hogy az em­ber­fe­let­ti a nő­től ide­gen. Mel­les­leg: hi­á­ba Don Juant sze­re­ti An­na, Me­fisz­tó se­gít­sé­gé­vel Fa­ust szer­zi meg őt, vé­ge­ze­tül azon­ban egyi­kü­ké sem, ha­nem a Ha­lá­lé lesz. Ez Grabbe mű­vé­ben még egy rö­vid idő­re meg­ren­dí­ti Don Juant, de gyor­san ma­gá­hoz tér, és „új sze­lek­re fe­szí­ti vi­tor­lá­it”. A po­én eb­ben az eset­ben az, hogy G. B. Shaw-nál már Don Juan az, aki Lu­ci­fer­rel szem­ben az em­ber­fe­let­ti esz­mé­nyét hir­de­ti, és er­re a szen­ti­men­tá­lis­nak ki­ne­ve­zett ör­dög a ro­man­ti­ka Don Juanjának sza­va­i­val vá­la­szol a 20. szá­zad ele­je Don Juanjának: „A vi­lá­gért se haj­szol­ja so­ha az Em­ber­fö­löt­tit, mert oda­visz, hogy vá­lo­ga­tás nél­kül meg­ves­se az Em­be­rit.”) Vis­­sza­tér­ve, és ahogy lát­juk, szin­te Shaw-t foly­tat­va Toman re­gé­nyé­re: a je­zsu­i­ta ne­ve­lés ered­mé­nye Miguel jel­sza­va, a „min­dent vagy sem­mit!”. Ki­áb­rán­dul az egy­ház kép­mu­ta­tá­sá­ból, és dü­höd­ten az ab­szo­lút nőt ke­res­ve ki­csa­pon­gó, gyil­kos éle­tet kezd él­ni. Köz­ben ugyan az édes­apa fel­fo­gad­ja a fe­ren­ces Gregorio atyát is há­zi­ta­ní­tó­nak, aki Miguelbe az élő em­ber­sze­re­te­tet, te­hát azt az el­vet pró­bál­ja el­plán­tál­ni, hogy Is­ten leg­jobb szol­gá­la­ta az em­ber szol­gá­la­ta. Ami­kor azon­ban Gregoriót az ink­vi­zí­ció mág­lyá­ra ál­lít­ja, Miguel va­ló­ban Don Juanná vá­lik. Sze­re­lem nél­kü­li sze­rel­mi éle­tet él, amely­ben, ahogy ke­se­rű­en be­vall­ja, „örök­ké egy­for­ma min­den”. Et­től az élet­től vált­ja meg őt Geronima, aki azon­ban a meg­vál­tás­sal ment­he­tet­le­nül ket­té­sza­kí­tot­ta Miguel múlt­ját és je­le­nét. Meg­vi­lá­go­so­dik szá­má­ra, hogy egész múlt­ja nem más, mint alá­va­ló­ság­ok so­ro­za­ta. Ez a fel­is­me­rés azon­ban le­he­tet­len­né te­szi a tel­jes bol­dog­sá­got a je­len­ben. Az ab­szo­lút ki­csa­pon­gást az ab­szo­lút ra­gasz­ko­dás vált­ja fel. Ezért tör­té­nik meg, pa­ra­dox mó­don az, hogy a va­ló­di bol­dog­sá­got – vagy a meg­vál­tást? – a Caridad nyújt­ja az­zal, hogy ott Miguel meg­va­ló­sít­hat­ja Gregorio élet­esz­mé­nyét, a hu­ma­niz­must. De hát tud­juk, a hu­ma­niz­mus sem a konk­rét em­ber, ha­nem az em­be­ri­ség sze­re­te­te, va­gyis azon a szin­ten van, mint a caritas. (Nem vé­let­len a ke­resz­tény sze­re­tet­esz­mény és a ko­los­tor ne­vé­nek azo­nos­sá­ga.) Miguel nem volt ké­pes a sze­re­lem­re, ezért a sze­re­tet­be me­ne­kült. Mi­cso­da kü­lönb­ség Miguel és Juan kö­zött! Bűn és bűn­hő­dés fel­té­te­le­zi az idő­be­li ruptúrát, sőt anél­kül nem is lé­tez­het. A ve­zek­lés a ko­ráb­bi élet fel­adá­sa, az­az a sze­mé­lyi­ség egy­sé­gé­nek a meg­ta­ga­dá­sa. Don Juan nem aláz­ko­dik meg a Kő­szo­bor előtt. Szá­má­ra az ön­azo­nos­ság a leg­na­gyobb ér­ték. El­pusz­tul emi­att? No és?
Ér­de­mes meg­áll­ni egy má­sik tör­té­nel­mi re­gény­nél is, ame­lyik nem Miguel, ha­nem Don Juan éle­tét dol­goz­za fel. Meg­je­gyez­ve köz­ben, hogy bár­men­­nyi­re is a tör­té­nel­mi té­nye­ket fi­gye­lem­be ve­vő mű­vek­ről van szó, mind­egyik­ben je­len van va­la­mi­kép­pen a Don Juan-mítosz, ame­lyik – ugye­bár – idő­ben ké­sőb­bi, de a re­gé­nyek sze­rep­lő­i­nek je­len­tés­be­li a pri­o­ri­ja. Siegfried Obermeier művéről12 van szó, amely­ben a női kulcs­fi­gu­rák ré­vén tud­ha­tunk meg va­la­mit Don Juan lel­ki­sé­gé­ről. Há­rom nő­ről van szó. Az el­ső, Catalina a leg­ősibb női fog­lal­ko­zást űzi, és ta­lán ép­pen ezért ő az, aki lel­ki­leg – nem a sze­re­lem szem­pont­já­ból! – a leg­kö­ze­lebb ke­rül Don Juanhoz, és meg tud­ja fo­gal­maz­ni alap­ve­tő tu­laj­don­sá­gát. Catalinával szem­ben Juannak nem kell bi­zo­nyí­ta­nia fér­fi­as­sá­gát – tud­juk: ez a vi­szony nem az ér­zel­me­ken, ha­nem a tisz­ta pénz­ügyi kap­cso­la­ton ala­pul –, ezért em­ber­ként be­csü­li, sőt sze­re­ti Catalinát. Ma­gya­rán szól­va: ő az egyet­len nő, akit Juan ma­gá­val egyen­ran­gú­nak el­is­mer. Catalina pe­dig a ve­le szü­le­tett ősi női böl­cses­ség ré­vén ki­mond­ja: te vagy az örök ke­re­ső és so­ha meg nem nyug­vó, a sze­re­lem vi­lá­gá­nak Ahasvérusa. És va­ló­ban: Don Juan mo­dern mí­to­sza az ál­lan­dó­ság­gal szem­be­szál­ló vál­to­zást je­le­ní­ti meg. Per­sze ez az a vál­to­zás, amely azért va­la­mit rög­zít: a sze­mé­lyi­sé­get. Itt már nem va­la­mi­lyen transz­cen­den­cia, ha­nem az in­di­vi­du­a­li­tás im­ma­nens és au­to­nóm ön­azo­nos­sá­ga az, amely a kon­ti­nu­i­tást biz­to­sít­ja. Ezért le­het, hogy a fér­fi–nő vi­szony­ban Don Juan nem az egy­ház ál­tal szen­te­sí­tett há­zas­ság­ban (mint a fo­lya­ma­tos­ság kül­ső ga­ran­ci­á­já­ban), ha­nem az ál­lan­dó me­ne­kü­lés­ben rög­zí­ti a ma­ga fér­fi-stá­tu­sát. A me­ne­kü­lés eb­ben az eset­ben nem a fe­le­lős­ség fel­adá­sa, ha­nem ön­ma­ga meg­men­té­se. És le­het, hogy a sze­re­lem men­té­se is a „rossz vég­te­len­től”, az ön­is­mét­lés­től. Az au­ten­ti­kus ér­zé­sen ala­pu­ló ön­de­fi­ní­ció pél­dá­ja is le­het­ne. Gon­dol­junk be­le: Descartes ek­kor fo­gal­maz­za meg a sa­ját tu­da­tá­ra hi­vat­ko­zó szub­jek­tum alap­té­tel­ét: cogito er­go sum. És a gon­dol­ko­dás­hoz min­dig hoz­zá kell gon­dol­nunk a ké­tel­ke­dést, a mód­sze­res szkep­szist. A szkep­szis pe­dig ir­tó­zik a rög­zült is­me­re­tek­től. Don Juan meg nyu­godt lé­lek­kel mond­hat­ná: amo er­go sum. Ahol is a sze­re­lem ál­lan­dó kel­lé­ke a meg­úju­lás. És itt is­mé­tel­jem meg a ko­ráb­ban már el­mon­dot­tat: ez a faj­ta élet­vi­tel az ál­lan­dó­sá­got elő­tér­be he­lye­ző és vé­dő tár­sa­da­lom­mal szem­ben egy­ér­tel­mű pro­vo­ká­ció. De hát ugyan­ilyen pro­vo­ká­ló jel­le­ge van a min­dig ké­tel­ke­dő fi­lo­zó­fu­si alap­ál­lás­nak is. Ha most szen­ten­ci­át sze­ret­nék le­ír­ni, ak­kor az a kö­vet­ke­ző for­mát kap­ná: Don Miguel – aki fel­is­mer­te bű­nét, és ezért ve­zek­lés­re ad­ta a fe­jét – le­het­ne a min­den­ko­ri ke­resz­tény egy­ház szent­je, de Don Juan, aki nem haj­lan­dó meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját, „csu­pán” a nagy egyé­ni­sé­gek pan­te­on­já­ban kap­hat he­lyet. Az előb­bit – bű­nei el­le­né­re – vé­de­ni fog­ja az egy­ház ha­tal­ma és au­to­ri­tá­sa, az utób­bit – bű­nei mi­att – ugyan­ez az egy­ház ki­ta­gad­ja és ki­át­koz­za. A meg­di­cső­ü­lés­nek és az el­kár­ho­zás­nak va­ló­ban az len­ne az egyet­len út­ja, hogy fel­ad­juk, il­let­ve el­len­ke­ző­leg meg­őriz­zük sa­ját múl­tun­kat? Itt lát­ni, hogy két, egy­más­tól hom­lo­ke­gye­nest el­té­rő kor­szak eti­ká­já­ról van szó. Az el­ső azt hi­szi és vall­ja, hogy lé­te­zik örök­ké­va­ló­ság az egyé­nen túl, és csak­is eb­be az örök­ké­va­ló­ság­ba va­ló ka­pasz­ko­dás biz­to­sít­hat­ja az egyén meg­me­ne­kü­lé­sét, a má­sik pe­dig ar­ra es­kü­szik, hogy csak­is evi­lá­gi lé­tünk­ben lé­tez­het vi­szony­la­gos ál­lan­dó­ság, és egyé­ni élet­időnk kon­ti­nu­i­tá­sá­nak a meg­men­té­se az er­köl­csi­ség alap­za­ta. Don Juan egy­ér­tel­mű­en az utób­bit hi­szi, és amíg ez a stra­té­gi­á­ja el­len­ke­zik a köz­nap­ok fel­fo­gá­sá­val, a köz­nap­ok sze­mé­ben bű­nös, és ezért tra­gi­kus hős. Nem vé­let­le­nül uta­sít­ja el ma­gá­tól Havel dok­tor, Kundera egyik alteregója13 azt a ki­tün­te­tő­nek szánt jel­lem­zést, hogy ő a mo­dern Don Juan, hi­szen ami­kor a „hűt­len­ség” már nem pro­vo­ká­ció, ha­nem szin­te di­vat, ak­kor már Don Juan sem tra­gi­kus hős, ha­nem csak olyas­va­la­ki, aki „in”.
Obermeier má­sik női sze­rep­lő­je Manuela, a ko­los­tor­ból meg­szö­kött lány, aki­ben Don Juan ma­gá­ra is­mer, és mint androgün vol­tá­nak új­ra meg­ta­lált fe­lé­be be­le­sze­ret, ma­gá­é­vá te­szi, fe­le­sé­gül akar­ja ven­ni, csak­hogy ki­de­rül: Manuela a lá­nya. Don Juan el­ve­szí­ti az élet­ösz­tön­ét. Meg­ha­son­lik ön­ma­gá­val. Szin­te egy mo­dern Oidipuszként je­le­nik meg előt­tünk. Itt még min­dig tra­gi­kus hős (mert hát ta­but sér­tett), de már van ben­ne gyil­kos ko­mi­kum is (a jó öreg Shakes­peare ál­tal is oly­an­­nyi­ra ked­velt fél­re­ér­tés). ő per­sze nem va­kít­ja meg ma­gát. Mást és vá­rat­la­nab­bat, de meg­elő­ző fél­re­sik­lá­sa után már nem an­­nyi­ra meg­le­pőt cse­lek­szik: fe­le­sé­gül ve­szi a har­ma­dik nőt, a fér­fi­gyű­lö­lő Di­a­na de Ulloát (a név itt sem vé­let­len). Néz­zük csak az utat: Juan el­jut a fér­fi­ak­ból élő Catalinától az ő fér­fi­as­sá­gá­nak gyü­möl­csét je­len­tő Manuelán át a fér­fi­a­kat el­uta­sí­tó Di­a­ná­ig. Ez már csak a vég le­het. És va­ló­ban: mi­u­tán meg­öl­te Di­a­na fér­jét, és Di­a­na el­utaz­na Don Juannal, még bú­csú­lá­to­ga­tást tesz az új­don­sült pár De Ulloa sír­já­nál, ahol a meg­gyil­kolt férj sír­em­lé­ke rá­zu­han Juanra, aki így hal meg. Ez nem bűn­hő­dés, ez tra­gi­ko­mi­kus vég­ki­fej­let.
Bár­men­­nyi­re ki­mó­dolt­nak is tűn­het Obermeier élet­raj­zi re­gé­nye, egy va­la­mi­ben pon­tos lát­le­le­tet nyújt Don Juanról. A bűn és a bűn­hő­dés mo­tí­vu­ma két eset­ben le­het meg­ala­po­zott a Don Juanról szó­ló mű­vek­ben: vagy ak­kor, ami­kor Juant a don migueli min­tá­ra fog­juk fel, te­hát mint olyan em­bert, aki ké­pes meg­ta­gad­ni sa­ját múlt­ját; vagy pe­dig ak­kor, ha túl­pszi­cho­lo­gi­zál­ja sa­ját tet­te­it. Az el­ső ese­tet azért ve­tem el, mert Don Juan még­is­csak in­di­vi­du­a­lis­ta – még ak­kor is, ami­kor már túl­lé­pett macho mi­vol­tán. A má­sik ese­tet pe­dig azért, mert burlador kor­sza­ká­ban a lé­lek rez­ze­né­sei még nem, „fi­lo­zó­fu­si” kor­sza­ká­ban pe­dig már nem ér­dek­lik. Mint fi­lo­zó­fus Don Juan az em­be­ri élet on­to­ló­gi­á­ját pró­bál­ja meg­fo­gal­maz­ni. Ma­rad az egye­dü­li le­he­tő­ség, amely­ről Ramiro de Maeztu is be­szélt: „Egy­fe­lől az ab­szo­lút kö­te­les­ség, más­fe­lől az ab­szo­lút sze­szély. A dön­tés: kaland.”14 Don Juan a mo­dern ka­lan­dor, a picaro. Még ak­kor is, ha ere­de­ti spa­nyol for­má­já­ban en­nek tel­je­sen el­lent­mond, még­pe­dig a szár­ma­zá­sa mi­att. Obermeiernél je­le­nik meg a gon­do­lat, mi­sze­rint Don Juan so­ha nem ter­vez­te meg a cse­le­ke­de­te­it – mint ahogy tet­ték a klas­­szi­kus kor ka­lan­do­rai, a lo­va­gok, akik egy, mind­an­­nyi­uk szá­má­ra kö­te­le­ző esz­ményt kö­vet­tek ka­lan­do­zá­sa­ik so­rán –, ne­ki alig­ha­nem ki­hí­vá­sok­ra volt szük­sé­ge ah­hoz, hogy el­ha­tá­ro­zá­sai el­le­né­ben cse­le­ked­jen, és ez nagy örö­met szerzett ne­ki. Bűn­tu­da­ta ak­kor ala­kult vol­na ki, ha az el­té­rés az ere­de­ti­leg el­ter­ve­zett cse­lek­vés és a hir­te­len ho­zott dön­tés kö­zött lel­ki­is­me­ret-fur­da­lást oko­zott vol­na ne­ki. Ilyen­ről vi­szont szó sincs. Nyu­god­junk már be­le egy­szer s min­den­kor­ra: Don Juan so­ha sem am­bi­ci­o­nál­ta azt, hogy szent le­gyen, ne­ki elég volt, hogy ka­lan­dor le­he­tett. Va­gyis já­té­kos.

A va­ló­di já­té­kos stá­tu­sa pe­dig nem mo­rá­lis, ha­nem on­to­ló­gi­ai – sőt: me­ta­fi­zi­kai – és esz­té­ti­kai. A mo­rá­lis meg­íté­lés hall­ga­tó­la­go­san ab­ból az elő­fel­té­tel­ből in­dul ki, hogy van biz­tos is­me­re­tünk a vi­lág­ról, és cse­le­ke­de­te­in­ket eh­hez a vi­lág­kép­hez iga­zít­juk. A já­té­kos vi­szont csak azt tud­ja biz­to­san, hogy nincs bi­zo­nyos­ság, és ne­ki eb­ben a bi­zony­ta­lan­ság­gal el­telt vi­lág­ban kell bol­do­gul­nia. Eb­ben az eset­ben csak sa­ját ma­gá­ban lel­het tám­pont­ra, és ha va­la­mi ba­lul üt ki, ak­kor nem a vi­lá­got, ha­nem ön­ma­gát te­szi fe­le­lős­sé ezért. Don Juan so­ha nem so­pán­ko­dik. Még ak­kor sem, ami­kor nem­csak ma­ga az ob­jek­ti­vi­tá­sá­ban vett vi­lág, ha­nem az ad­di­gi cse­le­ke­de­tei és azok fo­ga­dá­sa ré­vén ró­la ki­ala­kult vé­le­ke­dés is kez­di szo­ron­gat­ni. Sőt: Don Juan tud­ja, hogy ez a vé­le­ke­dés két­élű is le­het. El­ta­kar­hat­ja és erő­sít­he­ti a konk­rét sze­mélyt, mert a hír­név le­het le­nyű­gö­ző má­sok­kal szem­ben. Ugyan­ak­kor kor­lá­toz­hat­ja a sza­bad­sá­got, mert most már a vé­le­ke­dés alap­ján kell vi­sel­ked­ni. Ha Don Juan nem fe­lel meg a hír­ne­ve tá­masz­tot­ta el­vá­rá­sok­nak, ak­kor az nem­csak két­sé­ge­ket szül el­le­né­ben, ha­nem fel­há­bo­ro­dást is ger­jeszt. Max Frisch Don Juanja15 va­ló­di já­té­kos­ként old­ja meg ezt a di­lem­mát. Elé­be megy az el­vá­rá­sok­nak, sőt a le­gen­dá­nak is, és meg­ren­de­zi sa­ját el­kár­ho­zá­sát. Tud­ja, hogy a várt ha­tás erő­sebb a vá­rat­lan­nál, a le­gen­da a va­ló­ság­nál. Ha egy is­me­ret­len is­ten­ség koc­ká­kat vet­het, és a ki­ala­kult kom­bi­ná­ció alap­ján te­szi meg kö­vet­ke­ző lé­pé­sét az egész koz­mos­­szal szem­ben, ak­kor az erős egyé­ni­ség is meg­te­he­ti azt, hogy el­ját­sza­do­zik em­ber­tár­sa­i­val. Szá­mol ugyan a koc­ká­zat­tal, de a tö­ké­le­te­sen vég­re­haj­tott csel be­jön. A cse­lek­nek ép­pen az a bá­juk, hogy kí­vül­ről néz­ve lát­juk a csa­la­fin­ta­sá­got, de a játsz­ma ré­sze­se­ként min­dig be­dő­lünk ne­kik. Já­ték köz­ben egy más vi­lág­ban va­gyunk, ahol fel­füg­gesz­tő­dik a köz­nap­ok­ra jel­lem­ző és ra­ci­o­ná­lis prag­ma­tiz­mus.
Don Juan min­dig si­ke­res tak­ti­ká­ja a misz­ti­fi­ká­ció. Ere­de­ti­leg ez pri­mi­tív el­hi­te­tés: a nők el­hi­szik, hogy Juan fe­le­sé­gül fog­ja ven­ni őket. Ké­sőbb azon­ban a misz­ti­fi­ká­ció mó­do­za­tai vál­toz­nak: mű­velt­ség nél­kül már nem meg­va­ló­sít­ha­tó. Ek­kor ala­kul ki Don Juan má­so­dik tí­pu­sa, a fi­lo­zó­fus Don Juan16, aki­nek már ma­ga a csá­bí­tás, va­gy­is a já­ték, a játsz­ma vá­lik fon­tos­sá. Egy­va­la­mi azon­ban mind­két Don Juan szá­má­ra kö­zös ma­rad: a misz­ti­fi­ká­ció ré­vén fel­füg­gesz­tő­dik a dol­gok egy­ér­tel­mű­sé­ge, és a több­ér­tel­mű­ség, a bi­zony­ta­lan­ság ha­tá­roz­za meg a dön­té­se­ket. Don Juan ki­hasz­nál­ja azt a hely­ze­tet, amely Don Qui­jo­te szá­má­ra még meg­le­pő volt, tud­ni­il­lik azt, hogy a vi­lág­ban már nincs bi­zo­nyos­ság. Don Qui­jo­te még fáj­dal­ma­san él­te meg azt, hogy az ál­ta­lá­no­san ér­vé­nyes mo­rá­lis nor­mák már nem ér­vé­nye­sek, Don Juan vi­szont ezt te­szi meg cse­lek­vé­se alap­za­tá­ul. Hol ma­rad ak­kor a mo­rá­lis meg­ítél­he­tő­ség? Ez­zel ana­lóg volt a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­kák prob­lé­má­ja is. Per­sze, igaz, hogy me­ta­fi­zi­ka nem lé­tez­het misz­ti­fi­ká­ció nél­kül, aho­gyan a va­ló­di mű­vé­szet sem. A me­ta­fi­zi­ka (mint aho­gyan a mű­vé­szet is) vég­ered­mény­ben egy kon­zek­ven­sen vé­gig­gon­dolt me­se ar­ról, mi­lyen is le­het a vi­lág. Ad­dig azon­ban, amíg a „kor­szel­lem” el­fo­gad­ta és meg­kö­ve­tel­te a bi­zo­nyos­sá­got – az ál­ta­lá­nos ér­tel­me­zé­si ala­pot, a „sensus communis”-t –, ad­dig a me­ta­fi­zi­kán be­lül nem je­len­tett prob­lé­mát a szubsz­tan­cia el­mé­le­té­nek ös­­sze­kap­cso­lá­sa az eti­ká­val: egy bi­zo­nyos on­to­ló­gi­ai vi­lág­kép­ből egy bi­zo­nyos mo­rál kö­vet­ke­zett. Ab­ban a pil­la­nat­ban azon­ban, ami­kor ki­de­rült, hogy egy­részt ez az ér­tel­me­zé­si alap meg­szűnt mű­köd­ni, más­részt pe­dig a szubsz­tan­cia hoz­zá­fér­he­tet­len­né lett, meg­vál­to­zott a hely­zet. Gon­dol­junk csak ar­ra, hogy míg min­den ko­ráb­bi me­ta­fi­zi­ka-ké­zi­könyv­ben a „theologia naturalis” zár­ta le a me­ta­fi­zi­ka tár­gya­lá­sát, Kant már nem a ter­mé­sze­ti vi­lág­rend­ből ve­ze­ti le az er­köl­csö­ket, ha­nem az er­köl­csi vi­lág­rend­ből kö­vet­kez­tet Is­ten meg­lé­té­re. Eb­ben a rend­szer­ben – amely már nem­csak a me­ta­fi­zi­ká­kat, ha­nem a mű­vé­szet va­ló­ság­ér­tel­me­zé­sét is jel­lem­zi – már nincs he­lye a bűn­hő­dés klas­­szi­kus fo­gal­má­nak.
Don Juan vég­ze­tét nem a bűn­hő­dés, ha­nem a jól fel­épí­tett misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa je­len­ti.
Ra­gad­junk ki há­rom pél­dát! Az el­ső le­het Shaw ér­tel­me­zé­se. Shaw hő­se, John Tanner egy mo­der­nül gon­dol­ko­dó dan­dy, aki ka­cér­ko­dik a szo­ci­a­lis­ta esz­mék­kel (va­gy­is a fér­fi és a nő egyen­jo­gú­sá­gá­nak a kép­ze­te sem ide­gen tő­le), de fő­ként is­me­ri Scho­pen­ha­u­er né­ze­te­it ar­ról, aho­gyan a vak vi­lág­ösz­tön a biologikumot és an­nak föl­di meg­va­ló­sí­tó­ját, a nőt hasz­nál­ja fel a faj rep­ro­duk­ci­ó­já­hoz. Scho­pen­ha­u­er sze­rint ezt a va­ló­sá­got a Ma­ya-fá­tyol el­ta­kar­ja a sze­münk elől, de a fi­lo­zó­fus fel­leb­ben­ti a fáty­lat, és fi­gyel­mez­tet ben­nün­ket ar­ra, hogy csak esz­kö­zök va­gyunk egy olyan játsz­má­ban, amely­ben ren­de­zők­nek és fő­sze­rep­lők­nek kép­zel­tük ma­gun­kat. John Tanner nem akar esz­köz len­ni, értsd: nem kí­ván­ja fe­le­sé­gül ven­ni An­nát. Azt te­szi, amit az ös­­szes klas­­szi­kus Don Juan tett: el­me­ne­kül. Shaw még meg­en­ge­di ne­ki, hogy álom­ban egy rö­vid idő­re vis­­sza­tér­hes­sen „a klas­­szi­kus me­ta­fi­zi­ka kor­sza­ká­ba” – ahol még volt Po­kol és Menny­or­szág –, és a Po­kol­ban ele­gáns pár­be­szé­det foly­tat­has­son a Sá­tán­nal az ab­szo­lú­tum­ról és az ab­szo­lút nő­ről. Igaz, hogy az ab­szo­lút nő sem a mo­ra­li­tás bi­ro­dal­má­ban, ha­nem a fi­lo­zó­fi­ai el­vo­nat­koz­ta­tás ber­ke­i­ben la­ko­zik (aho­gyan ar­ra Don­na An­na egy, a „hús-vér fér­fit” cél­zó szel­le­mes meg­jegy­zé­se is utal), de Juan még büsz­ke le­het ar­ra, hogy felül tud emel­ked­ni a biologikumon. Leg­alább­is ide­ig-órá­ig. Mert az álom­ból fel­éb­red­ve ül­dö­ző­jé­vel, a va­ló­sá­gos An­ná­val kell szem­be­néz­nie. És a va­ló­ság le­győ­zi John Tanner ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­ját. El­tű­nik a fi­lo­zó­fus Don Juan, és ma­rad a férj­jé ved­lett John Tanner. Hol van itt a bűn­hő­dés­ben rej­lő tra­gé­dia? Ez a Don Juan már csak egy szel­le­me­sen szó­ra­koz­ta­tó szín­mű tár­gya le­het.
Az­tán itt van a már em­lí­tett M. Frisch-féle meg­ol­dás: Don Juan meg­ren­de­zi a ma­ga po­kol­ra szál­lá­sát a kő­szo­bor­ral, kén­füst­tel, ze­ne­bo­ná­val, szem­ta­núk­kal. Va­gyis a mí­toszt a szín­pad­tech­ni­ka esz­kö­ze­i­nek al­kal­ma­zá­sá­val kel­ti élet­re. A misz­ti­fi­ká­ció tö­ké­le­te­sen si­ke­rül. Hi­á­ba til­ta­ko­zik a je­len­le­vő püs­pök (egy ko­ráb­ban Don Juan ál­tal fel­szar­va­zott férj), hogy az egész csak ámí­tás, a nők ré­vü­let­be es­ve hisz­nek az ese­mény lát­sza­tá­nak. Hát per­sze, hogy hisz­nek: ez az ő sa­ját ön­misz­ti­fi­ká­ci­ó­juk ré­sze. Ha Don Juant meg­bün­tet­te Ég és Po­kol, ak­kor az ő ko­ráb­bi bűn­beesés­ük is ki­eme­lő­dik a köz­nap­ok egy­sze­rű hűt­len­sé­gei kö­zül, és sors­sze­rű­vé vá­lik. A le­gen­da ré­sze­sé­vé vál­nak ők is. Pe­dig Don Juan csak me­ne­kül. Is­mét csak me­ne­kül. Most nem egy nő elől, ha­nem a nők el­vá­rá­sai, a ki­ala­kult hír­név elől. Meg­un­ta az egé­szet, mert már nem ő, ha­nem a mí­tosz irá­nyít­ja az éle­tét. Don Juan ma­ga akar ma­rad­ni. És ez két dol­got is je­lent: ön­ma­ga meg­men­té­sét és a ma­gányt. Ön­ma­ga meg­men­té­se a leg­na­gyobb misz­ti­fi­ká­ció, hi­szen ez­zel le kel­le­ne mon­da­nia ar­ról az én­jé­ről, ame­lyik el­tép­he­tet­le­nül a le­gen­dá­hoz kap­cso­ló­dott. ő azon­ban ép­pen a le­gen­da szín­re­vi­te­lé­vel pró­bál ki­csi­kar­ni ma­gá­nak időt és te­ret ön­ma­ga szá­má­ra. A ma­gány az egy más je­len­ség, hi­szen az nem kö­vet­ke­zik szük­ség­sze­rű­en az egye­dül­lét­ből. A ma­gány az egyén ere­jé­ből fa­ka­dó in­tim lét­for­ma. Is­mét ki­de­rül azon­ban, hogy Don Juan le­gen­dá­ja erő­sebb Don Juan ak­tu­á­lis – még­an­­nyi­ra is hi­he­tő és meg­győ­ző – misz­ti­fi­ká­ci­ó­já­nál, mert a hát­tér­ben van egy nő – is­mét egy nő! –, aki­nek volt ere­je, ki­tar­tá­sa és fan­tá­zi­á­ja ah­hoz, hogy most már vég­ér­vé­nye­sen ő bir­to­kol­ja Don Juant. Don Juan pe­dig be­le­tö­rő­dik a hely­zet­be – sőt, ta­lán még sze­rel­mes is egy ki­csit –, és né­mán, kom­men­tár nél­kül ve­szi tu­do­má­sul, hogy alig­ha­nem apa lesz. Kép­zel­jük el azt a blasz­fé­mi­át, aho­gyan Don Juan meg­je­len­ne a ko­ráb­bi 1003 nő előtt, ké­zen ve­zet­ve kis­fi­át, és gü­gyög­ne ve­le.
A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sá­nak vég­ze­tes­sé­ge csu­pán egyet­len iro­dal­mi pél­dá­ban je­lent Don Juan szá­má­ra meg­nyug­vást. Ez az a va­ri­á­ció, amely sze­rint az egész Don Juan-mítosz mö­gött nincs egy fi­karc­nyi sze­xu­a­li­tás sem. Karel Èapek Don Juan gyó­ná­sa cí­mű kis el­be­szé­lé­sé­ről van szó.17 Eb­ben az el­be­szé­lés­ben Don Juan egy si­ker­te­len pár­baj után hal­dok­lik egy spa­nyol fa­lu­ban, de nem akar meg­gyón­ni a hely­be­li plé­bá­nos­nak, aki ezért nem ad­hat ne­ki fel­ol­do­zást. Ami mind­két sze­rep­lő ré­szé­ről ért­he­tő: Juan nem ér­zi ma­gát bű­nös­nek, a plé­bá­nos pe­dig leg­alább szó­be­li ve­zek­lést vár el a min­den­ki ál­tal bű­nös­nek tar­tott Don Juantól. A meg­ol­dást a fa­lu­ba ér­ke­ző je­zsu­i­ta Ildefonso atya hoz­za el. ő nem vár­ja el Juantól, hogy gyón­jon, csak azt ké­ri tő­le, hogy bó­lint­son ar­ra, ha ő, Ildefonso iga­zat mon­da­na ve­le kap­cso­lat­ban. És Juan fe­jé­re ol­vas­sa a leg­na­gyobb tit­kot: Don Juan nem azért me­ne­kült min­dig el a nők­től, mert áll­ha­tat­lan és ka­lan­dor volt, ha­nem azért, mert félt a be­tel­je­se­dés­től. Don Juan min­dig ha­zu­dott: le­ta­gad­ta sa­ját va­ló­ját – azt, hogy va­ló­já­ban nem fér­fi. És Don Juan el­kezd zo­kog­ni. Ildefonso atya pe­dig el­kül­di hoz­zá a plé­bá­nost, hogy ol­doz­za fel bű­nei alól. A misz­ti­fi­ká­ció ös­­sze­om­lá­sa itt – min­den más iro­dal­mi mű­vel el­len­tét­ben – nem a konk­rét Don Juan vég­ze­tét, ha­nem a Don Juan-legenda vé­gét je­len­ti. Vi­szont itt sincs szó bűn­ről és bűn­hő­dés­ről. Nem be­szél­ve ar­ról, hogy ez a ki­vé­te­les misz­ti­fi­ká­ció ma­ga is egy olyan iro­dal­mi mű­ben je­lent meg, ame­lyik ma­gát apok­rif­nek ne­ve­zi.

Az olyan tu­da­to­san meg­kom­po­nált kö­te­te­ket, vers­cik­lu­so­kat, me­lyek köz­pon­ti te­ma­ti­kus ele­me a sze­re­lem, il­let­ve a sze­re­lem for­rá­sa­ként és cél­ja­ként meg­je­lölt (köz­pon­ti) nő­alak, jog­gal ne­vez­he­tünk sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós jel­le­gű gyűj­te­mé­nyek­nek. Ez az an­tik elé­gia­köl­té­szet ál­tal ka­no­ni­zált (Ovi­di­us, Tibullus, Propertius), de már ko­ráb­ban is lé­te­ző (Catullus) kö­tet­for­má­ló elv szá­mos kom­po­zí­ci­ós elem és to­posz össz­já­té­ka kö­vet­kez­té­ben ki­kris­tá­lyo­so­dó mo­dellt ho­zott lét­re, mely a neo­la­tin köl­té­sze­tet lé­nye­gi­leg a qu­att­ro­cen­to kor­sza­ká­tól kez­dő­dő­en a sze­rel­mi-ero­ti­kus po­é­zis te­rén szin­te mind­vé­gig ural­ta.
E kö­tet­tí­pus egy sa­já­tos, ala­po­zó vál­to­za­ta Enea Silvio Piccolomini Cinthia cí­mű munkája.1 A kö­tet propertiusi jel­le­gé­re a szak­iro­da­lom már több­ször is fel­hív­ta a figyelmet,2 az imi­tá­ci­ós bá­zis­ként ke­zelt an­tik mo­del­lel va­ló kap­cso­la­tát a szö­ve­gek pri­mer ro­kon­sá­gi szint­jén már lé­nye­gé­ben fel­tér­ké­pez­ték. Ami­vel azon­ban ezek az egyéb­ként ki­vá­ló ta­nul­má­nyok adó­sak ma­rad­tak, az egy­részt a kom­po­zí­ci­ós-kö­tet­ti­po­ló­gi­ai me­cha­niz­mu­sok föl­tá­rá­sa, más­részt az intertextuális szö­veg­szer­ve­ző­dé­sek vizs­gá­la­ta, har­mad­részt pe­dig mind­ed­dig nem tár­gyal­ták a kö­tet Cinthia-versei és egyéb, nem Cinthiához írt, az elé­gi­kus di­men­zi­ó­tól nagy­ban kü­lön­bö­ző ver­se­i­nek vi­szony­rend­sze­rét.
Ha úgy­ne­ve­zett sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet­ként ol­vas­suk a Cinthiát, el­ső­sor­ban nem­csak a szö­veg­sze­rű Propertius-megfeleltetésekre ér­de­mes kon­cent­rál­ni, ha­nem olyan stig­mák fel­ku­ta­tá­sá­ra, me­lyek ön­kén­te­le­nül is ki­üt­köz­nek a szö­veg testén.3 Az elé­gi­kus kö­tet­szer­ve­ző­dés egyik alap­vo­ná­sa egy fo­lya­ma­tos, szubsz­ti­tú­ci­ós já­ték­sé­ma, mát­rix re­to­ri­kai ke­re­te­i­nek ki­mun­ká­lá­sa az imá­dott nő kap­csán. Ér­de­mes meg­vizs­gál­ni te­hát a Cinthia cí­mű kö­tet nyi­tó­ver­sét. Az el­ső szó ma­ga a cím­adó név: Cinthia. E propertiusi intertextus nem­csak vis­­sza­csa­to­lást kí­ván a ró­mai elé­gi­kus ha­gyo­mány­hoz, ha­nem mint­egy es­­szen­ci­á­li­san fölül is ír­ja azt. Cinthia egy­szer­re a kö­tet tár­gya és ih­le­tő­je, tő­le ered mind az in­ven­ció, mind az elocutio („tu facis ingenium, tu facis eloquium”), rá­adá­sul az an­tik mi­to­ló­gia több sze­rep­lő­jé­nek vo­ná­sa­it és funk­ci­ó­it ké­pes ma­gá­ba in­teg­rál­ni. E vers­ből is vi­lá­go­san ki­tet­szik, hogy Cinthia egy­részt Mú­zsa­ként je­le­nik meg, egé­szen pon­to­san a Mú­zsák ve­ze­tő­je­ként, te­hát apol­lói funk­ci­ó­ban: „Te duce concedunt dive in mea vota sorores, / te duce Castalio somnia fonte bibo”, más­részt mint­egy ne­ve kód­já­ból ki­fo­lyó­lag (a Cynthia név Di­a­na is­ten­nő mel­lék­ne­ve is le­het) és an­ti­ci­pál­va a he­te­dik szá­mú Cinthia-verset, Di­a­na­ként, az­az a hold is­ten­nő­je­ként, aki majd ural­ni fog­ja a csil­la­gos eget („te quoque, si liceat, carmine ad astra feram”), majd vég­ze­tes sze­re­lem­ként, az­az egy­szer­re Amorként és Pár­ka­ként lát­hat­juk: „tu mihi principium, tu mihi fi­nis eris”. Ez a rö­vid köl­te­mény vég­ered­mény­ben a kö­tet tes­té­nek le­írá­sa. El­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja az – amel­lett, hogy ki­je­lö­li azt a be­széd­mó­dot, mely­hez csat­la­koz­ni kí­ván, s mint­egy tu­dó­sít a könyv lé­nye­gé­ről –, hogy lét­re­hoz­zon egy szinekdochikus ént, Cinthia egóját, mely szá­mos mi­to­ló­gi­ai alak kom­po­nen­sé­ből áll ös­­sze ide­á­lis egés­­szé, s vá­lik ké­pes­sé az épp szük­sé­ges po­é­ti­kai, re­to­ri­kai funk­ció be­töl­té­sét biz­to­sí­tó me­ta­mor­fó­zis­ra. Ez a po­li­va­len­cia kü­lön­böz­te­ti meg Cinthiát a kö­tet töb­bi nő­alak­já­tól. Az utol­só sor­ra ki­vált sze­ret­ném fel­hív­ni a fi­gyel­met, hi­szen ez a propertiusi protézis4 szin­tén több szin­ten ér­tel­me­ző­dik. Az ih­le­tő-szö­veg­szer­ve­ző (mú­zsai) funk­ció ös­­sze­kap­cso­lá­sa a sze­rel­mi me­ta­mor­fó­zis mí­tosz­kor­rek­ci­ós vál­to­za­tá­val a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­tet egyik alap­jel­leg­ze­tes­sé­ge. A köl­te­mény a kom­po­ná­lás te­kin­te­té­ben is irány­adó, va­gyis ha az utol­só sort szó sze­rint ér­tel­mez­zük, ké­zen­fek­vő ma­gya­rá­za­tot ka­punk ar­ra a rej­tély­re is, hogy mi­ért hú­zód­nak a Cinthia-versek a könyv két vég­pont­ja fe­lé, s mi­ért nincs Cinthia-vers a kö­tet kö­ze­pé­ben. A principium kö­tet­kez­de­tet, a fi­nis pe­dig kö­tet­zá­rást is je­lent, nem ­csak a vég­ze­tes sze­re­lem, az­az az Amorként és Pár­ka­ként egy­szer­re meg­je­le­nő Cinthia irán­ti ér­zel­mek kon­ven­ci­o­ná­lis meg­je­le­ní­té­sét. Nem­csak a sors fo­na­lát lát­juk itt, ha­nem a kö­tet­szer­ve­ző­dés ve­zér­fo­na­lát is meg­kap­juk, egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pe­nünk be­le, mely­nek tör­té­né­se­it az elé­gi­kus tra­dí­ció szel­le­mé­ben tár­ja elénk a köl­tő a sze­re­lem meg­szü­le­té­sé­nek re­mé­nyé­től a sze­re­lem­től va­ló bú­csú­zá­sig. Az Adrianus Van Heck-féle kö­tet­re­konst­ruk­ció sze­rint 23 vers­ből ál­ló cik­lus el­ső tér­fe­lé­be, a principiumba há­rom vers jut (1, 5, 7), a kö­tet vé­gé­re, az­az a fi­nis rész­be négy (16, 19, 21, 23), a két tér­fél köz­ti részt ve­gyes köl­te­mé­nyek töl­tik ki 8 vers ere­jé­ig. A kö­tet­kom­po­zí­ció te­hát két­pó­lu­sú­vá for­mál­ja a kö­tetet, az el­ső pó­lus már­is a sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­te­tek újabb jel­leg­ze­tes stig­má­it vi­se­li ma­gán: az ide­a­li­zált hölgy a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő szép­sé­gű, aki még Phoebus és Ju­pi­ter sze­rel­mé­re is mél­tó, s min­den erényt bir­to­kol, le­szá­mít­va a pietas eré­nyét (5, 25–36),5 s ez meg­aka­dá­lyoz­za a sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét. A sze­re­lem nem más, mint furor („er­go vale et nostro cura indulgere furori” 5, 35). Nem ne­héz be­lát­ni, hogy Piccolomini sze­rel­mes ver­se­i­ben köl­té­szet­esz­té­ti­kai ter­mi­nu­so­kat is hasz­nál, s a köl­tői fe­szült­sé­get épp az ér­tel­mez­he­tő­ség ilyen szin­te­zé­se ad­ja: Le­o­nar­do Bruni egy Giovanni Marrasióhoz írt le­ve­lé­ben egy, a fent idé­zett vers­sor­hoz na­gyon ha­son­la­tos Marrasio-sor ma­gya­rá­za­ta­ként („Indulgere velis nostro, Arretine, furori” Ang. 1, 21)6 rész­le­te­sen ki­fej­ti a pla­tó­ni Phaidroszból ere­dez­tet­he­tő furor ta­nát: „divini rursus furoris partes quattor: vaticinium, misterium, poesis et amor. His vero deos totidem praeesse veteres putaverunt: nam vaticinium Apollini, misterium Dionyso, poeticam Musis, amorem Veneri tribuebant. […] Qui vero absque furore Musarum poeticas ad fores, ut inquit Plato, accedit, sperans quasi arte quadam poetam se bonum evasurum, inanis est ip­se atque eius poesis. Prae il­la qaue ex furore est, haec quae ex prudentia disperditur. Poetarum er­go furor a Musis est, amantium vero a Venere.”7 A furor két utób­bi vál­to­za­ta Piccolomininél szer­ves egés­­szé ol­vad ös­­sze, ahogy ez a nyi­tó­vers­ből is ki­vi­lág­lik.
A sze­re­lem be­tel­je­se­dé­sét az idő kor­lá­toz­za, a sze­re­lem s így a hoz­zá kö­tő­dő furor is élet­kor­füg­gő: „respondet lusibus etas, / talia lascivus tempora querit amor” (5, 11–12). Az idé­zett szö­veg lusus sza­va szin­tén bír köl­té­szet­esz­té­ti­kai di­men­zi­ók­kal is: töb­bek közt az an­tik Diomedes Ver­gi­li­us-élet­raj­zá­nak praelusiones ter­mi­nu­sát idé­zi, mely Ver­gi­li­us fi­a­talko­ri, az Ae­ne­is meg­írá­sa előt­ti mű­vei kö­zül a már Servius ál­tal té­ve­sen ne­ki tu­laj­do­ní­tott Priapeát és a Bucolicát jelöli.8 A ver­gi­li­u­si élet­pá­lya­mo­dell, mely bi­zo­nyos élet­ko­ro­kat han­gol ös­­sze bi­zo­nyos köl­tői meg­nyi­lat­ko­zá­si for­mák­kal és mű­faj­ok­kal, több hu­ma­nis­ta mo­dell­je­ként szol­gált, s tud­juk, hogy pél­dá­ul Antonio Beccadelli vagy ké­sőbb Janus Pan­no­ni­us is lusus-szal kezd­te köl­tői pá­lyá­ját, s cél­ként az eposz vagy panegyris mű­fa­ja le­be­gett a sze­mük előtt.9 A kis­köl­té­szet e szer­zők szá­má­ra elő­já­ték jel­le­gű volt, és bi­zo­nyos élet­kor­hoz is kö­tő­dött: nem je­len­ték­te­len e fel­is­me­rés sze­re­pe ab­ban sem, hogy a Beccadelli ál­tal meg­ho­no­sí­tott és a Cinthia-kötet né­hány he­lyén is fel­lel­he­tő priapikus be­széd­mód a ver­gi­li­u­si vagy an­nak hitt pá­lya­mo­dell fé­nyé­ben nyer­he­tett le­gi­ti­má­ci­ót. A Hermaphroditus cí­mű Beccadelli-kötet amel­lett, hogy a Ver­gi­li­us­nak tu­laj­do­ní­tott Priapea hang­üté­sét hív­ja élet­re, per­szo­ni­fi­kált kö­tet­ként je­le­nik meg, komp­lex Ver­gi­li­us-pa­ró­di­a­ként is ér­tel­me­ző­dik. Piccolomini Cinthiájának szin­tén kar­di­ná­lis sze­rep­lő­je Ver­gi­li­us, még­hoz­zá két mó­don is, egy­részt a köl­tő té­te­le­sen két ver­set is szen­tel ne­ki, egy kom­pa­ra­tív laust (2) (Homerust és Ver­gi­li­ust ve­ti ös­­sze) és egy epi­tá­fi­u­mot (3), mely fel­szó­lít­ja ko­ra köl­tő­it, ál­doz­za­nak töm­jént (az­az ver­se­ket) Ver­gi­li­us sír­ja előtt tisz­te­leg­ve a köl­tő is­ten­sé­gé­nek. Más­részt Adrianus van Heck té­te­le­sen ki­mu­tat­ta, hogy Piccolomini köl­té­sze­té­ben a leg­több intertextus köz­vet­le­nül Ver­gi­li­us­tól származik.10 A kor köl­tői kö­zül a vá­te­sze­ket szó­lít­ja meg („vos igitur, vates, quos secula nostra tulere, / ipsius ad tumulum munera ferte, precor” 3, 5–6), akik mél­tók ál­do­za­tot be­mu­tat­ni a sír­nál („munera sint versus”), s így a furor ré­vén a vaticiniumhoz is kap­cso­lód­ni lát­szik.
Ha a Cinthia-verseket nem vá­laszt­juk le a kö­tet szer­ves egé­szé­ről, lát­ha­tó, hogy Piccolomini kö­te­te – no­ha az elé­gi­kus sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­tí­pust kép­vi­se­li – a könyv szö­veg­anya­gát a kor köl­tő­i­hez ha­son­ló­an a varietas el­ve sze­rint ren­dez­te el, s egy­szer­re több szó­la­mot és be­széd­mó­dot is mű­köd­tet. A vers egy­részt a szinekdochikusan ös­­sze­ra­kott egojú Cintha ado­má­nya, más­részt Ver­gi­li­us sír­já­ra szánt ado­mány, me­lye­ket a köl­tő ver­gi­li­u­si intertextusokból hoz lét­re. A Cinthia-versekben szá­mos ver­gi­li­u­si stig­ma van je­len a pri­mer intertextualitáson túl is, az 5. vers­be pél­dá­ul a má­so­dik ec­lo­ga is be­le­ol­va­só­dik. Amel­lett, hogy Ver­gi­li­us: „Nec sum adeo informis” (B. 2, 25) so­rá­ból Piccolomini is pro­fi­tált „sum ne adeo informis? nul­lon sum dignus amore? / sum ne ego progenie degener ip­se mea? (5, 21–22), ma­gát az elé­gi­kus alap­ál­lást öt­vö­zi az idill­ben sze­rep­lő Corydon sor­sá­val: a vers­ér­tel­me­zés egyik fon­tos kom­po­nen­se le­het te­hát a ver­gi­li­u­si bukolika fe­lő­li ol­va­sat. Ugyan­csak egy ver­gi­li­u­si fi­gu­rá­val va­ló azo­no­su­lás le­he­tő­sé­gét vil­lant­ja fel a 23. köl­te­mény (In Amorem), mely a 10. ec­lo­ga Gallusának sor­sát idé­zi meg: „haud aliter, sevo cum Gallus amore periret, / Menelaus et lacrimas saxa Licea dabant” (23, 31–32). A lusus fo­gal­ma te­hát nem­csak sze­rel­mi ját­sza­do­zást je­löl, ha­nem a sze­rel­mi ját­sza­do­zás meg­éne­kel­he­tő­sé­gé­nek idő­sza­kát is mint­egy be­ha­tá­rol­ja. Ovi­di­us a ver­gi­li­u­si Bucolica já­té­kos erotizmusát is fel­hasz­nál­ta sa­ját mű­ve­i­nek vé­del­mé­ben: „Bucolicis iuvenis luserat ante modis”, T. 2, 533), s már csak ezért is pár­hu­zam von­ha­tó a priapikus és a bu­ko­li­kus köl­té­szet praelusiones jel­le­ge kö­zött. Piccolomini lususa te­hát a ver­gi­li­u­si praelusiones je­gyé­ben is ér­tel­mez­he­tő­nek lát­szik, s ez le­gi­ti­mál­ja majd beccadellianus jel­le­gű ver­se­it, il­let­ve azok be­il­leszt­he­tő­sé­gét egy alap­ve­tő­en elé­gi­kus, sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós kö­tet­be.
A sze­rel­mi de­di­ká­ci­ós vers­kö­te­tek egyik alap­prob­lé­má­ja az epi­kus jel­le­gű narráció kép­ze­té­nek fel­kel­té­se, mely­nek ré­vén az ol­va­só úgy érez­he­ti, hogy egy sze­rel­mi re­gény­be csöp­pent be­le, mely autobiográfnak tün­te­ti fel ma­gát, ugyan­ak­kor a köz­ve­tett­ség re­to­ri­ká­ját al­kal­maz­za. A sze­rel­mi re­gény, el­ső­sor­ban a catullusi vál­to­za­tos­ság­esz­mény (ezt le­het­ne mond­juk varietasparadigmának ne­vez­ni) je­gyé­ben nem szük­ség­sze­rű­en kö­vet sem idő­ren­di, sem min­den vo­nat­ko­zás­ban lo­gi­kus sor­ren­det, az­az rend­sze­rint sza­ka­do­zott, és a fel­vil­lan­tás po­é­ti­ká­já­val él. A sze­rel­mi re­gény a cik­lus má­sik fe­lé­ben bon­ta­ko­zik ki iga­zi tör­té­nés­sé: a 19. vers­ből ki­de­rül, Cinthia fér­jes as­­szony, akit a köl­tő nor­ma­sze­gés­re csá­bít a catullusi foedus amititiae je­gyé­ben: „femina deformi vidua est que nupsit amanti” (19, 11). A sze­re­lem be­teg­ség­ként je­le­nik meg a 21. vers­ben, me­lyet csak Cinthia gyó­gyít­hat. Fo­ko­za­to­san tu­da­to­sul, hogy a sze­rel­mes lég­üres tér­be ke­rül, s in­vek­tí­vá­ban tá­mad Ámor­ra (23. vers), s be­kö­vet­ke­zik a ki­áb­rán­du­lás, a divortium, rá­adá­sul a vers mint­egy exemplummá is avat­ja a sze­rel­mi tör­té­ne­tet, s mint­egy in­tő és el­ret­ten­tő pél­da­ként tá­rul az if­jú­ság elé. Lát­ha­tó te­hát, hogy még a varietas-paradigmának en­ge­dő, jel­leg­ze­tes sza­ka­do­zott­sá­got is rend­sze­rint erő­tel­jes nar­ra­tív ke­ret­be ágya­zot­tan tá­lal­ja a köl­tő, va­gyis a ki-ki­sik­la­tott kro­no­ló­gia (rend­sze­rint ho­má­lyos) kez­dő és vég­pont­jai sem min­dig raj­zo­lód­nak ki tisz­tán. A propertiusi sze­rel­mi tör­té­net kez­dő­so­rá­nak („Cynthia prima suis mi­se­rum me cepit ocellis”, Prop. 1, 1, 1) va­ri­án­sát Piccolomini a kö­tet zá­ró ver­sé­ben ak­ti­vál­ta új­ra „Cinthia sidereis mi­se­rum me infixit ocellis” (23, 81.).
Az óko­ri Tibullus elé­gi­á­i­nak el­ső köny­ve a varietast hár­mas­sá­gok meg­győ­ző rend­sze­ré­ben mű­köd­te­ti (a fi­lo­ló­gia az el­ső könyv szer­kesz­tett­sé­gét au­ten­ti­kus jel­le­gű­nek tart­ja), s Mars és Venus tör­vé­nye­i­nek ös­­sze­csa­pá­sát egy ki-ki­bom­ló há­rom­sze­rep­lős (Delia, Marathus és Messala) „tör­té­net­be” ágyaz­za. A tibullusi kom­po­zí­ci­ó­hoz Giovanni Marrasio kö­te­te áll a leg­kö­ze­lebb: egy prefatióból és nyolc vers­ből ál­ló cik­lu­sát úgy ren­de­zi el, hogy a szin­te li­ne­á­ris­nak mond­ha­tó narratívát há­rom más­hoz írt köl­te­mén­­nyel tö­ri meg. Az el­ső és utol­só vers ke­re­té­ben va­ló­sá­gos fik­tív au­to­bi­og­rá­fia raj­zo­ló­dik ki: az ív Angelina el­ér­he­tet­len szép­sé­gé­nek rend­kí­vü­li ihletett­ségű fes­té­sé­től, sa­ját sze­rel­mé­nek bi­zony­ga­tá­sán, a sze­rel­mi ud­var­lás el­uta­sí­tá­sa mi­at­ti ke­ser­gés szen­ve­dés­la­bi­rin­tu­sán át a köl­tő el­kép­zelt ha­lá­lá­ig ve­zet. A konst­ruk­ció szem­pont­já­ból sem mel­lé­kes a kö­te­tet át­ha­tó kont­raszt­ív in­dít­ta­tás: a köl­tő a Piccolomini csa­lád őse­i­ről sze­ret­ne ír­ni, de meg­re­ked Angelinánál. A he­ro­i­kus té­mák­tól va­ló el­zár­kó­zás szin­tén elé­gi­kus stig­ma. Beccadelli ver­se Marrasióhoz,11 mely Angelina bá­ja­it rész­le­te­zi, ket­tős ol­va­sa­tot kí­nál, lé­vén, hogy a vers­kö­tet di­csé­re­tét is al­le­go­ri­kus ér­te­lem­ben ma­gá­ba rej­ti. Parodisztikus iró­ni­á­val szem­lé­li a kö­tet elé­gi­kus ten­den­ci­á­it, ami­kor a lé­gi­es Angelina cunnusát sem hagy­ja ki di­csé­re­té­ből, mond­ván: „balsama cunnus olet.”
Ez az am­bi­va­lens hoz­zá­ál­lás a sze­rel­mi, il­let­ve ero­ti­kus köl­té­szet két re­gisz­te­ré­hez, mely ré­szint lét­re­hoz­za a szingularitás el­vén ala­pu­ló szinekdochikus nő­ala­kot, ugyan­ak­kor ne­vet­sé­ges­sé is te­szi, is­me­re­te­im sze­rint együt­te­sen csak a Cinthia-kötetben for­dul elő. Épp ezért fon­tos a két di­men­zió el­vá­laszt­ha­tat­lan­sá­gá­nak hang­sú­lyo­zá­sa, s a propertiusi vo­nu­lat ön­ké­nyes ki­eme­lé­se ko­moly de­for­má­ci­ók­hoz ve­zet­het. Piccolomini ön­iró­ni­á­já­nak és szatirikus-invektivikus el­len­pon­to­zó tech­ni­ká­já­nak leg­szem­lé­le­te­sebb pél­dá­ja a kö­tet 14. ver­se, az In Corinum, mely a szingularitás el­vé­nek meg­fe­le­lő­en ki­dom­bo­rí­tott nő­ala­kot pa­ro­di­zál­ja a vi­ze­let em­le­ge­té­se kap­csán, nyil­ván rész­ben Beccadelli egyik epig­ram­má­ja nyo­mán (Herm., 1, 18). Hang­sú­lyo­zan­dó, hogy itt nem va­la­mi­fé­le per­verz vá­gyak meg­fo­gal­ma­zá­sá­ról van szó, ha­nem egy to­pos re­to­ri­kai ar­gu­men­tá­ci­ó­val alá­tá­masz­tott ne­vet­sé­ges­sé té­te­lé­ről, mely rend­sze­rint az imá­dott hölgy il­la­tok­kal kí­sért theofaneiájával kap­cso­la­tos. A két el­len­té­tes pó­lus ös­­sze­kap­cso­lá­sát ver­bá­li­san is jel­zi a köl­tő: a sze­rel­mest az elé­gi­kus-ero­ti­kus re­gisz­ter­ben (19, 8) ugyan­úgy procus-nak ne­ve­zi, mint a priapikusban (14, 9). A 19. Cinthia-vers bra­vúr­ja ép­pen ab­ban áll, hogy mind­két re­gisz­ter­ben tel­jes ér­té­kű ol­va­sa­tot kí­nál­hat. A nyi­tó­sor is­mét Beccadellire is utal: „Cinthia, quid ploras? nitidos quid turbat ocellos? / quis modo te fletus, quis modo langor habet?” (Ad Cintiam, 19, 1–2), „Quid fles? En nitidos turbat tibi fletus ocellos?” (Ad Ursam flentem, 2, 9, 1). A mind­két eset­ben propertiusi alaphangoltságú vi­gasz­ta­ló vers­ként in­du­ló szö­veg fo­ko­za­to­san csap át egy má­sik hang­nem­be: Beccadellinél a vi­gasz­ta­lás­ból men­te­ge­tő­zés lesz, mely so­rán a köl­tő el­ta­gad­ja ko­ráb­bi obsz­cén ver­se­it, Piccolomini vi­gasz­ta­lá­sa pe­dig egy he­do­nis­ta élet­ve­ze­té­si ka­la­uz­zá vá­lik, me­lyet a controversiae tí­pu­sú fel­ad­vá­nyok és is­ko­lai gya­kor­la­tok re­to­ri­kai el­já­rá­sa­it al­kal­maz­va old meg. E vers pár­ja a ké­sőb­bi Puella in amatorem cí­mű vers (Epygrammata, 72), mely­ben már a nő ok­tat­ja ki sze­rel­me­sét.
Az elé­gi­kus köl­tő há­lás, hogy az el­ér­he­tet­len hölgy nem ve­ti el ma­gá­tól, ha­nem is­ten­nő­ként meg­mu­tat­ko­zik előt­te, s ve­ze­ti élet­út­ján a szol­gá­la­tá­ba sze­gő­dött köl­tőt (7). Az el­ér­he­tet­len­ség te­tő­pont­ja a 7. köl­te­mény, mely­ben Cinthia hold­is­ten­nő­ként je­le­nik meg: a sze­re­lem te­hát szol­gá­lat (servitium), a szol­gá­lat pe­dig tibullusi ér­te­lem­ben vé­ve obsequium, mely­nek egyik alap­for­má­ja a köl­té­szet ma­ga. A 16. vers té­te­le­seb­ben is meg­fo­gal­maz­za a servitium amoris toposzát.12 E pon­ton is­mét ér­de­mes fel­hív­ni a fi­gyel­met a nyi­tó vers­cso­kor kom­po­zí­ci­ós bra­vúr­já­ra, mely a Ver­gi­li­us-kul­tuszt is szin­te obsequiumként és servitiumként áb­rá­zol­ja a jö­ven­dő köl­tői szá­má­ra. A nar­ra­tív ke­ret­tör­té­net és a fő epi­kai váz sar­ka­la­tos pont­ja sem élet, sem ha­lál, le­be­gő ál­la­pot fel­old­ha­tó­sá­gá­nak kér­dé­se: ne­ve­ze­te­sen az, hogy át­jár­ha­tó­vá vá­lik, vál­hat-e az ide­a­li­zált nő szfé­rá­ja és a föl­di vi­lág. A nő vi­lá­ga szin­túgy konst­ruk­ció, to­pog­rá­fi­á­ja és lét­szfé­rái a köl­tői kép­ze­let kon­ven­ci­o­ná­lis to­po­szok­kal ope­rá­ló szü­le­mé­nyei: va­gyis az át­jár­ha­tó­ság lé­nye­gi­leg köl­té­szet és referencialitás közt zaj­lik, te­rem­tett és re­á­lis vi­lág fe­szül egy­más­nak. Ezt a referencialitást azon­ban a szo­ká­sos­nál job­ban be­fo­lyá­sol­ják a mű­fa­ji kon­ven­ci­ók és az eh­hez iga­zo­dó kanonizációs tö­rek­vé­sek. Fel­tű­nő, hogy Piccolomini köny­vé­ben az elé­gi­kus stig­ma kanonizációs as­pek­tu­sai nem mu­tat­koz­nak meg. Egy ilyen lát­vá­nyos stig­mát lát­ha­tunk pl. Marrasiónál: „Ut quondam Gallo placuit sua blanda Licoris / Lesbiaque, ut fertur, gra­ta, Catulle, tibi, / Ut fuit Ovidii cantata Corinna, Properti / Cinthia et ut Ne­me­sis pulchra, Tibulle, tua, / Sic ego Marrasii ferar Angelina Sicani…”, mely egy­szer­re iro­da­lom­tör­té­net dió­héj­ban, egy­szer­re önkanonizációs kí­sér­let és klas­­szi­kus ér­te­lem­ben vett szphragisz. Piccolomini ér­de­kes mó­don nem az elé­gi­kus ká­nont em­le­ge­ti, ha­nem Ver­gi­li­us köl­té­sze­te mel­lett (a ver­gi­li­u­si lusushoz csat­la­ko­zik) tesz hi­tet kö­te­te két ver­sé­ben is. Landino Xandrájában e ká­non­ba so­ro­ló­dik Pet­rar­ca, s ez­ál­tal a két vi­lág (a föl­di és az ide­a­li­zált) köz­ti át­jár­ha­tó­ság fel­ol­dá­sát a petrarcai ascensio re­mé­nye je­lent­he­ti. Piccolomini kö­te­te vi­szont ki­zá­ró­lag az an­tik be­széd­mód­ba in­teg­rá­ló­dik, ahol az át­jár­ha­tó­ság fel­szá­mo­lá­sát ál­ta­lá­ban (ahogy ese­tünk­ben) a discidium vagy a descensio je­len­ti, va­gyis az imá­dott nő irán­ti ér­zel­mek meg­szű­né­se, il­le­tő­leg a nő vis­­sza­he­lye­zé­se a föl­di szfé­rá­ba.
Az is­ten­nő­ként mu­tat­ko­zó Cinthia el­len­pont­ja a me­ta­mor­fó­zis­ver­set (7.) meg­elő­ző In Aragnem cí­mű epig­ram­ma, mely­ben egy ré­sze­ges öreg­as­­szony je­le­nik meg, aki meg­aka­dá­lyoz­za, hogy lát­has­sa sze­rel­me­se sze­mét (az­az a na­pot és a hol­dat). Ez a vég­ered­mény­ben paraclausithyronnak mi­nő­sü­lő köl­te­mény szin­tén Beccadellivel, egy Alda-verssel mu­tat ro­kon­sá­got (Herm., 2, 4). A Fabella cí­mű nar­ra­tív vers (10) meg­íté­lé­se és ér­tel­me­zé­se is szá­mos am­bi­va­len­ci­át rejt ma­gá­ban: a fabella mint ter­mi­nus Antonio Beccadelli Hermaphroditusában is meg­je­le­nik (1, XV, Ad Lepi­dinum responsio et quare ursus cauda caret): al­le­go­ri­kus be­szé­det je­lent, olyan tör­té­ne­tet, mely több­szin­tű ér­tel­me­zés le­he­tő­sé­gét hor­doz­za ma­gá­ban, még­hoz­zá oly mó­don, hogy az ér­tel­me­zé­si szint­ék két éle­sen kü­lön­bö­ző szin­tet kép­vi­sel­nek: „Accipe ridiculam, dulcis lepidine, fabellam / et quae quod poscis dissoluisse queat.” A fabella olyan me­se, mely lé­nye­gi­leg pél­dá­zat, s ar­ra szol­gál, hogy egy alan­­tas jel­le­gű tör­té­nést (Beccadellinél ez a paedicatio) a pri­mer ol­vas­ha­tó­ság szint­jén sza­lon­ké­pe­sen, meg­té­vesz­tő al­le­gó­ri­á­ba ren­dez­ze. E me­tó­dus a priapikus köl­­té­szet egyik já­té­kos meg­nyi­lat­ko­zá­si for­má­ja, az úgy­ne­ve­zett versus retrogradi vagy antisztrephon egyik kör­mön­fon­tabb vál­to­za­ta­ként is ér­tel­mez­he­tő, s a kor szá­mos köl­tő­jé­nél fel­ell­he­tő. Piccolomini Fabellája sem csu­pán egy Itá­li­á­ba sod­ró­dott né­met lány tör­té­ne­te, akit sze­rel­me­se csalt ide, majd el­ha­gyott, s egy anyó vett ol­tal­má­ba. A lányt az anyó a köl­tő­re bíz­ta, s majd mi­u­tán egy ol­dal­ös­vé­nyen diszk­ré­ten el­tűn­tek, s ott egy Faunus el­ra­gad­ta és va­ló­szí­nű­leg meg­erő­sza­kol­ta, a köl­tő Orpheusként zo­ko­gott utá­na.
Campanus Piccolomini-életrajzában is hang­sú­lyoz­za a köl­tő ro­kon­szenv­ét a fabella iránt: „multa scripsit, inter qaue et leviusculae qaedam fabellae.”13 A fabella leviuscula és a fabella ridicula va­ló­szí­nű­leg ro­ko­nít­ha­tók egy­más­sal. A kis tör­té­net­ből priapikus ol­va­sat­ban ki­de­rül, hogy a lányt lé­nye­gi­leg a vám­sze­dő­he­lyen üz­let re­mé­nyé­ben árul­ta a jám­bor anyó, aki lé­nye­gé­ben ke­rí­tő­nő, aki bér­be ad­ta a lányt, ám a sze­rel­mi vál­lal­ko­zás a köl­tő szem­szö­gé­ből néz­ve ku­darc­ba ful­ladt. A tes­ti­ség di­men­zi­ói erő­sen je­len van­nak a szö­veg­ben, nem­csak a lány szép­sé­gé­nek le­írá­sá­ban, s a nász­ra érett­sé­gé­nek hang­sú­lyo­zá­sá­ban, ha­nem a vá­lasz­tott mi­to­ló­gi­ai hát­tér­anyag ex­po­ná­lá­sá­ban is: a Faunus ál­tal el­ra­bolt nim­fa és Orfeus tör­té­ne­té­nek fel­vil­lan­tá­sá­ban. A lány Itá­li­á­ba ke­rü­lé­sé­nek le­írá­sa is egy Beccadelli-helyre em­lé­kez­tet, mely az Epithaphium Nichinae Flandrensis, scorti egregii cí­mű sír­vers­sel ro­ko­nít­ja a köl­te­ményt:

„rapta fui e pat­ria teneris, pulchella, sub annis,
mota proci lacrimis, mota proci precibus”
(Beccadelli, Herm., 2, 30,3–4)

„il­la proci lacrimis motam se et fraude relictam
et que pretereo plurima damna refert”
(E. S. Piccolomini, Cint., 10, 23–24)

Mind­eb­ből ta­lán már le is von­ha­tó az a meg­fi­gye­lés, hogy Piccolomini Cinthia cí­mű kö­te­té­nek ra­di­ká­lis ér­de­me és újí­tá­sa, hogy mes­te­ri fo­kon ké­pes öt­vöz­ni a propertiusi ha­gyo­mányt a priapikus lusus di­men­zi­ó­i­val, s ez nem­csak a vers­kö­tet mű­fa­ji sok­szí­nű­ség­ben ölt tes­tet, ha­nem az intertextuális há­ló ki­szé­le­sí­té­sé­ben és a szi­mul­tán ol­va­sa­tok le­he­tő­sé­gé­ben is meg­nyil­vá­nul. Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném to­váb­bá, hogy no­ha a hu­ma­nis­ta vers­kö­tet-kom­po­zí­ci­ók ön­azo­nos­sá­ga gyak­ran ké­tes vagy ne­he­zen re­konst­ru­ál­ha­tó, még­is dön­tő je­len­tő­sé­gű­nek lát­szik a cik­lu­sok vagy kö­te­tek egé­szé­nek vizs­gá­la­ta az ér­tel­me­zés­le­he­tő­sé­gek fel­tá­rá­sá­ban.

A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek fej­lesz­té­sé­re irá­nyu­ló fel­ada­tok szám­ba­vé­te­le és a meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­gek fel­vá­zo­lá­sa a ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­ta­it il­le­tő­en csak az utób­bi évek­ben in­dult meg. Bár 1967-ben a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gya­rok kul­tu­rá­lis szer­ve­ze­te, a Cse­ma­dok mel­lett ala­kult egy nyel­vi szak­bi­zott­ság, mely­nek ke­re­té­n belül mű­kö­dött egy ter­mi­no­ló­gi­ai cso­port is, a fel­ada­tok meg­va­ló­sí­tá­sá­hoz nem volt elég szak­em­ber (lásd Ja­kab 1976, 154–156). A het­ve­nes évek ele­jén Deme Lász­ló – aki a Comenius Egye­tem Ma­gyar Nyelv és Iro­da­lom Tan­szék­ének ven­dég­ta­ná­ra­ként öt évig tar­tóz­ko­dott Po­zsony­ban – hív­ta fel a fi­gyel­met ar­ra, hogy Szlo­vá­ki­á­ban leg­in­kább a szak­mai és a tár­sa­dal­mi-ál­lam­igaz­ga­tá­si vo­nat­ko­zá­sú nyel­vi ré­te­gek­ben adód­nak nyelv­hasz­ná­la­ti prob­lé­mák (Deme 1970, 101). Ja­kab Ist­ván a kas­sai Ka­zin­czy Na­po­kon el­hang­zott elő­adá­sá­ban vá­la­szolt a fel­ve­tett prob­lé­má­ra: „Hang­sú­lyoz­nunk kell, hogy ép­pen a ter­mi­no­ló­gi­ai kér­dé­sek tisz­tá­zá­sa je­len­ti nyelv­mű­ve­lé­sünk szá­má­ra a leg­több ne­héz­sé­get, s bár­men­­nyi­re sür­gős len­ne is ez a mun­ka, nem­igen akad rá je­lent­ke­ző, mert a szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek meg­fe­le­lő­i­nek fel­ku­ta­tá­sá­hoz a ma­gyar szak­szó­kész­le­tek ala­pos és ös­­sze­ve­tő ta­nul­má­nyo­zá­sá­ra, te­hát nagy kö­rül­te­kin­tés­sel vég­zett mun­ká­ra len­ne szük­ség” (Ja­kab 1976, 170). A cseh­szlo­vá­ki­ai nyelv­mű­ve­lés el­ve­it tö­mö­ren meg­fo­gal­ma­zó 1973-as prog­ram­rend­ben azon­ban már meg­ta­lál­ha­tó a kö­vet­ke­ző té­tel is: „…(a cseh­szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lés­nek) szün­te­le­nül vizs­gál­nia kell a ma­gyar nyelv cseh­szlo­vá­ki­ai hasz­ná­la­tá­nak ál­la­po­tát, s az ar­ra il­le­té­ke­sek be­vo­ná­sá­val se­gí­te­nie kell a le­ma­ra­dást mu­ta­tó bel­ső nyelv­tí­pus, stí­lus­szint, stí­lus­ré­teg vagy cso­port­nyel­vi szó­kész­let fej­lesz­té­sét” (Ja­kab 1976, 166). Az el­múlt ne­gyed­szá­zad alatt azon­ban a ter­mi­no­ló­gia ügyé­ben nem sok min­den tör­tént: az egy­ko­ri nyel­vi szak­bi­zott­ság he­lyé­be lé­pő Cseh­szlo­vá­ki­ai, il­let­ve ké­sőbb Szlo­vá­ki­ai Ma­gya­rok Anya­nyel­vi Tár­sa­sá­gá­nak ter­mi­no­ló­gi­ai cso­port­ja ugyan ma­gá­ra vál­lal­ta az ez­zel kap­cso­la­tos fel­ada­to­kat, sőt vég­zett bi­zo­nyos szó­tár­szer­kesz­té­si mun­ká­la­to­kat, ám olyan kor­sze­rű, át­fo­gó mun­ka, amely se­gí­te­né a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vek ter­ve­zé­sét, nem szü­le­tett. Ha­son­ló sors­ra ju­tott a dunaszerdahelyi szék­he­lyű Ka­ted­ra Tár­sa­ság ál­tal a ki­lenc­ve­nes évek vé­gén lét­re­ho­zott ún. nyelv­ter­ve­ző mun­ka­cso­port is, amely­nek az lett vol­na a fel­ada­ta, hogy ös­­sze­gyűjt­se, va­la­mint rend­sze­rez­ze a ma­gyar­or­szá­gi és a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ok­ta­tás­ügy­ben egy­aránt hasz­ná­la­tos ter­mi­nu­so­kat, szak­ki­fe­je­zé­se­ket (Csicsay 2002, 264). Egye­sek a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vek fej­let­len­sé­gé­ért egy­ér­tel­mű­en a ha­zai és a ma­gyar­or­szá­gi szak­em­be­re­ket hi­báz­tat­ják: „A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyel­vé­szet a di­ag­nosz­ti­ká­ra kon­cent­rál, terapeutikai szán­dé­ka, te­vé­keny­sé­ge nin­csen, még a test­hez­ál­ló egye­te­mi szak­ter­mi­no­ló­gi­át sem mű­ve­li. Ma­gyar­or­szá­gon pe­dig nem je­lent meg olyan szó­tár, ame­lyik a ki­sebb­sé­gek nyel­vi túl­élé­sét se­gí­te­né” (Csu­ka 2002, 257).
A hi­ány­zó szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ki­ala­kí­tá­sát és fej­lesz­té­sét je­len­leg az MTA szlo­vá­ki­ai ku­ta­tó­ál­lo­má­sa­ként 2002-ben ala­kult, nyel­vi ter­ve­zés­sel is fog­lal­ko­zó mű­hely, a Gramma Nyel­vi Iro­da vál­lal­ta ma­gá­ra. A cso­port tag­jai sze­rint a két fő te­rü­let, amely­nek szlo­vá­ki­ai ma­gyar ter­mi­no­ló­gi­á­ját mi­nél előbb ki kell ala­kí­ta­ni, a köz­igaz­ga­tá­si és a jo­gi szak­nyelv, de szá­mos más szak­te­rü­let is érint­ve van (ok­ta­tás, gaz­da­ság, egész­ség­ügy stb.) A ma­gyar­or­szá­gi stan­dard­hoz va­ló tel­jes al­kal­maz­ko­dás – leg­alább­is az ese­tek több­sé­gé­ben – szin­te le­he­tet­len, hi­szen je­len­tős el­té­ré­sek van­nak a két or­szág ál­lam­igaz­ga­tá­si, in­téz­mény-, ok­ta­tá­si és egyéb rend­sze­re kö­zött (Lanstyák–Szabómihály 2000, 86). Az iro­da mun­ka­tár­sai emel­lett szak­szó­jegy­zé­ke­ket, szlo­vák–ma­gyar ter­mék­ka­ta­ló­gu­so­kat (pl. élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek, épí­té­si anya­gok, il­lat­sze­rek és pi­pe­re­cik­kek, pa­pír- és író­sze­rek jegy­zé­két) sze­ret­né­nek meg­je­len­tet­ni, ame­lyek se­gít­sé­gé­re len­né­nek úgy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­be­rek­nek, for­dí­tók­nak, új­ság­írók­nak, mint a nyelv­hasz­ná­la­ti jo­guk­kal él­ni kí­vá­nó szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők­nek. Az egyes te­rü­le­tek fel­tér­ké­pe­zé­se már el­in­dult (a ku­ta­tá­sok rész­le­ges ered­mé­nyei meg­te­kint­he­tő­ek a Gramma Nyel­vi Iro­da hon­lap­ján: www.gramma.sk), fo­lya­ma­tos mun­ká­ra azon­ban – el­ső­sor­ban pénz- és szak­em­ber­hi­ány mi­att – ide­á­lis eset­ben is csak 3-4 év múl­va ke­rül­het sor. Az iro­da fő cél­ja, hogy az egyes szak­te­rü­le­tek­hez kap­cso­ló­dó szlo­vák ter­mi­nu­sok, ter­mék­meg­ne­ve­zé­sek ma­gyar meg­fe­le­lői idő­vel be­épül­je­nek a már ké­szü­lő szlo­vák–ma­gyar, il­let­ve a ké­sőbb­re ter­ve­zett ma­gyar–szlo­vák nagy­szó­tár­ba, va­la­mint a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­tu­dat­ba és nyelv­hasz­ná­lat­ba.

A szak­nyel­vi ter­ve­zés prob­lé­mái szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban

A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek fej­lesz­té­se szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban bo­nyo­lult fo­lya­mat. A leg­több szak­nyelv ma­gyar nyel­vű mű­ve­lé­sé­re Szlo­vá­ki­á­ban gya­kor­la­ti­lag nincs in­téz­mé­nyes mód. Ez azt je­len­ti, hogy az il­le­tő szak­te­rü­let­ről nem lé­tez­nek szlo­vá­ki­ai ma­gyar ki­ad­vány­ok vagy szak­köz­le­mé­nyek, il­let­ve hogy eset­le­ges szlo­vá­ki­ai ma­gyar mű­ve­lő­ik több­sé­gi nyel­ven (te­hát szlo­vá­kul) pub­li­kál­nak (Lanstyák 1998, 26). A szak­kö­zép­is­ko­lát vagy szak­mun­kás­kép­zőt lá­to­ga­tó ki­sebb­sé­gi ma­gyar di­á­kok nagy ré­sze nem az anya­nyel­vén ta­nul­ja a szak­tan­tár­gya­kat, te­hát ele­ve nem ma­gyar nyel­ven sa­já­tít­ja el a szak­ter­mi­no­ló­gi­át. Nin­cse­nek sok­kal jobb hely­zet­ben az ál­ta­lá­nos is­ko­lá­ba, il­let­ve gim­ná­zi­um­ba já­ró ta­nu­lók sem, hi­szen a ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban hasz­nált tan­köny­vek ál­lam­nyelv­ből va­ló – szin­te szó sze­rin­ti – for­dí­tá­sok, ame­lyek ugyan­azt a je­len­sé­get gyak­ran más né­ven ne­ve­zik meg, mint Ma­gyar­or­szá­gon vagy a má­sik or­szág­ban (Er­dély­ben, a Vaj­da­ság­ban vagy ép­pen Kár­pát­al­ján). A ma­gyar­or­szá­gi szak­ter­mi­no­ló­gi­át a fel­ső­fo­kú vég­zett­ség­gel ren­del­ke­ző szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­be­rek – ese­tünk­ben a tan­köny­vek for­dí­tói, il­let­ve a for­dí­tás bí­rá­lói – sem is­me­rik, mi­vel ta­nul­má­nya­i­kat el­ső­sor­ban szlo­vá­ki­ai vagy cseh­or­szá­gi egye­te­me­ken, az il­le­tő ál­lam nyel­vén vé­gez­ték. Mi­vel ál­ta­lá­ban nem szak­kép­zett for­dí­tók­ról van szó, több­nyi­re interlineárisan ül­te­tik át szlo­vák­ból ma­gyar­ra a szö­ve­get, nem szeg­men­tál­nak mi­ni­má­lis for­dí­tá­si egy­sé­gek­re. Vagy a szó szint­jén, vagy a mor­fé­mák szint­jén for­dí­ta­nak, nem ügyel­ve az ek­vi­va­len­ci­á­ra, az­az a for­rás­nyel­vi és a cél­nyel­vi szö­veg egyen­ér­té­kű­sé­gé­re (lásd Klaudy 1994, 68). Bár tu­da­tá­ban va­gyunk an­nak, hogy nem len­ne cél­sze­rű, ha a stan­dard ma­gyar nyelv szak­nyel­vi re­gisz­te­rei az anya­or­szág ha­tá­ra­in túl – más-más vál­to­za­tot hoz­va lét­re – szét­fej­lőd­né­nek, a fen­ti­ek­ből szin­te au­to­ma­ti­ku­san kö­vet­ke­zik a szak­nyel­vek egy­ér­tel­mű­sé­gé­nek, egy­sé­gé­nek fel­bom­lá­sa, amely a ki­sebb­sé­gek szá­má­ra több ok­ból is előny­te­len len­ne (ked­ve­zőt­le­nül be­fo­lyá­sol­ná pl. a ma­gyar­or­szá­gi fel­ső­ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek­ben tett fel­vé­te­li vizs­ga ered­mé­nyét, il­let­ve a ma­gyar­or­szá­gi to­vább­ta­nu­lást, a ma­gyar­or­szá­gi tan­köny­vek hasz­ná­la­tát a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lák­ban, a ki­sebb­sé­gi szak­em­be­rek­nek anya­or­szá­gi kol­lé­gá­ik­kal va­ló kom­mu­ni­ká­ci­ó­ját stb.). Jog­gal mond­ja Tolcsvai Nagy Gá­bor, hogy a ha­tá­ron tú­li ma­gya­rok hely­ze­te e te­kin­tet­ben is sa­já­tos, ezért „A szak­sza­vak te­rü­le­tén min­den szocioregionális és in­ter­ak­ci­ós kö­tött­ség­től füg­get­len fo­lya­ma­tos al­ko­tó­mun­ka szük­sé­ges, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a […] ki­sebb­sé­gi ma­gyar nyel­vű szak­nyel­vi be­széd hely­ze­té­re” (Tolcsvai 1998, 68).
A hi­ány­zó szak­nyel­vi re­gisz­te­rek lét­re­ho­zá­sa ki­sebb­sé­gi vi­szony­lat­ban kü­lö­nös kö­rül­te­kin­tést kí­ván. An­nak el­dön­té­sé­hez, hogy me­lyik mű­szó le­gyen ko­di­fi­kál­va, va­gy­is me­lyik ke­rül­jön be a stan­dard ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­tá­nak szak­nyel­vi re­gisz­te­ré­be, hos­­sza­dal­mas elő­ké­szí­tő mun­ká­ra, mély­re­ha­tó vizs­gá­la­tok­ra és szin­te sza­van­kén­ti mér­le­ge­lés­re van szük­ség. Ha a szlo­vák és a ma­gyar meg­fe­le­lő­ben el­té­rő sze­man­ti­kai je­gyek kap­nak nyel­vi for­mát, a ma­gyar­ra for­dí­tás ese­té­ben a ma­gyar­or­szá­gi min­tát aján­la­tos kö­vet­ni. Ha azon­ban va­la­mely szlo­vák ter­mék­nek nincs ma­gyar­or­szá­gi meg­fe­le­lő­je (és en­nek kö­vet­kez­té­ben meg­ne­ve­zé­se), ak­kor egy új szak­szót kell lét­re­hoz­ni: vagy egy olyan sa­já­tos szlo­vá­ki­ai ter­mi­nust, ame­lyet a szlo­vák meg­ne­ve­zés sze­man­ti­kai je­gye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel ala­kí­tunk ki, vagy a szlo­vák meg­ne­ve­zés tü­kör­for­dí­tá­sát épít­jük be a ter­mi­no­ló­gi­ai rend­szer­be (Szabómihály 2002, 184). A szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ki­ala­kí­tá­sa­kor mind az anya­or­szá­gi, mind a ki­sebb­sé­gi szak­em­ber­nek a szak­nyelv funk­ci­ó­já­ból kell ki­in­dul­nia. A szak­nyel­vek cél­ja a szak­mai tár­gyak­ról, fo­lya­ma­tok­ról al­ko­tott gon­do­la­tok rög­zí­té­se, cse­ré­je, te­hát a szak­mai kom­mu­ni­ká­ció, amely­nek rö­vid­nek és pon­tos­nak kell len­nie. A szak­nyel­vi meg­ne­ve­zé­sek nem­ze­ti, il­let­ve nem­zet­kö­zi egy­sé­ge­sí­té­sé­nek gon­do­la­ta nyo­mon kö­vet­he­tő az egyes ter­mi­no­ló­gi­ai is­ko­lák el­mé­le­ti és mód­szer­ta­ni kö­ve­tel­mény­rend­sze­ré­ben. A szak­nyelv, il­let­ve a szak­nyel­vi szó­kincs lo­gi­kai is­mer­te­tő­je­gye­it és ten­den­ci­á­it Wilhelm Schmidt fog­lal­ta ös­­sze a leg­ki­fe­je­zőb­ben: szak­ma­i­ság, fo­gal­mi­ság, eg­zakt­ság, egy­ér­tel­mű­ség (sőt egy-egy­ér­tel­mű­ség), füg­get­len­ség a kon­tex­tus­tól, rend­szer­sze­rű­ség, rö­vid­ség és gaz­da­sá­gos­ság, esz­té­ti­kai, exp­res­­szív és modális sem­le­ges­ség (Schmidt 1969, 12). A ki­zá­ró­la­go­san nyel­vi mi­nő­sé­get érin­tő kö­ve­tel­mé­nyek szá­ma meg­le­he­tő­sen ke­ve­sebb, mint a lo­gi­kai kö­ve­tel­mé­nye­ké: „a meg­ne­ve­zés le­gyen meg­fe­le­lő­en rö­vid, jól meg­je­gyez­he­tő, kön­­nyen ki­ejt­he­tő és to­vább­kép­zés­re al­kal­mas” (Pusz­tai 1982, 69).
A ter­mi­nus technicusokkal szem­ben tá­masz­tott lo­gi­kai és nyel­vi kö­ve­tel­mény­rend­szer is­me­re­té­ben a to­váb­bi­ak­ban ar­ra mu­ta­tok rá, mi­lyen je­len­sé­gek­kel, prob­lé­mák­kal ta­lál­koz­nak a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi ter­ve­zés terminológusai, s hogy mi­lyen mód­sze­re­ket, el­ve­ket ér­vé­nye­sít­het­nek a szlo­vák és a ma­gyar ter­mi­no­ló­gia egy­be­ve­té­se és ér­té­ke­lé­se so­rán. Ta­nul­má­nyom e ré­szé­ben né­hány élel­mi­szer-ipa­ri ter­mék szlo­vák és ma­gyar, il­let­ve szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sé­nek ter­mi­nus­al­ko­tá­si mó­do­za­ta­i­val fog­lal­ko­zom. Pél­dá­im a több­sé­gé­ben ma­gyar­lak­ta te­le­pü­lé­se­ken mű­kö­dő hiper- és szu­per­mar­ke­tek, il­let­ve élel­mi­szer­bol­tok két­nyel­vű (szlo­vák–ma­gyar) ter­mék­ka­ta­ló­gu­sa­i­ból, szó­ró­lap­ja­i­ból szár­maz­nak. Ha a ke­res­ke­dő úgy dönt, hogy a szlo­vák meg­ne­ve­zés mel­lett fel­tün­te­ti a ter­mék ma­gyar ne­vét is, ma­gá­ra van utal­va. Mi­vel az adott szak­te­rü­let ma­gyar nyel­vű ter­mi­no­ló­gi­á­ját nem is­me­ri, meg­né­zi a má­ra el­avult­tá vált s szak­ki­fe­je­zé­se­ket egyéb­ként is csak mi­ni­má­lis men­­nyi­ség­ben tar­tal­ma­zó szlo­vák–ma­gyar kéziszótárt, s ha meg­ta­lál­ja ben­ne a ke­re­sett fo­gal­mat, ki­vá­laszt egyet – nem biz­tos, hogy a jót – a fel­tün­te­tett lexémák kö­zül. Ha pe­dig a szó­tár­ban nem le­li a ke­re­sett ki­fe­je­zést, egy­sze­rű­en le­for­dít­ja a szlo­vák meg­ne­ve­zést, ahogy tud­ja, mi­köz­ben mind a szó­hasz­ná­lat­ban, mind a szin­tag­ma­szer­kesz­tés­ben a szlo­vák min­tát kö­ve­ti (Misad 1998, 51). De a ter­mi­no­ló­gus hely­ze­te sem kön­­nyű. Mint már fen­tebb utal­tam rá, a szlo­vák és a ma­gyar szak­nyel­vi re­gisz­te­rek ele­me­i­nek ös­­sze­ha­son­lí­tá­sa nem ke­vés elő­ké­szü­le­tet igé­nyel. En­nek oka, hogy a ku­ta­tó­nak a szlo­vák ter­mi­nu­so­kat ös­­sze kell gyűj­te­nie, ugyan­is je­len­leg nincs olyan – a Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv­höz ha­son­ló – szlo­vák ki­ad­vány, amely az élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek hi­va­ta­los meg­ne­ve­zé­se­i­nek tel­jes lis­tá­ját tar­tal­maz­ná. Így nem ma­rad más meg­ol­dás, mint át­ta­nul­má­nyoz­ni az egyes élel­mi­szer-ipa­ri ter­mé­kek­re vo­nat­ko­zó szab­vá­nyo­kat. A szlo­vák szab­vá­nyok nagy ré­sze azon­ban má­ig cseh nyel­vű, mi­vel még a Cseh­szlo­vá­kia ket­té­vá­lá­sa előt­ti idők­ből szár­maz­nak, s úgy tű­nik, az il­le­té­ke­sek nem is tart­ják szük­sé­ges­nek a szlo­vák nyel­vű meg­fe­le­lők mi­nél előb­bi el­ké­szí­té­sét. A szab­vá­nyok át­vizs­gá­lá­sa sem egy­sze­rű fel­adat, ugyan­is egy-egy szab­vány több­ol­da­las tá­jé­koz­ta­tást nyújt az adott ter­mék ös­­sze­té­te­lé­ről, a gyár­tá­si, cso­ma­go­lá­si és tá­ro­lá­si tech­ni­ká­ról stb. A szab­vá­nyok­ból nyert ada­tok to­váb­bi fel­dol­go­zá­sa pe­dig azért okoz gon­dot, mert a ter­mék­ne­vek nagy ré­sze nincs rend­szer­be he­lyez­ve, és sok eset­ben a le­írás­ból sem de­rül ki, mi­lyen lo­gi­kai vi­szo­nyok ér­vé­nye­sek a kü­lön­bö­ző fo­gal­mak és a hoz­zá­juk tar­to­zó ter­mi­nu­sok kö­zött (vö. Mé­szá­ros 2002, 49–51).

Szlo­vák és ma­gyar élel­mi­szer-ipa­ri meg­ne­ve­zé­sek ös­­sze­ve­té­se

Ku­ta­tá­sa­im so­rán ed­dig há­rom­fé­le élel­mi­szer-ipa­ri ter­mék ne­vét vizs­gál­tam: a ke­nyér és pék­sü­te­mény, a tej és tej­ter­mék, va­la­mint a hús és hen­tes­áru cso­port­já­ba so­rol­ha­tó áru­cik­kek szlo­vák, stan­dard ma­gyar és a ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban elő­for­du­ló szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­se­it ve­tet­tem ös­­sze. Min­de­nek­előtt meg­pró­bál­tam pár­hu­zam­ba ál­lí­ta­ni a szlo­vák és a ma­gyar ter­mi­nu­so­kat, hogy meg­ta­lál­jam azo­kat a szó- vagy kifejezéspárokat, ame­lyek ugyan­azt a fo­gal­mat je­lö­lik. Mi­vel az ösz­­sze­ha­son­lí­tás­nak ez a mód­ja nem min­den eset­ben ered­mé­nye­zett egy­ér­tel­mű meg­fe­lel­te­tést, a ta­nul­mány­ban in­kább csak azt ös­­szeg­zem, mi­lyen szlo­vák és ma­gyar szak­ki­fe­je­zé­se­ket, meg­ne­ve­zé­se­ket ta­lál­tam az egyes ter­mék­cso­por­tok­ban.
Gya­ko­ri je­len­ség a több­ele­mű szlo­vák ter­mék­név egy-egy tag­já­nak be­épü­lé­se a ma­gyar meg­ne­ve­zés­be. A szlo­vák výražkový chlieb ke­nyér­faj­tát pl. a szlo­vá­ki­ai ma­gyar be­szé­lők egy­sze­rű­en „výražkový ke­nyér”-nek ne­ve­zik. (Ha az ön­ki­szol­gá­ló­ban nem ta­lál­ják a szó­ban for­gó ke­nye­ret, azt kér­de­zik az el­adó­tól: „Výražkový ke­nyér nincs?”) Nem is­me­rik te­hát a szlo­vák výražok szó ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, a ’lángliszt’ vagy ’rozsláng’ meg­ne­ve­zést. Az ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár új, át­dol­go­zott ki­adá­sa sze­rint a rozs­láng ’a leg­fi­no­mabb rozs­liszt’ (Éksz. 2003, 1158). A Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv II. kö­te­té­nek Ma­lom­ipa­ri ter­mé­kek cí­mű fe­je­ze­té­ben is meg­ta­lál­ha­tó a rozs­láng­liszt meg­ne­ve­zés, ami a le­írás alap­ján nem más, mint ’fehér rozs­liszt’ (MÉ 2004, 11). Az azo­no­sí­tás te­hát nem okoz­hat gon­dot, ha a szlo­vák és a ma­gyar mű­szó­hoz tar­to­zik egy pon­tos meg­ha­tá­ro­zás vagy le­írás, amely­nek alap­ján lét­re­hoz­ha­tó az egy­ér­tel­mű meg­fe­lel­te­tés. A vizs­gált szlo­vá­ki­ai ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ban és szó­ró­lap­okon azon­ban a rozs­ke­nyér meg­ne­ve­zés he­lyett a kö­vet­ke­ző (fel­té­te­le­zett) ma­gyar meg­fe­le­lő­ket tün­tet­ték fel a for­dí­tást vég­ző sze­mé­lyek: „bar­na ke­nyér”, „sö­tét ke­nyér” (a szlo­vák chlieb tmavý szó sze­rin­ti for­dí­tá­sa alap­ján) „fél­bar­na ke­nyér”, il­let­ve „kö­mény­ma­gos ke­nyér”.
Szlo­vák ven­dég­szót tar­tal­ma­zó pél­dá­kat to­váb­bá olyan hús­ké­szít­mé­nyek ne­vé­nek fel­té­te­le­zett ma­gyar meg­fe­le­lő­i­ben ta­lál­tam, ame­lyek­ben a szer­ke­zet jel­zői tag­ja hely­né­vi ere­de­tű. Ab­ban az eset­ben, ha a for­dí­tó is­me­ri a hely­név ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, a ter­mék­név min­den ele­mét ma­gya­rul ad­ja meg, pl. Bratislavská klobása – Po­zso­nyi kol­bász, Ipe¾ská saláma – Ipo­lyi sza­lá­mi, Oravská slanina – Árvai sza­lon­na. Ha vi­szont a hely­né­vi ta­got csak szlo­vá­kul is­me­ri, meg­hagy­ja a szlo­vák jel­zőt a ma­gyar meg­ne­ve­zés­ben, pl. Spišské párky – Spišské virs­li (ma­gya­rul: Sze­pe­si virs­li), Rakúska saláma – Rakúska sza­lá­mi (ma­gya­rul: Oszt­rák sza­lá­mi), Moravská šunková saláma – Moravská son­kás sza­lá­mi (ma­gya­rul: Mor­va son­kás sza­lá­mi). Meg­esik, hogy a for­dí­tást vég­ző sze­mély nem is­me­ri a szlo­vák meg­ne­ve­zés faj­ta­je­lö­lő köz­né­vi tag­já­nak ma­gyar meg­fe­le­lő­jét, ilyen­kor szin­tén „két­nyel­vű” a ma­gyar ter­mék­név, pl. Humenský šèipák – Homonnai šèipák (ma­gya­rul: Homonnai csí­pős kol­bász).
Elő­for­dul­nak olyan ese­tek is, ami­kor egy ter­mék­név az egyik or­szág­ban több­fé­le ter­mék­tí­pust je­löl, mint a má­sik­ban. A závin makový (tvarohový, orechový) sü­tő­ipa­ri ter­mék stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je a má­kos (tú­rós, di­ós) ré­tes, de csak ak­kor, ha ré­te­ge­sen haj­to­ga­tott, hár­tya­vé­kony tész­ta kö­zé gön­gyöl­jük a töl­te­lé­ket. A szlo­vák ugyan­is a fi­nom­liszt­ből tej­jel, vaj­jal, to­jás­sal ké­szí­tett kelt tész­tá­ból (az­az ka­lács­tész­tá­ból) sü­tött, haj­to­ga­tott, töl­tött sü­te­mény­fé­lét is je­löl­he­ti a závin meg­ne­ve­zés­sel, ha a töl­te­lék a tész­ta bel­se­jé­be van gön­gyöl­ve (KSSJ 2003, 933), ilyen­kor a závin makový (tvarohový, orechový) ma­gyar meg­fe­le­lő­je a má­kos (tú­rós, di­ós) ka­lács. A szlo­vá­ki­ai két­nyel­vű ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok ál­ta­lá­ban nem tesz­nek kü­lönb­sé­get a sze­man­ti­ka­i­lag na­gyobb ter­helt­sé­gű szlo­vák meg­ne­ve­zés és a ma­gyar ter­mék­ne­vek ere­de­ti je­len­té­se kö­zött, így a ma­gyar meg­fe­le­lők funk­ció­el­kü­lö­nü­lé­se csak rit­kán kö­vet­ke­zik be. Te­kin­tet nél­kül a ter­mék faj­tá­já­ra, a závin makový (tvarohový, orechový) sü­tő­ipa­ri ter­mék­nek a kö­vet­ke­ző meg­fe­le­lői ala­kul­tak ki a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban: „má­kos (tú­rós, di­ós) ré­tes”, „má­kos (tú­rós, di­ós) ka­lács”, „má­kos (tú­rós, di­ós) te­kercs”, „má­kos (tú­rós, di­ós) töl­tött rúd”, „má­kos (tú­rós, di­ós) bejg­li”. Ha­son­ló je­len­ség­re buk­kan­tam az egyes tej­ipa­ri ter­mé­kek szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sé­ben is. A jogurtový dezert (a stan­dard ma­gyar­ban: des­­szert­jog­hurt, az­az in­kább édes­ség­ként, mint táp­lál­ko­zás vé­gett fo­gyasz­tott fi­nom jog­hurt­fé­le­ség) szlo­vák ter­mék­név­nek szá­mos fel­té­te­le­zett ma­gyar meg­fe­le­lő­jét gyűj­töt­tem ös­­sze az egyes ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ból, mint pl. „jog­hur­tos des­­szert, jog­hurt­desz­­szert, jogurtdezert (így, szlo­vá­kos alak­ban fel­tün­tet­ve), jog­hurt­krém, jog­hurt­kré­mes des­­szert”. Fel­té­te­le­zem, hogy a for­dí­tást vég­ző sze­mé­lyek nem is­mer­ték a hi­va­ta­los szlo­vák meg­ne­ve­zés je­len­té­sét, s nem is vet­ték a fá­rad­sá­got, hogy utá­na­néz­ze­nek. In­kább szó sze­rint le­for­dí­tot­ták a szlo­vák szer­ke­zet ele­me­it, vagy más, szin­tén a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban elő­for­du­ló tej­ter­mék ne­vé­vel he­lyet­te­sí­tet­ték az ere­de­ti el­ne­ve­zést. A Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv­ből pe­dig egy­ér­tel­mű­en ki­de­rül, hogy a des­­szert­jog­hurt olyan krém ál­la­gú, hos­­szabb ide­ig el­tart­ha­tó jog­hurt­faj­ta, amely gyü­möl­csös íze­sí­té­sű vagy gyü­mölcs­da­ra­bo­kat tar­tal­maz.
A szlo­vák ter­mék­ne­vek ma­gyar­ra for­dí­tá­sa­kor gyak­ran elő­for­dul, hogy a ter­mék ma­gyar meg­ne­ve­zé­se ke­ve­sebb vagy el­té­rő in­for­má­ci­ót, sze­man­ti­kai je­gyet tar­tal­maz, mint az ere­de­ti szlo­vák meg­ha­tá­ro­zás. Az egyik vizs­gált szó­ró­la­pon a chlieb tmavý krájaný (ma­gya­rul: sze­le­telt bar­na ke­nyér) ter­mék­név ma­gyar meg­fe­le­lő­je­ként csak en­­nyit tün­tet fel a for­dí­tó: bar­na ke­nyér, a chlieb rascový krájaný Èert (ma­gya­rul: Èert sze­le­telt kö­mény­ma­gos ke­nyér; a Èert már­ka­név, te­hát tu­laj­don­né­vi elem) szer­ke­ze­tet pe­dig így egy­sze­rű­sí­ti: Èert sze­le­telt ke­nyér. Ta­lál­koz­tam azon­ban olyan szó sze­rin­ti meg­fe­lel­te­tés­sel is, ami­kor a szlo­vák már­ka­név ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak az lett a kö­vet­kez­mé­nye, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar vá­sár­lót el­bi­zony­ta­la­ní­tot­ta a ter­mék ma­gyar meg­ne­ve­zé­se, pl. a chlieb Èert (ma­gya­rul: Èert ke­nyér) ke­nyér­faj­ta „Ör­dög­ke­nyér”-ként, a margarín Zlaté ráno (ma­gya­rul: Zlaté ráno mar­ga­rin) ter­mék­név pe­dig „Arany reg­gel zsi­ra­dék”-ként sze­re­pel az egyik élel­mi­szer­bolt szó­ró­lap­ján.
A ter­mék­ne­vek szlo­vá­ki­ai ma­gyar (fő­ként írott) vál­to­za­ta­i­ban fel­tű­nő­en sok tü­kör­szót, il­let­ve tü­kör­ki­fe­je­zést ta­lá­lunk. Né­hány a sok-sok pél­da kö­zül: a nátierka Mana, nátierka Oké, nátierka z lososa, nátierka z tuniaka ter­mék­ne­ve­ket szin­te ki­vé­tel nél­kül „ke­nő”-nek for­dít­ják a szlo­vá­ki­ai ter­mék­jegy­zé­kek: „Mana ke­nő”, „Oké ke­nő”, „la­za­cos ke­nő”, ton­ha­las ke­nő”. A ke­nő a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban a kü­lön­fé­le hi­deg­kony­hai ké­szít­mé­nyek (vaj­krém, hús­krém stb.) ös­­sze­fog­la­ló ne­ve. A stan­dard ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ban a ke­nő meg­fe­le­lő­je ál­ta­lá­ban egy olyan -krém utó­ta­gú ös­­sze­tett szó, amely­nek elő­tag­já­val uta­lunk a ter­mék alap­anyag­ára; esze­rint Mana, il­let­ve Oké vaj­krém, va­la­mint la­zac­krém és ton­hal­krém a stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je a fen­ti meg­ne­ve­zé­sek­nek.
Akad ar­ra is pél­da, hogy egy szlo­vák ter­mék­név­nek több­fé­le ma­gyar­or­szá­gi meg­fe­le­lő­je van. A szlo­vák èerstvé maslo meg­ne­ve­zés­nek a ma­gyar­or­szá­gi ke­res­ke­del­mi for­ga­lom­ban a tea­vaj, cse­me­ge­vaj vagy már­ká­zott vaj fe­lel meg. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar for­dí­tá­sok­ban azon­ban szin­te ki­vé­tel nél­kül a szlo­vák meg­ne­ve­zés tü­kör­for­dí­tá­sa, a friss vaj sze­re­pel, el­vét­ve ta­lál­koz­ni csak a tea­vaj mű­szó­val, a má­sik két ki­fe­je­zés egyet­len szlo­vá­ki­ai ma­gyar áru­ka­ta­ló­gus­ban sincs ben­ne.

Szlo­vák és ma­gyar élel­mi­szer-ipa­ri meg­ne­ve­zé­sek for­mai fel­épí­té­sé­nek sa­já­tos­sá­gai

A to­váb­bi­ak­ban a vizs­gált szlo­vák és ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek for­mai fel­épí­té­sé­nek sa­já­tos­sá­ga­it mu­ta­tom be rö­vi­den. Mind a sü­tő- és hús­ipa­ri ter­mé­kek­ről, mind a tej­ter­mé­kek­ről el­mond­ha­tó, hogy ne­ve­ik­ben a szó­szer­ke­ze­tek do­mi­nál­nak, mi­vel az egyes fo­gal­mak meg­ne­ve­zé­sé­hez ál­ta­lá­ban több sze­man­ti­kai jegy nyel­vi ki­fe­je­zé­se szük­sé­ges. A ter­mék­ka­ta­ló­gu­sok­ban ta­lált né­hány tő­szó min­dig egy-egy ál­ta­lá­no­sabb ka­te­gó­ri­át je­löl (rožok – kif­li, jogurt – jog­hurt stb.). A meg­ne­ve­zé­sek kö­zött ke­vés a kép­zett szó, eze­ket is a szlo­vák nyel­vű pél­da­anyag­ban ta­lál­tam (sekaná – vag­dalt hús, tlaèenka – disz­nó­sajt, nátierka – szm. ke­nő). A ma­gyar ter­mi­nu­sok­ban nagy szám­ban for­dul­nak elő ös­­sze­tett sza­vak, a szlo­vák pél­da­anyag­ban vi­szont egyet­len ös­­sze­té­telt sem ta­lál­tam. Mind­két nyelv­ben meg­ha­tá­ro­zó a jel­zős szó­szer­ke­ze­tek szá­ma, ezek for­mai fel­épí­té­sé­ben azon­ban je­len­tős kü­lönb­sé­gek fi­gyel­he­tők meg. A szlo­vák meg­ne­ve­zé­sek­ben gya­ko­ri­ak az ún. hát­ra­ve­tett mel­lék­né­vi vagy fő­né­vi jel­ző­vel je­lölt szer­ke­ze­tek, pl. plece údené rolované – gön­gyölt füs­tölt la­poc­ka, chlieb rascový – kö­mény­ma­gos ke­nyér, treska v ma­jo­né­ze – ma­jo­né­zes tő­ke­hal­sa­lá­ta, smotana do kávy – ká­vé­tej­szín. A szlo­vák kong­ru­ens jel­zőt tar­tal­ma­zó szó­kap­cso­lat­ok stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lő­je ál­ta­lá­ban ös­­sze­tett szó (jogurtový krém – krém­jog­hurt, peèienková paštéta – máj­pás­té­tom, dukátové buchtièky – arany­ga­lus­ka). A kö­vet­ke­ző jel­leg­ze­tes­ség, hogy az egyes hús­ipa­ri ter­mé­kek szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­se­i­ben jó­val ma­ga­sabb a töb­bes szá­mú for­mák ará­nya, mint a stan­dard ma­gyar­ban, pl. kuracie peèienky – szm. csir­ke­má­jak, ms. csir­ke­máj; kuracie stehná – szm. csir­ke­com­bok, ms. csir­ke­comb. En­nek oka a két nyelv szer­ke­ze­ti kü­lön­bö­ző­sé­gé­ben ke­re­sen­dő: míg a ma­gyar­ban a több azo­nos vagy ha­son­ló egyed­ből ál­ló dol­gok ál­ta­lá­ban egyes szám­ban sze­re­pel­nek, a szlo­vák­ban gya­ko­ribb a töb­bes szám hasz­ná­la­ta.

Ma­gyar–szlo­vák, il­let­ve szlo­vák–ma­gyar vo­nat­ko­zá­sú szak­szó­tá­rak, szak­szó­jegy­zé­kek rö­vid át­te­kin­té­se

Mi­vel ta­nul­má­nyom­ban a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi re­gisz­te­rek hely­ze­té­vel fog­lal­ko­zom, utá­na­jár­tam an­nak is, ké­szül­tek-e Szlo­vá­ki­á­ban (il­let­ve szlo­vák te­rü­le­ten) olyan két- vagy több­nyel­vű (el­ső­sor­ban szlo­vák–ma­gyar) szak­szó­tá­rak és/vagy szak­szó­jegy­zé­kek, ame­lyek fel­öle­lik egy-egy szak­ága­zat alap­ve­tő ter­mi­no­ló­gi­á­ját. Ku­ta­tá­sa­im ide­jén a po­zso­nyi Egye­te­mi Könyv­tár át­ala­kí­tás mi­att zár­va tar­tott, ezért szlo­vá­ki­ai vá­ro­si és vi­dé­ki könyv­tá­rak­ban, a Matica slovenská turócszentmártoni köz­pon­ti könyv­tá­rá­ban, va­la­mint a bu­da­pes­ti Or­szá­gos Szé­ché­nyi Könyv­tár­ban ta­lál­tam rá a ke­re­sett szak­szó­gyűj­te­mé­nyek­re. A leg­ré­geb­bi jegy­zék az Ivan Viest ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Maïarsko–nemecko–slovenský železnièný slovník cí­mű, ki­lenc fü­zet­ből ál­ló szó­tár­so­ro­zat, mely­nek el­ső ré­szét 1919-ben ad­ták ki Turócszentmártonban. A szer­zők – Jozef Škultéty és Štefan Hlavatý – az új po­li­ti­kai el­ren­de­ző­dés kö­vet­kez­té­ben (ek­kor ala­kult meg az el­ső Cseh­szlo­vák Köz­tár­sa­ság) mun­ká­juk elő­sza­vá­ban az egyes ál­lo­más­he­lyek szlo­vák nyel­vű meg­ne­ve­zé­sé­nek mi­előb­bi hasz­ná­la­tát sür­ge­tik. A Ma­gya­rá­zat cí­mű fe­je­zet­ben fi­gyel­mez­te­tik a szó­tár hasz­ná­ló­ját a ma­gyar ábé­cé­nek a szlo­vák­tól el­té­rő hang­ja­i­ra, va­la­mint a ma­gyar rö­vid és hos­­szú ma­gán­hang­zók pon­tos, hi­te­les ej­tés­mód­já­nak fon­tos­sá­gá­ra. A szó­tá­ri rész egy- és több­ele­mű ki­fe­je­zé­se­ket egy­aránt tar­tal­maz, ezek azon­ban nem min­den eset­ben te­kint­he­tők ter­mi­nu­sok­nak, pl. ágy – poste¾ – Bett (1919, 9). A ma­gyar szó­anyag­ban sok az el­írás (pl. tejlesítmény, he­lye­sen: tel­je­sít­mény), a sza­vak írás­mód­ja pe­dig ter­mé­sze­te­sen a ko­ra­be­li he­lyes­írást tük­rö­zi. Ugyan­csak Turócszentmártonban, a Matica slovenská ki­adó­já­ban je­lent meg 1921-ben a Vla­di­mír Fajnor és Adolf Záturecký ál­tal jegy­zett Právnický terminologický slovník, mely­nek el­ső ré­szét a ma­gyar–szlo­vák szó­jegy­zék al­kot­ja. A szer­zők a kö­tet utó­sza­vá­ban rá­mu­tat­nak a szlo­vák jo­gi ter­mi­nu­sok kez­det­le­ges­sé­gé­re, és ké­rik a jo­gi vég­zett­ség­gel ren­del­ke­ző szak­em­be­re­ket, hogy az eset­le­ges hi­á­nyos­sá­go­kat és a szó­tár bő­ví­té­sé­re tett ja­vas­la­ta­i­kat je­lez­zék a ki­adó jo­gi osz­tá­lyán (1921, 167). Bár a szó­gyűj­te­mény­ben túl­súly­ban van­nak a jo­gi szak­ki­fe­je­zé­sek, sőt ezek­nek egy ré­szét a mai jog­rend is hasz­nál­ja (pl. meg­tá­mad­ni a ha­tá­ro­za­tot – napadnú rozhodnutie 69. p., csat­la­ko­zá­si ké­re­lem – žiados o pripojenie 30. p. stb.), a szó­tár köz­nyel­vi sza­va­kat is tar­tal­maz (pl. csil­lag – hviez­da 31. p., terv – plán 147. p., út – cesta 153. p.). A kor­ra jel­lem­ző he­lyes­írá­si for­mák mind a ma­gyar, mind a szlo­vák pél­da­anyag­ban fenn­ma­rad­tak (pl. itélet, ma: íté­let, zpráva, ma: správa stb.). 1923-ban Kas­sán a Szent Er­zsé­bet Nyom­da je­len­tet­te meg Szokolszky Ber­ta­lan Anya­könyv­ve­ze­tők szó­tá­ra. Magyar–szlovák–német– latin szó­tár cí­mű négy­nyel­vű mun­ká­ját. A szak­szó­tár négy rész­ből áll (1. fog­lal­ko­zá­sok ne­vei, 2. ha­lált oko­zó be­teg­sé­gek ne­vei, 3. ke­reszt­ne­vek, 4. az anya­köny­vi ada­tok be­jegy­zé­sé­hez szük­sé­ges ki­fe­je­zé­sek, mon­da­tok), s for­rás­ként – a té­má­nak meg­fe­le­lő ma­gyar–szlo­vák, il­let­ve szlo­vák–ma­gyar szó­jegy­zék hi­á­nyá­ban – fel­hasz­nál­ja a for­ga­lom­ban le­vő ma­gyar–cseh szó­tá­ra­kat, va­la­mint a la­tin nyel­vű szak­iro­dal­mat. A szó­tár va­ló­já­ban pusz­ta szó­jegy­zék, cím­sza­vai nem tar­tal­maz­nak sem­mi­lyen nyelv­ta­ni vagy egyéb ka­te­gó­ri­á­ra va­ló uta­lást. 1927-ben Po­zsony­ban egy újabb jo­gi szó­tár lá­tott nap­vi­lá­got Maïarsko-slovenská právnická ter­mi­no­ló­gia. Ma­gyar–szlo­vák jo­gi mű­szó­tár (Pozsony–Bratislava, Comenius Iro­dal­mi Intézet–Lite­rárny ústav, 1927) cím­mel, mely­nek szer­ző­je Michal Slávik volt. A szó­tár ábé­cé­rend­be sze­dett sza­va­kat és szer­ke­ze­te­ket tar­tal­maz, a cím­sza­vak nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­ra nem tesz uta­lást. Jel­leg­ze­tes­sé­ge, hogy a szlo­vák nyel­vű ki­fe­je­zé­sek­ben sok bohemizmus ta­lál­ha­tó (pl. aján­lat vis­­sza­uta­sí­tá­sa – odmietnutie nabídky 5. p., ha­tás­kör – obor pôsobnosti 58. p., utó­örö­kö­sö­dés – pozatýmne dedenie 125. p.), ezek azon­ban nem be­fo­lyá­sol­ják a Viest-féle szó­tár­ra tá­masz­ko­dó ma­gyar nyel­vű szó­anyag mi­nő­sé­gét.
A hat­va­nas évek­ben négy kü­lön­bö­ző te­ma­ti­ká­jú szak­szó­tár je­lent meg Szlo­vá­ki­á­ban. El­ső­ként Hajdušek Jozef Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský knihovnícky a bibliografický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szó­tár (Mar­tin, Matica slovenská, 1963; a má­so­dik ki­adás éve: 1968) cí­mű mun­ká­ja. Cél­ja – az elő­szó alap­ján – a ma­gyar és a szlo­vák könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szak­ki­fe­je­zé­sek ös­­sze­gyűj­té­se és -kapcsolása, va­la­mint a szlo­vák és a ma­gyar szak­em­be­rek együtt­mű­kö­dé­sé­nek elő­se­gí­té­se, s a szak­ok­ta­tás fej­lesz­té­se volt (1963, 8). A szó­tár ábé­cé­rend­be sze­dett sza­vak jegy­zé­ke, nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­ák­ra va­ló uta­lá­sok nél­kül. A több elem­ből ál­ló szer­ke­ze­te­ket az el­ső elem kez­dő­be­tű­je sze­rint so­rol­ta be a szer­ző, nem a szó­kap­cso­lat meg­ha­tá­ro­zó tag­ja alap­ján. A szó­tár ma­gyar nyel­vű anya­gá­ban sok, a nem meg­fe­le­lő for­dí­tás­ból adó­dó tü­kör­szó sze­re­pel, pl. di­vat­lap – módny list (31. p., a szlo­vák­ban: módny èasopis), Ko­lib­ri Könyv (so­ro­zat­cím­ként) – kolibria kniha (63. p., a szlo­vák­ban: Edícia Ko­lib­ri). A kö­vet­ke­ző szak­szó­tár a M. Friedman, R. Koutník, F. Mìchura, K. Mik­sa, I. Žaèko ál­tal szer­kesz­tett Maïarsko-èesko-slovenský a slovensko-èesko-maïarský technický slovník (Bratislava–Budapest–Praha, Slovenské vydavate¾stvo technickej literatúry–Akadémiai Kiadó–Státní nakladatelství, 1964) cí­mű há­rom­nyel­vű mű­sza­ki szó­tár. A ki­ad­vány mind­két ré­sze 12-12 ezer cím­szót tar­tal­maz a tech­ni­ka kü­lön­bö­ző te­rü­le­té­ről (csil­la­gá­szat, fa­ipar, fi­zi­ka, köz­le­ke­dés, me­te­o­ro­ló­gia, rá­dió­tech­ni­ka stb.), mi­köz­ben rö­vi­dí­té­sek­kel je­lö­li az egyes hasz­ná­la­ti szín­te­re­ket. A több­ele­mű meg­ne­ve­zé­se­ket a szó­tár min­dig a fő­név cím­sza­va alatt tün­te­ti fel. Ha a cseh és a szlo­vák ter­mi­nus meg­egye­zik, a ma­gyar meg­fe­le­lő mel­lett csak egy ki­fe­je­zés ta­lál­ha­tó (pl. ke­ret – rám 196. p.), ha vi­szont el­té­rő­ek, elő­ször a cseh, majd a szlo­vák meg­ne­ve­zés kö­vet­ke­zik (pl. cser­ző­mun­kás – koželuh – garbiar 70. p.). A to­váb­bi szó­tár Jozef Paulík ne­vé­hez fű­ző­dik, cí­me: Maïarsko-slovenský archeologický slovník. Ma­gyar–szlo­vák ré­gé­sze­ti szó­tár (Bratislava, Rek­to­rát UK, 1969). A szer­zőt – mint ahogy az mun­ká­ja elő­sza­vá­ból ki­de­rül – a jegy­zék ös­­sze­ál­lí­tá­sa­kor az a szán­dék ve­zet­te, hogy leg­alább a tá­jé­ko­zó­dás szint­jén le­he­tő­vé te­gye a ma­gyar nyel­vű ré­gé­sze­ti szak­iro­da­lom ta­nul­má­nyo­zá­sát. A szó­tá­ri anyag a ko­ra­be­li ki­vá­ló ma­gyar ré­gé­szek szak­mai szó­kin­csén ala­pul, de a ki­ad­vány elő­re meg­ha­tá­ro­zott ter­je­del­me nem tet­te le­he­tő­vé, hogy az ös­­sze­gyűj­tött anya­got tel­jes egé­szé­ben köz­zé­te­gye (1969, 5). A szó­tár­ban mint­egy 4 ezer cím­szó – fő­ként ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű ter­mi­nus és újabb ke­le­tű ré­gé­sze­ti mű­szó – ta­lál­ha­tó. Szer­kesz­té­si sa­já­tos­sá­gai kö­zé tar­to­zik, hogy igé­ket nem tar­tal­maz, s a szlo­vák mel­lék­ne­vek ese­té­ben rend­sze­re­sen csak a hím­ne­mű ala­ko­kat tün­te­ti fel (pl. csontvázas – kostrový 38. p.). A ré­gé­sze­ti szem­pont­ból je­len­tős ma­gyar hely­ség­ne­vek­nek meg­ad­ja a ma­gyar meg­ne­ve­zés alap­ján al­kal­ma­zott szlo­vák ek­vi­va­len­sét, il­let­ve a szlo­vák te­rü­le­ten hasz­nált meg­fe­le­lő­jét is, pl. agg­te­le­ki-bar­lang – Aggtelecká jaskyòa – jaskyòa Domica (1969, 6). A ma­gyar he­lyes­írás te­kin­te­té­ben sok, a stan­dard írás­mód­tól el­té­rő for­mát tar­tal­maz a szó­tár an­nak el­le­né­re, hogy a fel­tün­te­tett ada­tok sze­rint a szó­anya­got két szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­em­ber – Si­ma Fe­renc egye­te­mi do­cens és Mayer Ju­dit nyelv­mű­ve­lő – el­len­őriz­te (lásd agg­te­le­ki-bar­lang 6. p., he­lye­sen: Agg­te­le­ki-bar­lang, kisérő­lelet 71. p., he­lye­sen: kí­sé­rő­le­let, Ku­bán-vi­dé­ki 118. p., he­lye­sen: Ku­bán vi­dé­ki stb.). A bu­da­pes­ti, a prá­gai és a po­zso­nyi nép­mű­ve­lé­si in­té­ze­tek igaz­ga­tó­i­nak 1964-es bu­da­pes­ti ta­lál­ko­zó­ján hang­zott el az a meg­ál­la­pí­tás, mi­sze­rint nagy szük­ség len­ne egy több­nyel­vű szak­szó­tár meg­je­len­te­té­sé­re. En­nek kö­vet­kez­mé­nye­ként 1966-ban Ján Ruman szer­kesz­té­sé­ben meg­je­lent a Ma­gyar–szlo­vák nép­mű­ve­lé­si szak­szó­tár – Maïarsko-slovenský osvetový slovník (Bratislava, Osvetový ústav). A kö­zös ki­adás gya­kor­la­ti oka­i­ként egy­más mun­ká­já­nak fi­gye­lem­mel kí­sé­ré­sét, az egyes mód­szer­ta­ni do­ku­men­tu­mok, va­la­mint a Ma­gyar­or­szá­gon és Cseh­szlo­vá­ki­á­ban ki­adott pub­li­ká­ci­ók, ta­nul­má­nyok le­for­dí­tá­sá­nak szük­sé­ges­sé­gét je­lö­li meg a szer­kesz­tő (1966, 3). A hat­va­nas évek­ben hasz­ná­lat­ban le­vő ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar szó­tá­ra­kat, ame­lyek egy­ál­ta­lán nem vagy csak cse­kély mér­ték­ben tar­tal­maz­nak szak­ki­fe­je­zé­se­ket, Ruman el­avult­nak tart­ja. A nép­mű­ve­lé­si szó­tár­nak is van­nak azon­ban hi­á­nyos­sá­gai, pl. hogy nem tar­tal­maz nyelv­ta­ni és egyéb uta­lá­so­kat, mind­ös­­sze az egyes szó­cik­kek­ben elő­for­du­ló ho­mo­ni­mák­ra és a szi­no­ni­mák­ra tesz ho­má­lyos uta­lá­so­kat: az előb­bi­e­ket pon­tos­ves­­sző­vel, az utób­bi­a­kat ves­­sző­vel vá­laszt­ja el a cím­szó­tól. Min­den­kép­pen po­zi­tív kez­de­mé­nye­zés­nek te­kint­he­tő a szó­tá­ri rész vé­gén ta­lál­ha­tó – a Szlo­vá­ki­á­ban mű­kö­dő ko­ra­be­li po­li­ti­kai, kul­tu­rá­lis stb. in­téz­mé­nyek ne­vét ös­­sze­fog­la­ló – két­nyel­vű jegy­zék (1966, 85–92), bár sok ben­ne a nem meg­fe­le­lő for­dí­tás­ból adó­dó fél­re­ér­tel­me­zés és he­lyes­írá­si pon­tat­lan­ság (lásd Park kultúry a oddychu – üdü­lő és kultúrpark 88. p., he­lye­sen: (a) Kul­tú­ra és Pi­he­nés Park­ja, tragédka – tra­gi­kus szí­nész­nő 71. p., he­lye­sen: tra­gi­ka stb.).
A szó­tár­írás­ban több mint egy év­ti­ze­des hall­ga­tás után 1980-ban J. Var­ga, M. Muchyová, E. Lesyková, M. Mihaleje szer­kesz­té­sé­ben je­lent meg egy újabb mun­ka, a Slovensko-maïarsko-èeský textilný slovník (Bratislava, Al­fa) cí­mű szak­szó­tár. A ki­ad­vány nem­csak tex­til­ipa­ri, ha­nem az ága­zat­tal szo­ro­san ös­­sze­füg­gő te­rü­le­tek (pl. gép­ipar, ve­gyé­szet, szá­mí­tás­tech­ni­ka stb.) szak­ki­fe­je­zé­se­it is tar­tal­maz­za. A szó­tár­ban fel­tün­te­tett ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek va­lós­sá­gát a bu­da­pes­ti Tex­til­ipa­ri Ku­ta­tó­in­té­zet mun­ka­tár­sai el­len­őriz­ték, il­let­ve szük­ség ese­tén ja­va­sol­ták a stan­dard ma­gyar tex­til­ipa­ri ter­mi­no­ló­gia hasz­ná­la­tát (1980, 6). A szlo­vák szó­anyag­ban nyelv­he­lyes­sé­gi uta­lá­sok­kal is ta­lál­ko­zik a szó­tár hasz­ná­ló­ja, a sada meg­ne­ve­zés he­lyett pl. az erő­tel­jes­eb­ben köz­nyel­vi elem­nek tar­tott súprava (mind­két meg­ne­ve­zés je­len­té­se: ’készlet’) fő­név al­kal­ma­zá­sát ajánl­ják a szer­zők (1980, 341). A négy­nyel­vű Fachwörterbuch Gaststätten- und Hotelwesen (Leipzig, VEB Fachbuchverlag, 1976) alap­ján ké­szült az 1981-es ki­adá­sú Hotely a reštaurácie. Slovensko-rusko-nemecko-anglicko-francúzsko-maïarský slovník (Bratislava, Al­fa) cí­mű szak­szó­tár. A szer­zők – In­ge Meyerová, Ka­rol Gara és Irena Schilderová – a for­rás­mun­ka szó­anya­gát szlo­vák és ma­gyar ven­dég­lá­tó-ipa­ri ter­mi­nu­sok­kal egé­szí­tet­ték ki. A szó­jegy­zék­ben több olyan meg­ne­ve­zés is sze­re­pel, amely­nek a ki­adás évé­től szá­mí­tott mint­egy ne­gyed­szá­zad alatt meg­vál­to­zott a je­len­té­se, pl. a szlo­vák umývaèka riadu szer­ke­zet ak­ko­ri ma­gyar meg­fe­le­lő­je a mo­so­ga­tó­lány ös­­sze­té­tel volt (1981, 39), ugyan­en­nek a szlo­vák meg­ne­ve­zés­nek a mai ma­gyar ek­vi­va­len­se azon­ban már a szin­tén ös­­sze­té­tel­lel ke­let­ke­zett (kony­hai) mo­so­ga­tó­gép fő­név. Eb­ben a szó­tár­ban is sok a szlo­vák ha­tás­ra al­ko­tott tü­kör­szó, pl. uhorka na nakladanie – el­tett (el­ra­kott) ubor­ka (189. p., a stan­dard ma­gyar­ban: sa­va­nyí­tás­ra va­ló ubor­ka, a kész­ter­mék ne­ve: cse­me­ge­ubor­ka), plnotuèné mlieko – tel­jes tej (216. p., a stan­dard ma­gyar­ban: zsí­ros tej), dukátové buchtièky – gőz­ben főtt me­télt (18. p., a stan­dard ma­gyar­ban: arany­ga­lus­ka), párky v župane – virs­li pon­gyo­lá­ban (226. p., a stan­dard ma­gyar­ban: bun­dás virs­li), fi­lé z morského jazyka (hal­fé­le­ség) – ten­ge­ri nyelv­sze­le­tek (229. p., he­lye­sen: nyelvhalszeletek) stb. A ma­gyar nyel­vű étel­ne­vek he­lyes­írá­sá­ban is sok a ki­fo­gá­sol­ni­va­ló: polievka z morskej uhorky (hal­fé­le­ség) – ten­ge­ri ubor­ka le­ves (227. p., he­lye­sen: ten­ge­ri­ubor­ka-le­ves), kom­pót zo sušených sliviek – aszalt szil­va kom­pót (239. p., he­lye­sen: aszalt­szil­va-kom­pót), cícer – csi­cse­ri bor­só (186. p., he­lye­sen: csi­cse­ri­bor­só). A szerző(k), il­let­ve szerkesztő(k) ne­vé­nek fel­tün­te­té­se nél­kül je­lent meg 1982-ben a Slovensko-maïarský, maïarsko-slovenský odborný slovník urbanizmu a priestorovej ekonomiky (Nitra–Budapest, Výskumný ústav oblastného plánovania–Városépítési Tu­do­má­nyos és Ter­ve­ző In­té­zet) cí­mű szó­tár, amely a vá­ros­fej­lesz­tés szak­szó­kincs­ének gyűj­te­mé­nye. Va­ló­szí­nű­leg a ma­gyar­or­szá­gi társ­in­téz­ménnyel va­ló együtt­mű­kö­dés­nek és a kö­zös ki­adás­nak kö­szön­he­tő, hogy a szó­tár ma­gyar nyel­vű szó­anya­ga ki­vé­tel nél­kül iga­zo­dik a stan­dard ma­gyar szak­szó­hasz­ná­lat­hoz (lásd stavebné povolenie – épí­té­si en­ge­dély 196. p., ambulantná prefabrikácia – hely­szí­ni elő­re­gyár­tás 221. p., hlavná trieda, bul­vár – su­gár­út 280. p. stb.). Szin­tén szlo­vák és ma­gyar kö­zös ki­adás­ban je­lent meg 1984-ben a ki­lenc önál­ló fü­zet­ből ál­ló Bá­nyá­sza­ti ér­tel­me­ző szó­tár (Budapest–Bratislava, Köz­pon­ti Bá­nyá­sza­ti Fej­lesz­té­si Intézet–Banské projekty, Bratislava). A ki­ad­vány né­hány fe­je­ze­te csu­pán ma­gyar nyel­vű ér­tel­me­ző szó­tár­ként funk­ci­o­nál (pl. a Bá­nya­vil­la­mos­ság), a töb­bi há­rom­nyel­vű (magyar–szlovák–cseh) szó­tár­ként (pl. a Kő­zet­me­cha­ni­ka). A szó­tár egy­ele­mű ter­mi­nu­so­kat és több­ta­gú szer­ke­ze­te­ket egy­aránt tar­tal­maz, az ide­gen nyel­vű meg­fe­lel­te­té­sek fel­tün­te­té­se­kor azon­ban nem min­dig ve­szi fi­gye­lem­be a szlo­vák sza­vak nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­nak jel­leg­ze­tes­sé­ge­it: a ma­gyar mel­lék­ne­vek szlo­vák meg­fe­le­lő­it pl. an­nak el­le­né­re nő­nem­ben ad­ja meg , hogy a szlo­vák mel­lék­név alap­alak­ja min­dig a hím­ne­mű no­mi­na­ti­vu­si eset (lásd he­te­ro­gén – heterogénna 5. p., ho­mo­gén –homogénna 6. p. stb.). A leg­ter­je­del­me­sebb szak­szó­tár Altdorffer Alfréd fő­szer­kesz­té­sé­ben Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský technický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar mű­sza­ki szó­tár (Bratislava–Budapest, Alfa–Aka­démiai Ki­adó, 1989; má­so­dik ki­adás: 1991) cím­mel je­lent meg. A szlo­vák–ma­gyar kö­zös ki­ad­vány mint­egy 120 ezer szak­szót és -kifejezést tar­tal­maz a tu­do­mány és a tech­ni­ka kü­lön­bö­ző te­rü­le­te­i­ről: töb­bek kö­zött a ma­te­ma­ti­ka, fi­zi­ka, ké­mia, köz­gaz­da­ság­tan, va­la­mint az egy­re na­gyobb ütem­ben fej­lő­dő szá­mí­tás­tech­ni­ka és lé­zer­tech­ni­ka te­rü­le­té­ről. A szlo­vák nyel­vű szó­anya­got a Szlo­vák Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia, a Szlo­vák Mű­sza­ki Fő­is­ko­la és más tu­do­má­nyos ku­ta­tó­in­té­ze­tek mun­ka­tár­sai ál­lí­tot­ták ös­­sze, a ma­gyar szak­em­be­rek fi­gyel­me el­ső­sor­ban a ma­gyar nyel­vű szak­ter­mi­no­ló­gia adek­vát­sá­gá­nak meg­íté­lé­sé­re irá­nyult. Cél­kö­zön­ség­ként a tu­do­má­nyos és mű­sza­ki szak­em­be­re­ket, a mű­for­dí­tó­kat, a fő­is­ko­lai hall­ga­tó­kat és a szak­kö­zép­is­ko­lák ta­nu­ló­it je­lö­lik meg a szer­kesz­tők (1989, 6). A két­nyel­vű elő­szó­ban a szó­tár hasz­ná­la­tá­hoz szük­sé­ges el­iga­zí­tást ta­lál a fel­hasz­ná­ló. A cím­sza­va­kat kö­ve­tő rö­vi­dí­té­sek az il­le­tő szak­ki­fe­je­zés al­kal­ma­zá­si te­rü­le­té­re utal­nak. A nyelv­ta­ni tá­jé­koz­ta­tás – mint pl. a szó­fa­ji meg­ha­tá­ro­zá­sok, az alak­vál­to­zat­ok je­lö­lé­se stb. – a cím­szó ter­mi­nus­ként va­ló fel­hasz­ná­lá­sát se­gí­ti (lásd csak töb­bes szám­ban elő­for­du­ló ki­fe­je­zés: szá­mí­tá­si táb­lá­za­tok – výpoètové tabu¾ky 863. p.; ál­lan­dó­sult szó­kap­cso­lat: szí­ne­zék ki­vér­zé­se v. eresz­té­se – púšanie farby 573. p.; ma­gyar–szlo­vák alak­­vál­to­zat­ok: ka­rak­te­risz­ti­ka – charakteristika 259 p.; szó­fa­ji ér­tel­me­zé­sek: ká­be­les – kábelár-fn., ká­be­les – kábelový-mn. 254. p.; von­zat­je­lö­lé­sek: hat va­la­mi­re – vplý­va na nieèo, ma vplyv na nieèo 758. p.).

A Szlo­vá­ki­á­ban ki­adott szak­szó­tá­rak és szó­jegy­zé­kek je­len­tős cso­port­ját a ma­gyar tan­nyel­vű ál­ta­lá­nos- és kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra írt gyűj­te­mé­nyek al­kot­ják. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú be­fe­je­ző­dé­sét kö­ve­tő kri­ti­kus idő­szak után az ak­ko­ri Cseh­szlo­vá­ki­á­ban 1949-ben nyit­ják meg új­ra ka­pu­i­kat az el­ső ma­gyar tan­nyel­vű ok­ta­tá­si in­téz­mé­nyek. Mi­vel nin­cse­nek ma­gyar nyel­vű tan­köny­vek, a pe­da­gó­gu­sok sür­ge­tik az olyan két­nyel­vű se­géd­köny­vek, szó­sze­de­tek és -jegyzékek ki­adá­sát, ame­lyek meg­kön­­nyí­te­nék a ma­gyar anya­nyel­vű ta­nu­lók ok­ta­tá­sát. 1960-ban a Pe­da­gó­gi­ai Tan­könyv­ki­adó se­géd­könyv­ként je­len­te­ti meg a cseh­szlo­vá­ki­ai ál­ta­lá­nos mű­velt­sé­get nyúj­tó ma­gyar tan­nyel­vű ti­zen­két éves is­ko­lák (10–12. évf.) szá­má­ra a Sza­ba­di Já­nos ál­tal ös­­sze­ál­lí­tott Ter­mi­no­ló­gi­ai szó­tá­rat (Bratislava, SPN). A ki­ad­vány – amely fő­ként nö­vény­ta­ni és ál­lat­ta­ni szak­szó­kat tar­tal­maz – csu­pán a le­xi­ka sík­ján hasz­nál­ha­tó, nyelv­ta­ni te­kin­tet­ben kö­vet­ke­zet­len. A szer­ke­ze­tes szak­ki­fe­je­zé­sek­ben pl. a mel­lék­né­vi cím­szó mel­lett ta­lál­juk a meg­ne­ve­zést (lásd biely vlèí bôb – fe­hér far­kas­bab 31. p., jarná pšenica – ta­va­szi bú­za 33. p.), ugyan­ak­kor a szlo­vák ún. hát­ra­ve­tett jel­zős szer­ke­ze­tek­ben már a jel­zett szó, te­hát a meg­ha­tá­ro­zó tag alap­ján azo­no­sít a szer­ző (lásd pšenica ozimná – őszi bú­za 39. p., timotejka lúèna – me­zei ko­mó­csin 42. p.). S bár mun­ká­já­ban gyak­ran hi­vat­ko­zik a kor­sze­rű ma­gyar­or­szá­gi szak­iro­da­lom­ra, a szó­anyag­ban sok a szlo­vák ha­tás­ra ke­let­ke­zett tü­kör­ki­fe­je­zés, pl. prvotný korienok – el­sőd­le­ges gyö­ke­recs­ke 187. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: gyö­kér­kez­de­mény), šparg¾ová kapusta – leveleskáposzta 187. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: spár­ga­kel v. brok­ko­li). A P. Hornyák, A. Kecs­kés, E. Polaèková, Z. Zalabai ál­tal szer­kesz­tett Terminologický slovník slovensko-maïarský a maïarsko-slovenský. Ma­te­ma­ti­ka, deskriptívna geo­met­ria, fyzika (Bratislava, SPN, 1965) cí­mű ki­ad­vány cím­zett­jei azok a fő­is­ko­lai hall­ga­tók, akik kö­zép­is­ko­lai ta­nul­má­nya­i­kat ma­gyar nyel­ven vé­gez­ték, de fel­ső­ok­ta­tá­si ta­nul­má­nya­ik si­ke­res foly­ta­tá­sá­hoz el kell sa­já­tí­ta­ni­uk a szlo­vák nyel­vű ter­mé­szet­tu­do­má­nyi ter­mi­no­ló­gi­át (1965, 3). A ké­zi­könyv jól át­te­kint­he­tő szó­anya­ga a ma­te­ma­ti­ka, az áb­rá­zo­ló geo­met­ria és a fi­zi­ka szak­te­rü­let­ének alap­ve­tő szó­kész­let­ét tar­tal­maz­za. A több­ele­mű ki­fe­je­zé­se­ket a fő­né­vi tag alap­ján sze­di ábé­cé­rend­be, a jel­zős szer­ke­ze­te­ket is a fő­né­vi cím­szó von­zá­sá­ban tün­te­ti fel (pl. függ­vény – funkcia; in­verz f. – inverzná f., li­ne­á­ris f. – lineárna f. 11. p.). Sok vi­szont a szó­jegy­zék­ben a he­lyes­írá­si pon­tat­lan­ság, a leg­több stan­dard­tól va­ló el­té­rés az ös­­sze­tett sza­vak írá­sá­ban fi­gyel­he­tő meg (pl. atommagátalakítás 11. p., he­lye­sen: atom­mag-át­ala­kí­tás; középeurópai idő 77. p., he­lye­sen: kö­zép-eu­ró­pai idő; részintegritástartomány 21. p., he­lye­sen: rész-in­teg­ri­tás­tar­to­mány). A kö­zép­is­ko­lák 1–3. év­fo­lya­ma szá­má­ra ké­szült Dvorsky J., Vadkerty K., Galambos L., Kovács Z. és Mé­száros J. szer­kesz­té­sé­ben a Ma­gyar–szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nye (Brati­slava–Budapest, SPN–Tankönyvkiadó, 1968). A szó­jegy­zék az ak­kor hasz­ná­lat­ban le­vő szlo­vá­ki­ai tan­köny­vek alap­ján ké­szült, s a szer­kesz­tők sze­rint azo­kat a ki­fe­je­zé­se­ket fog­lal­ja ma­gá­ba, ame­lye­ket egy érett­sé­gi­ző di­ák­nak is­mer­nie kell. Cél­ja, hogy a ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű ta­nu­lók­kal el­sa­já­tít­tas­sa azt a szlo­vák szak­szó­kin­cset, amel­­lyel a szlo­vák tan­nyel­vű is­ko­lák vég­ző­sei ren­del­kez­nek, s hogy a ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban érett­sé­gi­zett di­á­kok kön­­nyeb­ben ké­szül­hes­se­nek fel a szlo­vák fő­is­ko­lák és egye­te­mek fel­vé­te­li vizs­gá­i­ra (1968, 5). A gyűj­te­mény nyolc rész­ből áll, s a kö­vet­ke­ző tan­tár­gyak szó­kész­let­ének rész­hal­ma­zát tar­tal­maz­za: tör­té­ne­lem, föld­rajz, ma­te­ma­ti­ka, fi­zi­ka, bi­o­ló­gia, ké­mia, pszi­cho­ló­gia (és lo­gi­ka), test­ne­ve­lés. (Meg­jegy­zés: ez utób­bi ne­ve­lé­si tárgy va­ló­szí­nű­leg azért ka­pott he­lyet a kö­tet­ben, mert a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban az elő­írá­sok­nak meg­fe­le­lő­en egé­szen 1998-ig a test­ne­ve­lés­órá­kat szlo­vá­kul tar­tot­ták. Eb­ben a té­ma­kör­ben a szer­kesz­tők az egyes test­ne­ve­lé­si ága­za­tok meg­ne­ve­zé­se­it, va­la­mint a tor­na­órá­kon al­kal­ma­zott cse­lek­vést ki­fe­je­ző igé­ket fog­lal­ták ös­­sze, pl. rúd­ug­rás – skok o žrdi, ge­rely­ha­jí­tás – hod oštepom; át­ad – poda, prihra, Pi­henj! – Pohov! stb. 343–354. p.) An­nak el­le­né­re, hogy szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nyé­ről van szó, sok olyan köz­nyel­vi ki­fe­je­zés is be­ke­rült a jegy­zék­be, ame­lye­ket a ta­nu­lók a szlo­vák nyel­vű tár­sal­gá­si órá­kon már el­sa­já­tí­tot­tak, pl. ab­lak­ke­ret – okenná obruba v. okenný rám 7. p., ver­se­nyez­ni – súaži 66. p., fa – strom 78. p., gép – stroj 83. p., könyv­tár – knižnica 93. p. stb. Ter­mi­no­ló­gi­á­ját te­kint­ve a ma­te­ma­ti­ka, a fi­zi­ka, a ké­mia és a bi­o­ló­gia szó­jegy­zé­ke a leg­tel­je­sebb, ezek egy-egy szó­cikk­ében a cím­szó­val ös­­sze­füg­gő szó­kap­cso­lat­ok, ös­­sze­té­te­lek is meg­ta­lál­ha­tó­ak. A het­ve­nes évek­ben ér­vény­ben le­vő ál­ta­lá­nos is­ko­lai tan­köny­vek­hez ké­szült K. Dvorská és L. Szá­raz Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a ki­lenc­éves alap­is­ko­lák 7–9. osz­tá­lya szá­má­ra. Slovník odborných termínov pre 7.-9. roèník základných deväroèných škôl s vyuèovacím jazykom maïarským (Bratislava, SPN, 1976) cí­mű mun­ká­ja. A ki­ad­vány há­rom rész­ből áll: az el­ső fe­je­zet a kö­te­le­ző­en el­sa­já­tí­tan­dó szak­ki­fe­je­zé­se­ket tar­tal­maz­za év­fo­lyam­ok és tan­tár­gyak sze­rin­ti le­bon­tás­ban, a má­so­dik rész az ún. aján­lott szak­ki­fe­je­zé­se­ket so­rol­ja fel (az itt ta­lál­ha­tó ter­mi­nu­sok a szer­kesz­tők sze­rint a szlo­vák nyel­vű szak­lap­ok ta­nul­má­nyo­zá­sá­hoz nyúj­ta­nak se­gít­sé­get – 5. p.), a har­ma­dik fe­je­ze­tet pe­dig a leg­lé­nye­ge­sebb szak­ki­fe­je­zé­sek szlo­vák–ma­gyar jegy­zé­ke al­kot­ja. A szó­tár fő­ként az egyes ter­mi­nu­sok nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­i­nak je­lö­lé­sé­ben kö­vet­ke­zet­len, pl. nem­csak a rend­sze­re­zé­sen be­lü­li osz­tá­lyok, cso­por­tok stb. meg­ne­ve­zé­se­kor al­kal­maz­za a töb­bes szá­mot, ha­nem egy meg­ha­tá­ro­zott szó­cik­ken be­lül is hol az egyes, hol a töb­bes szá­mú ala­kot tün­te­ti fel (lásd de­rék­szög – pravý uhol, csúcs­szö­gek – vrcholové uhly, egye­nes­szög – priamy uhol 11. p.). A he­lyes­írás te­kin­te­té­ben is sok a stan­dard­tól va­ló el­té­rés, pl. időjárásjelentés 2. p., he­lye­sen: idő­já­rás-je­len­tés; vegyianyagok 55. p., he­lye­sen: ve­gyi anya­gok, gram-molekulasúly 23. p., he­lye­sen: gramm-mo­le­ku­la­súly. A ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban is szlo­vák nyel­ven ok­ta­tott hon­vé­del­mi ne­ve­lés se­géd­köny­ve­ként je­lent meg A. Fibi és Z. Fo­dor ös­­sze­ál­lí­tá­sá­ban a Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a hon­vé­del­mi ne­ve­lés kö­zép­is­ko­lai tan­köny­ve­i­hez. Slovník odborných výrazov k uèebnici brannej výchovy pre SŠ (Bratislava, SPN, 1985) cí­mű ki­ad­vány. A pusz­ta szó­jegy­zék­re em­lé­kez­te­tő szó­tár sem szó­cik­ke­ket, sem az egyes cím­sza­vak­ra va­ló nyelv­ta­ni uta­lást vagy egyéb mi­nő­sí­té­se­ket nem tar­tal­maz. A szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek mel­lett ese­ten­ként nem a stan­dard ma­gyar meg­fe­le­lőt, ha­nem a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­hasz­ná­lat­ból köl­csön­zött tü­kör­szót vagy -kifejezést tün­te­ti fel. Fő­ként a szlo­vák nyel­vű szó­anyag­ban gya­ko­ri­ak a ra­go­zás­be­li té­vesz­té­sek (pl. hlodavci – 14. p., he­lye­sen: hlodavce), de az egyes és töb­bes szá­mú ala­kok hasz­ná­la­tá­ban sem kö­vet­ke­ze­tes a ki­ad­vány. A ma­gyar tan­nyel­vű egész­ség­ügyi szak­kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra író­dott az I. Friedrichová, V. Perhácsová és V. Var­ga szer­kesz­tet­te Slovensko-maïarský odborný slovník (Bratislava, Osveta, 1989) cí­mű se­géd­könyv, mely­nek for­rá­sa­ként az ér­tel­me­ző jel­le­gű Struèný lekársky slovník (szer­ző és egyéb ada­tok nél­kül) cí­mű szlo­vák ké­zi­könyv szol­gált. A szó­tár kb. 3700 egy- és több­ele­mű szak­ki­fe­je­zést tar­tal­maz. Mi­vel a szer­zők sze­rint a ta­nu­lók tisz­tá­ban van­nak mind a ma­gyar, mind a szlo­vák nyelv gram­ma­ti­ká­já­val (1989, 3), a cím­sza­vak­ban nyelv­ta­ni je­lö­lé­se­ket nem al­kal­maz­nak. A ki­ad­vány még ab­ban az eset­ben is a szlo­vák meg­ne­ve­zé­sek ma­gya­rí­tá­sá­ra tö­rek­szik, ami­kor a ma­gyar­or­szá­gi or­vo­si szak­nyelv in­kább ide­gen ere­de­tű szó­val je­lö­li az il­le­tő fo­gal­ma­kat, pl. agó­nia – ha­lál­tu­sa, ana­tó­mia – bonc­tan 5. p., anorexia – ét­vágy­ta­lan­ság 6. p. (Ma­gyar­or­szá­gon: anorexia v. kó­ros ét­vágy­ta­lan­ság), kanyla – tu­bus 12. p. (Ma­gyar­or­szá­gon: kanül) stb. A ma­gyar nyel­vű szó­anyag­ban sok a szlo­vák ha­tás­ra ke­let­ke­zett tü­kör­szó és -kifejezés, pl. pohotovostná služba, pohotovos – ké­szen­lé­ti ügye­let 33. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: or­vo­si ügye­let), vyšetrovacia izba – vizs­gá­la­ti szo­ba 52. p. (a stan­dard ma­gyar­ban: vizs­gá­ló) stb. Gyak­ran elő­for­dul, hogy a szer­zők mind a szlo­vák, mind a ma­gyar nyel­vű jegy­zék­ben a be­teg­ség­nek csak a köz­nyel­vi meg­ne­ve­zé­sét ad­ják meg, pl. cukrovka – cu­kor­be­teg­ség, cu­kor­baj 8. p. (a szlo­vák or­vo­si szak­nyelv­ben: diabetes v. diabetizmus, a ma­gyar or­vo­si szak­nyelv­ben: di­a­bé­tesz). A jegy­zék­ben sok a he­lyes­írá­si stan­dard­tól el­té­rő írás­mó­dú szó­alak, pl. könnycsatornagyulladás 53. p., he­lye­sen: könny­csa­tor­na-gyul­la­dás; si­nus­cso­mó 43. p., he­lye­sen: szinuszcsomó stb.

Ös­­szeg­zés

Ta­nul­má­nyom­ban min­de­nek­előtt ar­ra sze­ret­tem vol­na rá­mu­tat­ni, mi­lyen ne­héz­sé­gek me­rül­nek fel szlo­vá­ki­ai ma­gyar vi­szony­lat­ban az egyes szak­szók és -kifejezések ös­­sze­ve­té­sé­ben és azo­no­sí­tá­sá­ban. Ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint a meg­fe­lel­te­tést leg­in­kább a két nyelv ele­me­i­nek mo­ti­vá­ci­ó­já­ban elő­for­du­ló kü­lönb­sé­gek ne­he­zí­tik (vö. Mé­szá­ros 22, 66). A be­mu­ta­tott pél­dák azt iga­zol­ják, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar meg­ne­ve­zé­sek­ben gyak­ran a szlo­vák ki­fe­je­zés mo­ti­vá­ci­ó­já­nak meg­fe­le­lő tü­kör­ki­fe­je­zés rög­zül (lásd nátierka – ke­nő, biely jogurt – fe­hér­jog­hurt stb.). Ugyan­ak­kor a két or­szág el­té­rő és hi­á­nyos szab­vány­rend­sze­re, va­la­mint a szlo­vák és a ma­gyar nyelv el­té­rő for­mai sa­já­tos­sá­gai is rá­nyom­ják bé­lye­gü­ket a szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­szó­kincs ál­la­po­tá­ra és hasz­ná­la­tá­ra. Szlo­vá­ki­á­ban a szak­nyel­vek írott és be­szélt vál­to­za­ta ke­vés­bé kü­lö­nül egy egy­más­tól, a sa­já­tos szak­nyel­vi for­du­la­tok hasz­ná­la­tá­nak nem volt mi­kor és hol ki­fej­lőd­nie (Lanstyák 1998, 27). A szlo­vá­ki­ai ma­gyar szak­nyel­vi ter­ve­zés fel­ada­ta a szlo­vák ter­mi­nu­sok pon­tos ma­gyar meg­fe­le­lő­i­nek azo­no­sí­tá­sa, szük­ség ese­tén lét­re­ho­zá­sa s a szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­tu­dat­ba va­ló be­épí­té­se. En­nek meg­va­ló­sí­tá­sa pe­dig le­he­tet­len egy át­fo­gó, re­á­li­san meg­szer­kesz­tett prog­ram és az anya­or­szá­gi, va­la­mint ha­zai nyel­vé­szek és az egyes szak­tu­do­mány­ok kép­vi­se­lő­i­nek se­gít­sé­ge nél­kül.

Hi­vat­ko­zá­sok

Altdorffer Alfréd (szerk.) 1989. Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský technický slovník. Bratislava–Budapest, Alfa–Akadémiai Ki­adó.
Csicsay Ala­jos 2002. Ma­gyar anya­nyelv­hasz­ná­lat Szlo­vá­ki­á­ban. Deb­re­ce­ni Szem­le, X. évf. 2. sz. 262–264. p.
Csu­ka Gyu­la 2002. A ma­gyar szak­ter­mi­no­ló­gia múlt­ja, je­le­ne és fej­lő­dé­sé­nek al­ter­na­tí­vái. Deb­re­ce­ni Szem­le, X. évf. 2. sz. 255–257. p.
Deme Lász­ló 1970. Nyel­vi és nyelv­hasz­ná­la­ti gond­ja­ink­ról. Bratislava, Ma­dách, 101. p.
Éksz. 2003. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1158. p.
Dvorská, K.–Száraz, L. 1976. Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a ki­lenc­éves alap­is­ko­lák 7–9. osz­tá­lya szá­má­ra. Slovník odborných termínov pre 7.–9. roèník ZDŠ s vyuè. jaz. maï. Bratislava, SPN.
Dvorsky J.–Vadkerty K.–Galambos L.–Kovács Z.–Mészáros J. (ös­­sze­áll.) 1968. Ma­gyar–szlo­vák szak­ki­fe­je­zé­sek gyűj­te­mé­nye a kö­zép­is­ko­lák 1–3. év­fo­lya­ma szá­má­ra. Bratislava, SPN.
Fajnor, V. – Záturecký, A. 1921. Právnický terminologický slovník I. Èas maïarsko-slovenská. Turèiansky Svätý Mar­tin, Matica slovenská.
Fibi, A.–Fodor, Z. 1985. Szak­ki­fe­je­zé­sek szó­tá­ra a hon­vé­del­mi ne­ve­lés kö­zép­is­ko­lai tan­köny­ve­i­hez. Slovník odborných výrazov k uèebniciam brannej výchovy pre SŠ. Bratislava, SPN.
Friedman, M. – Koutník, R. – Mìchura, F. – Mik­sa, K. – Žaèko, I. 1964. Maïarsko-èesko-slo­ven­ský a slovensko-èesko-maïarský technický slovník. Bratislava–Bu­da­pest–Praha, Slovenské vydavate¾stvo technickej literatúry–Akadémiai Kiadó–Státní nakladatelství technické literatury.
Friedrichová, I. – Perhácsová, V. – Var­ga, V. 1989. Slovensko-maïarský odborný slovník. Bratislava, Osveta.
Hajdušek, Jozef 1963. Maïarsko-slovenský a slovensko-maïarský knihovnícky a bibliografický slovník. Ma­gyar–szlo­vák és szlo­vák–ma­gyar könyv­tár­tu­do­má­nyi és bib­li­og­rá­fi­ai szó­tár. Mar­tin, Matica slovenská.
Hornyák, P. – Kecs­kés, A. – Polaèková, E. – Zalabai, Z. 1965. Terminologický slovník slovensko-maïarský a maïarsko-slovenský. Ma­te­ma­ti­ka, deskriptívna geo­met­ria, fyzika. Bratislava, SPN.
Ja­kab Ist­ván (szerk.) 1976. Hogy is mond­juk? Bratislava, Ma­dách, 153–179. p.
Klaudy Kin­ga 1994. A for­dí­tás el­mé­le­te és gya­kor­la­ta. Bu­da­pest, Scholastica.
Krátky slovník slovenského jazyka 2003. Bratislava, Veda, vydavate¾stvo Slovenskej akadémie vied, 933. p.
Lanstyák Ist­ván 1998. A ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­tá­nak sa­já­tos­sá­gai. Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 26–27. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la 2000. Nyel­vi jo­ga­ink ér­vé­nye­sí­té­sé­nek fel­tét­elei. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, II. évf. 1. sz. 85–98. p.
Lanstyák Ist­ván: Az MTA szlo­vá­ki­ai ku­ta­tó­ál­lo­má­sá­ul szol­gá­ló nyel­vi iro­da kon­cep­ció­ter­ve­ze­te (kéz­irat). Dunaszerdahely, 20–21. p.
Ma­gyar Élel­mi­szer­könyv. www.omgk.hu (má­so­dik, mó­do­sí­tott ki­adás, 2004).
Mé­szá­ros Tí­mea 2002. A szak­nyel­vi ter­ve­zés leg­főbb kér­dé­sei. (Szak­dol­go­zat.) Po­zsony, 49–51., 64–66. p.
Meyerová, I. – Gara, K. – Schilderová I. 1981. Hotely a reštaurácie. Slovensko-rusko-nemecko-anglicko-francúzsko-maïarský slovník. Bratislava, Al­fa.
Misad Ka­ta­lin 1998. A ma­gyar nyelv hasz­ná­la­ta a hi­va­ta­los érint­ke­zés­ben. In: Lanstyák Ist­ván–Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a ma­gyar–szlo­vák két­nyel­vű­ség­ről. Po­zsony, Kalligram, 43–68. p.
Paulík, Jozef 1969. Maïarsko-slovenský archeologický slovník. Ma­gyar–szlo­vák ré­gé­sze­ti szó­tár. Bratislava, Rek­to­rát UK.
Pusz­tai Ist­ván 1982. Szak­nyelv­mű­ve­lé­sünk idő­sze­rű kér­dé­sei. Ma­gyar Nyelv, LXVIII. évf. 1. sz. 67–76. p.
Ruman, Ján (ös­­sze­áll.) 1966. Maïarsko-slovenský odborný osvetový slovník. Ma­gyar–szlo­vák nép­mű­ve­lé­si szak­szó­tár. Bratislava, Osvetový ústav.
Schmidt, Wilhelm 1969. Charakter und gesselschaftlich Bedeutung der Fachsprache. Sprachpflege, XVIII. évf. 12. sz.
Slávik, Michal 1927. Maïarsko-slovenská právnická ter­mi­no­ló­gia. Ma­gyar–szlo­vák jo­gi mű­szó­tár. Pozsony-Bratislava, Comenius Iro­dal­mi Intézet–Literárny ústav.
Sza­ba­di Jó­zsef: Ter­mi­no­ló­gi­ai szó­tár. Se­géd­könyv a cseh­szlo­vá­ki­ai ál­ta­lá­nos mű­velt­sé­get nyúj­tó ma­gyar tan­nyel­vű ti­zen­két éves is­ko­lák 10–12. év­fo­lya­ma szá­má­ra. Bratislava, SPN.
Szabómihály Gi­zel­la 2002. A ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa és a szlo­vák hi­va­ta­los (jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si) szö­ve­gek ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak kér­dé­sei. In: Lanstyák Ist­ván–Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a szlo­vák–ma­gyar két­nyel­vű­ség­ről. Po­zsony, Kalligram, 169–200. p.
Szokolszky Ber­ta­lan 1923. Anya­könyv­ve­ze­tők szó­tá­ra. Magyar–szlovák–német–latin szó­tár. Kas­sa, Szent Er­zsé­bet Nyom­da.
Tolcsvai Nagy Gá­bor 1998. A nyel­vi nor­ma. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó. /Nyelvtudományi Ér­te­ke­zé­sek, 144./
Var­ga, J. – Muchyová, M. – Lesyková, E. – Mihaleje, M. 1980. Slovensko-maïarsko-èeský textilný slovník. Bratislava, Al­fa.
Viest, Ivan (ös­­sze­áll.) 1919. Maïarsko-nemecko-slovenský železnièný slovník. Turèiansky Svätý Mar­tin, Kníhtlaèiarsky úèastinársky spolok.
Zeman Lász­ló 1978. A tu­do­má­nyos nyelv­hasz­ná­lat. Ma­gyar Nyelv, LXXIV. 3. sz. 316–333. p.
(N. N.) 1984. Bá­nyá­sza­ti ér­tel­me­ző szó­tár. Bratislava–Budapest, Banské projekty–Központi Bá­nyá­sza­ti Fej­lesz­té­si In­té­zet.
(N. N.) 1982. Slovensko-maïarský, maïarsko-slovenský odborný slovník z urbanizmu a priestorovej ekonomiky. Nitra, Výskumný ústav oblastného plánovania.

A pél­da­anyag for­rá­sai:

Hypernova, két­nyel­vű ter­mék­ka­ta­ló­gus 2003–2004-es (két­he­ten­te meg­je­le­nő) szá­mai
Ro­bi ABC, két­nyel­vű szó­ró­lap 2003–2004-es (ha­von­ta meg­je­le­nő) szá­mai

A cím­ben em­lí­tett nyelv­mű­ve­lés és nyelv­ter­ve­zés (vagy nyel­vi ter­ve­zés) fo­gal­mak mind­an­­nyi­unk szá­má­ra is­mer­tek, az utób­bi év­ti­zed­ben szá­mos ta­nul­mány ele­mez­te a ket­tő kö­zöt­ti kap­cso­la­tot is (leg­utóbb pl. Sán­dor 2003), új fo­ga­lom vi­szont a nyel­vi me­ne­dzse­lés, amely a nor­má­tól el­té­rő nyel­vi ele­me­ket az előb­bi­e­ké­től el­té­rő szem­szög­ből kö­ze­lí­ti meg. A to­váb­bi­ak­ban az aláb­bi há­rom kér­dés­re ke­re­sem a vá­laszt:
a) Az em­lí­tett két, már meg­gyö­ke­re­se­dett fo­ga­lom mel­lett nem len­ne-e cél­sze­rű egy har­ma­di­kat, a cím­ben em­lí­tett nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­gal­mat is be­ve­zet­ni?
b) Mi le­gyen a nyel­vi me­ne­dzse­lés vi­szo­nya a nyelv­mű­ve­lés­hez és a nyelv­ter­ve­zés­hez?
c) Át­ve­gyük-e az an­gol ere­de­tű ki­fe­je­zést, vagy ke­res­sünk „ma­gya­ro­sabb” ne­vet?
A nyel­vi me­ne­dzse­lés ki­fe­je­zést 1987-ben B. Jernudd és J. Neustupný hasz­nál­ta elő­ször (an­go­lul language management for­má­ban), még­pe­dig a B. Jernudd ál­tal ki­dol­go­zott nyel­vi kor­rek­ció el­mé­le­té­vel kap­cso­la­to­san (Jernudd–Neustupný 1987; Neustupný 2002, 429).2 Az el­mé­le­tet ké­sőbb J. Neustupný több ta­nul­má­nyá­ban is ki­fej­tet­te, majd a szláv nyel­vek szem­pont­já­ból ár­nyal­ta mun­ka­tár­sa, J. Nekvapil (2000, 2003a, 2003b, lásd még Nekvapil–Neustupný 2003). Neustupný egyik vo­nat­ko­zó ta­nul­má­nyá­ban (2002) a szociolingvisztikán be­lül négy fő irány­za­tot kü­lön­böz­tet meg, ezek: 1. a nyelv és tár­sa­da­lom vi­szo­nyát vizs­gá­ló szociolingvisztika (B. Bern­stein, E. Haugen, U. Weinreich, J. Fishman), va­la­mint ide tar­to­zik sze­rin­te a dis­kur­zus­elem­zés és a nyelvkörnyezettan is; 2. va­ri­á­ció­el­mé­let (J. Gumperz, Ch. Ferguson, W. Labov); 3. a kom­mu­ni­ká­ció nyel­ven kí­vü­li kom­po­nen­se­it vizs­gá­ló szociolingvisztika (D. Hymes); 4. a nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­ra fó­ku­szá­ló szocio­lingvisztika.
J. Neustupný sze­rint a szociolingvisztikának ez a ne­gye­dik irány­za­ta az, amely ma a nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te ál­tal le­fe­dett te­rü­let­tel azo­nos. A nyel­vi me­ne­dzse­lés a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben fej­lő­dés­nek in­dult nyelv­ter­ve­zés el­mé­le­té­ből fej­lő­dött ki, amely szo­ro­san kap­cso­ló­dott az Egye­sült Ál­la­mok­nak ah­hoz a tö­rek­vé­sé­hez, hogy el­len­sú­lyoz­za a Szov­jet­unió ázsi­ai és af­ri­kai tér­nye­ré­sét, ezért az ak­ko­ri ún. fej­lő­dő ál­la­mok nyel­vi prob­lé­má­i­val fog­lal­ko­zott. A nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te a nyelvtervezéssel3 fog­lal­ko­zó szak­em­be­rek kö­zött fo­lyó szem­lé­let­be­li vi­ták ered­mé­nye­ként ala­kult ki. J. Neustupný sze­rint az alap­ve­tő vé­le­mény­kü­lönb­ség az aláb­bi­ak­ban ra­gad­ha­tó meg: a nyelv­ter­ve­zés­ben a nyelv­ter­ve­ző szak­em­be­rek de­fi­ni­ál­ják a prob­lé­má­kat, s nem fog­lal­koz­nak az­zal, mi­lyen nyel­vi prob­lé­mák­kal küz­de­nek a be­szé­lők egy-egy konk­rét szi­tu­á­ci­ó­ban (lásd még Nekvapil 2000, 166); ez­zel függ ös­­sze to­váb­bá az a tény, hogy a nyelv­ter­ve­zés a nyel­vi prob­lé­má­kat a gram­ma­ti­kai kom­pe­ten­cia szint­jén (va­gyis el­vont mó­don, a „nyelv” prob­lé­má­ja­ként) ér­tel­me­zi, s nem a be­szé­lők prob­lé­má­ja­ként. Vé­gül: a nyelv­ter­ve­zés fel­té­te­le­zi a fe­lül­ről tör­té­nő irá­nyí­tást: a nyelv­ter­ve­zés (a nyelv ter­ve­zé­se) egy­faj­ta ob­jek­tív, tech­ni­kai disz­cip­lí­na, az ezt irá­nyí­tó szak­em­be­rek mint­egy az egész tár­sa­da­lom ne­vé­ben jár­nak el – ugyan­ak­kor azon­ban kér­dé­ses, hon­nan ered ez a sze­re­pük, le­gi­ti­má­ci­ó­juk.
Mi­ben kü­lön­bö­zik a nyel­vi me­ne­dzse­lés a nyelv­ter­ve­zés­től? J. V. Neustupný le­szö­ge­zi, hogy mind a nyelv­ter­ve­zés, mind a nyel­vi me­ne­dzse­lés a nyel­vi prob­lé­mák ke­ze­lé­sé­vel fog­lal­ko­zik, ám el­té­rő meg­kö­ze­lí­tés­sel: az egyik „fent­ről le­fe­lé”, a má­sik pe­dig „alul­ról fel­fe­lé” ha­lad­va (lásd még Nekvapil 2003b, 2). A szer­ző – töb­bek­kel egye­tem­ben – azt a né­ze­tet vall­ja, hogy a nyel­vi prob­lé­mák nem ke­zel­he­tők ob­jek­tív mó­don (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 72), ugyan­is meg­ol­dá­su­kat az érin­tett sze­rep­lők kü­lön­bö­ző­kép­pen lát­ják, en­nél­fog­va ér­dek­el­len­té­tek lé­tez­nek kö­zöt­tük, s csak a ha­ta­lom­mal ren­del­ke­ző ér­dek­cso­port tud­ja ke­resz­tül­vin­ni el­kép­ze­lé­se­it. To­váb­bá a nyel­vi prob­lé­mák mikroszinten, a meg­nyi­lat­ko­zá­sok­ban je­lent­kez­nek, te­hát kü­lön­bö­ző szin­te­ken kell meg­ol­da­ni is őket. A nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sa el­kép­zel­he­tet­len a kap­cso­ló­dó tár­sa­dal­mi és kom­mu­ni­ká­ci­ós prob­lé­mák ke­ze­lé­se nél­kül.
A nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­lya­mat, me­lyen be­lül öt sza­kaszt kü­lö­nít­he­tünk el: 1. az in­ter­ak­ció so­rán a be­szé­lők va­la­mi­lyen mó­don el­tér­nek a kom­mu­ni­ká­ci­ós nor­mák­tól (deviation). Nyel­vi prob­lé­ma ak­kor ke­let­ke­zik, ha ezt az el­té­rést a be­szé­lők 2. ész­re­ve­szik (noting) és 3. po­zi­tí­van vagy ne­ga­tí­van ér­té­ke­lik (evaluation). Az ész­lelt el­té­ré­sek ke­ze­lé­se cél­já­ból 4. ak­ció­terv (adjustment de­sign) ki­dol­go­zá­sá­ra és 5. meg­va­ló­sí­tá­sá­ra (implementation) ke­rül sor (lásd még Jernudd–Neustupný 1987, 75–76). Ezek a lé­pé­sek na­gyon ha­son­lí­ta­nak a nyelv­ter­ve­zés egyes sza­ka­sza­i­ra (a prob­lé­ma ki­je­lö­lé­se, a meg­ol­dá­si mó­do­za­tok fel­vá­zo­lá­sa, il­let­ve egy konk­rét meg­ol­dás ki­vá­lasz­tá­sa, majd en­nek el­ter­jesz­té­se), ám több lé­nye­ges el­té­rés mu­tat­ko­zik kö­zöt­tük. Amint fen­tebb már volt ró­la szó, a nyel­vi me­ne­dzse­lés min­dig a konk­rét kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­ben fel­lé­pő prob­lé­mák ke­ze­lé­sét tart­ja fon­tos­nak, ami vi­szont nem je­len­ti azt, hogy az adott prob­lé­ma nem le­het tár­sa­dal­mi ér­vé­nyű és je­len­tő­sé­gű. Ilyen pél­da­ként em­lí­ti Neustupný azt, ami­kor bi­zo­nyos konk­rét szi­tu­á­ci­ók­ban (nem­zet­kö­zi szin­ten) az an­gol anya­nyel­vi be­szé­lők előny­ben van­nak a nem anya­nyel­vi be­szé­lők­kel szemben.4 To­váb­bá a nyel­vi me­ne­dzse­lés sze­rint a nyel­vi prob­lé­ma a kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­től füg­gő­en kü­lön­bö­ző szin­te­ken ke­let­ke­zik, ezért kü­lön­bö­ző szin­te­ken is kell meg­ol­da­ni, így az ak­ció­terv az ön­kor­rek­ci­ó­tól kezd­ve a nyel­vi re­form­ja­vas­la­to­kig szá­mos szin­ten megvalósulhat.5 A nyel­vi me­ne­dzse­lés fent vá­zolt fo­lya­ma­ta bár­mi­kor meg­sza­kít­ha­tó: pl. a prob­lé­mát az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ér­zé­ke­lik és ér­té­ke­lik is, de nem tart­ják fon­tos­nak, hogy to­vább­ra is fog­lal­koz­za­nak ve­le, vagy ki­dol­goz­nak ugyan ak­ció­ter­vet, de az nem va­ló­sul meg, így a tör­té­ne­lem­ből több pél­da is van ar­ra, hogy ki­vá­ló­an ki­dol­go­zott ter­ve­ze­tek a meg­fe­le­lő fel­té­te­lek hi­á­nyá­ban so­ha­sem vál­tak va­ló­ra.
Az el­mon­dot­tak­ból úgy tűn­het, hogy Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lést csak az in­ter­ak­ció részt­ve­vő­it érin­tő fo­lya­mat­ként ér­tel­me­zi, olyan fo­lya­mat­ként, amely mint­egy au­to­ma­ti­ku­san, bár­mi­lyen „szer­ve­zett el­mé­let” rész­vé­te­le, az­az kül­ső be­avat­ko­zás nél­kül zaj­lik. Va­ló­já­ban a szer­ző két­faj­ta ér­te­lem­ben hasz­nál­ja ezt a ki­fe­je­zést: a) ob­jek­tív fo­lya­mat, az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ma­guk old­ják meg a prob­lé­mát, b) a nyel­vi prob­lé­mák meg­ol­dá­sá­nak egy­faj­ta el­mé­le­ti meg­kö­ze­lí­té­se. A szer­ző ide so­rol­ja a már em­lí­tett kor­rek­ció­el­mé­le­tet, de az ún. nyel­vi im­pe­ri­a­liz­mus el­mé­le­tét (Phillipson) vagy a nyelvkörnyezettant is.
Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­gal­mát a nyelv­ter­ve­zés kri­ti­ká­já­ra ala­poz­za; nem fo­gal­maz­za ugyan meg, ám a nyelv­ter­ve­zést in­kább de­duk­tív, a nyel­vi me­ne­dzse­lést pe­dig in­duk­tív fo­lya­mat­nak tart­ja (amint ezt ko­ráb­ban em­lí­tet­tük), ugyan­is ezt ír­ja: „Az egyes in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok­ra vo­nat­ko­zó nyel­vi me­ne­dzse­lé­si fo­lya­ma­tok olyan szer­ve­zett te­vé­keny­ség­gé áll­nak ös­­sze, amely­ben már el­mé­let és ide­o­ló­gia is meg­nyil­vá­nul, ki­ter­jedt há­ló­za­tok ala­kul­nak ki, ös­­sze­tett fo­lya­ma­tok zaj­la­nak. Ezen a szin­ten már nem szük­ség­sze­rű­en nyil­ván­va­ló a konk­rét in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok­hoz fű­ző­dő kap­cso­lat. A nyel­vi me­ne­dzse­lés mint el­mé­let azon­ban meg­kí­ván­ja, hogy ez a kap­cso­lat a le­he­tő leg­szo­ro­sabb le­gyen. Más szó­val, a nyel­vi me­ne­dzse­lés­nek meg kell ha­lad­nia azt a hely­ze­tet, ami­kor a nyel­vi gya­kor­lat kor­lá­to­zott is­me­re­té­re ala­poz­va nyel­vé­szek vagy má­sok ha­tá­roz­ták meg, hogy mi je­lent gon­dot, és mi nem” (2002, 435).
Mi­ért tart­juk hasz­nos­nak és to­vább­gon­do­lás­ra ér­de­mes­nek a fent vá­zolt el­mé­le­tet? El­ső­sor­ban is azért, mert gya­kor­lat­ori­en­tált, a va­lós fo­lya­ma­to­kat rög­zí­ti, s lé­nye­gé­ben le­ír­ha­tó ve­le az a te­vé­keny­ség, me­lyet pél­dá­ul a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­la­t­ok vé­gez­nek. A fen­ti­ek alap­ján eset­leg az a vé­le­mény ala­kul­hat ki va­la­ki­ben, hogy Neustupný a nyel­vi me­ne­dzse­lés fo­lya­ma­tá­ból ki­zár­ja a nyel­vé­sze­ket, il­let­ve a nyel­vé­szek sze­re­pét eset­leg csak a fo­lya­ma­tok le­írá­sá­ra, a konk­rét in­ter­ak­ci­ós ak­tu­sok meg­ol­dá­sa alap­ján le­von­ha­tó ta­nul­sá­gok ös­­szeg­zé­sé­re és utó­la­gos el­mé­let­al­ko­tás­ra kor­lá­toz­za. Va­ló­já­ban Neustupný két­faj­ta nyel­vi me­ne­dzse­lést kü­lön­böz­tet meg: az egy­sze­rű, az adott kom­mu­ni­ká­ci­ós ak­tus­ra vo­nat­ko­zót és az ál­ta­lá­ban in­téz­mény­hez köt­he­tő szer­ve­zet­tet (bő­veb­ben lásd Nekvapil 2003b, 5).6 To­váb­bá nem fe­led­kez­he­tünk meg ar­ról a tény­ről sem, hogy egy­részt a nyel­vé­szek be­szé­lők is egy­ben, s ezért a kom­mu­ni­ká­ció so­rán ma­guk is ke­rül­nek olyan hely­zet­be, hogy va­la­mi­lyen nyel­vi prob­lé­mát kell meg­ol­da­ni­uk, más­részt pe­dig nyel­vi prob­lé­má­ik­kal egyéb be­szé­lők for­dul­nak hoz­zá­juk (lásd pl. a kö­zön­ség­szol­gá­lat­ok te­vé­keny­sé­gét).
Amint em­lí­tet­tük, a nyel­vi me­ne­dzse­lés el­mé­le­te al­kal­maz­ha­tó a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­lat­ok és ál­ta­lá­ban a nyel­vi szol­gál­ta­tá­so­kat nyúj­tó in­téz­mé­nyek te­vé­keny­sé­gé­re. El­ső­sor­ban is ez­ál­tal el­vá­laszt­ha­tó e te­vé­keny­ség a szű­kebb ér­te­lem­ben vett nyelv­mű­ve­lés­től, va­gyis a nyel­vi ismeretterjesztéstől.7 Az alap­ve­tő el­té­ré­sek a kö­vet­ke­zők: igaz ugyan, hogy oly­kor a nyelv­mű­ve­lők ol­va­sói vagy hall­ga­tói kér­dés­re vá­la­szol­nak a nyelv­mű­ve­lő cikk­ben vagy elő­adás­ban, a ti­pi­kus azon­ban az, hogy a sa­ját ma­guk ál­tal nyel­vi prob­lé­má­nak mi­nő­sí­tett kér­dés­ről ír­nak (a nor­má­tól va­ló el­té­rés­re fi­gyel­nek fel) at­tól füg­get­le­nül, hogy a be­szé­lők szá­má­ra az prob­lé­ma­ként me­rül-e fel vagy sem. (Bi­zo­nyos nyelv­mű­ve­lői ta­ná­csok ha­tás­ta­lan vol­ta ép­pen ez­zel függ­het ös­­sze.) To­váb­bá a nyelv­mű­ve­lő ta­nács ti­pi­kus meg­je­le­né­si for­má­ja a nyelv­mű­ve­lő cikk vagy elő­adás (il­let­ve ké­zi­könyv­ben szó­cikk), amely – még ha va­lós prob­lé­má­ra re­a­gál is – idő­ben és tér­ben el­to­ló­dik az ere­de­ti prob­lé­má­hoz ké­pest, sőt a szer­zők ne­megy­szer han­goz­tat­ják, hogy cél­juk az ál­ta­lá­no­sí­tás, a je­len­ség be­mu­ta­tá­sa. A nyel­vi szol­gál­ta­tá­sok, kö­zön­ség­szol­gá­lat ese­té­ben azon­ban azon­nal kell re­a­gál­ni, va­gyis a prob­lé­ma és an­nak meg­ol­dá­sa kö­zött mi­ni­má­lis idő­el­to­ló­dás van, s egy konk­rét kom­mu­ni­ká­ci­ós hely­zet­re vo­nat­ko­zó­an kell ta­ná­csot ad­ni. Ez azon­ban nem zár­ja ki, hogy a ké­sőb­bi­ek­ben a ta­nács alap­ján akár nyelv­mű­ve­lő, nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő cikk is szü­les­sen a prob­lé­má­ról, vagy más mó­don hasz­no­sít­sák a konk­rét eset­ből le­von­ha­tó ta­pasz­ta­la­to­kat.
A szer­ve­zett ke­re­tek­ben fo­lyó nyel­vi me­ne­dzse­lés és a nyelv­ter­ve­zés, il­let­ve a nyelv­fej­lesz­tés­ként ér­tel­me­zett nyelv­mű­ve­lés vi­szo­nya már bo­nyo­lul­tabb. Amint fen­tebb ar­ról már volt szó, Neustupný a nyelv­ter­ve­zést és a nyel­vi me­ne­dzse­lést mint fo­gal­mat és te­vé­keny­sé­get szem­be­ál­lít­ja egy­más­sal, szin­te egy­mást ki­zá­ró fo­ga­lom­ként és te­vé­keny­ség­ként ér­tel­me­zi őket.8 Ez­zel el­len­tét­ben azt gon­do­lom, hogy mind­ket­tő­re szük­sé­günk van: a konk­rét nyel­vi-kom­mu­ni­ka­tív prob­lé­mák meg­ol­dá­sa va­la­mi­lyen tá­gabb ke­ret­be be­il­leszt­ve le­het­sé­ges. Vé­le­mé­nyem sze­rint a nyelv­ter­ve­zés ha­tá­roz­za meg azt a stra­té­gi­át, azt a stra­té­gi­ai és el­mé­le­ti ke­re­tet, amely­hez vi­szo­nyít­va a konk­rét nyel­vi prob­lé­má­kat ke­zel­jük, bár igaz ugyan, hogy a gya­kor­lat is hat az el­mé­let­re, a ket­tő kö­zött ál­lan­dó osz­cil­lá­lás lé­te­zik.
A nyelv­ter­ve­zés, a nyelv­mű­ve­lés és a nyel­vi me­ne­dzse­lés kö­zött sa­ját ér­tel­me­zé­sem sze­rint fenn­ál­ló kap­cso­la­tot há­rom pél­dán szem­lél­te­tem:
Elő­ször egy pél­da a Gramma Nyel­vi Iro­da sa­ját gya­kor­la­tá­ból. A köz­élet és a hi­va­ta­li élet szlo­vák­nyel­vű­sé­ge mi­att ed­dig el­ha­nya­golt te­rü­let volt Szlo­vá­ki­á­ban a ma­gyar jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si ter­mi­no­ló­gia. Po­li­ti­kai okok­ból egé­szen 1997-ig a bel­ügy­mi­nisz­té­ri­um meg­je­len­tett ugyan egy la­pot (1990-ig Nem­ze­ti Bi­zott­sá­gok, ké­sőbb Köz­igaz­ga­tás cím­mel) a köz­igaz­ga­tás­ban dol­go­zó tiszt­vi­se­lők ré­szé­re, amely tör­vény­for­dí­tá­so­kat és egyéb szö­ve­ge­ket kö­zölt, ez a lap azon­ban tel­jes mér­ték­ben a szlo­vák Národné výbory, ill. Verejná správa ma­gyar for­dí­tá­sa volt. A for­dí­tá­sok szín­vo­na­la na­gyon ala­csony volt, a kü­lön­bö­ző szö­ve­gek kü­lön­bö­ző for­dí­tók­tól szár­maz­tak, ezért ugyan­azt a szlo­vák ki­fe­je­zést kü­lön­bö­ző­kép­pen for­dí­tot­ták. A na­pi­saj­tó­val és a rá­di­ó­val ha­son­ló a hely­zet. Mind­ez azt ered­mé­nyez­te, hogy je­len­leg egy-egy szlo­vák fo­ga­lom­nak eset­le­ge­sen több ma­gyar meg­fe­le­lő­je is hasz­ná­la­tos (bő­veb­ben Szabómihály 2002a, 2002b). Ez a kér­dés ko­ráb­ban kí­vül esett a nyelv­mű­ve­lés ér­dek­lő­dé­si kö­rén, s év­ti­ze­de­kig lé­nye­gé­ben va­lós prob­lé­ma­ként nem is me­rült föl, mi­vel a köz­igaz­ga­tás­ban a ma­gyar nyel­vet írás­ban gya­kor­la­ti­lag nem le­he­tett hasz­nál­ni.
Az egy­ér­tel­mű ter­mi­no­ló­gia hi­á­nya – és egy­ál­ta­lán a ma­gyar jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si szö­ve­gek­re jel­lem­ző stí­lus­nak mint nor­má­nak a nem is­me­re­te – az utób­bi évek­ben vált akut­tá, ugyan­is az 1999-től ha­tá­lyos ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény alap­ján ma már bi­zo­nyos hi­va­ta­lok­kal va­ló kap­cso­lat­tar­tás so­rán a ma­gyar nyelv írás­ban is hasz­nál­ha­tó. A meg­fe­le­lő „szlo­vá­ki­ai ma­gyar” jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si ter­mi­no­ló­gia hi­á­nyát nagy­részt prob­lé­ma­ként élik meg pél­dá­ul a te­le­pü­lé­si ön­kor­mány­zat­ok vagy az új­ság­írók (az in­ter­ak­ció részt­ve­vői), de tu­da­to­sít­ják (el­vi­leg kí­vül­ál­ló­ként) a nyel­vé­szek is. (Az utób­bi­ak­nak na­gyobb át­te­kin­té­sük van a prob­lé­má­ról, ezért több prob­lé­mát is tu­da­to­sí­ta­nak, mint az előb­bi­ek.)
A jo­gi-köz­éle­ti szö­ve­gek ma­gyar vál­to­za­tá­nak meg­fo­gal­ma­zá­sá­val kap­cso­la­tos prob­lé­má­ik­kal a be­szé­lők (konk­rét sze­mé­lyek, de in­téz­mé­nyek is) szá­mos eset­ben a Gramma Nyel­vi Iro­da 2002-től mű­kö­dő kö­zön­ség­szol­gá­la­tá­hoz for­dul­nak. Ami­kor a kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sai ar­ra ad­nak vá­laszt, ho­gyan for­dít­son a kér­de­ző egy-egy konk­rét szlo­vák szót, ki­fe­je­zést ma­gyar­ra, a vá­lasz mö­gött szük­ség­sze­rű­en va­la­mi­lyen el­mé­le­ti hát­tér hú­zó­dik meg. Eb­ben az eset­ben a hát­tér va­ló­já­ban egy nyelv­ter­ve­zé­si dön­tés: el kell dön­te­ni, hogy a közmagyar (az­az a Ma­gyar­or­szá­gon hasz­ná­la­tos) ki­fe­je­zést ja­va­sol­juk-e (ha van ilyen), vagy a „for­ga­lom­ban le­vő”, for­dí­tás­sal lét­re­jött ki­fe­je­zé­sek kö­zül ja­va­sol­junk-e egyet, eset­leg újat al­kos­sunk (bő­veb­ben lásd Lanstyák–Szabómihály 2000/2002). A szlo­vá­ki­ai ma­gyar köz­vé­le­mény el­vi­leg el­uta­sít­ja a kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket, ver­bá­li­san a közmagyarhoz va­ló nyel­vi kö­ze­le­dést tá­mo­gat­ja, s ez volt a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­mű­ve­lők ál­lás­pont­ja is. Gya­kor­la­ti – el­ső­sor­ban kom­mu­ni­ka­tív – szem­pon­to­kat fi­gye­lem­be vé­ve a Gramma Nyel­vi Iro­da mun­ka­tár­sai is azon a vé­le­mé­nyen van­nak, hogy a szak­ter­mi­no­ló­gia sík­ján meg kell tar­ta­ni a le­he­tő leg­na­gyobb egy­sé­get, ezért funk­ci­o­ná­lis meg­fe­le­lés ese­tén a magyar(országi) jo­gi-köz­éle­ti ter­mi­nu­sok át­vé­tel­ét kell ja­va­sol­ni. Ez a nyelv­ter­ve­zé­si dön­tés az­tán meg­ha­tá­roz­za a konk­rét nyel­vi prob­lé­mák­ra adott vá­la­szo­kat is: va­gyis min­den eset­ben, ami­kor ilyen kér­dés me­rül föl, el­ső­sor­ban is a már lé­te­ző ter­mi­nus hasz­ná­la­tát ja­va­sol­ja a kö­zön­ség­szol­gá­lat, s csak ak­kor fog­lal­ko­zunk sa­já­tos szak­sza­vak meg­al­ko­tá­sá­nak a prob­lé­má­já­val, ami­kor a szlo­vá­ki­ai fo­ga­lom nem lé­te­zik Ma­gyar­or­szá­gon, vagy va­la­mi­lyen más ok­ból nem ve­he­tő át.
Le­zaj­lott te­hát a tel­jes fo­lya­mat: az in­ter­ak­ció részt­ve­vői ész­lel­ték a prob­lé­mát (konk­ré­tan azt, hogy va­la­mit nem tud­nak „he­lye­sen” ma­gya­rul meg­ne­vez­ni), ezt a tényt ne­ga­tí­van ér­té­kel­ték, te­hát pró­bál­ták meg­ol­da­ni, a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ba be­kap­csolt nyel­vé­szek vá­la­szol­tak, ez­ál­tal a kér­de­ző ré­szé­re a prob­lé­mát meg­ol­dot­ták. A kér­de­zőt rend­sze­rint nem ér­dek­li a nyel­vé­sze­ti ma­gya­rá­zat, sem az, hogy el­vi­leg több­fé­le le­he­tő­ség kö­zül le­he­tett vá­lasz­ta­ni, ő egy­ér­tel­mű vá­laszt kér. A nyel­vész azon­ban azt sze­ret­né, hogy er­ről a dön­tés­ről, az adott prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­ról má­sok is ér­te­sül­je­nek – fel­te­he­tő ugyan­is, hogy ha­son­ló gond­ja­ik má­sok­nak is van­nak, s ez így is szo­kott len­ni –, ezért igyek­szik azt el­ter­jesz­te­ni. Az em­lí­tett dön­tés va­ló­já­ban egy kodifikációs ak­tus volt, amely „köz­lé­sé­nek”, el­ter­jesz­té­sé­nek ha­gyo­má­nyos mód­ja (szó­tá­rak­ban, ké­zi­köny­vek­ben stb.) hos­­szú ide­ig tart, s ezért nem célravezető.9 Eb­ből a meg­fon­to­lás­ból az ál­ta­lunk ho­zott kodifikációs dön­té­sek el­ter­jesz­té­sé­nek aláb­bi mód­ja­it vá­lasz­tot­tuk: 1. a köz­ér­de­kű kér­dé­sek­re adott vá­la­szo­kat kö­zöl­jük a hon­la­pun­kon; 2. az ál­ta­lunk ja­va­solt ma­gyar meg­fe­le­lő­ket (a kodifikációt-lexikációt) szin­tén kö­zöl­jük a hon­la­pon, il­let­ve meg­küld­jük a szer­kesz­tő­sé­gek­nek; 3. nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő cik­kek­ben is­mer­tet­jük meg a nagy­kö­zön­ség­gel az ál­ta­lunk ja­va­solt ki­fe­je­zé­se­ket, ter­mi­nu­so­kat. A vá­zolt fo­lya­mat te­hát nyel­vi me­ne­dzse­lés és nyelv­ter­ve­zés, il­let­ve (szű­kebb ér­te­lem­ben vett) nyelv­mű­ve­lés is egy­ben.
Több­sé­gi hely­zet­ben, így Ma­gyar­or­szá­gon is ha­son­ló­an ír­ha­tó le a fo­lya­mat: A be­szé­lők rend­sze­rint azért for­dul­nak az MTA Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­ze­té­nek kö­zön­ség­szol­gá­la­tá­hoz, mert nem biz­to­sak a nor­ma is­me­re­té­ben. Pél­dá­ul azt a kér­dést te­szik fel, ho­gyan ír­ják le egy adott in­téz­mény bel­ső szer­ve­ze­ti egy­sé­gé­nek a ne­vét. A kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sa el­vi­leg két­fé­le vá­laszt ad­hat: a he­lyes­írá­si sza­bály­zat­ra utal­va azt mond­ja, hogy a bel­ső szer­ve­ze­ti egy­sé­gek (pl. osz­tá­lyok) ne­vét kis kez­dő­be­tű­vel ír­juk; azt is mond­hat­ja azon­ban, hogy a je­len­le­gi nagy­be­tű­sí­tés irá­nyá­ba haj­ló írás­gya­kor­la­tot fi­gye­lem­be vé­ve a bel­ső szer­ve­ze­ti egy­ség ne­ve ír­ha­tó nagy kez­dő­be­tű­vel is.10 Az el­ső eset­ben egy­faj­ta „or­to­ló­gu­si” vá­laszt adott, a má­so­dik eset­ben le­he­tő­sé­get adott a vá­lasz­tás­ra. Az el­ső eset­ben a nor­má­hoz iga­zo­dó vál­to­zat tá­mo­ga­tá­sá­val nyelv­ter­ve­zé­si szem­pont­ból a nor­ma meg­erő­sí­té­sé­ről van szó, a má­so­dik eset­ben vá­la­sza – ha a kér­de­ző az írás­gya­kor­la­tot ve­szi fi­gye­lem­be – vé­gül is a nor­ma meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra irá­nyu­ló tö­rek­vé­se­ket fog­ja erő­sí­te­ni.

A nyelv­ter­ve­zé­si kér­dé­se­ket már azért sem le­het ki­zár­ni a nyel­vi me­ne­dzse­lé­si fo­lya­mat­ból, mert olyan kör­nye­ze­tet te­rem­te­nek, amely meg­ha­tá­roz­za egy­részt az ugyan­ar­ra a prob­lé­má­ra adott vá­la­szo­kat, más­részt pe­dig a prob­lé­ma­ként szó­ba jö­he­tő je­len­sé­gek kö­rét is ki­je­lö­li. Ha – a fen­ti pél­dá­nál ma­rad­va – a nyel­vi kö­zön­ség­szol­gá­lat mun­ka­tár­sai azon a vé­le­mé­nyen van­nak, hogy az in­téz­mé­nyek szer­ve­ze­ti egy­sé­ge­i­nek a ne­vét a kodifikációval össz­hang­ban kell ír­ni, ak­kor min­den ilyen tar­tal­mú kér­dés­re egy­ér­tel­mű­en a he­lyes­írá­si sza­bály­zat vo­nat­ko­zó pont­já­nak meg­fe­le­lő vá­laszt ad­nak, a má­sik eset­ben pe­dig nyil­ván szin­tén azo­nos mó­don jár­nak el, va­gyis a je­len­le­gi írás­gya­kor­lat­ról is tá­jé­koz­tat­ják a kér­de­ző­ket. To­váb­bá: stá­tus­ter­ve­zé­si kér­dés, hogy a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű is­ko­lák­ban (je­len­leg új­ra) két nyel­ven ál­lít­ják ki a bi­zo­nyít­vá­nyo­kat, ve­ze­tik az ok­ta­tá­si do­ku­men­tá­ci­ót. E szö­ve­gek két­nyel­vű­sé­gét az ok­ta­tá­si kor­mány­zat úgy ér­tel­me­zi, hogy a ma­gyar szö­veg­nek mon­da­ton­ként, eset­leg be­kez­dé­sen­ként (táb­lá­za­tos meg­ol­dás ese­tén sza­van­ként vagy ki­fe­je­zé­sen­ként) kell kö­vet­nie a szlo­vák szö­ve­get, va­gyis a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg egy­azon la­pon pár­hu­za­mo­san (egy­más mel­lett, il­let­ve egy­más alatt) he­lyez­ke­dik el. Ez a meg­ol­dás szá­mos prob­lé­mát fel­vet, pél­dá­ul a két szö­veg­nek kö­rül­be­lül azo­nos hos­­szú­nak kell len­nie, sok eset­ben kény­te­le­nek va­gyunk nem ma­gya­ros szó­ren­det al­kal­maz­ni, a ma­gyar­or­szá­gi min­ták csak kor­lá­to­zot­tan hasz­nál­ha­tók stb. (bő­veb­ben lásd Szabómihály 2000/2002). Ha si­ke­rül­ne el­ér­nünk, hogy a két szö­veg le­vá­laszt­ha­tó len­ne egy­más­tól (pél­dá­ul a bi­zo­nyít­vá­nyok ese­té­ben két kü­lön­bö­ző la­pon len­ne a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg), a mai szö­veg­for­má­lá­si és szó­ren­di gon­dok je­len­tős ré­sze fel sem me­rül­ne. A szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyelv­ter­ve­zés – e prob­lé­mát tu­da­to­sít­va – te­hát a je­len­le­gi gya­kor­lat meg­vál­toz­ta­tá­sá­ra fog tö­re­ked­ni, ez azon­ban mind­ad­dig nem fog si­ke­rül­ni, amíg az ok­ta­tá­si kor­mány­zat mint ha­ta­lom­mal ren­del­ke­ző il­le­té­kes ha­tó­ság nem egye­zik be­le a szlo­vák és a ma­gyar szö­veg­nek két kü­lön lap­ra tör­té­nő szét­vá­lasz­tá­sá­ba. Ez azt je­len­ti, hogy amíg nem tör­té­nik meg a ma­gyar szö­veg önál­ló­sí­tá­sa, min­den újabb szö­veg­nél ugyan­azok­kal a nyel­vi prob­lé­mák­kal fo­gunk ta­lál­koz­ni, s hi­á­ba azo­no­sít­juk és tu­da­to­sít­juk őket, a két nyelv­nek az adott szö­ve­gek­ben meg­nyil­vá­nu­ló stá­tus­be­li kü­lönb­sé­ge kor­lá­toz­ni fog­ja a meg­ol­dá­si le­he­tő­sé­ge­ket.
A be­ve­ze­tő­ben em­lí­tett har­ma­dik kér­dés az egy­elő­re nyel­vi menedzselés-nek ne­ve­zett fo­ga­lom ma­gyar meg­ne­ve­zé­se (ha úgy gon­dol­juk, hogy szük­ség vol­na e fo­ga­lom­ra). A nyel­vi me­ne­dzse­lés fent vá­zol fo­lya­ma­tá­nak is­me­re­té­ben mond­hat­juk, hogy eb­ben a szó­kap­cso­lat­ban a me­ne­dzse­lés szó­nak más a je­len­té­se, mint amit a me­ne­dzsel ige szó­tá­ra­zott je­len­té­sei alap­ján várnánk,11 az an­gol manage igé­nek azon­ban van ’kezel’ je­len­té­se is, va­gyis a nyel­vi me­ne­dzse­lés he­lyett hasz­nál­ha­tó vol­na a nyel­vi prob­lé­ma­ke­ze­lés ki­fe­je­zés is.12

Iro­da­lom

Jernudd, Björn. H – Jiøí V. Neustupný 1987. Language Planning: For whom? Laforge, L. ed.: Proceedings of the International Colloqium on Language Planning. May, 25–29, 1986 Ot­ta­wa. 69–84. Qu­é­bec, Les Presses de l’Université Laval.
Heltainé Nagy Er­zsé­bet 2002. Nyelv, ha­ta­lom, nor­ma ös­­sze­füg­gé­sei a 20. szá­za­di ma­gyar nyelv­mű­ve­lés­ben. In: Hoffmann Ist­ván–Ju­hász De­zső–Pén­tek Já­nos (szerk.): Hun­ga­ro­ló­gia és dimenzionális nyelv­szem­lé­let. Elő­adá­sok az V. Nem­zet­kö­zi Hun­ga­ro­ló­gi­ai Kong­res­­szu­son. 215–224. Debrecen–Jyväskylä.
Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la 2000/2002. Nyel­vi jo­ga­ink ér­vé­nye­sí­té­sé­nek nyel­vi fel­tét­elei. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 2. évf. (2000) 1. sz. 85–98. Új­ra­köz­lés: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 117–126. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Nekvapil, Jiøí 2000. Language management in a changing society: Sociolinguistic remarks from the Czech Republic. In: Panzer, B. (ed.): Die sprachliche Situation in der Slavia zehn Jahre nach der Wende. 165–177. Frank­furt am Ma­in, Peter Lang.
Nekvapil, Jiøí 2003a. O vztahu malých a velkých slovanských jazykù [A kis és nagy szláv nyel­vek kap­cso­la­tá­ról]. Lìtopis, 50. évf. (2003) 1. sz. (Inter-Slavica), 113–127.
Nekvapil, Jiøí 2003b. Small and Large Languages in Contact. Paper presented at Obirin University, Tokyo, October 2, 2003 (kéz­irat).
Nekvapil, Jiøí – J.V. Neustupný 2003. Language Management in the Czech Republic. Current Issues in Language Planning. 2003, Vol. 4, No. 3–4, 181–366.
Neustupný, Jiøí V. 2002. Sociolingvistika a jazykový management. Sociologický èasopis, 38. évf. 4. sz. 429–432.
NyKk. 1985. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): 1985. Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv. II. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Sán­dor Klá­ra 2003. Nyelv­ter­ve­zés, nyelv­po­li­ti­ka, nyelv­mű­ve­lés. In: Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. 381–409. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2000/2002. A két­nyel­vű is­ko­lai ira­tok ma­gyar szö­ve­gé­vel és a szlo­vá­ki­ai ma­gyar ok­ta­tá­si ter­mi­no­ló­gi­á­val kap­cso­la­tos prob­lé­mák­ról. Iro­dal­mi Szem­le, 43, 2000, 5–6. 118–128. Új­ra­köz­lés: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 170–181. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2002a. A ki­sebb­sé­gi nyelv­hasz­ná­la­ti tör­vény gya­kor­la­ti al­kal­ma­zá­sa és a szlo­vák hi­va­ta­los (jo­gi-köz­igaz­ga­tá­si) szö­ve­gek ma­gyar­ra for­dí­tá­sá­nak kér­dé­sei. In: Lanstyák Ist­ván és Si­mon Sza­bolcs (szerk.): Ta­nul­má­nyok a két­nyel­vű­ség­ről. 169–200. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.
Szabómihály Gi­zel­la 2002b. A hi­va­ta­li két­nyel­vű­ség meg­te­rem­té­sé­nek nyel­vi ve­tü­le­tei. In: Lanstyák István–Szabómihály Gi­zel­la Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. 182–199. Po­zsony, Kalligram Könyv­ki­adó.

Az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Műhelytalálkozóra2 ké­szí­tett vi­ta­in­dí­tó elő­adá­som­ban (Lanstyák 2004) a nyel­vi mí­to­szok­kal és a nyel­vi ba­bo­nák­kal fog­lal­koz­tam; ös­­sze­fog­la­ló­an „nyel­vi tév­hi­tek”-nek ne­vez­tem őket. A nyel­vi mí­to­szok kér­dé­sét az ál­ta­lá­ban vett mí­to­szok kér­dé­sé­be ágyaz­va tár­gyal­tam, s ki­tér­tem a té­má­val kap­cso­la­tos mű­szó­hasz­ná­la­ti prob­lé­mák­ra is. Fő cé­lom az volt, hogy elő­se­gít­sem a nyel­vi tév­hi­tek kö­ré­be von­ha­tó je­len­sé­gek meg­vi­ta­tá­sát, a tény­le­ges nyel­vi mí­to­szok és ba­bo­nák föl­is­me­ré­sét és fel­szá­mo­lá­sát. Az elő­adás­nak az is cél­ja volt, hogy hoz­zá­já­rul­jon né­hány konk­rét nyel­vi mí­tosz le­lep­le­zé­sé­hez (ös­­sze­sen 33 nyel­vi mí­toszt mu­tat­tam be rö­vi­den, 10 kü­lön­bö­ző cso­port­ba so­rol­va). Itt a ter­je­del­mi kor­lá­tok mi­att nem tu­dom kö­vet­ni a vi­ta­in­dí­tó fel­épí­té­sét, de át­ve­szek be­lő­le hos­­szabb-rö­vi­debb szö­veg­rész­le­te­ket.
Ahogy az em­be­ri élet más te­rü­le­te­in, a nyelv­vel kap­cso­la­to­san is na­gyon sok tév­hit ke­ring a la­i­kus em­be­rek kö­ré­ben. A nyelv sok­ar­cú je­len­ség, egy­szer­re van na­gyon kö­zel min­den em­ber­hez (hi­szen a be­szé­lés és az írás az em­ber sze­mé­lyi­sé­gét a leg­mé­lyeb­ben érin­tő te­vé­keny­sé­gek egyi­ke) és ugyan­ak­kor mér­he­tet­le­nül tá­vol (hi­szen „a nyelv­vel” még sen­ki em­ber­fia nem ta­lál­ko­zott, sem la­i­kus, sem nyel­vész, s nem­csak „a nyelv­hez” nem volt még so­ha sen­ki­nek sze­ren­csé­je, de még „a ma­gyar nyelv­hez” vagy bár­mely más nyelv­hez sem). Mind­ket­tő – „a nyelv” kö­zel­sé­ge épp­úgy, mint meg­kö­ze­lít­he­tet­len­sé­ge – ma­gya­rá­za­tul szol­gál ah­hoz, hogy az em­be­ri tár­sa­dal­mak te­le van­nak tév­kép­ze­tek­kel ar­ra néz­ve, hogy mi­lyen a nyelv, ho­gyan mű­kö­dik, mi­lyen (kel­le­ne le­gyen) a he­lyes nyelv­hasz­ná­lat stb. E hi­e­del­mek egy ré­sze an­­nyi­ra szer­ve­sen be­ágya­zó­dik az adott kö­zös­ség kul­tú­rá­já­ba (vö. Bauer–Trudgill 1998, XVI), hogy meg­kér­dő­je­le­zé­sük szin­te az adott kö­zös­ség lét­alap­já­nak két­ség­be­vo­ná­sa­ként ér­tel­me­ző­dik. Más ré­szük nem en­­nyi­re fon­tos ugyan, még­is be­fo­lyá­sol­ja az em­be­rek nyel­vi vi­sel­ke­dé­sét, még azo­két is, akik nem­igen hisz­nek ben­nük.
A kö­vet­ke­ző – internetes fó­ru­mok anya­gá­ból va­ló – szö­veg­rész­le­tek szer­zői egy­szer­re hisz­nek is az ál­ta­luk em­lí­tett nyel­vi ba­bo­ná­ban, és sa­ját írás­gya­kor­la­tuk­kal meg is kér­dő­je­le­zik létjogosultságukat.3
– Hát (hát­tal nem kez­dünk mon­da­tot a né­hai ma­gyar­ta­ná­rom sze­rint, Is­ten nyu­gosz­tal­ja) ne ve­gyé­tek hen­ce­gés­nek drá­ga ba­rá­ta­im, de sem­mi hal­lu­ci­ná­ció meg egyéb fur­csa­sá­gok […]
– De/vel nem kez­dünk mondatot/Orsiból csak egy van!
– Szia Mi­sa! El vol­tam utazva* az emult jó pár nap­ban (volt ki­rán­du­lás is, meg mun­ka is), de majd most hét­vé­gén rá­moz­du­lok a do­log­ra, körbefenképezem jól (c:*: a macs­ka meg fel van mász­va a fá­ra :o).
Az idé­ze­tek­ben meg­fo­gal­ma­zó­dó nyelv­he­lyes­sé­gi in­tel­mek tő­ről met­szett nyel­vi ba­bo­nák: a la­i­kus be­szé­lők tö­meg­mé­re­tek­ben hisz­nek ben­nük, azon­ban sem a ré­geb­bi, sem a mai írás­gya­kor­lat nem iga­zol­ja őket, de még struk­tu­ra­lis­ta ér­ve­ket is ne­héz fel­hoz­ni a hi­báz­ta­tott for­mák el­len; kü­lö­nö­sen igaz ez az el­ső ket­tő­re (mon­dat­kez­dő hát mó­do­sí­tó­szó, mon­dat­kez­dő de kö­tő­szó). A har­ma­dik idé­zet­ben meg­je­le­nő szer­ke­ze­tet (el van utaz­va) a nyelv­mű­ve­lők egy ré­sze érez­he­tő vi­szoly­gás­sal fo­gad­ja csak el (vö. NymKsz. 1996, 145). Lőrincze La­jos vi­szont an­nak ide­jén egy­ér­tel­mű­en párt­fo­gol­ta – igaz, meg­le­he­tő­sen szo­rong­va, mert tar­tott a nyelv­mű­ve­lő kol­lé­gái ne­ga­tív re­ak­ci­ó­i­tól (lásd Lőrincze 1980, 132–135).
Mi­vel az ilyen tí­pu­sú nyel­vi tév­hi­tek a nyelv­hasz­ná­lat­nak a kü­lön­fé­le kér­dé­se­i­re vo­nat­koz­nak, ké­zen­fek­vő vol­na „nyelv­hasz­ná­la­ti ba­bo­nák”-nak ne­vez­ni őket. Csak­hogy a ma­gyar nyelv­mű­ve­lő iro­da­lom­ban már van ne­vük, nem is egy, ha­nem há­rom: „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák”, „nyel­vi ba­bo­nák” és „nyelv­mű­ve­lő ba­bo­nák” (lásd Nagy J. Bé­la 1953; NyKk. 1983–1985 II, 366–372; Szepesy 1986; NymKsz. 1996, 420–421). Kár vol­na a „ba­bo­nák” szá­mát sza­po­rí­ta­ni; gya­kor­la­ti szem­pont­ból cél­sze­rűbb­nek lát­szik a meg­lé­vő meg­ne­ve­zé­sek kö­zül vá­lasz­ta­ni ki egyet. A „nyel­vi ba­bo­nák” a nyel­vi tév­hi­tek e cso­port­já­nak meg­ne­ve­zé­se­ként – ahogy ez a ké­sőb­bi fej­te­ge­té­sek­ből ki fog de­rül­ni – túl tág, a „nyelv­mű­ve­lő ba­bo­nák” pe­dig egy ki­csit fél­re­ve­ze­tő, pon­to­sab­ban kön­­nyen ös­­sze­ke­ver­he­tő a „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-kal; ez utób­bi­val vi­szont azok­ra a ba­bo­nák­ra sze­ret­nék utal­ni, me­lyek­ben a nyelv­mű­ve­lők is hisz­nek, sőt ma­guk a leg­főbb ter­jesz­tő­ik (lásd alább). Így hát „ki­zá­rá­sos ala­pon” ma­rad a „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­na” vál­to­zat, ame­lyet egy­elő­re el­fo­gad­ha­tunk a nyel­vi tév­hi­tek be­mu­ta­tott cso­port­já­nak ne­ve­ként, an­nak el­le­né­re, hogy az ún. nyelv­he­lyes­ség esz­mé­je meg­le­he­tő­sen prob­le­ma­ti­kus (er­re lásd Lanstyák 2003, 370–372).
Az idé­zet­tek­hez ha­son­ló nyel­vi tév­hi­te­ket „mí­to­szok”-nak is szo­kás ne­vez­ni; mi­vel pe­dig itt nem köt min­ket a ha­gyo­mány, ha mí­tosz­ként uta­lunk rá­juk, bíz­vást ne­vez­het­jük őket „nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok”-nak. A szé­les­kö­rű­en is­mert nyel­vi ba­bo­nák­ra leg­alább két ok­ból cél­sze­rű „mí­tosz”-ként utal­ni. Egy­részt azért, mert így a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­ná­kat a kü­lön­fé­le más mo­dern ko­ri mí­to­szok egyik cso­port­ja­ként fog­juk látni4, s ez­zel szem­be­öt­lőb­bé vál­nak a tar­tal­mi­lag egyéb­ként na­gyon el­té­rő tév­hi­tek kö­zös tu­laj­don­sá­gai, más­részt pe­dig azért, mert a mí­tosz szó ere­de­tibb ’hitrege’ je­len­té­sé­ből ki­in­dul­va job­ban meg­ért­jük, ho­gyan és mi­ért ter­jed­nek s ma­rad­nak fönn a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák. Akár­csak az ősi hit­re­gék, e mo­dern ko­ri mí­to­szok sem ra­ci­o­ná­lis be­lá­tá­son, ha­nem hit­be­li meg­győ­ző­dé­sen ala­pul­nak, ezért nem szo­kás őket meg­kér­dő­je­lez­ni vagy ele­mez­ni (vö. Langman–Lanstyák 2000, 56). Amint az ősi mí­to­szok is meg­kön­­nyí­tet­ték az em­be­rek­nek a szá­muk­ra sok­szor fé­lel­me­tes­nek tű­nő vi­lág­ban va­ló el­iga­zo­dást, úgy a mai mí­to­szok is egy­faj­ta út­mu­ta­tó­ul szol­gál­nak az érin­tett te­rü­le­ten foly­ta­tott te­vé­keny­ség­hez. Igaz, leg­több­ször rossz ez az út­mu­ta­tás, hi­szen a mí­to­szok tév­hi­tek, de a rossz vagy a „nem a leg­jobb” el­iga­zí­tás is jobb szo­kott len­ni – leg­alább­is lé­lek­ta­ni szem­pont­ból – az el­iga­zí­tás hi­á­nyá­nál.
A mí­to­szok egy ré­szé­nek fenn­ma­ra­dá­sát az is se­gí­ti, hogy nem min­den­ben ha­mi­sak, ha­nem rész­igaz­sá­go­kat tar­tal­maz­nak, s így rész­le­ges össz­hang­ban le­het­nek az em­be­rek min­den­na­pi ta­pasz­ta­la­ta­i­val. Do­mon­ko­si Ág­nes a pa­lás­ti ta­lál­ko­zón, ill. az ott írás­ba fog­lalt té­zi­sek ké­sőb­bi meg­vi­ta­tá­sa so­rán úgy fo­gal­ma­zott, hogy a mí­to­szok nem el­ső­sor­ban azért mí­to­szok, mert ha­mi­sak, ha­nem azért, mert iga­zol­ha­tó­sá­guk­tól füg­get­le­nül, az iga­zol­ha­tó­sá­got nem is ku­tat­va, kol­lek­tí­van hisz­nek ben­nük.
A nyel­vi ba­bo­nák közt olya­no­kat is ta­lá­lunk, ame­lyek nem köz­is­mer­tek, s így nem is ne­vez­he­tők mí­to­szok­nak. Ezek­kel fő­ként a nyelv­mű­ve­lő iro­da­lom­ban ta­lál­koz­ha­tunk, töb­bek kö­zött a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv­ben (NyKk. 1983–1985) és a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár­ban (NymKsz. 1996, NymKsz2 2005), az Édes Anya­nyel­vünk cí­mű nyelv­mű­ve­lő fo­lyó­irat­ban (er­re lásd Lanstyák 2003–2004), il­let­ve a ma­gyar nyel­vi ál­ta­lá­nos és kö­zép­is­ko­lai tan­köny­vek­ben (eh­hez vö. Si­mon 1996). Ter­jesz­tő­ik ér­te­lem­sze­rű­en el­ső­sor­ban a nyelv­mű­ve­lők, má­sod­sor­ban pe­dig a ta­ní­tók és a ta­ná­rok. Eb­ből ki­in­dul­va a nyel­vi tév­hi­tek­nek ezt a cso­port­ját „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-nak ne­vez­het­jük. A nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák szin­tén nyelv­hasz­ná­la­ti kér­dé­sek­re vo­nat­koz­nak, akár­csak a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák (nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok), de a ma­guk konk­rét for­má­já­ban – sze­ren­csé­re – csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek, bár na­gyon gyak­ran köz­is­mert nyel­vi mí­to­szo­kon ala­pul­nak (ezek­ről alább lesz szó).
A pa­lás­ti mű­hely­ta­lál­ko­zó­ra ké­szí­tett vi­ta­in­dí­tó elő­adá­som­ban nagy men­­nyi­sé­gű pél­dát idé­zek a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák­ra, a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár el­ső ki­adá­sá­nak a, á be­tű­vel kez­dő­dő szó­cik­ke­i­ből (NymKsz. 1996, 1–50), itt csak né­hány­ra uta­lok.
A ké­zi­szó­tár sze­rint hi­ba, ha hi­ány­zik a ha­tá­ro­zott név­elő a hi­va­ta­li nyel­vi ki­fe­je­zé­sek­ben, az ilyes­fé­le mon­da­tok­ban: el­nök meg­nyit­ja az ülést; vé­dő fel­leb­be­zést nyújt be az íté­let el­len; szer­ző­dő fe­lek meg­egyez­tek ab­ban, hogy… stb.; he­lyet­tük a szer­zők a név­elős for­mát ja­va­sol­ják: az el­nök meg­nyit­ja az ülést; a vé­dő fel­leb­be­zést nyújt be az íté­let el­len; a szer­ző­dő fe­lek meg­egyez­tek ab­ban, hogy…. (i. m. 4). Két­ség­te­len, hogy a név­elős for­mák nem­csak hogy gram­ma­ti­ku­sak, ha­nem hasz­ná­la­tuk szé­le­sebb kö­rű is, mint a névelőtlen for­má­ké. Nem vi­lá­gos azon­ban, hogy mi­ért len­ne hely­te­len, ha egy ál­ta­lá­no­sabb nyel­vi sza­bály a nyelv­nek egy vagy több spe­ci­a­li­zált re­gisz­te­ré­ben nem érvényesül.5
A ké­zi­szó­tár sze­rint ke­rü­len­dők az olyan mon­da­tok, ame­lyek­ben az amíg kö­tő­szó el­len­té­tes vi­szonyt fe­jez ki, ha nincs egy­ide­jű­ség az ös­­sze­tett mon­dat tag­mon­da­tai közt, pl. amíg a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, ad­dig nap­ja­ink­ban az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it. Nyelv­mű­ve­lő­ink e he­lyett a kö­vet­ke­ző for­mát ja­va­sol­ják: a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, nap­ja­ink­ban vi­szont/pe­dig az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it (i. m. 32). A ké­zi­szó­tár ugyan nem in­do­kol­ja, mi­ért kel­le­ne ke­rül­nünk az em­lí­tett szer­ke­ze­tet, de a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv­ből (NyKk. 1983–1985 I, 209) ki­de­rül, hogy azért, mert az ilyen mon­da­tok „vis­­szás ér­zést kelt­het”-nek. Mi­vel gya­kor­la­ti­lag min­den tu­da­to­sult nyel­vi vál­to­zás „vis­­szás ér­zést kelt­het” a be­szé­lők egy ré­sze kö­ré­ben, ez az in­dok alig­ha tű­nik ele­gen­dő­nek ah­hoz, hogy a szer­ke­ze­tet elutasítsuk.6
A ké­zi­szó­tár a kö­vet­ke­ző mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó szer­ke­ze­tet is hely­te­le­ní­ti: tűz­be ve­tet­te az üze­ne­tet, anél­kül hogy el­ol­vas­ta vol­na; el­jött, anél­kül hogy hív­ták vol­na, s „tö­mö­rebb, szem­lé­le­te­sebb” (i. m. 34) ki­fe­je­zé­se­ket ja­va­sol he­lyet­tük: tűz­be ve­tet­te az üze­ne­tet ol­va­sat­la­nul; még csak el sem ol­vas­ta; el­jött hí­vat­la­nul, (meg)hívás nél­kül; pe­dig nem is hív­ták; ho­lott sen­ki sem hív­ta. Az el­uta­sí­tás fő oka azon­ban nem e szer­ke­zet „ter­jen­gős­sé­ge” vagy a „szem­lé­le­tes­ség” hi­á­nya, ha­nem az, hogy a ké­zi­szó­tár szer­zői sze­rint „ide­gen­sze­rű”; az ilyen ala­pon tör­té­nő meg­bé­lyeg­zés szin­tén a 6. sz. jegy­zet­ben em­lí­tett, alább pe­dig rész­le­te­seb­ben tár­gyalt nyel­vi mí­tosz­ra ve­zet­he­tő vis­­sza.
Ugyan­ez a tév­hit fe­le­lős azért, hogy az a kez­dő­be­tűs ide­gen sza­vak je­len­tős ré­szét a ki­ad­vány erő­seb­ben vagy eny­héb­ben, ál­ta­lá­ban vagy csu­pán bi­zo­nyos kon­tex­tus­ban, de hely­te­le­ní­ti, és ősi ere­de­tű vagy bel­ső ke­let­ke­zé­sű szi­no­ni­má­ik hasz­ná­la­tá­ra akar­ja rá­ven­ni ol­va­só­it. Ez ér­vé­nyes az olyan nél­kü­löz­he­tet­len, a ma­gyar szó­kész­let­be szi­lár­dan be­épült sza­vak­ra is, mint ami­lyen pl. az ab­szo­lút, ab­szurd, adek­vát, agi­lis, ag­res­­szív, ak­tív, ak­tu­á­lis, am­bí­ció, ar­ro­gáns, as­pek­tus. Így pél­dá­ul az ab­szurd szó­ról a szó­tár meg­ál­la­pít­ja, hogy „la­tin ere­de­tű, di­va­tos, gyak­ran szük­ség­te­le­nül hasz­nált ide­gen mel­lék­név” (i. m. 8, a rö­vi­dí­té­sek fel­ol­dá­sá­val); az ab­szurd drá­ma és az ab­szurd hu­mor ál­lan­dó­sult szó­kap­cso­la­to­kat az iro­dal­mi, kri­ti­kai nyelv­ben „szük­sé­ges”-nek tart­ja, egyéb­ként azon­ban a kö­vet­ke­ző szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tát ja­vall­ja: kép­te­len, esz­te­len, fo­nák, vis­­szás, os­to­ba, nevetséges.7
Nem sza­bad ter­mé­sze­te­sen azt gon­dol­nunk, hogy bár­mi­lyen bel­ső ke­let­ke­zé­sű szót lel­ke­sen tá­mo­gat­ná­nak nyelv­mű­ve­lő­ink: ha „ide­gen min­tá­ra” ke­let­ke­zett szó­kész­le­ti egy­ség­ről van szó, ak­kor a ké­zi­könyv más szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tát ja­va­sol­ja. Az a, á kez­dő­be­tűs sza­vak kö­zül ilyen az át­ü­tő, amely „eny­hén ide­gen­sze­rű­nek” mi­nő­sít­te­tik (i. m. 46), s az ol­va­só a kü­lön­fé­le szi­no­ni­mák hasz­ná­la­tá­ra bá­to­rít­ta­tik: pl. át­ü­tő ha­tás he­lyett nagy, óri­á­si ha­tás; át­ü­tő ere­jű he­lyett nagy, óri­á­si, ha­tal­mas ere­jű. Az a meg­győ­ző­dés, hogy az át­ü­tő szó (vagy más tü­kör­sza­vak és je­len­tés­be­li köl­csön­sza­vak) ele­ve ros­­szab­bak, mint más nyel­vű min­tá­ra vis­­sza nem ve­zet­he­tő szi­no­ni­má­ik, nyel­vi ba­bo­na, ame­lyet sem­mi­fé­le nyel­vé­sze­ti érv­vel nem le­het alá­tá­masz­ta­ni.
A nyel­vi vo­nat­ko­zá­sú mí­to­szok­nak van egy má­sik cso­port­ja is, amely­ről még nem esett szó: ezek nem a nyelv hasz­ná­la­tá­val kap­cso­la­to­sak, ha­nem a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­vel, ill. a nyelv kü­lön­fé­le bel­ső és kül­ső tu­laj­don­sá­ga­i­val, sőt ide ve­het­jük a nyelv­hasz­ná­lat kül­ső kö­rül­mé­nye­i­vel kap­cso­la­tos tév­hi­te­ket is. A nyel­vi mí­to­szok ke­vés­bé fel­tű­nő­ek, mint a nyel­vi ba­bo­nák: az em­be­rek sok­szor meg sem fo­gal­maz­zák őket, csak a nyelv­hasz­ná­la­tuk­ból, ill. az ilyen mí­to­szok­ban gyö­ke­re­ző nyelv­he­lyes­sé­gi és nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák­ból le­het rá­juk kö­vet­kez­tet­ni.
A nyel­vi mí­to­szok egy ré­sze ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz: nem kö­tő­dik ki­fe­je­zet­ten a ma­gyar nyelv­hez, ha­nem ál­ta­lá­nos­ság­ban szól pél­dá­ul a be­szé­lők és az ál­ta­luk be­szélt nyelv vi­szo­nyá­ról, a nyel­vi vál­to­zá­sok­ról, a nyel­vi vál­to­za­tos­ság­ról, a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­ről, a nyel­vek érint­ke­zé­sé­ről, a két­nyel­vű­ség­ről stb. Más ré­szük vi­szont a ma­gyar nyelv jel­le­gé­vel, a ma­gyar nyelv­ben vég­be­me­nő fo­lya­ma­tok­kal, a ma­gyar nyelv hely­ze­té­vel stb. kap­cso­la­tos. (Ezen a he­lyen kü­lön cso­port­ként kü­lö­nít­het­jük el a szlo­vá­ki­ai ma­gyar nyel­vi mí­to­szo­kat is, ame­lyek a ma­gyar és a szlo­vák nyelv szlo­vá­ki­ai hely­ze­té­vel, ál­la­po­tá­val, is­me­re­té­vel stb. kap­cso­la­to­sak, ezek­kel azon­ban Pa­lás­ton nem fog­lal­koz­tam. Ezek né­me­lyi­ké­re lásd Langman–Lanstyák 2000.) Néz­zünk meg né­hány pél­dát az ál­ta­lá­nos és a ma­gyar nyel­vi mí­to­szok­ra!
A nyel­vi vál­to­za­tos­ság­gal kap­cso­la­tos egyik ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz sze­rint a nyelv­ben van­nak olyan sza­vak, ki­fe­je­zé­sek, nyelv­ta­ni for­mák, ame­lyek ere­den­dő­en ros­­szak, s ezért jó vol­na, ha el­tűn­né­nek a nyelv­ből. Va­ló­já­ban ilyen for­mák nin­cse­nek, pon­to­sab­ban: nincs ér­tel­me sem­mi­lyen for­mát ilyen­nek mi­nő­sí­te­ni. Ha egy nyelv­ben lét­re­jön egy szó­alak és azt egy kö­zös­ség hasz­nál­ja, nem le­het ere­den­dő­en „rossz”. Leg­föl­jebb ar­ról le­het szó, hogy bi­zo­nyos be­széd­hely­ze­tek­ben hasz­ná­la­ta nem cél­sze­rű, mert nem il­lik be­le az adott kon­tex­tus­ba, en­nek azon­ban sem­mi kö­ze a nyel­vi rend­szer­hez. Ki­vé­tel­nek lát­sza­nak a szak­sze­rűt­le­nül hasz­nált szak­sza­vak, pl. a be­tű szó ’beszédhang’ ér­te­lem­ben vagy a faj szó ’fajta, rassz’ ér­te­lem­ben. Ezek azon­ban csak a szak­nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban hely­te­le­nek, a köz­nyel­vi­ben nem, hi­szen nem okoz­nak fél­re­ér­tést. Ugyan­ez a hely­zet az ún. „po­li­ti­ka­i­lag kor­rekt”, ill. „in­kor­rekt” szó­hasz­ná­lat­tal is (ro­ma vs. ci­gány, hal­lás­ká­ro­sult vs. sü­ket stb.), amely „po­li­ti­ka­i­lag” le­het he­lyes vagy hely­te­len, de nyel­vi­leg nem az.

Egy má­sik, a nyelv­vál­to­za­tok­kal és egy­ben a nyelv­érint­ke­zés­sel kap­cso­la­tos ál­ta­lá­nos nyel­vi mí­tosz sze­rint a nyelv ide­gen ha­tás­tól men­te­sebb vál­to­za­tai ér­té­ke­seb­bek azok­nál, ame­lyek „ke­ver­tek”, ame­lyek­ben erő­seb­ben ér­vé­nye­sül az ide­gen nyel­vek ha­tá­sa. A va­ló­ság ez­zel szem­ben az, hogy a nyelv­vál­to­za­tok ér­té­két egy­ál­ta­lán nem be­fo­lyá­sol­ja a ben­nünk meg­nyil­vá­nu­ló ide­gen ha­tás mér­té­ke, a „ke­vert nyelv­vál­to­za­tok” épp­oly ér­té­ke­sek, mint a „tisz­táb­bak”. Nem va­ló­szí­nű, hogy bár­mely di­a­lek­to­ló­gus azt mer­né ál­lí­ta­ni, hogy mond­juk a szé­kely nyelv­já­rás ér­té­ke­sebb, mint a mold­vai csán­gó vagy az őr­vi­dé­ki (bur­gen­lan­di) csak azért, mert va­ló­szí­nű­leg jó­val ke­ve­sebb ben­ne a kon­tak­tus­je­len­ség. Ha­son­ló­kép­pen nem mond­hat­juk, hogy a szak­nyel­vek ke­vés­bé vol­ná­nak „ér­té­ke­sek”, mint mond­juk a köz­nyelv, mi­vel több ide­gen szót vagy más tí­pu­sú kon­tak­tus­je­len­sé­ge­ket tar­tal­maz­nak. Ha ezt a mí­toszt az önál­ló nyel­vek­re is ki­ve­tí­te­nénk, ak­kor azo­kat a nyel­ve­ket, me­lyek tör­té­ne­tük so­rán na­gyobb mér­ték­ben vol­tak ki­té­ve más nyel­vek ha­tá­sá­nak, ér­ték­te­le­nebb­nek kel­le­ne te­kin­te­nünk, mint az el­szi­ge­tel­teb­ben fej­lő­dő­ket Így pél­dá­ul a ger­mán nyelv­csa­lá­don be­lül a rend­kí­vül ér­té­kes iz­lan­di mel­lett ke­vés­bé kel­le­ne ér­té­kes­nek tar­ta­nunk a né­me­tet, leg­ke­vés­bé ér­té­kes­nek pe­dig az an­golt.
Az idé­zett­hez ha­son­ló, fön­tebb már több­ször em­lí­tett nyel­vi mí­tosz sze­rint a bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­vak, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek job­bak az ide­gen ere­de­tű sza­vak­nál, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek­nél; ha van vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­günk, jobb, ha bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­va­kat, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­te­ket hasz­ná­lunk. Amint lát­tuk, ez a mí­tosz szol­gál a kü­lön­fé­le köz­vet­len és köz­ve­tett köl­csön­sza­vak, va­la­mint más nyel­vi ha­tás­ra lét­re­jött nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tek meg­bé­lyeg­zé­sé­nek alap­já­ul. Va­ló­já­ban na­gyon sok kö­rül­mény­től függ, hogy egy bi­zo­nyos köz­lés­hely­zet­ben a bel­ső ke­let­ke­zé­sű vagy az ide­gen ere­de­tű szó vagy nyelv­ta­ni szer­ke­zet hasz­ná­la­ta he­lyén­va­lóbb, ill. cél­ra­ve­ze­tőbb-e. Ugyan­ez igaz nyelv­ter­ve­zé­si vo­nat­ko­zás­ban is: nem ma­gá­tól ér­tő­dő pél­dá­ul, hogy min­den ide­gen szó­nak ér­de­mes lét­re­hoz­ni és el­ter­jesz­te­ni egy bel­ső ke­let­ke­zé­sű meg­fe­le­lő­jét, ha­nem ez is a kö­rül­mé­nyek­től függ. Fon­tos szem­pont pél­dá­ul, hogy men­­nyi­re gya­ko­ri fo­ga­lom­ról van szó, csak a szak­em­be­rek szűk kö­re fog­ja-e hasz­nál­ni, vagy a szak­mán kí­vü­li­ek is. Az ide­gen szó mel­lett szól­hat pl. az, hogy meg­kön­­nyí­ti a nem­zet­kö­zi szak­mai kom­mu­ni­ká­ci­ót, adott eset­ben kön­­nyeb­ben ejt­he­tő, rö­vi­debb, ne­tán szem­lé­le­te­sebb a le­het­sé­ges bel­ső ke­let­ke­zé­sű meg­fe­le­lő­jé­nél, eset­leg csa­lád­ja van már az érin­tett nyelv­ben stb.
A ma­gyar nyel­vi mí­to­szok kö­zül em­lít­sük meg azt, mely sze­rint a ma­gyar nyelv egyik leg­főbb jel­leg­ze­tes­sé­ge a tö­mör­ség. A ma­gyar mint agg­lu­ti­ná­ló nyelv va­ló­ban ké­pes sok olyan je­len­tés­moz­za­na­tot tol­da­lé­kok­kal ki­fe­jez­ni, ame­lye­ket más nyel­vek­ben – el­ső­sor­ban az izo­lá­ló nyel­vek­ben – önál­ló sza­vak hor­doz­nak. Nyel­vünk­nek ezt a tö­mö­rí­tő tu­laj­don­sá­gát az an­gol nyelv szét­ta­go­ló jel­le­gé­vel szok­ták szem­be­ál­lí­ta­ni (vö. pl. a ma­gyar ki­mo­sat­hat­nám szó­ala­kot an­gol meg­fe­le­lő­jé­vel: I could have it washed). A ma­gyar azon­ban csak alak­ta­ná­ban tö­mö­rí­tő, el­len­ben mon­dat­ta­ná­ban szét­ta­go­lóbb az an­gol­nál és más in­do­eu­ró­pai nyel­vek­nél, hi­szen na­gyon sok min­dent, amit eme­zek egy­sze­rű mon­dat­tal fe­jez­nek ki, a ma­gyar csak ös­­sze­tet­tel ké­pez vis­­sza­ad­ni (vö. pl. I command you not to touch it. Meg­pa­ran­cso­lom nek­tek, hogy ne nyúl­ja­tok hoz­zá). Mind­ez per­sze még min­dig nem zár­ja ki, hogy a ma­gyar­ban ösz­­szes­sé­gé­ben a tö­mö­rí­tő meg­ol­dá­sok le­gye­nek túl­súly­ban, en­nek eg­zakt ki­mu­ta­tá­sa azon­ban le­he­tet­len fel­adat. Ezen­kí­vül pe­dig a tö­mör­ség nem ab­szo­lút, min­den más fö­lé he­lyez­he­tő, ön­ma­gá­ban va­ló ér­ték, a szét­ta­go­lóbb for­mai meg­ol­dá­sok­nak is van leg­alább an­­nyi elő­nyük, mint a tö­mö­rí­tők­nek, s leg­föl­jebb konk­rét ese­tek­ben, a köz­lés kü­lön­fé­le kö­rül­mé­nye­i­nek fi­gye­lem­be­vé­te­lé­vel te­kint­het­jük az egyi­ket vagy a má­si­kat jobb, cél­sze­rűbb meg­ol­dás­nak (már amen­­nyi­ben egy­ál­ta­lán van a be­szé­lő­nek vá­lasz­tá­si le­he­tő­sé­ge). Pél­dá­ul az írott nyelv sok­szor a tö­mö­rí­tőbb, míg a be­szélt nyelv – jól ért­he­tő nyelv­lé­lek­ta­ni okok­ból – ne­megy­szer a szét­ta­go­ló meg­ol­dá­so­kat ré­sze­sí­ti előny­ben. A két­nyel­vű be­szé­lők a szét­ta­go­ló meg­ol­dá­so­kat ked­ve­lik job­ban, ami­nek szin­tén meg­van a ma­ga oka (lásd Lanstyák 2002, 91, 107), s az ves­se rá­juk ezért az el­ső kö­vet, aki so­ha nem hasz­nált „szük­ség­te­le­nül” szét­ta­go­ló nyelv­ta­ni szer­ke­ze­tet.
A nyel­vi tév­hi­tek hát­te­ré­ben kü­lön­fé­le ideológiai8 és fi­lo­zó­fi­ai meg­gon­do­lá­sok fe­dez­he­tők föl; ilyen pél­dá­ul több más mel­lett a pu­riz­mus, a ra­ci­o­na­liz­mus és a pla­to­niz­mus. Ezek per­sze nem köz­vet­le­nül hat­nak az em­be­rek­re, ha­nem a leg­kü­lön­fé­lébb csa­tor­ná­kon ke­resz­tül. Az is le­het, hogy egyes ese­tek­ben a la­i­kus em­be­rek sa­ját ma­guk ala­kí­tot­tak ki ilyen ide­o­ló­gi­á­kat és „fi­lo­zó­fi­á­kat”, sa­ját em­be­ri igé­nye­ik­re, tö­rek­vé­se­ik­re, fé­lel­me­ik­re vá­la­szul, anél­kül hogy tu­do­má­suk lett vol­na a tár­sa­dal­mak ma­ga­sabb szfé­rá­i­ban ke­let­ke­zett ha­son­ló ide­o­ló­gi­ák­nak és fi­lo­zó­fi­ák­nak a lé­te­zé­sé­ről.
A pu­riz­mus – amely szin­tén té­má­ja volt a pa­lás­ti ta­lál­ko­zó­nak – olyan fel­fo­gás, amely a nyel­vi vál­to­zá­sok­ban – kü­lö­nö­sen azok­ban, ame­lyek ide­gen nyel­vek ha­tá­sá­ra kö­vet­kez­nek be – ne­ga­tí­vu­mot lát; a pu­ris­ta nyelv­mű­ve­lők a nyelv ko­ráb­bi ál­la­po­tát jobb­nak, tö­ké­le­te­sebb­nek, szebb­nek vé­lik a sa­ját korukbelinél, a leg­több nyel­vi vál­to­zást el­uta­sít­ják, és ak­ci­ó­kat szer­vez­nek e vál­to­zá­sok vis­­sza­for­dí­tá­sá­ra (vö. Crystal 1985, 252; 1992/1994, 322, 1997/1998, 537). Ma a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés pu­riz­mu­sa el­ső­sor­ban az ide­gen ere­de­tű sza­vak és nyel­vi for­mák hely­te­le­ní­té­sé­ben nyil­vá­nul meg (vö. Kugler–Tolcsvai Nagy 2000, 207); ez lát­ha­tó a Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár­ból szár­ma­zó, a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­ná­kat il­luszt­rá­lan­dó fen­ti pél­dák több­sé­gé­ben is. S pu­riz­mus­ból fa­kad az a fön­tebb em­lí­tett nyel­vi mí­tosz is, mely sze­rint a nyelv­nek ide­gen ha­tás­tól men­te­sebb vál­to­za­tai ér­té­ke­seb­bek azok­nál, ame­lyek­ben erő­seb­ben ér­vé­nye­sül az ide­gen nyel­vek ha­tá­sa. Ha­son­ló­kép­pen a pu­riz­mus nyil­vá­nul meg ab­ban a nyel­vi tév­hit­ben is, mely sze­rint a bel­ső ke­let­ke­zé­sű sza­vak job­bak az ide­gen szavaknál.9
A ra­ci­o­na­liz­mus – az ész „min­den­ha­tó­sá­gá­nak” bű­vö­le­té­ben – az em­be­ri gon­dol­ko­dás lo­gi­kai tör­vé­nye­i­nek meg­fe­le­lő nyel­vi for­má­kat jobb­nak tart­ja azok­nál, ame­lyek ezek­kel nin­cse­nek össz­hang­ban. El­ső­sor­ban ezért hely­te­le­ní­tik a nyelv­mű­ve­lők a fön­tebb idé­zett, az amíg kö­tő­szót tar­tal­ma­zó, de an­nak el­sőd­le­ges je­len­té­sé­vel el­len­té­tes szer­ke­ze­tet (amíg a múlt szá­zad­ban a szi­fi­lisz, ad­dig nap­ja­ink­ban az AIDS sze­di ál­do­za­ta­it). A ra­ci­o­na­lis­ta fel­fo­gás sze­rint a nyelv olyan, mint egy gép, s ezért nem jó, ha a mű­kö­dé­sé­ben lo­gi­kát­lan­sá­gok, kö­vet­ke­zet­len­sé­gek, több­ér­tel­mű­sé­gek stb. van­nak (vö. Sán­dor 2003, 401). Va­ló­já­ban per­sze a nyelv nem ilyen, s nem is len­ne jó, ha ilyen len­ne; hogy mást ne mond­junk, már csak azért sem, mert a gép nem vál­to­zik (ha igen, ak­kor rom­lik), az pe­dig sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­na az em­be­ri nyel­vek­re, sőt ma­gá­ra az em­be­ri­ség­re néz­ve is, ha az em­be­ri nyel­vek kép­te­le­nek vol­ná­nak a vál­to­zás­ra.
A la­i­kus be­szé­lők gon­do­lat­vi­lá­gá­ban a pla­to­niz­mus ab­ban ér­he­tő tet­ten, hogy az em­be­rek – azok is, akik so­ha nem hal­lot­tak Pla­tón idea­ta­ná­ról – úgy gon­dol­ják, hogy a nyelv­nek van egy ide­á­lis for­má­ja, amely mint­egy füg­get­len a tény­le­ge­sen el­hang­zó dis­kur­zu­sok­ban ta­lál­ha­tó nyel­vi for­mák­tól; ha az em­be­rek olyan sza­va­kat, hang­ta­ni vál­to­za­to­kat, nyelv­ta­ni szer­ke­ze­te­ket stb. hasz­nál­nak, ame­lyek el­tér­nek az esz­mék vi­lá­gá­ban le­le­dző ide­á­lis nyel­vi for­mák­tól, ak­kor az az em­be­ri tö­ké­let­len­ség mi­att van így, s a „de­vi­áns” ala­ko­kat nyelv­bot­lás­nak, nyelv(helyesség)i hi­bá­nak, vagy leg­jobb eset­ben is va­la­mi­fé­le nyelv­já­rá­si el­té­rés­nek kell te­kin­te­ni (vö. Do­mon­ko­si 2004). S az ide­á­lis for­mák mel­lett van­nak ide­á­lis nyel­vi tu­laj­don­sá­gok is, pl. a tö­mör­ség: az anél­kül, hogy tí­pu­sú szer­ke­zet más szer­ke­ze­tek­kel va­ló he­lyet­te­sí­té­se mel­let­ti egyik nyelv­mű­ve­lői érv – ide­gen ere­de­te mel­lett – az, hogy a he­lyet­te ja­va­solt szer­ke­ze­tek tö­mö­reb­bek; pe­dig – amint ar­ra fön­tebb is cé­loz­tunk – hely­ze­te vá­lo­gat­ja, mi­kor tö­rek­szik a be­szé­lő tö­mör­ség­re, s mi­kor cél­sze­rűbb szá­má­ra – pél­dá­ul pszicholingvisztikai, sti­lisz­ti­kai vagy akár nyel­ven kí­vü­li okok­ból – épp a ter­jen­gő­sebb for­mák hasz­ná­la­ta.

Ös­­szeg­zés

Dol­go­za­tom­ban a nyelv­re, ill. a nyelv­hasz­ná­lat­ra vo­nat­ko­zó hi­e­del­mek­kel fog­lal­koz­tam; eze­ket ös­­sze­fog­la­ló­an „nyel­vi tév­hi­tek”-nek ne­vez­tem. A nyel­vi tév­hi­tek egy ré­sze köz­ke­le­tű az adott kö­zös­ség­ben; eze­ket szo­kás újab­ban „nyel­vi mí­to­szok”-nak ne­vez­ni. A nyel­vi mí­to­szok egyik jel­leg­ze­tes cso­port­ját az em­be­ri nyelv­re mint olyan­ra, a nyelv ál­ta­lá­nos tu­laj­don­sá­ga­i­ra, a nyelv­mű­kö­dés mi­ként­jé­re, a nyelv és az azt be­szé­lő kö­zös­ség vi­szo­nyá­ra és eh­hez ha­son­ló kér­dé­sek­re vo­nat­ko­zó köz­ke­le­tű nyel­vi tév­hi­tek al­kot­ják. A nyel­vi mí­to­szok má­sik cso­port­já­ba olyan tév­hi­tek tar­toz­nak, ame­lyek egy-egy konk­rét nyel­vi je­len­ség­gel kap­cso­la­to­sak, an­nak „hely­te­len­sé­gé”-ről szól­nak; eze­ket fön­tebb „nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák”-nak, ill. „nyelv­hasz­ná­la­ti mí­to­szok”-nak ne­vez­tem.
Van­nak azon­ban olyan nyel­vi tév­hi­tek is, ame­lyek csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek; eze­ket „nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák”-nak le­het ne­vez­ni. A nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák nem jel­le­gük­ben kü­lön­böz­nek a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák­tól, csak el­ter­jedt­sé­gük­ben. A nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák köz­ke­le­tű­ek, az adott kö­zös­ség tag­ja­i­nak je­len­tős ré­sze is­me­ri őket, és be­fo­lyást gya­ko­rol­nak nyelv­hasz­ná­la­tuk­ra – ezért tar­toz­nak a mí­to­szok kö­zé. Ez­zel szem­ben a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák csak szűk kör­ben is­me­re­te­sek; több­nyi­re a nyelv­mű­ve­lők hoz­zák őket lét­re, de sok­szor még ők ma­guk sem tart­ják ma­gu­kat sa­ját in­tel­me­ik­hez (konk­rét pél­dá­ra lásd Lanstyák 2003–2004 I, 95–96) – ezért nem is ne­vez­he­tők mí­to­szok­nak.
Mind a nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák, mind a nyelv­mű­ve­lői ba­bo­nák ál­ta­lá­no­sabb jel­le­gű nyel­vi mí­to­szo­kon és kü­lön­fé­le nyel­vi ide­o­ló­gi­á­kon ala­pul­nak, azok­ban gyö­ke­rez­nek. Mi­vel a két cso­port csak el­ter­jedt­sé­gé­ben kü­lön­bö­zik egy­más­tól, az egyes ba­bo­nák el­ter­jedt­sé­gét pe­dig em­pi­ri­ku­san so­ha sen­ki nem vizs­gál­ta az egész nyelv­kö­zös­ség­re néz­ve, szük­ség van ös­­sze­fog­la­ló meg­ne­ve­zé­sük­re is: er­re a „nyel­vi ba­bo­na” tű­nik a leg­al­kal­ma­sabb­nak.
Az em­lí­tett fo­gal­mak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát a kö­vet­ke­ző táblázat10 szem­lél­te­ti:

A pa­lás­ti ren­dez­vé­nyen a mí­to­szok­ról szó­ló két elő­adás­sal kap­cso­la­to­san, ill. a ren­dez­vény után a té­zi­sek meg­vi­ta­tá­sa so­rán fon­tos kér­dés­ként me­rült föl az, hogy mi a te­en­dő­je a nyel­vész­nek a nyel­vi tév­hi­tek­kel kap­cso­lat­ban. Az vol­na a lo­gi­kus, hogy a nyel­vész ezek el­osz­la­tá­sán mun­kál­kod­jon, még ak­kor is, ha a nyel­vi mí­to­szok, ba­bo­nák lé­te a nyelv­ről va­ló köz­na­pi gon­dol­ko­dás sa­já­tos­sá­gai mi­att – amint ezt Do­mon­ko­si Ág­nes hang­sú­lyoz­ta sa­ját elő­adá­sá­ban – el­ke­rül­he­tet­len­nek lát­szik. A részt­ve­vők töb­bé-ke­vés­bé meg­egyez­tek ab­ban, hogy a nyel­vi tév­hi­tek fel­tá­rá­sa a nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tés­nek egyik igen fon­tos fel­ada­ta, de azt is töb­ben hang­sú­lyoz­ták, hogy en­nél még fon­to­sabb a he­lyes nyelv­szem­lé­let ki­ala­kí­tá­sa. Ezért lé­nye­ges, hogy a szük­ség­sze­rű „rom­bo­lás” mel­lett ne sik­kad­jon el az „épí­tés” sem. A té­tel­sze­rű­en meg­fo­gal­ma­zott nyel­vi mí­to­szok­kal és ba­bo­nák­kal va­ló fog­lal­ko­zás pa­ra­dox mó­don akár meg is erő­sít­he­ti eze­ket, ahe­lyett hogy meg­gyön­gí­te­né. Ezen­kí­vül bi­zo­nyos mí­to­szok nyílt „meg­tá­ma­dá­sa” eset­leg olyan ér­zel­mi ala­pú el­len­ál­lást vált­hat ki, ame­lyet sem­mi­fé­le ra­ci­o­ná­lis ér­ve­lés­sel nem le­het le­győz­ni (vö. Benkő é. n.).
A nyel­vi tév­esz­mék cá­fo­la­ta, az­az tév­esz­me mi­vol­tuk­nak bi­zo­nyí­tá­sa nem te­kint­he­tő a nyel­vész kö­te­les­sé­gé­nek, a szak­em­ber kö­te­les­sé­ge csu­pán a tu­do­má­nyos nyelv­szem­lé­let ter­jesz­té­se le­het. Az, hogy a nyel­vész mi­kor dönt úgy, hogy még­is konf­ron­tál a tu­do­mány­ta­lan né­ze­tek­kel (il­let­ve – ami saj­nos, úgy lát­szik, ez­zel együtt jár – azok ter­jesz­tő­i­vel), lel­ki al­ka­tá­tól, az adott írás cél­ja­i­tól, a cél­kö­zön­ség föl­té­te­lez­he­tő fo­ga­dó­kész­sé­gé­től és sok más konk­rét kö­rül­mény­től függ. Kü­lö­nö­sen a konk­rét nyel­vi je­len­sé­gek­re vo­nat­ko­zó nyel­vi ba­bo­nák ese­té­ben vol­na mél­tány­ta­lan el­vár­ni a szak­em­be­rek­től, hogy ezek tév­esz­me mi­vol­ta mel­lett bi­zo­nyí­té­ko­kat so­ra­koz­tas­sa­nak föl.11 Ilyen­kor egye­dül az vár­ha­tó el, hogy a nyelv­mű­ve­lők ér­vel­je­nek az adott je­len­ség hely­te­le­ní­té­se mel­lett – de per­sze tu­do­má­nyos ér­vek­kel. Ez a meg­győ­ző­dé­sem az „ár­tat­lan­ság vé­lel­mé”-nek ne­ve­zett jo­gi alap­elv­vel is össz­hang­ban van, mely­nek ér­tel­mé­ben a vád az, ami bi­zo­nyí­tás­ra szo­rul, nem pe­dig az ártatlanság.12 A „vád” bi­zo­nyí­tá­sa azok­nak a kö­te­les­sé­ge, akik a kü­lön­fé­le nyel­vi je­len­sé­ge­ket hely­te­len­nek íté­lik, va­gyis az eze­ket hasz­ná­ló be­szé­lők tö­me­ge­it mint­egy „vád alá he­lye­zik”. Ha pe­dig nem tud­ják a „vá­dat” bi­zo­nyí­ta­ni, az a jog­sze­rű, ha a „vá­dat” el­ej­tik, (a) „vád­lot­tat” – a jobb sors­ra ér­de­mes hét­köz­na­pi be­szé­lőt – pe­dig „föl­men­tik”.
Mi­vel a nyel­vi mí­to­szok na­gyon mé­lyen gyö­ke­rez­nek a be­szé­lők tu­da­tá­ban és tu­dat­alat­ti­já­ban, alig­ha le­het ar­ra szá­mí­ta­ni, hogy si­ke­rül őket tel­je­sen ki­ir­ta­ni, ám ar­ra van le­he­tő­ség, hogy az em­be­rek a nyelv tu­do­má­nyos szem­lé­le­té­vel is meg­is­mer­ked­je­nek (az anya­nyel­vi ne­ve­lés és az is­ko­lán kí­vül nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tés se­gít­sé­gé­vel), és ez­zel meg­gyön­gül­jön a nyel­vi tév­hi­tek be­fo­lyá­sa a nyelv­ről va­ló gon­dol­ko­dá­suk­ra s ez­zel köz­vet­ve a nyelv­hasz­ná­la­tuk­ra is. Do­mon­ko­si Ág­nes ez­zel kap­cso­la­to­san a kö­vet­ke­zőt mond­ta elő­adá­sá­ban: „Az anya­nyel­vi ne­ve­lés és a nyelv­mű­ve­lés gya­kor­la­ta […] sok­szor csak meg­erő­sí­ti a né­pi kategorizációt, ahe­lyett, hogy tu­do­má­nyos kategorizációt ál­lí­ta­na szem­be a köz­na­pi vé­le­ke­dé­sek­kel. A ba­bo­nák ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek gá­to­lá­sá­ban pe­dig meg­lá­tá­som sze­rint nem egy­sze­rű­en a cá­fo­la­tuk, ha­nem egy má­sik szem­lé­let­mód ér­vé­nye­sí­té­se, egy má­sik, ér­vé­nyes és al­kal­maz­ha­tó tu­do­má­nyos kategorizáció tu­da­to­sí­tá­sa játsz­hat­ná a leg­fon­to­sabb sze­re­pet. Eb­ben a te­kin­tet­ben te­hát a nyelv­mű­ve­lés leg­lé­nye­ge­sebb és leg­sür­ge­tőbb fel­ada­tát sa­ját ér­té­ke­lő ka­te­gó­ri­á­i­nak ki­ala­kí­tá­sá­ban, hasz­ná­la­tá­ban és ár­nya­lá­sá­ban, szociolingvisztikai, sti­lá­ris, prag­ma­ti­kai meg­ala­po­zá­sá­ban lá­tom.”
Ah­hoz, hogy er­re a nyelv­mű­ve­lés ké­pes le­gyen, gyö­ke­re­sen meg kel­le­ne újul­nia, és szo­ro­san együtt kel­le­ne mű­köd­nie a nyelv­tu­do­mány leg­kü­lön­fé­lébb te­rü­le­te­in dol­go­zó szak­em­be­rek­kel (eh­hez azon­ban ar­ra is szük­ség van, hogy ezek a szak­em­be­rek nyi­tot­tak le­gye­nek az együtt­mű­kö­dés­re). Ez nem le­he­tet­len, hi­szen tu­laj­don­kép­pen a pa­lás­ti ta­lál­ko­zó is ilyen együtt­mű­kö­dés­nek volt a gyü­möl­cse: nyelv­mű­ve­lők és a „lé­te­ző nyelv­mű­ve­lés” bí­rá­lói vi­tat­tak ott meg kö­zö­sen – nagy-nagy bé­kes­ség­ben – a nyelv­mű­ve­lés leg­ége­tőbb kér­dé­sei kö­zül né­há­nyat. Per­sze Pa­lás­ton nem „a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés” vett részt, ha­nem a Nyelv­tu­do­má­nyi In­té­zet nyelv­mű­ve­lő osz­tá­lyá­nak mun­ka­tár­sai és még egy-két to­váb­bi, nyelv­mű­ve­lő­ként is szá­mon tar­tott szak­em­ber. To­váb­bi ta­lál­ko­zók­ra, meg­be­szé­lé­sek­re, mű­hely­vi­ták­ra, egy­re több szak­em­ber be­vo­ná­sá­ra lesz szük­ség ah­hoz, hogy a „pa­lás­ti fo­lya­mat” ne sza­kad­jon meg,13 s idő­vel sen­ki szá­má­ra se le­gyen két­sé­ges, hogy a nyelv­mű­ve­lés is le­het hasz­nos, ér­tel­mes te­vé­keny­ség. „Csak­” az kell hoz­zá, hogy ne sza­kad­jon el a nyelv­tu­do­mány­tól (pon­to­sab­ban: kap­cso­lód­jon hoz­zá), s a nyelv­mű­ve­lők ne nyel­vi tév­esz­mé­ket ter­jes­­sze­nek, ha­nem a nyelv­tu­do­mány ered­mé­nye­it fel­hasz­nál­va foly­tas­sa­nak az adott kö­zös­ség tény­le­ges nyel­vi prob­lé­má­i­ból ki­in­du­ló nyel­vi is­me­ret­ter­jesz­tő és ta­nács­adó te­vé­keny­sé­get.

Hi­vat­ko­zá­sok

Bauer, Laurie–Trudgill, Peter 1998. Introduction. Laurie Bauer–Peter Trudgill (szerk.): Language Myths, xv–xviii. Lon­don etc., Penguin.
Bárczi Gé­za 1974. Nyelv­mű­ve­lé­sünk. Bu­da­pest, Gon­do­lat.
Benkő Lo­ránd é. n. Egy kis ta­nul­ság Anony­mus-ku­ta­tá­sa­im­ból. Ba­lázs Géza–A. Jászó Anna–Koltói Ádám (szerk.): Él­te­tő anya­nyel­vünk. Írá­sok Grétsy Lász­ló 70. szü­le­tés­nap­já­ra. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó, 77–80. p.
Crystal, David 1985. A Dictionary of Linguistics and Phonetics. Ox­ford, Basil Blackwell.
Crystal, David 1992/1994. Dictionary of Language and Languages. Lon­don, Penguin Books.
Crystal, David 1997/1998. A nyelv en­cik­lo­pé­di­á­ja. Bu­da­pest, Osiris.
Do­mon­ko­si Ág­nes 2004. Nyel­vi ba­bo­nák és szte­re­o­tí­pi­ák: a he­lyes és a hely­te­len a né­pi nyel­vé­sze­ti szem­lé­let­ben. Vi­ta­in­dí­tó elő­adás az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zón, Pa­lás­ton, 2004. ok­tó­ber 2-án. http://www.gramma.sk/hu/kozonsegszolgalat/alkalmazott/domonkosi.rtf.
Dó­zsa Ro­land 2004. I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zó. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, 6. évf. 4. sz. 139–143. p.
É. Kiss Ka­ta­lin 2004. Anya­nyel­vünk ál­la­po­tá­ról. Bu­da­pest, Osiris Ki­adó.
Kugler Nóra–Tolcsvai Nagy Gá­bor 2000. Nyel­vi fo­gal­mak kisszótára. Bu­da­pest, Ko­ro­na Ki­adó.
Langman, Juliet–Lanstyák Ist­ván 2000. Language negotiations in Slovakia: Views from the Hungarian minority. Multilingua, 19-1/2.
Lanstyák Ist­ván 2002. A ma­gyar nyelv szlo­vá­ki­ai vál­to­za­ta­i­nak jel­lem­zői. In: Lanstyák István– Szabómihály Gi­zel­la: Ma­gyar nyelv­ter­ve­zés Szlo­vá­ki­á­ban. Ta­nul­má­nyok és do­ku­men­tu­mok. Po­zsony, Kalligram Ki­adó, 84–108. p.
Lanstyák Ist­ván 2003. A Ma­gyar ér­tel­me­ző ké­zi­szó­tár a nyelv­he­lyes­ség fog­sá­gá­ban. Ma­gyar Nyelv­őr, 127. évf. 4. sz. 370–388. p.
Lanstyák Ist­ván 2003–2004. He­lyi „ér­té­kes” nyelv­vál­to­za­tok, „tisz­tes” ide­gen sza­vak, „visz­­szás” je­len­té­sek, „ag­res­­szív” rö­vi­dí­té­sek, „kevercs” nyelv és tár­sa­ik. Vá­lo­ga­tás a nyelv­mű­ve­lői csacs­ka­sá­gok gaz­dag tár­há­zá­ból. I–II. Fó­rum Tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi Szem­le, I, 5. évf. 4. sz. 69–98. p.; 6. évf. 1. sz. 51–76. p.
Lanstyák Ist­ván 2004. Nyel­vi mí­to­szok és ba­bo­nák (avagy a ma­gyar nyelv­mű­ve­lés demitizálásának fe­let­te szük­sé­ges vol­tá­ról va­ló di­a­ló­gus kez­de­te). Vi­ta­in­dí­tó elő­adás az I. Al­kal­ma­zott Nyel­vé­sze­ti Mű­hely­ta­lál­ko­zón, Pa­lás­ton, 2004. ok­tó­ber 2-án. http://www.gramma.sk/hu/kozonsegszolgalat/alkalmazott/lanstyak.rtf.
Lőrincze La­jos 1980. Em­ber­köz­pon­tú nyelv­mű­ve­lés. Bu­da­pest, Mag­ve­tő Ki­adó.
Nagy J. Bé­la 1953. Nyelv­he­lyes­sé­gi ba­bo­nák. In: Lőrincze La­jos (szerk.): Nyelv­mű­ve­lé­sünk főbb kér­dé­sei. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény, Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 241–265. p.
NyKk. 1983–1985. Grétsy László–Kovalovszky Mik­lós (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­könyv I–II. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó.
NymKsz. 1996. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár. Bu­da­pest, Auk­tor Könyv­ki­adó.
NymKsz. 2005. Grétsy László–Kemény Gá­bor (szerk.): Nyelv­mű­ve­lő ké­zi­szó­tár. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó. (2., ja­ví­tott és bő­ví­tett ki­adás.)
Sán­dor Klá­ra 2003. Nyelv­ter­ve­zés, nyelv­po­li­ti­ka, nyelv­mű­ve­lés. In: Kiefer Fe­renc (szerk.): A ma­gyar nyelv ké­zi­köny­ve. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 381–409. p.
Si­mon Sza­bolcs 1996. Nyelv­vál­to­za­tok a szlo­vá­ki­ai ma­gyar tan­nyel­vű kö­zép­is­ko­lák szá­má­ra írt ma­gyar­nyelv-köny­vek­ben. In: Csernicskó István–Váradi Ta­más (szerk.): Ki­sebb­sé­gi ma­gyar is­ko­lai nyelv­hasz­ná­lat. Bu­da­pest, Tin­ta Könyv­ki­adó és Ki­ad­vány­szer­kesz­tő Bt., 17–27. p.
Szepesy Gyu­la 1986. Nyel­vi ba­bo­nák. Bu­da­pest, Gon­do­lat. URL: http://mek.oszk.hu/ 01600/01688/01688.htm

A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az agg­lu­ti­ná­ció után a ma­gyar nyelv leg­fon­to­sabb jel­leg­adó­ja. E leg­fon­to­sabb jel­leg­adó vo­ná­sok sor­rend­je ab­ból a kö­rül­mény­ből kö­vet­ke­zik, hogy a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia egyik sa­já­tos meg­nyil­vá­nu­lá­sa, a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés épp az agg­lu­ti­ná­ció bá­zi­sán nyil­vá­nul meg: az ala­ki­lag és je­len­tés­ta­ni­lag nem­egy eset­ben elég­gé önál­ló mor­fé­má­kat a szó­tő­höz il­lesz­ti, kö­ti. Az agg­lu­ti­ná­ció sor­ren­di el­sőbb­sé­gét a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia előtt az biz­to­sít­ja, hogy a ro­kon nyel­vek ös­­szes­sé­gé­ben is az agg­lu­ti­ná­ció a hi­ány­ta­la­nul meg­le­vő kö­zös vo­nás. Ez­zel szem­ben a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, no­ha föl­te­he­tő­en meg­volt már az alap­nyelv­ben (vö. Haj­dú 1962, 160; uő 1966, 54; Décsy 1965, 157; né­mi­leg más­képp Bárczi 1958, 102–103), je­len­leg né­hány urá­li nyelv­ből tel­je­sen hi­ány­zik, egyik-má­sik nyelv­ben csak rész­ben van meg – va­la­me­lyik nyelv­já­rá­sá­ban – vagy pe­dig csak bi­zo­nyos nyo­mok en­ged­nek kö­vet­kez­tet­ni az egy­ko­ri meg­lét­re; eb­ből ki­fo­lyó­lag te­hát a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia nem min­den ro­kon nyelv­nek egyik alap­ve­tő fon­tos­sá­gú vo­ná­sa. Tel­je­sen hi­ány­zik a lapp­ban és az iro­dal­mi észt­ben, to­váb­bá csak nyo­mok­ban van meg a per­mi nyel­vek­ben – a zür­jén­ben és a vot­ják­ban –, vi­szont meg­van a finn­ben, a mord­vin­ban, a cse­re­misz­ben és a ma­gyar nyelv leg­kö­ze­leb­bi ro­ko­nai – a vo­gul és az oszt­ják – né­hány nyelv­já­rá­sá­ban, hogy csak a főbb ro­kon nyel­ve­ket em­lít­sük.
Azon­ban mind­amel­lett, hogy az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­nak és a töb­bi ro­kon nyelv­nek el­sőd­le­ges szer­ke­ze­ti vo­ná­sa és va­la­men­­nyi ro­kon nyelv­nek a sa­ját­ja, a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia pe­dig nem, épp a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia az a szem­be­tű­nő vo­nás, amel­­lyel a ma­gyar nyelv szer­ke­ze­te el­üt a kör­nye­ző nyel­vek szer­ke­ze­té­től. Az agg­lu­ti­ná­ció ti. más, túl­súly­ban le­vő szer­ke­ze­ti sa­já­tos­sá­gok mel­lett je­len­tős mér­ték­ben meg­van a kör­nye­ző nyel­vek­ben is, és ezek fe­lől néz­ve az agg­lu­ti­ná­ció a ma­gyar­ra nem an­­nyi­ra jel­lem­ző, mint a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia. Elég rá­mu­tat­ni az agglutinatív jel­le­gű szó­kép­zés­re a szlo­vák­ban, a cseh­ben vagy a né­met­ben, mint sklad-ište, sklad-ník, sklad-níè-ka, sklad-ova-; schön – Schön-heit vagy az olyan agg­lu­ti­ná­ci­ós szlo­vák ala­kok­ra, mint píše-m, píše-me, píš-ete, píš-me, píš-te.
A ma­gán­hang­zó-har­mó­nia – mint is­me­re­tes – el­ső­sor­ban ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy az egy­sze­rű, nem ös­­sze­tett sza­vak a ma­gán­hang­zók palato-veláris kor­re­lá­ci­ó­já­nak vagy az egyik, vagy a má­sik el­len­tét­so­rá­ból, va­gyis vagy ve­lá­ris (mély), vagy pa­la­tá­lis (ma­gas) hang­rend­ben te­vőd­nek ös­­sze. A ma­gyar­ban ál­ta­lá­no­sak az olyan ár­pa, bo­ka, ka­pu, ma­lom, bo­szor­kány, ga­bo­na stb. fé­le mély (ve­lá­ris) és a be­teg, fe­nyő, öreg, medence1, fil­lér stb. fé­le ma­gas (pa­la­tá­lis) hang­ren­dű sza­vak.
Ám a ma­gyar sza­vak, no­ha se sze­ri, se szá­ma az ilyen, hang­ren­di­leg egy­sé­ges tí­pu­sú­ak­nak, nem min­dig csu­pán mély vagy ma­gyar hang­ren­dű­ek. Szép szám­mal van­nak olya­nok, ame­lyek hang­rend szem­pont­já­ból ve­gye­sek: bé­ka, ti­nó, pa­pi­ros, ge­ren­da, szom­széd stb. Az ilyen egy szó­tö­vön be­lül ve­lá­ris és pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó sza­vak lát­tán föl­me­rül­het ben­nünk a gya­nú, hogy a ma­gyar­ban tu­laj­don­kép­pen nincs is ma­gán­hang­zó-har­mó­nia, a sza­vak, ame­lyek­nek a ma­gán­hang­zói tör­té­ne­te­sen egy­sé­ges hang­ren­dű­ek, vé­let­le­nül olya­nok.
Az ilyen sza­vak ma­gán­hang­zó­inak hang­rend szem­pont­já­ból ve­gyes vol­ta jó­részt va­ló­ban vé­let­len dol­ga. Vé­let­len­nek mi­nő­sít­het­jük azok­nak a sza­vak­nak a ve­gyes hang­ren­dű­sé­gét, ame­lyek ezt a szer­ke­ze­tü­ket a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át nem is­me­rő áta­dó nyel­vek­ből hoz­ták ma­guk­kal (pl. a la­tin­ból: paradisum > pa­ra­di­csom, tegula > tég­la stb.; a szláv nyel­vek­ből: tìsto > tész­ta, sliva > szil­va stb.; a némeből: Zigarette > ci­ga­ret­ta stb.; to­váb­bá az ún. nem­zet­kö­zi sza­vak: ma­ni­kűr, pro­duk­tív, komp­lex stb.). A sza­vak ve­gyes hang­ren­dű­sé­gé­ben azon­ban nem csu­pán az ide­gen nyel­vek­ből át­vett sza­vak a lu­da­sak, ha­nem a ma­gyar nyelv örö­költ vo­ná­sai és a ma­gyar nyelv­ben mű­kö­dő egyéb, fő­leg disszimilatív tör­vény­sze­rű­sé­gek is.
A ve­gyes hang­ren­dű­ség örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek, mert az ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott vé­le­mény sze­rint min­den bi­zon­­nyal meg­volt már az alap­nyelv­ben is (vö. Décsy 1965, 157; Haj­dú 1966, 51). A pa­la­tá­li­sok két tag­ja, az e (a kö­zép­zárt ë) és az i már az alap­nyelv­ben kom­bi­ná­lód­ha­tott és kom­bi­ná­ló­dott nem­csak a töb­bi pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­val, ha­nem a ve­lá­ri­sok­kal is (vö. Rapola 1966, 395). Így a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val együtt a ve­gyes hang­ren­dű­ség is örö­költ vo­ná­sa a ma­gyar nyelv­nek épp­úgy, mint a tá­vo­li finn nyelv­nek is. Az ë meg az i (va­la­mint ezek hos­­szú vál­to­za­ta) más, ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­val ren­del­ke­ző nyelv­ben is sem­le­ges: a tö­rök nyelv­ben, a mon­gol­ban is.
A han­gok kü­lön­bö­ző egy­más­ra gya­ko­rolt disszimilatív ha­tá­sa az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­va­kat eset­ről eset­re ve­gyes hang­ren­dű­vé ala­kí­tot­ta át, és a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát ez is erő­sí­ti, s ka­te­gó­ri­á­já­nak jo­go­sult­sá­gát alá­húz­za. Szá­mos ve­gyes hang­ren­dű szó te­hát egy­sé­ges hang­ren­dű előz­mény­re megy vis­­sza, mint pl. ezek: in­kább < jonkább, gyil­kos < gyolkos, bim­bó < bombó; ma­rék < ma­rok, fazék < fazok; bé­ka < tör. Ba­ka, te­hát < tahát; stb.
Per­sze nem­csak a ve­gyes hang­ren­dű­ség meg­őr­zé­sét s új ve­gyes hang­ren­dű sza­vak lét­re­ho­zá­sát gya­ko­rol­ja a ma­gyar nyelv hang­rend­sze­re, ha­nem ez­zel pár­hu­za­mo­san al­kal­maz­za a hang­ren­di kény­szert is: a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak­ból eset­ről eset­re egy­sé­ges hang­ren­dű­e­ket for­mál. Szá­mos egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vunk en­nek a hang­ren­di kény­szer­nek kö­szö­ni lét­re­jöt­tét. A hang­ren­di kény­szer asszimilatív erő­ként mű­kö­dik, s hol a szó pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ját vagy ma­gán­hang­zó­it vált­ja ve­lá­ris­ra vagy ve­lá­ri­sak­ra, hol a velárisat vagy ve­lá­ri­sa­kat vált­ja pa­la­tá­lis­ra vagy pa­la­tá­li­sak­ra. Mind­ket­tő­re hoz­ha­tó fel szép szám­mal pél­da. A hang­ren­di kény­szer hol elő­re­ha­tó­an, hol hát­ra­ha­tó­an mű­kö­dik, hol pe­dig – s er­re is van pél­da – mind­két irány­ban. Az ilyen ese­tek te­hát nö­ve­lik az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak ál­lo­má­nyát, s erő­sí­tik a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­ás jel­le­gét, mint a kö­vet­ke­zők – is mu­tat­ják: as­­szony < achszin, va­cso­ra < szláv veèera, ros­ta < szláv rešeto, csá­szár < szláv èesarü, ecet < szláv ocütü, ün­nep < idnap, jám­bor < jó em­ber, so­ha < semha, her­ceg < ném. Hercog, pecsérke < szlov. peèiarka stb.; ma­gyar ~ megyer < magyer, csa­lád ~ cseléd < èe¾adü stb. (A ha­so­nu­lás­ra, el­ha­so­nu­lás­ra lásd Bárczi 1958, 102–106, a hang­ren­di kény­szer­re és a ve­gyes hang­ren­dű­ség to­le­rá­lá­sá­ra Si­ma 1971, 174–178.)
Ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­án ál­ta­lá­ban csak a palato-veláris ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át szo­kás ér­te­ni, és a hang­ren­di kér­dé­se­ket is ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­len­tét szem­szö­gé­ből szo­kás vizs­gál­ni. Ar­ra, hogy a ma­gyar nyelv pa­la­tá­lis hang­rend­je tu­laj­don­kép­pen nem egy­ön­te­tű, ha­nem a pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók il­la­bi­á­lis és la­bi­á­lis so­rá­nak meg­fe­le­lő­en két alhangrendre osz­lik: la­bi­á­lis­ra és il­la­bi­á­lis­ra, ar­ra rend­sze­rint csak em­lí­tés­sze­rű­en szo­kás ki­tér­ni (Szé­pe 1958, 107; MMNyR. 96), sőt il­la­bi­á­lis hang­rend­ről (a szó­tö­vek­ben) nem is szo­kás be­szél­ni (vö. Szé­pe uo.).
A ké­sőbb ki­fej­ten­dő­ket szem előtt tart­va kény­te­len va­gyunk a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­nak ez­zel a ré­szé­vel az ed­di­gi­ek­hez mér­ten fog­lal­koz­ni. Itt is meg­van a két egy­sé­ges és az egy ve­gyes hang­rend ka­te­gó­ri­á­ja. Az egy­sé­ges hang­ren­det az il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­te­lű sza­vak kö­ve­tik – be­szél, cse­resz­nye, vi­dék, ben­zin, me­leg, ide­gen, di­de­reg stb. –, a má­si­kat a la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű­ek – üröm, ör­dög, gyü­mölcs, gyű­rű, kü­szöb, kö­szö­rű stb. A ve­gyes hang­ren­dű­sé­get vi­szont a ke­se­rű, fe­nyő, öreg, kő­ris, esz­köz, tö­mény, fű­rész, ci­pő, fé­sű-fé­lék kép­vi­se­lik.
Szem­be­öt­lőb­ben, de vég­ső so­ron szin­tén a tö­vek­ben meg­nyil­vá­nu­ló mó­don ér­vé­nye­sül­nek a hang­ren­di tör­vé­nyek a sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is. Az egy más­sal­hang­zó­ra zsu­go­ro­dott ős­tol­da­lé­kok a szó­tő hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lő kö­tő­hang­zó se­gít­sé­gé­vel agg­lu­ti­ná­lód­nak a szó­hoz: hal – -a-t, -a-s, -a-k, -a -m, -a-d, -o-n, -u-nk stb.; szék – -ë-t, -ë-k, -ë-s, -ë-m, -ë-d, -ë-n, -ü-nk stb. Ez a kö­tő­hang­zó az ősi szó­kész­let­hez tar­to­zó sza­vak­nál nem más, mint az ere­de­ti tő­vég­hang­zó vagy an­nak a nyelv­tör­té­net fo­lya­mán hang­vál­to­zás­ok ered­mé­nye­ként hang­ren­den be­lül lét­re­jött vál­to­za­ta. (A jö­ve­vény­sza­vak kö­tő­hang­zó­ja – pl. trak­tor-o-k, trak­tor-o-s – ana­ló­gia fej­le­mé­nye.) Az ős­tol­da­lé­kok ak­kor ala­kul­tak ki, és hasz­ná­la­tuk ak­kor ál­lan­dó­sult, ami­kor a szó­tö­vek még ma­gán­hang­zó­ra vég­ződ­tek (te­hát ke­ze – -t, -s, -m-szerűen, mint a mai ka­pu, ha­jó, ka­sza-fé­lék­ben). Ál­lan­dó­sult a tő­vé­gi ma­gán­hang­zó­hoz kap­cso­ló­dá­sos szer­ke­zet is, s ez meg­ma­radt az alap­alak vég­hang­zó­já­nak a le­ko­pá­sa után is. Oly­kor a tő­vég­hang­zó az ős­tol­da­lék­hoz ta­pad­va él to­vább (mint pl. az ugr-at, löv-et, varr-at, mond-at, néz-et, szeret-ek-félék ugyan­úgy ige-, mint név­szó­kép­ző­jé­ben). Tő­vég­hang­zó­ra ve­zet­he­tő vis­­sza az ős­tol­da­lé­kok egy­más­hoz ta­pa­dá­sá­val ki­ala­kult tes­te­sebb, egy vagy két szó­ta­gú tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja, il­let­ve ma­gán­hang­zói is.
A hang­rend a tő­vég­hang­zó ré­vén más­kép­pen is ér­vény­re jut­tat­ta a ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át a tol­da­lé­kolt sza­vak­ban. Ha a tő­vég­hang­zó utá­ni ab­szo­lút szó­vé­gi hely­zet­be la­bi­á­lis vagy ve­lá­ris rés­hang ke­rült, ez a rés­hang idő­vel csök­ken­tett nyo­ma­té­kú la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó­vá vált, s az előt­te le­vő tel­jes nyo­ma­té­kú tő­vég­hang­zó­val ket­tős­hang­zós egy­ség­be lé­pett. Ez a dif­ton­gus ké­sőbb monoftongálódott, s az ere­de­ti két elem­ből egy új, monoftongusos egy­ség jött lét­re. A szó­tő­ről így vég­leg le­sza­kadt a tő­vég­hang­zó, el­tűnt, de nem tűnt el nyom­ta­la­nul, mert az új egy­ség hang­ren­di mi­nő­sé­ge – ve­lá­ris-e vagy pa­la­tá­lis – azo­nos a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gé­vel.
Az el­mon­dot­ta­kat iga­zol­juk a -g ige­név­kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­vel. Az írás­be­li­ség­ből ada­tol­ha­tó a kép­zős ala­kok fej­lő­dé­sé­nek úgy­szól­ván min­den fá­zi­sa, pl.: sz™mt™-g (997 e.: sa´mtag) > sz™mt™² > sz™mta²> sz™mto² (1109: zamtou) > szán­tó (szánt-ó); mëne-g (1055: meneh) > mëneÝ > mënëÝ > mënöÝ > më­nő (mën-ő). Az ilyen és eh­hez ha­son­ló ese­tek­ben a szó­vé­gi ma­gán­hang­zó ré­vén a tö­vek hang­rend­je hoz­zá­já­rult új tol­da­lé­kok ki­fej­lő­dé­sé­hez, s biz­to­sí­tot­ta a hang­rend sze­rin­ti el­osz­lá­su­kat.
El­té­rő kép­le­tű, de a tö­vek hang­rend­jé­be tel­je­sen be­il­lő tol­da­lé­ko­kat ered­mé­nye­zett a pa­la­tá­lis más­sal­hang­zós meg az Ç ma­gán­hang­zós tol­da­lé­kok és az előt­tük le­vő tő­vég­hang­zó egy­be­ol­va­dá­sa. Míg a la­bi­á­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­sok egy­sze­rű­sö­dé­sé­nek ered­mé­nye la­bi­á­lis hos­­szú monoftongusok (lásd a két szem­lél­te­tő pél­dát és vö. Bárczi 1958, 90–99), és ezek hang­ren­di mi­nő­sé­gük­ben, mint meg­ál­la­pí­tot­tuk, a be­ol­vadt tő­vég­hang­zó hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ad­dig bár­mi­lyen – ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis – tő­vég­hang­zó + pa­la­tá­lis kép­ző­elem pa­la­tá­lis utó­ta­gú dif­ton­gu­son ke­resz­tül pa­la­tá­lis – í vagy é – monogtongussá egy­sze­rű­sö­dik (vö. Bárczi 1958, 88–90).
A tol­da­lé­kok­ban ily mó­don ke­let­ke­zett é meg í (me­lyek ké­sőbb eset­leg le is rö­vi­dül­tek), bár mind­ket­tő pa­la­tá­lis, sem­mi­kép­pen sem ho­zott za­vart a ve­lá­ris sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­nak hang­rend­jé­be, mert e két pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó egy­részt már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tó a ve­lá­ri­sak­kal, más­részt a hang­vál­to­zást hor­do­zó sza­vak­ban nem tör­tént – s az é–í-nek már ko­ráb­bi kö­zöm­bös­sé­gé­nél fog­va nem is tör­tén­he­tett – morfonológiai vál­to­zás, a töb­bi mor­fé­ma hang­ren­di mi­nő­sé­ge to­vább­ra is ve­lá­ris ma­radt.
Az el­mon­dot­tak szé­pen iga­zol­ha­tók a mai for­má­já­ban vi­szony­lag ké­sőn, csak az 1500-as évek de­re­ka fe­lé ki­ala­kult és ezért írott tör­té­ne­ti ada­tok­kal bő­ven szem­lél­tet­he­tő -ít mű­vel­te­tő ige­kép­zőnk fej­lő­dé­sé­vel. A kép­ző­ben ma is lát­ha­tó a -t ősi mű­vel­te­tő kép­zőnk, amely a mai ma­gyar­ban egy­ma­gá­ban is, pl. kel-t, bán-t, az­tán -at, -et alak­ban és -tat, -tet, va­la­mint a -szt kép­ző­bo­kor­ban is meg­ta­lál­ha­tó. A -t előtt még a kó­de­xek ko­rá­ban is egy j (Ç) elem volt, mely egy ko­ráb­bi, szin­tén ada­tol­ha­tó é-ből fej­lő­dött. Ez a -ét kap­cso­lat pe­dig egy ki­kö­vet­kez­te­tett, egé­szen az urá­li együtt­élés ko­rá­ig vis­­sza­ve­zet­he­tő, tu­laj­don­kép­pen két elem­ből, a gya­ko­rí­tó -k-ból és a mű­vel­te­tő -t-ből ös­­sze­te­vő­dött kép­ző­re ve­zet­he­tő vis­­sza; a kép­ző­bo­kor előtt már csak a tő­vég­hang­zó állt (vö. D. Bartha 1958, 43–44; Bárczi 1958, 156–157).
A kép­ző ki­ala­ku­lá­sa a kö­vet­ke­ző vál­to­zá­si fá­zi­so­kon ment át: 1. (ve­lá­ris vagy pa­la­tá­lis) tő­vég­hang­zó + kt > 2. tő­vég­hang­zó + èt > 3. tő­vég­hang­zó + ét > 4. tő­vég­hang­zó + jt (-ujt,- üjt, -ijt, -ojt, -öjt, -ëjt, -ajt, -ejt) > 5. -uÇt, -üÇt, -iÇt, -oÇt, -öÇt, -ëÇt, -aÇt, -eÇt > 6. -oÇt, -öÇt, -ëÇt > 7. -ëÇt > 8. -ét – -ít (vö. B. Lőrinczy 1953, 108; D. Bartha 1958, 44). Te­hát a zárt kép­zé­sű tő­vég­hang­zók a nyíl­tab­bá vá­lá­si, a nyíl­tak pe­dig a zár­tab­bá vá­lá­si ten­den­cia ér­de­mé­ből kö­zép­zár­tak­ká, majd ezek ve­lá­ris tag­jai a j ha­tá­sá­ra pa­la­tá­li­sak­ká vál­tak, s az­tán a hang­kap­cso­lat­ból ala­kult dif­ton­gu­sok monoftongálódtak. Ada­tok­ban az el­mon­dot­ta­kat a kö­vet­ke­ző ké­pet mu­tat­ják:
A) Tő­vég­hang­zó + ét: HB.: zoboducha (olv. szoboduétéa), GyulGl.: tonohtuananac ’tanítványának’ – KTSz.: iduzuht (olv. idüzüét) ’üdvözít’.
B) Ve­lá­ris sza­vak­ban -ojt (-oÇt) pa­la­tá­li­sak­ban -öjt (-öÇt), -ëjt (-ëÇt): JókK. 60: meg zabadoytana, JókK. 74.: tanoytuanya, BirkK. 2b4: meg tanoitasnak zvkÐege, ÉrdyK. 189: hogy mynket… ky zabadoytana, Érdy K. 193: nagy ordoytaÐth teznek vala – ÉrdyK. 194: ydvezxytenk ’üdvözítőnk’, ÉrdyK. 189: hogy mynket meg eleghxytene; JókK. 25: yduezeytemnek, JókK. 59: meg epeytettekuala, BirkK. 1b35: ekeÐeiti, ÉrdyK. 194: ydwezeytenknek, ÉrdyK. 192: kezereyty vala.
C) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ëjt (-ëÇt): BécsiK. 147: zabadeito, BécsiK. 272: ÐokaÐeita, CornK. 128v: meg zabadeytatnanak, CornK. 139v: taneytuanyanak leanya – BécsiK. 80, 147 stb.: ¹duvzeitv; BécsiK. 106: megk$s$reitettetec, BécsiK. 272: me9rezegeitu#, CornK. 127v: iduezeytenk ’üdvözítőnk’, CornK. 133v: mendeneket meg epey¨t.
D) Mind a ve­lá­ris, mind a pa­la­tá­lis sza­vak­ban -ét – -ít: LobkK. 348: nagy ordetaÐÐal, LobkK. 273: ydvezetenk – LobkK. 57: meg haboritatol, LobkK. 57: meg nem nomoritxd, BatthyK. 323: az en ÐegitÐegem. (Nyelv­já­rá­sa­ink zö­mé­ben az iro­dal­mi nyelv­ben az -ít vál­to­zat ál­lan­dó­sult.)
Az -ít és a ha­son­ló mó­don ki­ala­kult, -é-t meg -í-t, il­let­ve ezek rö­vi­dült vál­to­za­tát tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján ilyen­né ala­kult szó­vé­gek (ma­rok > ma­rék, po­cok > po­cik) nem za­var­ják az így ke­let­ke­zett ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris alap­jel­le­gét: tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, úgy­hogy to­vább tol­da­lé­kol­va a szó a több­ala­kú szuf­fi­xu­mok kö­zül min­dig a ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jút vonz­za ma­gá­hoz. A ma­gyar­ban szá­mos ilyen egy­ala­kú il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­ból ál­ló vagy ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lék van:
Az é-sek: a) -ék, -dék, -lék, -ték deverbális név­szó­kép­zők, b) -né nőnévképző, c) -é egyes szá­mú bir­tok­jel.
Az -í-sek: -ít, -sít, -dít ige­kép­zők.
Az -i-sek: a) -int ige­kép­ző, b) -ni, a fő­né­vi ige­név kép­ző­je, c) -sdi, -di, -csi, -ci, -is fő­név­kép­zők, d) -i, -si mel­lék­név­kép­zők, e) -dik szám­név­kép­ző, -nyi mér­té­ket, meny­­nyi­sé­get je­lö­lő kép­ző, f) -i töb­bes­jel, g) -ik ki­eme­lő jel.
Ér­de­kes, hogy a hos­­szú é rö­vid pár­ja – az e (ë) – nincs meg az egy­ala­kú to­vább tol­da­lé­kol­ha­tó szuf­fi­xu­mok – a kép­zők és je­lek – kö­zött.
A mor­fé­mák és az el­ha­so­nult szó­vé­gek é, í, i, ë-jének – mint mond­tuk: tö­ké­le­tes – sem­le­ges­sé­gét szem­lél­tes­sük né­hány pél­dá­val: szakad-ék-ban, származ-ék-a, fazék-ban; szán-dék-om; mos-lék-ot; Kovács-né-nak; kapar-int-ott; nagyobb-ik-at; haza-i-ból; po­cik-ok. Nem mó­do­sul a sza­bály ak­kor sem, ha több ilyen szuf­fi­xum kö­vet­ke­zik egy­más után: Pál-ék-é-nak, szomszéd-ék-é-i-ról.
Az ed­di­gi­ek­ben a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia szó­tö­vek­ben va­ló meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak jel­le­gé­vel fog­lal­koz­tunk, s a tő­vég­hang­zók kap­csán rá­mu­tat­tunk a tol­da­lé­kok hang­ren­di mi­nő­sé­ge ki­ala­kí­tá­sá­ban be­töl­tött sze­re­pé­re, s érin­tet­tük meg­nyil­vá­nu­lá­sát a tol­da­lé­kok­ban.
A to­váb­bi­ak­ban meg­vizs­gál­juk, mi­lyen sza­bá­lyok sze­rint mű­kö­dik a ma­gán­hang­zó-har­mó­nia a tol­da­lé­kok­ban, va­gyis hogy mi­lyen a ma­gyar nyelv hang­ren­di il­lesz­ke­dé­se.
Elő­re kell bo­csá­ta­ni, hogy míg a tö­vek­ben mind asszimilatív, mind disszimilatív erők vál­toz­tat­nak és vál­toz­tat­tak a ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel hang­ren­di kép­le­tén, és ezek az erők mind elő­re­hat­va, mind hát­ra­hat­va mű­köd­nek és mű­köd­tek, ad­dig a tö­vek és tol­da­lé­kok vi­szony­la­tá­ban a vál­to­zás mód­ja ki­zá­ró­lag asszimilatív jel­le­gű, és irá­nya ki­zá­ró­lag elő­re­ha­tó. A ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés te­hát nem más, mint elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás.

A tö­vek­nek ez a tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja il­lesz­ke­dé­sét ki­vál­tó asszimilatív ha­tá­sa nem­csak szink­ron ke­reszt­met­szet­ben nyil­vá­nul meg, va­gyis ab­ban, hogy a tol­da­lék alak­vál­to­za­tai kö­zül a szó­tő a hang­rend­jé­nek meg­fe­le­lőt agg­lu­ti­nál­ja, ha­nem diakron ke­reszt­met­szet­ben is, ab­ban, hogy az ere­de­ti­leg egy­ala­kú ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­kat eset­ről eset­re a le­he­tő­sé­gek­nek meg­fe­le­lő­en két- vagy há­rom­ala­kú­vá vál­toz­tat­ja. Ere­de­ti­leg egy­ala­kú tol­da­lé­ka­ink majd min­den eset­ben önál­ló szó­ból let­tek azok­ká (ami­ért tol­da­lék vol­tuk el­ső sza­ka­szá­ban ter­mé­sze­te­sen nem is le­het­tek más­fé­lék, mint egy­ala­kú­ak). Ilyen pl. a már ki­halt ség főnévnől ke­let­ke­zett -ság, -ség név­szó­kép­ző és a hat igé­ből fej­lő­dött -hat, -het ige­kép­ző. Ha­tá­ro­zó­rag­ja­ink ere­de­ti egy­ala­kú­sá­ga sok eset­ben ada­tol­ha­tó a ré­gi­ség­ből (pl. HB.: miloÐtben, halalnec, puculnec, munhi uruzagbele, CornK. 126r: HarmadÅer, DebrK. 499: keralytewl) és hel­­lyel-köz­zel a mai nyelv­já­rás­ok­ból, sőt a név­szó­ra­gok egy­ko­ri egy­ala­kú­sá­gá­ról ta­nús­kod­nak a mai nyelv sze­mély­ra­gos ha­tá­ro­zó­szói is (nál-am, től-em, hoz-zám, nek-em, vel-em stb.). (Ef­faj­ta tol­da­lék­kép­zés­re vö. D. Bartha 1958, 4–6, 88, 119–120; Berrár 1957, 32–42; uő 1967, 231, 323, 407–409.)
Te­hát a ma­gyar nyelv ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – töb­bé-ke­vés­bé ha­son­ló mó­don és mér­ték­ben, mint más nyel­vek ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­á­ja – elő­re­ha­tó ha­so­nu­lás út­ján ki­ter­jesz­tet­te ér­vé­nyes­sé­gét az ere­de­té­nél fog­va nem har­mo­ni­zá­ló (il­let­ve csak a hang­ren­dek va­la­me­lyi­ké­vel har­mo­ni­zá­ló) ma­gán­hang­zó-ele­met tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok­ra is, meg­te­remt­ve ez­zel ezek­nek a tol­da­lé­kok­nak az il­lesz­ke­dő ké­pes­sé­gét. (Per­sze van­nak nem il­lesz­ke­dő tol­da­lé­ka­ink is, ame­lyek el­len­áll­nak az il­lesz­ke­dés kö­ve­tel­mé­nyé­nek – -kora, -beli, -féle, -szerű stb. kép­zők és a -kor ha­tá­ro­zó­rag –, mert még ér­ző­dik raj­tuk az alap­ju­kul szol­gá­ló szó, vagy pe­dig ide­gen ere­de­tű­ek – -íroz, -izál, -ista stb. –, és még nem ho­no­sod­tak meg an­­nyi­ra, mint ve­lük szem­ben a szláv ere­de­tű -nok, -nök.)
A ma­gán­hang­zó-har­mó­ni­át is­me­rő nyel­vek­ben a tol­da­lé­kok elv­ben négy­fé­le­kép­pen il­lesz­ked­het­nek a tő­höz (vö. Szé­pe 1958, 105–106):
1. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja tel­je­sen il­lesz­ke­dik a szó­tő utol­só szó­tag­já­nak a ma­gán­hang­zó­já­hoz, az utol­só szó­ta­gé­val azo­nos mi­nő­sé­gű­vé vá­lik. Ez az ún. tel­jes il­lesz­ke­dés.
2. A tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a palatalitás és velaritás kri­té­ri­u­ma sze­rint il­lesz­ke­dik: a pa­la­tá­lis hang­ren­dű sza­vak­hoz pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó­jú, a ve­lá­ris hang­ren­dű­ek­hez ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lék­alak já­rul. Ez a palato-veláris il­lesz­ke­dés.
3. A palato-veláris il­lesz­ke­dés ke­re­tén be­lül még a labialitás–illabialitás kri­té­ri­u­ma is ér­vé­nye­sül. Ez a la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis vagy rö­vi­den la­bi­á­lis il­lesz­ke­dés.
4. Nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti il­lesz­ke­dés. Az előb­bi két il­lesz­ke­dés­faj­ta (a 2. és a 3.) együt­tes bá­zi­sán tör­té­nik, és ab­ban nyil­vá­nul meg, hogy a tol­da­lé­kok­nak víz­szin­tes (te­hát pl. o – – ö – ë-s, ú – ű-s) ren­de­zé­sű alak­vál­to­za­ta­in kí­vül a ma­gán­hang­zók nyílt­sá­gi fo­ka sze­rint ren­de­zett, va­gyis pl. a – o-s, e – ë (– ö)-s alak­vál­to­za­tai is van­nak.
Az el­ső tí­pu­sú – a tel­jes – il­lesz­ke­dés nincs a ma­gyar­ban. Egye­sek, így Bárczi (1958, 103–104) sze­rint volt az óma­gyar­ban; a mai ma­gyar­ban azon­ban a nyo­mát sem ta­lál­ni. Ez­zel szem­ben több tol­da­lék­kal kap­cso­lat­ban mű­kö­dik a finn­ben (vö. Papp 1956, 26). Szem­lél­tes­sük az illatívusz h. n. rag­já­nak a vi­sel­ke­dé­sén: maa-han ’földbe, föld­re’, pää-hüan ’fejbe, fej­re’, sou-hon ’mocsárba’, tee-hen ’teába’, työ-hön ’munkába’, puu-hun ’fába, fá­ra’, syy-hyn ’okba’, pii-hin ’kovakőbe’. A Helsinkiin ’Helsinkibe’, kouluun ’iskolába’-félék szin­tén ide tar­toz­nak, nem má­sak, mint a Helsinki-hin, koulu-hun stb. ös­­sze­vont alak­jai.
Az utol­só, a 4. tí­pu­sú (a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti) il­lesz­ke­dés meg­van a ma­gyar­ban. Két nyílt­sá­gi fok­ra kor­lá­to­zó­dik, és kö­tő­hang­zók te­rén re­a­li­zá­ló­dik. En­nek az il­lesz­ke­dé­si mód­nak a sza­bá­lyai ed­dig nin­cse­nek fel­de­rít­ve. Be­ha­tóbb vizs­gá­ló­dás nél­kül is meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy ez az il­lesz­ke­dés a ma­gyar­ban nem csu­pán a hang­rend­nek, ha­nem egy sor más kö­rül­mény­nek is függ­vé­nye. Az, hogy nyílt vagy kö­zép­zárt lesz a kö­tő­hang­zó, függ pl. a szó­vé­gi más­sal­hang­zó­tól (vastag-o-z, tag-o-t, beteg-ë-n), a szó­vé­gi más­sal­hang­zó előtt le­vő ma­gán­hang­zó kva­li­tás­be­li mi­nő­sé­gé­től (tag-o-t – ág-a-t; nagy-o-t, fagy-o-s – lágy-a-t, ágy-a-t), at­tól, hogy a szó mi­lyen tör­té­ne­ti ré­teg­be tar­to­zik (vaj-a-t, baj-o-s) stb. Ez az il­lesz­ke­dés te­hát nem tisz­tá­ra ma­gán­hang­zós je­len­ség, ezért alig­ha­nem egy­faj­ta szinharmonizmusként kell ke­zel­ni. (A szinharmonizmus fo­gal­má­ra lásd Trubetzkoy 1939, 251–252.)
A négy le­het­sé­ges il­lesz­ke­dés­tí­pus kö­zül te­hát a ma­gyar­ban há­rom hasz­ná­la­tos. Ezek egyi­ké­vel – a nyílt­sá­gi fok sze­rin­ti­vel – az imént fog­lal­koz­tunk. Hát­ra van még a palato-veláris és a la­bi­á­lis ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés mód­já­nak is­mer­te­té­se. E két il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak van egy kö­zös és két el­té­rő alap­vo­ná­sa. A kö­zös az, hogy a tol­da­lék hang­ren­di mi­nő­sé­gét a szó­tő utol­só szó­tag­ja ha­tá­roz­za meg (ez a vo­nás egyéb­ként bi­zo­nyos sa­já­tos mó­don va­la­men­­nyi il­lesz­ke­dés­faj­tá­nak a sa­ját­ja). Az el­té­rő egy­részt az, hogy az ún. sem­le­ges pa­la­tá­li­sak csak ve­lá­ris–pa­la­tá­lis vi­szony­lat­ban sem­le­ge­sek, és itt is bi­zo­nyos kö­rül­mé­nyek­től füg­gő­en, más­részt az, hogy sem la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis, sem il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis vi­szony­lat­ban ezek a ma­gán­hang­zók nem sem­le­ge­sek, ha­nem ak­tí­van pa­la­tá­li­sak és il­la­bi­á­li­sak.
Kezd­jük a kö­zös vo­nás­sal, az utol­só szó­tag meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­vel!
Az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­já­nak hang­ren­di mi­nő­sé­gét el­ső­sor­ban az egy­sé­ges hang­ren­dű sza­vak­ban. Lát­szó­lag az egész szó­tő hang­rend­jé­től függ, mi­lyen lesz a tol­da­lék, de a to­váb­bi­ak­ból fél­re­ért­he­tet­le­nül nyil­ván­va­ló, hogy dön­tő té­nye­ző itt is az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja. Egyéb­ként a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja az e tí­pu­sú sza­vak­ban mint­egy ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en ugyan­olyan hang­ren­di mi­nő­sé­gű, mint ma­ga a szó­tő.
Ve­gyük sor­ra az egy­sé­ges hang­ren­dű tö­vek ma­gán­hang­zó-ös­­sze­té­tel­ének kép­le­tét és tol­da­lé­ko­lá­sát:
a) Veláris(ak) + ve­lá­ris utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ból, -ből:) sár-ból, buzá-ból; (-ra, -re:) kapu-ra, (-nak, -nek:) boszorkány-nak, (-unk, -ünk:) ballag-unk.
b) Palatális(ak) + pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja pa­la­tá­lis: (-val, -vel:) méz-zel, cseresznyé-vel, (-ja, -je:) bicikli-je, (-ban, -ben:) tükör-ben, (-unk, -ünk:) főz- ünk, keres-ünk.
c) Il­la­bi­á­lis palatális(ak) + il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis utol­só ma­gán­hang­zó – a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) méz-hez, cseresznyé-hëz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
d) Labiális palatális(ak) + labiális palatális utolsó magánhangzó – a toldalék magánhangzója labiális: (-hoz, -hëz, -höz:) tök-höz, tükör-höz, (-tok, -tëk, -tök:) főz-tök, sürög-tök.
Az utol­só szó­tag az irány­adó a ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sá­ban is:
a) ha a ve­gyes hang­ren­dű szó ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó szó­tag­ra vég­ző­dik, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris: (-ra, -re:) gerendá-ra, (-ból, -ből:) cipó-ból;
b) ha a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis ös­­sze­té­te­lű szó­ban az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis, há­rom­ala­kú tol­da­lék ese­té­ben a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis pa­la­tá­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) kosztüm-höz, (-o-m, -ë-m, -ö-m:) parfüm-öm;
c) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó la­bi­á­lis–il­la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja il­la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) öreg-hez, (-kodik, -këdik, -ködik:) pöffesz-kë-dik, őriz-këdik;
d) ha a pa­la­tá­lis hang­ren­dű szó il­la­bi­á­lis–la­bi­á­lis sor­rend­ben ve­gyes hang­ren­dű, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja la­bi­á­lis: (-hoz, -hëz, -höz:) fenyő-höz, (-kodik, këdik, -ködik:) fésül-ködik.
Az ed­dig be­mu­ta­tott tí­pu­sok­ban az utol­só szó­tag el­ve a szó­tő egész tol­da­lé­ko­lá­sá­ban ér­vé­nye­sül: száj-as-kod-ás-á-ról, kedv-es-këd-és-é-ről, për-ës-ked-és, pör-ös-köd-és; hegedű-jé-hëz, hegedű-i-hëz.
El­té­rő kép­le­tet mu­tat a ve­lá­ris vi­szony­lat­ban sem­le­ges i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­so­kat tar­tal­ma­zó ve­gyes hang­ren­dű szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sa. Ha az ilyen tí­pu­sú szó­tő­ben az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­ja ve­lá­ris – mint lát­tuk –, nincs prob­lé­ma, az utol­só szó­tag ha­tá­roz­za meg a tol­da­lé­ko­kat. Vég­ered­mény­ben prob­lé­ma­men­tes a tol­da­lé­ko­lás a for­dí­tott kép­le­tű ve­gyes hang­ren­dű szó­ban is, mert a tol­da­lé­kok és az el­ha­so­nu­lás út­ján lét­re­jött ve­gyes hang­ren­dű sza­vak i, í, ë (e), é pa­la­tá­li­sai – az el­ső eset­ben rész­ben, a má­so­dik­ban tel­je­sen – ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­nak az utó­dai, és így a ko­ráb­bi toldalékolásmód vál­to­zat­la­nul foly­ta­tód­ha­tott és foly­ta­tó­dik. Ezt a vál­to­zat­lan­sá­got per­sze – mint már mond­tuk – az a kö­rül­mény biz­to­sít­ja, hogy a szó­ban for­gó pa­la­tá­li­sok már az alap­nyelv óta kom­bi­nál­ha­tók a ve­lá­ris ma­gán­hang­zók­kal.
Itt em­lít­jük meg, hogy a ma­gyar­ban van több olyan egy­ta­gú – hív, rí, sí, nyí, víg, ring, ír, zsír, nyíl, híd stb. – szó, amely mély hang­ren­dű tol­da­lé­kot vonz. A cso­port finn­ugor ere­de­tű sza­va­i­nak a vi­sel­ke­dé­sé­ből az a kö­vet­kez­te­tés kí­nál­ko­zik, hogy i-jük egy ko­ráb­bi ve­lá­ris Ç-ből lett palatalizációval. Ál­ta­lá­no­san val­lott fel­fo­gás is, hogy ha a finn­ugor alap­nyelv­ben nem is volt, az ős­ma­gyar­ban a ve­lá­ris Ç min­den­eset­re meg­volt (vö. Bárczi 1958, 33, 61). Tény, hogy a cso­port jö­ve­vény­sza­va­i­nak egy ré­szé­nek az áta­dó nyel­vek­ben is ve­lá­ris Ç fe­lel meg, és hogy az ere­de­ti­ek egy ré­szé­nek ro­kon nyel­vi meg­fe­le­lő­je ve­lá­ris ma­gán­hang­zót tar­tal­maz (vö. nyíl – finn nuoli, i(szik) – finn juo-). Alig­ha szük­sé­ges ezek vegyesrendűségét egy föl­tett ve­lá­ris Ç előz­mén­­nyel ma­gya­ráz­ni, úgy hi­szem, meg­nyug­ta­tó ma­gya­rá­za­tot nyújt az i-nek az alap­nyelv óta foly­ta­tó­dó kom­bi­nál­ha­tó­sá­ga. De ha va­la­mi­lyen ve­lá­ris ma­gán­hang­zót az alap­nyel­vi alak­ban föl is kell té­te­lez­nünk, ez a ma­gán­hang­zó sza­bá­lyos hang­fej­lő­dé­si uta­kon vál­ha­tott pa­la­tá­lis­sá. Az áta­dó nyel­vek eset­leg ve­lá­ris Ç-je hang­he­lyet­te­sí­tés­sel lett pa­la­tá­lis­sá a ma­gyar­ban.
A cso­port­hoz csa­tol­hat­juk a héj, cél, de­rék é-s szó­tö­ve­ket is. Az el­ső biz­to­san, a har­ma­dik pe­dig va­ló­szí­nű­leg el­ha­so­nu­lás­sal lett ve­gyes hang­ren­dű­vé (haj > héj, dërok > dërék), a má­so­dik­ban pe­dig az é he­lyén ere­de­ti­leg í volt vagy í is volt. (A pél­dák eti­mo­ló­gi­á­já­ra lásd TESz.) A cso­port­ról el­mon­dot­tak­hoz még hoz­zá­fűz­het­jük, hogy csak ter­mé­sze­tes, hogy az egy­ta­gú í-s szó­tö­vek meg­tart­ják hang­ren­di ho­va­tar­to­zá­su­kat a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó tol­da­lé­kok után is: híg-ít-ás, ind-ít-ék-a.
Amint lát­juk, a tol­da­lé­ko­lá­si sza­bá­lyok a ma­gyar­ban két alap­el­vet kö­vet­nek: az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vét és az i, í, ë (e), é sem­le­ges­sé­gé­nek az el­vét.
Amen­­nyi­ben a sem­le­ges ma­gán­hang­zók hor­do­zói tol­da­lék­mor­fé­mák vagy el­ha­so­nu­lás ré­vén ve­gyes hang­ren­dű­vé lett szó­tö­vek, vi­lá­gos a hely­zet: a sem­le­ges ma­gán­hang­zók tö­ké­le­te­sen kö­zöm­bö­sek, a szó­hoz csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ma­gán­hang­zó­ja a sem­le­ge­se­ket meg­elő­ző ve­lá­ris­hoz iga­zo­dik. (Em­lé­kez­te­tő­ül: Pál-ék-é-i-nak, bor-ít-ék-ban, fazak-ban > fazék-ban.)
Né­mi­leg bo­nyo­lult a hely­zet, ha a sem­le­ges ma­gán­hang­zók nem bel­ső fej­lő­dés ered­mé­nyei, ha­nem jö­ve­vény- és al­kal­mi­lag hasz­nált ide­gen sza­vak ma­guk­kal ho­zott ele­me­i­ként for­dul­nak elő. Ilyen­kor az i, í, ë (e), é nem egy­ér­tel­mű­en sem­le­ges, ami azt je­len­ti, hogy tő­vé­gi hely­zet­ben ezek a han­gok vagy sem­le­ges ma­gán­hang­zó­ként, vagy ak­tív pa­la­tá­lis­ként vi­sel­ked­nek. Az utób­bi eset­ben a csa­to­lan­dó tol­da­lé­kok ezek­nek a hang­ren­di mi­nő­sé­gét kö­ve­tik, ami pe­dig nem más, mint az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló iga­zo­dás el­vé­nek az ér­vé­nye­sí­té­se és – to­vább vive a gon­do­la­tot – erő­sí­té­se.
Ez is mu­tat­ja, hogy a két hang­zó­il­lesz­ke­dé­si elv nem egyen­ran­gú: el­sőd­le­ges fon­tos­sá­gú az utol­só szó­tag ma­gán­hang­zó­já­hoz va­ló il­lesz­ke­dés el­ve; a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve pe­dig tu­laj­don­kép­pen az előb­bi ér­vé­nyes­sé­gét meg­szo­rí­tó jel­le­gű elv.
Az, hogy a má­so­dik fe­lé­ben sem­le­ges ma­gán­hang­zót vagy ma­gán­hang­zó­kat tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek tő­mor­fé­má­já­hoz me­lyik elv sze­rint agg­lu­ti­ná­lód­nak a több­ala­kú tol­da­lé­kok, az függ at­tól, hogy a négy kö­zül me­lyik sem­le­ges ma­gán­hang­zó­hoz kell agg­lu­ti­ná­lód­ni­uk, függ a sem­le­ges ma­gán­hang­zót tar­tal­ma­zó utol­só szó­tag hang­ta­ni szer­ke­ze­té­től és at­tól is, van-e az ilyen utol­só szó­tag előtt még egy (vagy több) sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú szó­tag vagy nincs. Per­sze a szó­vég­tí­pu­sok tol­da­lé­ko­lá­sa ko­ránt­sem egy­ön­te­tű, az egyi­ké­re-má­si­ká­ra jel­lem­ző tol­da­lé­ko­lá­si mód­dal szem­ben a má­sik mód is szó­hoz jut­hat és szó­hoz jut. A pa­la­tá­lis ki­hang­zá­sú szó­tö­vek egyes szer­ke­ze­ti tí­pu­sa­in be­lül az el­len­té­tes agg­lu­ti­ná­lá­si mód szin­te kü­lön-kü­lön konk­rét szó­hoz kö­tő­dik.
Az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók­ra vég­ző­dő szó­tö­vek tol­da­lé­ko­lá­sá­val – egy-egy prob­lé­mát vizs­gál­va – töb­ben fog­lal­koz­tak. A kér­dés­sel egész komp­le­xi­tá­sá­ban Szé­pe György fog­lal­ko­zott az ed­di­gi­ek so­rán több­ször idé­zett ta­nul­má­nyá­ban, mely­ben át­te­kin­tet­te a cik­ke meg­je­le­né­sé­ig meg­ej­tett vizs­gá­ló­dá­so­kat, le­szűr­te ered­mé­nye­it, és sa­ját anyag be­vo­ná­sá­val a prob­le­ma­ti­kát új­ra vizs­gá­lat tár­gyá­vá tet­te. Jó­ma­gam az egész ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia jel­le­gét vizs­gál­va az ed­di­gi irodalmon2 kí­vül el­ső­sor­ban szin­tén sa­ját elem­zé­sem­ből ki­in­dul­va is­mer­te­tem cik­kem­ben az egyes vo­ná­so­kat, s jel­leg­adó sze­re­pül ese­tén eme­lem ki do­mi­náns vol­tu­kat. Anya­go­mat a köz­lő jel­le­gű szö­ve­gek­ből me­rí­te­tem, és A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra (MNySzSz.) se­gít­sé­gé­vel a hét­kö­te­tes ér­tel­me­ző szó­tár­ból (ÉrtSz.) cé­du­láz­tam, amely hasz­ná­ló­ját a sza­vak hang­ren­di il­lesz­ke­dé­sé­ről is tá­jé­koz­tat­ja.
Az ed­di­gi vizs­gá­ló­dá­sok­kal egy­be­hang­zó­an el­mond­hat­juk, hogy a ve­lá­ris–pa­la­tá­lis el­ren­de­zé­sű ve­gyes hang­ren­dű sza­vak tol­da­lé­ko­lá­suk szem­szö­gé­ből két fő­tí­pus­ra osz­la­nak:
a) Az utol­só szó­tag­juk­ban i-t, í-t vagy é-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény és ide­gen tő­mor­fé­mák tol­da­lé­ko­lá­suk­ban ál­ta­lá­ban az ilyen fel­épí­té­sű tol­da­lé­kos és el­ha­so­nu­lá­sos (ré­gi) sza­vak agg­lu­ti­ná­lá­si mód­ját kö­ve­tik, az­az tol­da­lé­ko­lá­suk so­rán ál­ta­lá­ban a fel­so­rolt il­la­bi­á­lis pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve ér­vé­nye­sül, te­hát a csa­to­lan­dó szuf­fi­xum ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban mély.
b) Az utol­só szó­tag­juk­ban ë (e)-t tar­tal­ma­zó jö­ve­vény­sza­vak jel­leg­ze­te­sen in­kább a ma­gas ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­ko­kat vonz­zák. Ezek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban te­hát ál­ta­lá­ban az utol­só szó­tag el­ve re­a­li­zá­ló­dik.
Per­sze mind­két tí­pus ke­re­tén be­lül van­nak al­tí­pus­ok, ame­lyek tol­da­lé­ko­lá­sá­ban a fő­tí­pus­ra jel­lem­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód erő­sebb mér­ték­ben, sőt ki­zá­ró­la­go­san ér­vé­nye­sül, de van­nak olyak is, ame­lyek­re in­kább a fő­tí­pus­sal el­len­ke­ző agg­lu­ti­ná­lá­si mód a jel­lem­ző.
Szem­lél­tes­sük a ki­fej­tet­te­ket!
Ha az utol­só szó­tag­ban é van, a fő­tí­pus­ra – mint mond­tuk – ál­ta­lá­ban a mély tol­da­lé­ko­lás a jel­lem­ző. Az al­tí­pus­ok több­sé­gé­ben va­ló­ban így van: -é: ka­ra­lá­bé-ja, cso­ko­lá­dé-ja, bó­dé-ja, port­ré-ja, ká­vé-ja – anya­gom 81 ada­tá­ban ki­zá­ró­lag így; -ék: katuf­rék-ot, kartoték-ot, azték-ot; -él: acél-oz, pán­cél-ok stb.; -ély: ka­ra­bély-ok, bor­bély-ok, kas­tély-ok stb.; -ér: ba­bér-ok, facér-an, pucér-an, gal­lér-ja, tá­nyér-ok stb. – 22 ada­tom ki­zá­ró­lag így, csu­pán az af­fér tol­da­lé­ko­lá­sa vagy­la­gos: -ëk ~ -ok; -ét: kadét-ot, panganét-ot – ez­zel szem­ben vagy­la­go­san: ankét-ot ~ -ët, oszét-ot ~ -ët, konkrét-an ~ -en. (A föl­tün­te­tet­te­ken kí­vül ter­mé­sze­te­sen a más em­lí­tett al­tí­pus­ból is hoz­ha­tó fel pél­da vagy­la­gos, sőt el­len­té­tes jel­le­gű tol­da­lé­ko­lá­sok­ra is.) Ezek­kel szem­ben az -én al­tí­pus­ra va­ló ada­ta­im kö­zül csak egy a ki­zá­ró­la­go­san ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sú (ant­ra­cén-ja), a töb­bi vagy­la­gos: az egy­har­ma­da ve­lá­ris ~ pa­la­tá­lis (homogén-abb ~ -ebb stb.), a két­har­ma­da pe­dig pa­la­tá­lis ~ ve­lá­ris sor­rend­ben az (fenomén-je ~ -ja stb.). Még ki­rí­vób­ban vi­sel­ke­dik az -éz al­tí­pus, amely nagy­részt pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sú (majonéz-ës, indonéz-ëk, szingaléz-ëk ~ -ok, tra­péz-ok ~ -ëk).
Az egye­dül az utol­só szó­tag­ban i, í-t tar­tal­ma­zó szó­köl­csön­zé­sek min­den al­tí­pu­sá­ban (-i, -ic, -id, -oid, -il, -isz, -it, -int, -ik – pl. mozaik-ot, afrik-ot stb., -ír – pl. za­fír-ok, bas­kír-ok, ra­dír-ok stb.) úgy­szól­ván ki­zá­ró­lag ve­lá­ris a csa­tolt tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja. Anya­gom­ban ele­nyé­sző­en ke­vés a ki­vé­tel, az is vagy­la­gos (stabil-en ~ -an, bu­rizs-a ~ -e, kurzív-ot ~ -ët, dest­ruk­tív- en ~ -an). El­len­ben ha egy tő­vé­gi szó­tag előtt még egy pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zó van, a tol­da­lék ma­gán­hang­zó­ja ál­ta­lá­ban pa­la­tá­lis (alibi-je, talkedli-je, ametiszt-ët, szuggesztív-ebb, oxigén-je, ana­lí­zis-e stb.) vagy el­ső­sor­ban pa­la­tá­lis (objektív-en ~ -an, abesszin-ëk ~ -ok, nokedli-je ~ -ja stb.), rit­kán for­dít­va (stam­ped­li-ja ~ -je, ko­lib­ri-ja ~ -je stb.), és csak nagy­rit­kán ve­lá­ris (pl. labirint-ot, va­la­mint a -bilis – la­bi­lis, ren­tá­bi­lis stb. – vég­ző­dé­sű­ek).
Nem tar­tom szük­sé­ges­nek, hogy az ë (e)-s utol­só szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ról mon­dot­ta­kat ada­tok­kal rész­le­te­seb­ben is iga­zol­jam, azon­ban ki­eme­lem azt az ed­dig csak a cik­kem­ben han­goz­ta­tott tény­ál­lást, hogy az ún. sem­le­ges ma­gán­hang­zók csu­pán a bel­ső ke­let­ke­zé­sű mor­fé­mák­ban és az el­ha­so­nu­lá­sok­ban tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a köl­csön­sza­vak­ban pe­dig csak po­ten­ci­á­li­san, il­let­ve hang­szer­ke­ze­tük­től füg­gő­en azok. A tény­ál­lás okát a kö­vet­ke­zők­ben lá­tom.
A köl­csön­sza­vak sem­le­ges ma­gán­hang­zó­inak nincs meg az át­ve­vő ma­gyar nyelv ré­gi morfémaelemeinek mai sem­le­ges ma­gán­hang­zó­jú alak­ja­i­ba át­ö­rök­lött szer­ke­ze­ti kö­tött­sé­ge. A köl­csön­szó, ha az áta­dó nyelv­ben kép­zett is, a ma­gyar­ba ál­ta­lá­ban egy fel­bont­ha­tat­lan mor­fé­ma­ként ke­rül, amely ott társ­ta­lan, nem he­lyez­ked­het be a ma­gyar nyelv ki­ala­kult rend­szer­ös­­sze­füg­gé­se­i­be, tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán ezért jut­hat szó­hoz hol az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve, hol a bi­zo­nyos ma­gán­hang­zók sem­le­ges­sé­gé­nek az el­ve.

Ké­zen­fek­vő an­nak a ma­gya­rá­za­ta is, hogy az i, í, é-s vég­szó­ta­gú ve­gyes hang­ren­dű jö­ve­vény­sza­vak mi­ért von­za­nak in­kább ve­lá­ris ma­gán­hang­zó­jú tol­da­lé­kot és az ë (e)-sek mi­ért jel­leg­ze­te­sen palatálisat. Úgy hi­szem, bi­zo­nyos – ha nem is eti­mo­ló­gi­ai és mor­fo­ló­gi­ai – kö­tő­dés vagy ta­lán job­ban mond­va csa­to­lás az el­ső cso­port ese­té­ben nyil­ván­va­ló: olyan sok az i, í, é-s bel­ső ke­let­ke­zé­sű sem­le­ges tol­da­lék és el­ha­so­nu­lás, hogy a két tol­da­lé­ko­lá­si elv ke­resz­te­ző­dé­se okoz­ta szó­ró­dás el­le­né­re ma­gán­hang­zó­juk ki­vált­ja az ana­ló­gia mű­kö­dé­sét.
Az ë (e)-s ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sát vi­tán felül tá­mo­gat­ja a köz­nyelv­nek in­teg­rá­ló­dá­sa fo­lya­mán nyílt e-ssé vá­lá­sa. Ezt a kö­rül­ményt azért nem sza­bad túl­ér­té­kel­ni, mert iro­dal­mi nyel­vünk in­teg­rá­ló­dá­si sza­ka­sza előtt is dí­vott a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás, ak­kor pe­dig az így tol­da­lé­kolt ala­kot le­író­i­nak a nyel­ve túl­nyo­mó­részt még a két­fé­le e-t meg­kü­lön­böz­te­tő volt. Szám­ta­lan pa­la­tá­lis ma­gán­hang­zós tol­da­lé­ko­lá­sú pél­da so­ra­koz­tat­ha­tó fel a kó­de­xek­ből. Te­hát az ë (e)-s ki­hang­zá­sú ve­gyes hang­ren­di köl­csön­zé­sek pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lá­sa nem új ke­le­tű, mint ami­lyen­nek a ma­gán­hang­zó-il­lesz­ke­dés kér­dé­sé­hez hoz­zá­szó­lók kö­zül töb­ben mi­nő­sí­tet­ték, meg­volt a le­he­tő­sé­ge és gya­kor­la­ta a ré­gi­ség­ben is – ami­re egye­sek szin­tén rá­mu­tat­tak. Ami vi­szont en­nél is meg­le­pőbb, az az, hogy pl. a két e nor­má­já­ban író­dott Bé­csi Kó­dex, amely a két e-t gra­fi­ka­i­lag is meg­kü­lön­böz­te­ti, szá­mos ve­gyes hang­ren­dű ide­gen tu­laj­don­ne­vet, sőt pl. a temp­lom jö­ve­vény­szót is nyílt e-s ej­té­sű­nek je­lö­li (26: Rub$n, 12, 20, 21 stb.: Olofern$s, 26: JoÐ$ph, 153: Gabri$l, 193: B$lfegorhoz stb.; 305: t$mplom, 289: t$mplomnac stb.). A Bé­csi Kó­dex alap­ján él­he­tünk a gya­nú­val, hogy a mai nyílt e-s köz­nyel­vi nor­mán kí­vül bi­zo­nyos mér­té­kig szá­mol­nunk kell a nyílt e sem­le­ges­sé­gé­vel a ma­gyar nyelv ko­ráb­bi sza­ka­szai köl­csön­sza­va­i­ban is, s ma­gá­tól ér­te­tő­dik, hogy ez a kö­rül­mény a pa­la­tá­lis tol­da­lé­ko­lás­nak szin­tén ked­ve­zett.
Ös­­szeg­zés­kép­pen ta­lán an­­nyit, hogy cik­kem­ben igye­kez­tem ki­emel­ni a ma­gyar ma­gán­hang­zó-har­mó­nia lé­nye­ges vo­ná­sa­it, és az egyéb­ként csu­pán palato-veláris vi­szony­lat­ban sem­le­ges ma­gán­hang­zók­kal kap­cso­lat­ban rá­mu­tat­tam, hogy ezek ki­zá­ró­lag a bel­ső ke­let­ke­zé­sű morfémaegységek meg el­ha­so­nu­lá­sok ma­gán­hang­zó­i­ként tö­ké­le­te­sen sem­le­ge­sek, a ve­gyes hang­ren­dű köl­csön­sza­vak­ban le­vő sem­le­ges­sé­gük pe­dig több kö­rül­mény­től függ, ezért föl­té­te­les, és hogy az ilyen sza­vak tol­da­lé­ko­lá­sa so­rán tu­laj­don­kép­pen az utol­só szó­tag­hoz iga­zo­dás el­ve és a sem­le­ges ma­gán­hang­zók el­ve ke­resz­te­ző­dé­sé­nek va­gyunk a ta­núi. Az egy­ta­gú i-s tö­vek ve­lá­ris tol­da­lé­ko­lá­sá­nak okát az ed­di­gi ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott ma­gya­rá­zat­tal szem­ben nem a föl­tett ve­lá­ris Ç-előzményben, ha­nem az i-nek bi­zo­nyá­ra már az alap­nyelv­ben az­óta fenn­ál­ló kom­bi­nál­ha­tó­sá­gá­ban lá­tom.

Hi­vat­ko­zá­sok

Bárczi Gé­za 1958. Ma­gyar hang­tör­té­net. Bu­da­pest, 2. ki­ad.
Berrár Jo­lán 1957. Ma­gyar tör­té­ne­ti mon­dat­tan. Bu­da­pest.
Berrár Jo­lán 1967. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­te. (Bárczi Gé­zá­val és Benkő Lo­ránd­dal.) Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest.
B. Lőrinczy Éva 1953. A Königsbergi Tö­re­dék és Sza­lag­jai mint nyel­vi em­lék. Bu­da­pest.
D. Bartha Ka­ta­lin 1958. Ma­gyar tör­té­ne­ti szó­alak­tan. II. A ma­gyar szó­kép­zés tör­té­ne­te. Bu­da­pest.
Décsy, Gyu­la 1965. Einführung in die finnisch-ugrische Sprachwissenschaft. Wiesbaden.
ÉRTSz. A ma­gyar nyelv ér­tel­me­ző szó­tá­ra. I–VII. köt. Bu­da­pest, 1959–1962.
Haj­dú Pé­ter 1963. Finn­ugor né­pek és nyel­vek. Bu­da­pest.
Haj­dú Pé­ter 1966. Be­ve­ze­tés az urá­li nyelv­tu­do­mány­ba. Bu­da­pest.
MMNyR. A mai ma­gyar nyelv rend­sze­re. Le­író nyelv­tan. Szerk. Tom­pa Jó­zsef. I. köt. Bu­da­pest, 1961.
MNySzSz. A ma­gyar nyelv szó­vég­mu­ta­tó szó­tá­ra. Szerk. Papp Fe­renc. Bu­da­pest, 1969.
Rapola, Martti 1966 Soumen kielen äännehistorian luennot. Hel­sin­ki.
Si­ma Fe­renc 1971. Ma­gyar nyelv­tör­té­net. I. Bratislava.
Szé­pe György 1958. Ve­gyes ma­gán­hang­zó­jú sza­va­ink il­lesz­ke­dé­sé­nek kér­dé­sé­hez. In: Ma­gyar hang­ta­ni dol­go­za­tok. Ta­nul­mány­gyűj­te­mény. Szerk. Benkő Lo­ránd. Bu­da­pest. /Nyelvtudományi ér­te­ke­zé­sek, 17./
Papp Ist­ván 1956. Finn nyelv­tan. Bu­da­pest.
TESz. A ma­gyar nyelv tör­té­ne­ti-eti­mo­ló­gi­ai szó­tá­ra. I–III. köt. Bu­da­pest, 1967–1976.
Trubetzkoy, N. S. 1939. Grundzüge der Phonologie. Praha. /Travaux du Cercle Linguitique de Prague, 7./

E ta­nul­mány­ban két, te­ma­ti­ka­i­lag ös­­sze­füg­gő dol­go­za­tom tar­tal­má­nak lé­nye­gét tá­rom az ol­va­sók elé. Az el­ső­ben ma­gát az ös­­sze­vo­nás je­len­sé­gét írom le komp­lex for­má­ban: a tan­köny­vek­ben szét­szór­tan elő­for­du­ló rész­je­len­sé­gek­ről ki­mu­tat­va, hogy azok egy egy­sé­ges je­len­ség szét­szab­dalt ré­szei, il­let­ve azt, mi­lyen tör­vény­sze­rű­sé­gek ha­tá­sá­ra és mi­kép­pen megy vég­be az egyes jel­zős­szer­ke­zet-faj­ták re­duk­ci­ó­ja. A dol­go­za­tot a Ma­gyar Nyelv­őr­ben va­ló meg­je­le­né­se (1972) után egyet­ér­tés­sel fo­gad­ták a nyel­vé­szek.
Már en­nek az írá­som­nak a meg­je­le­né­se­kor lát­tam, hogy az ös­­sze­vo­nás tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek al­kal­ma­zá­sa hoz­zá­se­gít ben­nün­ket az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző szó­szer­ke­ze­ti vi­szo­nyá­nak a meg­ha­tá­ro­zá­sá­hoz is. Né­hány nyel­vész ezt a vi­szonyt mel­lé­ren­de­lő­nek tar­tot­ta, jól­le­het kel­lő­kép­pen nem tud­ta bi­zo­nyí­ta­ni, a nagy több­ség el­len­ben alá­ren­de­lést fel­té­te­le­zett kö­zöt­tük: ez a fel­fo­gás szá­mí­tott ha­gyo­má­nyos­nak, s ezt tá­mo­gat­ta Kár­oly Sán­dor­nak Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban cí­mű mun­ká­ja is. Vizs­gá­la­ta­im ered­mé­nyei le­he­tő­vé tet­ték, hogy ki­áll­jak a mel­lé­ren­de­lő fel­fo­gás mel­lett, s bi­zo­nyít­sam an­nak he­lyes­sé­gét. Ez a fel­fo­gás ter­mé­sze­tes ma­gya­rá­za­tot ad az alá­ren­de­lő fel­fo­gás ál­tal tá­masz­tott min­den ké­tely­re, prob­lé­má­ra. Dol­go­za­tom meg­je­le­né­se­kor (1977-ben) so­kan fe­jez­ték ki egyet­ér­té­sü­ket bi­zo­nyí­tá­sa­im­mal. Kár­oly Sán­dor – ta­lán ez az ő szem­pont­já­ból ért­he­tő is – nem volt ezek kö­zött. In­kább tá­ma­dó, mint kri­ti­kus hang­vé­te­lű cikk­ben re­a­gált írá­som­ra a Nyr. 1978/1. szá­má­ban kö­zölt Va­ló­ban mel­lé­ren­de­lés az ér­tel­me­ző? cí­mű cik­ké­ben. Mi­vel ko­moly el­len­ér­vei nem vol­tak, vá­la­szo­mat egy rö­vid (fél)cikkben hoz­tam tu­do­má­sá­ra a Nyr. 1978/3. szá­má­ban Igen, az ér­tel­me­ző mel­lé­ren­de­lés cím­mel. (A kér­dés iránt ér­dek­lő­dők­nek aján­lom e két cikk el­ol­va­sá­sát is.) Több egye­te­men és fő­is­ko­lán ok­tat­ják mel­lé­ren­de­lő­ként a két tag vi­szo­nyát, de – saj­nos – a kö­zép- és ál­ta­lá­nos is­ko­lák­ban alá­ren­de­lő­ként ke­ze­lik az ér­tel­me­zői szer­ke­zet­ta­go­kat, mert az irány­adó nyelv­tan­köny­vek­ben még a ha­gyo­má­nyos fel­fo­gás az ural­ko­dó: nem­hogy új köny­vek je­len­het­tek vol­na meg, de még a ré­gi­ek át­dol­go­zá­sá­ra és új­ra­ki­adás­ára sin­cse­nek anya­gi esz­kö­zök. Nap­ja­ink­ban csak a leg­újabb egye­te­mi nyelv­tan, a több szer­ző ál­tal írt Ma­gyar gram­ma­ti­ka cí­mű 2000-ben ki­adott mű szen­tel kel­lő fi­gyel­met en­nek a fel­fo­gás­nak, s több cik­kem­re tá­masz­kod­va rész­le­te­sen is­mer­te­ti ezt. Én már ezt a tényt is ered­mény­nek tar­tom.

I. A jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­já­nak szó­szer­ke­ze­ti vizs­gá­la­ta

Sok kö­zép­is­ko­lai ta­nár és egye­te­mi ok­ta­tó ta­pasz­tal­hat­ja, men­­nyi prob­lé­mát és ne­héz­sé­get okoz a ta­nu­lók­nak, hall­ga­tók­nak a jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­ja foly­tán mon­dat­ré­szi és szó­fa­ji sze­re­pet vál­tott szin­tag­ma­ta­gok szin­tak­ti­kai és szó­fa­ji ho­va­tar­to­zá­sá­nak meg­ál­la­pí­tá­sa. Nem­csak az egy­sze­rű mon­da­tok elem­zé­se­kor ta­lál­ko­zunk ezek­kel az ese­tek­kel, ha­nem az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­ta­i­ban is; ezek­ben ugyan­is gyak­ran csak az uta­ló­szó­ra re­du­ká­ló­dik a jel­zős szer­ke­zet, s a meg­vál­to­zott szin­tak­ti­kai sze­re­pű uta­ló­szó dön­ti el a vál­to­zás fo­lya­mán for­ma­i­lag érin­tet­len ma­radt mel­lék­mon­dat ho­va­tar­to­zá­sát.
De lás­suk a prob­lé­mát egy ki­csit szem­lé­le­te­seb­ben is!
Arány­lag ke­vés baj van az egy­sze­rű mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó jel­zős szer­ke­ze­tek (Pi­ros pu­ló­vert vet­tem fel) vagy a jel­zői sze­re­pű uta­ló­szós szer­ke­ze­tet tar­tal­ma­zó alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok (Olyan pu­ló­vert ve­szek fel, ami­lyen van) elem­zé­sé­vel. Az el­ső pél­dá­ban a pi­ros pu­ló­vert szer­ke­zet­ben a pi­ros a pu­ló­vert tárgy mi­nő­ség­jel­ző­je. Az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­ban meg az olyan jel­zői sze­re­pű, te­hát mel­lék­né­vi hely­ze­tű uta­ló­sza­va a pu­ló­vert tárgy­nak, ezért jel­zői mel­lék­mon­dat kö­ve­ti a fő­mon­da­tot. A prob­lé­mát az okoz­za – még sok kö­zép­is­ko­lai ta­nár­nak is –, ha az ere­de­ti­leg jel­zői sze­re­pet be­töl­tő, te­hát mel­lék­né­vi hely­ze­tű mon­dat­rész fő­né­vi hely­ze­tű­vé vá­lik, va­gyis szó­fa­ji át­csa­pás tör­té­nik, mint pél­dá­ul ezek­ben az ese­tek­ben: Pi­ro­sat vet­tem fel; Hár­mat et­tem meg; Olyat vet­tem fel, ami­lyen van; An­­nyit et­tem, ahá­nyat kap­tam; stb. Még az egy­sze­rű mon­da­tok pi­ro­sat, hár­mat mon­dat­ré­sze­it is sok­szor mi­nő­sí­tik jel­ző­nek tárgy he­lyett; az em­lí­tett ös­­sze­tett mon­da­to­kat meg az ese­tek nagy ré­szé­ben a jel­zői alá­ren­de­lők­höz so­rol­ják, nem a tár­gyi­ak­hoz. Még in­kább za­var­ják az elem­ző­ket azok a pél­dák, ame­lyek­ben ha­tá­ro­zó­ra­go­san for­dul elő az al­kal­mi­lag szó­fajt vál­tott mel­lék­név, szám­név vagy az ere­de­ti­leg ilyen jel­le­gű név­má­si uta­ló­szó, mint pl. ezek­ben a mon­da­tok­ban: Kék­kel fes­tet­te be a fa­lat; Há­rom­ra szá­mí­tott te­rí­tés­kor; Olyan­nal ment el, akit nem is­mert; An­­nyi­nak te­rí­tett, ahá­nyan vol­tak; stb. A szó je­len­té­se és ere­de­ti hely­ze­te, sze­re­pe ar­ra csá­bít sok elem­zőt, hogy jel­zőt, il­let­ve jel­zői mel­lék­mon­da­tot lás­son vagy in­kább érez­zen az em­lí­tett ese­tek­ben, ne ha­tá­ro­zót, il­let­ve ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­da­tot.
Ha­son­ló a prob­lé­ma a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tek, mel­lék­mon­dat­ok, il­let­ve az ezek­ből ke­let­ke­zett mon­dat­ré­szek és mel­lék­mon­dat­ok mi­nő­sí­té­sét il­le­tő­en is. „A szom­széd ke­rék­pár­ját hasz­ná­lom”; „A Já­nos fi­á­nak ad­tam a cso­ko­lá­dét” tí­pu­sú egy­sze­rű mon­da­tok­ban a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­te­ket egyet­len szó­val is he­lyet­te­sít­het­jük, ha a bir­tok is­mert vagy oda­ért­he­tő: A szom­szé­dét hasz­ná­lom; A Já­no­sé­nak ad­tam a cso­ko­lá­dét. Ugyan­ilyen ala­pon re­du­ká­lód­hat a köz­lés­ben az ef­fé­le alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­ta is: An­nak a hol­mi­ját vit­te el a víz, aki­nek amúgy is ke­ve­se volt: Azét vit­te el a víz, aki­nek… Sőt né­ha szó­szer­ke­zet­cso­por­tok (pon­to­sab­ban: szó­szer­ke­zet­lán­cok) is he­lyet­te­sít­he­tők egyet­len szó­val: A sző­ke lány tol­lá­val ír­tam: A sző­ké­é­vel ír­tam; Olyan em­ber­nek a fi­á­val ba­rát­ko­zik, aki­vel nincs jó vi­szony­ban: Olya­né­val ba­rát­ko­zik, aki­vel…; stb. Ezek­ben az ese­tek­ben is (szom­szé­dét, Já­no­sé­nak, azét, olya­né­val) gyak­ran el­vé­tik a mi­nő­sí­tést a bir­to­kos jel­ző ja­vá­ra, il­let­ve a tárgy vagy a ha­tá­ro­zó ro­vá­sá­ra. Meg­je­gyez­zük, hogy ez a té­ve­dés pl. az „Olya­né­val ba­rát­ko­zik, aki­vel nincs jó vi­szony­ban” tí­pus ese­té­ben ért­he­tő is, mert ma­ga a mel­lék­mon­dat a fő­mon­dat­be­li szer­ke­zet­lánc re­du­ká­lá­sa után sem vál­to­zott tar­tal­má­ban és for­má­já­ban, az­az nem a ha­tá­ro­zót (fi­á­val) fej­ti ki, sőt nem is a bir­to­kos jel­zőt (em­ber­nek), ha­nem ez utób­bi­nak a mi­nő­ség­jel­ző­jét, hi­szen a fő­mon­dat ere­de­ti (tel­jes) for­má­já­ban az olyan mi­nő­ség­jel­zői uta­ló­szó áll.
A) Néz­zük meg, mit tu­dunk er­ről a je­len­ség­ről, mi­lyen szem­pont­ok­ból vizs­gál­ta ezt ed­dig a nyelv­tu­do­mány!

1. Köz­is­mert tény, hogy a köz­lés­ben fon­tos sze­re­pet ját­szik a be­széd­előz­mény vagy a be­széd­hely­zet. Ez a két kö­rül­mény oly­kor még a fő mon­dat­ré­szek el­ha­gyá­sát is le­he­tő­vé te­szi (MMNyR. – A mai ma­gyar nyelv rend­sze­re. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1961–1962, II, 56). Az is ma­gá­tól ér­te­tő­dő te­hát, hogy azok a bő­vít­mé­nyek, ame­lyek a köz­lés­ben már va­la­mi­lyen for­má­ban elő­for­dul­tak, va­gyis oda­ért­he­tők, il­let­ve a hall­ga­tó­nak a fo­ga­lom­hoz tar­to­zó do­log­ra va­ló rá­mu­ta­tás­sal tu­do­má­sá­ra hoz­ha­tók, szin­tén el­ma­rad­hat­nak. Hi­szen ezen a je­len­sé­gen alap­szik a je­len­tés­át­vi­tel­nek az a faj­tá­ja is, amely a ne­vek szó­szer­ke­zet­be­li kap­cso­la­tá­nak alap­ján megy vég­be. Fog­lal­ko­zik ez­zel a je­len­tés­tan is. Az MMNyR. bő­ven hoz fel pél­dát a jel­zős szer­ke­ze­tek­ben lét­re­jött je­len­tés­ta­pa­dás­ra, amely le­het al­kal­mi (pl. nagy adag, kis adag he­lyett, ha a be­széd­hely­zet vi­lá­gos, kér­he­tünk a ven­dég­lő­ben „Há­rom na­gyot”; „Két ki­csit”; a ne­gye­dik eme­let szer­ke­ze­tet a ne­gye­dik he­lyet­te­sít­he­ti), de le­het ál­lan­dó­sult is (pl. a dup­la, pör­költ, lip­tói, deb­re­ce­ni a dup­la adag feketávé, pör­költ hús, lip­tói tú­ró, deb­re­ce­ni kol­bász szer­ke­ze­tek he­lyett (MMNyR. I, 188). Más nyelv­tan­köny­vek is fog­lal­koz­nak ez­zel a je­len­ség­gel, sőt a je­len­tés­ta­pa­dás­nak más faj­tá­i­val is (pl. a tárgy kép­ze­té­nek az igei ál­lít­mány­hoz va­ló ta­pa­dá­sá­val stb.), de min­ket most kö­ze­lebb­ről csak a jel­zős szer­ke­ze­tek ér­de­kel­nek.
2. A szó­faj­tan­ban köz­is­mert a szó­fa­ji át­csa­pás je­len­sé­ge. „Pél­dá­ul fő­né­vi sze­rep­ben hasz­nál­ha­tunk al­kal­mi­lag min­den más szó­faj­hoz tar­to­zó szót: A jó­ból is meg­árt a sok (mel­lék­név); Hár­mat vet­tem egy­szer­re (számnév)… ” (Ja­kab Ist­ván, Kazimírné Pesthy Má­ria, Zeman Lász­ló: A ma­gyar nyelv le­író nyelv­ta­na – a to­váb­bi­ak­ban: MnyLNy. –, Bratislava, Slovenské pedagogické nakladate¾stvo, 1964, 114). „Ál­ta­lá­ban azt mond­hat­juk, hogy bár­mely szó sze­re­pel­het al­kal­mi­lag fő­né­vi hasz­ná­lat­ban, ha mon­dat­be­li sze­re­pe, tol­da­lé­ko­lá­sa, név­elő­hasz­ná­la­ta a fő­ne­ve­ké­vel egye­ző” (Bencédy Jó­zsef–Fá­bi­án Pál–Rácz Endre–Velcsov Mártonné: A mai ma­gyar nyelv – a to­váb­bi­ak­ban: MMNy. – Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1968, 30). A mu­ta­tó, kér­dő, vo­nat­ko­zó, ha­tá­ro­zat­lan és ál­ta­lá­nos név­más­ok közt van­nak ugyan fő­né­vi, mel­lék­né­vi és szám­né­vi jel­le­gű­ek, de hasz­ná­lat te­kin­te­té­ben itt is is­mert je­len­ség az át­csa­pás.
3. Szó­alak­ta­ni, kö­ze­lebb­ről: ra­go­zás­ta­ni szem­pont­ból is is­mert az a je­len­ség, hogy a mel­lék­név és a szám­név – ha al­kal­mi fő­né­vi sze­rep­ben áll – fel­ve­szi a fő­né­vi je­le­ket, ra­go­kat. A MMNyR. sze­rint „a mel­lék­név ál­ta­lá­ban ugyan­olyan mó­don tol­da­lé­kol­ha­tó, mint a fő­név, ez az­zal is ös­­sze­függ, hogy sok sza­vunk egy­aránt já­ra­tos fő- és mel­lék­né­vi sze­rep­ben, s hogy a ket­tő né­ha alig vagy nem is ha­tá­rol­ha­tó el egy­más­tól” (I, 227); „…a szám­név tol­da­lé­ko­lá­sa és mon­dat­be­li hasz­ná­la­ta is több­nyi­re a mel­lék­né­vé­vel azo­nos” (I, 234). (Vö. MMNy. 34, 42; MnyLNy. 92, 95.)
Ezek ál­ta­lá­nos meg­ál­la­pí­tá­sok, te­hát szó­fa­jon­ként bi­zo­nyos el­té­ré­sek­kel szá­mol­ha­tunk. Egy azon­ban biz­tos: mind a mel­lék­név, mind a szám­név, mind pe­dig a név­más­ok fel­ve­szik az el­ső­sor­ban fő­név­hez já­ru­ló -é bir­tok­je­let, -t tárgy­ra­got és a fő­né­vi ha­tá­ro­zó­rag­ok nagy ré­szét.
4. Az alany­ra, tárgy­ra, ha­tá­ro­zó­ra – mint mon­dat­ré­szek­re, il­let­ve a mon­da­tok­ban ta­lál­ha­tó jel­zős szer­ke­ze­tek leg­gya­ko­ribb jel­zett sza­va­i­ra – néz­ve szin­tén ta­lál­ko­zunk a nyel­vé­sze­ti szak­mun­kák­ban olyan meg­ál­la­pí­tá­sok­kal, hogy ezek mi­lyen szó­fa­jú­ak, il­let­ve szó­fa­ji ér­té­kű­ek le­het­nek. Az alany vi­szony­rag nél­kü­li (no­mi­na­ti­vu­si ala­kú) fő­név (Pé­ter lé­pett be) vagy fő­né­vi ér­ték­ben vett más szó (eset­leg egyéb ala­ku­lat), te­hát töb­bek kö­zött fő­né­vi sze­re­pű mel­lék­név (A bar­na tet­szik ne­kem) és szám­név is (Há­rom ment el), sőt név­más is. A tárgy sze­re­pét be­töl­tő szó is fő­név a leg­több eset­ben (Fő­zi az ebé­det), de le­het más, fő­név­ként hasz­nált szó is, te­hát ilyen ér­ték­ben hasz­nált mel­lék­név (A pi­ro­sat ked­ve­li), szám­név (Ket­tőt há­mo­zott meg), il­let­ve mel­lék­né­vi ige­név és mel­lék­né­vi név­más, szám­né­vi név­más stb. A ha­tá­ro­zó igen kü­lön­bö­ző le­het szó­fa­ját te­kint­ve, a leg­gyak­rab­ban még­is név­szó, s a név­szók kö­zül is fő­képp fő­név (Az asz­tal­nál ülünk), de sok eset­ben sze­re­pel mel­lék­név és szám­név is (sőt név­má­si, ige­né­vi stb. szó­fa­jú szók is) fő­né­vi szó­fa­ji ér­ték­ben, a fő­név­re jel­lem­ző rag­gal vagy név­utó­val (pl. Az idő­sebb­nek ítél­ték oda a há­zat; Nég­­gyel ud­va­rol­ta­tott egy­szer­re; stb.). (Vö. MMNyR. II, 109, 147, 162–163; MMNy. 231–232; 271–272; 286–287; stb.)
5. Az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­tá­nak uta­ló­sza­vá­val kap­cso­la­tos, a be­ve­ze­tés­ben is­mer­te­tett prob­lé­má­ra is a fen­ti­ek­hez ha­son­ló el­iga­zí­tást kap­hat­juk az irány­adóbb nyelv­tan­köny­vek­ből. Az ala­nyi mel­lék­mon­dat­tal kap­cso­lat­ban meg­ál­la­pít­ja a MMNyR., hogy ez „min­dig fő­né­vi mon­dat­részt fejt ki, te­hát »főnévi« mel­lék­mon­dat. Ezen az sem vál­toz­tat, hogy né­mely­kor fő­né­vi sze­re­pű mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi uta­ló- vagy kö­tő­szó tar­to­zik hoz­zá: »Olyan kell, ami­lyen ez«; »Annyi szent, hogy más­kor nem ug­ratsz be!« (Közny.) Ilyen­kor ugyan­is a mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­ka­lom­sze­rű­en egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett for­dul elő: Olyan [me­net­vá­gó] kell, ami­lyen [me­net­vá­gó] ez; stb.” (II, 346–347). „Uta­ló­sza­va a fő­mon­dat­ban alany­ként sze­rep­lő, alany­eset­ben ál­ló tá­vol­ra mu­ta­tó név­más, még­pe­dig rend­sze­rint fő­né­vi mu­ta­tó név­más (az, azok, azé stb.), de le­het mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi mu­ta­tó név­más is, fő­né­vi ér­ték­ben (olyan, olya­nok, olya­né stb.; ak­ko­ra, ak­ko­rák, ak­ko­ráé stb; an­­nyi, an­­nyié stb.)… A mon­dat elem­zé­se­kor a fő­mon­dat ál­lít­má­nyá­hoz kap­csolt ki?, mi?, kik?, mik?, kié? stb., eset­leg milyen?, milyenek?, milye­né?, mennyi?, mennyié?, mekkora?, mek­ko­rák? stb. kér­dő név­más­sal kér­dez­he­tünk az ala­nyi mel­lék­mon­dat­ra” (MMNy. 369).
A tár­gyi alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok fő­mon­da­tá­ban le­vő uta­ló­szó­val kap­cso­lat­ban a MMNyR. ezt ál­la­pít­ja meg: „A vo­nat­ko­zó név­má­si kö­tő­szó­val kap­csolt mon­da­tok szo­ká­sos uta­ló­sza­va az azt, mind­azt, ugyan­azt, azo­kat, mind­azo­kat stb. név­más… Azok­ra a tár­gyi ös­­sze­tett mon­da­tok­ra, ame­lyek a jel­zői ös­­sze­tett mon­dat­tal érint­kez­nek, fő­ként az olyat, an­­nyit, ak­ko­rát, olya­nét, azét, azo­két stb. – aki, ami (és ezek tol­da­lé­kos alak­jai), va­la­mint az olyat, an­­nyit, ak­ko­rát, olya­nét stb. – ami­lyet, amen­­nyit, amek­ko­rát, ami­lye­nét (és ezek to­váb­bi tol­da­lé­kos alak­jai) rá­mu­ta­tó szói–kö­tő­szói pá­rok jel­lem­zők” (II, 358). Ha­son­ló­kép­pen vé­le­ke­dik a MMNy. is: „Uta­ló­sza­va a fő­mon­dat­ban tárgy­ra­gos tá­vol­ra mu­ta­tó név­más; még­pe­dig rend­sze­rint fő­né­vi név­más (azt, azo­kat, azét), de le­het mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi név­más is, több­nyi­re fő­né­vi ér­ték­ben (olya/n/t), olya­no­kat, ak­ko­rát, ak­ko­rá­kat, an­­nyit stb.). – Elem­zés­kor a fö­lé­je ren­delt fő­mon­dat­be­li mon­dat­rész­hez kap­csolt kit?, mit?, kiket?, miket?, ki­ét? stb.; eset­leg a milye/n/t?, milyeneket?, milyenét?, mekkorát?, mekkorákat?, men­­nyit? stb. kér­dő név­más­sal kér­de­zünk a tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra” (375).
A ha­tá­ro­zói alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak uta­ló­sza­vá­ra vo­nat­ko­zó­lag a MMNyR.-ben csak ezt az ál­ta­lá­nos meg­ál­la­pí­tást ta­lál­tam: „A ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ra a fő­mon­dat­ban sok­szor va­la­mi­lyen uta­ló­szó (szó­fa­ját te­kint­ve név­má­si ha­tá­ro­zó­szó) utal, amely a fő­mon­dat­nak min­dig olyan ha­tá­ro­zó­ja, ami­lyet az­tán rész­le­te­sen a mel­lék­mon­dat ki­fejt” (II, 368). „Az ál­lan­dó ha­tá­ro­zót ki­fej­tő mel­lék­mon­dat” cí­mű fe­je­zet­ben ta­lá­lunk uta­lást ar­ra is, hogy „a fő­mon­dat­ban gyak­ran fel­lel­he­tő uta­ló­szó leg­több eset­ben az az mu­ta­tó név­más­nak olyan rag­gal, il­le­tő­leg név­utó­val lét­re­jött alak­ja, ami­lyen ra­gos vagy név­utós egy­sze­rű ha­tá­ro­zót az il­le­tő ige vagy név­szó vonz” (II, 390) – te­hát nem zár­ja ki a mu­ta­tó név­má­si uta­ló­szó­kat sem, de csak az az ra­gos alak­ja­i­ból ke­let­ke­zet­tek­re ta­lá­lunk a könyv­ben pél­dát, az olyan, an­­nyi ra­gos alak­ja­i­ból ke­let­ke­zett uta­ló­szó­sak­ra nem si­ke­rült ta­lál­nom, ha­csak a szám­ha­tá­ro­zói an­­nyi­szor vagy a számállapothatározói an­­nyi­an uta­ló­szót nem szá­mí­tom ide, de ezek a mi vizs­gá­ló­dá­sun­kat nem­igen vi­szik előbb­re. A MMNY.-ben vi­szont ta­lá­lunk ilyen pél­dá­kat is. A praedicativust ki­fej­tő ál­la­pot­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ok uta­ló­szói kö­zött ta­lál­juk az an­nak uta­ló­szón kí­vül az olyan­nak, ak­ko­rá­nak, an­­nyi­nak uta­ló­szót is (Olyan­nak lát­lak most is, mint ami­lyen fi­a­tal ko­rod­ban vol­tál”; „An­­nyi­nak lát­szik éve­i­nek szá­ma, amen­­nyi a ti­ed”; il­le­tő­leg: „Hát ak­ko­rá­nak tar­tod a hi­bát, hogy sú­lyos kö­vet­kez­mé­nyek­től kell fél­ned?” (389). Ta­lál­ko­zunk ha­son­lók­kal a társ­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­tal fog­la­ko­zó rész­ben is: „Uta­ló­sza­va rend­sze­rint az az­zal, azok­kal, olyan­nal, olya­nok­kal stb. (…) Olyan­nal ba­rát­kozz, aki­től jót ta­nulsz!” (391). Az ered­mény­ha­tá­ro­zó­i­ak közt szin­tén elő­for­dul az az­zá, an­nak mel­lett az olyan­ná, olyan­nak, olyan­ra (390), a ré­szes­ha­tá­ro­zó­i­ak közt az an­nak, azok­nak mel­lett az olyan­nak (401).
Bár az an­­nyi ha­tá­ro­zó­ra­gos alak­já­ból al­ko­tott uta­ló­szó­ra nem­igen akad pél­da a köny­vek­ben, a gya­kor­lat­ban elő­for­dul­hat ez is, pl.: An­­nyi­tól szed­te be a pénzt, ahá­nyan vol­tak; An­­nyi­nak adott be­lő­le, ahány je­len volt; stb.

6. Kö­rül­be­lül en­­nyit tu­dunk és ta­ní­tunk a be­ve­ze­tés­ben em­lí­tett prob­lé­má­ról. A „Pi­ro­sat vet­tem fel”; „Há­rom­nak ad­tam be­lő­le”; „Olyat ve­szek fel, ami­lyen van”; „An­­nyi­nak adok, ahá­nyan je­len van­nak”; stb. tí­pu­sú mon­da­tok­ban ki­ma­radt a köz­lés­ből egy oda­ért­he­tő szó, s en­nek je­len­té­se a jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben az ere­de­ti­leg jel­ző­ként ál­ló szó­hoz vagy ugyan­ilyen jel­le­gű uta­ló­szó­hoz ta­pad. S ha a szó­ban for­gó szer­ke­zet­ben a ki­ha­gyott jel­zett szó fő­név vagy ilyen ér­té­kű, ak­kor szó­fa­ji át­csa­pás tör­té­nik: az ere­de­ti­leg jel­zői sze­re­pet be­töl­tő mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­kal­mi­lag fő­né­vi sze­re­pet fog be­töl­te­ni, fel­vé­ve a fő­név­hez já­ru­ló je­let, vi­szony­ra­got, és ter­mé­sze­te­sen át­ve­szi a szó­fa­já­nak és a vi­szony­rag­já­nak meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi funk­ci­ót is. A pi­ro­sat: tárgy; a há­rom­nak: ha­tá­ro­zó; az olyat uta­ló­szó tár­gyi, az an­­nyi­nak pe­dig ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­dat­ra mu­tat rá. Ta­lán a leg­több, amit a MMNyR. így fo­gal­maz meg a prob­lé­má­ról: „Ilyen­kor ugyan­is a mel­lék­né­vi vagy szám­né­vi szó­fa­jú szó al­ka­lom­sze­rű­en egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett for­dul elő: Olyan [me­net­vá­gó] kell, ami­lyen [me­net­vá­gó] ez… ” (II, 347).
Ír­nak te­hát az irány­adó nyelv­tan­köny­vek a je­len­tés­ta­pa­dás­ról, szó­fa­ji át­csa­pás­ról (al­kal­mi fő­né­vi sze­rep­ről) s az en­nek meg­fe­le­lő tol­da­lé­kok fel­vé­te­lé­ről, to­váb­bá a mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­nak a fel­vett vi­szony­rag­hoz iga­zo­dó meg­vál­to­zá­sá­ról, sőt ar­ról is, hogy az ilyen szó egész jel­zős fő­né­vi ki­fe­je­zés he­lyett áll, de mind­ezek­ről a je­len­sé­gek­ről kü­lön-kü­lön, őket egy­más­tól el­vá­laszt­va szól­nak. Nem vizs­gál­ják a kér­dést komp­lex mó­don, a szó­szer­ke­ze­ti ös­­sze­füg­gé­se­ket min­den szem­pont­ból, ho­lott az em­lí­tett je­len­sé­gek szo­ros egy­ség­ben, egy­más­tól el­vá­laszt­ha­tat­la­nul je­lent­kez­nek. A kö­vet­ke­zők­ben ilyen vizs­gá­la­tok­ra tö­rek­szünk, hogy a va­ló­ság­nak meg­fe­le­lő ké­pet kap­has­sunk és ad­has­sunk er­ről a kér­dés­ről.

B) Hang­sú­lyoz­ni sze­ret­ném, hogy vizs­gá­la­tunk csak a jel­zős szer­ke­ze­tek­re kor­lá­to­zó­dik, te­hát a meg­ál­la­pí­tott tör­vény­sze­rű­sé­gek is csu­pán ezek­re vo­nat­koz­nak majd.

1. In­dul­junk ki a be­ve­ze­tés­ben pél­da­ként fel­ho­zott egy­sze­rű mon­dat­ból: „Pi­ros pu­ló­vert vet­tem fel.” Szó­szer­ke­ze­tek­re bont­va a mon­da­tot, a kö­vet­ke­ző sé­mát kap­juk:

(én) « vet­tem fel
ä
pu­ló­vert
ä
pi­ros

…vagyis a vet­tem fel ál­lít­mány­nak tár­gyi de­ter­mi­nán­sa a pu­ló­vert, en­nek vi­szont mi­nő­ség­jel­zői alá­ren­delt tag­ja a pi­ros. A vet­tem fel ál­lít­mány tár­gyas szer­ke­ze­tet al­kot a pu­ló­vert tag­gal, ez utób­bi vi­szont mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­ze­tet al­kot a pi­ros alá­ren­delt tag­gal mint en­nek alap­tag­ja. A „Pi­ro­sat vet­tem fel” mon­dat meg­fo­gal­ma­zá­sa­kor azon­ban a pu­ló­vert tár­gyat, a volt jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ját mint oda­ér­tet­tet el­hagy­juk; he­lyé­be lé­pett a de­ter­mi­náns pi­ro­sat for­má­ban, va­gyis át­vé­ve az alap­tag je­len­té­sét is (te­hát ’piros pu­ló­vert’ ér­te­lem­ben), át­vet­te to­váb­bá az alap­tag szó­fa­ját, -t tárgy­rag­ját s ez­zel együtt tár­gyi mon­dat­ré­szi sze­re­pét is. A sé­ma te­hát már ez:

(én) « vet­tem fel
ä
pi­ro­sat

…azaz a vet­tem fel ál­lít­mány itt a pi­ro­sat tag­gal al­kot tár­gyas szó­szer­ke­ze­tet. Ez azt je­len­ti, hogy ez a tag (meg­vál­to­zott mi­vol­tá­ban) egy szint­tel fel­jebb ke­rült, va­gyis már nem má­sod-, ha­nem el­ső­ren­dű bő­vít­mény.
Ha a „Há­rom al­mát et­tem meg” mon­da­tot így fo­gal­maz­zuk át „Hár­mat et­tem meg”, szin­tén a fen­tebb le­írt je­len­ség­gel van dol­gunk; a há­rom al­mát men­­nyi­ség­jel­zős szer­ke­zet al­mát tár­gyi alap­tag­ja oda­ér­tés foly­tán el­ma­rad, s a je­len­té­se mel­lett a szó­fa­ját, tol­da­lé­kát és tár­gyi funk­ci­ó­ját is át­ve­szi a há­rom volt alá­ren­delt tag, ter­mé­sze­te­sen hár­mat for­má­ban. Je­len­té­se a két je­len­tés ös­­sze­ta­pa­dá­sa után: há­rom al­mát.
A „Kék­kel fes­tet­te be a fa­lat” mon­dat­ban is ez a fo­lya­mat ment vég­be: az ere­de­ti kék szín­nel jel­zős szer­ke­zet szín­nel ha­tá­ro­zói alap­tag­ját hagy­tuk el, s a volt jel­ző a he­lyé­be lé­pett, a ma­gáé mel­lé át­vé­ve an­nak is a je­len­té­sét, át­vet­te to­váb­bá szó­fa­ját, ha­tá­ro­zó­rag­ját és mon­dat­be­li funk­ci­ó­ját.
„A sár­ga tet­szik ne­kem” mon­dat­ban a sár­ga ing jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sít­he­ti a sár­ga tag, ha az ing alap­ta­got oda­ér­tés foly­tán el­hagy­juk. A sár­ga ugyan­is – a sa­ját­ja mel­lé – át­ve­szi az ing tag je­len­té­sét is, fel­ve­szi to­váb­bá az ing szó­fa­ji ér­té­két és mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­ját; ala­ki vál­to­zás nem tör­té­nik (az alany­nak nincs vi­szony­rag­ja; jel sincs a szó­ban).
Az azo­no­sí­tást ki­fe­je­ző „Ez a sár­gám” mon­dat­ban a szer­ke­ze­tes ál­lít­má­nyi sár­ga in­gem jel­zős szer­ke­ze­tet von­tuk ös­­sze. A sár­gám alak ’sárga in­gem’ je­len­té­sű, az (in­gem) alap­tag­tól át­vett bir­to­kos sze­mély­jel (sze­mély­rag) a sár­gám al­kal­mi fő­né­vi sze­re­pé­nek is bi­zo­nyí­té­ka (vi­szony­rag­gal itt sem kell szá­mol­nunk).
Néz­zük most meg „A szom­szé­dét hasz­ná­lom” tí­pust eb­ben az ér­te­lem­ben: a szom­széd ke­rék­pár­ját hasz­ná­lom. Itt bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet vo­nunk ös­­sze, ezt: a szom­széd ke­rék­pár­ját. En­nek a re­duk­ci­ó­ja el­tér az ed­dig tár­gyalt jel­zős szer­ke­ze­te­ké­től két szem­pont­ból is. Az egyik el­té­rés ab­ban áll, hogy mi­vel a bir­to­kos jel­ző is fő­név, akár­csak az alap­tag (jel­zett szó), szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik, ami­kor az előb­bi az utób­bi­nak a sze­re­pét át­ve­szi. A má­sik el­té­rés: nyel­vünk­ben az -é bir­tok­jel­nek az a funk­ci­ó­ja, hogy je­lez­ze a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sát, il­let­ve az ös­­sze­vo­nás­sal lét­re­jött szó­alak­ban (szomszéd-é) utal­jon az oda­ér­tés foly­tán el­ma­radt bir­tok­szó­ra (je­len eset­ben a ke­rék­pár­ja alak­ra). Majd ezt kö­ve­ti az eset­le­ges töb­bi tol­da­lék (ese­tünk­ben a -t tárgy­rag: szom­szé­dé-t. A ’szomszéd ke­rék­pár­ját’ je­len­té­sű szom­szé­dét alak­ban a ta­nu­lók, hall­ga­tók „ér­zik” a bir­tok­vi­szonyt, és sok­szor bir­to­kos jel­ző­nek mi­nő­sí­tik a ha­son­ló tí­pu­sú mon­dat­ré­sze­ket, de ha fel­hív­juk a fi­gyel­mü­ket a vi­szony­rag – ez eset­ben a -t tárgy­rag – mon­dat­rész-meg­ha­tá­ro­zó sze­re­pé­re, kön­­nyen el­iga­zod­nak a kér­dés­ben.
Foly­tas­suk vizs­gá­ló­dá­sun­kat olyan mon­dat­tal, amely­ben a jel­zős szer­ke­zet jel­zett sza­vá­nak vi­szony­rag­ja előtt jel (pl. töb­bes­jel) van: Ked­ve­lem a tar­ka vi­rá­go­kat. A re­duk­ció után a mon­dat for­má­ja ez lesz: Ked­ve­lem a tar­ká­kat. Va­gyis itt a tar­ka a vi­rá­go­kat jel­zett szó­nak a je­len­té­sén, va­la­mint szó­fa­ján kí­vül át­ve­szi a -k töb­bes­jel­ét és a -t vi­szony­rag­ját, s az új mon­dat­for­má­ban tár­gyi sze­re­pe lesz.
Elő­for­dul a jel­zett szó­ban bir­to­kos sze­mély­jel (sze­mély­rag) is, mint pl. eb­ben a mon­dat­ban: Adok ne­ked a leg­újabb köny­ve­im­ből is. A jel­zett szó is­me­re­té­ben ért­he­tő­vé vá­lik ez a mon­dat­for­ma is: Adok ne­ked a leg­újabb­ja­im­ból is. Te­hát az előb­bi vál­to­zat­ban jel­zői sze­re­pű leg­újabb szó­alak a szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás foly­tán – a -ból ha­tá­ro­zói vi­szony­rag elé – fel­ve­szi a volt jel­zett szó (köny­ve­im­ből) sze­mély­je­lét, il­let­ve e tol­da­lék meg­fe­le­lő sze­re­pű, de az új szó­alak­hoz il­lesz­ke­dő -jaim vál­to­za­tát.
Ha a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­nek több bir­to­kot ki­fe­je­ző jel­zett sza­va (bir­tok­sza­va) van, mint. pl. eb­ben a mon­dat­ban: A kol­lé­gám hor­gász­bot­ja­i­ra vol­na szük­sé­gem, ez is ki­fe­jez­he­tő a mon­dat re­du­kált vál­to­za­tá­ban. A szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás után ez lesz a mon­dat for­má­ja: A kol­lé­gá­mé­i­ra vol­na szük­sé­gem. A bir­to­kost ki­fe­je­ző (itt most szin­tén bir­to­kos sze­mély­je­les) kol­lé­gám szó nem csu­pán az egy bir­tok­ra uta­ló -é bir­tok­je­let ve­szi fel, ha­nem ez után a több bir­tok­ra uta­ló -i bir­tok­töb­be­sí­tő je­let is a -ra ha­tá­ro­zói vi­szony­rag elé, így az -éi jelegyüttes a volt bir­tok­szó (hor­gász­bot­jai) töb­bes vol­tát fe­je­zi ki a kol­lé­gá­mé­i­ra alak­ban. Lát­tuk, hogy a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet he­lyé­re ke­rült volt bir­to­kos jel­ző (kol­lé­gám) sze­mély­je­les alak­ban for­dult elő, s eh­hez az alak­já­hoz vet­te fel az -éi jelegyüttest, majd pe­dig a volt bir­tok­szó ha­tá­ro­zói vi­szony­rag­ját. Ha -k töb­bes­jel lett vol­na a sze­mély­jel he­lyén (kol­lé­gák), ak­kor az ez­zel el­lá­tott alak­hoz já­rul­tak vol­na az em­lí­tett tol­da­lé­kok. De ha tör­té­ne­te­sen a bir­to­kos jel­ző vi­szony­rag­ja for­dul elő a szer­ke­zet he­lyet­te­sí­té­sé­re szánt bir­to­kos jel­zőn, mint pl. eb­ben a szó­szer­ke­zet­ben: a kol­lé­gá­nak a hor­gász­bot­ja­i­ra, ak­kor ezt el­ve­szí­ti (az ed­di­gi mon­dat­ré­szi funk­ci­ó­já­val együtt), il­let­ve az em­lí­tett tol­da­lé­kok a vi­szony­rag nél­kü­li alak­hoz já­rul­nak (kollégáéira). Le­het­sé­ge­sek te­hát az ilyes­faj­ta szer­ke­zet-ös­­sze­vo­ná­sok: a könyv lap­jai > köny­véi, köny­ved lap­jai > köny­ve­déi, köny­vek lap­ja > köny­ve­kéi, de a könyv­nek a lap­jai szer­ke­zet­nek nem le­het könyvnekéi re­du­kált for­má­ja, csak az a for­ma, amely a könyv lap­jai vi­szony­rag nél­kü­li szer­ke­zet­nek is meg­fe­lel (köny­véi).
Elő­for­dul, hogy a bir­to­kos jel­ző, amely­nek bir­tok­sza­va (jel­zett sza­va) oda­ér­tés foly­tán el­ma­rad, már ma­ga is ös­­sze­vont bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sí­tő szó, te­hát ele­ve -é bir­tok­je­les. Ilyen pl. eb­ben a mon­dat­ban: A szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját ja­ví­tot­tam. Itt a szom­széd au­tó­já­nak a mo­tor­ját szer­ke­zet­lánc két bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­te kö­zül az el­sőt (a szom­széd au­tó­já­nak) von­tuk ös­­sze az au­tó­ja bir­tok­szó oda­ér­té­se mi­att, s ez­ál­tal ke­let­ke­zett a szom­szé­dé­nak alak, va­gyis a szom­széd volt bir­to­kos jel­ző a bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­jel után át­vet­te e bir­tok­szó -nak vi­szony­rag­ját is, szin­tén bir­to­kos jel­zői mon­dat­ré­szi sze­re­pé­vel együtt. De ha is­mert és a köz­lés­be ért­he­tő a szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet bir­tok­sza­va (mo­tor­ját) is, újabb szer­ke­zet-ös­­sze­vo­nás­sal ez is ki­hagy­ha­tó a köz­lés­ből. En­nek a szer­ke­zet­nek az ös­­sze­vo­ná­sa so­rán a volt bir­to­kos jel­ző -nak vi­szony­rag­ját vesz­tett szom­szé­dé alak­já­hoz újabb -é bir­tok­jel ke­rül, amely a mo­tor­ja volt bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­ti ben­ne, majd ez után a bir­tok­szó (alap­tag) -t tárgy­rag­ja já­rul. (Meg­je­gyez­zük, hogy a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­já­nak sze­mély­je­lét nem ve­szi át kü­lön a volt de­ter­mi­náns, mert az -é bir­tok­jel az egész bir­tok­szót, te­hát a bir­to­kos sze­mély­je­les szó­ala­kot he­lyet­te­sí­ti, pél­dánk­ban a mo­tor­ja ala­kot.) A szom­szé­dé­nak a mo­tor­ját bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet he­lyet­te­sí­tő szó­alak a fen­tebb le­ír­tak alap­ján ez lesz: szom­szé­dé­ét. A mon­dat – en­nek be­le­szer­kesz­té­se után – így ala­kul: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam.
Itt most két bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­ből ál­ló szó­szer­ke­zet­lánc­nak a „két­lép­csős” ös­­sze­vo­ná­sát ír­tuk le, va­gyis a bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tek egyen­kén­ti, il­let­ve egy­más utá­ni ös­­sze­vo­ná­sá­val fog­lal­koz­tunk. Az ilyen „két­lép­csős” ös­­sze­vo­nást kezd­het­jük a má­so­dik bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­val is: az au­tó­já­nak a mo­tor­ját szer­ke­zet re­du­ká­lá­sá­val. Elő­ször az alap­ta­got (a mo­tor­ja bir­tok­szót) he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­jel, majd a -t tárgy­rag ke­rül a volt bir­to­kos jel­ző­nek a vi­szony­rag nél­kü­li au­tó­ja alak­já­hoz; a mon­dat te­hát így fog ala­kul­ni: A szom­széd au­tó­já­ét ja­ví­tot­tam. Má­so­dik lé­pés­ként a szom­széd au­tó­já­ét szer­ke­ze­tet von­juk ös­­sze. Elő­ször az alap­ta­got (az au­tó­ja bir­tok­szót) he­lyet­te­sí­tő -é bir­tok­je­let il­leszt­jük a volt bir­to­kos jel­zői sze­re­pű szom­széd szó­hoz (szom­szé­dé), majd eh­hez a szó­alak­hoz hoz­zá­tesz­­szük az au­tó­já­ét bir­tok­szó­nak az elő­ző szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­ból szár­ma­zó -é bir­tok­je­lét és -t tárgy­rag­ját is: szom­szé­dé­ét. A mon­dat a ket­tős re­duk­ció után ezt a for­mát kap­ja: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam. De ugyan­eh­hez az ered­mény­hez ju­tunk, ha egy­szer­re von­juk ös­­sze az egész szó­szer­ke­zet­lán­cot. A két bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet egyen­kén­ti re­du­ká­lá­sa után ka­pott vég­ered­mény alap­ján ugyan­is meg­ál­la­pít­ha­tók olyan tör­vény­sze­rű­sé­gek is, ame­lyek a tel­jes szó­szer­ke­zet­lánc ös­­sze­vo­ná­si el­já­rá­sá­nak mód­ját is meg­ha­tá­roz­zák. „A szom­széd au­tó­já­nak a mo­tor­ját ja­ví­tot­tam” mon­dat­nak a szom­széd au­tó­já­nak mo­tor­ját szer­ke­zet­lánc­ból úgy lesz szom­szé­dé­ét szer­ke­zet­tag, hogy az oda­ér­tés mi­att el­ma­radt két bir­tok­szó je­len­té­sét he­lyet­te­sí­tő két -é bir­tok­je­let, to­váb­bá az egész szer­ke­zet­lánc volt alap­tag­já­nak -t tárgy­rag­ját és mon­dat­ré­szi sze­re­pét fel­ve­szi a szer­ke­zet­lánc ala­cso­nyabb szin­tű volt de­ter­mi­nán­sa, a szom­széd szó­alak. Mon­dat­ba il­leszt­ve e szer­kesz­tett szó­ala­kot, a kö­vet­ke­ző mon­dat­for­mát kap­juk: A szom­szé­dé­ét ja­ví­tot­tam.
Ve­gyünk egy olyan pél­dát is, amely­ben a jel­zős szer­ke­ze­tek ve­gyes, nem tisz­tán bir­to­kos jel­zői szer­ke­zet­lán­cot al­kot­nak: A ha­nyag ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nyá­ban sok a rossz jegy. A ha­nyag ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nyá­ban már szer­ke­zet­lánc (vö. MMNy. 264). Ha a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban ha­tá­ro­zói alap­tag az oda­ér­tett, en­nek a funk­ci­ó­ját ve­szi át a ta­nu­ló mon­dat­rész a -ban vi­szony­rag­gal együtt, de a vi­szony­rag előtt egy -é bir­tok­jel azt is jel­zi, hogy a két tag kö­zött bir­to­kos jel­zős szó­szer­ke­ze­ti vi­szony volt. Már ma­ga a ta­nu­lóé alak a ta­nu­ló bi­zo­nyít­vá­nya szer­ke­zet je­len­té­sét sű­rí­ti ma­gá­ba. A hoz­zá­já­ru­ló -ban vi­szony­rag meg e szó­alak mon­dat­be­li sze­re­pét ha­tá­roz­za meg, va­gyis ha­tá­ro­zó­vá te­szi azt. A mon­dat te­hát így fog mó­do­sul­ni: A ha­nyag ta­nu­ló­é­ban sok a rossz jegy. Itt a ta­nu­ló­é­ban tag már ha­tá­ro­zói funk­ci­ót tölt be.
Ha pe­dig mind a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban, mind pe­dig a ta­nu­ló mon­dat­rész oda­ért­he­tő, ak­kor a ha­nyag volt mi­nő­ség­jel­ző lép a he­lyük­re meg­fe­le­lő for­má­ban. Az -é bir­tok­jel­lel ki­e­gé­szült alak (ha­nya­gé) a ha­nyag ta­nu­ló­nak a bi­zo­nyít­vá­nya szer­ke­zet­lánc je­len­té­sét ma­gá­ba sű­rí­ti, te­hát a ha­nya­gé­ban a ha­tá­ro­zói sze­re­pű ha­nyag ta­nu­ló­nak a bi­zo­nyít­vá­nyá­ban szer­ke­zet­lán­cot he­lyet­te­sít­he­ti. Az új mon­dat­for­ma te­hát: A ha­nya­gé­ban sok a rossz jegy. Ugyan­eh­hez az ered­mény­hez ju­tunk, ha a már egy­sze­ri re­duk­ci­ó­val ki­ala­kí­tott fen­teb­bi mon­dat­nak (A ha­nyag ta­nu­ló­é­ban sok a rossz jegy) a ha­nyag ta­nu­ló­é­ban mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­ze­tét von­juk ös­­sze. A ha­nyag volt jel­zői tag a ta­nu­ló­é­ban alap­tag je­len­té­sé­nek, szó­fa­já­nak, tol­da­lé­ka­i­nak és mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek át­vé­te­lé­vel ha­nya­gé­ban alak­ban je­le­nik meg a mon­dat­ban: A ha­nya­gé­ban sok a rossz jegy.
2. Igen nagy se­gít­sé­günk­re le­het ez a mód­szer az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok ta­ní­tá­sá­ban is. Ezen a te­rü­le­ten ugyan­is – mint már em­lí­tet­tük a be­ve­ze­tő rész vé­gén – igen sok bo­nyo­dal­mat okoz a „jel­ző­i­vel érint­ke­ző” mel­lék­mon­dat­faj­tá­hoz so­ro­lá­sa. A meg­ol­dás ugyan­az, mint az egy­sze­rű mon­da­tok ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­ze­te­i­nek ese­té­ben, csak itt a fő­mon­dat­be­li uta­ló­szó töl­ti be azt a sze­re­pet, ame­lyet az egy­sze­rű mon­dat­ban a jel­ző.

Tu­laj­don­kép­pen még az az és en­nek vi­szony­ra­gos alak­ja­i­ként ál­ló uta­ló­szós, te­hát a ti­pi­kus ala­nyi, tár­gyi, ha­tá­ro­zói alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok is kap­cso­lat­ba hoz­ha­tók az olyan mi­nő­ség­jel­ző­i­ek­kel (pon­to­sab­ban: ki­je­lö­lő jel­ző­iek­kel), ame­lyek­ből hi­ány­zik a szó­szer­ke­ze­ti alap­tag: Az ves­se rá az el­ső kö­vet, aki ma­ga job­ban csi­nál­ná: Az az em­ber ves­se rá…; Azt lát­tam teg­nap, aki­vel már rég nem ta­lál­koz­tam: Azt a ba­rá­to­mat lát­tam…; Ab­ban nem csa­lód­tam, aki a leg­csin­ta­la­nabb volt az osz­tály­ban: Ab­ban a ta­nít­vá­nyom­ban nem csa­lód­tam… A „tel­jes” vál­to­za­to­kat mi­nő­ség­jel­zői (ki­je­lö­lő jel­zői) alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok­nak mi­nő­sít­het­jük. Az el­ső mon­dat­ból tu­laj­don­kép­pen úgy lett ala­nyi, hogy ki­hagy­tuk a fő­mon­da­tá­ból az em­ber alanyt, a má­so­dik­ból tár­gyi lett, mert a fő­mon­dat­ból ki­ma­radt a ba­rá­to­mat tárgy, a har­ma­dik­ból pe­dig ha­tá­ro­zói, mert ki­esett a fő­mon­dat­ból a ta­nít­vá­nyom­ban ha­tá­ro­zó. S mi­vel mind­ezek az egyes jel­zős szer­ke­ze­tek­nek az alap­tag­jai vol­tak, a jel­zői hely­zet­ben ál­ló uta­ló­szók ala­nyi, tár­gyi, il­let­ve ha­tá­ro­zói uta­ló­szói sze­re­pet vet­tek fel. (A tol­da­lé­kok­kal kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­het­jük, hogy a ki­je­lö­lő hely­ze­tű uta­ló­szók, il­le­tő­leg fő­né­vi név­má­si jel­zők egyéb­ként is fel­ve­szik a jel­zett szó tol­da­lé­ka­it.)
Az „Azét vit­te el a víz, aki­nek amúgy is ke­ve­se volt” mon­dat má­so­dik tag­mon­da­ta tár­gyi mel­lék­mon­dat, de ne­héz meg­ma­gya­ráz­ni a ta­nu­ló­nak, hall­ga­tó­nak, hogy mi­ért, ha csu­pán ar­ra szo­rít­ko­zunk, hogy az uta­ló­szó fő­né­vi név­má­si ér­ték­ben áll, és a tárgy rag­ja van a vé­gén. Ha el­len­ben meg­vi­lá­gít­juk, hogy a kö­vet­ke­ző tel­jes jel­zős szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott: an­nak a hol­mi­ját, ak­kor kön­­nyen meg­ér­ti, hogy az azét uta­ló­szó­ban az el­ma­radt hol­mi­ját tár­gyi alap­tag -t rag­ját, előt­te meg a hol­mi­ja bir­tok­szó he­lyett ál­ló -é bir­tok­je­let ta­lál­ja. Ter­mé­sze­te­sen az azét a hi­ány­zó tár­gyi alap­tag sze­re­pét ve­szi át (a ki­tel­je­sí­tett szer­ke­zet je­len­té­sé­ben), te­hát tár­gyi mel­lék­mon­dat uta­ló­sza­va lesz. Per­sze le­het­sé­ges ilyen vál­to­zat is: Azét az em­be­rét vit­te el a víz…, de itt ma­gya­rá­zat­ra szo­rul az em­be­rét tárgy: ez szin­tén ös­­sze­vo­nás ered­mé­nye, ugyan­is az em­ber­nek a hol­mi­ját szer­ke­zet re­du­ká­ló­dott; az azét pe­dig ki­je­lö­lő jel­zői uta­ló­szó, amely­nek tol­da­lé­kai egyez­nek az em­be­rét alap­ta­gé­i­val.
Meg­je­gyez­zük, hogy az „An­nak a hol­mi­ját vit­te el a víz…” vál­to­zat így is ki­egé­szít­he­tő: An­nak az em­ber­nek a hol­mi­ját vit­te el a víz… „Két­lép­csős” re­duk­ci­ó­val – az elő­ző be­kez­dés­ben is­mer­te­tett mó­don – itt is el­jut­ha­tunk az „Azét vit­te el a víz…” tí­pu­sú fő­mon­da­ti for­má­hoz. El­ső fo­ko­zat­ban eh­hez: Azét az em­be­rét vit­te el a víz… Majd eb­ből eh­hez: Azét vit­te el a víz… De en­nek a for­má­nak az azét uta­ló­sza­vát fel­fog­hat­juk az egész (an­nak az em­ber­nek a hol­mi­ját) szer­ke­zet­lánc re­duk­ci­ó­já­val lét­re­jött ala­ku­lás­nak is (lásd ké­sőbb).
Az az uta­ló­szó­sak­hoz ha­son­ló­an vi­sel­ked­nek az olyan, an­­nyi stb. uta­ló­szós alá­ren­de­lő mon­da­tok is. Az „Olyan lá­to­ga­tott meg, akit már rég nem lát­tam”, il­let­ve az „An­­nyi ér­ke­zett, hogy el sem fo­gyott mind” tí­pu­sú mon­da­tok fő­mon­da­tá­ból hi­ány­zik az ala­nyi alap­tag (vis­­sza­tel­je­sít­ve: Olyan ba­rá­tom lá­to­ga­tott meg…; An­­nyi áru ér­ke­zett…), így a volt jel­zői hely­ze­tű uta­ló­szó ala­nyi funk­ci­ót ka­pott. Az „Olyat evett, ami­lyet még so­ha­sem”, il­let­ve az „An­­nyit vett, hogy nem bír­ta ha­za­vin­ni” tí­pu­sú­ak tár­gyi­ak, mert a tár­gyi alap­tag hi­ány­zik a fő­mon­da­tuk­ból (vis­­sza­tel­je­sít­ve: Olyan ételt evett…; An­­nyi hol­mit vett…), s en­nek sze­re­pé­be lé­pett a tárgy­ra­got fel­vett uta­ló­szó. Az „Olyan­nal ba­rát­kozz, aki jó ha­tás­sal van rád”; „An­­nyi­nak adott, ahá­nyan je­len vol­tak” tí­pu­sok ese­té­ben szin­tén azért ha­tá­ro­zó mel­lék­mon­dat­ra mu­tat rá az olyan­nal, an­­nyi­nak, mert a fő­mon­dat­be­li jel­zős szer­ke­zet ha­tá­ro­zói alap­tag­ja ma­radt el (Olyan em­ber­rel…, An­­nyi em­ber­nek…), s en­nek a rag­ja és szin­tak­ti­kai sze­re­pe kap­cso­ló­dott az olyan és az an­­nyi uta­ló­szó­hoz.
Ter­mé­sze­te­sen itt is elő­for­dul­hat -é bir­tok­jel­lel kom­bi­nált uta­ló­szó: „Olya­né megy ki­rán­dul­ni, aki nem tö­rő­dik sem­mi­vel (Olyan­nak a fia megy ki­rán­dul­ni…). Az olyan -é bir­tok­je­le meg­szűnt bir­tok­vi­szonyt je­lez ugyan, de a tel­je­sebb mon­dat fia tag­ja – mint a volt bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ja – ala­nyi sze­rep­ben állt. Ha ez el­ma­rad, ak­kor sze­re­pét a bir­to­kos jel­zői vi­szony­rag­ját és funk­ci­ó­ját el­vesz­tett olyan uta­ló­szó ve­szi át olya­né alak­ban (az -é bir­tok­jel­lel az ös­­sze­vont bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet volt alap­tag­já­nak ’fia’ je­len­té­sé­re utal­va), így ez az uta­ló­szó már nem bir­to­kos jel­zői, ha­nem ala­nyi mel­lék­mon­dat­ra mu­tat. (Az alany­nak nincs vi­szony­rag­ja; a bir­tok­jel nem ha­tá­roz meg mon­dat­ré­szi sze­re­pet. Ha azon­ban ez a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet olyan fő­mon­dat­ban for­dul elő, amely­ben a fia alap­tag ál­lít­má­nyi sze­re­pet tölt be (pl. ő olyan­nak a fia…), ak­kor a le­írt fo­lya­mat ered­mé­nye­ként lét­re­jött olya­né ál­lít­má­nyi mel­lék­mon­dat­ra fog utal­ni (ő olya­né…). Az Olya­nét lop­ták el tí­pus olya­nét uta­ló­sza­va szó­szer­ke­zet­ta­ni szem­pont­ból így is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő: olyan em­ber­nek a hol­mi­ját, te­hát az olya­nét – a szer­ke­zet­lánc alap­tag­já­nak a sze­re­pé­ben – tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra utal. Az „Olya­né­nak ad­ta a lá­nyát… ” tí­pu­sú fő­mon­dat így ke­re­kít­he­tő ki: Olyan em­ber fi­á­nak ad­ta a lá­nyát…, ezért az olya­né­nak uta­ló­szó az ed­di­gi­ek­ből kö­vet­ke­ző­en ré­szes­ha­tá­ro­zói sze­re­pű. Az „An­­nyi­é­nak ígér­te oda, hogy már ma­ga sem em­lék­szik a szá­muk­ra” mon­dat­ban az an­­nyi­é­nak pl. az an­­nyi szü­lő gyer­me­ké­nek szer­ke­zet­tel he­lyet­te­sít­he­tő, te­hát az uta­ló­szó szin­tén ré­szes­ha­tá­ro­zói mel­lék­mon­da­tot je­lez (vö. azét…).
De az -é bir­tok­jel dup­lán is elő­for­dul­hat az uta­ló­szó­ban (is). Az „Olya­né­ét lop­ták el…” tí­pu­sú fő­mon­dat pl. ilyen­né is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő: Olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját lop­ták el… Az olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját szer­ke­zet­lánc­ban két bir­to­kos jel­zős és egy mi­nő­ség­jel­zős szer­ke­zet van. A lép­cső­ze­tes re­duk­ció ilyen ered­mé­nyek­kel jár­hat: olyan em­ber fi­á­nak a hol­mi­ját > olyan em­ber fi­á­ét; olyan em­ber fi­á­ét > olyan em­be­ré­ét; olyan em­be­ré­ét > olya­né­ét. Az olya­né­ét alak­hoz azon­ban el­ju­tunk úgy is, ha az egész szer­ke­zet­lán­cot egy­szer­re von­juk ös­­sze: a tel­jes szer­ke­zet­lánc leg­ala­cso­nyabb szin­tű (olyan) tag­ja át­ve­szi a két oda­ért­he­tő bir­tok­szó (hol­mi­ját, fi­á­nak) je­len­té­sét, s ezt két -é bir­tok­jel fel­vé­te­lé­vel is jel­zi; ez­zel egy idő­ben be­kö­vet­ke­zett a szó­faj­vál­tás is (a mel­lék­né­vi név­más­ból al­kal­mi­lag fő­né­vi név­más lett), sőt e név­más át­ve­szi a leg­ma­ga­sabb szin­tű alap­tag -t vi­szony­rag­ját és szin­tak­ti­kai (tár­gyi) sze­re­pét.
3. Az ed­di­gi vizs­gá­ló­dá­sok ta­lán hi­á­nyo­sak, még­is el­von­ha­tunk be­lő­lük bi­zo­nyos tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket:
a) Ha a mi­nő­ség- vagy men­­nyi­ség­jel­zős szó­szer­ke­zet alap­tag­ját oda­ér­tés mi­att ki­hagy­juk a mon­dat­ból, a volt jel­zői tag, il­let­ve az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak ere­de­ti­leg mi­nő­ség- vagy men­­nyi­ség­jel­zői uta­ló­sza­va al­kal­mi­lag át­ve­szi az ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét, a volt alap­tag szó­fa­ji ér­té­két, tol­da­lé­ka­it és mon­dat­ré­szi sze­re­pét.
b) Ha a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­ját oda­ér­tés mi­att ki­hagy­juk, a volt bir­to­kos jel­zői tag, il­let­ve az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak ere­de­ti­leg bir­to­kos jel­zői sze­re­pű uta­ló­sza­va át­ve­szi az ös­­sze­vont jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét oly mó­don, hogy -nak, -nek vi­szony­rag nél­kül alak­já­hoz -é (ill. -éi) bir­tok­je­let vesz fel a ki­ha­gyott bir­tok­szó (bir­to­kos sze­mély­je­les alap­tag) je­len­té­sé­re uta­ló tol­da­lék­ként, s e jel­lel (jelegyüttessel) el­lá­tott alak­já­hoz át­ve­szi a volt alap­tag (bir­tok­szó) eset­le­ges vi­szony­rag­ját és mon­dat­ré­szi sze­re­pét is (szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik).
c) Mi­nő­ség- és bir­to­kos jel­zős, il­let­ve men­­nyi­ség- és bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet­ből ál­ló szer­ke­zet­lánc egy­szer­re tör­té­nő ös­­sze­vo­ná­sa­kor (va­gyis ha a lán­cot al­ko­tó két jel­zős szer­ke­zet mind­két alap­tag­ja oda­ért­he­tő a köz­lés­be) a szó­szer­ke­zet­lánc ala­cso­nyabb szin­tű de­ter­mi­nán­sa át­ve­szi az egész lánc je­len­té­sét, a ki­ha­gyott bir­tok­szó­ét -é (ill. -éi) birktokjellel je­lez­ve, át­ve­szi to­váb­bá a szer­ke­zet­lánc ma­ga­sabb szin­tű alap­tag­já­nak szó­fa­ji sze­re­pét, (eset­le­ges) vi­szony­rag­ját, va­la­mint szin­tak­ti­kai funk­ci­ó­ját.
d) Két ös­­sze­szer­kesz­tett bir­to­kos jel­zős szó­szer­ke­zet­ből ál­ló lánc­nak az ös­­sze­vo­ná­sa a c) pont­ban le­ír­tak­hoz ha­son­ló­an megy vég­be azok­kal a kü­lönb­sé­gek­kel, hogy a két ki­ma­ra­dó bir­tok­szó mi­att két -é bir­tok­jel ke­rül a szer­ke­zet­lán­cot he­lyet­te­sí­tő tag­hoz (az eset­le­ges vi­szony­rag elé), to­váb­bá szó­faj­vál­tás nem tör­té­nik.
e) A mi­nő­ség- és két bir­to­kos jel­ző­ből, il­let­ve a men­­nyi­ség- és két bir­to­kos jel­ző­ből fel­épü­lő szer­ke­zet­lánc­nak az ös­­sze­vo­ná­sá­ra a c) és a d) pont­ban le­írt je­len­sé­gek kom­bi­ná­ci­ó­ja jel­lem­ző: a lánc­nak a leg­ala­cso­nyabb szin­tű, két bir­tok­jel­lel el­lá­tott, szó­fa­ji­lag és szin­tak­ti­ka­i­lag a leg­ma­ga­sabb szin­tű alap­tag­hoz iga­zo­dó tag­ja vá­lik önál­ló mon­dat­rés­­szé.

C) Ki­egé­szí­tés

Né­ha nem kön­­nyű, sőt le­he­tet­len a re­du­kált jel­zős szer­ke­ze­tek vis­­sza­tel­je­sí­té­se. Kü­lö­nö­sen az abszt­rakt je­len­té­sű mel­lék­ne­vek­re vo­nat­ko­zik ez a meg­ál­la­pí­tás. Hadrovics Lász­ló A funk­ci­o­ná­lis ma­gyar mon­dat­tan alap­jai cí­mű mű­vé­ben – a to­váb­bi­ak­ban: FMMA. (Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1969) – a tárgy s a ha­tá­ro­zó érint­ke­zé­sé­vel fog­lal­koz­va meg­ál­la­pít­ja, hogy „az abszt­rakt je­len­té­sű mel­lék­ne­vek oly mó­don áll­nak tárgy­ként, hogy oda­ért­jük mel­lé­jük a meg­fe­le­lő fő­ne­vet, leg­több­ször egy el­vont vagy igen ál­ta­lá­nos fo­gal­mat, mint pl. gon­do­lat, ér­zés, do­log. Ezt he­lyet­te­sít­he­tik a va­la­mi, an­­nyi, sok s ha­son­ló név­más­ok: fur­csát gon­dol, bo­lon­do­kat be­szél, va­la­mi ros­­szat tett. Né­me­lyik mel­lék­név va­ló­já­ban fő­ne­ve­sül­het: a jó, a rossz, a szép, a hi­deg” (85). Te­hát a fur­csát ér­zett, olya­no­kat mon­dott ér­tel­mez­he­tő és vis­­sza­tel­je­sít­he­tő így: fur­csa ér­zést ér­zett, olyan dol­go­kat mon­dott, de „A jót szí­ve­sen el­fo­gad­juk”; „A szé­pet él­vez­ni kell” mon­da­tok­nak a jót, a szé­pet mon­dat­ré­sze­it akár fő­név­nek is fel­fog­hat­juk, vi­szont ki is egé­szít­het­jük a fen­ti mó­don (a jó dol­go­kat, a szép dol­go­kat stb). Meg­jegy­zi a szer­ző, hogy ezek a mel­lék­né­vi tár­gyak „gyak­ran érint­kez­nek a ha­tá­ro­zó­val… (os­to­bá­kat mond = os­to­bán be­szél, ha­son­lót tesz = ha­son­ló­an cse­lek­szik). Az ilyen kap­cso­la­tok­ból az ana­ló­gia a tárgy­ra­got át­vi­szi olyan ese­tek­re is, ami­kor an­nak csak mód­ha­tá­ro­zó funk­ci­ó­ja le­het: jó­ízűt eszik va­la­ki­nek a főzt­jé­ből; jó­ízűt al­szik, ne­vet.” Szin­te ket­tős funk­ci­ót (tár­gyit és ha­tá­ro­zó­it) „tölt­het be né­hány mel­lék­ne­vünk és név­má­sunk tárgy­ra­gos alak­ja: so­kat, na­gyot, ki­csit, ke­ve­set, ele­get, töb­bet, an­­nyit, va­la­mit, egyet. Ha ezek a sza­vak olyan igék mel­lett áll­nak, ame­lyek akár afficiálnak akár efficiálnak va­la­mit, a mon­dat tár­gyá­nak sze­re­pét töl­tik be. Fő­né­vi tárgy nem áll mel­let­tük, de oda­gon­dol­ha­tó: so­kat et­tem (= sok ételt); kár­tyán so­kat nyert (= sok pénzt); ele­get sü­tött (= elég ke­nye­ret). Ha azon­ban az ilyen szó tár­gyat­lan ige mel­lett áll, vagy tár­gyas ige mel­lett, de an­nak nem köz­vet­len tár­gya, ak­kor funk­ci­ó­ja a ha­tá­ro­zó­i­ba megy át, s a cse­lek­vés idő­be­li el­nyú­lá­sát vagy rö­vid­sé­gét, is­mét­lő­dé­sét, a rá­for­dí­tott tes­ti vagy szel­le­mi erő mér­té­két, a cse­lek­vő sze­mély ér­zel­mi ér­de­kelt­sé­gé­nek fo­kát fe­je­zi ki: ele­get dol­goz­tam; ke­ve­set alud­tam; so­kat van tá­vol; ele­get em­le­get­jük…” (FMMA. 86–87).
Meg­je­gyez­zük, hogy né­me­lyik tárgy még ez utób­bi eset­ben (te­hát ha­tá­ro­zói funk­ci­ó­ban) is vis­­sza­tel­je­sít­he­tő -t tárgyra­gos, de ha­tá­ro­zói sze­re­pet be­töl­tő alap­ta­gú jel­zős szer­ke­zet­té – eset­leg né­mi mó­do­sí­tás­sal: ke­ve­set alud­tam = ke­vés időt alud­tam; so­kat van tá­vol = sok időt van tá­vol; stb., sőt az a ha­tá­ro­zó is, amely a tárgy­ra­gos for­mát he­lyet­te­sít­he­ti, ha­tá­ro­zói alap­ta­gú jel­zős szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott­nak fog­ha­tó fel oly­kor: so­kat van tá­vol = sok­szor van tá­vol = sok íz­ben van tá­vol; stb.
Más­kor olyan ál­lan­dó­sult szó­szer­ke­ze­tek­be üt­köz­he­tünk, ame­lye­ket bi­zo­nyos mon­dat­ta­ni hely­ze­tek­ben lexikalizálódottnak te­kint­he­tünk, pl.: Ez az em­ber nagy­ra tör; A fiú még sok­ra vi­szi; stb. Ezek­nek a szó­kap­cso­lat­ok­nak a ha­tá­ro­zói tag­ja­it ilyen­kor nem igyek­szünk már jel­zős szer­ke­zet­té vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, ha­nem az egész igés szó­kap­cso­la­tot az igei tag sze­re­pé­nek meg­fe­le­lő (rend­sze­rint ál­lít­má­nyi) mon­dat­ré­szi ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­juk be. Más mon­dat­ta­ni hely­ze­tek­ben azon­ban az egyes ilyen ál­lan­dó szó­kap­cso­lat­ok is fel­bom­la­nak, az­az az em­lí­tett pél­dák ese­té­ben az igei és ha­tá­ro­zói tag nem te­kint­he­tő lexikalizálódottnak, pl. az ilyen hely­zet­ben: igen nagy­ra tör, na­gyon sok­ra vi­szi. Ilyen­kor te­hát a szó­kap­cso­lat szer­ke­ze­ti ta­gok­ra bont­va ele­mez­he­tő, de a nagy­ra, sok­ra ta­go­kat így is ne­héz, sőt le­he­tet­len jel­zős szer­ke­ze­tek­ké vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, mert pl. a nagy­ra tör már bi­zo­nyos je­len­tés­vál­to­zá­son is át­ment (te­hát nem pon­to­san a ’nagy do­log­ra tör’ je­len­tés fe­lel meg ne­ki, ha­nem in­kább a ’hatalomra, di­cső­ség­re, hír­név­re, rang­ra, va­gyon­ra stb.-re tör’, ’karriert igyek­szik csi­nál­ni’; a sok­ra vi­szi meg ak­ko­ra je­len­tés­vál­to­zá­son ment át, hogy a sok­ra tag­ját már nem tud­juk olyan jel­zős szer­ke­zet­té sem vis­­sza­tel­je­sí­te­ni, amely a vi­szi ige­alak mel­lett je­len­tés te­kin­te­té­ben leg­alább meg­kö­ze­lí­tő­leg he­lyet­te­sít­het­né az em­lí­tett ta­got.
Még egy sze­mé­lyes meg­jegy­zést: 1969 óta a II. pont­ban be­mu­ta­tott szer­ke­ze­ti vizs­gá­la­ti mód­szer­rel ta­ní­tom a mon­dat­tan­nak a szó­ban for­gó ré­sze­it, s azt ta­pasz­ta­lom, hogy az egye­te­mi hall­ga­tók így kön­­nyeb­ben meg­ér­tik a prob­lé­ma lé­nye­gét, sőt a pe­da­gó­gus-to­vább­kép­ző tan­fo­lyam­ok hall­ga­tói is hasz­nos­nak tar­tot­ták ezt a mód­szert a kö­zép­is­ko­lai ok­ta­tás­ban va­ló fel­hasz­ná­lás szem­pont­já­ból.

II. Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­ti vi­szo­nya

1. Nem kön­­nyű meg­fej­te­ni az ér­tel­me­ző mi­ben­lét­ét, és ki­je­löl­ni a he­lyét a szó­szer­ke­ze­ti ta­gok kö­zött. Né­hány szer­ző ma is mel­lé­ren­de­lő­nek mi­nő­sí­ti az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett vi­szo­nyát – töb­bek kö­zött Sza­bó Dé­nes és Deme Lász­ló is –, de ál­ta­lá­no­sabb az a fel­fo­gás – Kár­oly Sán­dor­nak Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban cí­mű mű­ve még meg­erő­sí­tet­te ezt –, hogy az ér­tel­me­ző alá­ren­de­lő szer­ke­zet­tag­ja az ér­tel­me­zett­nek. Ál­ta­lá­ban ezt fo­gad­ják el irány­adóbb nyelv­ta­na­ink is, no­ha aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk­ban mind­két fel­fo­gás he­lyet ka­pott: Tom­pa Jó­zsef­nek a szó­szer­ke­ze­te­ket és Kár­oly Sán­dor­nak az ér­tel­me­ző­ket tár­gya­ló fe­je­ze­tei mint az ér­tel­me­zett alá­ren­delt tag­ját mu­tat­ják be az ér­tel­me­zőt (MMNyR. II, 65–93 és 295–313). Deme Lász­ló­nak a szó­rend­ről írott fe­je­ze­té­ben pe­dig ezt ol­vas­hat­juk: „Csak a mi­nő­ség- és men­­nyi­ség­jel­ző he­lye kö­tött: ez min­dig a jel­zett szó előtt áll, il­le­tő­leg azon tes­te­sebb rész előtt, amely­nek mag­va a jel­zett szó. […] A mi­nő­ség- és men­­nyi­ség­jel­ző ezt a he­lyet nem hagy­hat­ja el. Ha hát­ra­vet­ve ér­tel­me­ző jel­ző­vé vá­lik, ak­kor szó­ren­di szem­pont­ból nem jel­ző töb­bé, ha­nem a jel­zett szó­val azo­nos mi­nő­sé­gű meg­is­mé­telt mon­dat­rész…” (i. m. II, 483). Ta­lán hang­sú­lyoz­nom sem igen kell, hogy Demének ezt a vé­le­mé­nyét azért idéz­tem, mert el­lent­mon­dás­ban van a már em­lí­tett két má­sik szer­ző­é­vel, no­ha ezt az el­lent­mon­dást egy meg­szo­rí­tó ki­fe­je­zés: a „szó­ren­di szem­pont­ból” tom­pí­ta­ni igyek­szik.
Nem cé­lom, hogy rész­le­te­sen is­mer­tes­sem itt az ér­tel­me­ző­vel kap­cso­la­tos né­ze­te­ket, csu­pán a ma ál­ta­lá­nos­nak mond­ha­tó fel­fo­gás „gyen­gé­i­re” sze­ret­nék rá­mu­tat­ni; azok­ra a funk­ci­o­ná­lis és a ve­lük ös­­sze­füg­gő rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dás­ok­ra, ame­lyek­be mind­un­ta­lan be­le­üt­kö­zünk az ér­tel­me­ző­nek az ér­tel­me­zett alá­ren­delt tag­ja­ként va­ló ke­ze­lé­se mi­att, és fel­hív­nám a fi­gyel­met né­hány olyan tény­re, amely azt bi­zo­nyít­ja, hogy az ér­tel­me­ző nem alá-, ha­nem mel­lé­ren­delt tag­ja az ér­tel­me­zett­nek, nem­csak „szó­ren­di szem­pont­ból”, ha­nem funk­ci­o­ná­li­san is.
2. Az ér­tel­me­zőt az ér­tel­me­zett alá­ren­delt szer­ke­zet­tag­já­nak mi­nő­sí­tő fel­fo­gás sze­rint a „jel­zői sze­re­pű” ér­tel­me­ző­nek két jól el­kü­lö­nít­he­tő tí­pu­sa van: az egyik tí­pus­ban két fő­név ke­rül egy­más­sal értelmezetti–értelmezői vi­szony­ba, s az ér­tel­me­ző­nek azo­no­sí­tó sze­re­pe van az ér­tel­me­zet­tel va­ló kap­cso­la­tá­ban (Pé­ter, a ba­rá­tom); a má­sik tí­pus­ban mel­lék­név, szám­név, il­let­ve szin­tén fő­név ke­rül mint ér­tel­me­ző egy fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel szó­szer­ke­ze­ti kap­cso­lat­ba, s ezek az ér­tel­me­zett­nek – ál­ta­lá­ban szó­fa­juk­tól füg­gő­en – a mi­nő­sé­gét, men­­nyi­sé­gét fe­je­zik ki, vagy a bir­to­ko­sát ne­ve­zik meg, s – a jel­ző­höz ha­son­ló mó­don – meg­szo­rí­tó sze­re­pük is van a fö­lé­ren­delt tag­gal – ez eset­ben az ér­tel­me­zet­tel – va­ló kap­cso­la­tuk­ban (ru­ha, tar­ka; al­ma, há­rom; a toll, a Já­no­sé). Hang­sú­lyoz­zák e szer­zők, hogy az ér­tel­me­ző tu­laj­don­kép­pen „hát­ra­ve­tett jel­ző”, s mint ilyen alak­ta­ni szem­pont­ból meg­egye­zik a jel­zett szó­val, fel­ve­szi an­nak tol­da­lé­ka­it: töb­bes­jel­ét, vi­szony­rag­ját, eset­leg bir­tok­je­lét és név­utó­ját is (pl. há­zak, eme­le­te­sek; asz­talt, bar­nát; Pé­te­ré, a ba­rá­to­mé; a szek­rény alatt, a fi­ó­kos alatt). Meg szok­ták még em­lí­te­ni a két tag kö­zöt­ti be­széd­szü­ne­tet, sőt azt is, hogy mind­két tag kü­lön hang­súlyt kap. Va­gyis: amit az ér­tel­me­ző­ről és az ér­tel­me­zett­ről el­mon­da­nak, az nagy­já­ból már ön­ma­gá­ban is ép­pen nem az alá­ren­de­lő (kü­lö­nö­sen nem a jel­zős), ha­nem a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó ta­gok­ra jel­lem­ző.
A leg­szem­be­tű­nőb­bek a rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dás­ok.
Kény­te­len min­den szer­ző el­is­mer­ni, hogy az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett kö­zé kö­tő­szót is te­he­tünk. Az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző elé az az­az, va­gyis stb., a meg­szo­rí­tó elé a még­pe­dig stb. kö­tő­szó­kat. Ezt a tényt aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk is rög­zí­ti. Utal oly­kor ar­ra is, hogy kü­lö­nö­sen az azo­no­sí­tó ér­tel­me­zők kö­zel áll­nak a mel­lé­ren­de­lés­hez, a kö­tő­szós ér­tel­me­zők­ről meg egye­ne­sen el­is­me­ri, hogy „a kö­tő­szó még la­záb­bá te­szi az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zett ös­­sze­kap­cso­lá­si mód­ját; job­ban kö­ze­lí­ti a több­ta­gú (hal­mo­zott) mon­dat­rész­eké­hez” (MMNyR. II, 305). A kö­tő­szós ér­tel­me­ző­vel al­ko­tott ér­tel­me­zős szer­ke­ze­tet „az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­tel meg a ma­gya­rá­zó utó­ta­gú szer­ke­zet­tel ro­kon” tí­pus­ként mel­lé­ren­de­lő kö­tő­szós azo­no­sí­tás­nak ne­ve­zi (i. m. II, 326). El­is­me­ri te­hát a két szer­ke­zet kö­zöt­ti ro­kon­sá­got, kü­lö­nö­sen a kö­tő­szós ér­tel­me­zők ese­té­ben, de azért fenn­tart­ja azt a vé­le­mé­nyét, hogy az ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­nek alá­ren­delt szer­ke­zet­tag­ja (a kér­dés rész­le­te­sebb ki­fej­té­sét lásd ké­sőbb, a 4. pont­ban). Fur­csa rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dást szül ez a vé­le­mény, mert az az­az, va­gyis, még­pe­dig, és­pe­dig kö­tő­szók, ha mon­da­to­kat kap­csol­nak, ki­fej­tő ma­gya­rá­zó, te­hát mel­lé­ren­de­lő tag­mon­dat­ok kö­tő­sza­vai, az egy­sze­rű mon­dat­ban pe­dig alá­ren­de­lő kö­tő­szói sze­rep­ben ta­lál­ko­zunk ve­lük. Nem ér­tem, mi­ért le­het az azo­no­sí­tás mel­lé­ren­de­lő vi­szony a tag­mon­dat­ok ese­té­ben, s mi­ért kell alá­ren­de­lő vi­szony­nak len­nie a szó­szer­ke­ze­tek ese­té­ben; to­váb­bá mi­ért csak okadó ma­gya­rá­zó vi­szonyt haj­lan­dók egye­sek el­is­mer­ni a ma­gya­rá­zó szer­ke­zet­ta­gok ese­té­ben (s azt is ép­pen az alá­ren­de­lő mert kö­tő­szó­val), s mi­ért ne le­het­ne ki­fej­tő ma­gya­rá­zó vi­szony­ról is be­szél­ni.
Eze­ket a rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat ál­ta­lá­ban funk­ci­o­ná­lis okok­ra hi­vat­koz­va nem szá­mol­ják fel a szer­zők. Nem gon­dol­nak ar­ra, hogy ha a rend­szer el­lent­mon­dá­sos, az okot ta­lán nem is ma­gá­ban a rend­szer­ben, ha­nem a funk­ci­o­ná­lis vizs­gá­lat vég­re­haj­tá­sá­nak mód­já­ban kel­le­ne ke­res­ni. Saj­nos, na­gyon kön­­nyen ki­mu­tat­ha­tó, hogy az ér­tel­me­ző mi­ben­lét­ének vizs­gá­la­tá­val kap­cso­lat­ban nem­csak rend­szer­ta­ni, ha­nem funk­ci­o­ná­lis el­lent­mon­dás­ok is ta­lál­ha­tók szép szám­mal, s nyil­ván ezek szü­lik a rendszertaniakat is.
3. Az ér­tel­me­ző prob­lé­ma­kö­rét vizs­gá­lók az azo­no­sí­tó ér­tel­me­zőt (Má­tyás, a ki­rály) még ta­lán haj­lan­dók len­né­nek az ér­tel­me­zett mel­lé­ren­delt tag­já­nak mi­nő­sí­te­ni, ha nem lát­sza­nék ne­kik meg­old­ha­tat­lan prob­lé­má­nak a „jel­zői ér­tel­me­ző” má­sik tí­pu­sa, a meg­szo­rí­tó faj­ta a ma­ga há­rom al­fa­já­val (csiz­mát, pi­ro­sat; ru­hát, hár­mat; a tol­lat, a Jós­ká­ét). Eb­ben a tí­pus­ban az ér­tel­me­zőt min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ér­tel­me­zett de­ter­mi­nán­sá­nak fog­ják fel, hi­szen: 1. gaz­da­gít­ja an­nak je­len­tés­tar­tal­mát, és le­szű­kí­ti je­len­tés­kö­rét; 2. fel­ve­szi tol­da­lé­ka­it; 3. meg­tart­ja ere­de­ti szó­fa­ját (pl. a pi­ro­sat: mel­lék­név, a hár­mat: szám­név), mert je­len­tés­ta­ni te­kin­tet­ben az ér­tel­me­zett­hez, te­hát sza­bá­lyo­san egy fő­né­vi ér­té­kű szó­hoz tar­to­zik; 4. mint „hát­ra­ve­tett jel­ző” en­nek ré­vén kap­cso­ló­dik be a mon­dat szer­ke­ze­té­be. Két­ség­te­len, fur­csa hely­ze­tet te­rem­tet­tek vol­na, ha el­is­me­rik, hogy – mond­juk – az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­jé­nek mel­lé­ren­delt tag­ja, de ezt a faj­tát to­vább­ra is az ér­tel­me­zett de­ter­mi­nán­sá­nak te­kin­tik. Ta­lán Kár­oly Sán­dor ment el a leg­mes­­szebb­re, ami­kor meg­ál­la­pí­tot­ta, hogy az azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző és ér­tel­me­zett­je köz­ti vi­szony „kö­zel áll” a mel­lé­ren­de­lés­hez, de csak „fo­gal­mi vi­szony” szem­pont­já­ból te­kint­he­tő mel­lé­ren­de­lés­nek, „mon­dat­funk­ció” szem­pont­já­ból ez is alá­ren­de­lés (Az ér­tel­me­ző és az ér­tel­me­zői mon­dat a ma­gyar­ban, 20). Le­het, hogy té­ve­dek, de a meg­szo­rí­tó tí­pus egy­ér­tel­mű­en alá­ren­de­lés­nek tet­sző mi­vol­tá­ban lá­tom az okát en­nek a szi­go­rú kö­vet­ke­ze­tes­ség­nek.
De va­jon csak­ugyan alá­ren­de­lő (de­ter­mi­ná­ló) tag-e a meg­szo­rí­tó tí­pu­sú ér­tel­me­ző? Igaz-e, ami an­nak lát­szik: az, amit a fen­teb­bi négy pont­ban fel­so­rol­tunk ró­la?
Kár­oly Sán­dor rá­ta­pint a lé­nyeg­re, ami­kor – mint­egy mel­lé­ke­sen – meg­ál­la­pít­ja: „A mi­nő­ség­jel­zői ér­tel­me­ző­re ere­de­ti­leg rá­ért­het­ték a jel­zett szó je­len­té­sét is: a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat (népd.) mon­dat­ban a pi­ro­sat mel­lék­né­vi ér­tel­me­ző a pi­ros csiz­mát kö­zön­sé­ges jel­zős ki­fe­je­zés­sel le­he­tett egy­ér­té­kű, az egész mon­dat pe­dig ez­zel: Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ros csiz­mát. A pi­ro­sat mel­lék­né­vi ér­tel­me­ző­nek te­hát fő­né­vi ér­té­ke le­he­tett. Mi­vel azon­ban itt a rá­ér­tés­nek sza­bály­sze­rű, egy bi­zo­nyos szer­ke­zet­tí­pus­hoz kö­tött mód­ja ala­kult ki, a mel­lék­né­vi ér­tel­me­zőt ma még­sem fog­juk fel olyan ér­te­lem­ben al­kal­mi fő­név­nek, mint pél­dá­ul a sa­já­tos azo­no­sí­tó ér­tel­me­zők­nél tár­gyalt Kálmuska, a ki­seb­bik tí­pu­sú szer­ke­zet ér­tel­me­ző­jét” (MMNyR. II, 297).
Sze­rin­tem pon­to­san egy és ugyan­azon ér­te­lem­ben fog­hat­juk fel mind­ket­tőt al­kal­mi fő­név­nek. S a prob­lé­ma meg­ol­dá­sá­nak ép­pen eb­ben van a nyit­ja. A ki­seb­bik va­ló­ban azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző­je a Kálmuska tag­nak, de nem ezért fő­név, ha­nem azért, mert a ki­seb­bik gye­rek jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán lett az­zá (Kálmuska, a ki­seb­bik [gye­rek]). A Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat pi­ro­sat tag­ja is azért fő­név, mert a pi­ros csiz­mát szer­ke­zet­ből re­du­ká­ló­dott az­zá, s mint ilyen a csiz­mát tag­gal együtt mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tárgy­ként sze­re­pel a mon­dat­ban.
Néz­zük meg, min alap­szik ez az ál­lí­tá­som!
a) Min­de­nek­előtt a jel­zős szer­ke­ze­tek re­duk­ci­ó­já­nak tör­vé­nyén. Ab­ban ta­lán sen­ki sem ké­tel­ke­dik, hogy pl. a Ve­szek ne­ki pi­ro­sat, Ka­pott tő­lem hár­mat mon­da­tok­ban a pi­ro­sat és a hár­mat tárgy­ként sze­re­pel. (A bir­to­kos jel­ző­i­nek ne­ve­zett ér­tel­me­ző­vel kü­lön fog­lal­ko­zunk majd.) Ezt a tényt jó ide­ig ép­pen az em­lí­tett ta­gok al­kal­mi fő­né­vi sze­re­pé­vel ma­gya­ráz­tuk. Nem­ré­gi­ben rá­mu­tat­tam egy ad­dig fi­gyel­men kí­vül ha­gyott nyel­vi tör­vény­re, amely a je­len­ség­re a ma­ga ös­­sze­füg­gé­se­i­ben fényt de­rít; ezt a tör­vényt így fo­gal­maz­tam meg: „Ha a jel­zős szó­szer­ke­zet alap­tag­ja oda­ér­tés vagy más ok foly­tán hi­ány­zik a mon­dat­ból, a jel­ző vagy az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­dat fő­mon­da­tá­nak jel­zői hely­ze­tű uta­ló­sza­va mint alá­ren­delt tag al­kal­mi­lag át­ve­szi a jel­zős szer­ke­zet je­len­té­sét, to­váb­bá az alap­tag szó­fa­ji ér­té­két, ala­ki ki­te­vő­it (a re­du­ká­ló­dott bir­to­kos jel­zős szer­ke­ze­tet -é bir­tok­jel jel­zi) és mon­dat­be­li funk­ci­ó­ját” (Nyr. 96, 45; rész­le­te­seb­ben lásd ott). Vé­le­mé­nyem sze­rint te­hát azért lett a ki­seb­bik al­kal­mi fő­név, mert a gye­rek fő­név volt a fö­lé­ren­delt tag­ja, nem pe­dig azért, mert a Kálmuska mel­lett mint sa­já­tos azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző sze­re­pel. S a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat­ban a pi­ro­sat min­den lát­szat el­le­né­re sem az ér­tel­me­zett sze­re­pét be­töl­tő csiz­mát tag hát­ra­ve­tett jel­ző­je, ha­nem a pi­ros csiz­mát jel­zős szer­ke­zet­ből az alap­tag el­ha­gyá­sa (ezt itt ta­lán nem kell kü­lön meg­okol­nunk) s ez­zel a szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán tárg­­gyá „elő­lé­pett” tag, s mint ilyen ele­ve nem le­het mel­lék­név, ha­nem csak fő­név. (Ezt a to­váb­bi­ak so­rán bi­zo­nyí­ta­ni fog­juk.) Mint­egy ki­egé­szí­té­sül meg­je­gyez­zük még, hogy az ér­tel­me­ző­nek az a faj­tá­ja, amely­ben az ér­tel­me­zett szót is új­ra meg­is­mé­tel­jük – sőt egy új jeg­­gyel bő­ví­tett for­má­ban is­mé­tel­jük meg –, nem­csak a ma­gyar­ban nem is­me­ret­len je­len­ség, ha­nem a sza­mo­jéd éne­kek­ben is elő­for­dul (vö. Berrár: Ma­gyar tör­té­ne­ti mon­dat­tan. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1957, 125).
b) Most pe­dig kí­sé­rel­jük meg an­nak a bi­zo­nyí­tá­sát, hogy a Ve­szek ne­ki csiz­mát, pi­ro­sat mon­dat pi­ro­sat mon­dat­ré­sze szó­fa­ji te­kin­tet­ben nem mel­lék­név, il­let­ve a Ka­pott tő­lem ru­hát, hár­mat mon­dat hár­mat mon­dat­ré­sze nem szám­név, ha­nem mind­ket­tő fő­név; to­váb­bá an­nak a bi­zo­nyí­tá­sát is, hogy ezek­nek a mon­dat­ré­szek­nek tol­da­lé­kai nem az ér­tel­me­zet­té­i­hez al­kal­maz­kod­nak, ha­nem a jel­zős szer­ke­zet­ből el­ha­gyott alap­ta­gé­i­hoz!
A pél­dá­nak fel­ho­zott két mon­dat­ban a lát­szat va­ló­ban nem zár­ja ki azt, amit mi itt cá­fol­ni aka­runk, jól­le­het a re­duk­ci­ós tör­vény ér­vé­nyes­sé­gét sem in­gat­ja meg. De nem­csak olyan mon­da­to­kat szer­kesz­tünk, ame­lyek­ben névelőtlen szó áll az ér­tel­me­zett mon­dat­rész sze­re­pé­ben, ha­nem olya­no­kat is, ame­lyek­ben lo­gi­ka­i­lag ha­tá­ro­zott fo­gal­mú sza­vak töl­tik be ezt a funk­ci­ót. Néz­zük meg a pél­dát eb­ben a vál­to­za­tá­ban: Meg­ve­szem ne­ki a csiz­mát, a pi­ro­sat; Meg­kap­ta tő­lem a ru­hát, mind a hár­mat. Sőt ilyen mon­da­tok­kal is ta­lál­ko­zunk: Meg­vet­tem ne­ki a csiz­mát, azt a na­gyon szép pi­ro­sat. Va­jon ezek­ben a mon­da­tok­ban is mel­lék­név­nek, il­let­ve szám­név­nek mi­nő­sít­het­jük az ér­tel­me­ző­ket? Még aka­dé­mi­ai nyelv­ta­nunk is el­is­me­ri, hogy a név­elő (ti­pi­ku­san) fő­név­vel vagy fő­né­vi ér­ték­ben vett más­faj­ta szó­val al­kot név­elős szer­ke­ze­tet. Vagy ta­lán ki kell egé­szí­te­nünk az ér­tel­me­ző­re vo­nat­ko­zó ré­gi sza­bályt az­zal, hogy az ér­tel­me­ző az ér­tel­me­zett­nek a név­elő­jét is át­ve­szi, s en­nek el­le­né­re meg­tart­ja ere­de­ti szó­fa­ját? Alig­ha. Itt már en­ged­ni kell a negy­ven­nyolc­ból, hi­szen név­elő nél­kül is fő­név a fő­név, még ha mel­lék­név­ből vagy szám­név­ből fő­ne­ve­se­dett is (ugyan­olyan fő­név, mint az egy ha­tá­ro­zat­lan név­elős).
De itt a kö­vet­ke­ző pél­da is, amely egy ki­csit nyelv­tan­írá­sunk pon­tat­lan­sá­gá­ról is vall. Nyelv­ta­na­ink ugyan­is meg­em­lí­tik, hogy az ér­tel­me­ző át­ve­he­ti az ér­tel­me­zett mon­dat­rész­ként ál­ló szó név­utó­ját is, ma­gá­ról a név­utó­ról meg azt ír­ják, hogy ez egy név­szó rag­ta­lan vagy ra­gos alak­ját kö­ve­tő szó. Ezek sze­rint a név­utó áll­hat mel­lék­név és szám­név után is, te­hát a mel­lék­né­vi és szám­né­vi ér­tel­me­ző is át­ve­he­ti az ér­tel­me­zett név­utó­ját, va­gyis: a két ál­lí­tás nem pon­tos, így az el­ső is meg­szo­rí­tást kí­ván. Mert néz­zük csak a pél­dá­kat: A pénz be­gu­rult a szek­rény alá, a fi­ó­kos alá; A pénz szek­rény alá gu­rult, fi­ó­kos alá; A lá­nyok mel­lett ült, a négy mel­lett; Lány mel­lett ült, ket­tő mel­lett. Van­nak köz­tük név­elős és névelőtlen szó­val al­ko­tott név­utós szer­ke­ze­tek. Azt hi­szem, elég a név­elős szó­val al­ko­tott név­utós szer­ke­ze­tek­re egyet­len pil­lan­tást vet­ni, hogy lás­suk: fő­né­vi sze­re­pű ezek­ben a mon­da­tok­ban min­den név­utós szó, akár van előt­te név­elő, akár nincs. A re­duk­ció tör­vé­nye alól ezek sem ki­vé­te­lek: a fi­ó­kos [szek­rény] alá > (a) fi­ó­kos alá; (egy) fi­ó­kos [szek­rény] alá > (egy) fi­ó­kos alá; a négy [lány] mel­lett > a négy mel­lett; két [lány] mel­lett > ket­tő mel­lett. Sőt ha meg­fi­gyel­jük azo­kat a mon­da­to­kat, ame­lyek­ben az ér­tel­me­zői hely­zet­ben ál­ló ha­tá­ro­zót a volt men­­nyi­ség­jel­ző fe­je­zi ki mint már fő­né­vi ér­tel­mű és ér­té­kű szó, ak­kor azt is lát­nunk kell, hogy pl. az ér­tel­me­zői hely­ze­tű a négy mel­lett szám­be­li egyez­te­tés te­kin­te­té­ben ép­pen nem a lá­nyok tag­hoz al­kal­maz­ko­dik, ha­nem az el­ma­radt egyes szá­mú lány alap­tag­hoz: a négy [lány] mel­lett, va­gyis a re­duk­ci­ós el­mé­let he­lyes­sé­gét, ér­vé­nyes­sé­gét bi­zo­nyít­ja. A ket­tő mel­lett név­utós szer­ke­zet­ben meg a ket­tő alak elő­for­du­lá­sa (a két men­­nyi­ség­jel­zői hasz­ná­la­tú szám­né­vi alak he­lyett) bi­zo­nyít­ja, hogy a szó nem szám­né­vi, ha­nem fő­né­vi hasz­ná­la­tú, te­hát ez eset­ben már ha­tá­ro­zó, ezért szám­né­vi ér­tel­me­ző­je nem le­het a lány tag­nak. Nem ha­mar­kod­juk el ta­lán a dol­got, ha a név­utók­kal kap­cso­lat­ban már itt ki­mond­juk: csak fő­név, il­let­ve fő­né­vi ér­té­kű szó után áll­hat név­utó.
Ter­mé­sze­te­sen a re­duk­ci­ó­val kap­cso­la­tos ma­gya­rá­zat nem­csak a név­elős, il­let­ve a név­utós szó­val al­ko­tott jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben al­kal­maz­ha­tó – ezek csak a bi­zo­nyí­tás szem­pont­já­ból vol­tak most ne­künk fon­to­sab­bak –, ha­nem olyan jel­zős szer­ke­ze­tek ese­té­ben is, ame­lyek­ben az alap­tag ra­gos (bár­mi­lyen ra­got vi­sel is) vagy rag­ta­lan: (A lán­­nyal ment mo­zi­ba,) a sző­ke [lán­­nyal] > a sző­ké­vel; (A ba­rát­ját hoz­ta ma­gá­val,) a kis [ba­rát­ját] > a ki­csit (a ki­csi alak hasz­ná­la­ta is ér­tel­me­zői tag fő­né­vi jel­le­gét bi­zo­nyít­ja); (A hú­ga ér­ke­zett meg,) a bar­na [hú­ga] > a bar­na stb.
A re­duk­ci­ós el­mé­let­tel még az olyan szer­ke­ze­tek mi­ben­lét­ét is meg­ma­gya­ráz­hat­juk, ame­lye­két a ha­gyo­má­nyos fel­fo­gás­sal ne­he­zen tud­nánk meg­ma­gya­ráz­ni. Pl. eb­ben a mon­dat­ban: El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ké­ket – az a szür­ké­ket tag is ér­tel­me­ző, de mint lát­juk, csak a tárgy­rag te­kin­te­té­ben iga­zo­dik az ér­tel­me­zett­hez, an­nak sze­mély­je­le már hi­ány­zik ró­la. Ez is azt bi­zo­nyít­ja, hogy az ér­tel­me­ző nem az ér­tel­me­zett, ha­nem az ér­tel­me­zős szer­ke­zet el­ma­radt fö­lé­ren­delt tag­já­nak tol­da­lé­ka­it ve­szi fel; va­gyis: (El­ad­ta a lo­va­it,) a szür­ke [lo­va­kat] > a szür­ké­ket. De ez a vál­to­zat is ma­gya­ráz­ha­tó el­mé­le­tünk­kel: El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ké­it = El­ad­ta a lo­va­it, a szür­ke [lo­va­it] > a szür­ké­it.
c) Sőt az is ter­mé­sze­tes, hogy a re­duk­ció tör­vé­nyé­vel nem­csak a mel­lék­név­ből és szám­név­ből fő­ne­ve­sült ér­tel­me­zők mi­ben­lét­ét ma­gya­ráz­hat­juk (csak azért szo­rít­koz­tunk ed­dig ezek­re, mert a szó­faj­vál­tás bi­zo­nyí­tá­sa is cé­lunk volt), ha­nem a ma még ál­ta­lá­ban bir­to­kos jel­ző­i­nek te­kin­tett ér­tel­me­ző­két is: Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­te­rét = Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­ter [tol­lát] > a Pé­te­rét. Ezek­re is ér­vé­nyes­nek tar­tom te­hát azt a tör­vényt, amel­­lyel pl. a Köl­csön­kér­tem Pé­te­rét mon­dat­ban a Pé­te­rét mon­dat­rész tár­gyi vagy az Azét kér­te köl­csön, aki mel­let­te ült ös­­sze­tett mon­dat­ban az azét név­má­si uta­ló­szó tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra uta­ló sze­re­pét ma­gya­rá­zom: a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet alap­tag­já­nak az el­ha­gyá­sa ese­tén a volt alá­ren­delt (bir­to­kos jel­zői) tag al­kal­mi­lag át­ve­szi a bir­to­kos sze­mély­je­les alap­tag (bir­tok­szó) je­len­té­sét is, va­gyis az egész szer­ke­zet je­len­té­sét ma­gá­ba sű­rí­ti oly mó­don, hogy (vi­szony­rag nél­kü­li) alak­já­hoz -é (ill. -éi) bir­tok­je­let vesz fel (ez utal majd az el­ma­radt bir­tok­szó je­len­té­sé­re), s a bir­tok­jel­lel el­lá­tott alak­hoz át­ve­szi a bir­tok­szó (eset­le­ges) vi­szony­rag­ját mon­dat­ré­szi sze­re­pé­vel együtt (vö. Nyr. 96, 45).

Sán­tít te­hát az a ma­gya­rá­zat, amely pl. a Köl­csön­kér­tem a tol­lat, a Pé­te­rét mon­dat a Pé­te­rét ré­szét bir­to­kos jel­zői ér­tel­me­ző­nek mi­nő­sí­ti, hi­szen a re­duk­ció so­rán je­len­tés­ta­pa­dás megy vég­be, s az a Pé­te­rét je­len­té­se ez eset­ben csak ez le­het: a Pé­ter tol­lát. Az a Pé­te­rét (vagy akár­csak a név­elő nél­kü­li Pé­te­rét alak is) már nem­csak a bir­to­kost ne­ve­zi meg, mint egye­sek ál­lít­ják, ha­nem az oda­ér­tett bir­to­kot is ki­fe­je­zi, ar­ra is utal. S hadd te­gyek itt fel egy kér­dést: ho­gyan ke­rül­he­tett vol­na az -é bir­tok­jel az ér­tel­me­zői hely­ze­tű szó­hoz, ha ez a szó egy olyan ér­tel­me­zett­nek a bir­to­kos jel­ző­je vol­na, amely­ben sem -é bir­tok­jel, sem bir­to­kos sze­mély­rag nem sze­re­pel, mint pl. a vizs­gált tol­lat szó­alak­ban? Az a ma­gya­rá­zat, hogy mi „meg­told­juk” ez­zel a szót, el­fo­gad­ha­tat­lan. A bir­tok­jel­nek meg­van a ma­ga funk­ci­ó­ja: a bir­to­kot kap­csol­ja a bir­to­kos­hoz, de csak a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja ese­tén. Va­gyis az -é bir­tok­jel a bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet ös­­sze­vo­ná­sá­ra szol­gá­ló je­lünk. Csak ott for­dul­hat te­hát elő -é bir­tok­je­les szó, ahol előbb már volt vagy le­he­tett vol­na, il­let­ve ahol le­het­ne egy bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet is. S ép­pen ez a tény bi­zo­nyít­ja a leg­job­ban, hogy a bir­to­kot ki­fej­tő ér­tel­me­ző (a Pé­te­ré) ese­té­ben egy bir­to­kos jel­zős szer­ke­zet (a Pé­ter tol­la) re­duk­ci­ó­já­ról van szó.
d) A je­len­tés­vizs­gá­lat két­ség­te­le­nül azt a fel­te­vést erő­sí­ti a ku­ta­tó­ban, hogy az ér­tel­me­zői tag az ér­tel­me­zett­nek alá­ren­delt­je, mert a jel­ző­höz ha­son­ló mó­don gaz­da­gít­ja an­nak je­len­tés­tar­tal­mát és szű­kí­ti le je­len­tés­kö­rét.
En­nek a je­len­ség­nek a vizs­gá­la­ta­kor szin­tén a tel­jes ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ből kell ki­in­dul­nunk: csiz­mát, pi­ros csiz­mát; ru­hát, há­rom ru­hát; a tol­lat, a Pé­ter tol­lát. A tel­jes jel­zős szer­ke­zet (pi­ros csiz­mát, há­rom ru­hát, a Pé­ter tol­lát) tu­laj­don­kép­pen ki­fej­tő ma­gya­rá­zó vi­szonyt al­kot az előt­te ál­ló tár­gyi tag­gal, va­gyis az a sze­re­pe (ami a mon­da­tok ese­té­ben a ki­fej­tő ma­gya­rá­zó tag­mon­dat­oké), hogy bő­veb­ben ki­fejt­se, meg­ma­gya­ráz­za, vagy ha úgy tet­szik: ér­tel­mez­ze az elő­ző tag tar­tal­mát. Ez szó­szer­ke­ze­ti szin­ten és eb­ben az eset­ben úgy megy vég­be, hogy jel­ző­vel bő­vít­ve is­mét­lő­dik meg a köz­lés­ben ugyan­az a fő­né­vi tag. (Sza­bó Dé­nes ezt a szer­ke­zet­faj­tát nyo­ma­té­ko­san ki­fej­tő ma­gya­rá­zó szer­ke­zet­nek ne­ve­zi; A mai ma­gyar nyelv, 283.) S mi­vel a ki­fej­tés olyan jel­zős szer­ke­zet­tel tör­té­nik, amely­nek alap­tag­ja azo­nos az ér­tel­me­zett (vagy ki­fej­ten­dő) tag­gal, a jel­zős szer­ke­zet tu­laj­don­kép­pen a jel­ző­ké­re em­lé­kez­te­tő mó­don hat az ér­tel­me­zett tag­ra. A kü­lönb­ség még­is ab­ban van, hogy ez a ha­tás nem köz­vet­len, ha­nem köz­ve­tett. A jel­ző a sa­ját alap­tag­já­ra, ez eset­ben az utá­na ál­ló fő­né­vi tag­ra hat köz­vet­le­nül, így az egész jel­zős szer­ke­zet is csak köz­vet­ve hat­hat az ér­tel­me­zett fő­név­re: ez pe­dig ép­pen mel­lé­ren­delt mi­vol­tu­kat bi­zo­nyít­ja. A re­du­ká­ló­dás­sal ke­let­ke­zett ér­tel­me­zői alak meg ugyan­azt a je­len­tést sű­rí­ti ma­gá­ba, amely az egész jel­zős szer­ke­zet­nek a sa­ját­ja (ezt leg­két­ség­be­von­ha­tat­la­nab­bul az -é bir­tok­je­les ér­tel­me­ző bi­zo­nyít­ja, amely nem csu­pán a bir­to­kost ne­ve­zi meg, ha­nem a bir­to­kot is ki­fe­je­zi, ha meg nem ne­ve­zi is). Ha az egész jel­zős szer­ke­zet ese­té­ben is érez­zük a jel­ző je­len­tés­tar­ta­lom-gaz­da­gí­tó, il­let­ve je­len­tés­kör-le­szű­kí­tő ha­tá­sát az ér­tel­me­zett­re vo­nat­ko­zó­lag – hi­szen tu­laj­don­kép­pen ezért ér­tel­mez­zük –, hogy­ne érez­nénk ak­kor, ami­kor a jel­zős szer­ke­zet re­duk­ci­ó­ja foly­tán az alap­tag már nincs je­len, csak a ve­le azo­nos mel­lé­ren­delt (ér­tel­me­zett) tag! Né­ha nem vi­tat­hat­juk el a re­du­ká­ló­dott alak fő­né­vi, il­let­ve az el­ha­gyott alap­tag­tól szár­ma­zó je­len­tés­ár­nya­la­tát sem, ta­lán ez eset­ben a mel­lék­né­vi, szám­né­vi és bir­to­kost ki­fe­je­ző (te­hát az alá­ren­delt tag­tól szár­ma­zó) je­len­tés­ár­nya­lat erő­sebb, mint a tel­jes jel­zős szer­ke­zet je­len­lé­te ese­tén. (Nyil­ván ezért „en­ge­dé­ke­nyek” e te­kin­tet­ben egye­sek még azok kö­zül is, akik egyéb­ként mel­lé­ren­de­lés­nek mi­nő­sí­tik az ér­tel­me­zős szer­ke­ze­tet, ami­kor ezt ál­lít­ják: mon­dat­ta­ni és szó­faj­ta­ni szem­pont­ból mel­lé­ren­de­lés az ér­tel­me­zős szer­ke­zet, je­len­tés­ta­ni szem­pont­ból azon­ban alá­ren­de­lés.) Csak­hogy a mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­ti vi­szony nem vál­to­zott a re­duk­ció so­rán sem, csu­pán az ér­tel­me­zői hely­ze­tű jel­zős szer­ke­zet­ben állt be vál­to­zás: va­gyis a re­du­ká­ló­dott alak ugyan­úgy nem köz­vet­len de­ter­mi­nán­sa az ér­tel­me­zett­nek, mint ahogy a tel­jes jel­zős szer­ke­zet sem volt az, te­hát szó­szer­ke­ze­ti szem­pont­ból nem le­het az ér­tel­me­zett alá­ren­de­lő tag­já­nak te­kin­te­ni. Mind­ezek az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­nek azok­ra a „ki­vé­te­les” ese­te­i­re is vo­nat­koz­nak, ame­lyek­ben az ér­tel­me­zőt szü­net (az írás­ban ves­­sző) sem vá­laszt­ja el az ér­tel­me­zet­től (Ru­hát pi­ro­sat vett, Bú­za sok ter­mett, A tol­lat a Pé­te­rét kér­te köl­csön).
4. Az ún. azo­no­sí­tó ér­tel­me­ző szó­szer­ke­ze­ti ho­va­tar­to­zá­sá­nak meg­íté­lé­sé­ben ál­ta­lá­ban en­ge­dé­ke­nyeb­bek a ku­ta­tók és nyelv­tan­írók, mint az előb­bi pont­ban tár­gyalt tí­pu­sé­ban. Ro­kon­sá­got mu­tat a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­zet­tel – is­me­rik el –, sőt az ilyen ér­tel­me­zőt kö­tő­szós azo­no­sí­tás­nak ne­ve­zik. Kár­oly Sán­dor azt ír­ja már idé­zett mű­vé­ben, hogy az „azo­nos­sá­got ki­fe­je­ző ér­tel­me­ző fo­gal­mi vi­szony szem­pont­já­ból mel­lé­ren­de­lés, mon­dat­funk­ció szem­pont­já­ból alá­ren­de­lés” (20). Mi­u­tán „meg­tá­mo­gat­ta” a ha­gyo­má­nyos (az ér­tel­me­zőt alá­ren­de­lés­nek mi­nő­sí­tő) fel­fo­gást, szük­sé­ges­nek ér­zi, hogy rá­mu­tas­son: az ér­tel­me­ző azo­no­sí­tó tí­pu­sá­nak a köz­ve­tett vi­szonyt ki­fe­je­ző szó­szer­ke­zet­hez is kö­ze van, mert „az ér­tel­me­zős szer­ke­zet kap­csolt tag­ja is ugyan­olyan vi­szony­ba lép egy har­ma­dik tag­gal, mint az ér­tel­me­zős szer­ke­zet kap­cso­ló tag­ja: lát­ta Má­tyást, a ki­rályt = lát­ta Má­tyást + lát­ta a ki­rályt…” (i. m. 22). Te­hát az ér­tel­me­ző­nek és az ér­tel­me­zett­nek az egy kö­zös tag­hoz va­ló kap­cso­ló­dá­sát el­is­me­ri a szer­ző, de köz­ben ki­tart amel­lett az ál­lás­pont­ja mel­lett, hogy a Má­tyást és a ki­rályt szer­ke­zet­ta­gok kö­zött köz­vet­len vi­szony van. Va­gyis el­is­me­ri, hogy az azo­no­sí­tó szer­ke­ze­tek hal­mo­zott mon­dat­ré­szek, te­hát mel­lé­ren­de­lő szer­ke­zet­ta­gok, ugyan­ak­kor azon­ban az ér­tel­me­zői ta­got az ér­tel­me­zett jel­ző­jé­nek, te­hát alá­ren­delt tag­já­nak is tart­ja (ezért ír „kap­csolt” és „kap­cso­ló­dó” ta­gok­ról). Meg­val­lom, nem tu­dok ez­zel a ket­tős fel­fo­gás­sal mit kez­de­ni, de ta­lán meg­ér­tem a szer­ző­nek ezt az ál­lás­pont­ját, ha to­vább­ol­va­som a fej­te­ge­tést: „Ha a szer­ke­ze­ti ta­gok­nak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyát néz­zük, ha­tá­ro­zot­tan a köz­vet­len vi­szonyt ki­fe­je­ző töb­bi szer­ke­ze­tek kö­zé kell ik­tat­nunk őket (ki­eme­lés tő­lem – J. I.), ha a szer­ke­zet tag­ja­i­nak egy har­ma­dik, kí­vül ál­ló tag­hoz va­ló vi­szo­nyát néz­zük, az­az ha már nem­csak mint szó­szer­ke­ze­tet, ha­nem mint szó­szer­ke­zet-cso­por­tot néz­zük, ak­kor meg­ál­la­pít­ha­tó a köz­ve­tett vi­szo­nyú szer­ke­ze­tek­kel va­ló ro­kon­ság” (i. h.). A szer­zőt te­hát egy­részt az kész­tet­te er­re az ál­lás­pont­ra, hogy ma­gát az azo­no­sí­tást is de­ter­mi­ná­ci­ó­nak (alá­ren­de­lés­nek) fog­ta fel (vö. i. m. 20); de bi­zo­nyá­ra az is be­fo­lyá­sol­ta, hogy az elő­ző pont­ban tár­gyalt há­rom ér­tel­me­ző­faj­tát hát­ra­ve­tett jel­ző­nek, te­hát min­den két­sé­get ki­zá­ró­an az ér­tel­me­zett alá­ren­de­lő szer­ke­zet­tag­já­nak tar­tot­ta. Mi ezt az utób­bi kér­dést már – leg­alább­is itt – le­zár­tuk: be­bi­zo­nyí­tot­tuk, hogy ez a fel­fo­gás sok­kal több el­lent­mon­dást vet fel, mint amen­­nyit a mi­enk el­len fel le­het hoz­ni. Ami pe­dig az azo­no­sí­tás alá­ren­de­lő jel­le­gét il­le­ti, ar­ra a kö­vet­ke­ző a vá­la­szom: 1. az azo­no­sí­tás a mon­da­tok ese­té­ben mel­lé­ren­de­lés, mi­ért len­ne alá­ren­de­lés a szó­szer­ke­ze­tek esetében?; 2. a mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tek kö­zött nem­csak kap­cso­la­to­sak, ki­zá­ró el­len­té­te­sek és vá­lasz­tók van­nak, ha­nem meg­szo­rí­tó el­len­té­te­sek, kö­vet­kez­te­tők és okadó ma­gya­rá­zók is, ame­lyek­ben a két mel­lé­ren­delt tag egy­más­hoz va­ló vi­szo­nya szin­tén nem köl­csö­nös jel­le­gű, ugyan­úgy, mint az azo­no­sí­tás ese­té­ben; mi­ért zár­nánk hát ki az azonosítást?; 3. mi­lyen ala­pon so­rol­nánk az azo­no­sí­tó ta­got az alá­ren­de­lő szer­ke­zet­ta­gok kö­zé, ami­kor ezek az alá­ren­de­lés­nek még né­ha azt a – szin­tén kétségbevonható – pró­bá­ját sem áll­ják ki, hogy „vis­­sza­te­hes­sük” őket ki­je­lö­lő jel­zői hely­ze­tük­be? Ez utób­bi kér­dés­sel kap­cso­lat­ban hadd je­gyez­zük meg, hogy az a ki­rály, Má­tyás-fé­le szer­ke­zet­ből még al­kot­hat­nánk Má­tyás ki­rály szer­ke­ze­tet, mert itt az ér­tel­me­ző­nek nem an­­nyi­ra azo­no­sí­tó, mint in­kább – per­sze köz­ve­tett – meg­szo­rí­tó je­len­té­se van az ér­tel­me­zet­tel va­ló kap­cso­la­tá­ban, hi­szen a sze­mély­név a tá­gabb je­len­tés­kö­rű ki­rály szó ér­tel­mét pon­to­sab­bá te­szi, de a Má­tyás, a ki­rály-fé­le szer­ke­zet­ből – ha nem le­he­tet­len is – már ne­he­zeb­ben kép­zel­he­tő el az a ki­rály Má­tyás szer­ke­zet meg­al­ko­tá­sa, a Jan­csi, a ba­rá­tom szer­ke­zet­ből meg nem is al­kot­ha­tunk a ba­rá­tom Jan­csi tí­pu­sú jel­zős szer­ke­ze­tet.
5. És mi lesz az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat­tal? – kér­dez­het­nénk ezek után jog­gal. Az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat olyan mel­lék­mon­dat, amely az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szót köz­vet­le­nül (alá­ren­delt mó­don) fej­ti ki – va­gyis az uta­ló­szó­é­nak meg­fe­le­lő sze­re­pű mon­dat­részt mon­dat alak­já­ban fe­je­zi ki –, az ér­tel­me­zett fő­né­vi ta­got pe­dig az uta­ló­szó se­gít­sé­gé­vel, ve­le szo­ros egy­ség­ben köz­vet­ve ér­tel­me­zi. Mon­dat­ré­szi ér­té­ke te­hát meg­egye­zik az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szó­é­val, sőt az uta­ló­szó ér­tel­me­zett tag­já­é­val is, de néz­zük meg mind­ezt egy pél­dán! Ki­hív­tam a sze­re­lőt, azt, akit aján­lot­tak. Eb­ben a sze­re­lőt és az azt: mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tárgy; ugyan­úgy, mint eb­ben a mon­dat­ban: Ki­hív­tam a sze­re­lőt, az aján­lot­tat. Mi­vel azon­ban az azt ön­ma­gá­ban nem ér­tel­me­zi kel­lő­kép­pen a fő­mon­dat a sze­re­lőt tag­ját, ezt az uta­ló­szói tár­gyat mel­lék­mon­dat­tal – ter­mé­sze­te­sen tár­gyi mel­lék­mon­dat­tal – fe­jez­zük ki (ugyan­úgy, mint azok­ban az alá­ren­de­lő ös­­sze­tett mon­da­tok­ban, ame­lyek­nek fő­mon­da­tá­ban az azt nem áll ér­tel­me­zői hely­zet­ben egy ve­le mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­tet al­ko­tó ér­tel­me­zet­tel, ha­nem csak ön­ma­ga töl­ti be a tárgy sze­re­pét, il­let­ve a tár­gyi mel­lék­mon­dat­ra utal). A mel­lék­mon­dat te­hát köz­vet­le­nül fe­je­zi ki az azt uta­ló­szói tár­gyat, vi­szont az azt, akit aján­lot­tak egy­ség köz­vet­ve ér­tel­me­zi az a sze­re­lőt tár­gyat. A rend­szer­ben te­hát nincs el­lent­mon­dás eb­ben az eset­ben sem a szó­szer­ke­ze­tet al­ko­tó ér­tel­me­ző­höz ké­pest.
Ha az uta­ló­szó a sze­re­lőt tag előtt áll (Azt a sze­re­lőt hív­tam ki, akit aján­lot­tak), ak­kor a mel­lék­mon­da­tot ter­mé­sze­te­sen – az uta­ló­szó ki­je­lö­lő jel­zői hely­ze­te alap­ján – ki­je­lö­lő jel­ző­i­nek mi­nő­sít­jük. Ha meg nincs uta­ló­szó a fő­mon­dat­ban (Ki­hív­tam a sze­re­lőt, akit aján­lot­tak), ak­kor el­ső­sor­ban szin­tén ki­je­lö­lő jel­ző­i­nek aján­la­tos mi­nő­sí­te­ni a mel­lék­mon­da­tot (olyan­nak, amely­nek a fő­mon­da­tá­ból hi­ány­zik az uta­ló­szó). Nem zár­ha­tó ugyan ki az a le­he­tő­ség sem, hogy olyan tár­gyi­nak fog­juk fel, amely­nek az uta­ló­sza­va ér­tel­me­zői hely­ze­tű le­het­ne. Meg­je­gyez­zük azon­ban, hogy ezek már át­me­ne­ti tí­pu­sok. Ha ugyan­is nincs je­len az ér­tel­me­zői hely­ze­tű uta­ló­szó, ak­kor nincs mi­hez köz­vet­le­nül kap­csol­ni a mel­lék­mon­da­tot; már­pe­dig a fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel el­ső­sor­ban az uta­ló­szó al­kot mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet, a mel­lék­mon­dat csak az uta­ló­szó­nak alá­ren­delt ki­egé­szí­tő­je­ként lép a fő­né­vi ér­tel­me­zet­tel mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ba. A fő­né­vi ér­tel­me­zett és a mel­lék­mon­dat kö­zött te­hát köz­vet­len alá­ren­de­lő vi­szony nem le­het, hi­szen a mel­lék­mon­dat nem a fő­né­vi tár­gyat fe­je­zi ki, ha­nem azt a tár­gyat, ame­lyet a fő­mon­dat­ban az azt uta­ló­szó he­lyet­te­sít, s amely – az uta­ló­szó­val együtt és an­nak ré­vén – csak ér­tel­mez­he­ti a fő­né­vi tár­gyat. Ezért jobb, ha az uta­ló­szó nél­kü­li mon­da­to­kat jel­ző­i­ek­nek, nem pe­dig ér­tel­me­ző­i­ek­nek fog­juk fel.
Ha az ér­tel­me­zett tag pl. név­más vagy más olyan szó, amely elé nem te­he­tünk uta­ló­szót, de utá­na igen, ak­kor a mel­lék­mon­da­tot az ér­tel­me­zett­nek meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi ér­té­kű­nek tart­juk ab­ban az eset­ben is, ha nincs je­len az uta­ló­szó; pl. a Ve­lük menj mo­zi­ba (azok­kal), akik oly szí­ve­sen hív­nak mon­dat mel­lék­mon­da­tát társ­ha­tá­ro­zói ér­tel­me­ző­i­nek. Ezek azon­ban szin­tén nem sza­bá­lyos ér­tel­me­ző­i­ek: át­me­ne­tet al­kot­nak a ha­tá­ro­zói uta­ló­szó­sak (Azok­kal menj mo­zi­ba, akik oly szí­ve­sen hív­nak) és a sza­bá­lyos ha­tá­ro­zói ér­tel­me­ző­i­ek kö­zött (Ve­lük menj mo­zi­ba, azok­kal, akik oly szí­ve­sen hív­nak).
Ha­son­ló­kép­pen já­runk el a töb­bi mel­lék­mon­dat­faj­ta ese­té­ben is: nem ele­ve jel­zői ér­tel­me­zői sze­re­pű­nek, ha­nem az uta­ló­szó hely­ze­té­nek meg­fe­le­lő mon­dat­ré­szi sze­re­pű­nek fog­juk fel őket. Ter­mé­sze­te­sen le­het­nek így a mel­lék­mon­dat­ok jel­zői ér­tel­me­ző­i­ek is, ha az uta­ló­szó az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ben jel­zői hely­ze­tű, mint pl. eb­ben: Ki­hív­tam a sze­re­lőt, azt a sze­re­lőt, akit aján­lot­tak. Eb­ben az alá­ren­de­lő ösz­­sze­tett mon­dat­ban ugyan­is az ér­tel­me­zős szer­ke­zet szer­ke­ze­tes ér­tel­me­ző­jé­nek alá­ren­delt tag­ját, még­pe­dig jel­ző­jét fe­je­zi ki a mel­lék­mon­dat. Eb­ből ta­lán nyil­ván­va­ló­vá vá­lik az is, hogy az azt a sze­re­lőt szer­ke­zet­tí­pust – Sza­bó Dé­nes­től el­té­rő­en – nem tar­tom mel­lé­ren­de­lő­nek, mert az azt mu­ta­tó név­más ma már köz­vet­len de­ter­mi­nán­sa a fő­né­vi tag­nak, ugyan­úgy, mint az olyan ru­hát szer­ke­zet­ben az olyan a ruhát-nak. Egyéb­ként a so­kat han­goz­ta­tott ala­ki egye­zés sem min­den rag­ra ér­vé­nyes min­den hely­zet­ben; vö. [a könyv­nek] azo­kat a lap­ja­it!
Az a tény, hogy a mon­da­tok kö­zött meg­kü­lön­böz­te­tünk ér­tel­me­zői mel­lék­mon­da­tot is, a szó­szer­ke­ze­tek ese­té­ben el­len­ben az ér­tel­me­zet­tel mel­lé­ren­de­lő szer­ke­ze­tet al­ko­tó tag­nak te­kint­jük az ér­tel­me­zőt, nincs el­lent­mon­dás­ban egy­más­sal: az ér­tel­me­ző mint szó­szer­ke­ze­ti tag csak mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ban le­het az ér­tel­me­zet­tel, mert – mint már em­lí­tet­tük – a jel­ző ön­ma­gá­ban ér­tel­me­zői hely­zet­be nem ke­rül­het a fö­lé­ren­delt tag­já­hoz va­ló kö­tött­sé­ge mi­att; a mel­lék­mon­dat azon­ban – mi­vel az uta­ló­szó, amel­­lyel alá­ren­de­lő vi­szony­ban van, a szer­ke­ze­tes ér­tel­me­ző­ben jel­zői hely­ze­tű is le­het – le­het jel­zői ér­tel­me­zői is.

6. Ös­­sze­fog­la­lá­sul az ed­di­gi­ek alap­ján a kö­vet­ke­ző­ket bá­tor­kod­nám (má­sok­kal együtt) ki­je­len­te­ni:
1. Az ér­tel­me­zős szer­ke­zet­ben az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző mel­lé­ren­de­lő vi­szony­ban van egy­más­sal;
2. Az ér­tel­me­ző­nek a ma­gya­rá­zó szer­ke­ze­tek kö­zött van a he­lye mint ki­fej­tő ma­gya­rá­zó faj­tá­nak, eset­leg az azo­no­sí­tó és a meg­szo­rí­tó tí­pust is meg­kü­lön­böz­tet­ve egy­más­tól (egyéb­ként a rend­sze­re­zés kér­dé­sé­ben sok te­kin­tet­ben tá­masz­kod­hat­nánk Sza­bó Dé­nes idé­zett nyelv­ta­ná­ra);
3. Az ér­tel­me­zői mel­lék­mon­da­tot ne ele­ve jel­zői ér­tel­me­zői, ha­nem olyan mel­lék­mon­dat­nak te­kint­sük, amely mon­dat­rész­ki­fej­tő sze­re­pe te­kin­te­té­ben meg­fe­lel az ér­tel­me­zet­tel ér­tel­me­zői vi­szony­ban ál­ló uta­ló­szó mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek; uta­ló­szó hi­á­nya ese­té­ben pe­dig: ha a hi­ány­zó uta­ló­szó a jel­zett szó elé is te­he­tő, jel­ző­i­nek, ha nem, ak­kor az ér­tel­me­zett tag mon­dat­ré­szi sze­re­pé­nek meg­fe­le­lő ér­tel­me­zői mel­lék­mon­dat­nak mi­nő­sít­sük (Sza­bó Dé­nes mun­ká­ja eb­ben a te­kin­tet­ben is alap­nak te­kint­he­tő);
4. Bár a ré­gi – az ér­tel­me­zett és az ér­tel­me­ző – meg­ne­ve­zést hasz­ná­lom e cikk­ben, ez­zel ne­ve­zék­ta­ni kér­dé­sek­ben nem kí­ván­tam ál­lást fog­lal­ni; a he­lyes ter­mi­no­ló­gia ki­ala­kí­tá­sá­hoz to­váb­bi vizs­gá­la­tok­ra len­ne szük­ség;
5. Ezek­nek az el­vek­nek az el­fo­ga­dá­sá­val, il­let­ve ja­vas­la­tok­nak a meg­va­ló­sí­tá­sá­val nem­csak az ér­tel­me­zők­kel kap­cso­la­tos funk­ci­o­ná­lis és rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat szá­mol­hat­nánk fel, ha­nem más olyan rend­szer­ta­ni el­lent­mon­dá­so­kat is meg­szün­tet­nénk, ame­lyek más nyelv­ta­ni ka­te­gó­ri­á­kat is érin­te­nek; töb­bek kö­zött az alá- és mel­lé­ren­de­lő szó­szer­ke­ze­tek, az alá- és a mel­lé­ren­de­lő mon­da­tok osz­tá­lyo­zá­sá­ban ta­pasz­tal­ha­tó el­lent­mon­dá­so­kat. Sőt az a tény, hogy az ed­dig mel­lék­név­nek és szám­név­nek te­kin­tett ér­tel­me­zők is tu­laj­don­kép­pen fő­ne­vek, egy­ben azt is bi­zo­nyít­ja, hogy a hoz­zá­juk já­ru­ló vi­szony­rag­ok (eset­rag­ok) csak ab­ból a szem­pont­ból néz­ve név­szó­ra­gok, hogy a fő­név is a név­szók cso­port­já­ba tar­to­zik, egyéb­ként fő­né­vi ra­gok, mert csak fő­ne­vek­hez vagy re­duk­ció út­ján fő­ne­ve­se­dett szók­hoz já­rul­nak.

1. A kér­dés­kör. A dol­gok ál­lá­sát kö­vet­ve meg­ál­la­pít­hat­juk, hogy a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben egy­re fo­ko­zó­dott a nyelv irán­ti ér­dek­lő­dés. Új­ból nyil­ván­va­ló­vá lett a nyelv sok­ré­tű­sé­ge, ami­hez iga­zo­dott a vizs­gá­la­ta is. El­von­tabb ma­te­ma­ti­kai-lo­gi­kai fel­fo­gá­sá­ban és az eb­ből kö­vet­ke­ző al­kal­ma­zást te­kint­ve – mint a tu­do­má­nyos és mű­sza­ki ha­la­dás­nak alap­ve­tő tar­to­zé­ka – a sze­mi­o­ti­kai és a ki­ber­ne­ti­kai vizs­gá­ló­dás kö­zép­pont­já­ba ke­rült. A nyelv­tu­do­mányt is át­ha­tó tu­do­mány­kö­zi ku­ta­tá­sok ré­vén sza­ba­to­sab­ban raj­zo­lód­tak ki a ter­mé­sze­tes nyel­vek sa­ját­sá­gai, va­la­mint le­írá­suk kor­sze­rű mó­do­za­tai. A for­má­lis le­írást igény­lő szá­mí­tó­gé­pes kó­do­lás­nak, az in­for­má­ci­ós és do­ku­men­tá­ci­ós nyel­vek­nek meg­te­rem­té­se a ter­mé­sze­tes nyel­vek te­ó­ri­á­já­ra olyan ér­te­lem­ben ha­tott ser­ken­tő­leg, hogy ben­ne is ér­vé­nye­sült a sza­bá­lyok eg­zakt meg­ha­tá­ro­zá­sa. A vál­tást a nyelv­tu­do­mány bel­ső fej­lő­dé­sé­ben a ma­te­ma­ti­kai és a szá­mí­tó­gé­pes nyel­vé­szet ki­ala­ku­lá­sa és tér­nye­ré­se jel­zi.
A köz­lés­igé­nyek­nek és az egy­re fo­ko­zó­dó in­for­má­ció­cse­re kö­ve­tel­mé­nye­i­nek meg­fe­le­lő­en e fo­lya­mat a nyelv­ok­ta­tás­ban el­ső­sor­ban az ide­gen nyel­vek di­dak­ti­ká­já­ban je­lent­ke­zett, míg az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak el­mé­le­te – úgy tű­nik – mint­ha fá­zis­ké­sés­be ke­rült vol­na. Az ál­ta­lá­nos el­vek ugyan vi­szony­lag tisz­tá­zot­tak, a rész­le­te­zés és a tar­tal­mi kér­dé­sek te­kin­te­té­ben azon­ban el­bi­zony­ta­la­no­dást ész­le­lünk.

A tan­tárgy­el­mé­le­ti vizs­gá­la­tok­ban egy­be­hang­zó­an ál­la­pít­juk meg, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak, a nyel­vi ne­ve­lés­nek a tár­sa­da­lom kö­ve­tel­mé­nye­i­vel és fel­tét­ele­i­vel össz­hang­ban ki kell ala­kí­ta­nia a ta­nu­lók nyel­vi-kom­mu­ni­ka­tív vi­sel­ke­dé­sé­nek, fel­fo­gó és ki­fe­je­ző kész­sé­gé­nek ha­té­kony for­má­it.
Amint tud­juk, az anya­nyelv jel­lem­ző­je tel­jes­ségjel­le­ge, s en­nek di­dak­ti­kai ve­tü­le­te, hogy mind­egyik hasz­ná­la­ti mód­ját ta­nít­juk. S csak ter­mé­sze­tes, ha túl­nyo­mó­részt az írott nyelv­vál­to­zat­ra kor­lá­to­zó­dó ha­gyo­má­nyos gya­kor­lat­tal szem­ben a han­gos nyelv, a szó­be­li köz­lés­for­mák ár­nyal­tabb el­sa­já­tít­ta­tá­sá­nak, a be­széd­mű­ve­lés­nek szük­sé­ges­sé­gét han­goz­tat­juk.
Az anya­nyelv tel­jes­ség­jel­le­ge nyi­lat­ko­zik meg ab­ban, hogy min­den­ne­mű ok­ta­tás-ne­ve­lés elő­fel­té­te­le és együtt­ha­tó­ja, ok­ta­tá­sa ek­kép­pen nem pusz­tán tan­tárgy­sze­rű. To­váb­bá ok­ta­tá­sá­ban va­la­men­­nyi tan­tárgy ré­sze­se­dik, s di­dak­ti­ká­já­nak va­ló­já­ban át kell hat­nia a tan­tár­gyak egész rend­sze­rét. A tan­tár­gyi cél­ki­tű­zés­ben ezért hang­sú­lyoz­zuk a nyel­vi kom­mu­ni­ká­ci­ó­ban va­ló gya­kor­la­ti és el­mé­le­ti kép­zés­ként ki­je­lölt anya­nyelv­ok­ta­tás­ra vo­nat­ko­zó­an a tan­tárgy-kon­cent­rá­ció el­vét. Tan­tár­gyunk köl­csö­nös­sé­gé­ben a má­sik nyelv (a szlo­vák mint kör­nye­ze­ti nyelv), va­la­mint az ide­gen nyel­vek el­sa­já­tí­tá­sát szol­gá­ló szem­pont­ok ér­vény­re jut­ta­tá­sát és a nyel­vi­vel ter­mé­szet­sze­rű­leg és lé­nye­ge sze­rint is át­met­sző­dő ter­mé­szet­tu­do­má­nyi tan­tár­gyak­nak a je­len­tő­sé­gét. Hogy a szó­kincs és ál­ta­lá­ban a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sé­ben men­­nyi­re köz­pon­ti az egyes szak­tár­gyak sze­re­pe, itt csak egy nyelv­ta­ni-nyelv­he­lyes­sé­gi (vagy ha úgy kí­ván­juk, sti­lisz­ti­kai-szö­veg­ti­po­ló­gi­ai) pél­dát ra­gad­va ki: hogy az „amely ~ ami” vo­nat­ko­zó név­más sza­ba­tos kö­tő­szói hasz­ná­la­ta men­­nyi­re fe­dő­dik fel és vé­sőd­het be a ma­te­ma­ti­ka ok­ta­tá­sa­kor, köz­vet­len ta­pasz­ta­la­tunk (a két alak szem­be­ál­lít­ha­tó­sá­ga-meg­kü­lön­böz­tet­he­tő­sé­ge, amely a köz­nyelv­ben fel­ol­dód­hat, a ma­te­ma­ti­kai le­írás­ban, de­fi­ní­ci­ó­ban kény­sze­rű).
S a vá­zol­tak ör­vén em­lít­het­jük, mi­sze­rint a szak­em­be­rek egy­ér­tel­mű­en utal­nak ar­ra, hogy füg­get­le­nül at­tól, va­jon az anya­nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sa egyet­len vagy két önál­ló tárgy­ként sze­re­pel, az anya­nyel­vi nem irá­nyul­hat oly­an­­nyi­ra túl­zó­an csak a szép­iro­da­lom anya­gá­ra, amint az len­ni szo­kott. Mi­köz­ben tö­mö­ren eh­hez még an­­nyit, hogy a szép­iro­da­lom nyelv­hasz­ná­la­tát és a ben­ne ki­fe­je­ző­dő esz­té­ti­ku­mot és kre­a­ti­vi­tást min­den­kor a nem szép­iro­dal­mi­nak a hát­te­ré­vel fog­juk fel és ér­té­kel­jük, va­la­mint hogy a nyelv­nek egye­te­mes­sé­gé­ből an­nak mint sze­mi­o­ti­kai és kom­mu­ni­ka­tív s nem csu­pán „nyel­vi”, ha­nem más hu­mán te­vé­keny­sé­gek ak­ció­min­tá­it szol­gál­ta­tó alap­mo­dell­nek az is­mér­ve is kö­vet­ke­zik. Még tö­mö­reb­ben te­hát: a nyelv és az iro­da­lom ok­ta­tá­sá­nak szo­ros egy­más­ra utalt­sá­ga úgy­szin­tén fenn­áll.
Az el­mon­dot­ta­kat ös­­sze­ge­ző­en és egy­ben dif­fe­ren­ci­ál­va té­tel­ként fo­gad­hat­juk el, hogy az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak biz­to­sí­ta­nia kell a nyelv ha­té­kony hasz­ná­la­tát, s ez­zel mi­nél szer­ve­sebb kap­cso­lat­ban kell ki­ala­kí­ta­nia és al­kal­maz­nia a nyelv le­írá­sát, a szük­sé­ges nyelv­el­mé­le­ti-nyelv­ta­ni alap­fo­gal­mak­nak, ka­te­gó­ri­ák­nak (a meg­fe­le­lő „me­ta­nyelv­nek”) ope­ra­tív el­sa­já­tí­tá­sát. A kész­sé­gek és jár­tas­sá­gok ta­la­já­ba a kép­zés­fok ha­lad­vá­nyá­ban fo­ko­zott jel­leg­gel kell be­épül­ni­ük a nyelv­ta­ni is­me­re­tek­nek és stí­lus­min­ták­nak. Ezek­kel együtt kell a ta­nu­ló­nak „be­lát­nia”, ho­gyan hasz­nál­juk és hasz­nál­ja a nyel­vet (a kér­dés­kör­höz lásd Halliday et al. 1964; Fülei-Szántó 1976).
De épp a két ös­­sze­te­vő ará­nyát és tar­tal­mi meg­ol­dá­sát il­le­tő­en a vá­lasz­for­má­lás nem egy­sé­ges. Ha a „nyelv­tan és fo­gal­ma­zás” vagy a „nyelv­tan és stí­lus­tan” szi­no­nim je­lö­lés­sel élünk mint az anya­nyel­vi ok­ta­tás két meg­ha­tá­ro­zó ös­­sze­te­vő­jé­nek a meg­ne­ve­zé­sé­vel, azt kell mon­da­nunk, hogy meg­íté­lé­sük­ben je­len­tős el­té­rés mu­tat­ko­zik. A gya­kor­la­ti nyel­vi kép­zést, a ki­fe­je­ző­kés­zség fej­lesz­té­sét, a fo­gal­ma­zás ok­ta­tá­sát a tan­tárgy- és tan­terv­el­mé­le­ti dol­go­za­tok vagy el­sőd­le­ges­ként tün­te­tik fel, s csak eb­be épül be a nyelv­tan, vagy pe­dig a nyelv­ta­ni ké­pe­zi a rend­szer­jel­le­gű ke­re­tet („tan­tárgy­szer­ve­ző”), s ev­vel tár­sul­nak a fo­gal­ma­zás, nyelv­he­lyes­ség és stí­lus­tan fe­je­ze­tei. Mind­ezt ter­mé­sze­te­sen mó­do­sít­ja még az ok­ta­tás fo­ka és az is­ko­la­tí­pus sze­rin­ti el­osz­lás és ará­nyí­tás. A tar­tal­mi kér­dé­sek rész­le­te­zé­se­kor pe­dig to­váb­bi prob­lé­mák me­rül­nek fel, el­ső­sor­ban az al­kal­ma­zan­dó nyelv­tan tí­pu­sá­nak a kér­dé­se, va­la­mint hogy a nyelv­tan mely kör­ze­te­it kell leg­in­kább súly­pon­toz­nunk, s azo­kat mi­lyen egy­más­után­ban kell tár­gyal­ni. S nyom­ban meg­je­gyez­het­jük: meg­fe­le­lő­en ér­tel­mez­ve a be­ve­ze­tés­ként fel­so­rol­ta­kat a nyelv köz­lő funk­ci­ó­já­ról, ma­gá­tól ér­te­tő­dő­nek vall­juk a fen­ti vi­szony­la­tok­ban a stí­lus­tan­nal tár­su­ló, je­len­tés­ta­ni me­ga­la­po­zott­sá­gú mon­dat­tan­nak a köz­pon­tú­sá­gát.
Ér­ve­lé­sün­ket e he­lyütt nem te­kint­het­jük elég­sé­ges­nek, még ke­vés­bé ki­me­rí­tő­nek, de már an­nak az alap­ján is, hogy a tan­tár­gyak di­dak­ti­ká­ja az adott szak és a pe­da­gó­gi­ai disz­cip­lí­nák met­sze­té­ben konstituálódik, min­den­kép­pen in­do­kolt, ha az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak tag­la­lá­sát, a fel­me­rü­lő kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sá­nak le­het­sé­ges mó­do­za­ta­it a nyelv­tu­do­mány fe­lől kí­sé­rel­jük meg. Igaz, hogy épp az anya­nyelv ok­ta­tá­sa cél­ki­tű­zés­ének és tar­tal­má­nak a tisz­tá­zá­sa­kor – lé­vén a nyelv egy­részt egye­te­mes, más­részt ös­­sze­tett je­len­ség – a nyelv­tu­do­má­nyi meg­kö­ze­lí­tés ön­ma­gá­ban egy­ol­da­lú­nak mi­nő­sül­het, hisz ez eset­ben sok­kal tá­gabb kör­ze­tű je­len­sé­gek­ről és té­nye­zők­ről van szó. Ne fe­led­jük azon­ban, hogy a nyelv­tu­do­mány sem je­len­ti ma csu­pán a gram­ma­ti­kai vagy le­xi­ko­ló­gi­ai vi­szony­la­tok zárt rend­sze­ré­nek ta­nul­má­nyo­zá­sát, ha­nem át­met­sző­dik az ant­ro­po­ló­gi­ai és prag­ma­ti­kai vo­nat­ko­zá­sok­kal, át­vált­va az etno-, szocio- és pszicholingvisztikai ku­ta­tás­ra (amit Hjelmslev sem fe­lej­tett ki sar­kí­tot­tan kép­let­sze­rű Prolegomenájából; 1961, 127).
G. Helbig sze­rint a 20. szá­zad het­ve­nes éve­i­től be­szél­he­tünk a nyelv­tu­do­mány­ban a nyelv bel­ső, rend­szer­szin­tű tu­laj­don­sá­ga­i­nak a vizs­gá­la­tát fel­vál­tó, a nyelv­re mint cse­lek­vés­re-hasz­ná­lat­ra irá­nyu­ló ún. kom­mu­ni­ka­tív-prag­ma­ti­kai for­du­lat­ról. A szö­veg­nyel­vé­szet ki­bon­ta­ko­zá­sa (tár­gya a szö­veg mint a nyelv köz­vet­le­nül meg­je­le­nő for­má­ja), a nyel­vet köz­lés­funk­ci­ó­já­ban-irá­nyult­sá­gá­ban (illokutív funk­ci­ó­já­ban) de­fi­ni­á­ló be­széd­ak­tus-el­mé­let és újab­ban a pár­be­széd­ku­ta­tás (alap­té­te­le, hogy épp a di­a­ló­gus a nyelv ter­mé­sze­tes egy­sé­ge) – mind en­nek a vál­to­zás­nak a ré­sze. A köz­lés­fo­lya­mat té­nye­ző­i­nek, fel­tét­ele­i­nek, vagy mond­juk egy­sze­rű­en: a rend­sze­ren kí­vü­li kon­tex­tus­nak a szám­ba­vé­te­lé­ről van szó, a nyel­vet mint a hu­mán te­vé­keny­ség for­má­ját vagy leg­alább elő­fel­té­tel­ét ér­té­ke­len­dő (vö. Helbig 1986, 13, 148 skk.). De a szer­ző a kö­tet vé­gén ol­vas­ha­tó „Ki­te­kin­tés”-ben a nyelv­tu­do­mány szű­kebb, a nyel­vi rend­szer­re kor­lá­to­zó­dó („gram­ma­ti­ka­köz­pon­tú”) és prag­ma­ti­kai („hasz­ná­lat­köz­pon­tú”) pó­lu­sát egy­mást fel­té­te­le­ző­nek és ki­egé­szí­tő­nek te­kin­ti. To­váb­bá utal ar­ra, hogy a vizs­gá­lat szak­sze­rű­sé­ge min­den­kép­pen a nyelv gram­ma­ti­ká­já­nak rend­szer­szin­tű elem­zé­sé­től függ, az­az a rend­szer­ről mint meg­ha­tá­ro­zó vo­nat­ko­zá­si hát­tér­ről nem mond­ha­tunk le (311 skk.). Amint ki­ve­het­jük, a nyelv­ok­ta­tás el­mé­le­té­ben és gya­kor­la­tá­ban a nyelv­tan és fo­gal­ma­zás-stí­lus ket­tős­sé­gé­nek a nyelv­tu­do­mány szint­jén meg­fo­gal­ma­zott pár­hu­za­má­ról szól­tunk, s tu­laj­don­kép­pen a langue és parole, nyelv és be­széd is­mert és tud­va tu­dott egy­más­ra vo­na­tkoz­ta­tá­sá­nak kö­ve­tel­mé­nyé­ről. A szá­mí­tó­gé­pes nyelv­hasz­ná­lat, amely a nyel­vi je­len­tés­nek lo­gi­kai-ma­te­ma­ti­kai mód­sze­rek­kel esz­kö­zölt rög­zí­té­sét fel­té­te­le­zi, tu­laj­don­kép­pen a rend­szer­szin­tű gram­ma­ti­ka ily­ne­mű meg­tol­dá­sa-ki­tel­je­se­dé­se. Je­len­tő­sé­gé­re egye­bek közt az au­to­ma­ti­kus in­for­má­ció­fel­dol­go­zás, szö­veg­ol­va­sás, -értelmezés vagy a gé­pi for­dí­tás mu­tat­hat rá.
Az ok­ta­tás­ban min­den a kel­lő ará­nyí­tá­son mú­lik. S a nyelv­nek már a meg­ha­tá­ro­zá­sa, jel­rend­szer vol­ta is ma­gá­ban fog­lal­ja, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re irá­nyul, s a nyel­vi szer­ke­zet nem ra­gad­ha­tó meg tel­jes­sé­gé­ben, ha el­te­kin­tünk a hasz­ná­la­tá­tól. A köz­lés­funk­ció esze­rint a nyelv el­sőd­le­ges funk­ci­ó­ja, amint azt a funk­ci­o­ná­lis nyelv­szem­lé­let­ben s a funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok te­ó­ri­á­já­ban el­fo­gad­ják, s amit a szocio­lingvisztikai vizs­gá­la­tok­kal ki­fe­je­zet­ten öt­vö­ző­dő nyelv­vál­to­za­tok­nak a szám­ba­vé­te­le tel­jes­sé­gé­ben tük­röz. Mun­kás­sá­gá­val a finn­ugor és ma­gyar ti­po­ló­gi­ai vizs­gá­la­to­kat meg­ala­po­zó Vla­di­mír Skalièka pro­fes­­szor egyik ta­nul­má­nyá­nak már a cí­me is er­re vo­nat­ko­zó­lag tü­ne­ti (The Need for a Linguistics of la parole, 1948; ma­gyar for­dí­tás­ban An­tal Lász­ló [szerk.]: Mo­dern nyelv­el­mé­le­ti szö­veg­gyűj­te­mény. I. [A prá­gai is­ko­la], Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1989, 181–193).
Ek­képp tá­jo­lód­va vizs­gált tárgy­kö­rünk­ben kí­sé­rel­jük meg a kö­vet­ke­zők­ben ös­­sze­fog­lal­ni mind­azt, ami a rész­le­te­zés tisz­tá­zá­sa­kor a szó re­to­ri­kai ér­tel­mé­ben is köz­hely­sze­rű.
2. Ha a fi­lo­ló­gi­ai ha­gyo­mányt és az ok­ta­tá­si ta­pasz­ta­la­tot, tár­gyunk tör­té­ne­ti­sé­gét is be­von­juk az ér­té­ke­lés­be, a di­a­lek­ti­ka – gram­ma­ti­ka – retorika egy­sé­gét és köl­csö­nös­sé­gét kép­vi­se­lő trivium tű­nik fel mint az ok­ta­tás mo­dell­je. Tud­ni­il­lik a há­rom fo­ga­lom kel­lő ér­tel­me­zé­sé­vel le le­het fed­ni az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­nak prob­lé­ma­kö­rét. A di­a­lek­ti­ka át­fo­gal­ma­zá­sunk­ban az is­me­re­ti­nek, gno­sze­o­ló­gi­a­i­nak-lo­gi­ka­i­nak a tar­to­má­nyát s a nyelv­nek ily­ne­mű vo­nat­ko­zá­sát je­len­ti, a gram­ma­ti­ka pe­dig e tar­to­mány­nak, te­hát vé­gül is a va­ló­ság­nak sa­já­to­san nyel­vi le­ké­pe­zé­sét, a va­ló­ság „el­ső” vagy „el­sőd­le­ges” nyel­vi sti­li­zá­lá­sá­nak esz­kö­zét és rend­sze­rét. Míg a re­to­ri­ka, a tu­laj­don­kép­pe­ni nyelv­hasz­ná­lat, a „má­so­dik” sti­li­zá­lás sza­bály­za­ta; előd­je a sti­lisz­ti­ká­nak, amely a nyel­vi nyi­lat­ko­zat­nak, a nyi­lat­ko­zat cél­já­nak és fel­tét­ele­i­nek meg­fe­le­lő for­mált­sá­gát vizs­gá­ló szak­ága­zat. A ket­tőt mint nyel­vi és mint sti­lisz­ti­kai szű­rőt tart­juk szá­mon, amely az „ars recte” és az „ars bene scribendi et loquendi scientia” (Quintilianus) ránk ha­gyo­má­nyo­zott meg­kü­lön­böz­te­té­sé­nek fe­lel meg.
To­vább ele­mez­ve e hár­mas ta­go­ló­dást el­jut­ha­tunk an­nak a meg­ál­la­pí­tá­sá­hoz, hogy a nyelv va­ló­ság­vo­nat­ko­zá­sa a be­széd­hely­zet­tel (be­széd­hely­zet-tí­pus­sal) egyez­tet­he­tő nyel­vi egy­ség­ben, a ki­je­len­tés­ben s el­vont min­tá­ja a mon­dat ál­tal ra­gad­ha­tó meg a leg­köz­vet­le­neb­bül. S té­te­lünk kö­rül ren­dez­het­jük a foly­ta­tás­ban a töb­bi „köz­he­lyet”. Mi­vel­hogy e lé­nye­gi ös­­sze­füg­gés nyi­lat­ko­zik meg a nyelv­tu­do­mány je­len­tés- és mon­dat­köz­pon­tú­sá­gá­ban, ab­ban, hogy a nyelv bel­ső sa­ját­sá­gát al­ko­tó je­len­tést el­ső­sor­ban a mon­dat szint­jén, te­hát ki­fe­je­zet­ten a köz­lés­funk­ció, a hasz­ná­lat függ­vé­nyé­ben vizs­gál­juk, ami nyil­ván­va­ló­an di­dak­ti­ka­i­lag is kö­ve­ten­dő.
A mon­dat je­len­tés­ta­ni szer­ke­ze­te és ala­ki for­mált­sá­ga köl­csö­nös­sé­gé­nek az elem­zé­se­kor az ige­alak (ver­bum fi­ni­tum) fe­dő­dik fel mint a mon­dat szer­ve­ző köz­pont­ja. Esze­rint a mon­dat-ki­je­len­tés – vagy ele­mi és el­vont for­má­ja: a mon­dat­mo­dell, mon­dat­kép­let, mon­dat­min­ta – nem más, mint az ige­alak­nak és bő­vít­mé­nye­i­nek az együt­te­se. Ek­kép­pen a nyelv­tan ten­ge­lyé­ben az ál­ta­lá­nos (je­len­tés­ta­ni és szin­tak­ti­kai) ér­te­lem­ben vett ige­von­za­tok fe­je­ze­te áll. Az adott szintagmatika, az ige­alak mint sa­rok­pont kö­rül szer­ve­ző­dő je­len­tés­ta­ni-nyelv­ta­ni funk­ci­ók és ki­te­vő­ik ré­vén fel­tár­hat­juk a nyelv és az anya­nyelv meg­ha­tá­ro­zó tu­laj­don­sá­ga­it, be­le­ért­ve ti­po­ló­gi­ai tel­je­sít­mé­nyét. Az ok­ta­tás so­rán az ily mó­don fel­fo­gott je­len­tés­ta­ni-mon­dat­ta­ni kap­cso­lat­ban a nyelv­ta­ni pa­ra­dig­mák kön­­nyen tár­gyal­ha­tók és szem­lél­tet­he­tők. Az is­mert is­ko­lai „He­lyez­zük mon­dat­ba!”, „Ké­pez­zünk mon­da­tot!” rá­ve­ze­tés és gya­kor­lás épp a mon­dat eb­be­li ér­té­ké­nek ösz­tö­nös fel­is­me­ré­se. (A von­zat­ban a nyelv két ren­de­ző el­ve, a paradigmatikus és a szintagmatikus, szo­ro­san egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va je­lent­ke­zik.)
Kö­vet­ke­zés­képp mind a nyelv tör­vény­sze­rű­sé­ge­i­nek a le­írá­sát, mind en­nek az ok­ta­tás­ban hasz­no­sít­ha­tó mód­sze­rét a leg­cél­sze­rűb­ben A Du­na tor­koll. A Du­na árad. Pé­ter unat­ko­zik. Pé­ter ol­vas. Pé­ter köny­vet ol­vas. Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak. Pé­ter ta­lál­ko­zik. Pé­ter teg­nap ta­lál­ko­zott Má­ri­á­val tí­pu­sú ki­je­len­té­sek­ben-mon­da­tok­ban ki­fe­je­ző­dő je­len­tés­ta­ni ös­­sze­füg­gé­sek, más szó­val az ige­alak és a kö­te­le­ző (ezen be­lül a kény­sze­rű és a le­het­sé­ges), va­la­mint a nem kö­te­le­ző (eset­le­ges) bő­vít­mé­nyek, sza­bad ha­tá­ro­zók kap­cso­la­tá­nak vizs­gá­la­tá­val te­het­jük a leg­in­kább be­lát­ha­tó­vá. Egy­szer­re ra­gad­va meg így vi­szony­lag egész jel­le­gé­ben a nyelv lé­nye­gi sa­ját­sá­gát, és tisz­táz­va a rész­ele­mek sze­re­pét, az igei alap­ta­gú szó­szer­ke­zet – s a ma­gyar­ban ért­he­tő ok­ból ta­lán még hang­sú­lyo­zot­tab­ban a tár­gyas szer­ke­zet – al­kal­mas ke­ret­nek, nyel­vi és ok­ta­tás­be­li mikromodellnek mi­nő­sül.
2.1. Mind­azt, amit szó­vá tet­tünk, egy­sé­ges nyelv- és gram­ma­ti­ka­te­ó­ri­á­vá for­mál­va vizs­gál­ja a va­len­cia­el­mé­let. Ere­dez­te­té­sé­ben a szak­iro­da­lom­ban W. Porzi­got idé­zik, aki a sza­vak-szó­je­len­té­sek köl­csö­nös­sé­gét a nyelv szer­ve­ző prin­cí­pi­u­ma­ként fog­ta fel. Te­hát pél­dá­ul az ugat ige fel­té­te­le­zi a hoz­zá tar­to­zó ku­tya, vagy a sző­ke, fül­ledt mel­lék­név a tár­sí­tan­dó haj, le­ve­gő fő­ne­vet stb. (vö. Porzig 1934, 70 skk.). S a tár­sí­tás­ban az igét el­sőd­le­ges­nek tart­ja, mi­vel az „igé­ben az alany, a tárgy vagy né­mely ha­tá­ro­zói bő­vít­mény már ad­va van, füg­get­le­nül mon­dat­be­li ki­té­tel­ük­től, il­let­ve at­tól, va­jon kény­sze­rű­ek-e vagy hi­á­nyoz­hat­nak” (uo. 74). A je­len­té­sek mi­ne­mű­ség­ének, a je­len­tés­vi­szo­nyok­nak vizs­gá­la­tá­ban, ame­lyek a nyel­vi rend­szer szint­jén „je­len­tés­me­zők­be” ren­de­ződ­nek, ki­eme­li az ige irá­nyult­sá­gát, tel­jes szi­tu­á­ci­ót le­ké­pe­ző ké­pes­sé­gét (uo. 74–76; 1957, 123–125), mi­nek foly­tán a szó­je­len­tés­nek az igé­ből ki­in­du­ló elem­zé­se egyér­tel­műbb (uo.). A tén­­nyel az ok­ta­tás­ban lép­ten-nyo­mon ta­lál­koz­ha­tunk, gon­dol­junk pél­dá­ul ar­ra, hogy már az al­só ta­go­za­tos fel­ada­tok kö­zé tar­to­zik az ál­la­tok hang­adá­sát je­lö­lő ige és az ál­lat­faj meg­ne­ve­zé­sé­nek egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa. Eköz­ben azon­ban a faj­név nem imp­li­kál­ja olyan szo­ro­san a jel­lem­ző igét, „szi­tu­á­ci­ót”, a ku­tya mint fő­név a ha­rap, cson­tot rág, meg van köt­ve stb. ál­lít­mány­sor­ral kap­csol­ha­tó, míg az ugat ige csak a ku­tyá­ra vo­nat­ko­zik, a nye­rít csak a ló­ra.
Egy má­sik vál­to­zat­ban a szer­ző az előb­bi­e­ket úgy ös­­sze­ge­zi, hogy „Az ala­nyok­nak és a tár­gyak­nak csak bi­zo­nyos kö­rét ren­del­het­jük hoz­zá az igé­hez, de a töb­bi meg­ha­tá­ro­zó tag (Bestimmung) is, ame­lyek­kel a mon­dat­ban tár­sul, az ige tar­tal­má­ból kö­vet­ke­zik” (1957, 124). Az idé­zet­tek­ből ös­­sze­ál­lít­hat­juk a va­len­cia­el­mé­let tar­to­zé­ka­it, be­le­ért­ve azt a vég­ső té­te­lét is, mi­sze­rint a kö­te­le­ző von­za­to­kat-bő­vít­mé­nye­ket az ige­je­len­tés­ből mint az ige („mély­szer­ke­ze­ti”) je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vő­i­nek szin­tak­ti­kai-mon­dat­ta­ni ve­tü­le­tét azo­no­sít­hat­juk. A szó­je­len­tés­tan és a mon­dat­tan ez­ál­tal kö­zel ke­rül egy­más­hoz, sőt még egye­te­me­sebb ér­vén­­nyel: A kül­ső for­ma és a je­len­tés („han­ga­lak és je­len­tés”) egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sa, egy­más­hoz ren­delt­sé­ge – mint ami aszim­met­ri­á­já­val együtt nyelv­vé te­szi a nyel­vet – a ta­nu­ló nyelv­szem­lé­le­té­nek és va­ló­ság­is­me­re­té­nek a ki­ala­kí­tá­sa szem­pont­já­ból je­len­tős.
A Porzigéhoz ha­son­ló kez­de­mé­nye­zés a ki­je­lölt irány­ban a bühleri „üres he­lyek­nek” a fo­gal­ma. Ezen azt kell ér­te­nünk, hogy min­den nyelv­ben lé­tez­nek bi­zo­nyos „von­zá­sok és vá­lasz­tá­sok” (Wahlverwandschaften…), „a ha­tá­ro­zó ke­re­si a hoz­zá il­lő igét” stb. Va­gyis a sza­vak va­la­mely osz­tá­lya kör­nye­ze­té­ben egy vagy több szin­tak­ti­kai po­zí­ci­ót, „üres he­lyet” nyit, ame­lye­ket egy má­sik osz­tály sza­vai ki­tölt­het­nek. A je­len­sé­get Bühler már a szto­i­ku­sok­nál és a sko­lasz­ti­ka (majd J. S. Mill) lo­gi­ká­já­ból is­mert konnotáció (együtt­je­lö­lés) ér­tel­mé­ben ma­gya­ráz­za (Bühler 1934, 173, 226 skk.).
A va­len­cia­fo­ga­lom meg­ha­tá­ro­zá­sa és a va­len­cia­el­mé­let meg­ala­po­zá­sa azon­ban csak L. Tesnie`re ne­vé­hez fű­ző­dik. Szin­ta­xis­el­mé­le­té­nek el­ső váz­la­ta 1934-ből szár­ma­zik, a tel­jes vál­to­za­tot az 1953-as és fő­kép­pen az 1959-es posz­tu­musz kö­tet tar­tal­maz­za. Tesnie`re az igét té­ve meg a mon­dat irá­nyí­tó köz­pont­já­nak, kö­ve­ti az ál­ta­la meg­ha­tá­ro­zott füg­gő­sé­gi vi­szo­nyo­kat, azt, ahogy az ige ki­oszt­ja a részt­ve­vők­nek (aktánsoknak; alany­nak, tárgy­nak, ré­szes­ha­tá­ro­zó­nak) a tör­té­nés­ben (fo­lya­mat­ban, cse­lek­vés­ben, ál­la­pot­ban) a „drá­mai sze­re­pe­ket”. Ugyan­ezt a va­len­cia ké­mi­ai ér­tel­me­zé­sé­ben az atom szer­ke­ze­té­re utal­va szem­lél­te­ti. Gra­fi­kai áb­rá­zo­lá­sá­ban az igét he­lyez­ve a szer­ke­ze­ti ág­rajz, sztemma csú­csá­ba, bal­ra ír­ja a va­len­cia­szer­ke­zet tag­ja­it kép­vi­se­lő aktánsokat, ame­lyek az igé­vel együtt ér­tel­mes mon­dat­tá áll­nak össze, s jobb­ra a mon­dat­ból el­hagy­ha­tó kö­rül­mény­ha­tá­ro­zó­kat („cirkumsztánsokat”). Bár a két cso­port kü­lön­vá­lasz­tá­sa fe­le­más ma­radt (a szer­ző az át­me­ne­ti for­má­kat sem zár­ta ki, vö. 1976, 127), az elv az újabb ku­ta­tá­sok­ra ösz­tön­ző­leg ha­tott, akár­csak az igék­nek va­len­cia­szám sze­rin­ti osz­tá­lyo­zá­sa: ér­ték nél­kü­li (avalens; ilye­nek az idő­já­rást je­lö­lők – fagy, ha­va­zik), egy­ér­té­kű (monovalens), két-, va­la­mint há­rom­ér­té­kű igék. Rész­le­tek­be itt nem bo­csát­koz­ha­tunk, eset­leg még an­­nyit, hogy a cse­lek­vő-szen­ve­dő ige­je­len­tés­nek (diatézisnak), to­váb­bá Tesnie`re-nek az ún. aktánsváltásra, -cserére vo­nat­ko­zó szá­mos meg­ál­la­pí­tá­sa bi­zo­nyult ma­ra­dan­dó­nak.
Az így kép­zett „füg­gő­sé­gi nyelv­tan”, az­az az ige „vegy­ér­té­ke­i­re” épü­lő mon­dat­ta­ni ti­po­ló­gia mind a nyelv­tu­do­mány­ban, mind az anya­nyelv és az ide­gen nyel­vek ok­ta­tá­sá­ban bi­zo­nyos ha­gyo­mán­­nyá fej­lő­dött. Tud­ni­il­lik olyan osz­tá­lyo­zó és mon­dat­kép­ző el­já­rást je­lent, amely le­he­tő­vé te­szi az egy­sze­rű, ele­mibb nyel­vi szer­ke­ze­tek­re és el­sa­já­tí­tá­suk­ra tá­masz­kod­va va­ri­á­lá­su­kat és ös­­sze­fű­zé­sü­ket, ös­­sze­tet­tebb mon­da­tok lét­re­jöt­tét. A mód­szer a múlt szá­zad hat­va­nas éve­i­ben fő­leg a ge­ne­ra­tív-transz­for­má­ci­ós nyel­vi mo­dellt al­kal­ma­zó el­já­rá­sok­kal nagy­mér­ték­ben egy­be­vá­gott. A ge­ne­ra­tív, „ös­­sze­te­vős” (rész­vé­tel a ma­ga­sabb szin­tű egy­ség­ben) és az ös­­sze­te­vők alá- és fö­lé­ren­delt­sé­gét, a füg­gő­ség irá­nyát ki­fe­je­zet­ten szá­mí­tás­ba ve­vő füg­gő­sé­gi gram­ma­ti­ka ugyan­is egy­más­ra le­ké­pez­he­tő. A két elv egy­mást nem zár­ja ki, ahogy ezt Fülei-Szántó End­re „szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti” gram­ma­ti­ká­já­ban is ész­re­ve­het­jük. Az – bár ál­ta­lá­ban az előb­bi ké­pe­zi hi­vat­ko­zás­rend­sze­rét – „füg­gő­sé­gi­leg” is ér­tel­mez­he­tő (lásd Fülei-Szántó 1964; szlo­vák nyel­vű vál­to­zat­ban: 1965; 1973; a né­met mon­dat tí­pu­sa­i­nak fel­so­ro­lá­sát nyújt­ja Helbig 1976, mo­nog­ra­fi­ku­san 1982; a fran­cia nyelv ok­ta­tá­sá­ra néz­ve lásd Happ 1978; a va­len­cia explikálását és di­dak­ti­kai al­kal­ma­zá­sát il­le­tő­en Bondzio 1976, 1977, 1977a).
A va­len­cia­fo­ga­lom­nak az ele­mek vegy­ér­ték­éhez ha­son­lí­tá­sá­ban az el­ső­ség R. Bräuer sze­rint (1974, 270) Sz. D. Kacnelszont (1948, 32, 132) il­le­ti; tör­té­ne­ti­sé­gét vi­szony­la­gos tel­jes­sé­gé­ben tag­lal­ja mo­nog­rá­fi­á­já­ban Vil­mos Ágel (2000). A kül­föl­di ki­ad­vány­ok nem em­lí­tik E. Paulinynak a té­ma­kör­ben ki­fej­tett né­ze­te­it az ige in­ten­ci­ó­já­ról, s az ek­kép­pen de­fi­ni­ált ige­je­len­tés­ből le­ve­zet­he­tő mon­dat­tí­pu­sok­nak a kon­cep­ci­ó­ját (Pauliny 1943). An­nál in­kább mél­tá­nyol­juk H. Mol­nár Ilo­na tá­jé­ko­zott­sá­gát, aki a von­zat prob­lé­má­i­nak fel­la­po­zá­sá­ban a Pauliny-féle igei in­ten­ci­ót pon­to­san jel­lem­zi mint „szin­tak­ti­ka­i­lag több­fé­le­kép­pen ki­fe­jez­he­tő ál­ta­lá­nos irány­je­len­tést”, „amely ma sem vesz­tet­te el ak­tu­a­li­tá­sát. Rá épül pél­dá­ul a szlo­vák aka­dé­mi­ai le­író nyelv­tan igei tí­pus­ta­na. De még fon­to­sabb, hogy ki­de­rült, Paulinynak si­ke­rült egy olyan ál­ta­lá­nos, szin­tak­ti­ka­i­lag és sze­man­ti­ka­i­lag egyen­ér­té­kű je­gyet ta­lál­nia, amely­hez az­óta más úton má­sok is el­ju­tot­tak. – Pauliny sze­rint fel kell té­te­lez­ni, hogy min­den ese­mény­nek há­rom ös­­sze­te­vő­je van: a cse­lek­mény, az agens és a patiens. Ezek sok­fé­le­kép­pen kom­bi­ná­lód­hat­nak. Az in­ten­ció nem egyéb, mint az ige je­len­té­sé­nek az a sa­já­tos­sá­ga, hogy meg­kí­ván­ja-e az agensnek, il­le­tő­leg a patiensnek kü­lön szó­val va­ló ki­fe­je­zé­sét az igei ál­lít­mány mel­lett vagy sem. Ha igen, extern, ha nem, in­tern mó­don adott agensről, il­let­ve patiensről kell be­szél­ni” (1973, 127). Hi­vat­ko­zá­sai cseh szer­zők mun­ká­i­ra is ki­ter­jed­nek (Køižková, Daneš, Mrázek). Eköz­ben ki­eme­li Brassai Sá­mu­el mon­dat- és ige­szem­lé­le­té­nek je­len­tő­sé­gét (uo. 128).
A szer­ző­nek a tárgy­kör­rel fog­lal­ko­zó írá­sa­i­ban a va­len­cia­el­mé­let va­la­men­­nyi kér­dé­se fel­me­rül. S már az egyik ko­ráb­bi­ban meg­ta­lál­hat­juk a va­len­cia­fo­ga­lom­nak, von­zat­nak szin­tek­re bon­tá­sát: „hogy vol­ta­kép­pen je­len­tés­ta­ni, lo­gi­kai vagy gram­ma­ti­kai je­len­ség-e az ige­von­zat, vagy pe­dig mind­há­rom egy­szer­re, il­le­tő­leg olyan je­len­tés­ta­ni-lo­gi­kai je­len­ség, amely gram­ma­ti­kai sza­bály­sze­rű­sé­gek­ben nyil­vá­nul meg” (H. Mol­nár 1966, 159). S má­sutt is a vég­ső kér­dé­se­ket ve­ti fel: „Va­jon mi­lyen mér­ték­ben de­ter­mi­nál­hat­ja az ige von­zat­kö­rét a je­lölt va­ló­ság­rész­let ter­mé­sze­te, il­le­tő­leg le­het­nek-e ál­ta­lá­nos ér­vé­nyű sza­bá­lyai an­nak, hogy va­la­mely szi­tu­á­ció ho­gyan tük­rö­ző­dik a nyelv szin­tak­ti­kai szint­jén?” (uő 1972, 104). A nyelv­ben tük­rö­zés át­té­te­les­sé­gét (ame­lyet az előb­bi­ek so­rán „nyel­vi szű­rő­ként” je­gyez­tünk) nem ve­szít­ve szem elől, az ige irányulásjelentését mint tran­zi­ti­vi­tást úgy fej­ti ki, mi­sze­rint „tran­zi­ti­vi­tá­son az igé­nek azt a tu­laj­don­sá­gát kell ér­te­ni, hogy a va­ló­sá­got mint va­la­hon­nan és/vagy va­la­ho­vá (va­la­mely ob­jek­tum­ra, hely­ről hely­re, ál­la­pot­ból ál­la­pot­ba stb.) irá­nyu­ló cse­lek­vést, fo­lya­ma­tot ra­gad­ja meg” (uo. 106). A vá­zolt­tal kap­cso­lat­ban utal Halliday tran­zi­ti­vi­tás­el­vé­re (1973, 129), s ugyan­csak Fillmore eset­gram­ma­ti­ká­já­ra („amely az ige­von­zat egy­faj­ta el­mé­le­te is egy­ben”; 1972, 105; 1973, 129). Meg­ál­la­pít­ja, hogy fel­fo­gá­suk­nak szer­ves ré­sze tu­laj­don­kép­pen má­sok­kal együtt az a té­tel, hogy a mon­dat sze­man­ti­kai és szin­tak­ti­kai for­má­ja va­la­mely nyel­ven kí­vü­li szi­tu­á­ci­ót je­löl; úgy, hogy mind a sze­man­ti­kai, mind a szin­tak­ti­kai „nyelv” „sza­vai” a va­ló­ság­be­li vi­szony­kap­cso­la­tok kom­po­nen­se­i­re vo­nat­koz­nak. Az ige va­len­ci­á­ja, ér­tel­mi ki­egé­szí­té­si szük­ség­le­te te­hát vég­ső fo­kon at­tól függ, hogy mi­lyen a vi­szony az ige je­len­té­se és a je­lölt szi­tu­á­ció kö­zött. Men­nél több ele­mét je­lö­li már ma­ga az ige a szi­tu­á­ci­ó­nak, an­nál ke­vés­bé szo­rul ki­egé­szí­tés­re (1973, 136).
Sőt az anyag­gal kap­cso­la­to­san az alap­ve­tő ket­té­osz­tást (kö­te­le­ző és nem kö­te­le­ző) ár­nya­ló je­len­sé­ge­ket is fel­dol­goz­ta, mint ami­lyen a tárgy el­ha­gyá­sa a mon­dat­ból, mi­ál­tal az ige sa­já­tos je­len­tést sze­rez (H. Mol­nár 1969, 242–243; 1973, 133. A kér­dést lásd Daneš 1971, 133 skk.; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 66–69; Panevová 1980, 36 skk.).
Vis­­sza­tér­ve a va­len­cia fo­gal­má­nak szin­tek sze­rin­ti meg­kü­lön­böz­te­té­sé­hez, meg kell je­gyez­nünk, hogy a vizs­gá­ló­dá­sok­ban a nyel­vi-je­len­tés­ta­ni és a sze­man­ti­kai-lo­gi­kai ér­tel­me­zé­se vagy ös­­sze­mo­só­dik, vagy az elem­zés ép­pen hogy ki­fe­je­zet­ten kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra igyek­szik (lásd Helbig 1982, 11–24, 50, 62. skk.). Eköz­ben a szlo­vák és a cseh szer­zők­nél az in­ten­ció je­lö­lés mint az ágens–pátiens stb. vi­szony­ban meg­adott je­len­tés­ta­ni szint­re vo­nat­ko­zó rög­zült.
Az elő­ző­ek­ben „nyel­vi szű­rő­nek” ne­ve­zett­nek, il­let­ve az ál­ta­la meg­szűrt­nek és a nyel­ven kí­vü­li­nek, a nyel­vi je­len­tés­nek és az is­me­re­ti tar­ta­lom­nak az ös­­sze­füg­gé­se H. Mol­nár ta­nul­má­nya­i­nak egyik leitmotívuma. A nyelv­tu­do­mány­ban min­den­kép­pen a sza­ba­tos kö­rül­ha­tá­ro­lás, a li­mes meg­vo­ná­sa a cél (Hlavsa 1982). Daneš a mon­dat rend­szer­szin­tű le­írá­sa­ként hang­sú­lyoz­za a mon­dat­kép­let füg­get­len­sé­gét a szi­tu­á­ci­ó­tól (1970, 408). De az ok­ta­tás­ban a nyelv­nek és a va­ló­ság­nak az egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sá­ban a szi­tu­á­ció (amely kü­lön­bö­ző fo­kú el­vo­nat­koz­ta­tást je­lent­het) jel­le­gét te­kint­ve vál­lal­nunk kell az ant­ro­po­morf rá­ér­tést és be­le­ma­gya­rá­zást. A ku­ta­tók a mathesiusi nyelv­szem­lé­let ha­gyo­má­nyá­hoz iga­zod­va utal­nak ar­ra, hogy a nyel­vi szer­ke­ze­te­ket „a va­ló­ság tar­tal­mi struk­tú­rá­i­nak” hát­te­ré­vel kell ér­té­kel­nünk (Dokulil – Daneš 1958, 232 skk.; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 133), ami elől fő­leg a nyel­vek köz­ti ös­­sze­mé­rés­ben kö­rül­mé­nyes vol­na ki­tér­nünk (vö. Mühlner – Sommerfeldt 1981, 11–12).

2.2. A ki­fej­tet­tek kon­túr­ja­i­nak éle­sebb meg­vo­ná­sa vé­gett té­rünk rá a Daneš-féle kon­cep­ció is­mer­te­té­sé­re, dol­go­za­tunk tu­do­mány­tör­té­ne­ti és me­to­do­ló­gi­ai szán­dé­kolt­sá­gát mé­lyít­ve.
F. Daneš a 20. szá­zad hat­va­nas éve­i­től kezd­ve – s ké­sőbb má­sok­kal együtt – ki­dol­goz­ta a szin­ta­xis és a mon­dat tár­gya­lá­sá­nak azt a mód­sze­rét, amely a cseh aka­dé­mi­ai gram­ma­ti­ka (1987) adott fe­je­ze­tét ké­pe­zi, s ame­lyet ele­me­i­ben az ok­ta­tás­ban és a tan­könyv­írás­ban al­kal­maz­nak (a di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zá­so­kat lásd Daneš – Koøenský – Hlavsa 1982; Hlavsa 1982–1983; Müllerová 1983–1984, 1985). Az ún. gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet be­mu­ta­tó dol­go­za­tát (1963) kö­ve­tő­en önál­ló és társ­szer­zők­kel írt ta­nul­má­nya­i­nak so­ro­za­tá­ban raj­zo­ló­dik ki egy­re rész­le­te­seb­ben az ige je­len­té­sé­re épü­lő mon­dat­vizs­gá­lat.
Sze­rin­te az ige je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­ka­i­lag (a mon­dat szer­ve­zé­se szem­pont­já­ból) re­le­váns ös­­sze­te­vői von­za­ti sa­já­tos­sá­gai ál­tal ha­tá­roz­ha­tók meg. Mo­del­le­zé­sük­ben Daneš gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­le­tet (ezt mon­dat­min­tá­nak is ne­vez­tük, H. Mol­nár Ilo­ná­nál „mon­dat­for­ma”; 1973, 132), je­len­tés­ta­ni mon­dat­kép­le­tet és je­len­tés­ta­ni (sze­man­ti­kai) for­mu­lát kü­lön­böz­tet meg és vo­nat­koz­tat egy­más­ra. A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let (GMK) az ige for­má­lis-gram­ma­ti­kai von­zat­tá­rá­nak s egy­ben az ige je­len­té­sé­ből kö­vet­ke­ző szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­nek abszt­rakt ki­fe­je­zé­se:

Snom – VF – Sacc

(Anyánk meg­lá­to­gat­ta ba­rát­nő­jét)

Sacc
Snom – VF
Sdat

(Pé­ter köny­vet aján­dé­koz Má­ri­á­nak)

Ha az ige kö­rül ren­de­ző­dő szin­tak­ti­kai he­lye­ket mint a cse­lek­vő (ágens), az ob­jek­tum („tárgy”, pátiens), a cím­zett stb. je­len­tés­ta­ni funk­ci­ók­ban ad­juk meg, meg­kap­juk a mon­dat je­len­tés­ta­ni kép­le­tét (JMK). A két kép­let egy­más­ra vo­nat­koz­tat­va az ún. komp­lex mon­dat­kép­let (en­nek „szám­lá­ló­já­ba” ír­juk a gram­ma­ti­kai és „ne­ve­ző­jé­be” a je­len­tés­ta­ni mon­dat­min­tát, -képletet.1 Tel­jes­sé­gé­ben ha­tá­roz­za meg a mon­dat szer­ke­ze­tét és tí­pu­sát, fel­tün­tet­ve a gram­ma­ti­kai és a sze­man­ti­kai szint kö­zöt­ti meg­fe­le­lést, il­let­ve el­té­rést. A kö­vet­ke­ző mon­dat­ban az ige tár­gyas­sá­gát csak a je­len­tés­ta­ni szint, kép­let jel­zi (bő­veb­ben a to­váb­bi­ak­ban):

Subj – VF
————————
Ág – ak­ció – Pát

(Ez a ku­tya nem ha­rap)

Más szó­val: a gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let po­zí­ci­ó­i­ban – az ige von­zat­kö­ré­ben – mondatjelentéstani funk­ci­ók, sze­re­pek ren­de­ződ­nek, ame­lyek az ige ka­te­go­ri­á­lis je­len­té­sé­nek szin­tak­ti­kai ve­tü­le­tei, az­az azok­nak a je­len­tés­ta­ni ös­­sze­te­vők­nek, ame­lyek nyo­mán az igék – pél­dá­ul az ad, el­ad, köl­csö­nöz, aján­dé­koz stb. – egy­azon cso­port­ba so­rol­ha­tók. Ami a fel­so­rolt igék je­len­té­sét meg­kü­lön­böz­te­ti egy­más­tól, tud­ni­il­lik hogy a bir­tok­vál­tás jel­le­ge sze­rint tar­tós-e, té­rí­tés­sel tör­té­nő vagy anél­kül, már az egyes igék sa­ját, „idioszinkrázisos” je­len­té­se. Az aján­dé­koz el­vont je­len­té­se te­hát an­­nyi, hogy a bir­tok­lás tár­gya az ere­de­ti bir­to­kos­tól a vég­ső bir­to­kos tu­laj­do­ná­ba ke­rül, mi­köz­ben a cse­lek­vés­ben az el­ső bir­to­kos az esz­köz­lő (cse­lek­vő, ágens). A sze­man­ti­kai for­mu­la ezt a re­lá­ci­ós lo­gi­ka szim­bó­lu­ma­i­val fe­je­zi ki – x:1 (zPx) T (zPy) eset­leg (zPx) TÁ (zPy). A nagy­be­tűk je­lö­lik az ál­lan­dó­kat (P – possesivitás, bir­tok­lás; T – transitio, át­me­net; Á – ágens), a kis­be­tűk a vál­to­zó­kat (x – Pé­ter, y – Má­ria, z – könyv). A mon­dat­kép­let­ben meg nem je­le­nő zPx elő­fel­te­vés, hogy Pé­ter­nek „van köny­ve” (lásd Daneš 1968 56 skk.; 1968a; 1970; Daneš – Hlavsa – Koøenský 1973, 130–133).
A gram­ma­ti­kai mon­dat­kép­let a leg­ki­sebb és egyút­tal tel­jes mon­dat­szer­ke­zet le­jegy­zé­se. Eh­hez a mon­dat­ban-ki­je­len­tés­ben az ige je­len­té­sé­ből nem kö­vet­ke­ző, te­hát nem kö­te­le­ző (fa­kul­ta­tív) bő­vít­mé­nyek tör­lé­sé­vel jut­ha­tunk el (< Anyánk teg­nap meg­lá­to­gat­ta egyik ré­gi ba­rát­nő­jét). A kö­te­le­ző bő­vít­mény, a von­zat (a tár­gyon kí­vül el­ső­sor­ban az ere­det- és az ered­mény­ha­tá­ro­zó) egyik faj­tá­ja a mon­dat­ból (ki­vé­ve a szö­veg­ös­­sze­füg­gés­ből ki­ol­vas­ha­tó ak­tu­á­lis el­lip­szist) nem hi­á­nyoz­hat, mi­vel a mon­dat ez­ál­tal ér­tel­met­len­né vál­na (*A Du­na tor­koll. *Péter szár­ma­zik. *A ta­nu­ló vi­sel­ke­dik.), az­az kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat. Más kö­te­le­ző, ún. le­het­sé­ges (potencionális) bő­vít­mé­nyek vi­szont el­ma­rad­hat­nak anél­kül, hogy a mon­dat el­ve­szí­te­né gram­ma­ti­kai jólformáltságát (la­za von­za­tok; a kér­dés­hez lásd Ha­vas 1973). A tár­gyi bő­vít­mény ilyen jel­le­gű vi­sel­ke­dé­sét a ma­gyar­ban a ha­gyo­má­nyos nyelv­tan­nak „A tárgy ki­té­te­le és oda­ér­té­se” fe­je­ze­te tar­tal­maz­za. A Pé­ter ol­vas mon­dat­ból hi­á­nyoz­hat a le­het­sé­ges tárgy, ez je­len­té­se foly­tán ez eset­ben „ál­ta­lá­nos” (a je­len­sé­get lásd Daneš 1971, 132; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 62–63). Kü­lön­bö­ző tí­pu­sa­i­nak elem­zé­sé­vel fel­fed­het­jük a mon­dat for­má­já­nak és je­len­té­sé­nek kap­cso­la­tát. Fő tí­pu­sai (a) ké­pes­ség­nek-kész­ség­nek mint a mo­da­li­tás sa­já­tos faj­tá­já­nak a je­lö­lé­se – A fi­am már ol­vas (’tud ol­vas­ni’), Pé­ter ros­­szul lát. A tárgy köz­vet­len, gram­ma­ti­kai szin­ten eb­ben nem sze­re­pel­het; ha­son­ló a szok­vá­nyos, uzuális te­vé­keny­ség (b) – Anya ta­ka­rít. Anya főz és az al­kal­mas­ság (c) ki­fe­je­zé­se – Ez a kés jól vág. A sü­tő jól süt. A hi­ány­zó tárgy mi­nő­sí­ti a cse­lek­vőt (d) a Má­ria fest. Pé­ter ta­nít (ta­nár), Já­nos iszik (iszá­kos, ré­sze­ges) mon­da­tok­ban. Amint je­lez­tük, az ös­­sze­ve­tés fényt vet a nyelv­ta­ni és a je­len­tés­ta­ni szint egye­zé­sé­re vagy ép­pen aszim­met­ri­á­i­ra (lásd a komp­lex mon­dat­kép­let­nél, ezen­kí­vül: Panevová 1980, 35–41). He­lye­sen jegy­zi meg Daneš, hogy a ki­té­tel­nél-el­ha­gyás­nál a kö­te­le­ző­ség fo­ko­za­ta­i­val kell szá­mol­ni, sőt ugyan­az a mon­dat ön­ma­gá­ban több­fé­le­kép­pen osz­tá­lyoz­ha­tó-ér­tel­mez­he­tő, a Má­ria ol­vas je­lent­he­ti, hogy „már tud (bár­mit) ol­vas­ni”, „sze­ret ol­vas­ni” vagy „ép­pen ol­vas” (Daneš 1971, 137; Daneš – Hlavsa et al. i. m. 69).2
A kö­te­le­ző és ezen be­lül a kény­sze­rű (ob­li­gát) bő­vít­mény, szo­ros von­zat azo­no­sí­tá­sá­ra-ki­mu­ta­tá­sá­ra több­faj­ta pró­ba szol­gál. Ál­ta­lá­ban olyan bő­vít­mény, amely kü­lön­fé­le igék­hez egy­aránt kap­cso­ló­dik, nem le­het kö­te­le­ző. Az is­mér­vek kö­zül Daneš fel­hív­ja fi­gyel­mün­ket ar­ra, hogy a kény­sze­rű bő­vít­ményt nem emel­het­jük ki a mon­dat­ból, nem ik­tat­hat­juk ún. önál­ló mon­dat­rész­ként (A Du­na tor­koll. A Fe­ke­te-ten­ger­be.), míg a le­het­sé­ges­sel ezt el­vé­gez­het­jük: Anya ol­vas. Új­sá­got. (lásd Daneš – Hlavsa et al. i. m. 62; Ha­vas i. m. 173–178). Kü­lön­vá­lasz­tá­suk­ra Panevová a pár­be­széd­be ágya­zott kér­dés mód­sze­rét ajánl­ja. A kény­sze­rű von­zat­ra tör­té­nő rá­kér­de­zés­re ugyan­is nem le­het ta­ga­dó vá­laszt ad­nunk anél­kül, hogy a di­a­ló­gus ér­tel­met­len­né ne vál­na – A: Meg­jöt­tek a ven­dé­gek (ak­tu­á­lis el­lip­szis); B. Hová?; A: Nem tu­dom.
Amint ki­ve­he­tő, a di­a­ló­gus „mű­vi”; s nem­csak azért, mi­vel nor­mál­hely­zet­ben alig­ha for­dul­hat elő, hogy a meg­szó­la­ló ön­ma­gát ta­gad­ja, de a rá­kér­de­zés is csak ki­vé­te­le­sen je­len­het meg (ha a kér­de­ző a pon­to­sabb hely­meg­je­lö­lést igény­li). Fel­fe­dő ér­té­két azon­ban fő­kép­pen ak­kor tu­da­to­sít­juk, ha a kér­dést a nem kö­te­le­ző bő­vít­mény­re vo­nat­ko­zó Mikor?, Mi­ért? (mi okból?, mi vé­gett?) kér­dés­re cse­rél­jük, ame­lyet ta­gad­ni le­het. A di­a­ló­gus-teszt­tel, a „nem tu­dom” ki­zá­rá­sá­val vagy el­fo­ga­dá­sá­val el­vá­laszt­hat­juk egy­más­tól a kö­te­le­ző és a nem kö­te­le­ző bő­vít­mé­nye­ket, s ugyan­ak­kor a sze­man­ti­ka­i­lag kény­sze­rűt, de a fel­szí­ni szin­tak­ti­kai szer­ke­zet­ből el­hagy­ha­tót a mind­két szin­ten kény­sze­rű­től (Éva ta­lál­ko­zik. Bu­da­pest fek­szik; vö. Panevová 1980, 29 skk.).
A tárgy­kör pász­tá­zá­sa dol­go­za­tunk­ban nyil­ván­va­ló­an csak uta­lás­sze­rű, cé­lunk csu­pán a leg­alap­ve­tőbb té­te­lek és fo­gal­mak ös­­sze­fog­la­lá­sa és ki­te­kin­tés a szak­iro­da­lom­ra. De ta­lán elég­sé­ges an­nak az in­dok­lá­sá­hoz, mi­sze­rint a mon­dat szer­ke­ze­té­nek s a mon­dat­tí­pu­sok­nak az ige von­zat­ke­re­te (slovesný rámec, verbal frame) és kö­vet­ke­ző­leg az igék je­len­té­se sze­rin­ti osz­tá­lyo­zás az alap­ja (rész­le­te­seb­ben lásd Daneš 1971a 199 skk.; Daneš 1974; Daneš – Hlavsa et al. 1981, 69 skk.).
Di­dak­ti­ka­i­lag ös­­sze­gez­ve a tár­gyal­ta­kat azt mond­hat­juk te­hát, hogy a va­len­cia­el­mé­let­re tá­masz­ko­dó ok­ta­tás­ban a gram­ma­ti­ka egye­te­me­sebb nyelv­el­mé­le­ti és szem­lé­le­ti meg­ala­po­zást nyújt. A töb­bé-ke­vés­bé csu­pán azo­no­sí­tó-osz­tá­lyo­zó ok­ta­tás he­lyett a je­len­tés­ből ki­in­du­ló a for­ma és a tar­ta­lom egy­más­ra vo­nat­koz­ta­tá­sát, egy rész­te­rü­let fel­tá­ró és mé­lyebb meg­ér­té­sét te­szi le­he­tő­vé, amely a nyelv­vel va­ló bá­nás­mód­nak, nyel­vi mű­ve­le­tek­nek ér­tel­me­ző-ope­ra­tív el­sa­já­tít­ta­tá­sát szol­gál­ja. A va­len­ci­á­nak mint az ige „vegy­ér­té­ke­i­nek” me­ta­fo­rá­ját foly­tat­va öt­lik fel ben­nünk a ré­gi vegy­tan­köny­vek utol­só lap­já­nak áb­rá­ja, a hid­ro­gén­atom be­mu­ta­tá­sa, míg ma az atom­szer­ke­zet a be­ve­ze­tő fe­je­ze­tet ké­pe­zi.
Ami­kor szintagmatikus szem­lé­let­mód­ról szól­tunk, ar­ról, hogy a szó­szer­ke­zet – s meghatározólag az igei alap­ta­gú (a va­len­cia­fo­ga­lom ki­ter­jesz­té­sét a töb­bi szó­faj­ra nem em­lí­tet­tük) – cél­sze­rű mikromodell az ok­ta­tás­ban, olyan meg­ol­dás­ra gon­dol­tunk, mint ami­lyen­nel Tom­pa Jó­zsef pro­fes­­szor egyik ré­geb­bi nyelv­könyv­ében ta­lál­koz­hat­tunk (Ma­gyar nyelv­is­me­ret. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1948). Aurélien Sauvageaut ugyan­csak „erős” szintagmatikájú ma­gyar nyelv­ta­ná­ban (L’esquisse de la langue hongroise. Pa­ris, C. Klincsieck, 1952) ki­vá­ló be­ve­ze­tés­nek mond­ja a ma­gyar nyelv­be (328).
3. Szö­veg, stí­lus, ös­­sze­ve­tés. A mon­dat­köz­pon­tú­ság egy­ben a szö­veg­re tá­jo­lást je­len­ti, a szö­veg­nyel­vé­sze­ti vizs­gá­ló­dás fi­gye­lem­be vé­te­lét. S itt nem­csak az egy­mon­da­tos szö­veg stá­tu­sá­ról van szó, ha­nem ar­ról, hogy a szö­ve­gi szin­tű je­len­sé­ge­ket min­den­kor a szö­veg mon­da­ta­i­ban ér­jük el. A mon­dat­min­ta vagy a mon­dat-ki­je­len­tés egyes tag­ja­i­nak el­ha­gyá­sa-fel­vé­te­le, az ak­tu­á­lis ta­go­lást je­lö­lő szó­rend­vál­to­zás, -változtatás, a ha­tá­ro­zott név­elő al­kal­ma­zá­sa s nem ke­vés­bé a transz­for­má­ci­ós mű­ve­le­tek mind ha­tá­ro­zott szö­veg­be ágya­zott­sá­got fel­té­te­lez­nek. A mon­dat­ból így el­in­dul­ha­tunk a szö­veg fe­lé, mi­köz­ben a for­dí­tott­ja is ér­vé­nyes: a szö­veg té­má­ja, jel­le­ge, mű­fa­ja meg­ha­tá­roz­za mon­da­tai szer­kesz­té­sé­nek prog­ram­ját. A szö­veg­nyel­vé­szet köz­pon­ti té­má­ja épp az utób­bit fog­lal­ja ma­gá­ban, a köz­lés­hely­ze­tek­ből le­ve­zet­he­tő, azok­hoz hoz­zá­ren­del­he­tő szö­veg­ti­po­ló­gia ki­ala­kí­tá­sa. De ugyan­ezt le­fed­het­jük a stí­lust a köz­lés­funk­ció dif­fe­ren­ci­á­lá­sa­ként de­fi­ni­á­ló funk­ci­o­ná­lis sti­lisz­ti­ka ka­te­gó­ri­á­i­val; mi­köz­ben az el­vont kom­mu­ni­ka­tív jel­lem­zők­nek meg kell ad­nunk konk­rét szö­veg­be­li nyel­vi re­a­li­zá­ci­ó­ját.
Is­mé­tel­jük: a nyelv lé­nye­gé­ből, jel­rend­szer vol­tá­ból és hasz­ná­la­tá­ból kö­vet­ke­zik, hogy a nyel­ven kí­vü­li­re vo­nat­ko­zik, an­nak le­ké­pe­zé­se. Ilyen ös­­sze­füg­gés­ben be­szé­lünk a va­ló­ság­nak az egyes nyel­vek sze­rin­ti sa­já­tos sti­li­zá­lá­sá­ról, amely mind a meg­ne­ve­zés­ben, mind a nyelv gram­ma­ti­kai szer­ke­ze­te­i­ben ki­fe­je­zést nyer. A nyelv­hasz­ná­lat­ban, a nyi­lat­ko­zat­ban-szö­veg­ben pe­dig ez­zel az el­sőd­le­ges nyel­vi sti­li­zá­lás­sal tár­sul a má­sod­la­gos sti­li­zá­lás, a tu­laj­don­kép­pe­ni stí­lus. E két szű­rő mű­kö­dé­se alap­ján ma­gya­ráz­za a stilisztikumot Enkvist (1964). Egyik mar­káns pél­dá­ját va­ri­ál­va (lásd uo. 41) szem­lél­tet­het­jük a csak nyel­vi és a hely­zet-hasz­ná­lat füg­gő­sé­gé­ben meg­va­ló­su­ló „szű­rést”. A Ké­rek egy csi­pet­nyi sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi kony­ha­sót. Ké­rek egy csi­pet­nyi nát­ri­um-klo­ri­dot mon­da­tok nyel­vi­leg mind el­fo­gad­ha­tók. De ét­ke­zés­nél csak az el­sőt vá­laszt­hat­juk (a má­sik ket­tő leg­alább­is mo­do­ros vol­na), míg a ké­mi­ai la­bo­ra­tó­ri­um­ban, még ha ben­ne a csi­pet­nyit egy gramm­ra cse­rél­jük is, hasz­nál­ha­tat­lan, ér­tel­met­len ma­rad; a má­so­dik szű­rő, a szak­sze­rű és egy­ér­tel­mű meg­ne­ve­zés igé­nye ki­zár­ja (s a tri­vi­á­lis kony­ha­só­nak ugyan­csak meg­van a spe­ci­á­lis el­osz­lá­sa-hasz­ná­la­ta). A nyelv hasz­ná­la­tá­nak e ket­tős füg­gő­sé­gét ér­vé­nye­sít­ve biz­to­sít­hat­juk az ok­ta­tás ha­té­kony­sá­gát. A mon­dat- és szö­veg­köz­pon­tú­ság ál­tal meg le­het te­rem­te­ni a nyelv­tan és a fo­gal­ma­zás-szer­kesz­tés (stí­lus­tan, a szö­ve­gek be­fo­ga­dá­sa és kép­zé­se) kö­zöt­ti szer­ves kap­cso­la­tot. Martinkó And­rás ja­val­la­ta sze­rint: át­ve­zet­ni a nyelv­tant a sti­lisz­ti­ká­ba (1976, 172). Most nem boly­gat­juk a min­ta és a re­a­li­zá­lás vi­szo­nyát vagy a spitzeri szál­ló­igét – ni­hil est in grammatici, quod non fuerit in stylo –, ha­nem új­ból csak egy pél­dát ho­zunk fel. A szak­nyel­vi és a hi­va­ta­li stí­lus jel­lem­ző­je­ként tár­gyalt sze­mély­te­len­ség kö­ve­tel­mé­nye a cse­lek­vőt (ágenst) ki­ik­ta­tó mon­dat­szer­kesz­tés. Köz­vet­len ki­te­vői: a szen­ve­dő ige­alak, az ún. kö­zép­igék és más szen­ve­dő jel­le­gű ki­fe­je­zé­sek (gya­ko­ri az üres je­len­té­sű igé­vel kép­zett igei-név­szói szer­ke­zet). A funk­ció ek­kép­pen együ­vé hoz­za a nyel­vi esz­kö­zök meg­fe­le­lő tá­rát (eb­ben benn­fog­lal­ta­tik, a csí­ra­le­mez be­tü­rem­lik, a táp­lá­lék fel­szí­vó­dik, a cső be­du­gult, a fel­té­te­lek ad­va van­nak, a fel­té­te­lek adot­tak, el­ső­se­gély­nyúj­tás­ban ré­sze­sül, ki­fe­je­zés­re jut), mi­ál­tal a nyel­vi for­má­nak és tel­je­sít­mé­nyé­nek a je­len­tő­sé­ge és al­kal­ma­zá­sa kön­­nyen rög­zül. Az alak­ta­ni, szó­faj­ta­ni, a szó­kép­zé­si ka­te­gó­ri­ák, akár a ha­tá­ro­zott­ság, a bir­tok­lás ka­te­gó­ri­á­ja, a je­lölt­ség-je­lö­let­len­ség, a mon­dat­szer­kesz­tés és a szö­veg stí­lu­sa köz­ti ös­­sze­füg­gé­sek fel­fe­dé­sé­hez-be­gya­kor­lá­sá­hoz a vá­zolt súly­pon­to­zás kel­lő ala­pot és in­teg­rált­sá­got te­remt.
Lát­szó­lag megint csak a nyelv­tu­do­mány szem­szö­gé­ből kö­ze­lít­jük meg a kér­dést, ami­kor han­goz­tat­juk, hogy az anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban – s fő­kép­pen bi­zo­nyos pe­da­gó­gi­ai hely­ze­tek­ben (mint ami­lyen a nem­ze­ti­sé­gi nyelv­ok­ta­tás) – ha­tá­sos té­nye­ző­ként hasz­no­sít­ha­tó a nyelv­kö­zi ha­son­lí­tás, az ös­­sze­ve­tő nyelv­vizs­gá­lat. A von­zat­szer­ke­ze­tek eb­ben is az egyik le­he­tő­sé­get kí­nál­ják. A szó­szer­ke­zet­ben és mon­dat­ban mint nyel­vi egy­ség­ben kö­vet­he­tő a leg­kéz­zel­fog­ha­tób­ban a nyel­vek funk­ci­o­ná­lis egyen­ér­té­kű­sé­ge, és tu­da­to­so­dik kü­lön­ne­mű­sé­gük­nek jel­le­ge, ti­po­ló­gi­á­juk; mi­köz­ben fenn­áll, hogy a kü­lön­ne­mű­ség el­le­né­re a szin­tak­ti­kai szint ál­ta­lá­ban együ­vé tar­tó, s al­kal­mas ke­re­tet je­lent az el­té­ré­se­ket leg­in­kább fel­mu­ta­tó alak­ta­ni sa­ját­sá­gok konfrontatív-kontrasztív tár­gya­lá­sá­hoz. A nyelv­kö­zi ös­­sze­ve­tés­ben to­váb­bá ki­fe­je­zet­ten tük­rö­ző­dik az, ahogy az egyes nyel­vek az is­me­re­ti-lo­gi­kai ka­te­gó­ri­á­kat mint kö­zös bá­zist rend­sze­rük­kel össz­hang­ban for­ma­li­zál­ják-sti­li­zál­ják. S épp az abszt­rakt ér­te­lem­ben fel­fo­gott „tar­tal­mi­nak” az azo­nos vol­ta te­szi le­he­tő­vé a nyelv­kö­zi meg­fe­lel­te­tést, amit töb­bek közt a nyel­vi univerzálék el­mé­le­te és a for­dít­ha­tó­ság té­nye bi­zo­nyít.
A nyel­vek érint­ke­zé­se és egy­más­ra ha­tá­sa ter­mé­sze­tes és köz­is­mert je­len­ség, amely a két- vagy több­nyel­vű kör­nye­zet­ben élő sze­mély­nél át­vé­telt vált­hat ki. Az ösz­­sze­ve­tő elem­zés azon­ban a ne­ga­tív elő­je­lű in­ter­fe­ren­cia ki­vé­dé­sé­ben nem­csak a ta­nár esz­kö­ze, ha­nem a ta­nu­ló, a két nyel­vet hasz­ná­ló sze­mély tu­da­tos és sza­ba­tos nyelv­hasz­ná­la­tá­nak ak­tív té­nye­ző­je le­het. Pél­dá­ul ha rá­mu­ta­tunk ar­ra, hogy a ma­gyar­ban az „is­ko­lá­ban – is­ko­lán” egy­fé­le szem­be­ál­lí­tást je­lent (kö­zép­is­ko­lá­ban, de fő­is­ko­lán), míg a szlo­vák­ban ilyen meg­kü­lön­böz­te­tés hi­ány­zik, il­let­ve csak egy „szupresszívuszi” von­zat lé­te­zik (uèí na strednej škole, na vysokej škole), ez­zel a ne­ga­tív, s amint ész­lel­jük, elég­gé gya­ko­ri át­vé­tel ki­küsz­öböl­he­tő. Vagy a leg­egy­sze­rűbb, he­lyes­írá­si-gra­fi­kai op­po­zí­ci­ót idéz­ve: a sor­szám­ne­vek je­lö­lé­sé­ben a ma­gyar­ban az „1–4. vers­szak”-nak a szlo­vák­ban „1.–4.” fe­lel meg, s a sza­bály a kont­raszt ré­vén job­ban vé­ső­dik be.
A stí­lus szint­jén, akár­csak mon­dat­szin­ten, kü­lö­nös­kép­pen nagy­mér­vű az ana­ló­gia, át­fe­dő­dés és azo­nos­ság. A funk­ci­o­ná­lis stí­lu­sok, az egyes szö­veg­tí­pu­sok és mű­faj­ok jel­lem­zői az adott nyelv­től töb­bé-ke­vés­bé füg­get­le­nül ér­vé­nyes sti­lisz­ti­kai univerzálék. A szak­nyel­vi stí­lus­ban a je­len­tés és a mon­dat­szer­kesz­tés el­vont­sá­gát biz­to­sí­tó egyik mó­do­za­tá­val, a je­len­tés­ta­ni­lag üres, ko­pu­la­sze­rű ige­alak, igei ös­­sze­te­vő hasz­ná­la­tá­val a ma­gyar­ban, a szlo­vák­ban és más nyel­vek­ben egy­for­mán ta­lál­koz­ha­tunk. Így a ma­gyar hat, kelt, függ, ké­pez, alap­szik, te­vő­dik ös­­sze igé­nek (a tu­laj­don­kép­pe­ni je­len­tést ez eset­ben az igé­vel egy­sé­get al­ko­tó, bi­zo­nyos fo­kig fra­ze­o­ló­gi­ai kö­tött­sé­gű név­szói egészítvény hor­doz­za; verbonominális szer­ke­ze­tek) a szlo­vák pôsobí, budí-vzbudzuje, závisí, tvorí, zakladá sa, skladá sa a meg­fe­le­lő­je. Ves­sük ös­­sze: kelt va­la­mit – vzbudzuje nieèo; alap­szik va­la­min – zakladá sa na nieèom; ké­pez va­la­mit – tvorí nieèo; hat va­la­mi­re – pôsobí na nieèo; függ va­la­mi­től – závisí od nieèoho; te­vő­dik ös­­sze va­la­mi­ből – skladá sa z nieèoho! Ter­mé­sze­te­sen a nyelv­ti­po­ló­gi­ai adott­sá­gok­ból ki­fo­lyó­lag az „erős kont­raszt” sem hi­á­nyoz­hat, a ma­gyar­ban a nominalizálás leg­sar­kí­tot­tabb for­má­ját kép­vi­se­lő fő­né­vi szó­ös­­sze­té­telt a szlo­vák csak pe­ri­fe­ri­ku­san al­kal­maz­za; szó­kép­zé­si, ter­mi­nus­kép­zé­si és ne­ve­zék­ta­ni min­tá­i­ban fő­leg ide­gen sza­vak­nál. A szak­nyel­vi stí­lust, nyelv­hasz­ná­la­tot eset­leg túl­sá­go­san mű­vi­nek tart­hat­juk ah­hoz, hogy az anya­nyelv tu­laj­don­sá­ga­i­nak meg­is­me­ré­sé­re, meg­is­mer­te­té­sé­re igény­be ve­gyük. Az anya­nyelv­nek va­ló­já­ban „interlingvális” sáv­ját ké­pe­zi. A nyelv­tu­do­mány­nak, a nyelv­mű­ve­lés­nek mind gya­kor­la­ti, mind bi­zo­nyos el­mé­le­ti meg­gon­do­lás­ból azon­ban egy­re in­kább ma­gá­ra von­ja a fi­gyel­mét. Az ide­gen­nyelv-ok­ta­tás­ban már szin­te önál­ló disz­cip­lí­na. S a nyelv dif­fe­ren­ci­á­ló­dá­sá­ban és fej­lő­dé­sé­ben be­töl­tött sze­re­pét te­kint­ve, az iro­dal­mi szin­tű nyelv­hasz­ná­lat és a be­szélt nyelv je­len­sé­ge­i­nek-stá­tu­sá­nak meg­mé­ret­te­té­sé­ben nem nél­kü­löz­het­jük.
Újab­ban en­nélfog­va az anya­nyelv ok­ta­tá­sá­ban is elő­tér­be ke­rült. És sa­já­tos a po­zí­ci­ó­ja a nem­ze­ti­sé­gi anya­nyel­vi ok­ta­tás­ban a má­sik nyelv el­sa­já­tí­tá­sá­hoz mér­ve, mi­vel épp eb­ben a köz­lés­tar­to­mány­ban a leg­fon­to­sabb és a leg­kön­­nyeb­ben ér­he­tő el a re­á­lis két­nyel­vű­ség.
A dol­go­za­tunk­ban tár­gyal­ta­kat fő­leg a kö­zép­is­ko­lai anya­nyel­vi ok­ta­tás­ra vo­nat­koz­tat­hat­juk, de a fel­so­rol­tak egye­te­mes ér­vé­nyű­ek. Di­dak­ti­kai vo­nat­ko­zás­ban – is­mé­tel­jük – a ta­nu­lók nyelv­szem­lé­le­tét, be­le­ért­ve az ér­té­ke­lő-mo­ti­vá­ló moz­za­na­to­kat a leg­köz­vet­le­neb­bül és a leg­ter­mé­sze­te­seb­ben az anya­nyelv sa­já­tos­sá­ga­i­nak és tel­jes­ség­jel­le­gé­nek alap­ján ala­kít­hat­juk ki. Az anya­nyelv ál­tal és vi­szo­nyí­tá­sá­ban más nyel­vek­hez, sőt a matematikai-algebraikus nyelv­fo­ga­lom­hoz fog­juk fel a nyel­vet mint egye­te­me­sen hu­mán jel­le­gűt, mint egyi­két a sze­mi­o­ti­kai rend­sze­rek­nek s egy­ben alap­ját is va­la­men­­nyi­nek. Lát­szó­la­gos pa­ra­do­xon, hogy az anya­nyelv „ki­tel­je­sü­lé­sé­be” a má­sik nyelv is be­le­tar­to­zik. S mind e vé­gett a szak­di­dak­ti­ká­nak fel kell zár­kóz­nia a nyelv­tu­do­mány újabb és tu­do­mány­kö­zi sza­ka­szá­hoz.

Iro­da­lom

(A hi­vat­ko­zá­sok a mo­nog­ra­fi­kus mű­ve­ken kí­vül ki­ter­jed­nek a ki­sebb, fo­lyó­irat­ok­ban kö­zöl­tek­re. A foly­ta­tó­dó vizs­gá­la­tok ered­mé­nye­i­ről szá­mol be egy gyűj­te­mé­nyes kö­tet: Issues of Valency and Meaning: Studies in Honour of Jarmila Panevová. Red. Eva Hajièková. Praha, Karolinum, Charles University Press, 1998.)

Ágel, V.: Valenztheory. Tübingen, Gunter Narr Verlag, 2000.
Bondzio, W.: Valenz, Bedeutung und Satzmodelle. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zur Valenztheory. Halle (Saale), Niemeyer, 1971, 85–104. p.
Bondzio, W.: Abriss der semantischen Valenztheory als Grundlage der Syntax. I–III. Zeitschrift für Phonetik, Sprachwissenschaft und Kommunikationsforschung, 29. évf. (1976), 354–363. p.; 30. évf. (1977) 261–274. p.; 31. évf. (1978) 2–33. p.
Bondzio, W.: Sprachlerntheoretische Überlegungen und Ergebnisse im Umkreis eines Valenzorientierten syntaktischen Modells. In: Potsdamer Forschungen, Reihe A, Heft 27, Pots­dam, 1977, 139–154. p.
Bondzio, W.: Tyeorija valentnosztyi i obucsenyije jazika. Inosztrannije jaziki v skole. Moszk­va, 1977a, 4. sz. 14–25. p.
Bräuer, R.: Die Valenztheorie. Ihre Geschichte, ihr aktueller Stand und ihre Möglichkeiten. WZ der Humboldt-Universität zu Ber­lin. Gesellschafts- und sprachwiss. Reihe, XIII. évf. (1974) 3–4. sz. 267–280. p.
Bühler, K.: Sprachtheorie. Je­na, 1934.
Daneš, F.: Syntaktický model a syntaktický vzorec. In: B. Havránek (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro V. mezinárodní sjezd slavistù v Sofii. Praha, Academia, 1963, 115–124. p.
Daneš, F.: Some Thougts on the Semantic Structure of the Sentence. Lingua, 21. évf. (1968) 55–69. p.
Daneš, F.: Semantic Considerations in Syntax. In: A. Gaur (red.): Actes du Xe Congres International des Linguistes. Bucuarest, 1967. Bucarest, 1970, II., 407–413. p.
Daneš, F.: Vìtné èleny obligatorní, potenciální a fakultativní. In: M. Komárek (red.): Miscellanea linguistica Universitatis Palackianea Olomucensis. Facultas Philosophica. Philologica Suplementum. Ostrava, Pro­fil, 1971, 131–138. p.
Daneš, F.: Pokus o strukturní analýzu slovesných významu. Slovo a slovesnost, 32. évf. (1971a), 193–207. p.
Daneš, F.: Sémantická struktúra slovesa a struk­tú­ra vìty. In: Zborník Filozofickej fakulty Univerzity Komenského, Philologica, roè. 23–24, 1971–1972, Bratislava, SPN, 1974, 17–25. p.
Daneš, F.: Satzglieder und Satzmuster. In: G. Helbig (Hrsg.): Beiträge zu Problemen der Satzglieder. Leipzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1978, 7–28. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J.: Postavení slovesa v struktuøe èeské vìty. In: B. Havránek et al. (red.): Èeskoslovenské pøednášky pro VII. mezinárodní sjezd slavistù ve Varšavì. Lingvistika. Praha, Academia, 1973, 129–139. p.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. – Koøenský, J. et al.: Práce o semantické struktuøe vìty. Praha, Academia, 1973.
Daneš, F. – Hlavsa, Z. et al.: Vìtné vzorce v èeštinì. Praha, Academia, 1981.
Daneš, F. – Koøenský, J. – Hlavsa, Z.: Nové tendence v oblasti syntaktického bádání a jazykové vyuèování. In: J. Oravec (red.): Syntax a jej vyuèovanie. Nitra, SPN, 1982, 27–41. p.
Dokulil, M. – Daneš, F.: K tzv. významové a mluvnické stavbì vìty. In: B. Havránek et al. (red.): O vìdeckém poznání soudobých jazykù. Praha, Academia, 1958, 231–246. p.
Enkvist, N. E.: On defining style. In: Enkvist, N. E. – Spencer, J. – Gregory, M.: Linguistics and Style. Lon­don, Ox­ford University Press, 1964, 3–56. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti nyelv­tan. Mo­dern nyelv­ok­ta­tás, 1964, 5–6. sz. 146–149. p.
Fülei-Szántó, (E. Kovacsicsová, J.): Vyuèovanie nemèiny na základe vzorových viet a operácií so štruktúrnymi modelmi. Cizí jazyky v škole, VII. évf. (1964/1965) 9. sz. 394–401. p.; 10. sz. 445–449. p.
Fülei-Szántó E.: A szer­ke­ze­ti-mű­ve­le­ti gram­ma­ti­ka. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 87–121. p.
Fülei-Szántó E.: Gon­do­la­tok anya­nyelv­ok­ta­tá­sunk kor­sze­rű­sí­té­sé­ről. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 97–140. p.
Halliday, M. A. K. – McIntosh, A. – Strevens, P.: The Linguistic Sciences and Language Teaching. Lon­don, Longman, 1964, 1965.2
Happ, H.: Théorie de la valence et enseignement du français. Le française moderne, 46. évf. (1978) 97–134. p.
Ha­vas F.: A ma­gyar igei bő­vít­mé­nyek rend­sze­ré­ről. Ma­gyar Nyelv, LXIX. évf. (1973) 172–182. p.
Helbig, G.: Valenz, Semantik und Satzmodelle. Deutsch als Fremdsprache, 13. évf. (1976) 2. sz. 99–108. p.
Helbig, G.: Valenz – Satzglieder – semantische Kasus – Satzmodelle. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1982.
Helbig, G.: Entwicklung der Sprachwissenschaft seit 1970. Leipzig, VEB Bibliographisches Institut, 1986.
Hjelmslev, L.: Prolegomena to a Theory of Language. University of Wisconsin Press, 1961.
Hlavsa, Z.: The means of verbs, semantic sentence patterns and the structure of situation. In: Probleme der Satzsemantik II (Linguistische Studien A 92), Ber­lin, 1982, 22–36. p.
Hlavsa, Z.: Nový pohled na skladbu a vyuèování èeskému jazyku. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 33. évf. (1982/1983) 3. sz. 120–129. p.
Kacnelszon, Sz. D.: O grammatyicseszkoj katyegoriji. Veszt­nyik Lenyingradszkovo Unyiverszityeta. Szerija isztoriji, jazika i lityeraturi. Leningrad, 1948 2. sz. 1–32. p.
Martinkó A.: Az anya­nyel­vi ne­ve­lés kor­sze­rű­sí­té­se az iro­da­lom fe­lől néz­ve. In: Szé­pe Gy. (szerk.): Az anya­nyel­vi ok­ta­tás kor­sze­rű­sí­té­sé­ért. Bu­da­pest, Tan­könyv­ki­adó, 1976, 169–176. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat és je­len­tés kér­dé­sé­hez. In: Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IV. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1966, 157–165. p.
H. Mol­nár I.: Az igei cso­port, kü­lö­nös te­kin­tet­tel a von­za­tok­ra. In: Kár­oly S.–Telegdi Zs. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok VI. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1969, 229–270. p.
H. Mol­nár I.: Az ún. mély­szer­ke­zet ka­te­gó­ri­á­já­nak kér­dé­sé­hez, kü­lö­nös te­kin­tet­tel az igé­re. Nyelv­tu­do­má­nyi Köz­le­mé­nyek, LXXIV. évf. (1972) 1. sz. 91–120. p.
H. Mol­nár I.: A von­zat prob­lé­mái és a nyelv köz­lé­si funk­ci­ó­ja. In: Telegdi Zs.–Dezső L. (szerk.): Ál­ta­lá­nos Nyel­vé­sze­ti Ta­nul­má­nyok IX. Bu­da­pest, Aka­dé­mi­ai Ki­adó, 1973, 123–145. p.
Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E.: Zu den Beziehungen zwischen Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation. In: Mühlner, W. – Sommerfeldt, K. E. (Hrsg.): Semantik, Valenz und Sprachkonfrontation des Russischen mit dem Deutschen. Lepzig, VEB Verlag Enzyklopädie, 1981, 9–14. p.
Müllerová, E.: Vìtný rozbor a nové pojetí syntaxe. Èeský jazyk a li­te­ra­tú­ra, 34. évf. (1983/1984) 1. sz. 29–38. p.
Müllerová, E.: K novému pojetí syntaxe. In: Sborník Pedagogické fakulty University Karlovy, Filologické studie XIII. Praha, 1985, 77–93. p.
Panevová, J.: Formy a funkce ve stavbì èeské vìty. Praha, Academia, 1980.
Pauliny, E.: Štruktúra slovenského jazyka. Bratislava, SAVU, 1943, 1948.2
Porzig, W.: Wesenhafte Bedeutungsbeziehungen. In: Beiträge zur Geschichte der deutschen Sprache und Litaratur Bd. 58. H. n. 1934, 70–97. p.
Porzig, W.: Das wunder der Sprache. Bern u. Mün­chen, A. Francke, 1957.
Sgall, P. – Hajièová, E. – Panevová, J.: The Meaning of the Sentence in Its Semantic and Pragmatic Aspects. Praha, Academia, 1986.
Sgall, P. et al.: Úvod do syntaxe a sémantiky. Praha, Academia, 1986a.
Skalièka, V.: The Need for a Linguistic of la parole. In: Recueil lingvistique de Bratislava I. H. n., 1948, 21–28. p.
Tesnie`re, L.: Comment construire une syntaxe. In: Bul­le­tin de la Faculté des Lettres de Strasbourg, 1934, 217–229. p.
Tesnie`re, L.: Éléments de syntaxe structurale. Pa­ris, C. Klincksiec, 1959, 1976.2