Szemle archív

0. Bevezetés

A magyar nyelvnek államnyelvként és kisebbségi nyelvként való használata között a legnagyobb különbség a nyelvhasználati helyzetek eltérő voltában rejlik: míg államnyelvként minden kommunikációs színtéren jelen van, addig kisebbségi nyelvként csak korlátozottan, bizonyos színtereken használ(hat)ják az anyaország határain kívül élő magyar beszélőközösségek (vö. Kiss 1994, 41. p.).

A Trianon után szerveződött utódállamokban – az eltérő társadalmi, politikai és nyelvi körülmények következtében – többféle sajátos változata alakult ki az egyetemes magyar standardnak. Mivel a kisebbségben élő magyarság számára a Magyarország határain kívül folytatott lét nemcsak a többségi lakosság nyelvével való szoros kapcsolatot jelenti, hanem az anyaországitól eltérő jogi és intézményrendszerekhez, oktatásügyhöz, gazdasági élethez stb. való kapcsolódást is, a nyelvi differenciálódás mindennek szükségszerű következménye. Az egyes kisebbségi nyelvváltozatokban a nyelvi differenciálódás kísérőjelenségeként olyan nyelvi formák jönnek létre, amelyeket vagy csak az egyik, vagy a másik ország területén ismernek és használnak. E különbségek leglátványosabban és leggyakrabban a szókészletben figyelhetők meg, de a nyelv grammatikai szintjén (pl. mondatszerkesztés, vonzathasználat, szórend) s más egyéb területén (pl. szójelentés, tulajdonnév-használat) is jelentkeznek (vö. Pete 1988, 779–781. p.; Kiss 1994, 93–100. p.; Lanstyák 2002, 153. p.).

Nyelvpolitikai szempontból a kisebbségi nyelvhasználat különösen érzékeny területe a névhasználat, mégpedig a személy- és földrajzi nevek, valamint az intézménynevek használata. A rendszerváltás előtt a hatalom a kisebbségi nyelvű névalkotásba, illetve névhasználatba is beleszólt, s megkövetelte a többségi névmintáknak a kisebbségi nyelvbe való átültetését. A múlt század nyolcvanas éveinek végén lezajlott rendszerváltozást követően az utódállamokban javultak a magyar nyelvhasználat feltételei: a kisebbségek nyelvhasználatáról rendelkező törvények s A regionális vagy kisebbségi nyelvek kartája fontos előrelépést jelentenek a kisebbségek nyelvi jogainak kiterjesztése szempontjából. Szlovákiában például jelentős engedményekre került sor a személynévhasználat, a földrajzi nevek és – a hivatalos kapcsolattartásra vonatkozó rendeletek révén – az intézménynevek használatának területén. A tapasztalatok azonban azt mutatják, hogy nyelvi felkészületlenségünk miatt nem mindig tudjuk megfelelően kiaknázni a törvény nyújtotta lehetőségeket: a hivatalos élet több évtizedes szlováknyelvűségének következményeként hiányzik az adekvát szakszókincs, illetve névszókincs. Ez utóbbi kapcsán sajátos csoportot alkotnak a földrajzi nevek, ezen belül is a helynevek, melyek standardizálása általában valamilyen hatóság, állami intézmény hatáskörébe tartozik;2 de ugyanilyen fontos az utóbbi két évtized alatt tartalmában és szerkezetében egyaránt átalakult intézménynevek csoportja: a rendszerváltozásig mindennapi használatban levő intézménynévanyag nagy része kicserélődött, s helyette több száz, az új igényeknek megfelelő elnevezés jött létre (Kiss 1994, 64–68. p.; Szabómihály 2002, 182. p.; Misad 2009, 94. p.).

Tanulmányomban a szlovák intézménynevek magyar megfeleltetéseinek standardizációs gondjaival foglalkozom. Kiindulópontnak a jelenlegi helyzetet választottam, mely szerint a szlovákiai magyarban ugyanannak az intézménynek esetenként több neve is használatos (eltérő néven nevezik meg pl. a különböző intézménynévjegyzékek, a sajtó, az internetes adattárak stb.), ez pedig gyakran azt eredményezi, hogy az intézményt csak a szlovák nyelvű megnevezés alapján tudjuk azonosítani (vö. Szabómihály 2011, 21. p.). Bár tény, hogy bármely nyelvnek kisebbségi helyzetben való használata természetes módon vonja maga után a nyelvhasználat speciális, az anyaországitól eltérő módosulását, a szakemberek szerint ez nem jelentheti azt, hogy a nyelvi modellállításban természetszerűleg fel kellene adni az egység elvét. A magyar nyelv egyes állami változatai közötti átjárhatóságot éppen az egységesítés biztosítja, a standardizálásra tehát részben úgy kell tekintenünk, mint egységesítésre való törekvésre (vö. Kiss 1994, 93. p.; Péntek 2006; Misad 2011, 59. p.).

1. Standardizálás és kodifikálás

A standardizálás és kodifikálás fogalmának értelmezésekor a magyar nyelven íródott szakirodalom is Heinz Kloss klasszikus elméletére, a státusztervezés és a korpusztervezés kettős rendszerére hivatkozik. Az előbbi azokat a nyelvpolitikai döntéseket tartalmazza, amelyek kijelölik egy állam, esetleg más közösség hivatalos nyelvét, illetve meghatározzák e nyelv viszonyát a többi nyelvhez vagy nyelvváltozathoz; az utóbbihoz azok a nyelvtervező döntések tartoznak, amelyek a nyelv állományát érintik (Kloss 1986, 93–96. p.).

A magyar nyelvre vonatkozó státusztervezési kérdések általában nem a magyarországi és a határon túli nyelvváltozatok egyik vagy másik részterületével kapcsolatban merülnek fel, hanem az egész nyelvközösségnek az egyes nyelvváltozatokhoz, elsősorban a standardhoz való viszonyában. Legérzékenyebb pontjuk a Magyarország határain túli változatok közötti különbségek fel- és elismerése, illetve a regionális nyelvváltozatok viszonyba hozása a központi standard változattal (l. Lanstyák 1995, 218–220. p.; Tolcsvai Nagy 1999, 180. p.). A korpusztervezés eredeti célja a standardizáció segítése, a standardként meghatározott nyelvváltozat bővítése.
A standardizálás különösen fontosnak bizonyul a Magyarország utódállamaiban beszélt magyar nyelvváltozatok esetében. Ezeknek a magyarországi standardtól való eltérései a különböző nyelvekhez, kultúrákhoz, intézményekhez, jogi rendszerekhez stb. való szoros kapcsolódás miatt szükségszerűek; a magyar nyelvnek éppen a más-más társadalmi, politikai és nyelvi körülmények között való használata következtében alakult ki Szlovákiában, Erdélyben, Kárpátalján és a Vajdaságban a központi magyar standardnak többféle ún. állami változata van. A nyelvi tervezéssel foglalkozó szakemberek feladata e területen az lenne, hogy az egyes nyelvváltozatokban előforduló különbözőségeket és az egység elvét szem előtt tartva összehangoltan, előre meghatározott kritériumok alapján döntsenek a különbségek és az egység viszonyának fenntarthatóságáról (vö. Tolcsvai Nagy 1999, 181. p.; Lanstyák 2002, 154. p.; Misad 2011, 59. p.).

A standardizálással szorosan összefüggő kodifikálás lényege a már kialakult standard norma megszilárdítása, ennek szótárakban, helyesírási és egyéb kézikönyvekben való rögzítése. A kodifikálást követő fontos mozzanat a foganatosítás, amely abban nyilvánul meg, hogy az illető beszélőközösség elfogadja s irányadónak tekinti a kodifikált változatot, s a formális beszédhelyzetekben ennek követésére törekszik (vö. Lanstyák 2002, 166. p.; Misad 2011, 60.).

1.1. Standardizálási és kodifikálási feladatok a szlovákiai magyar nyelvi tervezésben

A standardizálás és kodifikálás szükségessége Szlovákiában a kilencvenes években jelentkezett először, mégpedig a kisebbségi nyelvek – köztük a magyar – státuszának megváltozása után: hivatalos nyelvvé nem váltak ugyan, de jogszabályok rögzítik a hivatalos érintkezésben és a nyilvános színtereken való használatukat. Ennek következtében különböző – főként a jog és a közigazgatás, az oktatás és a gazdasági-üzleti élet területére jellemző – szövegek, publikációk jelennek meg anyanyelvünkön. A mennyiségi növekedés azonban nem arányos a minőségi javulással: a magyar nyelvű szövegek nagy része államnyelvből való fordítás, melynek szóhasználatát nagyfokú variabilitás, grammatikai szerkezetét pedig az indoeurópai nyelvekben megfigyelhető megoldások jellemzik (vö. Szabómihály 2005a, Misad 2009).
A hazai magyar nyelvművelés szakirodalmát áttekintve megállapíthatjuk, hogy Szlovákiában nem csak az utóbbi két évtizedben folyik tudatos standardizáló tevékenység. Jelentős különbség van azonban a nyelvművelő szemléleten, illetve a nyelvtervező szemléleten alapuló standardizálás között: míg a nyelvművelők az „egy magyar nyelv van” álláspontból indulnak ki, addig a nyelvtervezők figyelembe veszik a magyar nyelvnek a magyarországitól eltérő társadalmi, politikai és nyelvi körülmények között való használatát, ugyanakkor – felismerve a szétfejlődés veszélyét – alapvetően az egységesítést szorgalmazzák. Az anyaországitól eltérő állami intézményrendszerhez, a közigazgatáshoz, a társadalomszerveződéshez kapcsolódó szakterületeken azonban különálló nyelvi tervezésre van szükség. A Szlovákiában magyar nyelvi tervezéssel foglalkozó Gramma Nyelvi Iroda munkatársai által kidolgozott kutatási program alapján kisebbségi nyelvi helyzetben a standardizálásnak és a kodifikálásnak mindenekelőtt az alábbi területekre kellene kiterjednie: 1. köznevek: jogi-közigazgatási fogalmak, az egyes tudományágakhoz kapcsolódó szakszók; 2. tulajdonnevek: személynevek, intézménynevek, földrajzi nevek; 3. rövidítések: szlovák köznyelvi és tulajdonnévi rövidítések magyar megfelelői (vö. Szabómihály 2005a, 2010; Misad 2009, 2011).
A fentiekből egyértelműen kitűnik, hogy a standardizálás és kodifikálás szükségessége kisebbségi helyzetben elsősorban a szaknyelvek területén mutatkozik meg. A szakterminológia nyelvi különfejlődése korlátozná a magyar nyelv ún. állami változatai közötti átjárhatóságot, ezért a kodifikálás során alapvetően a magyarországi terminológiához kell alkalmazkodni. A valóságban a magyarországi és a határon túli magyar közösségek szakszóhasználatában sok az eltérés. A kisebbségben élő beszélőközösségek szempontjából ennek két fő oka van. Az egyik az, hogy a szakközépiskolát és a szakmunkásképzőt látogató kisebbségi magyar tanulók többsége a szaktantárgyakat nem az anyanyelvén tanulja, tehát eleve nem magyar nyelven sajátítja el a szakterminológiát. Nincsenek sokkal jobb helyzetben az alapiskolába és a gimnáziumba járó tanulók sem, hiszen a magyar tannyelvű iskolákban használt tankönyvek államnyelvből való fordítások, amelyek eredetijüket nemcsak stilisztikai jellemzőiket illetően, hanem jelentés- és szókészlettani szinten is szolgai módon követik (vö. Lanstyák 2002, 155–156. p.; Misad 2005, 78–79. p.; Misad 2009, 14. p.).
A hivatali regisztereket illetően szintén jelentős a különbség az egyes állami nyelvváltozatok között, ennek oka az, hogy ezek a regiszterek kötődnek a legszorosabban az államhatalomnak az egyes országokon belül eltérő intézményrendszeréhez (vö. Lanstyák 2002, 156. p.). A standardizálás és kodifikálás kívánalma tehát ezen a területen is határozottan jelentkezik.

A publicisztikai regiszterekben is jól érzékelhetőek az eltérések az egyes állami nyelvváltozatok között. A szlovákiai magyar nyelvhasználatban például éppen a szlovákiai magyar sajtónak köszönhetően alakult ki és vált közhasználatúvá néhány olyan intézménynév, amely a szlovák megnevezés tükörfordításaként keletkezett anélkül, hogy az újságírók, illetve a beszélők ismerték volna az illető intézmény magyarországi nevét (l. szlovákiai magyarban: Legfelső Ellenőrzési Hivatal/Legfelső Ellenőrző Hivatal – magyarországi magyarban: Állami Számvevőszék; szlovákiai magyarban: Monopóliumellenes Hivatal/Monopolellenes Hivatal – magyarországi magyarban: Gazdasági Versenyhivatal). Mivel azonban a szóban forgó regisztereknek nagy hatásuk van az emberek tömegeire, sőt sokak nyelvhasználatát befolyásolják, a kodifikációnak itt arra kellene törekednie, hogy amikor csak lehetséges, a magyarországi nyelvváltozatban használt formát rögzítse (vö. Lanstyák 2002, 156. p.; Lanstyák–Szabómihály 2002, 119. p.).

1.2. A standardizálás és kodifikálás kritériumai és szempontjai

František Daneš cseh nyelvész a standard nyelv három fontos jegyéből vezeti le a standardizálás-kodifikálás objektív kritériumait, melyeket a következőképpen nevez meg: 1. normativitás (azaz társadalmi elfogadhatóság), 2. adekvátság (vagyis funkcionális elfogadhatóság), 3. rendszerszerűség (azaz nyelvi, rendszerbeli elfogadhatóság). E jegyek alapján a szerző fontosnak tartja, hogy a kodifikálandó elem az adott beszélőközösség számára elfogadható legyen, hogy képes legyen betölteni funkcióját az adott beszélőközösségben, s hogy minél jobban illeszkedjen bele az adott nyelv rendszerébe (l. Daneš 1979, 83–86. p., vö. Lanstyák 2002, 158. p.).
A nyelvi tervezéssel foglalkozó szakemberek többsége elfogadja a kodifikáció fent megnevezett három kritériumát, de ezek fontossági sorrendje, valamint pontosabb tartalmi meghatározása esetlegesen vita tárgyát képezheti. Kisebbségi helyzetben például a magyar nyelvváltozat léte is, függetlensége is gyakran veszélybe kerül, funkciói pedig csak részlegesen érvényesülhetnek. Ilyen szituációban érthető tehát a Daneš által meghatározott sorrendtől való eltérés – pl. az adekvátság előtérbe helyezése –, ami esetünkben is indokolt lehet. Helyzetünkben hasonlóképpen szükségszerű lehet az adekvátság kritériumához kapcsolható „kölcsönös fordíthatóság” mozzanat is, hiszen különösen fontos, hogy az államnyelven egyszerűen kifejezhető fogalmakat magyarul ne csak nehézkes körülírásokkal, hanem egyszerű, rövid, könnyen megjegyezhető ekvivalensekkel tudjuk visszaadni (vö. Lanstyák 2002, 161. p.). Mivel a kodifikáció daneši kritériumai közül éppen az első, a normativitás az, amely útjába állhat az egységesítésre való törekvésnek, a rendszerszerűség pedig az, amely a leghatásosabban viszi az egységesség irányába a kodifikációt, Lanstyák István kisebbségi helyzetben a kodifikálás objektív kritériumainak az alábbi sorrendjét látja indokoltnak: 1. rendszerszerűség, 2. adekvátság, 3. normativitás (Lanstyák 2002, 162. p.).

1.3. A standardizálás és kodifikálás gyakorlati módszerei

A kodifikálás a gyakorlatban azt jelenti, hogy a standard norma érvényesítése aspektusából mérvadónak számító beszélői csoportok nyelvhasználatában meglevő változatok közül egyet kiemelünk, rögzítünk, s így az egyetemes magyar standard részévé tesszük (vö. Lanstyák 2002, 165. p.).
A hiányzó regiszterek létrehozása kisebbségi viszonylatban különös körültekintést kíván. Annak eldöntéséhez, hogy melyik változat legyen kodifikálva, hosszadalmas előkészítő munkára, mélyreható vizsgálatokra és szinte szavankénti mérlegelésre van szükség. A nyelvi tervezés művelői többféle eljárást alkalmazhatnak: ha a szlovák megnevezésben és a magyar megfelelőben eltérő szemantikai jegyek kapnak nyelvi formát, a magyar megfelelő kiválasztásakor a magyarországi mintát ajánlatos követniük. Ha azonban valamely szlovák fogalomnak nincs magyarországi megfelelője (és ennek következtében megnevezése), akkor egy új szót kell létrehozniuk, illetve rögzíteniük: vagy egy olyan sajátos szlovákiai megfelelőt, amelyet a szlovák megnevezés szemantikai jegyeinek figyelembevételével alakítanak ki, vagy a szlovák megnevezés tükörfordítását építik be a rendszerbe (vö. Szabómihály 2002, 184. p.; Misad 2005, 79. p.; Misad 2009, 16–17. p.; Szabómihály 2010, 214. p.). Ez azt jelenti, hogy nem egyszerűen a megfelelő magyar szót kell megkeresniük, hanem a rendelkezésükre álló nyelvi formákat kell értékelniük, s közülük kell kiválasztaniuk a legmegfelelőbbet. A szlovákiai magyar nyelvi tervezés az elsődleges szelekció tekintetében általában a magyarországi standardhoz alkalmazkodik, de előfordul, hogy a gyakorlati szelekció során egy-egy konkrét elemről döntve a magyarországitól eltérő alakot kodifikál.
A kodifikálás előfeltétele tehát az, hogy a nyelvtervezők ismerjék azokat a nyelvi jelenségeket, amelyek az érintett beszélőközösségben többféleképpen valósulnak meg, s „azt is tudniuk kell, hogy ezek használata hogyan oszlik meg a lakosság egyes rétegeiben, s hogy mennyire kötődik az egyes beszédhelyzetekhez” (Lanstyák 2002, 166. p.). Különösen fontos, hogy a magyarországi helyesírási és nyelvhasználati kézikönyvek, nyelvtanok és szótárak is magukba foglalják az újonnan kodifikált alakváltozatokat, még akkor is, ha ezek nem válnának teljes mértékben az egyetemes magyar standard részévé.3 A kisebbségi helyzetben történő kodifikációnak azonban akkor van igazán jelentősége, ha a rögzített szavakat, kifejezéseket az illető beszédközösség irány­adónak tartja, főként az olyan nagy tekintéllyel rendelkező színtereken, mint a közigazgatás, az oktatás, a közélet és a tudományok (vö. Lanstyák 2002, 166. p.).

1.4. A standardizálás és kodifikálás fórumai

A standardizálás és kodifikálás folyamatát érintő egyik alapvető kérdés az, ki végezze ezt a feladatot. A tapasztalatok szerint társadalmi érvényű rendszerint az a kodifikáció lesz, amelyet a kivitelezés során valamely társadalmi presztízzsel rendelkező testület, intézmény támogat. Többségi helyzetben – Magyarországon – a kodifikálást megelőző kutatásokkal, illetve magával a kodifikálással általában az erre legilletékesebb intézményt, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetét bízzák meg (vö. Tolcsvai Nagy 1999, 186. p.; Lanstyák 2002, 167. p.; Szabómihály 2005b, 28–29. p.).
Kisebbségi helyzetben ez a kérdés közel sem ilyen egyértelmű. Szlovákiában a személynevek, településnevek és egyes intézménynevek esetében a kodifikálásra és a kivitelezésre felhatalmazott szervek az illetékes minisztériumok vagy más államhatalmi szervezetek, amelyek konkrét kérdésekben vagy kikérik a szakemberek – a szlovákiai magyar nyelvészek – véleményét, vagy nem. A terminológia, a földrajzi nevek és az intézménynevek standardizálásával és kodifikálásával Szlovákiában 2001-től a nyelvtervezési tevékenységet (is) folytató kisebbségi intézmény, a Gramma Nyelvi Iroda foglalkozik (l. Lanstyák 2002, 167. p.; Szabómihály 2005b, 28–29. p.; Misad 2009, 223–227. p.).

2. Az intézménynevek standardizálása

Szlovákiában a magyar nyelv közéleti-hivatalos használatának kiterjesztését többek között egy megfelelő színvonalú és terjedelmű szlovák–magyar, magyar–szlovák szótár hiánya is gátolja. A közigazgatás, az oktatásügy és a gazdasági-üzleti élet területén mutatkozó hiányt a nyelvtervező tevékenységet (is) végző Gramma Nyelvi Iroda különböző tematikus szószedetek összeállításával és publikálásával igyekszik pótolni. Az iroda fennállása óta elkészült egy mintaszövegeket tartalmazó kiadvány az önkormányzatok számára, napvilágot látott egy szlovák–magyar foglalkozásnév-jegyzék, illetve több kétnyelvű termékkatalógus, továbbá elkezdődtek egy folyamatosan bővülő szlovák–magyar jogi-közigazgatási szójegyzék munkálatai,4 s elindultak a mai szlovákiai intézményrendszert tükröző szlovák–magyar intézménynévjegyzékkel kapcsolatos kutatások. Ez utóbbi kiindulópontjául a Csemadok egykori nyelvi szakbizottságának ún. terminológiai szakcsoportja által összeállított intézménynévjegyzék5 szolgált. A csaknem ötszáz szlovák intézménynevet és ezek magyar fordítását tartalmazó jegyzék mind a mai napig irányadónak számít, hozzá igazodnak a tömegtájékoztató eszközök is (vö. Lanstyák 2002, 152. p.).

Mivel azonban az elmúlt két évtizedben Szlovákiában jelentősen megváltozott a köz- és államigazgatás intézményrendszere, s az oktatásszervezés új koncepciójának köszönhetően az oktatási intézmények rendszerében is történtek változások, újabb gyűjtőmunkára volt szükség. A kutatás kezdeti szakaszában az egyes területekhez kapcsolódó internetes honlapok, illetve szlovákiai állam- és magyar nyelvű sajtótermékek intézménynév-használatából kiindulva ellenőrizni kellett a korábbi intézménynévjegyzéket, s fel kellett gyűjteni, valamint csoportosítani kellett az új keletű intézményneveket. Az iroda munkatársai a jegyzék új elemeinek vonatkozásában is a kisebbségi helyzetben folytatott nyelvi tervezés ismert eljárásait alkalmazták. Ez azt jelenti, hogy a kodifikáció során alapvetően a magyarországi intézménynévadás mintáját követték (pl.: Najvyšší kontrolný úrad – Állami Számvevőszék, Protimonopolný úrad – Gazdasági Versenyhivatal). A fogalmi szinten jelentkező eltérések esetében azonban ez nem volt lehetséges, ezért ilyenkor a szlovák megnevezés szemantikai jegyeinek figyelembevételével próbálták meg kialakítani a magyar megnevezést (pl.: Inštitút pre verejné otázky – Közérdekű Kérdések Intézete). A kisebbségi helyzetben folytatott kodifikálás kapcsán azonban gyakran felmerül a kérdés, hogy a nyelvtervezőnek milyen mértékben kell tekintettel lennie a szlovákiai magyar hagyományra. Tény ugyanis, hogy a szlovákiai magyar intézménynevekben előfordulnak olyan egységesen használt névelemek, amelyek eltérnek a Magyarországon használtaktól (pl.: mestský/obecný úrad – városi/községi hivatal a magyarországi polgármesteri hivatal helyett, občianske združenie – polgári társulás a magyarországi egyesület helyett stb.). Ezek kodifikációjáról ez ideig nem született egyértelmű döntés, az egyes intézményeket magyarul is megnevező táblákon, valamint a hazai magyar nyelvű sajtóban azonban a szlovákiai magyar változatok vannak túlsúlyban (vö. Szabómihály 2002, 193. p.).
Az alábbiakban a szlovákiai közintézmények, illetve magyar vonatkozású egyéb intézmények szlovák–magyar jegyzékét tesszük közzé.
2.1. Szlovákiai közintézmények szlovák–magyar jegyzéke6

Kancelária prezidenta SR – Köztársasági Elnöki Hivatal
Národná rada SR – Országgyűlés vagy Parlament
Úrad vlády SR – Miniszterelnöki Hivatal
Najvyšší kontrolný úrad SR – Állami Számvevőszék
Ústavný súd SR – Alkotmánybíróság
Najvyšší súd SR – Legfelsőbb Bíróság
Generálna prokuratúra SR – Főügyészség
Krajské a okresné súdy – Kerületi és járási bíróságok
Krajské a okresné prokuratúry – Kerületi és járási ügyészségek
Krajské úrady – Kerületi hivatalok
Krajské lesné úrady – Kerületi erdészeti hivatalok
Krajské školské úrady – Kerületi tanügyi hivatalok
Krajské stavebné úrady – Kerületi építésügyi hivatalok
Krajské pozemkové úrady – Kerületi földhivatalok
Krajské úrady životného prostredia – Kerületi környezetvédelmi hivatalok
Krajské úrady pre cestnú dopravu a pozemné komunikácie – Kerületi közúti közlekedési hivatalok
Obvodné úrady – Körzeti hivatalok
Obvodné lesné úrady – Körzeti erdészeti hivatalok
Obvodné pozemkové úrady – Körzeti földhivatalok
Obvodné úrady životného prostredia – Körzeti környezetvédelmi hivatalok
Obvodné úrady práce, sociálnych vecí a rodiny – Körzeti munka-, szociális és családügyi hivatalok
Obvodné úrady pre cestnú dopravu a pozemné komunikácie – Körzeti közúti közlekedési hivatalok
Mestské, miestne a obecné úrady – Városi és községi polgármesteri hivatalok
Katastrálne úrady – Kataszteri hivatalok7
Správy katastra – Ingatlan-nyilvántartási hivatalok
Daňové úrady – Adóhivatalok
Colné úrady – Vámhivatalok
Krajské riaditeľstvá policajného zboru – Kerületi rendőrkapitányságok
Okresné riaditeľstvá policajného zboru – Járási rendőrkapitányságok
Vojenské správy – Hadkiegészítő parancsnokságok
Sociálne poisťovne – Társadalombiztosítási igazgatóságok
Hasičský a záchranný zbor – Tűzoltó és Műszaki Mentő Szolgálat
Úrad pre dohľad nad zdravotnou starostlivosťou – ústredie – Egészségügyi Ellenőrző Hivatal Főigazgatósága
Úrad pre dohľad nad zdravotnou starostlivosťou – Egészségügyi Ellenőrző Hivatal
Kancelária verejného ochrancu práv – Állampolgári Jogok Biztosának Hivatala
Notárska komora SR – Közjegyzői Kamara
Slovenská advokátska komora – Szlovák Ügyvédi Kamara
Slovenská živnostenská komora – Szlovák Vállalkozói Kamara
Fond národného majetku – Nemzeti Vagyonalap
Národný inšpektorát práce – Munkabiztonsági és Munkaügyi Felügyelőség
Úrad pre finančný trh – Pénzügyi Szervezetek Felügyelő Hivatala
Pamiatkový úrad SR – Műemlékvédelmi Hivatal
Tlačová agentúra SR – Szlovák Távirati Iroda
Slovenská televízia – Szlovák Televízió
Slovenský rozhlas – Szlovák Rádió
Rada pre vysielanie a retransmisiu – Rádió- és Televíziótanács
Slovenský metrologický ústav – Szlovák Mérésügyi Hivatal
Slovenský ústav technickej normalizácie – Szlovák Szabványügyi Intézet
Slovenská kancelária poisťovateľov – Szlovák Biztosítási Iroda
Slovenské národné stredisko pre ľudské práva – Szlovák Emberi Jogi Központ
Ministerstvá – Minisztériumok8
Ministerstvo dopravy, pôšt a telekomunikácií SR – Szlovák Köztársaság Közlekedés­ügyi, Postaügyi és Távközlési Minisztériuma
Ministerstvo dopravy, výstavby a regionálneho rozvoja – Szlovák Köztársaság Közlekedésügyi, Építésügyi és Régiófejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo financií SR – Szlovák Köztársaság Pénzügyminisztériuma
Ministerstvo hospodárstva SR – Szlovák Köztársaság Gazdasági Minisztériuma
Ministerstvo kultúry SR – Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma
Ministerstvo pôdohospodárstva a rozvoja vidieka SR – Szlovák Köztársaság Földmű­velésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo práce, sociálnych vecí a rodiny SR – Szlovák Köztársaság Munkaügyi, Szociális és Családügyi Minisztériuma
Ministerstvo obrany SR – Szlovák Köztársaság Védelmi Minisztériuma
Ministerstvo spravodlivosti SR – Szlovák Köztársaság Igazságügyi Minisztériuma
Ministerstvo školstva, vedy, výskumu a športu SR – Szlovák Köztársaság Oktatásügyi, Tudományos és Sportügyi Minisztériuma
Ministerstvo vnútra SR – Szlovák Köztársaság Belügyminisztériuma
Ministerstvo výstavby a regionálneho rozvoja SR – Szlovák Köztársaság Építésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériuma
Ministerstvo zahraničných vecí SR – Szlovák Köztársaság Külügyminisztériuma
Ministerstvo zdravotníctva SR – Szlovák Köztársaság Egészségügyi Minisztériuma
Ministerstvo životného prostredia SR – (a) Szlovák Köztársaság Környezetvédelmi Minisztériuma
Orgány štátnej správy – Államigazgatási intézmények
Centrálny depozitár cenných papierov SR – Központi Értéktár
Centrum pre medzinárodno-právnu ochranu detí a mládeže – Nemzetközi Gyermek- és Ifjúságvédelmi Központ
Migračný úrad Ministerstva vnútra SR – A Belügyminisztérium Bevándorlási Hivatala
Národný bezpečnostný úrad – Nemzetbiztonsági Hivatal
Poštový úrad SR – Postaügyi Hivatal
Protimonopolný úrad SR – Gazdasági Versenyhivatal
Rada vlády SR pre prevenciu kriminality – A Szlovák Kormány Bűnmegelőzési Tanácsa
Slovenská inšpekcia životného prostredia – Szlovák Környezetvédelmi Felügyelőség
Slovenská obchodná inšpekcia – ústredný inšpektorát – Szlovák Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség
Štátna veterinárna a potravinová správa SR – Állami Állat-egészségügyi és Élelmiszer-biztonsági Hivatal
Správa štátnych hmotných rezerv SR – Állami Tartalékalapok Igazgatósága
Štatistický úrad SR – Statisztikai Hivatal
Telekomunikačný úrad SR – Távközlési Hivatal
Úrad pre štátnu službu – Közszolgálati Hivatal
Úrad pre verejné obstarávanie SR – Közbeszerzési Hivatal
Úrad pre reguláciu sieťových odvetví – Hálózati Rendszerek Árhivatala
Úrad pre vybrané daňové subjekty – Kiemelt Adózók Hivatala
Úrad pre normalizáciu, metrológiu a skúšobníctvo SR – Szabványügyi, Mérésügyi és Termékvizsgáló Hivatal
Úrad jadrového dozoru – Atomenergiai Hivatal
Úrad boja proti korupcii – Korrupcióellenes Hivatal
Úrad daňového preverovania – Adóügyi Ellenőrzési Hivatal
Úrad na ochranu osobných údajov – Adatvédelmi Hivatal
Úrad priemyselného vlastníctva SR – Szabadalmi Hivatal
Úrad geodézie, kartografie a katastra SR – Geodéziai, Térképészeti és Kataszteri Hivatal
Ústredie práce, sociálnych vecí a rodiny – Munka-, Szociális és Családügyi Főigaz­gató­ság
Ústav pamäti národa – Nemzeti Emlékezet Hivatal
Vyššie územné celky (VÚC) – Középszintű területi önkormányzatok
Banskobystrický samosprávny kraj – Besztercebányai Kerületi Önkormányzat9
Bratislavský samosprávny kraj – Pozsonyi Kerületi Önkormányzat
Košický samosprávny kraj – Kassai Kerületi Önkormányzat
Nitriansky samosprávny kraj – Nyitrai Kerületi Önkormányzat
Prešovský samosprávny kraj – Eperjesi Kerületi Önkormányzat
Trenčiansky samosprávny kraj – Trencséni Kerületi Önkormányzat
Trnavský samosprávny kraj – Nagyszombati Kerületi Önkormányzat
Žilinský samosprávny kraj – Zsolnai Kerületi Önkormányzat
Informačné portály – Információs portálok
Verejný informačný portál – Közérdekű információs portál
Prehľadný zoznam odkazov slovenského internetu – Szlovákiai internetcímek jegyzéke
Katalógový zoznam slovenských stránok s hodnotením – Értékelt szlovák honlapok katalógusa
Databáza kultúrnych podujatí na Slovensku – Szlovákiai kulturális rendezvények adatbázisa
Mapa Slovenska – Szlovákia térképe
Predpoveď počasia pre mestá SR – Időjárás-előrejelzés a szlovákiai városok számára
Zbor väzenskej a justičnej stráže SR – Büntetés-végrehajtási Testület

2.2. Egyéb szlovákiai magyar jellegű intézmények szlovák–magyar jegyzéke10

Csemadok. Maďarský spoločenský a kultúrny zväz na Slovensku – Csemadok. Szlovákiai Magyar Társadalmi és Közművelődési Szövetség
Divadlo Jókaiho v Komárne – Komáromi Jókai Színház
Divadlo Thalia v Košiciach – Kassai Thália Színház
Fakulta stredoeurópskych štúdií UKF v Nitre – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Közép-európai Tanulmányok Kara
Galantské vlastivedné múzeum – Galántai Honismereti Múzeum
Galéria súčasných maďarských umelcov – Kortárs Magyar Galéria
Inštitút pre výskum menšín Fórum – Fórum Kisebbségkutató Intézet
Jazyková kancelária Gramma – Gramma Nyelvi Iroda
Katedra hungaristiky UMB v Banskej Bystrici – Besztercebányai Bél Mátyás Egyetem Hungarisztika11 Tanszéke
Katedra maďarského jazyka a literatúry UK v Bratislave – Pozsonyi Comenius Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszéke
Kultúrne združenie Šamorín a okolie – Somorja és Vidéke Kulturális Társulás
Maďarské folklórne združenie na Slovensku – Szlovákiai Magyar Folklórszövetség
Mládežnícky klub Gyulu Juhásza – Juhász Gyula Ifjúsági Klub
Múzeum maďarskej kultúry na Slovensku – Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma
Nadácia Kalligram – Kalligram Alapítvány
Nadácia Katedra – Katedra Alapítvány
Nadácia Sándora Máraiho – Márai Sándor Alapítvány
Spoločenstvo maďarskej mládeže – Magyar Ifjúsági Közösség
Spolok maďarských knihovníkov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Könyvtárosok Egyesülete
Strana maďarskej komunity – Magyar Közösség Pártja (korábban: Strana maďarskej koalície – Magyar Koalíció Pártja)
Strana Most-Híd – Most–Híd Párt
Študentská sieť – Diákhálózat
Univerzita Jánosa Selyeho v Komárne – Komáromi Selye János Egyetem
Ústav maďarského jazyka a kultúry na Prešovskej Univerzite v Prešove – Eperjesi Egyetem Magyar Nyelv és Kultúra Intézete
Ústav maďarskej jazykovedy a literárnej vedy UKF v Nitre – Nyitrai Konstantin Filozófus Egyetem Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézete
Vydavateľstvo AB-ART – AB-ART Kiadó
Vydavateľstvo Kalligram – Kalligram Kiadó
Vydavateľstvo kníh a časopisov Madách-Posonium – Madách-Posonium Könyv- és Lapkiadó
Vydavateľstvo KT – KT Kiadó
Vydavateľstvo Lilium Aurum – Lilium Aurum Könyv- és Lapkiadó
Vydavateľstvo Nap – Nap Kiadó
Vydavateľstvo Plectrum – Plectrum Kiadó
Združenie Alberta Szenci12 Molnára – Szenczi Molnár Albert Egyesület
Združenie žitnoostrovských miest a obcí – Csallóközi Városok és Falvak Társulása
Zväz maďarských pedagógov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Pedagógusok Szövetsége
Zväz maďarských rodičov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Szülők Szövetsége
Zväz maďarských skautov na Slovensku – Szlovákiai Magyar Cserkészszövetség
Žitnoostrovské múzeum – Csallóközi Múzeum

2.3. A szlovák iskolatípusok magyar nevének megállapítása

A standardizálás folyamán a legfőbb problémát a különböző szlovák iskolatípusok – főként a középiskolák – adekvát magyar nevének a meghatározása okozta. Ezen a területen a helyzet korábban teljesen kaotikus volt: egyrészt ugyanazoknak az iskolatípusoknak különböző magyar megnevezése létezett (pl. a stredné odborné učilište megnevezés a szlovákiai magyar nyelvhasználatban egyszer „szaktanintézet”, másszor „szakmunkásképző” vagy „szakmunkásképző iskola” formában fordult elő; a združená stredná škola pedig hol „összevont középiskola”, hol „egyesített középiskola” vagy „egyesült középiskola” alakban jelentkezett). A 2008. szeptember 1-jén hatályba lépett közoktatási törvény egyszerűsítette a szlovákiai szakközépiskolák, szakmunkásképzők, szakképző iskolák és szakiskolák szövevényes, korábban szinte átláthatatlan rendszerét, s a két évtől négy vagy öt évig folyó – érettségi nélkül, illetve érettségivel végződő – szakképzést biztosító középiskolákat a stredná odborná škola (Mo.-on: szakközépiskola) megnevezés alatt vonta össze. Ezen a csoporton belül azután a szakképzés irányultsága szerint a következő középiskola-típusokat különbözteti meg: hotelová akadémia (Mo.-on: vendéglátóipari és idegenforgalmi szakközépiskola), obchodná akadémia (Mo.-on: közgazdasági szakközépiskola), pedagogická a sociálna akadémia (Mo.-on nincs funkcionális megfelelője), stredná odborná škola (nešpecifikovaná) (Mo.-on: szakképző iskola, nem specifikált), stredná odborná škola (špecifikovaná) (Mo.-on: pl.: mezőgazdasági szakképző iskola), stredná pedagogická škola (Mo.-on: óvónőképző szakközépiskola), stredná priemyselná škola (Mo.-on: ipari szakközépiskola), stredná zdravotná škola (Mo.-on: egészségügyi szakközépiskola), škola úžitkového umenia (Mo.-on: iparművészeti szakközépiskola).
A szlovák iskolanevek magyar megfelelőjének egységesítésére és egyértelműsítésére való törekvés esetünkben a következő elvek alapján fogalmazódott meg: 1. ugyanazon típusú iskolának csak egyféle, a többitől formailag is eltérő neve legyen; 2. a képzés szempontjából egymással rokonságot mutató iskolatípusok neve legyen hasonló; 3. ahol csak lehetséges, vegyük figyelembe a magyarországi megnevezéseket (ez a magyar–magyar közoktatási kapcsolatok miatt is fontos lehet) (Szabómihály 2007). Az eredeti elképzelés azonban helyenként ellenállásba ütközött. A szlovák obchodná akadémia iskolatípusnak például a szlovákiai magyar nyelvhasználatban nem a magyarországi megfelelője, hanem a szlovák névből tükörfordítással keletkezett ekvivalense, a kereskedelmi akadémia honosodott meg. Ez a megfeleltetés nemcsak a beszélt nyelvben terjedt el, hanem a szlovákiai magyar nyelvű sajtóban vagy az ilyen típusú iskolákat jelző kétnyelvű feliratokon is. Az intézménynév-standardizálást megelőző közvélemény-kutatás során nem egy esetben éppen a magyar tannyelvű kereskedelmi akadémiák igazgatói tiltakoztak a magyarországi megnevezés kodifikálása ellen. A szlovákiai magyar forma megtartásának fontosságát azzal indokolták, hogy a kérdéses megnevezés csaknem két évtizede állandó eleme a szlovákiai magyar nyelvhasználatnak, s ez idő alatt mind a beszélt, mind az írott nyelvben elterjedt, illetve hogy ez a megnevezés utal legjobban az oktatási intézmény profiljára. Hasonlóképpen indokolták az érintettek a základná umelecká škola (Mo.-on: művészeti iskola, a szlovákiai magyarban: művészeti alapiskola) megnevezés szlovákiai magyar ekvivalenséhez való ragaszkodásukat.
Az alábbi táblázat az egyes szlovák iskolatípusok szlovák megnevezését, illetve ezeknek a Gramma Nyelvi Iroda által javasolt magyar megfelelőjét tartalmazza.

2.4. A szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének helyesírási problémái

Esetünkben a kodifikálás egyik fontos mozzanata az intézménynevek külső alakjának, azaz írott változatának a rögzítése, amely a Magyar helyesírás szabályai (a továbbiakban AkH.) alapján történik. Az AkH. 187. pontja, illetve a Helyesírás c. akadémiai kézikönyv (a továbbiakban OH) helyesírási főszabályai szerint a hivatalok, társadalmi szervezetek, oktatási intézmények, tudományos intézetek, alapítványok, pártok, szövetkezetek, vállalatok és hasonlók többelemű, cégszerű nevében az és kötőszó, valamint a névelők kivételével minden tagot nagybetűvel kezdünk. A szabályozás az intézménynevek alárendelt egységeinek írásmódjára is vonatkozik: az intézmények alegységeinek nevét ugyanúgy kell írnunk, mint a főintézményét, vagyis a kötőszó és a névelő kivételével minden egyes különírt egység nagy kezdőbetűs (pl. Selye Egyetem Pedagógiai Kara).
A gyakorlat azt mutatja, hogy a szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének írásában a fő problémát a telephely kezdőbetűjének írása okozza. Az AkH. szerint amennyiben a telephely neve vesszővel elválasztva az intézménynév végén áll, szervesen hozzátartozik a névhez. Az ilyen felépítésű intézménynevekben a telephely megnevezése -i képzős formában a név élére is kerülhet, ebben az esetben a tulajdonnév szerves részének tekintjük, tehát nagybetűvel írjuk (pl. Szegedi Nemzeti Színház) (AkH. 188. pont b) alpont). A szlovák intézménynevek egy részében, elsősorban a különböző szintű oktatási intézmények megnevezésében a névnek szinte állandó tagja a telephely neve, amely az államnyelvi változatban a magyartól eltérően lokatívuszi esetben van jelen az intézménynévben (pl.: Základná škola s vučovacím jazykom maďarským v Orechovej Potôni). A magyar megfeleltetésben az -i képzős helységnévi tagot ilyenkor az intézménynév részének tekintjük, s az AkH. vonatkozó pontja szerint nagy kezdőbetűvel rögzítjük (l. Dióspatonyi Magyar Tannyelvű Alapiskola) (vö. AkH. 2000, 76. p.; OH 2004, 218. p.). Mivel a szlovák iskolanevekben a telephely neve akkor is szerves része a tulajdonnévnek, ha abban rajta kívül más megkülönböztető elem is szerepel, a Magyar Tudományos Akadémia Helyesírási Bizottsága egyik tagjának javaslata szerint akkor is a fentiekhez hasonló módon járunk el, vagyis a helynévi elemet ilyenkor is nagy kezdőbetűvel írjuk (pl. Základná škola Zoltána Kodálya s vyučovacím jazykom maďar­ským v Dunajskej Strede – Dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Magyar Tannyelvű Alapis­kola). Az iskolák magyar nevének írásmódja abban az esetben is a fenti szabályozás szerint történik, ha az oktatás nyelvére utaló elemeket elhagyjuk a megnevezésből, pl.: Dunaszerdahelyi Kodály Zoltán Alapiskola (a hivatalos szlovák nevet tükröző Dunaszer­dahelyi Kodály Zoltán Magyar Tannyelvű Alapiskola helyett). Az olyan iskolatípusok nevének írott alakját, melyben a szótagszám okán kötőjeles írásmódot kellett volna alkalmazni, a szerint a szabálypont szerint rögzítjük, melynek alapján a tulajdonnevekben – elsősorban az intézménynevekben – általában nem érvényesül a szótagszámlálási szabály (l. OH 2004, 131. p.), tehát: Dunaszerdahelyi Magyar Tannyelvű Leányszak­középiskola, Pöstyéni Vendéglátóipari és Idegenforgalmi Akadémia. A magánjellegű szakképző iskolák esetében az AkH. második mozgószabályának (l. AkH. 2000, 55. p.) ajánlásait vesszük figyelembe, azaz az iskola típusára utaló különírt jelzős szerkezet egészéhez kapcsolódó magán- előtagot kötőjellel kapcsoljuk az új alakulatban egybeírt utórészhez: Szőgyéni Magán-szakképzőiskola.

3. Összegzés

A tanulmány a szlovák közigazgatáshoz, illetve oktatásügyhöz kapcsolódó intézmények magyar nevének standardizációs lehetőségeivel, módjaival és problémáival foglalkozik. A vizsgálódás célja a szlovák intézménynevek magyar megfelelőjének megállapítása, egységesítése és írásmódjuk rögzítése volt.
Az 1999. évi szlovák kisebbségi nyelvhasználati törvény mérföldkövet jelent a szlovákiai kisebbségek nyelvi jogainak kiterjesztése szempontjából, hiszen lehetőséget nyújt a kisebbségek nyelvének szó- és írásbeli használatára a közigazgatási hivatalokkal való kapcsolattartás során. A tapasztalat azonban azt mutatja, hogy nyelvi felkészületlenségünk miatt nem tudunk élni a törvény biztosította lehetőségekkel (vö. Szabómihály 2002, 182. p.). Az intézménynevek esetében például általában szó szerinti fordítással, a szlovák megnevezés formai-szerkezeti jellemzőit követve hozzuk létre a magyar megfelelőt, ami oda vezetett, hogy a gyakorlatban ugyanannak az intézménynévnek több változata is használatos. A dolgozatban arra próbáltam meg rámutatni, miért van szükség egy egységes intézménynévjegyzék összeállítására, s e célt követve foglalkoztam az intézménynevek standardizálásának időszerű problémáival.

Felhasznált irodalom

AkH. 2000. A magyar helyesírás szabályai. Tizenegyedik kiadás. Tizenkettedik (szótári anyagában bővített) lenyomat, 75–78. p.
Daneš, František 1979. Postoje a hodnotící kritéria při kodifikaci. In Kuchař, Jaroslav (szerk.): Aktuální otázky jazykové kultury v socialistické společnosti. Praha, Academia, 79–91. p.
Intézménynevek 1989. Intézménynevek szlovák–magyar jegyzéke. Bratislava, Csemadok KB.
Kiss Jenő 1994. Magyar anyanyelvűek – magyar nyelvhasználat. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó.
Kloss, Heinz 1986. On some terminological problems in interlingual sociolingvistics. International Journal of the Sociology of Language, 57., 91–106. p.
Laczkó Krisztina–Mártonfi Attila 2004. Helyesírás. Budapest, Osiris Kiadó, 215–221. p.
Lanstyák István 1995. A magyar nyelv többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). Magyar Nyelvőr, 119. évf. 3. sz. 213–236. p.
Lanstyák István 2002. A magyar nyelv állami változatainak kodifikálásáról. Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 151–169. p.
Lanstyák István–Szabómihály Gizella 2002. Nyelvi jogaink érvényesítésének nyelvi feltételei. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 117–141. p.
Misad Katalin 2005. A szaknyelvi regiszterek fejlesztésének összefüggései szlovákiai magyar viszonylatban. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. 77–92. p.
Misad Katalin 2009. Nyelvi kontaktusok. Szlovákiai magyar vonatkozású alkalmazott nyelvészeti tanulmányok. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Misad Katalin 2011. Intézménynév-standardizálás kisebbségi helyzetben. In Nova Posoniensia. A pozsonyi Magyar Tanszék évkönyve. Pozsony, Szenczi Molnár Albert Egyesület– Kalligram Kiadó. 58–73. p.
Molnos Sándor szerk. 2009. Intézménynevek magyarul. 3. kiadás. http://www.sztanyi.ro/download/magyar_intezmenynevek.pdf (2012. október. 2-i letöltés)
Nagy Myrtil szerk. 2002. Szlovákiai magyar szervezetek adattára. Dunaszerdahely, Lilium Aurum Könyvkiadó–Információs Központ. http://meh.niif.hu/2002/01600/01619/01619. pdf (2012. október 5-i letöltés)
Péntek János 2006. Transzszilvanizmusok, romanizmusok és a határtalanítás programja. http://www.sztanyi.ro/download/PJEloadas2006_aug.doc (2012. szeptember 30-i letöltés)
Pete István 1988. A magyar nyelv állami változatai. In Kiss Jenő–Szűts László (szerk.): A magyar nyelv rétegződése II. Budapest, Akadémiai Kiadó, 779–789. p.
Sieť škôl a školských zariadení. http://www.minedu.sk/indexphp?lang=sk&rootld=39 (2012. október 7-i letöltés)
Szabómihály Gizella 2002. A hivatali kétnyelvűség megteremtésének nyelvi vetületei. In Lanstyák István–Szabómihály Gizella: Magyar nyelvtervezés Szlovákiában. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 182–199. p.
Szabómihály Gizella 2005a. A szlovákiai magyar nyelvtervezés kérdései. In Vörös Ferenc (szerk.): Regionális dialektusok, kisebbségi nyelvhasználat. Budapest–Nyitra–Somorja, Magyar Nyelvtudományi Társaság–Konstantin Egyetem–Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum, 27–34. p.
Szabómihály Gizella 2005b. A főnévi alaptagú szlovák szerkezetek magyar megfelelői – fordítási és nyelvtervezési problémák. In Lanstyák István–Menyhárt József (szerk.): Tanulmányok a kétnyelvűségről III. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 131–158. p.
Szabómihály Gizella 2006. Iskolatípusok magyar és szlovák megnevezése. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2007. Typy a druhy stredných škôl – preklad názvov do maďarčiny. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2010a. Magyar szaknyelv és szakstílus Magyarország határain túl. In Dobos Csilla (szerk.): Szaknyelvi kommunikáció. Miskolc–Budapest, Miskolci Egyetem–Tinta Könyvkiadó, 205–215. p.
Szabómihály Gizella 2010b. Szlovákiai közintézmények szlovák–magyar jegyzéke. Kézirat.
Szabómihály Gizella 2011. A szlovákiai települések és domborzati elemek magyar nevének standardizációs problémáiról. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 13. évf. 3. sz. 21–44. p.
Tolcsvai Nagy Gábor 1999. Lehetőségek és kötelességek a magyar nyelvi tervezésben. In Fábián Pál–Lőrincze Lajos (szerk.): Nyelvművelés. Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 177–188. p.
http://www.minedu.sk/data/USERDATA/ATEMY/2008/20080529_NRSR_skolsky_zakon.pdf
http://www.scitanie2011.sk
http://www.szmpsz.sk/szmpsz/adatbazis/iskola/anonymous/list_iskola_base_x.php
http://www.szmpsz.sk/szmpsz/adatbazis/iskola/anonymous/list_onkormanyzat_x.php
http://www.uips.sk/regionalne-skolstvo
http://www.uips.sk/sub/uips.sk/images/JH/siet_strednych_skol.pdf

Katalin Misad
About the standardization of Hungarian names of institutions in Slovakia

The study deals with methods, problems and the possibilities of standardization of institutions relating to public administration and education in Slovakia. The aim of the investigation was to define, unify and record the writing of the Hungarian equivalent of Slovak institutions. From the point of view of the extension of minority language rights in Slovakia, the law on minority language use from 1999 has been a milestone, as it provides opportunity for the use of minority languages in the communication with public administration institutions, both orally and in writing. However, experience has shown that, for our unpreparedness, we can not take advantage from the possibilities provided by the law. In the case of institution names, for example, we usually create the Hungarian equivalent by literal translation, following the formal-structural characteristics of the Slovak name, which has led to a practice of that the Hungarian name of the same institution is used in several versions. In this study I tried to point out why we need to compile a unified list of institution names, and following this goal, I dealt with the topical problems of their standardization.

Katalin Misad 81`26
About the standardization of Hungarian names of institutions in Slovakia 35.077.92
342.725(437.6)
81`373.2
811.511.141`373.2

Keywords: Minority language versions. Hungarian language version in Slovakia. Institution names. Standar­diza­tion, codification.

Az iskolán kívüli népművelés kutatása nem új keletű. Mélyrehatóan foglalkozott a kérdéssel többek között Felkai László, Maróti Andor, T. Kiss Tamás, Németh Balázs, Filló Csilla. Valamennyien az országos szintet vizsgálták, a lokális történetek feldolgozása még adósság például Kárpátalja esetében. Ismeretes, hogy az iskolán kívüli népművelésügy 1929–1944 közötti iratai, melyeket a Magyar Országos Levéltárban őriztek, 1956-ban elpusztultak. Azonban a Kárpátaljai Területi Állami Levéltár beregszászi részlegében felfedeztem két terjedelmes fondot, amelyek alapján rekonstruálni tudom a történetet.

Állami keretek

Kárpátalja sok viszontagságot megélt régió. A történelem és a világpolitika meglehetősen bőkezűen szórta e kis területre a nagy megpróbáltatásokat. A rendszerváltozások s a velük járó ideológiák, a háborúk s az azok mellé társuló megtorlások egymásutánisága reményeket ébresztett és illúziókat rombolt az egyszerű lakosság körében. Az iskolán kívüli népművelés klebelsbergi elveinek meghonosítása a revíziós időszakban az építkezés eleme volt.
1940. május 3-án Budapesten elfogadták a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium (VKM) 1940. évi 141.200 számú rendeletét „a Magyar Szent Koronához visszatért kárpátaljai területen az iskolán kívüli népművelés megszervezéséről” (teljes szövegét l. Fedinec 2001, 576.p.). Az ezt megelőző állapotokról csak szórványos adatok állnak rendelkezésre. A levéltári anyagban fizetési kimutatások, befizetési csekkek és más ehhez hasonló iratok árulkodnak arról, hogy nem kellett üres lappal indulni.
1940-ben tehát rendelet születik Kárpátalja iskolán kívüli népművelésének megszervezésére. A Hóman Bálint vallás- és közoktatási miniszter által aláírt dokumentum 10 paragrafust magába foglaló törvényben tájékoztatott a legsürgősebb tennivalókról, a 132.243/1922. számú VKM-rendelet hatályának kiterjesztéséről, s így a régió integrálásáról az anyaországba. Az utóbbi rendelet Klebelsberg Kunó kultuszminiszter nevéhez fűződik, aki az 1920-as évek folyamán kitartó küzdelmet folytatott a népművelés intézményének meghonosításáért.

Az iskolán kívüli népművelés az első világháború után átszerveződött, új feladatokkal bővült. Egyebek között magába foglalta az írástudatlanok tanítását, népkönyvtárak építését, az ifjúsági egyesületek tevékenységének ellenőrzését. A helyi népművelési bizottságoknak az volt a feladatuk, hogy a társadalom körében érdeklődést keltsenek a különféle népművelési formák iránt. Fő célját ekkor a népművelési munkának az tette ki, hogy a tanköteles koron túl is segítse pótolni az elemi iskola esetleges hiányait, egészítse ki az iskolák által nyújtott műveltséget. Az első világháború előtt az iskolán kívüli népművelés tevékenységének fő formái az ismeretterjesztő előadások és a népművelési tanfolyamok voltak (T. Kiss 1998, 123–124. p.).

Klebelsberg már 1920-ban nyíltan kijelentette, hogy a liberális eszme megszüntetése érdekében szervezi át az iskolán kívüli népművelést. A nemzeti műveltség megtartásának és fejlesztésének két módját különböztette meg: a széles néptömeg tömegművelését, népművelését, valamint a tudományok ápolását (Kékes Szabó 1996, 254.p.). 1923-ban egy szakértekezleten két fontos irányban határozta meg az iskolán kívüli népoktatást: a nemzeti érzés erősítése1 és a széles néptömegek gazdasági kultúrájának fejlesztése. Már korábban is hangsúlyozta, hogy „minél súlyosabb lett az élet, annál inkább fel kell fegyvereznünk a magyar nemzetet azokkal a gazdasági szakismeretekkel, melyben a létért való küzdelemben szüksége van”.2 Ezen az értekezleten is kiemelte az iskolán kívüli népművelési törvény megalkotásának fontosságát. Elképzelésében az iskolán kívüli felnőttképzés legfontosabb feladatának – a gazdasági ismeretek terjesztése mellett – az analfabéta-tanfolyamok indítását tekintette. Ezek mellett fontos figyelmet szentelt a gyerekek iskolán kívüli nevelésének mesedélutánok, színjátszó körök, leventeünnepségek formájában (T. Kiss 1999, 8. p.). Az 1923-as értekezlet legfontosabb momentuma az volt, hogy kimondta: az állam és a társadalom együttes feladata az iskolán kívüli népművelés. Az anyagi korlátok azonban akadályokat gördítettek a megvalósítás útjába. A törvénybe iktatás ezért elmaradt.

1928-ban Klebelsberg Kunó újra napirendre tűzte a törvénytervezetet. A Harmadik Egyetemes Tanügyi Kongresszuson behatóbban foglalkoztak az iskolán kívüli népművelés fejlesztésének lehetőségével, törvényhozás útján mihamarabbi rendezéséről. Ezen a kongresszuson újabb fontos mérföldkőnek számító megállapításokat tettek. Például kimondták, hogy a pártok és a politikai szervezetek nem foglalkozhatnak iskolán kívüli népműveléssel; az írástudatlanok számát tanfolyamok segítségével csökkenteni kell; azokban a községekben, ahol mozik, színházak, múzeumok vannak, jobban vegyenek részt a népművelésben; ahol nincsenek ilyen intézmények, ott létre kell hozni népszínházakat, népkönyvtárakat (T. Kiss 1999, 8. p.). Mivel a kongresszus a tevékenységhez szükséges anyagi támogatást a kormányzattól várta, a törvénytervezetet egyebek között emiatt sem tárgyalta a nemzetgyűlés 1928-ban. Mégis fontos mérföldkő volt a népművelésben ez a kongresszus, mivel a felvilágosító tevékenységet kiterjesztette a társadalom szélesebb körére: színházak, népkönyvtárak stb.

Hóman Bálint 1935-ben ismételten megkísérelte az iskolán kívüli népművelési törvény megalkotását. 1935. április 16-án, a Népművelési Titkárok Országos Értekezletén azonban arról döntöttek, hogy ne legyen külön törvény, hanem kerettörvényként vezessék be. Abból indultak ki, hogy nem lehet szétválasztani „a két ikertestvért” – a népoktatást és a népművelést. Az 1930-as években viszont már a külpolitikai események, illetve ismét csak az ország rossz anyagi helyzete gátat vetett a felnőttnevelési, valamint a népművelési törvény elfogadásának (T. Kiss 1999, 8. p.).

Tartalmi keretek

A magyar kormány 1940-ben ideiglenes jelleggel, de megszervezte Kárpátalja iskolán kívüli népművelését. Ennek értelmében a kárpátaljai terület három közigazgatási kirendeltség székhelyein (Fedinec 1996, 369. p.) Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságot (KIKNB), a kirendeltség területén levő összes településen pedig Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságokat (HIKNB) kellett létrehozni. A KIKNB elnökének a közigazgatási terület vezetőjét nevezték ki. Az elnök mellett mint véleményező és tanácsadó testület működött a népművelési bizottság, amely a helyi viszonyoktól függően társelnököket és alelnököket is választhatott (Fedinec 2001, 576. p.).
A rendelet meghatározta azt is, kik lehetnek azok a személyek, akik részt vehetnek Kárpátalján az iskolán kívüli népművelésben. A KIKNB taglétszáma maximum öt fő lehetett.

Őket a bizottság elnökének javaslatára a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki öt évre. A kirendeltségi bizottságok tagjai azok lehettek akik:
– a népművelésben kiváló irodalmi vagy gyakorlati eredményeket értek el;
– a bizottság elnökének meghívására a kirendeltség területén jelentős népművelési tevékenységet folytató hatósági, illetve egy állami intézmény vezetője;
– szintén a bizottság elnökének a meghívására a kirendeltség területén népműveléssel foglalkozó társadalmi szervezet vagy intézmény kiküldötte is (Fedinec 2001, 576. p.).

A bizottságok előadókat és jegyzőket is foglalkoztattak. A népművelési titkárt a tanügyi személyzet sorából nevezték ki a kirendeltség népművelési ügyvitelére. A jegyzőket is a vallás- és közoktatásügyi miniszter nevezte ki, a kárpátaljai kormányzói biztos véleményezése után.
Kárpátalján a HIKNB vezetője általában a népművelésben jártas helybeli tanító vagy más tanerő volt. A maximum tíz főből álló bizottságok tagjait a főszolgabíró nevezte ki. A helyi bizottságok tagjai lehettek: a lelkészek, a község orvosai, gyógyszerészei, nyugdíjas közalkalmazottak, tanítók, a népművelés iránt fogékony falusi emberek. A helyi bizottságok szervezeti és ügyviteli teendőit a testület vezetője látta el.

Az 1940. május 3-i 141.200 számú rendelet kimondta, hogy a kirendeltségi bizottságokat legkésőbb 1940. május 31-ig mindenhol létre kell hozni, mindössze négy hét leforgása alatt. A rendelet intézkedett a kárpátaljai kirendeltségi népművelési bizottságok költségvetéséről is (Fedinec 2001, 577. p.).
Kárpátalján tehát 1940 májusában hierarchikus rendszerben működött az iskolán kívüli népművelés. A helyi bizottságok a kirendeltségi bizottságoknak voltak alárendelve. Jól mutatja azonban a rendelet ideiglenességét, hogy az iskolán kívüli népművelés igazgatását 1940 augusztusáig a Kárpátaljai Közoktatási Tanács fennhatósága alá helyezték, abból kiindulva, hogy rövid időn belül teljes átfogó törvénnyel rendelkezni fognak a kárpátaljai iskolán kívüli népművelésről. E szervezetet a kárpátaljai tankerület székhelyén (Ungváron) hozták létre (Fedinec 1996, 370–371. p.), hogy felügyelje a népoktatást, azon belül egyebek között a különböző tanfolyamok menetét, anyagát, tantervét.3
A kárpátaljai iskolán kívüli népművelés intézményes alapokra való helyezése 1940-ben jelentős mérföldkőnek számított a szélesebb népművelésben. A helyi népművelési bizottságok hatékonyabban kezdtek működni. A központilag szigorúan felügyelt és jóváhagyott működési terveknek köszönhetően pedig munkájukban – a falusi réteg felvilágosításában – egyre inkább a célirányosság lett a legjellemzőbb.

Ahogyan sikerült megszervezni az intézményes alapokat, úgy az év folyamán kikristályosodottak a népművelési munka szervezési szabályai is. Minden előadást, tanfolyamot központilag a VKM-nek kellett jóváhagynia, bármennyire eldugott tanyáról, faluról volt is szó. A helyi népművelési bizottságok egy zöld űrlapon jelentették be a kirendeltségi bizottságoknak az adott tanfolyam típusát, a heti óraszámot, az összóraszámot, a tanfolyam hosszát, a témák címét, néha még a hallgatók névsorát (az analfabéta-tanfolyamok esetében állandóan) is. A jóváhagyás végett továbbították az űrlapokat a minisztériumnak; ennek engedélye nélkül nem lehetet előadást indítani. Ha az adott tanfolyamra jelentkezők száma nem érte el a 15 főt, akkor az előadássorozat nem indulhatott. Ahol megkapták az engedélyt, ott fontos szempont volt, hogy az előadók olyan előadást tartsanak az adott községben, amely érdekli a közönséget. A népművelési munka hatékonyabbá tételét szolgálta a népművelési bizottságok tagjainak ellenőrző céllal történő előadás-látogatása. Ez Kárpátalján 1940-től egyre nagyobb intenzitással jelentkezik a népművelési tevékenység kísérőjeként. Szintén ettől az évtől vezették be Kárpátalján a népművelési tevékenységekről szóló, kötelező jellegű beszámolójelentések készítését.4

A két világháború között a magyar kormány kiemelt feladatának tekintette az elcsatolt területeken maradt magyarság kulturális egyben tartását (T. Kiss 2002, 22. p.). Ezenkívül a gazdasági fellendítés érdekében is fontos volt számára az iskolán kívüli népművelés felkarolása, ahogy azt Németh Andor is megfogalmazta 1940 júniusában országgyűlési felszólalásában.5 A népművelési munka egy másik célkitűzése lett, hogy a radikális ideológiákra fogékony szegény falusi és tanyasi parasztságot felvilágosítsa (Romsics 2010, 177. p.). Az iskolát végzett néptömegek művelésének volt egy nagyon pozitív jellemzője, amely a népművelés sikerességét jobban elősegítette, mint az oktatás. Mégpedig hogy egy-egy tanfolyamon akár több ezer ember is megfordulhatott, résztvevőként, hallgatóként. Jó példa erre több korabeli Ung vármegyei település, Abara, ahol tizenkét ünnepségen 3653 fő vett részt, vagy például Kisgejőc, ahol tizenkilenc közműveltségi előadáson 1037 személy fordult meg, vagy Ungmogyorós község, ahol 1242-en vettek részt népművelési előadásokon.6 Nemhiába, hisz a falusi és tanyasi világ lakói fogékonyak voltak bármilyen érdekességet közlő előadásra, s az iránt nagy érdeklődést mutattak.

1940-ben Ung vármegyében a népműveltségi és közműveltségi előadások, a nemzetnevelési tanfolyamok, az alapismereteket terjesztő tanfolyamok nyertek nagyobb teret a népművelés során. Az analfabéta-tanfolyamok is rendszeressé válnak 1940 folyamán. 1940 októberében Ungvár vármegye Iskolán Kívüli Népművelési Bizott­ságának vezetője, Vajdai Péter népművelési titkár kijelentette, hogy hangsúlyt kíván fektetni az olvasás, írás, számolás, mérés oktatására, s ehhez a szükséges anyagi támogatást a bizottság magára vállalta.7 Az analfabéta-tanfolyamok elterjedéséhez 1940-ben hozzájárult az is – bár döntő többségében nem ezek adták az írástudatlanok nagyobb hányadát –, hogy igen nagy mértékben vettek rajtuk részt számolni, mérni nehezen tudó kisgazdák. A VKM is felhívta erre a jelenségre a figyelmet. Mivel a hatékonyabb gazdasági tevékenységet nem lehet elképzelni számolási műveletekben való jártasság nélkül, ezért a minisztérium a számtan és a méréstan fokozottabb oktatását írta elő valamennyi népművelési bizottságnak, köztük az unginak is.8 Tulajdonképpen ez is egyik fontos oka volt annak, hogy csak Ung vármegyében 1940-ben 220 óraszámban rendeztek analfabéta-tanfolyamot.9 E tanfolyamok magas óraszámát az analfabetizmus növekedése idézte elő Kárpátalján. Bár országos szinten 1920-ban a 6 évnél idősebb lakosság 15,2%-a volt analfabéta, ez az érték 1941-re 7,4%-ra csökkent, megfeleződött. Azonban Kárpátalja megyéi ebben a tekintetben különböző tendenciákat mutatnak. 1920–1930 között Ung vármegyében például 18,6%-ról 20%-ra növekedett az analfabéták száma a 6 évnél idősebb lakosság körében. Bereg vármegyében ennek az ellenkezője volt a jellemző: 1920–1930 között a 6 évnél idősebb lakosság körében az analfabéták aránya a 21,6%-ról 17,7%-ra csökkent (T. Kiss 1998, 136–139. p.).

A kárpátaljai népművelés intézményes alapokra való helyezése hozzájárult a népművelési munka hatékonyabb megszervezéséhez is. A kirendeltségi bizottságok tájékoztató jelleggel továbbították 1940-ben minden helyi bizottságnak a tanfolyamok és előadások megszervezésével kapcsolatos tudnivalókat. A tájékoztató hangsúlyozta, hogy a polgárság tömegei csak akkor lesznek erkölcsösebbek, illetve gyakorlati hasznot jelentő ismeretekre csak akkor tesznek szert, ha a nyújtandó anyagot a helyi viszonyokhoz alkalmazzák, s csak azt adják át, amire a helyi viszonyok szerint szükség van. Ung vármegye tekintetében kiemelt a tájékoztató egy fontos népművelési momentumot. Mégpedig hogy a vármegye területén „több olyan kulturális összejövetelt is rendezzenek, ahol a magyar és a rutén nép együtt legyen nem csak, mint hallgató, de mint szereplő is, hogy minden alkalommal együtt, egymásért dolgozzanak és mulassanak”.10

1940-ben Ung vármegyében a nemzetnevelési tanfolyamok kerültek a legnagyobb számban (1033 tanóra) megrendezésre.11 Ezek több formában ölthettek testet, aminek csak a helyi népművelő kreativitása szabott gátat. Tarthattak ünnepségeket jeles évfordulók kapcsán nemzetnevelési céllal, vagy például indíthattak egyes helyi bizottságok kedélyképző, magyarnóta-, vagy egyháziének-tanfolyamot. Az esetek többségében azonban Kárpátalján 1940-ben a népművelési (vagy közműveltségi) előadásokon belül foglalkoztak nemzetformálással.

A népművelési (vagy közműveltségi) tanfolyamoknak az volt a céljuk, hogy a népiskolák elvégzése által szerzett műveltséget tovább fejlesszék. A közműveltségi előadásoknak olyan anyagokat kellett felölelniük, amelyek általános érdekűek és mindenkinek szólnak, mint például a nemzeti kérdések; az itt élő népek egymásrautaltsága; a helyi ipar, mezőgazdaság és kereskedelem fejlesztése. Volt azonban egy pont, amikor a népművelési előadások sok esetben nemzetnevelési töltettel párosultak. Nevezetesen az előadások során a kirendeltségi bizottságok megkövetelték azt, hogy a helyi bizottságok fordítsanak gondot a hazafias kötelességek terjesztésére (hazaszeretet, leventeintézmény, katonai szolgálat, adófizetés).12 Emellett a tevékenységük során az erkölcsös jellemre (józanság, szeretet, becsületesség, önuralom, kötelességteljesítés), a rend (rendőrség, csendőrség, bíróság) köztiszteletére és a társadalmi és felekezeti békére kellett buzdítaniuk az előadásokon megjelenőket.13 A helyi viszonyok, műveltségi színvonalak sok esetben meghatározták, hogy mi tartozzon a népművelési vagy közműveltségi előadások témái közé. Sok esetben egészségügyi, szülőföld-, magyar történelmi, irodalmi ismeretek közlése is e tanfolyam keretei közé tartozott.

A közműveltségi tanfolyamhoz hasonló céllal volt bevezetve a népművelési munkálatokba az alapismereteket terjesztő tanfolyam. Célja az volt, hogy az elemi iskola által nyújtott, de azóta már leülepedett ismereteket, a rendetlen iskolázás következtében csak hiányosan megszerzett ismereteket (írás, olvasás, számolás, fogalmazás) pótolja. Kárpátalján 1940-ben széleskörűen alkalmazták ezt a tanfolyamtípust, amire jó példa, hogy csak Ung vármegyében 710 órában tartottak ilyen jellegű előadást.14 Azonban sok településen, ahol az írni, olvasni, számolni nem tudók aránya magas volt, külön analfabéta-tanfolyamok indítását kezdeményezték a népművelési bizottságok.
Kárpátalján 1940-ben az analfabéta-tanfolyamok két típusát vezették be: a félanalfabéták részére és a teljes analfabéták számára. Ungvár környékén egy harmadikat is indítottak A magyar írásban és olvasásban analfabéták tanfolyama címmel. Tanfolyamokat csak olyan területeken lehetett indítani, ahol a beiratkozottak száma legalább 10 fő volt. Sikerességüket kívánta növelni az a kezdeményezés, hogy a tanfolyamot eredményesen befejezőket a hallgatott órák után 10–15 filléres jutalomdíjban részesítették.15
Ezeken az előadásokon kívül jóval kisebb óraszámban, de rendeztek gazdasági ismereteket terjesztő, egészségügyi, műkedvelői előadásokat is. Ezek részaránya azonban nagyon alacsony volt, és csak néhány helyi bizottság munkatervében szerepeltek. A népművelési munkálatokban 1940-től nagyobb teret kapott az úgynevezett nemes ponyva terjesztése. Ennek fontos eleme volt a ponyvairodalom teljes felszámolása, illetve ezzel párhuzamosan a „nemes ponyva” népszerűsítése. A nemes ponyva tulajdonképpen érdekes regényeket, ismeretterjesztő könyvsorozatokat jelentett, amelyeknek a terjedelme nem haladta meg a 100 oldalt. Az esetek többségében ezek képes híradót, de döntő többségében népművelési anyagokat tartalmaztak. A kárpátaljai kirendeltségi és helyi bizottságok fontos partnerek voltak a nemes ponyva terjesztésében.16
A háborús körülmények éreztették hatásukat a magyar állam iskolán kívüli népművelésében is. 1940-ben Gosztonyi Sándor a magyar képviselőházban felhívta a figyelmet arra, hogy az iskolán kívüli népművelésben nagyobb teret kell szentelni a honvédelmi készségek, képességek fokozására. Megemlítette azt is, hogy a szélesebb néptömegek körében a legendás magyar katonai tettek a feledésbe mennek.17 Ez ellen kiterjedtebb és hathatósabb propagandatevékenységet kívántak megszervezni mind a folyóiratokban, mind az iskolán kívüli népművelésben. 1940-től Kárpátalja iskolán kívüli népművelésében egyre többször kerül sor hadi-, háborús vagy katonai jellegű téma előadásra. Ung vármegyében ilyen témákat adtak elő: a honfoglalás története; történelmi hőseink; Szent István és utódai; Mátyás, az igazságos; a tizenhárom aradi vértanú; Horthy Miklós élete.18 Ung vármegyében ezek voltak a legtöbbet ismétlődő előadások. Ugocsa vármegyében jóval később, csak 1941 végén kezdik meg a hadi jellegű előadások rendezését. Itt az aktuális hadieseményekről való beszámolás tette ki az előadások zömét. Ugocsa vármegye minden településén szinte ugyanazok a témák kerültek bemutatásra: a visszatért Délvidék; történelmünk hősei; miért harcolnak honvédőink; légvédelem; Széchenyi István élete; a tizenhárom aradi vértanú; Erdély rövid története; a tatárjárás; a honfoglalás; Kossuth és Petőfi élete; a világháború; stb.19

Az iskolán kívüli népművelési tevékenységben 1940-től Kárpátalja több településén megjelennek az egészségügyi előadások. Bár ezek óraszámát össze sem lehet hasonlítani a nemzetnevelési vagy a közműveltségi tanfolyamokéival, az egyszerű falusi lakosság körében legalább olyan fontos jelentőségük volt. A terület orvoshiánnyal küzdött, miközben 1940 elején egy nagyobb tuberkulózisjárvány ütötte fel a fejét a területen. A tuberkulózis elleni harcba a maga módján bekapcsolódott az iskolán kívüli népművelés is. A körorvosok bevonásával olyan egészségügyi tanfolyamokat rendeztek, amelyeken a következő előadástémákat vázolták fel leggyakrabban a hallgatóságnak: anya- és csecsemővédelmi szabályok, házi betegápolás stb.20 Ezeken kívül 1940 során a legtöbb előadást a fertőző betegségekről tartották, amelyekkel a szegény falusi lakosság egészségügyi állapotát kívánták némiképp javítani.21

Már Klebelsberg Kunó idejében is szervesen összefonódott az iskolán kívüli népművelési tevékenységben az állam és az egyház.22 Így történt Kárpátalján is 1940 után, hisz előfordult, hogy a népművelési tanfolyamok során egyházi témákat adtak elő.23 Sok esetben rendeztek az iskolán kívüli népművelés keretei között ünnepségeket (szentesteit, Mikulás-napit stb.), egyháziének-tanfolyamokat. Ezek többségét a helyi református lelkész, a görög katolikus pap, esperes, a római katolikus pap tartotta. Az ünnepségeknek, egyházi ének tanfolyamoknak a népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint a résztvevők magas aránya.24

Finanszírozási keretek

1940-ben változás történt a helyi bizottságok finanszírozásával kapcsolatban. Ekkortól nem a községi, hanem a vármegyei költségvetésből kerültek ki az anyagi támogatások iskolán kívüli népművelési célokra.25
A kárpátaljai iskolán kívüli népművelés finanszírozásáról nagyon nehéz pontos képet kapni. Sajnos nem áll rendelkezésre megfelelő levéltári forrás. Ebben a kérdésben pusztán csak az Ung vármegyei költségvetési iratok bírnak tájékoztató jelleggel, mivel e közigazgatási területnek maradt ránk bővebb iratanyaga.

1. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének bevételi oldala26

1. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének bevételi oldala26

2. táblázat. Az Ung vármegyei Kirendeltségi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottság 1940-es költségvetésének a kiadási oldala27

Az ungi népművelési bizottság 1940-ben nem használta fel teljes mértékben a bevételekből származó pénzösszegeit, s maradt 3122 pengő tartaléka. Láthatjuk azt, hogy nem a legnagyobb óraszámban rendezett tanfolyamok kapták a legnagyobb anyagi támogatást, mint például a nemzetnevelési vagy az analfabéta-tanfolyamok. Ezek helyett inkább a szélesebb néptömegeket érintő s szerteágazóbb ismeretanyagot közvetítő alapismereteket terjesztő tanfolyamok kaptak nagyobb pénzbeli támogatást. Láthatjuk azt is, hogy jelentős összeget szenteltek a népművelésben a technikai újítások bevezetésére, mint például vetítőgépek beszerzésére.

Szintén a pénzügyekhez kapcsolódik az a gyűjtési akció, amit 1940-ben kezdeményezett az Országos Gyűjtőbizottság Erdélyért címmel. A hivatalos költségvetési kimutatásokban ezt nem lehet megtalálni. A gyűjtőakció két módon zajlott. A hivatalnokokat felszólították, hogy fizetésük egy bizonyos százalékát ajánlják fel a visszatért Erdélyben élő magyarok megsegítésére. A másik formája pedig a házról házra való megkereséses gyűjtés volt. Hogy milyen összeget sikerült így összegyűjteni, arról a források nem szólnak, s ahogy említettem már, a hivatalos költségvetési kimutatásokban sincs rá utalás.28

1940 tehát sorsfordító Kárpátalja iskolán kívüli népművelésében. Legfontosabb eseménye, hogy intézményes alapokra helyezték a Klebelsberg Kunó által az 1920-as évek során meghatározott népművelési szempontok szerint. Ezek közül a népművelési tevékenység során megvalósult a nemzeti érzés erősítése, a szélesebb néptömegek gazdasági ismereteinek gyarapítása, az analfabetizmus elleni harc, valamint a népkönyvtárak és színházak bevonása az iskolán kívüli népművelésbe. Szervezettebbé vált a népművelés azáltal, hogy 1940-ben kialakult annak tanfolyam-szervezési, illetve ellenőrző jellegű gyakorlata is. A pénzügyek hozzáigazodtak az iskolán kívüli népművelés igényeihez, sőt, nagyobb támogatásban is részesült.

Az iskolán kívüli népművelés feladata 1940-ben csakúgy, mint a későbbiekben is, különösen nehéz volt. Többnemzetiségű, szegény, elmaradott területen kellett műveltséget terjesztenie a lehető leghatékonyabban. Sikerességéhez nagymértékben hozzájárult Kárpátalja népességének spontán érdeklődése az érdekesebb előadások iránt. Fontos hatás volt a helyi magyar és a ruszin lakosság békés egymás mellett élésének értékként való megőrzése. Az iskolán kívüli népművelés legfőbb célja a terület gazdasági fellendítése volt, amit nem lehetett megvalósítani széthúzó társadalmi viszonyok között.

Források

Felsőházi napló, 1939, I. kötet. 1939. június 13. – 1940. október 17. 1939-20 (1939-I)
Képviselőházi Napló, 1939, VI. kötet. 1940. május 30. – 1940. július 23. 1939-121 (1939-VI)
Képviselőházi Napló, 1939, VII. kötet. 1940. szeptember 4. – 1940. november 19. 1939-152 (1939-VII)
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 4. – Az iskolán kívüli népművelési bizottságok megszervezése, vezetőinek képzése
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 5. – Az Ung vármegye Helyi Iskolán kívüli Népművelési Bizottságainak 1939–1940 között megtartott tanfolyamai
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 13. – A Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium iratai Ung vármegye Iskolán kívüli Népművelési Bizottságának 1938–1944 közötti költségvetésével kapcsolatban
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 16. – Az 1940–41-es Iskolán kívüli Népművelési tanév népművelési tevékenységének megszervezése, Ung vármegye
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 19. – Az Ung vármegyei Iskolán kívüli Népművelési Bizottság által készített beszámolók 1940–1942 között a Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 34. – Vajdai Péter a Körzeti Iskolán kívüli Népművelési Bizottság népművelési titkárának 1939–1940-es pénzügyi elszámolásai
KTÁL. Fond 1096., op. 1., ob. zb. 49. – Minisztériumi tájékoztatók az Ung vármegyei Iskolánkivüli Népművelési Bizottság előadóinak továbbképző tanfolyamairól
KTÁL. Fond 1096., op. 1., od. zb. 52. – A Magyar Kir. Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium értesítő tájékoztatója az 1943 májusi balatonkenesei iskolánkívüli népművelőknek szóló továbbképző kongresszusról
KTÁL. Fond 1097., op. 1., od. zb. 9. – A Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságok munkaterve 1941–1942 között Batár, Verbőc falvakban
KTÁL. Fond 1097., op. 1., od. zb. 15. – A Helyi Iskolán Kívüli Népművelési Bizottságok munkaterve 1941–1942 között Szőlősegres, Szőlősgyula, Szőlősvégardó falvakban
Magyar Országos Levéltár K 27. Minisztertanácsi jegyzőkönyvek. 1940.07.19.

Felhasznált irodalom

Fedinec Csilla 1996. Kárpátalja közigazgatása és tanügyigazgatása 1938–1944 között. Magyar Pedagógia, 4. sz.
Fedinec Csilla 2001. Iratok a Kárpátaljai Magyarság Történetéhez 1918–1944. Dunaszerdahely, Fórum Intézet–Lilium Aurum.
Kékes Szabó Mihály 1996. Klebelsberg Kunó egyetempolitikai törekvéseinek főbb jellemzői. Magyar Pedagógia, 3. sz.
Gróf Klebelsberg Kunó beszédei, cikkei és törvényjavaslatai 1916–1926. Budapest, Athenaeum, 1927.
Klebelsberg Kunó 1929. Küzdelmek könyve. Budapest, Athenaeum.
Néptanítók Lapja. 1922, 25–27. sz.
Romsics Ignác 1998. Magyarország története a XX. században. Budapest, Osiris Kiadó.
T. Kiss Tamás 1998. Állami művelődéspolitika az 1920-as években. Vác, MMI-Mikszáth Kiadó.
T. Kiss Tamás 1991. Felnőttoktatás-történet Magyarországon. Educatio, 1. sz.
T. Kiss Tamás 2002. Fordulatok, folyamatok. Fejezetek a magyarországi kormányok kultúrpolitikáiról 1867–2000. Budapest, Új Mandátum Könyvkiadó.

Gyula Kosztyó
The establishment of the institution of the Klebelsberg´s out-of-school popular education in Transcarpathia (1940)

In 1940, the institutionalization of the out-of-school popular education was achieved by a governmental resolution in Transcarpathia. On part of masses of people there was a need for launching the popular education activities as soon as possible. Transcarpathia after Trianon, separated from Hungary, went through a completely different economic and cultural development until 1938. In the result of the first Vienna Arbitral Award, it became part of the Hungarian state again, and the Hungarian government started developing the region. The implementation of this intention was strongly moved ahead also by the diverse activities of the out-of-school popular education committees set up in 1940. Although the popular education committees carried out their work in Transcarpathia under extremely difficult conditions (poverty, undeveloped and underdeveloped territory), they were able to move and inform huge masses by their courses. And, more importantly, these committees took up and supported with their work also persons belonging to other national minorities, thus promoting their prosperity in Transcarpathia being returned back to Hungary.

Gyula Kosztyó 374(=511.141)(477.87)”1940”
The establishment of the institution of the Klebelsberg´s out-of-school 94(439)”1940”:37
popular education in Transcarpathia (1940)

Keywords: Out-of-school popular education in Transcarpathia. Branch and local out-of-school popular education committees. Péter Vajdai. Courses of national education and literacy. Propaganda work. Financing.

Pozsony különleges, ám a városnak a magyar történelemben, művelődéstörténetben játszott szerepe ellenére messze nem központi szerepet tölt be a magyar színjátszás történetében. S bár iskolafalai közt és főúri palotáiban már a 17–18. században sor került egy-egy magyar nyelvű iskolai színjátékra vagy műkedvelő előadásra, az első vándorszínész csapat – a Kilényi Dávid vezette Komáromi Magyar Színjátszó Társaság – csupán 1820-ban látogatott el Pozsonyba. A magyar színjátszás azonban, amely országos viszonylatban is csak születőben volt, még ezután sem bírt sokáig gyökeret verni a koronázóvárosban. Részben mert a magyar vándortársulatok – színvonalukat tekintve – messze nem vehették föl a versenyt a pozsonyiaktól karnyújtásnyira levő bécsi színházak s a városba le-leruccanó osztrák és német társulatok előadásaival, részben mert annak német többségű lakossága amúgy sem mutatott nagy érdeklődést a magyar játékszín iránt. Csupán a kiegyezés után, még inkább azonban a magyar kulturális s nemzetpolitikának a vidéki színészet megszervezésére és felemelésére tett erőfeszítései, valamint az ország zömmel nem magyar népességű területei (települései) nacionalizálásának, magyarosításának következtében az 1880-as évekre – s nem utolsósorban az új városi színház 1886. évi átadásának köszönhetően – Pozsonyban is kezdett tért hódítani a magyar színészet. Ami a magyar nemzetiségű és kultúrájú helyi polgárság és diákság megszaporodásával – azaz a magyar társulatok közönségének megnövekedésével – is összefüggésbe hozható; azzal, hogy a város magyarsága körében – a német és más nyelvű színielőadások mellett – a magyar színielőadások látogatása is a társadalmi élet fontos tartozékává kezdett válni. A város népessége azonban – bár az utolsó magyar, 1910. évi népszámlálás már a német lakosság stagnálását mutatta (Fogarassy 1993, 115 p.) – lényegében egészen 1918-ig német többségű maradt, majd az 1918/1919-es impériumváltás, illetve a berendezkedő új államhatalom nacionalizációs – (cseh)szlovákosító – törekvései következtében az addig lélekszámbeli kisebbségben levő szlovák elem került meghatározó szerepbe és számbeli többségbe (a főleg az országalapítással kezdődött folyamat elején beözönlő csehvel együtt). Összefoglalva: a pozsonyi magyar nyelvű színjátszás első száz évének története 1820–1920 között szüntelen, ám folyamatában meg-megszakadó létküzdelem a térnyerésért, helyének megleléséért, polgárjogainak megszerzéséért. Ha pedig az 1880–1930 közötti ötven évet vesszük, amikor annak megerősödése ténylegesen megindult, majd négy évtized múlva váratlanul, egyik napról a másikra elvesztette maga alól a talajt, és tulajdonképpen megszűnt a létjogosultsága, elmondható, hogy Pozsonyban – s erre ritkán akad példa másutt – fél évszázad alatt kétszer is nagyszabású nyelv- és kultúraváltásra került sor (előbb az abszolút többségű német nyelvtől és kultúrától kezdett magának egyre nagyobb tereket elhódítani a magyar, majd annak döntő, s a német részbeni visszaszorításával a város szlovák, s kis mértékben cseh nyelvi-kulturális jellege erősödött meg, sikeres példát szolgáltatva „a hely és múlt nacionalizálására”1).

Kétnyelvű színház – pró és kontra

A 19–20. század fordulójának éveit egy sajátságos kísérlet teszi egyedülállóvá a pozsonyi színjátszás történetében, amire a magyarországi játékszín addigi története sem igen kínál példát: a kétnyelvű színházé. S ez az, ami miatt – mint látni fogjuk – elmondható, hogy bár a helybeli magyar játékszín eseményei ritkán találkoztak szélesebb körű érdeklődéssel, most – még ha negatív kicsengésben is – az országos figyelem középpontjába kerültek. A „vegyes nyelvű” színház hátterében egyértelműen kimutatható nemzetiségi – nyelvi, kulturális – ellentétek húzódtak meg a város dominanciára törekvő magyar és addigi fölényét és érdekeit féltő német népessége között, megcáfolva mindenkori példás együttélésük legendáját, s rávilágítva a köztük levő, időről időre előtörő érdekellentétekre is.2 Tudvalevően a szóban forgó évek az erőteljes – és némely esetben erőszakos – magyarosítási törekvések, a magyar nemzeteszme és nyelv előtérbe helyezésének – s az önkéntes asszimiláció felgyorsulásának is – az időszakát jelentik, amihez a színház is felhasználható terepnek bizonyult.3 (Tartózkodnék azonban e helyt ezen időszak visszamenőleges, a dolgok azóta való alakulásának s az abból levonható tanulságok szerinti tautologikus-ideologikus értékelésétől, feltéve a kérdést, hogy az nem következhetett-e logikusan a magyar történelem, illetve az európai nemzetfejlődés addigi alakulásából,4 ám mindenképpen óvakodva attól, hogy a kérdést csak és kizárólag magyar viszonylatra vonatkoztatva, afféle magyar sajátosságként kezeljük, hiszen a nemzeteszme ilyetén – agresszív – térfoglalására Európában bőven találhatni példát előtte is, utána is, csaknem valamennyi jelenlegi európai nemzetnél.) A szóban forgó időben, a 19. század utolsó két évtizedében mindenesetre még országos jelenség, hogy a német többségű városok – Brassó, Eszék, Győr, Kassa, Pécs, Pozsony, Temesvár – színházépületeiben a német társulatok uralják a teljes évadot, s az „évadcserére” – amikor a magyar társulat vette át a teljes évadra a színházat – mindenütt a helyi feltételek és körülmények függvényében került sor; (Gajdó 1997, 414. p) Sopronban vagy Pozsonyban például csak 1905-ben (de volt – Eszéken, Brassóban, Nagyszebenben –, ahol erre kísérlet sem történt), ám például a Pozsonnyal megelőzően egy színikerületet alkotó Temesváron már 1901-ben, 1902-ben.
Míg a vizsgálódásunk tárgyához kapcsolódó időben Pozsony német lakosainak számaránya 1890-ben 59,9%, a magyaroké 19,9% volt, ez egy évtizeddel később, 1900-ban már csupán 50,4%-os német s 30,5%-os magyar lakossági arányszámot mutat. Megjegyzendő, hogy a német lakosság egy évtizedre eső jelentős, 9,5%-os csökkenésével szemben a magyar lakosság számaránya ugyanezen időszak alatt 10,6%-kal nőtt, mely számottevő magyar expanzió egyfelől csaknem teljes egészében a helybeli németség, másfelől vélhetően a 2,3%-ról 1,2%-ra csökkent „Egyéb” – külön nem nevesített – nemzetiségek rovására történt, miközben a város szlovák (16,6/16,3%) és cseh (1,3/1,6%) lakosságának változása elhanyagolhatónak mondható, s részben a Pozsonyba irányuló magyar betelepülésekkel magyarázható (a város összlakosságának száma 52 411-ről 65 867-ra, azaz 13 456-tal nőtt. (Szarka 2005, 405. p.) A népesség növekedése, az ország gazdasági erejének megizmosodása, lakói kulturális igényeinek megugrása az ország lendületes kapitalizálódásával, gazdasági potenciálja dinamikus növekedésével, polgársága erősödésével, népessége általános műveltségi szintjének emelkedésével is magyarázható, s persze és nem utolsósorban amaz egészséges lokálpatriotizmusnak az ösztönző hatásával, mely Pozsonyt mint „Nyugat-Magyarország metropolisát” képzelte el.5

Az alább vizsgált időszakot megelőzően már több mint egy évtizede Krecsányi Ignác tartott – Temesvárral közös színikerületben – három-négy hónapos tavaszi évadot Pozsonyban, s szerződése az 1899. év első hónapjaira is idekötötte őt. A vidéki viszonylatban színvonalas társulatokat szervező – később sokáig viszonyítási pontot jelentő – Krecsányi itteni működése idején, átgondolt műsorának köszönhetően 1889-től érzékelhetően megnőtt a pozsonyi magyarok színházlátogatói kedve, sőt a német polgárság is be-beült egy-egy vonzóbb előadásukra. Ugyanekkor ezekben az években erősödött fel a pozsonyiak ama törekvése, hogy a Városi Színházban a magyar társulat kapja meg a teljes téli évadot, ami azonban – a Bécs közelségét és támogatását élvező helyi németség érdekeivel és tiltakozásával találkozva – egyre szembetűnőbb, olykor kíméletlen dominanciaharcok terepévé tette itt a színházat. Közben ugyanis a temesváriak elhatározták a magyar színészet állandósítását (vagyis valamely magyar társulatnak a teljes, őszi–téli–tavaszi idényre való szerződtetését), ami egyúttal a pozsony–temesvári színikerület felbomlását is jelentette. Ebben a helyzetben, az ellenérdekelt erők ilyetén játéka közepette merült fel első pillantásra tetszetősnek is tűnhető kompromisszumos megoldásként a városi tanácsban egy „vegyes nyelvű” – azaz közös igazgatású, magyar és német társulato(ka)t üzemeltető – színház létrehozásának a gondolata, melyet a törvényhatósági bizottság is vonzónak talált, olyannyira, hogy megszavazása mellett még egy új, szintén e konstrukció szolgálatába állított nyári színkör építésére is határozat született a Ligetben. (Nagy O. 1904, 400–401. p.) A felvetés lényege az volt – mely ellen ma sem lehetne elvi kifogást emelni, csak épp a szóban forgó társadalmi közeg és történeti idő nem bizonyult megfelelőnek hozzá –, hogy a magyar és a német előadások a hét négy napján naponként váltják egymást, vasárnap pedig – a délutáni és az esti fellépések hetenkénti váltogatásával – egy-egy magyar és német előadásra kerül sor. A lépés magyar felfogás szerint elsősorban a helybeli németségnek kedvező kompromisszumos megoldást jelentett, mely mindenképpen késleltette – ha hosszabb távon meg nem is akadályozhatta – a magyar színészet pozsonyi állandósítását.

Ebben a helyzetben a városi tanács – 1899. január 6-i határidővel – két pályázatot is hirdetett az Országos Színészegyesület által kiadott Színészek Lapjában, melynek értelmében: 1. a stagionerendszer megtartásával direktor kerestetik az október 1-jétől január 31-ig terjedő pozsonyi színiidényre; 2. egy közös irányítású, magyar és német állandó társulatot működtető, s három évre szerződtetendő színigazgató pályázatát várják.6 Ehhez kapcsolódóan, annak ellensúlyozására, ha a pályázati döntés a stagionerendszer mellett szólna, a pozsonyi városi tanács 1898. december 14-én egy, a pozsonyi német színielő­adások „tarthatásának” kilenc évre való biztosítását kérte a belügyminisztertől.7 A fent hivatkozott pályázati kiírás előzményei egyébként 1882-ig nyúlnak vissza, amikor dr. Pávai Vajna Gábor, a pozsonyi állami kórház országos tekintélyű főorvosa először vetette föl a pozsonyi magyar színészet állandósításának a városi tanács által akkor – és még sokáig – elutasított gondolatát (elbukott az ötlet 1884-ben, 1893-ban és 1894-ben is). Ilyen előzmények után, s válaszul a tanács színigazgatói pályázatának kiírására, dr. Kosutány Ignác az állandó pozsonyi magyar színház létesítését sürgető memorandumot intézett a város elöljáróihoz. Mire mind a városi tanácsban, mind a színügyi bizottságban és a város (német) lakói körében előléptek ez elképzelés ellenzői is, s „német részről durva támadások érték a gondolatot”.8 Szóba került a pozsonyi Városi Színház pályázata az ez időre színházi kérdésekben egyre nagyobb hatalommal bíró Országos Színészegyesület január 3-i budapesti ülésén is, melyen annak alelnöke, Ditrói Mór a maguk részéről is állásfoglalást sürgetett az ügyben. A vitában egyébként többen rámutattak e konstrukció adminisztratív, pénzügyi és művészeti kockázataira, melyekre szükségesnek látták felhívni Pozsony városának figyelmét, miként arra a képtelenségre is, hogy magyar színészek – ha kardalosok is – „német nyelven működjenek”.9

Hosszú ideig úgy látszott, hogy a felhívásra egyetlen pályázati anyag érkezik, méghozzá a kétnyelvű színház tárgyában, Relle Iváné, ami helyi viszonylatban végső soron a magyar érdekek sérülését jelentette. Az erős pozsonyi magyar színészet hívei, akik az adott helyzetben a stagionerendszerre szavaztak, az utolsó pillanatban elérték, hogy a pályázat lejárta előtt néhány órával, január 6-án Somogyi Károly pécsi színigazgató is beadja a jelentkezését az őszi–téli pozsonyi évadra.10 Mivel azonban a város új színügyi bizottságát, mely a beérkezett színigazgatói pályázatokat volt hivatva véleményezni, csupán a január 8-i városi közgyűlés választotta meg, azok egyelőre felbontatlanul maradtak.11 A január 8-án megválasztott új – Kumlik Tódor, Batka János, Korce János,12 dr. Bugél Ödön, Weinert Győző, Simonyi Iván, Hörnes Henrik, Duschinszky Frigyes, Seifert József és Marsó Gyula összetételű13 – színügyi bizottság viszont, helyi értékelésben, a német elem s érdek felülkerekedését demonstrálta (a korábbi bizottsági tagok közül meglepetésre kimaradt többek között dr. Kramolin Viktor, Neiszidler Károly és Palugyay József), ami egyúttal várható döntését is előrevetítette.14 Ugyanezen a napon a Toldy Kör rendes éves közgyűlése is összeült, melyen természetesen ugyancsak téma volt a város színészetének kérdése, kiemelve, hogy „a kétnyelvű színház iránti indítvány” lényegében a magyar színészet pozsonyi állandósítása ellen „meglepő kíméletlenséggel” fellépőknek kedvez, sőt az ez ügyben ugyancsak felszólaló Pávai Vajna doktor azon meggyőződésének is hangot adott, hogy „a kétnyelvű színház megadja a magyar színészetnek a halálos döfést”.15 Végül ugyanennek a napnak, január 8-ának az eseményei közé tartozott az is, hogy Perczel Dezső belügyminiszter elutasította a pozsonyi városi tanács felterjesztését a helyi német színielőadások kilencéves időtartamra való biztosítására, bár kilátásba helyezte, hogy „míg a viszonyok a magyar színészet állandósítására megszilárdulnak, átmenetileg évről évre meg fog újíttatni az engedély”.16
Közben a város hivatali és közéletének további színterein is folytatódott a színházért a küzdelem, hol arra téve javaslatot, hogy csak a prózai előadások – ún. „szavalódarabok” – adassanak elő mindkét nyelven, a zenés előadások (operák, operettek, daljátékok) csak magyar nyelvűek legyenek,17 hol pedig a Temesvárral való színi szövetség felújításának ügyét felvetve,18 s hatoldalas mellékletet szentelt a helyi magyar lap a kétnyelvű színházat megpályázó Relle Iván színházvezetői, műsorszervezői elképzeléseinek is, hozzáfűzve, hogy azok véghezvitelével „a magyar színügy csak hátrafelé men­ne”, s ennél „még a status quo fennmaradása is kedvezőbb a magyar színészet ügyének”.19 Ezzel szemben már rögtön a legelején reálisan látta a helyzetet a fővárosi lapok közül a Mikszáth Kálmán főszerkesztette Országos Hírlap, mely képtelenségnek nevezte Rellével kapcsolatban a germanizálás vádját, mi több, a megfelelő embernek látta őt arra, hogy vezetésével „egy előkelő színvonalon álló társulat” próbálja meg ellensúlyozni „az osztrák ripacsok” előadásait, mivel a helyzet az – így a lap –, hogy „Pozsony városa ezután is reflektál még német színielőadásokra”.20 S megemlítendő a kortárs szlovák színháztörténet-írás álláspontja is, miszerint „a pozsonyi német és magyar nézők igényeinek legeszményibb módon Relle Iván német–magyar társulata tett eleget”, ami „Pozsony két legnépesebb nemzetisége [sic! – T. L. megj.] szempontjából igazságos megosztást jelentett, mert Relle működése idején nem került sor ellentétekre a németek és a magyarok között a színiidény kettőjük közti felosztását illetően”. (Cesnaková-Michalcová 1981, 89. p.) (Megjegyzem, azt illetően valóban nem!)
Relle 1899. október 1-je és 1902. szeptember 30-a között természetesen készségesen elvállalta a színház és az „építendő arena” igazgatását, és kötelezte magát, hogy magyar s német nyelvű társulatával „egész éven át, felváltva, egyenlő arányban”, az általa jól ismert „pozsonyi műigényeknek megfelelő” előadásokat tartson. Pályá­zatához csatolta a bánatpénz, valamint a kaució befizetéséről szóló bizonylatot, a vagyoni helyzetét bizonyító igazolást, továbbá Evva Lajosnak, a Rákosi és Beöthy család érdekeltségébe tartozó budapesti Népszínház korábbi igazgatójának s az ugyanezen színházi klán által létesített Magyar Színház elnökének az ajánlását is (Relle, lásd alább, tudvalevően maga is ebből a körből érkezett). Pályázata további részében ezután részletesen taglalta a Pozsony városával kötendő szerződésével kapcsolatos felfogását, majd a vele s tervével szembeni kifogásokra válaszolva kifejtette, hogy már csak azért sem lehet az október s január közti időszakban teljes egészében magyar társulatot működtető „osztott rendszer” híve, mert „a pozsonyi nagy igényű közönség kívánságaihoz mért, nagy testülete” számára sem a szomszédos Sopronban, sem másutt nem tudna „a hátralevő hat hónap alatt megélhetést biztosítani”, így, mint „óvatos szakember”, ilyen „kalandos vállalkozásra” nem adhatja a fejét. Attól pedig egyáltalán nem tart, hogy „párhuzamos működés mellett” a német előadások látogatottabbak lesznek, mint a magyarok, mert biztos benne, hogy „jó darabokkal fenntartható” a pozsonyi magyar közönség érdeklődése, s abban is, hogy a magyar operett-előadásokra „a német közönség is bejön”.21

Közben Relle pályázata a hivatali eljárási rendnek megfelelően haladt a közgyűlési előterjesztés felé; előbb a színügyi bizottság hagyta jóvá, majd a pénzügyi szakbizottság, s végül a tanács is a pártolása mellett döntött. A színügyi bizottság, mely végül is azzal utasította el Somogyi pályázatát, hogy nem csatolta hozzá a vagyoni helyzetének igazolását, bizonyítékául, hogy adott esetben képes az előírt kauciót letenni, Relle pályázatát illetően lényegében csupán az igazgatónak a 28 fős zenekar létszámának csökkentését célzó javaslata ellen emelt kifogást. Mindemellett azt is javasolták, hogy a színház német nyelvű operett-előadásokat is tartson. A kétnyelvűség melletti legfontosabb érvük pedig, hogy „míg előbb csak 7 hónapig tartattak előadások”, Relle tíz hónapos évadot tartana a városban. A pénzügyi bizottság viszont, szembehelyezkedve a színügyi bizottsággal – s így vélekedett később a tanács is –, elsősorban takarékossági okok miatt, jóváhagyta, hogy Rellének ne legyen külön német operett-társulata, mert így jelentősen csökkennek a kiadásaik, mi több, négy társulatot – egy-egy magyar és egy-egy német prózai és operettegyüttest – fenntartani csak a színvonal kárára lehetne.22
A döntés végül is a városi közgyűlés január 23-i ülésén született meg, amikor is a képviselők 77 igenlő szavazattal – 45 nemleges ellenében – a kétnyelvű, magyar és német társulatokat is működtető színház intézménye mellett döntöttek. Ez azt jelentette, hogy 1899. október 1-jétől Relle Iván költözhetett be – egy magyar prózai és egy opera- s operett-, valamint egy német prózai társulattal – három évre a Városi Színházba. A Nyugatmagyarországi Híradó másnapi, január 24-i száma hosszan tárgyalta a döntést és körülményeit, nehezményezve, hogy a közgyűlésen a Toldy Kör memorandumával egyáltalán nem foglalkoztak, amikor pedig dr. Pávai Vajna Gábor ezt kifogásolni akarta, egyszerűen nem adtak neki szót, mire az fellebbezésben kérte a belügyminisztertől a közgyűlési határozat eljárási hiba miatti megsemmisítését. S ugyan a kétnyelvű színház ellenzői még ezek után is tettek néhány eredménytelen kísérletet a döntés megakadályozására, esetleg elhalasztására, az eredmény ismert: a közgyűlés döntő többsége Relle – s tervezete – mellé állt.23

Újságíróból színházigazgató

Relle Iván (1861–1914) a kiegyezés után felnőtt és teret kapott, becsvágyó fiatal értelmiség jellegzetes képviselője volt. Tanulmányait szülővárosában, Győrben és Budapesten végezte; előbb bölcseleti doktori titulust szerzett, majd – már Pozsonyt odahagyva – az államtudományi doktorátust is letette. 1878-ban, győri újságíróként, a Hazánknál kezdte tizenhét éves korában a pályáját, s innen került a fővárosba, ahol előbb a Pesti Napló, majd 1885-ben a Nemzet irodalmi ambíciókat dédelgető munkatársa lett (de aradi és szegedi lapokban is publikált; az aradi Alföldben például Fullánk álnév alatt is). S bár színműírással már odahaza, Győrben is próbálkozott (tizenhét évesen írt Árvalányhaját 1878-ban a helyi műkedvelők mutatták be), a fővárosban is kitárultak előtte a lehetőségek kapui; irodalmi tájékozottságát hamar megmutatva műfordítással is próbálkozott (Johannes van Deewall [azaz: August Kühne]: Egy férfiú, 1883), közkedveltek voltak a Fővárosi Lapokba írt báli tudósításai, mi több, a Népszínház egy népszínművét (Fityfiritty – Lányi Géza zenéjével, 1890)24 és egy drámai költeményét (Március tizenötödike, 1892) is bemutatta. De ezt megelőzően is a színház vonzásában élt, hiszen már 1885-ben, párhuzamosan azzal, hogy felvették a Nemzethez, a főváros egyik legpatinásabb színházának, az Evva Lajos vezette Népszínháznak is ellenőre, később titkára lett.

Egyre otthonosabban mozgott tehát a vezető színházi körökben, sőt idővel a nagy tekintélyű és nagy hatalmú Rákosi Szidi és családja25 bizalmi embere lett. Így történt, hogy amikor az ugyancsak a Rákosi–Beöthy család s Evva érdekeltségébe tartozó, az „eleven énekes vígjátékokra, játszi operettekre és a szenzációs modern drámákra [értsd: a kortárs német drámákra – T. L. megj.]” (Gajdó 2001, 174. p.) szakosodó, az erzsébetvárosi és józsefvárosi kispolgárság igényeit is megcélzó Magyar Színház a fővárosban 1897. október 16-án az Izabella téren (a mai Hevesi Sándor téren) felépült és megnyílt, annak első igazgatójául – „az első időszak megharcolására” (Rajnai 1985, 135. p.) – Relle Ivánt kérték fel. S bár igyekezett becsülettel ellátni a színházszervezéssel, társulatépítéssel és műsortervezéssel, valamint az induló intézménynek a fővárosi színházak közé való beillesztésével kapcsolatos feladatait, viszonylag szűk mozgástere maradt, hiszen végső soron a színház kettős struktúra szerint szerveződő tulajdonosainak az elképzeléseit kellett (volna) megvalósítania, melynek egyik elemét – művészi vonalon – a Rákosi család jelentette, a másik oldalon pedig – anyagi érdekeikkel – a színház részvényesei álltak. S azon túl, hogy ilyképpen többszörösen is nehéz helyzetbe került, mindezt csak tetézte, hogy az adott színházkonstrukció elhibázott, a gyakorlatban nem igazolt elemeiből fakadó következmények is őt sújtották, (Gajdó 2001, 177., 179. p.) Rellének szinte semmi nem sikerült, s „az első év a Magyar Színház egyik legsikertelenebb korszaka” lett: anyagi szempontból a színház veszteséges évadot zárt; műsora az esetek többségében nem igazolta magát, ráadásul – egy-két kivételtől eltekintve – a magyar szerzőket sem sikerült megnyernie s „a műintézet játékrendjét eredeti darabokkal kiegészítenie”; előadásai jobbára sikertelenek-érdektelenek vagy éppen egyenetlenek maradtak; színészei közül csak kevesen érték el a fővárosi színvonalat stb. (Rajnai 1985, 140–143. p.) S jóllehet Relle szerződése tizenegy évre szólt, már az első, színházindító évada végén kiállt a rúdja; többszörösen is összerúgta a port a részvénytársaság vezetőivel, akik – bár szakmai-színházi tapasztalataik nem voltak – a művészeti kérdésekbe is bele kívántak szólni (különösen Hegedűs Béla országgyűlési képviselő, a részvénytársaság elnöke, akit a tulajdonosok egy része a színház élén is szívesen látott volna), Relle azonban „nem akart lemondani az önálló intézkedés jogáról”.26 Hegedűs és Relle konfliktusában Evváék a színigazgató mellé álltak, s bár az 1898. június 11-i igazgatósági gyűlés formálisan Evva Lajost bízta meg a színház „adminisztratív és művészeti fővezetésével”, aki „adminisztratív igazgatóként” meghagyta helyén pártfogoltját, s több fővárosi lap (Budapesti Hírlap, Pesti Hírlap, Budapesti Napló – 1898. június 15.) által is közölt, neki címzett nyílt levelében állt ki mellette: „…a Magyar Színház részvénytársasági igazgató tanácsának hónap 11-én hozott határozata […] nem érinti az ön jogait és kötelességeit, s az ön működési körét sem a művészeti vezetés, sem az adminisztráció terén nem korlátozza s ön ezután is, mint eddig, tényleges igazgatója marad a Magyar Színháznak.” (Rajnai 1985, 141. p.) A két fél közti ellentétek azonban továbbra sem simultak el, s az indulatok sem csitultak, így a július 4-i közgyűlésen újra elnökké választott Evva kénytelen volt engedni a részvényeseknek, akik „nem voltak megelégedve az eddigi regime-mel”,27 s miután Relle a színházvezetéstől formálisan visszalépett, az igazgatói székben Beöthy Lászlóval cserélte fel őt.28
Ilyen körülmények között szerzett tudomást Relle a pozsonyi színház pályázatáról, melynek élére a városvezetők egy, két magyar és egy német nyelvű társulatot működtető igazgatót kerestek. (Abból, hogy – mint láttuk – pályázati kérelméhez Evva Lajos ajánlását is csatolta, továbbá hogy a nevezett színházi mogul Pozsonyban is többször felkereste, s magyar nyelvű társulata színészeit – és jórészt későbbi vendégszereplőit is – a Népszínház és a Magyar Színház adta, arra lehet következtetni, hogy a Rákosi–Beöthy–Evva klán továbbra sem engedte el a kezét, s – mintegy kárpótlásként – ebben a vállalkozásában [is] erősen pártolta.) Valószínű azonban, hogy az ekkor már jó ideje a legfényesebb színházi körökhöz tartozó s a színház csillogásától elkápráztatott Relle, aki feltehetően tele jó szándékkal vágott bele az elképzelés megvalósításába, nem mérte fel kellőképpen annak kockázatait, s nem számolt a nemzetiségi szempontból kényes terület veszélyeivel sem.

A Relle-évad közvetlen előzményei

Ám amíg Relle ténylegesen elkezdhette pozsonyi évadait, s amíg lekötötték a színházszervezés és -felszerelés, valamint a társulatépítés és műsortervezés gondjai és teendői, közbeesett még Krecsányi Ignác február 1-je és április 30-a közti, korábban lekötött utolsó pozsonyi évada, aki január 31-én „nagy, fegyelmezett személyzettel és változatos műsorral” meg is érkezett a városba (A magyar színészet Pozsonyban. NYMH, 1899. január 24., 3. p.), ahol a régi ismerősöknek kijáró várakozással s egyben azzal a kíváncsi szorongással fogadták őket, hogy mit, milyen alakításokat és előadásokat hoz majd az utánuk következő évaddal beköszöntő ismeretlen színházi jövő. Krecsányiék február 1-jén, Berczik Árpád vígjátékának, a Himfy dalainak esti előadásával kezdtek a Városi Színházban, vidéki viszonylatban valóban kiváló szereposztásban,29 búcsúfellépésüket pedig május 8-án tartották pozsonyi Erkel Ferenc Hunyady Lászlójával, megmutatva, hogy „Pozsonyban több mint három hónapon át egyfolytában is virágozhatik a magyar színészet” (Krecsányiék búcsúja. NYMH, 1899. május 7., 1. p.).
Persze, a Krecsányi-féle évad eseményeinek ismertetése mellett a Relle-évad előkészületei is állandó szóbeszéd tárgyát képezték a városban. Ezek közt, mintegy melléktémaként, de a közérdeklődésnek nem kevésbé a középpontjában az új nyári színkör, az aréna kérdése állt. Relle ugyanis kikötötte, hogy a város 1900. április 1-jéig olyan új, fedett nyári színkört építtet neki, mely telt ház esetén, előadásonként 800 forint bruttó bevételt hoz(hat) a számára. Ami viszont ezzel elindult, az külön tanulmány – sőt regény! – tárgya is lehetne, olyan sok szálon futó, szövevényes, a drámai helyzetek és váratlan fordulatok sorát felvonultató történet, melynek részletes bemutatására természetesen nem vállalkozhatok, mégsem kerülhetem meg, hogy legalább a főbb csomópontjait ne érintsem. A helyi társasági és közélet különböző fórumainak, a döntéshozó szerveknek és a sajtónak egyik állandó témája e tekintetben – legalábbis kezdetben – az aréna megfelelő helyének kiválasztása volt. Az egyik idevágó javaslat a Duna jobb partján elterülő liget valamelyik pontja (itt állt a régi, még 1842-ben emelt aréna is), amit aztán a város helyszínként szóba jöhető különböző egyéb részei, parcellái váltogattak (Dr. Nagy Olivér: A nyári színkör. NYMH, 1899. február 2., 1–2. p.). További gondot jelentett, hogy a tervek szerint az építkezés igen nagy költségekkel járt, illetve az, hogy ezek valóságos összegét egy-egy terv esetében sem lehetett látni előre, csak folyamatos növekedésükre lehetett számítani. A február 6-i városi közgyűlés végül a liget mellett döntött, miként arról is, hogy tovább tájékozódnak Rellénél, aki már 40 000 forintos költséggel is megépíthetőnek tartott egy elmozdítható – jó idő esetén szétnyitható, rossz idő esetén összehúzható – tetejű színkört. A Relle által előre jelzett 40 000 forintos költség azonban március derekára már 100 000 – a villany, illetve a gáz bevezetésével 200 000 – forint körül járt. A színügyi bizottság ekkor már azt fontolgatta, hogy megkérdik Rellét, nem érné-e be az eredetileg tervezettnél kisebb színkörrel, esetleg nem egyezne-e bele, hogy annak csak a karzata legyen fedett, a földszint és a színpad nyitott maradna, illetve nem érné-e be a jelenlegi színkör kisebb átalakításával, hogy kedvező időjárás esetén továbbra is alkalmas lehessen színielőadásokra (A színkör kérdése. NYMH, 1899. március 24., 2. p.). A másnapi Nyugatmagyarországi Híradó viszont már egyenesen „csiklandósnak” nevezte a történetet, mondván, hogy Pozsony városa „előbb jól megkötötte, béklyókba verte a saját kezét, aztán most a direktor belátására utal, hogy ne döntse nyomorúságba ezt a szegény várost” (Az arénakérdés. NYMH, 1899. március 25., 3. p.). Szeptember 8-án az idézett lap arról adott hírt, hogy a tanács, újabb döntés alapján, 80 000 forintot irányzott elő az aréna építésére, s most azok jelentkezését várják, akik képesek e keretösszegen belül maradni (Az új városi színkör építése. NYMH, 1899. szeptember 8., 2. p.).

Relle egyéb jelek szerint is gőzerővel készült az évadra. Viszonylag nagy visszhangot keltett például azzal, hogy leendő díszlet-, kellék- és jelmeztárához megvásárolta Esterházy Miklós József gróf 1888-ban megnyitott, s 1897-es haláláig működtetett tatai várszínházának a felszerelését. A Nyugatmagyarországi Híradó elégedett volt a szerencsés vétellel, mellyel „Relle olyan fényt és pompát hoz a pozsonyi színpadra, aminővel vidéki város nem­igen dicsekedhetik” (Relle Iván színházi felszerelései. NYMH, 1899. április 2., 5. p.).

Mindeközben a városi szubvenciókon kívül állami támogatás(oka)t is szeretett volna, s színtársulata szervezése és „operai előadások tarthatása” céljából még áprilisban államsegélyért folyamodott Széll Kálmán belügyminiszterhez. A miniszterelnöki mellett a belügyminiszteri posztot is betöltő Széll a 36494/99. eln. sz. leiratában ugyan kifejti, hogy mivel Relle magyar–német színházat szervez, a magyar nyelvű társulatoknak szánt forrásra tehát jog szerint nem tarthat igényt, mivel azonban a színház magyar társulata a némettől teljesen elkülönülten fog működni, 3000 forint egyszeri támogatásban részesíti. A Nyugatmagyarországi Híradó kommentátora szerint ez állami segély fejében a pozsonyi közönség már az operaelőadásokat is elvárhatja Rellétől, miként azt is, hogy magyar társulatának tagjai ne szerepelhessenek a színház német nyelvű előadásaiban (Relle Iván állami szubvenciója. NYMH, 1899. április 16., 3. p.).

Rosszabbul érintette a pozsonyi színidirektort az Országos Színészegyesület fegyelmi eljárása, mivel olyan kezdőkkel is szerződést kötött, akik nem tagjai az egyesületnek, márpedig előírás szerint a színészegyesületi tagság minden szerződésszerűen foglalkoztatott komédiás számára kötelező (A pozsonyi igazgató fegyelmi ügye. NYMH, 1899. szeptember 8., 3. p.). Megjegyzendő, hogy a magyar színészet érdekeinek érvényesítésére létrehozott, s a századforduló tájára színházi ügyekben egyre nagyobb befolyással bíró Országos Színészegyesület és Relle között kezdettől – amióta az igazgató elvállalta a pozsonyi színház irányítását – ellenséges viszony állt fenn.30 Relle a Magyarország szeptember 7-i számának személyével kapcsolatos, hivatkozott közleményére 1899. szeptember 10-én a Nyugatmagyarországi Híradóban válaszolt a Színészegyesület vezetőinek – név szerint is megemlítve Hegedűs Bélát – a személye ellehetetlenítésére irányuló igyekezetével kapcsolatban, mely „hatalmi túlkapások ellen” a leghatározottabban tiltakozik. Egyébiránt, mondja, senkinek „semmi köze ahhoz, kivel milyen szerződést köt”, annál inkább sem, mivel „az Egyesület szerződési mintáját a belügyminiszter nem tette kötelezővé” (Relle Iván: Az én fegyelmi ügyem. NYMH, 1899. szeptember 10., 1–2. p.).

Mindenesetre szeptember végére benépesült a pozsonyi Városi Színház s a város színészekkel, színházi alkalmazottakkal – Relle Iván 169 tagú személyzetével elfoglalta új s legalább három évre állandónak gondolt állomáshelyét. Minden készen állt a szeptember 30-i, szombat esti színház- és évadnyitóra (a világítástechnikát Drezdából és a budapesti Ganz-gyárból hozták), mely alkalomból a magyar együttes Madách Imre klasszikus darabját, Az ember tragédiáját mutatta be ünnepélyes keretek között. Az eseményt a Nyugatmagyarországi Híradó is kiemelten kezelte, s szeptember 30-i, szombati számának címoldalán a lap tudós főszerkesztője, dr. Vutkovich Sándor Madách életének rajzával és a Tragédia jelentőségének ismertetésével igyekezett ráhangolni a pozsonyiakat a másnapi bemutatóra (Dr. Vutkovich Sándor: Az ember tragédiájáról. NYMH, 1899. szeptember 30., 1. p.), beljebb pedig a lap névtelen cikkírója arra figyelmezteti Rellét, hogy „a pozsonyi közönség ízlése semmiben sem marad el a fővárosiétól”, „zenei tekintetben pedig egyenesen el van kényeztetve”, tehát joggal vár el színvonalas előadásokat. Ami pedig azt illeti, az új színházi trupp biztos lehet abban, hogy a lap kritikusait mindig „a pártatlan igazság fogja vezérelni”, s kritikájuk bár „Nem lesz dorong”, de „cukorkaszörpbe se” fogják mártani a tollunkat” (A színházi szezon kezdete. NYMH, uo., 1–2. p.).

Mielőtt azonban az ünnepi előadás elkezdődött volna, Beregi Oszkár, a budapesti Nemzeti Színház jelentős pálya előtt álló tehetsége jelent meg díszmagyarban a színpadon, s elszavalta a színházigazgató Fészekrakás című, verstanilag helyenként megbicsakló, helyenként azonban gördülékenyen folyó, megilletődöttséget s pátoszt keverő versezetét. Az alkalmi poétává avanzsált színházigazgatótól ezt követően Madách valóban költői szárnyalású szavai s filozófiai mélységű gondolatai vették át a szót. Az előadásról a lap állandó munkatársa, felelős szerkesztője, dr. Nagy Olivér írt a Nyugatmagyarországi Híradó október 1-jei számában értékelést, melyben előbb tényként könyvelte el a magyar színészet történetében példa nélküli kétnyelvű színház elindulását, majd, rátérve az előző esti előadásra, elismerte ugyan az igazgató-rendező Relle szándékának tisztességét és vállalásuk nagyságát, megjegyezte, hogy a „színpadi jelenetezés”, a kifogástalan összjáték terén van még tennivalójuk.31 Az Esterházy Miklós gróf tatai jelmezeiben és díszletei közt játszott darabban Hettyey Aranka „önálló, sok tekintetben eredeti alakítást” nyújtott, s Éva szerepében mindenekelőtt „az »örök asszonyt« juttatta érvényre”. Ádám szerepében természetesen Beregi Oszkár lépett fel, alakítását azonban korántsem lehetett késznek, kiérleltnek nevezni, s lehetett látni, hogy „ő maga is küzd magával, szinte nem tudja, miként domborítsa ki szerepét”. A legérdekesebb s legjellemzőbb azonban, amit a színikritikus Polgár Károly Luciferéről írt, melyet teljességgel elhibázottnak tartott, mert – amint szavaiból kitetszett – a színész Polgár nem annyira Lucifer gonoszságának, ördögi voltának a kidomborítására, hanem inkább a tagolt, értelmező szövegmondásra helyezte a hangsúlyt, amit gyakran groteszk-ironikus elemekkel tűzdelt meg. Érdekesség egyébként, hogy még a kérdéses évadban, s ugyanebben a szereposztásban további két alkalommal ismételte meg Relle a Tragédiát (október 2. és 25.), majd pozsonyi működésének következő esztendei alatt 1900. november 1-jén is tartott egy Tragédia-bemutatót Thury Elemérrel (Ádám), Cserny Bertával (Éva), valamint ismételten Polgár Károllyal (Lucifer), s a következő évi mindenszentek napján is Madách szellemét idézte meg, ezúttal Könyves Jenővel (Ádám), Jeszenszkyné Csáder Irmával (Éva) és Somlár Zsigmonddal (Lucifer).32

Relle társulata és műsora

Relle Ivánnak – aki a Városi Színházat a városi közgyűlés 1899. január 23-i határozatával három évre bérbe vehette magyar és német színtársulata(i) számára – több neves színészt is sikerült megnyernie magának. Megjegyzendő azonban, hogy mind az egy-egy évadra szerződtetett, mind az egy-két-három előadásra Pozsonyba utaztatott vendégfellépői többnyire – s nem csak az első évadban – a Magyar Színházból vagy a Népszínházból jöttek, tehát abból a két színházból, melyekkel neki magának is közvetlen kapcsolata volt, még ha előfordultak más szerződtetései is (a Nemzeti Színházból – mint például rögtön az elején, de később is többször, Beregi Oszkár esetében, az Operából stb.). Magával hozta például Relle Budapestről a Magyar Színház épp csak feltűnt üdvöskéjét, a Sidney Jones – Owen Hall operettjében, a Gésákban Molly szerepével kiugró, s a két világháború közti időszak magyar színészetének fényességévé lett Fedák Sárit, aki úgymond – a pozsonyi magyar sajtó s a pozsonyiak vélekedése szerint – városukban vált érett színésznővé. Érdemes itt beleolvasni – a pozsonyi társulattal kapcsolatban – az első sikerén épp csak túljutott díva, az Ady Endre által is „…a nagy mindennek / Remekbe termett kicsi mása”-ként aposztrofált Fedák Sári visszaemlékezésébe: „Vizsgám után Relle Iván pozsonyi társulatához szerződtem. Nem akármilyen együttes volt ám a pozsonyi társulat! A drámai hősnő Hettyei Aranka, a drámai hős pedig Beregi Oszkár volt. Dalnoki Viktorra bízták a fő-fő énekes szerepkörét, Sarkadi Aladár pedig a komikust játszotta. Mennyi jó szerep várt itt! A Baba, Mimóza,33 Szép Heléna, Mikádó, Lili, Toledad, Kadet kisasszony. Káprázatos ruháim voltak. A legdrágább színházi varrónő, Boda Klotild varrta őket Pesten.”34

A színésznő elsőként Victor Roger Bibliás asszonyának címszerepében mutatkozott be a pozsonyi közönség előtt. A Nyugatmagyarországi Híradó 1899. október 10-i számában ifj. Vutkovich Sándor írt az ifjú primadonnáról, kiemelve, hogy bár „nem nagy terjedelmű s egy kissé fátyolozott hangja még ugyan reászorul az iskolázásra, de annál többet ígér játéka, amely határozottan diszkrét. Sugár alakja, pikánsul érdekes arca praedestinálják őt szerepkörére”, melyhez „tánca is graciózus”, s csupán a „gondos énektanulásra” kell még nagyobb gondot fordítania.35 És Fedák nem keltett csalódást, az általa említetteken kívül is további szerepek sorát játszotta el hét pozsonyi hónapja alatt (pl. Javotte [Louis Verney: Fanchon asszony leánya]; Miss Lucy [Guthi Soma – Rákosi Viktor: Napoleon öcsém]; Anikó [Verő György: 1848. Hadak útja]; De Chateaux Renard vicomte [Bokor József: A kis alamuszi]; Ganymedes [Franz von Suppé: A szép Galathea] stb. A lap március 30-i száma arról tudósított, hogy Fedák Zsazsa az új évadtól a budapesti Népszínházhoz szerződött. Április 21-én még ő játszotta Offenbach Helénáját – melyben „toilettjei a szabóiparnak valódi remekei voltak. Játéka diszkréten pikáns” –, s jövendőbeli direktora, Porzsolt Kálmán, a Népszínház igazgatója, illetve egykori tanára, Rákosi Szidi, akik szintén részt vettek az előadáson, örömmel láthatták, hogy – írja a helyi lap kritikusa – „a bátortalan kezdőből kész színésznő vált…” ([–nd–]: Szép Heléna. NYMH, 1900. április 22., 3. p.). Az idény utolsó előadása pedig, mellyel Fedák Sári is búcsúzott a pozsonyi színpadtól, talán nem is lehetett volna más, mint a primadonna színészi kiugrását hozó Gésák volt. A helyi lap színikritikusa május 1-jén, primadonnájuk búcsúfellépte után újfent dagadó kebellel nyugtázta: „Fedák kezdő volt, midőn idejött, s ma már teljesen ura a színpadnak”, mert „városunk hagyományos műízlése nevelte”, s a közönség is hosszas ünneplésben részesítette: „Zsazsa… Zsazsa… Zsazsa… töltötte be a levegőt.”

Fedák Sárin kívül, említettem, más hírességek is megjárták – némelyikük többször is – Pozsonyt Relle itteni esztendei alatt, mindenekelőtt a primadonna által említettek, de mellettük még számosan mások. Már az induló társulatban is ott volt – mint említettem – a huszonnégy éves Beregi Oszkár, aki nemzeti színházi tagsága megtartása mellett szerződött az 1899/1900-as évadban Relléhez, ahol Az ember tragédiájának Ádámja mellett többek között Shakespeare Julius Caesarjában (Marcus Antonius) és Hamletjében (Hamlet), továbbá Sardou Fedórájában (Loris Ipanoff gróf), Verő György 1848 (Hadak útja) című „látványos színművében” (Petőfi Sándor, illetve György), Rákosi Jenő Endre és Johannájában (Endre herceg), Berczik Árpád Az igmándi kispap című népszínművében (Ferenc), Obernyik Károly Brankovics Györgyében (Gerő). Továbbá Fedák felsorolása sem feledkezett meg a Nemzeti Színház későbbi örökös tagjáról, a Színművészeti Akadémia drámai tanszékének elismert tanáráról, Hettyey Arankáról, de Hegyi Aranka, a fővárosi színpadok, majd a Népszínház kiemelkedő képességű, méltán ünnepelt primadonnája – akinek A cigánybáró Szaffijában nyújtott alakításáért ifj. Johann Strauss is a tisztelői közé tartozott – szintén több szerepet vállalt Rellénél. De játszott itt a századforduló, valamint a 20. század első fele előkelő vidéki társulatai által szívesen szerződtetett Sarkadi Aladár, a pályakezdő Somlár Zsigmond és Somlay Artúr, az énekes és prózai színészként, valamint rendezőként egyaránt megbecsült dr. Dalnoki Viktor, a sokrétűen tehetséges Follinusné Csigaházy Etel, a debreceni és pozsonyi reményteljes indulása után színészként, rendezőként és színiiskolai tanárként is bizonyított Izsó Miklós, a pozsonyi kezdeteit követően a vidéki színészet élvonalába emelkedett, ám csakhamar fiatalon elhunyt Mészáros Alajos, a sokoldalú tehetség: Pesti Kálmán, továbbá a pozsonyi magyar színészet nagyjából ez időtől mind jelentősebb, színészként és rendezőként s később színházigazgatóként is fontos szerepeket betöltő alakja, Polgár Károly, a maga idejében népszerű komikus: Gömöri Jenő, a drámai hősnőként később is sokfelé szívesen foglalkoztatott Gazdy Aranka, az opera- és operettszerepekben egyként jeleskedő Réthy Laura, a Magyar Színház primadonnája, Komáromi Mariska, továbbá Thury Elemér és felesége, T. Csige Böske, vagy Menszáros Margit és Tihanyi Miklós is.
Az egy-két szerepre, három-négy estére Pozsonyba utazó vendégfellépők a magyar színházi élet s a fővárosi színpadok akkori jelesei közül kerültek ki, mint például az Európa csaknem valamennyi jelentős színpadát megjárt, Pozsonyból elszármazott Spányi Irma (1900 márciusában, aki épp a párizsi Nouveau Théatrê-ből „ugrott haza” Georges Bizet Carmenjának címszerepére), továbbá Vízváry Gyula (1900 áprilisában), Újházi Ede és Márkus Emília (1900 júliusában), a magyar és az európai színpadok üdvöskéje, Pálmay Ilka (1901 áprilisában – Bécsből ugrott át Pozsonyba, hogy a Nebántsvirágban a város szegényei javára elénekelje Mamselle Nitouche szerepét), Beregi Oszkár (ezúttal vendégszereplőként, 1901 decemberében).

Felléptette Relle az idős írófejedelem, Jókai Mór fiatal feleségét, Nagy Bellát is (Ady Endre is hírt adott róla a Nagyváradi Napló 1901. október 20-i számában).36 Relle még Rákosi Szidi környezetéből – annak színiiskolájából – ismerte Grósz Bellát, aki 1898. június 8-án az általa igazgatott Magyar Színházban tette le színivizsgáját Elektra szerepében.37 A dolog azonban Pozsonyban köztudomásúlag balul sült el. Relle és városi színházi működése ekkorra már alaposan kivívta magának a pozsonyi magyar közönség és sajtó ellenszenvét, melyből kifolyólag – s nem kis részt az Országos Színészegyesület meg a fővárosi lapok támadásainak következtében – botrány botrányra halmozódott körülötte. Így Jókainé vendégszerepeltetése a pozsonyi magyar közönség és sajtó kiengesztelése végett is jól jött volna neki, s egészen az utolsó pillanatig úgy látszott, minden rendben is van körülötte. Az írófeleség színésznő meghívásáról először a Nyugatmagyarországi Híradó 1901. szeptember 16-i száma adott hírt, azzal, hogy „a meghívást az ifjú művészasszony el is fogadta”, s a tervek szerint három darabban, egykori sikeres szerepeiben – ifj. Alexander Dumas vígjátékában A bagdadi hercegnőben, Jókai Dalmájában, valamint Richard Voss társadalmi színművében, az Éva grófnőben – tervezi fellépését a Városi Színház színpadán (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. I. m., 2. p.). Október 23-án már a színésznő pozsonyi fellépéseinek az időpontját is közölte a lap (november 4., 6., 7., s kilátásba helyezett még egy darabot is, Sudermann Otthonát, melynek Magdája ugyancsak Nagy Bella egyik korábbi sikere volt), hozzátéve, hogy Jókai nem kíséri el feleségét ifjúkora (egyik) városába, jóllehet örömmel egyezett bele, hogy az „ismét a színpadra lépjen, de neje kívánja így, ki teljesen önállóan kívánja bemutatni tehetségét” (Jókai Mórné a pozsonyi színpadon. Uo.). Jókainéval a fővárosi színházi világban járatos Márkus József író utazott Pozsonyba, akivel megelőzően Jókai levélben közölte, hogy „…neje az ő lelkének benső kívánságára kezdi meg vendégszereplési körútját, mert nejének a színpad egy egész tündérvilág volt; ezt áldozta fel neki, midőn két évvel ezelőtt nejévé lett…” (Jókainé a színpadon. NYMH, 1901. október 31., 2. p.) A szóban forgó lap november 5-én viszont már azt adta olvasói tudtára, hogy a nemzet klasszikusának felesége két nappal korábban, vasárnap délután, a budapesti vonattal megérkezett a koronázóvárosba, ahol a pályaudvaron Relle fogadta egy hatalmas virágcsokorral, majd elkísérte vendégeit a Palugyay szállói szálláshelyükre. A lap november 6-án száma pedig rövid hírt közölt az Éva grófnő előző esti előadásáról, mindössze annyit említve, hogy Jókainét a közönség gyakran s lelkesen megtapsolta, többször kihívta a lámpák elé, majd az est végén lelkes tapsviharral, virágkosarakkal s koszorúkkal köszöntötték. S bár a következő napi, november 7-i lapszám még – annak rendje-módja szerint – beharangozta Nagy Bella Dalmáját az esti előadásban, másnap, november 8-án azonban már arról adott – közleményének címével is – hírt, hogy: Jókainé további vendégszereplése abban maradt. Ebből megtudhattuk, hogy az 5-i előadáson Nagy Bellát „a közönség egy része” „barátságtalan fogadtatásban” részesítette, s megpróbálta megzavarni az előadást. Ennek ellenére a színésznő még a Dalma előadásának délelőttjén is úgy nyilatkozott, hogy a kellemetlenségért kárpótolta a publikum zömének rajongása, bár tudomása van róla, hogy újabb tüntetés készül ellene. Az esetet az azt addig meglehetős távolságtartással kezelő Nyugat­magyarországi Híradó is elítélte, Jókai pedig – értesülve az aznap esti újabb, felesége elleni tüntetés tervéről – a délután folyamán a következő szűkszavú, visszafogott hangú táviratot küldte a pozsonyi színigazgatónak:

„Relle Iván színigazgató úrnak,
Pozsonyba.
Pozsonyból hazatért barátaimtól értesülve az ottani ellenséges érzületről nőm ellenében, nem engedhetem meg nőmnek, hogy a pozsonyi színpadon többé fellépjen. Ezt kérem a közönséggel tudatni.
Híve
Jókai Mór.”

Az esti vonattal pedig maga is megérkezett Pozsonyba, hogy feleségét másnap „visz­szakísérje a fővárosba” (uo.). S a házasságkötésük óta nemtelen támadások meg egyéb, Jókai (korábbi) családján és rokonságán belüli viták kereszttüzében álló, s a rövid néhány nap alatt másodszor is megszégyenített Jókai házaspár38 másnap délután vonatra szállt, és visszautazott Budapestre. Felmerül a kérdés, melyre a pozsonyi magyar lap nem ad választ, hogy kik s milyen indíttatásból próbálták botrányba fullasztani Jókainé Nagy Bella pozsonyi felléptét, s kik voltak azok, akik a másnapi, ugyancsak ellene tervezett tüntetésre készültek? Bár, legalábbis az első kérdést nézve, eléggé árulkodó lehet a Nyugatmagyarországi Híradó első, 1901. november 8-i kommentárjának egyik mondata, mely szerint egy ilyen ízléstelen botránykeltéshez nem elegendő, hogy „valakinek talán nem valami magas színvonalon álló játéka miatt ily erős módon tüntessenek ellene” (Jókainé további vendégszereplése abban maradt. I. m., 1. p.). Ami így akaratlanul is alaptalanná teszi a gyanút, hogy az ominózus eset Jókainéval talán nem is elsődlegesen a pozsonyi magyarság Rellével szembeni egyre nyíltabb ellenszenvének – újabb, s valóban ízetlen – megnyilvánulása, hanem csupán a színésznőről mondott ítélet volt némelyek részéről. (Grósz/Nagy Bella kétségtelen színészi képességeit, tehetségét viszont, ezzel szemben, több kortársi vélemény is igazolja.) A történtekről egyébként – amelyek természetesen az országos lapok érdeklődését is felkeltették – maga Jókainé Nagy Bella a következőképpen emlékezett meg 1974-ben előkerült, Láng József által közzétett emlékiratában: „Este elmentem a színházba, vártam a jelenésemre, de mielőtt beléphettem volna a színpadra, egy éles füttyszó hangzott el. […] Beléptem a színpadra, erre még néhányan fütyültek. Persze magamon kívül voltam, de az előadás folyt tovább. A fütyülés nem. Az igazgató jelenésem végén kétségbeesve jött, hogy ő nem tudja, mi történhetett, és ne törődjem vele. Egész éjjel nem aludtam, és miután az igazgató azt mondta, hogy a rendzavarókat a rendőrség vezette ki, elhatároztam, hogy elmegyek a rendőrségre, megtudni, hogy kik voltak a rendzavarók. A főkapitány elmondta, hogy harminc fiatalember jött Pestről szabadjeggyel ezt a feladatot elvégezni.” (Láng 1975, 369. p.) A történtekről az ominózus vendégszereplése után, évtizedekkel később megemlékező Jókainé azonban itt valószínűleg két, egymással összefüggésbe nem hozható dolgot csúsztatott egybe. Tudniillik külön kell választani egymástól a néhány pozsonyi fiatalemberhez – fiatal jogászokhoz, jogakadémiai hallgatókhoz39 – köthetően az Éva grófnő második felvonása alatt történteket, s a Dalma másnapi előadására időzített tüntetés tervét, melyre – a pozsonyi rendőrség megállapítása szerint – mintegy harminc antiszemita diák érkezett volna Budapestről (Nagy/Grósz Bella tudvalevően zsidó származású volt), akiknek a színházban már jó előre kibéreltek néhány páholyt.40 Az Éva grófnő előadása alatti tiltakozás szervezőjeként Láng József – annak két későbbi levelére hivatkozva – Jankovics Marcell akkori huszonhét éves pozsonyi írót, ügyvédet említi, aki, határozottan tagadva fellépésük antiszemita indíttatását, annyit ismert el, csupán szerettek volna gátat vetni „az általuk tehetségtelennek ítélt s véleményük szerint Jókai nevével visszaélni kívánó Nagy Bella színpadi érvényesülésének”. (Láng 1975, 369–370 p.)

Relle műsora egyébként teljes összhangban volt a kor műsor-politikai és műsorrendi szokásaival, s magyar társulatával a budapesti,41 a némettel pedig a bécsi színházak darabválasztását követte. Ezen belül is, magyar vonatkozásban, elsősorban korábbi teátrumának, a Magyar Színháznak, valamint az ugyancsak a pártfogói érdekeltségébe tartozó Népszínháznak a műsorát és szerzőit részesítette előnyben, tehát azokat az opusokat, melyekhez már megelőzően is – mondhatni – személyes viszony fűzte. (A személyes elkötelezettség ugyancsak fontos szerepet játszott darabválasztásában; legalábbis erre utalnak a műsorán sűrűn szereplő Beöthy László-, Rákosi Viktor- és Rákosi Jenő-színművek, valamint Evva Lajos-fordítások.) A két kiemelt színház közül mindkettő, s különösen a Magyar Színház műsorpolitikája azt az ekkorra már alaposan „differenciálódott” társadalomképet tartotta szem előtt, melyet a magyar főváros tükrözött, ahol „Magyarország legpolgáribb társadalomszerkezete” jött létre, amely „a nagypolgári elittől a közép- és kispolgárság különböző foglalkozású, életmódú, műveltségű és kulturális igényű csoportjain keresztül a munkásságig ível” (Rajnai 1985, 120. p.), beleértve az egyre népesebb hivatalnokréteget is. S noha ez időben az „ország második fővárosa” szerepében ekkorra már egyre inkább csak tetszelgő Pozsony fejlődése is dinamikusnak mondható, míg Budapest népessége 1890–1990 között 45%-kal növekedett (Rajnai 1985, 120. p.), Pozsonyé nem éri el a 39%-ot, bár a város társadalmi szerkezetváltása szintén kézzelfogható ténynek vehető. Vagyis Relle műsor-politikai elképzelései megfelelő nyomon jártak, talán csak azzal nem számoltak kellőképpen, hogy a helybeli németség itt még mindig jelentős erőt képviselt a magyarral szemben, eltérően a fővárosi helyzettől, ahol a német dominancia ekkorra már visszaszorulóban volt. S magyar nyelvű társulata(i) és műsora viszonylatában vélhetően nem vette kellőképpen figyelembe azt a helyzeti előnyt sem, melyet részben az osztrák főváros Pozsonyhoz való földrajzi közelsége, s a tárgyunk szempontjából – tehát színházi vonatkozásban is – döntőnek bizonyult vonzása jelentett a pozsonyi közönség számára, szemben az innen kétszáz kilométerre levő magyar főváros közvetlenül érvényesíthető vonzerejével. Mindebből kifolyólag – s ezt is többször említette a pozsonyi helyi sajtó – a magyar darabok előadási jogának megvásárlása, illetve a jogdíjfizetések is tetemesebb anyagi megterhelést jelentettek Rellének, mint a nagyobb nézettséget produkáló, alkalmanként az osztrák fővárosból is nem kevés nézőt idevonzó német színműveké.

Bár e helyen természetesen nem lehet cél Relle Iván magyar nyelvű pozsonyi műsorának részletes ismertetése, elemzése, műsorpolitikájának (ha beszélhetünk esetében egyáltalán ilyesmiről, az legfeljebb úgymond az üzleti érdek műsorpolitikája lehet), műsorszerkezetének, darabválasztásának legalább vázlatos jelzése nem kerülhető el. Mindenekelőtt azt említeném, hogy az 1899. szeptember 30-i pozsonyi színháznyitója és az 1902. március 23-i búcsúja között − a nyári arénai fellépéseket is beleértve −, évi tíz-tizenegy hónapos játékidővel és heti négy-öt előadással számolva, s az állandó érdeklődés fenntartása miatt, Relle részéről szükségszerűen a félezret is jócskán meghaladó előadásszámot s évenként jóval száz fölötti darabszámot feltételez. E számelvű műsorpolitika, e rohanó tempó mellett aligha lehet csodálkozni a helyi (magyar) sajtó színikritikusainak – dr. Nagy Olivérnek, dr. Ejury Jenőnek, Nozdroviczky Jenőnek, ifj. Vutkovich Sándornak – a nem éppen zökkenőmentes összjátékot, a színészek gyatra szövegtudását, nemritkán halvány teljesítményét, a „visszatetsző rendezésbeli hibákat” ostorozó vissza-visszatérő kifogásán, de már rögtön Relle pozsonyi bemutatkozása után elhangzott a Nyugatmagyarországi Híradó cikkírója részéről az első arra irányuló bírálat is, hogy a színigazgató – persze a magyar nyelvűek rovására – nem tartja be a várossal kötött szerződésének a magyar, illetve német előadások paritásos színrevitelére vonatkozó pontját (Néhány szó az e heti színházi műsorról. NYMH, 1899. október 8., 2.).42 Ugyanekkor már az első évad felének leteltével elgondolkodtató pengeváltás alakult ki a helybeli Grenzbote és a Nyugatmagyarországi Híradó között amiatt, hogy a város említett német nyelvű hírlapja az 1900-as esztendő első óráiban „a magyar előadások gyér látogatottságának okául” a helybeli magyar hírlapírók fanyalgását is felhozta, mondván, hogy lapjuk „a nézőket nem buzdítja a magyar előadások látogatására”. Ezt a vádat dr. Nagy Olivérék természetesen visszautasították, s a probléma okát abban látták, hogy a magyar együttes(ek) műsorát a zenés darabok uralják, szemben a német társulatéval, amely szinte csak „jobbnál jobb parlandó darabokat játszik”, ezért ha „a magyar közönség prózai darabokat akarna látni, a német társulat előadására kell mennie”. Mindebből következően Rellének elsősorban a magyar nyelvű műsorán kellene javítania, azt kellene kiegyensúlyozottabbá, kifogástalanabbá, továbbá „változatossá és magyarossá” tennie, s több eredeti prózai művel feldúsítania (A magyar színházi előadások látogatottsága. NYMH, 1900. január 4., 1–2. p.). Egyértelmű dicséretben részesült viszont – néhány más, főleg első évadbeli előadása mellett – Relle magyar társulata a 19. század második felében Magyarországon is népszerű francia író, Adolf Belot A 47. cikk című, „nagy hatású, szép koncepciójú, lélektanilag motivált” négyfelvonásos drámájának Polgár Károly „kitűnő” rendezését, Menszáros Margit „kiválóan megoldott” Marcele-jét, Hettyey Aranka minden részletében „alapos tanulmányra valló” Coráját eredményező színre viteléért (Belot Adolf: A 47. cikk. NYMH, 1900. január 24., 3. p.; [yr.]: A 47. cikk. A szerdai színházi est. I. m., 1900. január 26., 1. p.). A cikkíró egyidejűleg, jókívánságai mellett, arra buzdítja Rellét, „ha így folytatja, meglátja, hogy a magyar szó, egyelőre legalább, talán még sincs egészen száműzve Magyarország ősi koronázó városából” (uo.). Kiugrónak ítélte meg a pozsonyi lap a „gyújtó hatású” Fedák Sárit a Toledadban (Ifj. V. S. [Ifj. Vutkovich Sándor]: Toledad. NYMH, 1900. január 13., 3. p.), szuperlatívuszokban írt Hegyi Aranka hármas női főszerepéről a Hoffmann meséiben (1900. március 13., 3. p.), s kiemelte Beregi Oszkár „átgondolt, hosszú tanulmány szülte” Hamletjét (Dr. Nagy Olivér: Beregi Hamletje. A szerdai klasszikus est. NYMH, 1900. március 30., 2. p.), továbbá Menszáros Margit alakítását Echegeray Mariannájának címszerepében (1900. április 15., 3. p.), s az évad színészileg is egyik legkiegyensúlyozottabb előadásának találta Polgár Károly Az arany ember-rendezését.

(Folytatása a következő számban)

Felhasznált irodalom

Ady Endre összes prózai művei 2. http://mek.niif.hu/05500/05551/html/adypr0118.html Letöltés: 2012. 05. 24.
Benyovszky Károly 1933. A szlovenszkói magyar színészet vázlatos története. Bratislava-Pozsony, Steiner Zsigmond könyvkereskedése.
Berecz Dezső 1976. Küzdelem a magyar színészetért Sopronban 1885 és 1905 között. Soproni Szemle, XXX. évf., 4. sz. 289–307. p.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1981. Premeny divadla. Inonárodné divadlá na Slovensku do roku 1918. Bratislava, Veda, Vydavateľstvo Slovenskej akadémie vied.
Cesnaková-Michalcová, Milena 1997. Geschichte des deutschsprachingen Theaters in der Slowakei. Köln–Weimar–Wien, Böhlau Verlag.
Enyedi Sándor 2008. A Tragédia a színpadon. 125 év. Madách Könyvtár – Új Folyam 60. Budapest, Madách Irodalmi Társaság.
Fogarassy László 1993. Pozsony város nemzetiségi összetétele a 20. században a népszámlálási adatok és a választási eredmények tükrében. In Veres Géza (összeáll.): Új Min­denes Gyűjtemény 10. kötet. Bratislava/Pozsony, Madách Könyvkiadó, 113–136. p.
Gajdó Tamás 1997. A színháztörténet-írás módszerei. Veszprém, Veszprémi Egyetemi Kiadó.
Gajdó Tamás (szerk.) 2001. Magyar színháztörténet 1873–1920 II. Magyar színháztörténet. Főszerk.: Székely György. Budapest, Magyar Könyvklub – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet.
Hont Ferenc (szerk.) 1962. Magyar színháztörténet. Budapest, Gondolat Kiadó.
Hoza, Štefan 1953. Opera na Slovensku 1–2. Martin, Osveta.
Katona Ferenc (szerk.) 1976. A debreceni színészet története. Debrecen, Városi Tanács.
Képviselőházi napló 1896. XXVI. kötet. 1900. január 18. – március 1. Országggyűlési dokumentumok – naplók és irományok 1861–1990. http://www.mpgy.ogyk.hu Letöltve: 2012. június 6. http://www3.arcanum.hu/onap/pics/a.pdf?v=pdf&a=pdf&p=PDF&id=kn-1896_26/kn-1896_26%20509&no=0
Kováč, Dušan 2010. Problém písania mien historických osobností z obdobia uhorských dejín. Historický časopis, 58. évf. 1. sz., 135–137. p.
Láng József 1975. Jókai Mórné Nagy Bella emlékirata. ItK, 3. sz., 354–377. p.
Mannová, Elena 2005. Pozsony historiográfiája. Egy multietnikus város múltjának differenciált bemutatása a 19. és a 20. század politikai fordulatai után. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 47–61. p.
Mészáros András 2004. A magyar nyelv és irodalom oktatása a Pozsonyi Királyi Akadémián és a Pozsonyi Evangélikus Líceumban a XIX. században. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 6. évf., 2. sz., 3–20. p.
Nagy Miklós 1975. Jókai Mór alkotásai és vallomásai tükrében. Budapest, Szépirodalmi Könyvkiadó. /Arcok és vallomások/
E. Nagy Olivér, dr. 1904. Színészet. In Borovszky Samu (szerk.): Magyarország vármegyéi és városai – Pozsony vármegye. Budapest, Apollo Irodalmi Társaság, 394–401. p.
Pávai Vajna Gábor, dr. 1901. A pozsonyi színügyi kérdésről. Klny. A Nyugatmagyarországi Híradó 1901. ápr. 21-iki számából. Pozsony, Wigand F. K. Könyvnyomdája.
Rajnai Edit 1985. A Budapesti Magyar Színház első tíz éve 1897–1907. Színháztudományi Szemle, 16. Budapest, Magyar Színházi Intézet – Magyar Tudományos Akadémia Színháztudományi Bizottsága, 115–185. p.
Szajbély Mihály 2010. Jókai Mór (1925–1904). Pozsony, Kalligram Könyvkiadó. /Magyarok emlékezete/
Szarka László 2005. Pozsony etnikai változásai és a város közigazgatása a két világháború között. In Czoch Gábor–Kocsis Aranka–Tóth Árpád (szerk.): Fejezetek Pozsony történetéből magyar és szlovák szemmel. Pozsony, Kalligram, 401–419. p.
Valentovič, Štefan (I–III. köt.) – Maťovčík, Augustín (III–VI. köt.) fel. szerk.: Slovenský biografický slovník (od roku 833 do roku 1990) I–VI. Matica slovenská, Martin, 1986 –1994.
Vörös Tibor 1990. A Fedák. Budapest, Háttér Lap- és Könyvkiadó.

László Tóth
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902.

Bratislava plays a special, although far not a central role in the history of the Hungarian theatre playing. This is indicated also by the fact that the first strolling group – that of Dávid Kilényi – visited the coronation city near Vienna with predominantly German population and culture only in 1820. But the Hungarian theatre could not take root here for long. The German domination began to equalize in a more dynamic pace only after the 1880s, in the result of the national efforts taken for organization and support of country theatre and for the promotion of Magyarization on the territories with non-Hungarian population. From this perspective, a distinctive and unique experiment was made by Iván Relle, earlier engaged in foundation of a theatre and setting up a company in Budapest, who was commissioned to establish a bilingual theatre and coordinate the work of a Hungarian and German theatre company. The experiment – despite that Hungarian and German language performances took place in the Municipal Theatre in a day shift, what seemed promising for some time, quickly failed because of the qualitative differences between the two companies, in favour of the German theatre, and in the result of the Hungarian and German public of the city and also due to the dispute of the city board representatives arising from their different ideas. This study makes a survey on the lights and shadows of the above experiment, as it was presented in the contemporary press and the views of the Hungarian and Slovak theatre history writers.

László Tóth 792(=511.141)(437.6)”1899/1902”
A lame-duck attempt. The bilingual theatre of Iván Relle 792(=112.2)(437.6)”1899/1902”
and the News of Western Hungary in Bratislava 1899–1902. 316.7(437.6)”1899/1902”

Keywords: Bratislava. Magyarization. Hungarian–German co-existence. The Toldy Circle. Károly Somogyi. Bilingual theatre performing in Bratislava 1899–1902. Gábor Pávai Vajna. Iván Relle. Sári Fedák.

Az aktivista, vagyis a kormánypárti magyar politika eddig eléggé elhanyagolt területe volt a két háború közötti szlovákiai politikatörténeti kutatásoknak. A marxista történetírás, mivel az általa felállított sablonokba (amelyek a kommunista mozgalom és a burzsoá pártok ellentétére épült) a magyar aktivizmus nem fért bele, egyáltalán nem foglalkozott vele, a rendszerváltás utáni (szlovákiai) magyar történetírás pedig egyoldalúan a budapesti irányítású sérelmi politizálásra összpontosított. Ezért sem meglepő, hogy a jelenséggel először a kitűnő irodalomkritikus, a művelődéstörténetben is jelentőset alkotó Turczel Lajos foglalkozott, aki a két háború közötti korszak szlovenszkói magyar kultúráját vizsgálva feltehetően napi szinten ütközött bele az aktivista magatartás problémájába. Turczel elsősorban a korabeli sajtóra támaszkodva, de nem történészként s a levéltári forrásokat nem ismerve mondott meglehetősen sommás véleményt a magyar aktivistákról: „Kertelés nélkül meg kell mondani, hogy a csehszlovákiai magyar aktivizmus szervilis volt; a mindenkori kormányt fenntartás nélkül kiszolgálta, az uralmon lévő polgári rendszert ízléstelenül dicsőítette, s a kisebbségi helyzet súlyos tényeivel szemben fennhangon hangoztatta, hogy »a magyarság ebben az országban teljes és csorbítatlan jogokkal bír«…” (Turczel 1983, 32. p.) A későbbi történészi értékelések pedig – noha a korabeli szlovenszkói magyar valóság tekintetében Turczel ismeretanyagán jól láthatóan túlléptek – lényegében ugyanazt ismételték, mint a neves irodalomtörténész (Popély 1990), s továbbra sem vettek tudomást arról, hogy az aktivizmust nem lehet annak leárulózásával elintézni. Az aktivista magyar szándékok közül csupán a Magyar Nemzeti Pártnak a második parlamenti választások után történő irányváltása (a prágai kormányhoz való közeledése) kapott kellő szakmai figyelmet, hiszen Angyal Béla (Angyal 2002) mellett részletesen foglalkozott a jelenséggel Szarka László (Szarka 2006) is. Érdemes azonban felfigyelni arra, hogy Angyal munkájában Szent-Ivány politikája a „reálpolitika” jelzőt kapta az „aktivistával” szemben, ami által a szerző már a fogalomhasználattal igyekszik kiemelni az MNP politikáját az aktivista jelző „kompromittáló” kontextusából.1

A jelen tanulmányban – amely egy későbbi monográfia előtanulmányának is tekinthető – azokkal a szlovákiai magyar aktivista kísérletekkel kívánok foglalkozni, amelyek a húszas évek második felét jellemezték. Ezek a korábbi sérelmi-ellenzéki politikusokhoz (Szent-Iványhoz, Lelley Jenőhöz, Mohácsy Károlyhoz) fűződő próbálkozások ugyanis azt igazolják, hogy az aktivizmus fogalmának értelmezésével sokkal óvatosabban kell bánnunk, mint eddig tettük, s jelzik azt is, hogy az aktivizmus is ugyanolyan strukturált volt, mint amilyen maga a társadalom, amely kitermelte azt. A szlovákiai magyar aktivizmus megértéséhez fontosnak tartom azt is, hogy azt ne csupán elszigetelten, magyar jelenségként vizsgáljuk, hanem a csehszlovák politika egészének kontextusában, elsősorban a szudétanémet politikát viszonyítási pontként felhasználva.

A szudétanémet aktivizmus

A szudétanémetek viszonyítási pontként való felhasználása több szempontból is indokoltnak látszik. A szudétanémetek ugyanis a korabeli Csehszlovákia legnagyobb nemzeti kisebbségeként önkéntelenül is példát jelentettek a többi kisebbségi közösségnek. Másrészt Prága nemzetiségi politikája – mivel épp a szudétanémet területek elszakadásától tartottak a legjobban – elsősorban az ő pacifikálásuk szempontjaihoz igazodott. Harmadrészt pedig az aktivizmus mint politikai stratégia épp a szudétanémet pártok magatartása kapcsán vált elfogadott és hosszú éveken át meghatározó jelentőségű politikai jelenséggé.
Az aktivizmus általánosabb értelemben olyan magatartást jelöl, amikor valaki aktívan, tevékenyen részt kíván venni valakinek a munkájában.2 A közép-európai politikában ez a fogalom épp a cseh–német együttélés viszonyrendszerében honosodott meg, hiszen a dualista Monarchia időszakában azokat a cseh politikusokat nevezték aktivistának, akik az osztrák politikába való szerves bekapcsolódásuk által kívánták előremozdítani a cseh nemzeti törekvések megvalósulását. Az aktivizmusnak ez az értelmezése honosodott meg aztán a húszas évek első felében, amikor is a prágai kormányzattal való mindennemű együttműködést elutasító, és valójában Csehszlo­vá­kiá­nak mint államnak a jogosultságát is negáló, „negativista” magatartás mellett a szudétanémet politikában fokozatosan teret kapott az a fajta politikai stratégia, mely szerint a német kisebbség alapvető célkitűzéseit csak a csehszlovák pártokkal való együttműködés révén, a hatalmon belülre kerülve lehet megfelelően képviselni. Ettől fogva pedig azokat a szudétanémet pártokat és politikusokat, amelyek (akik) hajlandóak voltak együttműködni a csehszlovák kormányzattal, esetleg maguk is beléptek a kormányba, aktivistáknak kezdték nevezni.

Az, hogy az 1925-ös és 1929-es parlamenti választásokon a szudétanémet választók többsége aktivista pártokra adta le a szavazatát, korántsem volt magától értetődő jelenség, sőt a csehszlovák államalapítás eseményeit tekintve egyenesen meglepőnek lehet minősíteni.

A fejlett iparral s polgárosult társadalmi viszonyokkal rendelkező és a történelmi cseh országrészek peremterületeit homogénen lakó német közösség az első világháború végén és a Monarchia felbomlásának heteiben határozottan elutasította a német szállásterületet is magába foglaló Csehszlovákia tervét, s az önrendelkezés elvéhez ragaszkodva négy német provinciát hozott létre: Deutschböhmen, Sudetenland, Böhmerwaldgau, Deutschsüdmähren. (Kural 1993, 15. p.) Ezeket a német Ausztria, hosszú távon pedig egy egységes német nemzetállam részeként képzelte el. Ez azt jelentette, hogy a németek ugyan elismerték a cseh nemzet jogát a saját nemzeti állam létrehozására, de elutasították a történelmi cseh határok elvén kialakítandó csehszlovák állam ideáját, s a csehekkel nem a csehszlovák államon belül, hanem az államközi kapcsolatok szintjén kívántak baráti együttműködést kialakítani. Ennek az adott helyzetben a realitásokat figyelembe nem vevő, merev – Josef Ladislav Beran cseh történész szerint a tehetetlenség érzéséből fakadó dacos (Beran 2009, 76. p.) – magatartásnak is köszönhető, hogy a német politikai reprezentáció az államfordulat heteiben két ízben is visszautasította azokat a cseh megkereséseket, hogy németek vállaljanak részt a hatalomból. (Valenta 1994, 211. p.)

Így Prágának – mint azt az 1919. március 4-i események, s az aznapi 53 áldozat (ebből 2 cseh katona, a többi német civil) szomorú ténye is jelzi3 – csupán a nyers erőszak alkalmazása által sikerült biztosítania, hogy a szudétanémetek elismerjék a csehszlovák kormány fennhatóságát. Az erőszak és az 1919. szeptember 10-én aláírt Saint Germain-i békeszerződés hatására a szudétanémet politika végül is kénytelen volt akceptálni a csehszlovák állam realitását, noha továbbra is fenntartásokkal viselkedett vele szemben. A márciusi tragikus sortüzek, amelyek a német emlékezetben a két háború között végig a cseh erőszak szimbólumaként őrződtek meg, fontos szerepet játszottak a szudétanémet identitás kialakulásában, ám abban is, hogy a szudétanémet politika a csehszlovák állam elutasítása helyett a realitással nagyobb rokonságot mutató stratégiák mentén szerveződjön meg. Ennek jegyében részt vettek a cseh országrészekben 1919 nyarán megtartott községi választásokon is. Az állam elfogadásának végleges mérföldköve azonban a Saint Germain-i béke aláírása volt számukra, hiszen ezt követően a korábban az osztrák békedelegáció tagjaiként Párizsban tartózkodó vagy a megszálláskor Bécsbe menekülő szudétanémet politikusok nagy része visszatért Csehszlovákiába – ezt Masaryk elnök amnesztiája is elősegítette –, s nekilátott a szudétanémet pártok kiépítésének.
Az ekkor kiformálódó szudétanémet pártok politikájának vezérmotívumában alapvető egyezések voltak, hiszen a csehszlovák állam realitását ugyan akceptálták, de az állam nemzetállami és centralista szerkezetét határozottan elutasították. Ennélfogva szinte valamennyi német párt programja – beleértve a nacionalista jobboldali és szociáldemokrata pártot is – az autonómia különböző változataira épült. Mivel azonban gyakorlati politizálásukban a csehszlovák politikai közeg elutasításának a mozzanata kifejezetten erős volt, s a passzív kivárás jellemezte (Beran 2009, 105. p.), tevékenységük meglehetősen kontraproduktív volt. Persze az együttműködés elutasítása legalább ugyanilyen mértékben jellemezte a hivatalos csehszlovák politikát is, amely a német szándékokat – elszakadási törekvéseként értelmezve azokat, s még a jogos német törekvésekben is a köztársaság dezintegrációjának a veszélyét látva – menetrendszerűen elutasította. A cseh–szlovák többség saját nemzeti forradalma termékeként tekintett a köztársaságra (Kučera 1999, 603. p.), s a megszerzett hatalmat egyáltalán nem kívánta sem a németekkel, sem más nemzetekkel megosztani. Ennek jeleként a köztársaság szerkezetét rögzítő alkotmányt a németek, magyarok és más nemzetiségek kizárásával összehívott csehszlovák forradalmi nemzetgyűlés fogadta el. Az 1920. február 29-én elfogadott, szellemiségében amúgy demokratikus és liberális alkotmány pedig a nyilvánvalóan nemzetiségi államot a fiktív csehszlovák nemzet nemzetállamává nyilvánította, amivel a lakosság egyharmadát még akkor is másodrendű állampolgárrá degradálta, ha tudjuk, hogy az alkotmány paragrafusai az államalkotó nemzet számára semmiféle konkrét előnyöket nem biztosítottak.

Az alkotmány és az első parlamenti választások eredményeként kialakult politikai erőtérbe a német pártok kivétel nélkül az önrendelkezés jogának igényével léptek be, ám egymáshoz viszonyítva jól érzékelhető különbségekkel. A nacionalista jobboldali pártok (DNP, DNSAP), melyeknek a vezető személyisége a csehszlovák állammal szemben szuperkritikus Rudolf Lodgman volt, továbbra is a negativizmus politikáját szorgalmazták, s meglehetősen mereven elutasították a cseh politikával való együttműködést. A szociáldemokraták (Deutsche Sozialdemokratische Arbeiterpartei – DSAP) és a polgári pártok (Bund der Landwirte – BdL, Deutsche Demokratische Freiheitspartei – DDFP, Deutsche Christlichsoziale Volkspartei – DCV) viszont hajlandóak voltak a csehszlovák pártokkal való kooperációra. Ők is fenntartották ugyan igényüket az önrendelkezési jogra, ám azt a nacionalista pártokkal szemben egyre inkább egy Csehszlovákián belüli megoldásként kezdték értelmezni.

Az a feszültség, amely az államalapítás hónapjaiban a cseh és német politikai reprezentáció között felhalmozódott, a későbbiekben is csak nagyon nehezen oldódott, sőt az első parlamenti választások utáni időszakot is inkább a konfliktusok jellemezték,4 ami elsősorban a kisebbségek minden közeledési kísérletét elutasító cseh politika felelőssége volt. A cseh–német együttműködésre a jó példát – talán nem véletlenül – a gazdasági élet szereplői mutatták fel, hiszen a német és a cseh gyáriparosok szövetsége már 1922-ben együttműködési szerződést kötött egymással. Még ugyanebben az évben a szudétanémet pártok végleg két táborba tömörültek, a DCV, a BdL és a DDFP ugyanis kilépett a nacionalista pártokkal alkotott Német Parlamenti Szövetségből, s létrehozta a Német Munkaközösséget (Deutsche Parlamentische Arbeitsgemeinschaft – DPAG), amely a következő években a cseh politikával való kooperálás motorjaként működött. Gyakorlatilag ettől az időtől kezdve a német pártok egy része több kérdésben is a cseh pártokéhoz közeli álláspontot fogalmazott meg, amely egyetértés több törvényjavaslat esetében azoknak a polgári német pártok általi megszavazásában is megmutatkozott. Sőt miután az 1923-as községi választásokon a német aktivisták több szavazatot szereztek, mint a nacionalista pártok, a parlamenti ciklus végén már konkrét megbeszélések is folytak a németeknek a kormányba való bevonásáról. (Beran 2009, 210. p.) S bár ebben látszólag mindkét fél érdekeltnek látszott, elsősorban a német politika volt az, mely az államapparátusban és a gazdasági életben is jelentkező folyamatos pozícióvesztés miatt egyre sürgetőbbnek látta, hogy részt kapjon a hatalomból. Cseh részről a közeledés legfőbb szorgalmazójaként Masaryk köztársasági elnököt lehet megnevezni, aki az első parlamenti ciklus időszakában számos tárgyalást folytatott német politikusokkal (akik közül többen személyes jó ismerősei voltak) a cseh–német együttélés perspektíváiról.5

A kormányzattal való együttműködés szándékában – a mindenkori budapesti kormányzattal ellentétes módon – a német aktivistákat a hivatalos berlini politika is támogatta. Walter Koch prágai német követ egy 1923-ban megfogalmazott levelében a sérelmi politikával kapcsolatban a követezőket írta: „A német képviselőknek sem a törvényhozásra, sem a közigazgatásra nincs semmiféle befolyásuk. Tevékenységük nem más, mint a német vidék szavakat a tettekkel azonosító falusi kocsmai közönségének szolgáló színjáték.” A kormányzathoz való közeledés politikáját ezzel szemben pozitívan ítélte meg: „Az, hogy a Birodalom szimpátiája az értelmes reálpolitika mellett áll, nem kérdéses. A németek ebben az államban, akár akarják, akár nem, életre-halálra össze vannak kapcsolva a csehekkel. Ha a cseheket valamiféle együttműködésre tudják bírni, s ha közben nem engednek a saját nemzeti méltóságukból és sajátosságaikból, akkor befolyást nyerhetnek az államapparátusra és gátat állíthatnak a cseh fanatizmusnak is. Ez mind nekik, mind a Birodalomnak is a legjobb megoldás lesz.” (Idézi: Brügel 2006, 244–246. p.) Kochnak ezt a véleményét az 1923-tól külügyminiszteri tisztséget betöltő Gustav Stresemann is osztotta.

Ám a német–cseh kormányzati együttműködésre ekkor még nem voltak adottak a feltételek, hiszen a felek olyan feltételeket szabtak ennek, amelyeket kölcsönösen nem tudtak és nem akartak teljesíteni: a szudétanémetek a köztársaság szerkezetének megváltoztatását követelték, a csehek viszont az állam iránti feltétlen lojalitás kifejezését várták volna a német pártoktól – kölcsönösen hiába. Így a német politika az első parlamenti ciklus végéig egységesen ellenzéki pozícióban maradt.
1925 talán legfontosabb európai esemény a locarnói egyezmény volt, amely a Németország és az antanthatalmak közötti megbékélés által mintegy lezárta a versailles-i béke aláírását követő évek európai hidegháborúját. A versailles-i államhatárok garanciája biztonságérzettel töltötte el a cseh-szlovák politikát, amely egyfajta belső Locarnót kezdett szorgalmazni a németekkel. Ehhez teremtett jó kiindulási pontot az 1925-ös parlamenti választások után előállt belpolitikai helyzet, amikor is a győztes Agrárpárt az addigi össznemzeti koalíció ideájával szakítva egy tisztán polgári (a szociáldemokratákat nélkülöző) kormány összeállítását tűzte ki célul. Ehhez a Szlovák Néppárt bevonása mellett elsősorban a német polgári pártok megnyerésén keresztül vezetett az út. Annál is inkább, mert az aktivizmusra hajlamos német erők kitűnően szerepeltek a választásokon, a BdL, a DCV és a DSAP a szudétanémet szavaztok 76%-át megszerezte, míg a két nacionalista német pártnak csupán azok 24%-a jutott.6 Vagyis a német szavazók a konfrontáció helyett az együttműködésre voksoltak, bár azt látnunk kell, hogy a német pártok részéről az aktivizmus nem jelentette a német érdekek képviseletének a feladását. Ezt az új parlamentben a Franz Spina által a német polgári pártok nevében felolvasott nyilatkozat is jelezte, amely határozottan leszögezte, hogy a német pártok ragaszkodnak az önrendelkezés elvéhez, a csehszlovák állam „egyoldalú nemzeti felépítményét” pedig továbbra is elutasítják.7

A határozott ellenzéki hangvétel és a kormányzat több kisebbségellenes intézkedése ellenére azonban a németek kormányba lépése egyre nagyobb realitást nyert, s 1926 őszén valósággá is vált: a BdL és a DCV az ún. úri koalíció része lett. Az agrárpárti Franz Spina közmunkaügyi, a keresztényszocialista Robert Mayr-Harting pedig igazságügy-miniszterré avanzsált.

A német aktivisták kormányba lépése – bár ma annak tűnhet – korántsem jelentett valamiféle végleges cseh–német kiegyezést. A koalíció ugyanis merő pragmatizmusból, hatalmi-politikai érdekből született, s nem állt mögötte valós nemzetpolitikai megegyezés. Ezt jelzi, hogy a korábbi feltételekkel ellentétben a csehek nem kívánták a németektől lojalitási nyilatkozatukat, a németek pedig nem szabtak olyan feltételeket a csehek felé, amelyek a nemzetállami keretek lebontását feltételezték volna. Az igazi problémát azonban az jelentette, hogy míg a németek egy új csehszlovák nemzetiségi politika kezdeteként, a nemzetállami keretek lebontásának első lépéseként értelmezték a kormánykoalíciót, a csehek a németek felé tett engedmények lezárásaként, egyfajta végső lépésként gondoltak rá. Ez pedig előrevetítette azt az eredménytelenséget, amely összességében a németek kormánytagságát jellemezte, hiszen az apró engedményeken, az ellenséges közbeszéd visszaszorulásán kívül vajmi keveset tudtak elérni. A csehszlovák állam nemzetállami keretinek lebontását pedig egyáltalán nem. (Vö. Beran 2009, 226. p.)

A magyar aktivizmus kezdetei

A szlovákiai magyar politika kezdetei számos pontban mutatnak ugyan azonosságot a szudétanémet mintával, ám az eltérések is nyilvánvalóak. Ezek a különbségek több okra vezethetők vissza, így az osztrák tartományok és a történelmi Magyarország eltérő politikai hagyományaira, a Felvidék etnikai sajátosságaira, s nem utolsósorban Budapest Berlintől eltérő magatartására, hiszen a Bethlen István vezette budapesti kormányzat – bár szintén Versailles teljesítésének az útját választotta – végig elutasította a szlovákiai magyar pártok Prágával való együttműködését, amelyben az államhatárok legitimizálásának a veszélyét látta.
Az 1919 első napjaiban szlovákiaivá lett magyar közösség a szudétanémethez hasonlóan elutasítóan fogadta ugyan az új államot és határait, ám politikai képviselete az első napoktól kezdve felismerte azt, hogy a magyar lakosság érdekvédelme szükségessé teszi a csehszlovák politika különböző szintjeibe való bekapcsolódást. Ennek a felismerésnek a jegyében vállalták a részvételt 1919 tavaszán a Pozsony és Komárom megye ideiglenes bizottságába kinevezett magyar közéleti személyiségek (köztük Kürthy Lajos báró, Bartal Aurél volt főispán vagy Szüllő Géza),8 s ennek jegyé­ben ajánlotta fel az együttműködést az impériumváltás napjaiban a Pozsonyt és a Kassát irányító magyar szociáldemokrácia a városukat megszálló új hatalom képviselőinek. Az együttműködés azonban nem jelentett behódolást, hiszen mind Bartalék, mind a Molnár Miklós vezette kassai9 és a Wittich Pál vezette pozsonyi szociáldemokrácia leszögezte, hogy az együttműködés szándéka nem jelenti a fennálló helyzet és a csehszlovák megszállás jogosságának elismerését (ne felejtsük el, hogy 1919 elején még messze voltunk az új határok nemzetközi szentesítésétől).
A szlovákiai magyar politika szubjektumainak megkésett kialakulását elsősorban az 1920 áprilisára kiírt első parlamenti választások gyorsították fel. Az első választásokon a magyar politika alapvetően ellenzékiként határozta meg magát, hiszen a két polgári párt, az Országos Keresztényszocialista Párt (OKP) és a kisgazdák mellett a Szlovenszkói Német–Magyar Szociáldemokrata Párt is ilyen programmal indult. Sőt – bár Popély Gyula és Angyal Béla a kormányzat érdekeit szolgáló álmagyar pártnak minősítették (Popély 1995, 80. p.; Angyal 2002, 62. p.) – a kassai választókerültben induló Magyar Nemzeti Pártnak is ellenzéki programja volt, igaz, a keresztényszocialistákétól eltérően jórészt liberális ihletésű.10

Az 1920 áprilisában megtartott első parlamenti választások során a magyar lakosság szavazatai nagyjából egyenlő arányban oszlottak meg a baloldalt képviselő szociáldemokrácia és a jobboldali polgári pártok között, ami egyben azt is jelentette, hogy a magyar szavazók döntő többsége olyan pártokra adta szavazatát, amelyek ragaszkodtak a magyar lakosság önrendelkezési jogához. A szociáldemokrácia, másfelől a polgári pártok Csehszlovákiához való viszonyában azonban mégis jól látható különbség volt felfedezhető. Míg az utóbbiak – mint azt képviselőiknek a parlamentben felolvasott nyilatkozatai is igazolják11 – továbbra is ideiglenes és csak az erőszak útján fenntartott állapotként tekintettek a szlovákiai magyarok helyzetére, a szociáldemokraták már a csehszlovák államon belüli megoldásként értelmezték az önrendelkezést, tehát ha közvetetten is, de elismerték a csehszlovák államot, s jelezték, hogy azon belül kívánják szocialista harcukat megvívni.12 Ellenzéki álláspontjukat a csehszlovák kormánnyal szemben azonban ők is fenntartották, s a csehszlovák kormányok nacionalizmusát kemény szavakkal bírálták.
A kétpólusú (bal- és jobboldali ellenzéki) magyar politika kontextusai az első parlamenti ciklus időszakában (1920–1925) gyorsan megváltoztak. Csehszlovákia államjogi helyzete stabilizálódott, a határok véglegesültek, a csehszlovák gazdaság prosperálni kezdett. Eközben az 1920 elején elfogadott új alkotmány utat nyitott a térség legjobban működő parlamentáris demokráciájának kiépülése előtt. Csehszlovákia belső viszonyai oly mértékben stabilizálódtak, hogy az a köztársaság európai politikában betöltött pozíciójára és megítélésére is kihatott. A korábban sokak által életképtelen „szörnyszülöttnek” nevezett állam gazdasági és politikai szempontból is stabil és nemzetközileg is elismert országgá vált.

Mindez kihatott arra, hogy a Csehszlovákiai megítélése szempontjából addig meglehetősen egysíkú szlovákiai magyar politika is színesedni kezdjen, és az ellenzéki-sérelmi magatartás mellett más életképes alternatívák is megjelenjenek. Csehszlovákia Kommunista Pártjával (CSKP) megjelent a bolsevik típusú baloldal, amelynek egyik bázisát épp a korábbi magyar szociáldemokraták jelentették, s amely – legalábbis a jelszavak szintjén – támogatta a nemzetiségek önrendelkezési jogát. Másrészt a Csánki Aladár és Csomor István vezette Köztársasági Magyar Földmíves Párttal (KMFP) színre lépett az első olyan magyar politikai erő is, amely már nyíltan felvállalta a Csehszlovák Köztársaság iránti lojalitását és ezzel együtt a kormány támogatását – megszületett a magyar aktivizmus.
Az az aktivizmus azonban, amelyet a Csomor vezette „köztársasági magyarok” képviseltek, semmiben sem hasonlított a korábban már vázolt szudétanémet aktivizmusra. Eleve olyan pártról volt ugyanis szó, amelyet a kormányzati érdekek, elsősorban Milan Hodža szándékai hoztak létre, s amelyben a legfőbb kötőanyagot annak a hite jelentette, hogy a kormánypárti magatartásért cserében Prága földet ad a pártba belépőknek (nem véletlenül volt a párt egyik jelszava „Szervezkedj, légy köztársasági, hogy az osztozkodásnál hoppon ne maradj!”13).

S bár Gútán és néhány más délnyugat-szlovenszkói községben jelentős számú földigénylőt tudott a párt a saját soraiba csalogatni, az 1923-as megyei választások, amelyeken a párt listájára csupán 23 ezer szavazat érkezett,14 világosan jelezték Csomorék politikai kísérletének a korlátait. S ezen még az olyan látványos PR-akciók sem segíthettek, mint az, amikor 1925 májusában a KMFP nagy csinnadratta közepette szállította fel két különvonattal mintegy kétezer hívét Prágába, az épp akkor zajló gazdasági kiállításra, hogy azok magyar népviseltbe öltözve és magyarul énekelve igazolják a cseh közvélemény előtt szlovákiai magyaroknak a csehszlovák állam iránti lojalitását.
A KMFP választóit leginkább a be nem váltott ígéretek (főleg az elmaradt földkiutalások) és a Hodža iránt túlzásba vitt szervilizmus taszította, míg a kormányzatot a magyar republikánus mozgalmába ölt anyagiak megtérülésének egyre csökkenő esélye kezdte nyugtalanítni. Így a párt az 1925-ös parlamenti választásokon már nem is indult külön listán, hanem a csehszlovák Agrárpárt listáján indította jelöltjeit – meglehetősen kevés eredménnyel.15 Ez az eredmény eldöntötte a párt sorsát, amely a következő években fokozatosan felszámolta önállóságát és 1929-re véglegesen beolvadt az Agrárpártba, ahol egy „alig önállósággal” bíró szekciót alkotva folytatta tovább tevékenységét.
Az 1925-ös parlamenti választások előtt még egy aktivista színezetű és a szlovákiai magyar falu lakosságát megszólítani igyekvő párt alapítására került sor. Az 1924 szeptemberében megalakult Országos Parasztpárt életre hívása mögött azonban jórészt a pártalapító Mikle Vince személyes ambíciói álltak. A kezdeti nagy lendület után – hiszen a párt vezetői három hónap alatt 350 ezer tagot kívántak a pártba beszervezni – a pártszervezés gyorsan kipukkadt. A megalapítása után egy évvel csupán 37 helyi alapszervezettel rendelkező párt az 1925-ös választásokon csak két választókerületben, az érsekújváriban és a kassaiban indult, Szlovákia többi részén pedig az Agrárpárt támogatására szólította fel híveit.16 A választások azonban egyértelmű kudarcot hoztak számukra, hiszen mindössze 4,5 ezer szavazattal és mandátum nélkül végeztek.17 A kudarc hatására a párt 1926-ban feloszlatta magát, Mikle pedig véglegesen kikopott a politikából.
Csomor és Mikle pártalapítási kísérlete és pártjaik választási kudarca számos – a kor politikusai számára is világosnak tűnő – üzenetet hordozott magában. Az ugyanis, hogy Csomorék életképes szervezeti hálózatot tudtak kiépíteni, s a választásokon – ha nem is nagy, de azért – nem lebecsülendő számú szavazót állítottak maguk mögé, jelezte, hogy a szlovákiai magyar társadalom egyes rétegeiben, főleg a gazdatársadalomban ott az igény a változásokra. Igény volt arra, hogy az egyre inkább meddőnek tűnő sérelmi politizálást (amelyről Robert Mayr-Harting német keresztényszocialista szenátor mondta azt, hogy a magyarok „nagykalapáccsal akarják szétverni a köztársaságot anélkül, hogy erre az erejük megvolna”18) a magyar lakosság gazdasági és szociális problémáit enyhíteni tudó konstruktívabb politikával váltsák fel. Ennek tükrében a két párt választási kudarca nem a többségi nemzettel való együttműködés kudarcát jelentette, hanem sokkal inkább a kormányzat feltétel nélküli kiszolgálására és az egyéni érvényesülésre épülő politizálás csődjét. Nem negálta viszont az ésszerű együttműködés szükségességét. Annál inkább sem, mert erre nézve bizonyosfajta példával szolgálhatott a szudétanémet közösség, amelynek pártjai a húszas évek közepén úgy léptek a cseh politikával való kooperáció útjára, hogy közben a német lakosság alapvető nemzeti követeléseiről és a csehszlovák állam szerkezeti átépítésének céljáról nem mondtak le. Az így differenciálódott német politika – vagyis hogy sérelmi ellenzék mellett létrejött egy a kormánnyal együttműködő vonal – pedig sokkal több eredményt tudott felmutatni, mint az egy vágányon haladó magyar politizálás.
A „német út” követésének szándéka ismerhető fel abban a politikai fordulatban, amely a Szent-Ivány József vezette Magyar Nemzeti Párt magatartását 1925 és 1927 között jellemezte, s amely a két háború közötti korszak legígéretesebb szlovákiai magyar kiegyezési kísérlete volt a prágai kormányzattal.

A Magyar Nemzeti Párt a „német úton”

Az 1920-ban kezdődő parlamenti ciklus feléhez közeledve nem csupán a külső szemlélők, hanem az érintett politikusok számára is egye inkább nyilvánvalóvá kellett válnia, hogy annak a deklaratív, sérelmi politikának, amelyet a magyar ellenzék addig folytatott, meglehetősen behatároltak a lehetőségei. Az eredménytelenség mellett figyelmeztető jel volt a két magyar párt elszigeteltsége is, hiszen a parlamentben nem rendelkeztek valós szövetségessel, s nemhogy a centralista pártokkal, a szudétanémet és a szlovák pártokkal sem tudtak érdemleges együttműködést kialakítani. Helyzetüket az is jelezte, hogy a hatalom csak minimális párbeszédet folytatott velük, s a parlamentbe bejutott összes párt közül 1921 végéig egyedül az Országos Keresztényszocialista Párt vezetői nem kaptak meghívást Masaryk elnöktől.19
A szlovákiai magyarok számára nem kis politikai és gazdasági hátrányokat szülő helyzet megváltoztatásának igénye a Szent-Ivány József vezette kisgazdapártban fogalmazódott meg, ami azért sem meglepő, mert a kisgazdákat a keresztényszocialistákhoz képest eleve olyan formációként tartották számon, amely a szimbolikus politikával szemben nagyobb szerepet tulajdonított a gazdasági kérdéseknek. Másrészt Szent-Ivány József, maga is földbirtokos lévén, jól ismerte a szlovákiai magyar gazdák nehéz helyzetét.

Ezeknek az impulzusoknak is köszönhető, hogy a bejei földbirtokos már 1922-ben olyan kisebbségi magatartás modelljét vázolta fel, amelyben a nemzethez való hűség mellett az állam iránti alkotmányos lojalitás is helyet kapott volna, s teremtette volna meg ezzel a kormányzattal való együttműködés alapját. (Szarka 2006, 34. p.) Egy ilyen kísérlethez azonban akkor még nem voltak adottak a körülmények. Ezt igazolják azoknak a tárgyalásoknak az eredményei is, amelyek a szövetkezett ellenzéki pártok és a kormányzat megbízottjai között 1922 tavaszán zajlottak. (Szarka 2006, 32–33. p.) A kormány kezdeményezésére kezdődő megbeszélések első fordulójára, amely során a magasabb szintű megbeszéléseket elő kellett volna készíteni, Pöstyénben került sor, ahol a magyar pártok delegációja bejelentette, hogy elismerik a békeszerződés realitását, s megfelelő garanciák esetében akár aktív kormányzati munkát is készek vállalni. A korábban már kidolgozott és Budapesten is egyeztetett sérelmi-követelési lista – amelynek átnyújtására nem került sor – azonban eleve olyan feltételeket tartalmazott, amelyek a csehszlovák fél számára az adott formában elfogadhatatlanok lettek volna, így joggal feltételezhetjük, hogy a magyar fél részről inkább csak egyfajta reakciópróba volt a tárgyalás. (Szarka 2006, 34., 39. p.) De a kormányzat sem vette azokat komolyabban, s feltehetően csak azt kívánta szondázni, miként lehetne a magyar politikát leválasztani a szlovák autonomista mozgalomról.
A csehszlovák és a kisebbségi pártok közeledésének ekkor még – sok más ok mellett – a parlamenti mandátumok megoszlásának matematikája sem kedvezett, ám az 1925 őszére kiírt rendkívüli parlamenti választások előtt már sejteni lehetett, hogy ez a helyzet – elsősorban a kommunisták előretörése és a nemzeti koalíció fontos tagját alkotó szociáldemokrácia várható meggyengülése által – könnyen megváltozhat. Nagy reményekkel várta a választásokat Szent-Ivány József is, azt remélve, hogy a Kisgaz­dapárt sikeres megújítása esetén sikerülhet az addig nagyobb választói bázissal bíró, s Budapest erkölcsi és főleg anyagi támogatásának nagyobb részét is maga mögött tudó OKP árnyékából kilépniük. Mivel azonban az OKP a kormányzattal szembeni merev, hajthatatlan magatartást már lefoglalta magának, a kisgazdák számára csak a Prágával szembeni békülékenyebb politika útján nyílhatott tér, amit a párt vezetői jó érzékkel ismertek fel. Sőt egy ilyen magatartás a Bethlen István által Magyarország elé kijelölt út szempontjaival sem volt összeegyeztethetetlen.

A kisgazdák számára a váltáshoz kedvező pillanatot kínált az OKP-n belül 1924-től kirobbant belső válság is, amely közvetlenül az 1925 őszén megtartott parlamenti választások előtt végül pártszakadáshoz vezetett. Az OKP belső válsága alatt Szent-Ivány váratlanul a jobboldali magyar pártok egyesítésének és egy nemzeti alapon szerveződő pártnak az ötletével állt elő, amely az ő elképzelései szerint azt jelentette volna, hogy miután az OKP-ból annak szlovák szakosztálya leválik, s esetleg abból más csoportok is kiválnak, a maradék beolvad a Kisgazdapártba. (Angyal 2002, 122. p.) Ez az elképzelés azonban nem jött be, hiszen az OKP túlélte a válságot, megtartotta szlovák szakosztályát, s csupán a pártharcokban vereséget szenvedett Lelley-csoport vált ki belőle. Az OKP új elnöke pedig az a Szüllő Géza lett, aki nemhogy a közös párt ötletét utasította el, hanem az egységes választási fellépését is,20 s így a Szent-Ivány által beharangozott egységes magyar pártból csupán annyi valósult meg, hogy a Kisgazdapárt és a Magyar Jogpárt összeolvadt és Magyar Nemzeti Párt (MNP) név alatt folytatta tovább működését. S bár új volt a név és új a párt elnöke (Törköly József), a tartalom maradt, s Szent-Ivány is megtartotta vezéri szerepét.

Az egységes párt létrejöttének kudarca nem akadályozta, sőt még elő is segítette azt, hogy az OKP-vel való versenyben az MNP a merev ellenzékiségtől a kormánnyal való kiegyezés reálpolitikájának az irányába lépjen tovább. Ennek a lépésnek a gazdasági motivációját Szent-Ivány már 1924 végén megfogalmazta. Fejtegetése szerint mivel Magyarország csak kevés segítséget tud nyújtani a szlovenszkói magyarság gazdasági önszerveződéséhez, szükségesnek látszik, hogy a „tót vagy a cseh gazdasági élet erősségeiből merítsünk,”21 vagyis elkerülhetetlen a csehszlovák gazdasági életbe való erőteljesebb bekapcsolódás, a gazdasági kooperáció. Szent-Ivány fejében azonban a csehszlovák gazdaságba való integrációt szükségszerűen követte volna a politikai integráció is, amelynek első lépéseként a szudétanémet pártokkal való szorosabb együttműködés kialakítását jelölte meg, majd ezt követően olyan program kialakítását, amely „a nemzeti kisebbségeknek a kormányban való részvételét sem zárja ki”.22 Ez a forgatókönyv képezte annak az általa nemzeti reálpolitikának nevezett stratégiának az alapját, amelynek legfőbb célját abban jelölte meg, hogy az kenyeret adjon a szlovenszkói magyaroknak.23

A német pártokkal beharangozott együttműködés jeleként az 1925-ös választásokon az MNP, amely a Szepesi Német Párt jelöltjeit is felvette saját listájára, a csehországi német agrárpárttal, a Bund der Landwirtével koalícióban indult. Az eredmények pedig Szent-Iványt igazolták, hiszen az MNP 5 képviselői helyet szerzett, amelyből egyet a szepesi németek képviselője, Nitsch Andor kapott. S mivel a ruszinszkói magyar pártok jelöltje, Korláth Endre is az ő képviselői klubjukba lépett bele, az OKP 4 képviselőjével szemben Szent-Ivány 6 fős képviselői csoportot vezethetett a parlament képviselőházába.
Az MNP és a keresztényszocialisták közötti erőviszonyok megváltozását és Szent-Ivány politikájának vonzerejét az egyes járások választási eredmények is jelezték, hiszen az MNP a húsz magyar jellegű járásból (ahol a magyar lakosság száma meghaladta a 20%-ot) 13-ban több szavazatot szerzett, mint riválisa.24 Ha pedig csak azokat a járásokat nézzük, ahol a magyarok aránya meghaladta a 80%-ot, akkor az eredmény 7:2 volt a nemzeti pártiak javára.25 Az OKP csak a két járási szintű nagyvárosban (Pozsonyban és Kassán), valamint az olyan erősen katolikus vidékeken, mint Rozsnyó, Somorja vagy Galánta környéke tudott több szavazatot szerezni a kisgazdáknál.
A parlamenti választások eredménye megfelelő felhatalmazást adott Szent-Iványnak, hogy a keresztényszocialisták és egyes magyarországi körök várható támadásai ellenére is a kampány során meghirdetett reálpolitika útján haladjon tovább. Ezt a szándékot az új parlamentben elmondott első beszéde is megerősítette, amely felszólalás során a magyar pártvezér bejelentette, hogy „a nemzetünk sorsán való siránkozás és a rajtunk esett súlyos jogtalanságok ellen való tiltakozás” politikájának a kudarcát látva olyan reálpolitika útára kíván lépni, amely továbbra is a magyar kisebbség önrendelkezési jogának elvitathatatlanságára épül, de amely a szlovákiai magyar közösség gazdasági és politikai pozícióinak megerősítését szolgálja.26 Vagyis olyan programot fogalmazott meg, amely nagyban hasonlított az MNP-vel közös parlamenti klubot alakító BdL és a többi aktivista német párt felfogásához: az alapvető nemzeti célkitűzéseket megtartva, a többségi pártokkal való együttműködés útján kívánta megváltoztatni a köztársaságnak a kisebbségek számára elfogadhatatlan nemzetállami szerkezetét.

Olyan aktivizmus programját vázolta tehát fel, amely teljesen különbözött a Csomor-féle aktivizmustól, hiszen úgy hirdetett kooperációt a csehszlovák pártokkal, hogy közben a trianoni rendezést illető elutasító elvi álláspontját továbbra is fenntartotta, s aktivista politikájának lényegeként a „csehszlovák nemzeti állam gondolata és erőszakolása ellen” valamint a „nemzeti autonómia” kiküzdéséért való küzdelmet nevezte meg.27

Az MNP a kormányba való belépés Rubiconján

Az 1925-ös parlamenti választások a szociáldemokrácia számottevő visszaszorulását rögzítették. A magyar szociáldemokrácia teljesen elbukott, a német is jelentősen meggyengült, de az országos politikára a legnagyobb hatással mégis az volt, hogy a csehszlovák szociáldemokrácia mandátumszáma 74-ról 29-re csökkent. A hagyományos baloldal szavazatainak jó részét Csehszlovákia Kommunista Pártja vitte el, amely 41 mandátummal az ország második legnagyobb pártjává lépett elő, de növelni tudta mandátumait a polgári oldal, így az Agrárpárt is.

Az igazi nagy változást abban hozták a választások, hogy a CSKP kitűnő szereplésének köszönhetően az előző ciklusban az össznemzeti kormány mögött álló parlamenti többség elveszett. A Masaryk elnöktől kormányalakítási megbízást kapott Jan Švehla agrárpárti politikusnak csak hosszas tárgyalások után, az Iparos Párt bevonásával sikerült egy új össznemzeti koalíciót létrehoznia, annak többsége azonban meglehetősen törékeny volt, s a bal- és a jobboldal közötti ellentétek gyakorlatilag működésképtelenné tették.28 Az új koalíció egyetlen eredményét az 1920-as nyelvtörvény végrehajtó rendelkezésének kiadása jelentette, amelyet a kisebbségekkel való konzultáció nélkül fogadtak el, s amely némely pozitívumai mellett számos szempontból szűkítette a nyelvtörvényben megjelölt nyelvi jogokat. A rendelet, amely a nacionalista Csehszlovák Nemzeti Demokrata Párt felértékelődött pozícióit jelezte, ismét kiélezte a nemzetiségi viszonyokat, a szudétanémet területeken a lakosság heves demonstrációit váltotta ki, s úgy nézett ki, hosszú időre elmélyíti a kormányzat és a nemzetiségek közötti árkokat.

A törékeny koalíció azonban három hónap után szétesett, s az ország irányítását Jan Černý hivatalnokkormánya vette át. Az új kormány 1926. március 18-i kinevezését követően a háttérben azonnal elkezdődtek a tárgyalások egy új parlamenti többség létrehozására. A kezdeményezés az Agrárpárt kezében volt, amely erre a már a Švehla-kormány idején napirendre került agrárvámok kérdését akarta felhasználni. Mivel ezek elfogadását a baloldali pártok hevesen ellenezték, a Švehla betegsége idején a párt legaktívabb tényezőjének szerepébe lépő Milan Hodža egy tisztán polgári többség létrehozását tűzte ki célul. Így amikor 1926. június 12-én a képviselőház az agrárvámokról szóló törvényt a szocialista pártok szavazatai nélkül, a három német polgári párt és a Magyar Nemzeti Párt szavazatainak segítségével elfogadta, egy olyan új parlamenti többség alapjait rakták le, amelynek Csehszlovákia történetében először a csehszlovák pártokon kívül német (a Bund der Landwirte, a Német Keresztényszocialista Párt és a Német Iparos Párt) és magyar pártok is a részei voltak. Az új parlamenti többség azonban, amely a kongrua törvényének megszavazását követően tovább erősödött, még nem jelentett új kormánykoalíciót. Addig, amíg október folyamán az aktivista német pártok, majd a következő év elején Hlinka Szlovák Néppártja is belépett a kormányba, még hosszas alkudozások folytak. 1926. október 14-e, amikor az új kormányt a parlamentnek bemutatták, fontos fordulópont volt Csehszlovákia történetében, hiszen a kormányban első ízben ültek ott a nemzetiségek, jelen esetben a szudétanémetek képviselői, s részvételük 1938 tavaszáig, az első köztársaság végső válságának kirobbanásáig folyamatos volt.

A Magyar Nemzeti Párt útja azonban nem egyezett a német pártokéval. A választásokat követően Szent-Ivány teljes erővel nekilátott annak, hogy választási sikerének hátszelét kihasználva a szlovenszkói magyar társadalomban is megerősítse bázisát, s ezáltal erősebb hátteret biztosítson a maga elé kitűzött reálpolitikai célok mögé. Ennek a szándéknak tudható be a látszólag független, de valójában az MNP munkásszakosztályának szánt Magyar Nemzeti Munkáspárt megalapítása, és az MNP kommunikációjának megerősítése: Pozsonyban létrehozták a párt sajtóirodáját, a Barázda c. hetilap és a pozsonyi Magyar Újság mellé pedig megvásárolták a kassai Az Est című lapot is. (Angyal 2002, 134. p.) Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a Prágai Magyar Hírlapban is jól érzékelhető volt Szent-Ivány befolyása, akkor elmondható, hogy erős sajtóhátteret teremtett céljaihoz. Eközben egyre markánsabban mutatkozott meg az a különbség, amely Szent-Ivány és a „legszélsőbb ellenzéki” és egyben „budapesti” szempontú politikát képviselő Szüllő Géza magatartása között volt. Az agrárvámokról való szavazás során ugyanis Szüllő és pártja nem csupán ellenzéki automatizmusból szavazott a vámok ellen, hanem azért is, mert az hátrányosan érintette a magyarországi élelmiszeripart. Szent-Ivány viszont úgy vélte, hogy a törvény Magyarországot sújtó következményei csupán átmenetiek lesznek,29 miközben ezeket messze felülírják majd azok az előnyök, amelyek a vámokból a szlovákiai magyar földművesek számára következnek majd.
A vámtörvény MNP általi megszavazása kedvező visszhangot váltott ki a szlovenszkói magyar választók, különösen a falusi lakosság között, s egyes források szerint jelentős volt azok száma, akik átléptek az OKP-ből az MNP-be.30 A városi lakosságra pedig azzal igyekezett kivetni hálóját a nemzeti párt, hogy az állampolgársági törvény olyan változtatását ígérte meg, amely ezreknek jelenthetett volna csehszlovák állampolgárságot és ezáltal a létbiztonságot is.31 Az OKP, amely saját választói bázisát látta veszélyeztetve, azonnal heves ellenkampányt indított, s megpróbálta bagatellizálni az MNP eredményeit. A Szent-Ivány ellen irányuló támadásokból jelentős szerepet vállalt az egyik legnagyobb példányszámban megjelenő bulvárlap, a Kassai Újság, amelynek kampányát a „liberális nemzetieket” zsigerből gyűlölő Fleischman Gyula kassai kerszoc politikus irányította. A Kassai Újság szerint az állampolgársági törvény hatása inkább negatív volt, a vámtörvény károkat okozott Magyarországnak, Szent-Ivány pedig beállt azon „materialista” politikusok közé, akik az anyagi érdekeket az eszmék elé helyezik.32 De a magyarországi sajtó egy része is nekiment (valószínűleg az OKP szervezésében) az MNP-nek, így Szent-Ivány Az Újság című lap hasábjain próbálta megmagyarázni lépéseit, azt hangsúlyozva, hogy bár a vámtörvény okoz gondokat Magyarországnak, pártjának kötelessége meglépni minden olyan lépést, amely előnyöket jelent a szlovenszkói magyar közösség részére.33 A pesti lapban közölt írásában azt is kifejtette, hogy megfelelő politikával elérhetőnek látja az MNP államjogi programját: a nemzeti autonómiát, a szlovákiai magyarság pedig azáltal, hogy gazdagodik, az öntudatát is erősebben fogja őrizni.

A közvélemény mellett Szent-Ivány a szűkebb budapesti vezetésnek is igyekezett megindokolni magatartását s kifejteni elképzeléseit. Ezt egyrészt a pártvezetés július 10-i ülésére készült, de Budapestre már előzőleg eljuttatott beszámoló is tartalmazta,34 továbbá az a pártelnök által ugyanezekben a napokban a magyar külügynek beterjesztett memorandum35 is, amelyet a prágai követ – annak tartalmát pozitívan értékelő szavak kíséretében – juttatott el Budapestre.
A két dokumentum a párt addigi lépéseit szükségesnek és eredményesnek minősítette, a reálpolitika lényegét pedig a magyar kisebbség gazdasági helyzetének javítása, versenyképességének megőrzése mellett elsősorban a csehszlovák nemzeti koalíció megbontásában nevezte meg. Vagyis némileg máshová helyezve a hangsúlyokat, mint a hazai kommunikációban, a német, magyar és szlovák polgári pártok összefogásának legfőbb célját abban jelölve meg, hogy éket verjenek az Agrárpárt és a szociáldemokraták, illetve az erre a két pártra épülő széles körű csehszlovák nemzeti koalíció pártjai közé. Ezáltal pedig olyan helyzetet teremtsenek, amelyben a kisebbségi politikai pártok játszhatnák a mérleg nyelvét, döntően befolyásolva ezzel az 1927-ben esedékes köztársaságielnök-választást is, sőt hosszú távon akár a nemzetállami alkotmány revízióját is elérhetnék. A magyar pártvezér úgy vélte, hogy az általa megjelölt pártok36 bevonásával – amelyekkel előzetes tárgyalásokat erről már folytatott – egy olyan, optimális esetben 82 képviselővel, reálisabban nézve kb. 60 képviselővel rendelkező kisebbségi blokkot lehetne létrehozni, amelyet a parlament jelenlegi erőviszonyai mellett semmilyen fontos kérdésben nem lehet majd megkerülni. Bár a tervezet szerint a kisebbségi blokkban részt vevő pártok közötti kapocs az aktivizmus lenne, Szent-Ivány a kormányba lépés gondolatát elutasította (legalábbis Budapest felé ezt kommunikálta), s úgy vélte, hogy arra csak a kisebbségi pártok alkotmányjogi programjának, vagyis a centralista modell helyett egy a nemzeti autonómiákra épülő állam megvalósulásának esetében kerülhetne sor.

Szent-Ivány tervezetének azonban épp az volt a gyengesége, amire ő a kisebbségi blokk erejét alapozta, vagyis a jelzett pártok összefogásának kérdése. Az MNP vezére által felsorolt pártok ugyanis alapvetően eltérő stratégiák és ideológiák mentén politizáltak, s ahogyan az MNP és az OKP is nehezen tudott együttműködni, az ún. aktivista német pártok és a nacionalista német pártok között is nagyok voltak a távolságok. Nem is beszélve Hlinka Szlovák Néppártjáról, amely csupán Szlovákia egészére nézve támogatta az autonómiát, de a nemzeti autonómiákat már nem.

Budapest azonban, amelynek véleményére komoly befolyást gyakorolt a keresztényszocialisták volt képviselője, az ezekben a hetekben Veszprém megye főispánjává kinevezett Körmendy-Ékes Lajos, korántsem látta oly pozitívan a fejleményeket, ahogy azt az MNP vezére remélte. Így Szent-Iványnak az augusztus 4-i Bethlen István miniszterelnökkel és Szüllő Géza OKP-elnökkel való egyeztetésen kemény bírálatokat kellett meghallgatnia, sőt azonosulni volt kénytelen azzal az utasítással, miszerint az MNP-nek mindent meg kell tennie, nehogy a német pártok vagy a HSĽS belépjen a kormányba. Ez egyébként – a fentiekben felvázolt elképzelést figyelembe véve – az MNP-nek is érdekében állhatott, hiszen csak abban az esetben lett volna némi esély a Szent-Ivány által elképzelt ellenzéki blokk egyben tartására (sőt inkább összekovácsolására), ha a fent jelzett pátok egyike sem lép be a kormányba.

A csehszlovák jelentések szerint Szent-Ivány meglehetősen lehangoltan tért vissza Budapestről, s a gömöri birtokán, Bején tartott bizalmas megbeszélésen már abban az értelemben nyilatkozott bizalmasai előtt, hogy elhibázott lépéseket tett, amelyeket helyre akar hozni, előtte azonban egy hónapra visszavonul a politikától, s csak a gazdálkodással fog foglalkozni.37 Pár nap után azonban visszatért aktivitása, a párt pedig gyorsan összezárt mögötte. Az MNP képviselői klubja a szeptember 7-én megtartott ülésén határozottan kiállt a pártvezér mögött, s leszögezte: „a klub a párt eddigi politikájának irányvonalán áll, amely minden tekintet nélkül való aktivizmusra épül. Ezen az úton óhajtja legjobban szolgálni a nemzet érdekeit és ezen túl is a legszorosabb összeköttetést óhajt fenntartani a szövetséges német pártokkal.”38 A politikájában megerősített Szent-Ivány a következő hetekben Budapest fenntartásai ellenére további lépéseket tett aktivista politikájának megvalósítása irányába. Annak fejében pedig, hogy az MNP megszavazza a kormány költségvetését (ami végül nem történt meg), néhány gazdasági jellegű, a szimbolikus követelésektől távol eső feltételt szabott: a kormányzat juttasson a magyar kézműveseknek is állami megrendeléseket; tegyék lehetővé, hogy a dél-szlovákiai iparosok a kishatárforgalom keretén belül Magyarország határ menti térségeiben is vám nélkül árulhassák termékeiket; rendezzék az állampolgársági ügyeket; kezdődjön meg a magyar szakiskolai hálózat fejlesztése; kerüljenek módosításra a magyar lakosságot hátrányosan érintő szociális törvények.39

Švehla 1926. október 12-i bejelentése azonban, miszerint a BdL és a DCV belép a formálódó polgári kormányba, alapvetően megváltoztatta a helyzetet, s jelentősen rontott az MNP tárgyalási pozícióin. A két német párt ugyanis anélkül vállalt kormányzati szerepet, hogy bármiféle garanciát kapott volna követeléseik teljesítésére. Az MNP pedig meglehetősen furcsa helyzetbe került, hiszen képviselői, akik továbbra is ellenzékben voltak, immár kormánypárti német képviselőtársaikkal ültek közös parlamenti klubban – amely konstrukció hosszú távon tarthatatlannak látszott. Mi több, a BdL és a DCV lépése Budapest előtt is rontott Szent-Ivány helyzetén, hiszen ő végig azt ígérte, hogy a német pártokat távol tartja a kormánytól.

Nem csoda, hogy az OKP az augusztus 4-i budapesti találkozó eredményeképpen létrehozott kétpárti közös bizottság jogosítványait felhasználva valóságos össztüzet zúdított az MNP-re és különösen Szent-Iványra. A közös bizottság november 22-i ülésén, amelyet a volt komáromi főispán, a fordulat előtti politikai elit képviselője, Kürthy István vezetett, abba a pozícióba kényszerítették az MNP vezetőjét, hogy azonosulnia kellett Kürthy feltételével, miszerint az MNP csak olyan ügyekben támogathatja a kormányt (de ezekben az esetekben is csupán a közös bizottság engedélyével), amelyek nem érintik a magyarság helyzetét.40 A bizottsági ülésről készült feljegyzések azt jelzik, hogy Szüllő és Kürthy nézetei fényévekre estek Szent-Iványéitól, hiszen kategorikusan elutasítottak minden együttműködést a kormányzattal. A volt komáromi főispán szerint ugyanis a szlovákiai magyarság politikájának vezérfonalát az őt ért sérelmekre való rámutatás és a békeszerződések revíziójának kívánalma kell, hogy alkossa, s a reálpolitika, vagyis „minden hozzásimulás a republikában fennálló rendszerhez tehát határozottan káros a magyar nemzetre”.41

Az OKP-vel összhangban Budapest is egyre erőteljesebb nyomást gyakorolt az MNP-re, hogy változtasson politikai kurzusán, s a prágai magyar követ, Masirevich Szilárd néhány nappal a fenti közös bizottság ülése után azt javasolta a külügynek, hogy ha ez nem történik meg, akkor vonják meg a nemzeti párttól a szubvenciókat, és hajtsanak végre átalakításokat az addig az MNP befolyása alatt álló Prágai Magyar Hírlap vezetésében.42

Szent-Iványt a német pártok kormányba lépése láthatóan kellemetlenül érintette, nyilatkozataiban szerencsétlen lépésként értékelte. Az MNP további magatartásával kapcsolatban azt kommunikálta, hogy a párt kiváró álláspontra fog helyezkedni, s a konstruktív ellenzék szerepét fogja betölteni.43 A kormányzat képviselőivel azonban ennek ellenére folytatta a tárgyalásokat külső támogatásáról, amelynek feltételéül a Švehla miniszterelnökkel november 26-án lefolytatott tárgyalásokon öt adminisztratív úton gyorsan elintézhető kérdéskört nevezett meg: a földreform és a telepítések revízióját, az elbocsátott magyar állami alkalmazottak ügyének megnyugtató rendezését, a bírósági járások határainak korrigálását, a szlovenszkói pénzintézetek szanálását és néhány oktatásügyi követelést.44 Švehla szakértői tárgyalásokat javasolt, amelyek néhány nappal később el is kezdődtek és több napon át folytak, miközben Szent-Ivány külön is tárgyalt Hodžával és Švehlával, s a tárgyalások menetébe többek között a német miniszterek is bekapcsolódtak. S bár a megbeszéléseken Švehla és Hodža részéről több előrelépést jelentő ígéret is elhangzott, így egy a földreformot felügyelő, s az MNP képviselőjét is magába foglaló bizottság felállításáról, valamint arról, hogy a földreform során a telepesek helyett ezentúl a helyi igénylők kielégítése lesz a fő cél, a tárgyalások valós eredmények nélkül folytak, ami tovább fokozta a pártra nehezedő külső nyomást.

Az MNP vezetése – legalábbis többségük – azonban szilárdan kitartott vezérük politikája mögött, s a december 12-i ülésen egyhangúlag jóváhagyta a Szent-Ivány által felolvasott határozatot, amely többek között kimondta: „az aktív politikának nem szabad az alkalmat elszalasztani, hogy tényleges gyakorlatban valamit tegyünk, orvosoljuk a magyarság sérelmeit és megakadályozzuk azt a folyamatot, amely hét éven keresztül pusztította a magyarság nemzeti erőit…”45 Sőt ennél is továbbmenve azt is elfogadták, hogy ha teljesülnek a párt feltételei, akkor belépnek a kormányba. A pártvezetőség ülésén is felolvasott követelések fényében azonban erre kevés esély volt, s így nagy kockázatot ezzel a határozattal nem vállaltak.

Az idő előrehaladtával a megegyezés esélye egyre inkább csökkent. Miután pedig 1927 januárjában a HSĽS is kormányba lépett, Švehlának egyre kevésbé volt szüksége az MNP hat mandátumra. A nemzeti párt február 2-i lévai pártvezetőségi ülése ugyan még megerősítette Szent-Ivány mandátumát a tárgyalások folytatásához (Angyal 2002, 148. p.), ám mivel azok nem hoztak áttörést, a tárgyalások tulajdonképpen minden látványos szakítás nélkül egyszerűen elhaltak. Így az a sajtóvita, amely az OKP és az MNP vezetése között 1927 tavaszán lefolyt, már sokkal inkább a két párt rivalizálásáról és választói bázisának kölcsönös megszólításáról szólt, mint magáról a kormánytámogatás tényleges lehetőségéről. A Szüllő által a PMH április 1-jei számában leközölt írásra Szent-Ivány által írt válasznak a jelen téma szempontjából annyiban mégis jelentősége van, hogy az MNP vezére írásában értékelte az aktivista politika eredményeit, amelyeket a református egyház ügyében való előrelépésben, az állampolgárságot nyert magyarok egyre nagyobb számában, 100 elbocsátott magyar tisztviselő ügyének elrendezésében s a pozsonyi tanítóképző magyar osztálya megnyitásának ígéretében jelölt meg.46 Összességében pedig úgy értékelte a párt addigi lépéseit, hogy azok a „magyar szellemi és gazdasági nyomor enyhítését és megszüntetését” szolgálták.47
A valóság azonban az volt, hogy 1927 tavaszán az MNP már egyre inkább ellenzéki pozícióba helyezkedett vissza, amit az is jelzett, hogy a köztársasági elnök választása során nem szavazta meg Masaryk megválasztását, s nemmel szavazott a közigazgatási reform elfogadása során is. Végül a nemzeti párt ellenzéki magatartása miatt 1927. július 7-én a BdL is felmondta a vele kötött szerződést, s kilépett a közös parlamenti klubból.

Szent-Ivány az aktivista próbálkozás kudarcának az okát (1927 szeptemberében) a német pártok kormányba lépésével magyarázta: „…a német aktivistáknak a kormányba való belépése nem hozza meg a beígért eredményeket, és hogy mindjobban megerősödik az a meggyőződés, hogy ez a belépés egyike volt a legutóbbi évek legnagyobb taktikai hibáinak. Mi levontuk a következményeket ebből a helyzetből. A magyar aktivizmus halálát a német aktivisták idézték elő, amikor a kormányba beléptek, ők azonban a német aktivizmust fogják most halálba dönteni.”48 Abban a magyar pártvezérnek kétségkívül igaza van, hogy a német pártok és a HSĽS kormányba lépésével azok az elképzelések, amelyeket Szent-Ivány egy közös kisebbségi blokk létrehozásával kapcsolatban papírra vetett, gyakorlatilag tárgytalanná váltak. Így az OKP meg-megújuló támadásai, Budapest erősödő kritikája és az MNP-n belüli mozgások mellett már Szent-Ivány motivációja sem volt olyan erős, mint néhány hónappal korábban. Az MNP aktivista kísérletének a kudarca azonban mégsem ezen múlt, hanem sokkal inkább azon, hogy a csehszlovák kormány számára, amelybe a két német párt előzetes feltételek nélkül lépett be, az MNP feltételei túlságosan is súlyosak voltak ahhoz képest, amit a magyar párt kormány mögé állításával Prága nyerhetett volna. Prága inkább csak általános ígéretek megfogalmazását preferálta, de a Szent-Ivány által feltételül szabott nemzetállami keretek lebontására egyáltalán nem mutatott hajlandóságot – ez pedig eleve irreálissá tette a megegyezést.

A másik oldal, jelesül Milan Hodža, mindezt természetesen másként látta, s utólag visszapillantva a tárgyalásokra elsősorban a Rothermere lord írása által kiváltott revíziós kampánnyal magyarázta az MNP kormánytárgyalásainak eredménytelenségét. Hodža érvei ugyan szintén érvényes magyarázatát jelentik a korabeli helyzetnek, magunk azonban úgy véljük, hogy az MNP reálpolitikájának kudarca már jóval előbb eldőlt, mint amikor a Rothermere-féle ügy kirobbant. Budapest felelőssége azonban így is nyilvánvaló, hiszen az ő revíziós tervei szemszögéből a szlovákiai magyarok minden olyan mozgása, amely a Csehszlovák Köztársaságba való integráció irányába hatott, még ha az a szlovákiai magyar közösség aktuális érdekeit szolgálta is, elvetendő volt. Így Szent-Ivány reálpolitikája is.
Évek múltán (1933-ban) Szent-Ivány még egyszer visszatért a témához, s akkor már elsősorban a csehszlovák kormányzatok magatartásában jelölte meg a tárgyalások kudarcát: „…megállapítottam azt, hogy az úgynevezett aktivizmus alatt a csehszlovák politika vezetői a csehszlovák nemzeti állam és e csehszlovákizmus nemzeti céljaihoz való feltétlen hozzászegődést értik, megállapítottam, hogy ezt a szellemet képviselő kormányok nem foglalkoznak komolyan a magyar kérdés megoldásával, nem hajlandók jogos követeléseink teljesítésére vagy biztosítására és hogy a valóságban a cseh kormányok olyan magyarokat keresnek, akiknek a lelkiismerete elbírja, hogy amíg a nép szegényedik, ők megszedjék magukat.”49

Az MNP aktivizmusának utóélete: 1. Zay Károly és A Nap

Az eddigi szakirodalom a Švehlával folytatott tárgyalások kudarcát egyben az MNP aktivizmusának lezárásaként értékelte (Szarka 2006, 38. p.), a források elemzése azonban azt jelzi, hogy noha a reálpolitika az MNP részéről hivatalosan ugyan lezárult, ám ideája tovább élt a párton belül, sőt annak legfelső vezetésében is. Ezt az is alátámasztja, hogy azok az aktivista kísérletek, amelyek 1927 végén és 1928-ban a szlovákiai magyar politikai élet állóvizét rövidebb-hosszabb időre felkavarták, jól kimutatható kapcsolatba hozhatók Szent-Ivány kísérletével és annak kudarcával.
1927 második fele nem kedvezett a nemzetiségi megbékélésnek, hiszen az angol politikus és vállalkozó, Lord Rothermere nevezetes írásának (Hungary’s Place in the Sun) a megjelenése olyan viharokat és a magyar–csehszlovák viszony olyan mértékű kiéleződését eredményezte, amely egy időre minden magyar–szlovák együttműködési kezdeményezést zárójelbe tett. A naptári év vége felé azonban egyre több jel mutatott arra, hogy az MNP politikai konyhájában a reálpolitika esetleges felmelegítésére készülnek. Legalábbis erre lehet következtetni azokból a mozgásokból, amelyek az MNP-t ebben az időszakban jellemezték, különösen Zay Károlynak a párton belüli felbukkanásából.

A zayugróci birtokos, Zay Károly, a családi vagyon egyik legnagyobb elherdálója fiatal kora nagy részét Nyugat-Európában töltötte. Hazatérte után a nagybirtokosok hagyományos vidéki életmódja helyett Pozsony újságíróktól, politikusoktól és egyben szexuális kihívásoktól is nyüzsgő életébe vetette bele magát. Őt magát a csehszlovák rendőrségi jelentések páneurópai gondolkodású, a köztársasághoz lojális, ám magyar nemzeti hovatartozását soha meg nem tagadó személyként festik le, aki azonban a magyar ellenzéki pártoktól mindig távol tartotta magát.50 Ezért is hatott meglepetésszerűen, hogy – feltehetően az 1925-ös választásokat követően – belépett a Magyar Nemzeti Pártba, sőt ott a pártelnök, Szent-Ivány támogatását bírva gyorsan véleményformáló szerepre tett szert. 1927 őszén pedig – ismét csak a pártvezér támogatását bírva – azzal kísérletezett, hogy saját pénzen pártirodát nyisson Pozsonyban, amely elsősorban adó- és földügyekben nyújtott volna segítséget a párt tagjainak. Az új pártiroda létrehozásának a terve nyílt támadás volt az MNP losonci központi irodája ellen, amelyet az a Szilassy Béla vezetett, aki a párton belül az egyik legnagyobb ellenzője volt a pártvezér reálpolitikájának, s aki 1927 elején azért lobbizott Bethlennél, hogy távolítsák el a párt éléről Szent-Iványt.51 A pozsonyi pártiroda létrehozásával tehát Szent-Ivány két legyet ütött volna: egyrészt erősödött volna Zaynak a szerepe és ezzel a reálpolitika pozíciója, másrészt gyengült volna fő pártbeli riválisa, Szilassy befolyása.
Zay Károly ügye azonban nem várt vitákat okozott a párton belül, ami elsősorban annak volt köszönhető, hogy a nagybirtokos 1927. december 1-jén A Nap címmel egy új bulvárlapot indított útjára. Az igazi probléma nem is a lap indítása volt, hanem az, hogy a lapról már megjelenése előtt olyan szellemben cikkezett a csehszlovákiai sajtó, hogy az az aktivizmus politikáját fogja támogatni. A Várhoz (vagyis a köztársasági elnök köreihez) közel álló Lidové noviny pedig egyenesen arról írt, hogy Zay és Szent-Ivány az aktivista politika megújítása jegyében indítják el a lapot, amellyel új frontot nyitnak a keresztényszocialistákkal szemben.52 De hasonló véleményt formáltak a rendőri jelentések is, amelyek szerint Zay célja, aki eredetileg a Magyar Újságot akarta átvenni, a csallóközi parasztság átcsábítása volt az aktivizmus oldalára.53 Azt is megjegyzik azonban róla, hogy ezt a dicséretesnek mondható célt nem feltétlenül idealizmusától vezérelve teszi, hanem elsősorban azért, hogy a földbirtokreform által veszélyeztetett birtokait megmentse.54 Egy másik jelentés pedig azt tartalmazta, hogy Zay már régóta kereste a kapcsolatot cseh és szlovák körökkel, a mostani fellépése pedig feltehetően Szent-Iványi akciója, aki miután Pesten leállították aktivista kísérletét, most kerülő úton próbál Prágához közeledni.55
Ezeknek a híreszteléseknek a fényében nem meglepő, hogy A Nap tulajdonosa mindjárt az új lap első számban sietett leszögezni, hogy melyek a lap fő prioritásai, s feltehetően nem véletlen, hogy többségében azokat a pontokat nevezte meg, amelyek a Švehlával folytatott tárgyalások során az MNP alapvető követeléseit is jelentették: a békeszerződésben biztosított kisebbségi jogok realizálását, a magyar kisebbség kulturális és oktatási autonómiáját, a földreform revízióját, a bírósági járások határainak átigazítását, az elbocsátott közalkalmazottak ügyének rendezését. Sőt Zay közvetlenül is utalt Szent-Iványra, hiszen leszögezte, hogy A Nap azonosul azokkal feladatokkal, amelyeket a „magyar közélet kimagasló alakja”, Szent-Ivány József megfogalmazott.56 Az MNP és A Nap közötti kapcsolatokat közvetetten maga Szent-Ivány is megerősítette, hiszen ugyanebben a lapszámban azt nyilatkozta, hogy bár neki személyesen semmi köze a laphoz, Zay a pártjának megbecsült tagja, s ezért bizonyos benne, hogy az új napilap szellemisége is ennek megfelelő lesz.57
Az új lap körül keringő szóbeszéd miatt Zay nem sokáig tudta halogatni azt, hogy az aktivizmushoz fűződő kapcsolatát is világossá tegye. A lap december 4-i számában Aktivizmus és ellenzéki politika címmel tett közzé írást,58 amelyben a laptulajdonos gróf védelmébe vette az MNP aktivista kísérletét, amelynek kudarcát annak rovására írta, hogy az idő még nem érett meg arra, hogy egy magyar párt belépjen a csehszlovák kormányba. Ennek kapcsán Szent-Ivány korábbi elképzeléseivel összhangban azt a véleményét fejezte ki, hogy az aktivizmus nem feltétlenül azonos a kormánypártisággal, s az a párt is aktivista, amely programja megvalósítása érdekében esetenként hajlandó támogatni a kormányzatot, s ezzel felelősséget is vállal annak tevékenységéért. A kormányba való belépésre azonban Zay a csehszlovák politikában még ott levő soviniszta vonal miatt nem látta érettnek az időt, s úgy vélte, a magyarságnak egyelőre még szilárd ellenzéki politikát kell folytatnia, „nehogy önként mondjon le olyan jogokról, amelyeket később nehéz visszaszerezni”.59
Az, hogy a pártvezér emberének számító Zay nyíltan aktivizmust hirdet lapjában, heves reakciót váltott ki az MNP vezetésén belül, amely a december 12-én Losoncon megtartott ülésén foglalkozott az üggyel.60 Szent-Ivány az ülésen támogatta Zay irodaalakítási ötletét, sőt azt javasolta, hogy A Nap legyen a párt hivatalos szócsöve. A többség azonban ezt váratlanul visszautasította, s olyan határozatot fogadott el, amelyben megerősítette a párt ellenzéki magatartását, s elvetette a Zay által szorgalmazott pozsonyi iroda létrehozását. Szent-Iványnak meg kellett hátrálnia, a következő napokban pedig több lapnak (közte a PMH-nak) is olyan nyilatkozatot volt kénytelen eljutatni, amelyben élesen elhatárolódott Zay új napilapjától.
Az MNP pártvezetésének losonci döntése tulajdonképpen eldöntötte azt a vitát, amely már régebbtől húzódott a nemzeti párton belül. Szent-Ivány ezúttal a saját pártján belül sem tudta megvédeni aktivista elképzeléseit, s a szavazás során azok is ellene voksoltak, akik korábban támogatták ezt a politikát. Az ő érvrendszerüket példázza Koczor Gyulának a PMH február 3-i számában megjelent nyilatkozata, aki szerint „a kormány a tárgyalások folyamán bizonyságát szolgáltatta annak, hogy nem hajlandó a magyarsággal szemben folytatott politikáján legalábbis lényegesen változtatni és nemzeti, kulturális és gazdasági érdekeinket kellően méltányolni. A következtetéseket levonva ebből pártunk, amelyek abból állnak, hogy elhatározott ellenzéki küzdelmét mind addig folytatnia kell, míg nem győz a jobb belátás. Nincs és nem lehet e tekintetben véleményeltérés a párt tagjai között, mert nem lehet és nem tűr meg a párt olyan állásfoglalást, amely teljességében nem fedné a magyarság érdekét, ez az érdek pedig ma föltétlen ellenzéki állásfoglalást követel.”61
Ezzel az MNP kormányhoz való közeledésének kísérlete még akkor is végérvényesen lezárult, ha tudjuk, hogy a pártvezetésen belül továbbra is jól látható törésvonal maradt a Szilassy Béla, Bartal Iván és Jaross Andor képviselte merev ellenzéki csoport és a Szent-Ivány, Holota János, Richter János fémjelezte „aktivista” szárny között.62 Az aktivizmus azonban mint politikai stratégia elveszítette szerepét, s olyan üres jelszó lett belőle, amit a megfelelő pillanatban bármikor elő lehetett húzni. Így például az 1928-as tartományi választások kampányában, amikor az MNP-nek a csehszlovák állammal szemben lojális politikát hirdető, s a nemzeti pártból kivált Mohácsy-féle kisgazdapárt személyében váratlan konkurense támadt. Ekkor Szent-Ivány ismét „kibontotta a reálpolitika zászlaját,”63 ám ez valódi tartalom nélkül csupán a választóknak szóló üres frázis maradt.

Az MNP aktivizmusának utóélete: 2. A Mohácsy-féle Kisgazda Párt

A MNP aktivista kísérletének az utózöngéjeként kell tekintenünk az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt (OMKIM) rövid, de tanulságos történetére is. A Kisgazdapárt létrejöttét elsősorban a Magyar Nemzeti Párt tagságán belül, elsősorban a csallóközi gazdák között észlelhető elégedetlenséggel lehet magyarázni. Ők ugyanis az általuk meddőnek ítélt merev ellenzékiséggel szemben olyan politikát vártak volna el Szent-Iványéktól, amely gazdasági pozícióik megerősödését eredményezhette volna. Ennélfogva többségük támogatta az MNP reálpolitikai kísérletét, s miután a párt 1927 közepén szakított azzal, soraikban felütötte fejét az elégedetlenség. Ehhez járult a pártvezetésben az aktivisták és az azt ellenzők között kialakult feszültség, amely a csehszlovák belügyi jelentések szerint már-már a párt széthullásával fenyegetett.64 Ez ugyan végül nem követezett be, de a csallóközi nemzeti párti politikusok egy csoportja, akik ilyen vagy olyan okok miatt kiszorultak az MNP vezetéséből, vagy valamilyen személyes sérelmük volt a pártvezetéssel szemben, 1928 nyarán végül nyíltan szembefordultak a párt irányvonalával, és kiléptek az MNP-ből. A szecesszió vezetője Mohácsy Károly komáromi ügyvéd volt, aki ugyan a párt alapítói közé tartozott, de meglehetősen rossz viszonyt ápolt a csúcsvezetéssel,65 s már 1925-ben is nehezményezte, hogy az eredetileg kisgazdapártként induló tömörülés Magyar Nemzeti Párttá transzformálta át magát. A szakadárok másik jelentős alakja pedig a párt egyik alapítója és régi pártigazgatója, Lukovich Ferenc volt.
Mohácsyék az 1927 végétől egyre gyakrabban megfogalmazott kritikájukban az eredeti kisgazda értékek elárulásával vádolták az MNP-t, s az azokhoz való visszatérést nevezték meg egyik fő céljukként. Ezért sem volt meglepő, hogy amikor 1928 őszén párttá szervezték magukat, a nevüket úgy választották meg, hogy az kísértetiesen hasonlított az MNP elődpártjáéra. Az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt kialakulásában azonban egy másik csoportosulás, nevezetesen az OKP-ből annak 1925-ben bekövetkezett szakadásakor kivált ún. Lelley-csoport néhány tagja, Szappanos Lajos, Méhes Gáspár, Mérey Lajos is szerepet játszott. Ők 1925-ben a Lelley Jenő vezette Nyugat-szlovenszkói Keresztényszocialista Párt már akkor aktivista színezetű listáján próbálkoztak bejutni a parlamentbe, de sikertelenül.66
Noha az MNP Mohácsy és Lukovich vezette szárnya már 1927 végétől készült a kiválásra, de nyíltan csak 1928 nyarán léptek elő, amikor a csallóközi földművesek elégedetlenségét meglovagolva sorra tartották gyűléseiket különböző településeken. Magának az Országos Magyar Kisgazda Iparos és Munkáspárt megalakítására azonban csupán közvetlenül a tartományi választások előtt került sor. A pártalakítást hosszas tárgyalások sorozata előzte meg, amelyek nagy tétje az volt, hogy ki lesz az a politikus, aki nevét adja az új párthoz és húzóembere lesz majd. Erre a szerepre ugyanis sem Mohácsy, sem pedig Lukovich nem voltak alkalmasak, amit ők maguk is jól tudtak. Épp ezért már 1928 májusában megkeresték a volt OKP-elnököt, Lelley Jenőt, hogy álljon a pártalakulás élére, ő azonban ugyanúgy visszautasította ezt, mint Jánoky-Madocsány Gyula volt nyitrai főispán is. Mérey Lajos tanácsára még Holota Jánost, Érsekújvár polgármesterét, az MNP egyik vezető személyiségét is megkeresték, akiről köztudomású volt, hogy a kormányzattal való együttműködést szorgalmazza, ám ő is visszautasította közeledésüket.

Mivel Lelley és a köréje csoportosuló személyiségek visszautasították, hogy nyíltan az alakulófélben levő párt mellé álljanak (a háttérben azért ott voltak), az 1928. november 8-án, a pozsonyi Schwarzmayer vendéglőben sorra került alakuló ülésen más lehetőség híján egy a politikában viszonylag ismeretlen szereplőt, Kreutz József csallóközi birtokost választották meg elnöknek.67 A frissen megalakult párt november 24-én Magyarság címmel hetilapot is indított, amelyben a közelgő tartományi választásokra való tekintettel a párt választási ígéretei kaptak központi szerepet. A Magyarság erős szavakkal, de személyeskedés nélkül támadta az MNP és az OKP merev ellenzékiségét, és olyan „pozitív” politika megvalósítását ígérte, amely gazdasági jólétet biztosíthat a szlovákiai magyar iparosoknak és földműveseknek.68 Ennek szellemében Mohácsy ekképp foglalta össze a párt programját: „az eddigi hibák kiküszöbölésével a csehszlovák állam alapjára helyezkedve reális politikát folytatni a magyar kisgazdák, iparosok, kereskedők, munkások, az egész itt élő magyarság kulturális és anyag boldogulásának érdekében és liberális szellemben.” A kormány nyílt támogatását viszont elutasították, mert mint Mohácsy nyilatkozta, egy magyar pártnak nincs oka arra, hogy a csehszlovák kormányt támogassa.69
A közelgő tartományi választások előtt az új párt szempontjából talán az volt a legnagyobb gond, hogy a Csallóközön kívül nem igazán tudta megvetni a lábát, noha Kassán és környékén is próbálkozott. Csallóközi kampányuk azonban erőteljes volt (egyes források szerint Hodža anyagi támogatásának köszönhetően), ami Budapesten is olyan félelmeket keltett, hogy esetleg túl sok szavazatot rabolnak majd el az ellenzéki magyar pártoktól. Ezzel kapcsolatban az egyik prágai követi jelentés még azt az ötletet is felvetette, hogy hasznos lenne, ha a magyar hatóságok megakadályoznák, hogy Mohácsy, aki a Duna általában jobb partján lévő (magyarországi) szőlőjében tartózkodott, a választási kampány utolsó két hetére visszatérjen Szlovákia területére.70

A rövid idő és az ellenzéki pártok részéről az OMKIM ellen indított sajtóhadjárat ellenére az alig egy hónapja működő párt viszonylag jó eredményt ért el a december 2-án megtartott tartományi választásokon, hiszen a Zsidó Párttal kapcsolt listájára71 közel 13 746 ezer szavazatot szerzett, ami egy tartományi képviselői helyet jelentett. Igaz, az aznap tartott járási választásokon már korántsem szerepeltek ilyen jól, s egyetlen járási testületben, még a párt bázisának számító Komáromiban sem szereztek mandátumot. (Angyal 2002, 163. p.)
Az „alapító atyák” a részleges sikeren felbuzdulva a pártot a magyar aktivizmus vezető pártjává kívánták tenni, ehhez azonban arra lett volna szükségük, hogy húzóneveket állítsanak maguk mellé. Az erre kiszemelt szereplők, elsősorban Lelley és Jánoky-Madocsány azonban továbbra sem voltak hajlandók kilépni a háttérből, sőt látva a stagnálást, végleg kiálltak az OMKIM mögül. Így az vezéregyéniségek és parlamenti képviselet nélkül gyorsan a teljes érdektelenség posványába süllyedt. A halódást mutatta az is, hogy a párt sajtóorgánumának számító Magyarságnak a tartományi választások után leállt a kiadása, s azt csupán közvetlenül az 1929-es parlamenti választások előtt újították fel – nem sok eredménnyel. A képviselőházi választásokon ugyanis Mohácsyék mindössze 6 894 szavazatot szereztek,72 ami kiábrándító eredmény volt számukra. A megszerzett szavazatok nagy része a Csallóközre esett, ám még a Dunaszerdahelyi járásban is, ahol aránylag a legjobban szerepelt a párt, csak az összes szavazat 4,3%-át kapták, az Ógyallaiban 3,6%-ot, a Komáromiban pedig 3,5%-ot. A gömöri és a keleti járásokban viszont csak 1% körüli eredményt értek el, vagyis szinte láthatatlanok voltak. Ez az eredmény pedig a párt fokozatos elhálálásához vezetett.

Összegzés

Az 1929-től Csehszlovákiába is begyűrűző és a mélypontját 1932-ben elérő gazdasági válság és az azt kísérő szociális elégedetlenség a politikai élet erőviszonyait is átrajzolta. Mivel a válság legnagyobb súllyal épp a németek által lakott cseh határszélre nehezedett, a német választók elfordultak az aktivista pártoktól, amelyek 1935-ben történelmi vereséget szenvedtek a frissen létrehozott Szudétanémet Párttól. A harmincas évek kül- és belpolitikai viszonyai között, a saját vesztébe rohanó Csehszlovákiában a nemzetiségi megbékélésre már nem voltak olyan kedvezőek a körülmények, mint az előző évtizedben. Ez pedig az aktivizmus számára is sorsdöntőnek bizonyult.
Az MNP és Mohácsyék sikertelen kísérlete nem zárta le azokat a próbálkozásokat, amelyek aktivista útra kívánták volna terelni a szlovenszkói magyar politikát. 1929 és 1931 között ezek a próbálkozások leginkább Lelley Jenő és Zay Károly nevéhez fűződtek, ám nagyobb volt a füstjük, mint a lángjuk, s még a pártalapításig sem jutottak el. Így a magyar aktivizmust 1938-ig a csehszlovák szociáldemokrácián és a csehszlovák Agrárpárton belüli magyar szekciók jelentették, amelyek sokszor szervilizmusba hajló magatartásukkal sokat tettek azért, hogy a szlovenszkói magyar politika kontextusában az aktivizmus az elvtelen politikai megalkuvás szinonimájaként rögzüljön.
A jelen tanulmányban felvázoltak alapján azonban látnunk kell azt is, hogy az aktivizmus nem volt feltétlenül azonos a Csomor István és Schulcz Ignác által fémjelzett szervilizmussal. Hiszen létezett – bár rövid ideig és kevés eredménnyel – egy olyan magyar aktivizmus is, amely a szudétanémet pártok által kitaposott úton kívánt haladni, s olyan feltételek mellett kívánt együttműködni a kormányzattal, hogy eközben a szlovákiai magyar közösség érdekeit is minél hatékonyabban tudja szolgálni. Miközben tehát nem kívánta feladni az önrendelkezés elvét, a hosszú távú alkotmányjogi célkitűzések mellett elsősorban a magyarságon esett legfontosabb sérelmek megoldását várta a kormányzattal való kooperációtól. Az, hogy ez a fajta aktivizmus nem tudott gyökeret verni, számos okra volt visszavezethető. Ebben Prága és Budapest egyaránt merev magatartása éppúgy belejátszottak, mint a szlovákiai magyar társadalom sajátosságai, vagy egy az aktivizmusban érdekelt gazdasági háttércsoport hiánya. Szent-Ivány kísérletének a kudarca túlmutatott önmagán, hiszen hosszú időre elásta egy belső csehszlovák–magyar kiegyezés esélyét, s mint látjuk, ez a feladat még ma is meghaladja a szlovákiai pártpolitika szándékait és lehetőségeit.

Felhasznált irodalom

Angyal Béla 2002. Érdekvédelem és önszerveződés. Fejezetek a csehszlovákiai magyar pártpolitika történetéből 1918–1938. Galánta–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet.
Angyal Béla 2004. Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936. Somorja–Dunaszerdahely, Fórum Kisebbségkutató Intézet–Lilium Aurum Könyvkiadó
Beran, Josef Ladislav 2009. Odepřená integrace. Praha, Pulchra.
Broklová, Eva 1997. T. G. Masaryk a německý politický aktivismus (do roku 1926). In Gajan, Koloman (ed.): T. G. Masaryk a vztahy Čechu a Nemcu (1882-1937). Praha, Masarykova společnosť, 169–186. p.
Brügel, Johann Wolfgang 2006. Češi a Němci 1918–1938. Praha, Academia.
Gajan, Koloman (ed.) 1998. T.G. Masaryk a vztahy Čechů a Němců (1882–1937). Masarykova spoločnosť.
Harna, Josef–Šebek, Jaroslav 2002. Státní politika vuči německé menšine v období konsolidace politické moci v Československu v letech 1918-1920. Praha, Historicky ústav.
Kárník, Zdeněk 2003. České země v éře první republiky (1918–1938). Díl 1. Vznik, budování a zlatá léta republiky (1918–1929). Praha, Libri.
Krácik, Jörg 1999. Die Politik des deutschen Aktivismus in der Tschechoslowakei 1920-1938. Frankfurt am Main, Peter Lang Verlag.
Krivý, Vladimír: Výsledky volieb 1929 – 2010 za obce na Slovensku
Kučera, Jaroslav 1999. Koncepce národního státu Čechů a Slováků a jeho realita v životě první republiky. In Valenta, Jaroslav a kol. (ed.): Československo 1918–1938. Osudy demokracie ve střední Evrope. I. Praha, Historický ústav.
Kural, Václav 1993. Konflikt místo spoločenství. Češi a Němci v československém státě (1918-1938). Praha, Ústav mezinárodních vztahů.
Medvecký, Karol Anton 1931. Slovenský prevrat. IV. Trnava, Spolok sv. Vojtecha.
Popély Gyula 1990. A kisebbségi magyar pártpolitika megújulása a harmincas évek első felében. Regio – Kisebbségtudományi Szemle, 3. sz., 97–132. p.
Popély Gyula 1995. Ellenszélben. A felvidéki magyar kisebbség első évei a Csehszlovák Köztársaságban (1918–1925). Pozsony, Kalligram.
Popper, Karl R. 1974. Das Elend des Historizismus. Die Einheit der Gesellschaftswissenschaften, Band 3. Tübingen, Mohr.
Seitz Viktor, a Magyar Nemzeti Párt losonci képviselőjének programbeszéde. Losoncz, Vígh Károly Könyvnyomdai Műintézete, 1920.
Šuchová, Xénia 2004a. Prílohy I – Obyvateľstvo. In Zenko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Šuchová, Xénia 2004b. Prílohy II – Politický systém. In Zemko, Milan–Bystrický, Valerián (ed.): Slovensko v Československu (1918–1939). Bratislava, Veda.
Szarka László 2006. Integráció és együttműködés a kisebbségpolitikában. Magyar aktivista kísérlet Csehszlovákiában. In: Bárdi Nándor–Simon Attila (szerk.): Integrációs stratégiák a magyar kisebbségek történetében. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet, 23–39. p.
Turczel Lajos 1983. Két kor mezsgyéjén. A magyar irodalom fejlődési feltételei és problémái Csehszlovákiában 1918 és 1938 között. Bratislava, Madách.
Valenta, Jaroslav 1994. Legenda o „rebelech s nimiž se nevyjednává.” Moderní dějiny, 2.
Voľby na Slovensku. So zvláštnym zreteľom ku voľbám do národného zhromaždenia v r. 1925.

Attila Simon
Activist attempts in the politics of the Hungarians in Slovakia in the 1920s.

The author deals in this study with the (pro-government) activist attempts of Hungarians in Slovakia, characterizing the second half of the 1920s. These attempts, connected to the opposition politicians of grievance (Szent-Ivány, Jenő Lelley, Károly Mohácsy), prove that when interpreting the notion of activism we must be much more cautious than before, and these attempts also indicate that activism was as much structured as was the society producing it. Thus the Hungarian activism until 1938 constituted of the Hungarian sections of the Czechoslovak Social Democracy and the Czechoslovak Agrarian Party, and these, with their sometimes almost servile behaviour, had done a lot for the state and that activism, in the context of the policies of Hungarians in Slovakia, was fixed as a synonym of unprincipled political opportunism. At the same time, activism was not necessarily identical with servilism. There existed – although for a short time only and with poor results – such a Hungarian activism too, that wanted to proceed on the track beaten by the parties of the Sudeten Germans, and wished to cooperate with the government under conditions allowing to represent the interests of the Hungarian community in Slovakia in the most effective way. For the understanding of activism of the Hungarians in Slovakia, it is important that we do not examine it as an exclusively Hungarian, isolated phenomenon, but in regard to the context of the Czechoslovak policies as a whole, using as a benchmark first of all the policy of the Sudeten Germans.

Attila Simon 329.1/.6(=511.141)(437.6)”1925/1930”
Activist attempts in the politics of the Hungarians 323.15(=511.141)(437.6)”1925/1930”
in Slovakia in the 1920s. 94(437.6)”1925/1930”

Keywords: Slovakia. The activism of the politics of the Hungarians in Slovakia between 1925 and 1930. The activism of the Sudeten Germans. The history of the Hungarian activism development. The Hungarian National Party.

Egy kocsmai verekedéssel kapcsolatban a kutató számára talán az lehet a legtanácsosabb, ha igyekszik kimaradni belőle. A történészek viszont abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy anélkül „lehetnek jelen” egy ilyen konfliktusban, hogy komolyabb sérüléseket vagy jogi következményeket kellene kockáztatniuk. Természetesen a történeti források teszik lehetővé, hogy betekintést nyerjünk a mindennapok ezen szegmensébe.

A kora újkori ember számára – hasonlóan más korok szereplőihez – a kikapcsolódásnak, az ún. szabadidő eltöltésének legalább olyan fontos szerepe volt, mint a munkának. A két szférát valójában nem is igazán választották el egymástól mereven, s meghatározó volt, hogy a munkával töltött hétköznapokat, illetve a pihenésre szánt időt milyen közegben élte meg az egyes ember. A kikapcsolódást célzó tevékenységek között kiemelt helyet kapott a közös italfogyasztás, a különböző társas játékok és a tánc. A szűkebb társadalmi környezet természetesen nagyban meghatározta a szabadidő eltöltésének helyét, módját és körülményeit. A korabeli polgárság számára a nyilvános szféra kiemelt színterei voltak a fogadók és a borkimérések. Az ezeken belül zajló életről sajnos ritkán értesülünk, gyakran inkább csak a városvezetésnek az italfogyasztás szabályozását célzó rendelkezéseit ismerjük. Így minden olyan forrás nagy értékkel bír, amely segítségével betekintést nyerhetünk a nyilvános szféra ezen részébe.
Jelen tanulmány egy verekedés ügyében 1539-ben felvett pozsonyi tanúkihallgatási jegyzőkönyv információit vizsgálja. A konfliktus egy borkimérésben zajlott le. A tanúk vallomásait több szakaszban jegyezték le, az anyag a pozsonyi Actionale Protocollum második kötetében (1539–1548) maradt fenn.1 Részünkről nem elsősorban az összetűzés lefolyása és kimenetele tart érdeklődésre számot, hanem olyan – a résztvevők és az ügyet vizsgálók számára esetleg mellékesnek tekintett – információk, amelyek számos adalékkal járulhatnak hozzá a kora újkori polgári társadalom mindennapjainak közelebbi megismeréséhez. A forrás információiból nem lehet nagy ívű társadalomtörténeti következtetéseket levonni, érdemes viszont összegyűjteni és elemezni az „elejtett” információtöredékeket.

Elöljáróban röviden szeretnénk vázolni az ügyet. A feljegyzésekből az derül ki, hogy 1539-ben Pozsonyban egy nyilvános borkimérésben („Inn aim öffnen leithauss”) szóváltás után verekedés tört ki egyrészről egy Hans Knüpfer nevű személy, másrészről két halászlegény, Georg és Mert Riemer között. Összesen 11 tanút hallgattak meg az ügyben a pünkösdöt követő napokban.

A helyszín, egy 16. századi borkimérés

Vizsgálódásaink során elsőként a helyszínt vesszük szemügyre. A bejegyzések arra utalnak, hogy egy olyan kimérésben zajlott az esemény, amelyet egy fürdővel együtt, vagy annak közvetlen közelében üzemeltettek. Az első tanú, Peter Schneller szerint Hans Knüpfer a verekedést megelőzően a kimérés, vagy a fürdő udvarán tartózkodott („Knupffer sei im hoff gewesen Inn Judem pad”).2 A megfogalmazásból esetleg arra is következtethetünk, hogy a fürdőnek és a kimérésnek közös udvara volt. Corbinian Slosser vallomása már egyértelműsíti a kérdést, nála ugyanis az szerepel, hogy egy bizonyos Jakab mesterrel együtt a fürdőhöz tartozó helyiségben (padstub) iszogatott, amikor kitört a rendbontás.3 Mindennek tekintetében – mielőtt képzeletben belépnénk a „tetthelyre” – érdemes távolabbról indítani a helyszín vizsgálatát.

A polgárok számára a fürdők – a kocsmákhoz hasonlóan – nemcsak a kikapcsolódás és a felfrissülés lehetőségét nyújtották, hanem egyben a közösségi élet fontos színterei is voltak.4 Kifejezetten tisztálkodásra használt helyiség általában nem volt a korabeli polgárházakban, leginkább a közös fürdők szolgáltak erre. A fürdősök tevékenysége sokrétű volt, így például köpölyöztek és eret is vágtak.5 A fürdősöknek (és a borbélyoknak) fontos szerepük volt a polgárok mindennapi életében, ők végezték ugyanis az egészségmegőrzést szolgáló egyszerűbb műveleteket. Vagyoni helyzetük igen változó képet mutat. Bár mindkét foglalkozás, de főleg a fürdősöké lenézett szakma volt,6 mégis valószínűleg mindkét csoport tagjainak többsége a (felső)középréteghez tartozott, s voltak olyan borbélyok is, akik az előkelő felső réteghez voltak sorolhatók.7 A Pozsony történetével foglalkozó szakirodalomban két fürdőre találunk adatot. A Felső-fürdő 1517-ben került a Flins családtól a város kezébe.8 A fürdő városon belüli helyéről nem rendelkezünk közelebbi információval. Ismert viszont, hogy az Alsó-fürdő a Dunára néző Halász-kapu közelében működött. Ezt a létesítményt 1536-ban eladták Jakab fürdősnek, majd a város 1585-ben szerezte vissza Langhaus György örököseitől.9 A vizsgált tanúvallomásokban először Judenpadként, azaz Zsidó-fürdőként jelenik meg a borkimérésnek is helyet adó fürdő. A Judenpad minden bizonnyal az Alsó-fürdő egy másik elnevezése lehetett. Az egyik tanú leírásában ugyanis már az szerepel, hogy az Alsó-fürdőben („Im untern pad”) zajlottak a mozgalmas események.10 A két elnevezés egymásnak történő megfeleltethetőségére utal még áttételesen az is, hogy a Halász-kapu előterében fekvő Újvárosban nagy számban dolgoztak halászok és tímárok. A későbbiekben látni fogjuk, hogy a szóban forgó borkimérésben is – legalábbis a verekedés időpontjában – jelentős arányban voltak jelen az említett két szakma képviselői.11

A helyszínt közelebbről megvizsgálva megállapítható, hogy a kimérésnek valószínűleg a fürdőépülettel közösen volt egy udvara, ezen keresztül lehetett megközelíteni magát a csapszéket. Utóbbit minden alkalommal (négy említés) a Leithaus kifejezéssel jelölik. Mivel a kimérőnek, azaz a leitgebernek magától értetődően az volt az elsődleges érdeke, hogy a közép- és nagytermelő szőlősgazdák által rábízott készleten minél hamarabb túladjon, vagy legalábbis minél nagyobb mennyiséget értékesítsen belőle, ennek érdekében mindent meg kellett tennie azért, hogy a vendégeknek a borfogyasztáson túli igényeit is kielégítse. Amellett, hogy gondoskodott padok és asztalok felállításáról, általánosan megszokott volt, hogy a leitgeber által felvett segédszemélyzet a borok mellé ételt is felszolgált, sőt olykor mutatványosokkal is igyekeztek növelni a forgalmat.12 Mindennek tekintetében a fürdővel együtt üzemeltetett kimérés igencsak „jó húzás” lehetett a fenntartó részéről, hiszen így többféle kikapcsolódási lehetőségnek hódolhattak a betérő polgárok. A jegyzőkönyvekben találunk utalást arra, hogyan használták a vendégek az említett létesítményt. Az egyik halász, Emrich Rietzinger azt vallotta, hogy „amikor Riemer bejött [a kimérésbe], [Rietzinger] hallotta, hogy [Riemer] Knüpfert szidalmazza, annak az ügynek kapcsán, amit még a fürdőben kezdtek el [megvitatni]”.13 Ez a kijelentés nem pusztán arra világít rá, hogy a verekedést megelőző szóváltás egy korábbi beszélgetés folytatása volt, hanem arról is információt nyerünk, hogy a vendégek összekapcsolhatták a különböző szórakozási/kikapcsolódási lehetőségeket. A vizsgált 1539-es esetben nyilván először a fürdőt látogatták meg, majd betértek poharazni a kimérésbe.

A Leithaus külsejéről sajnos nem találunk adatot. Ennek elképzeléséhez az 1497-es pozsonyi bormérési statútum rendelkezéseit hívhatjuk segítségül. A szabályzat értelmében a bormérésre a ház előtt lehetett felhívni a polgárok figyelmét. Az alapszabály erre vonatkozóan részletesen rendelkezik. Nemcsak egyszerűen a bormérés tényét kellett a potenciális vendégek tudomására hozni, hanem azt is meg kellett jelölni, hogy milyen fajtájú és milyen idős bort lehet az adott helyen kapni. A kétéves bort (-Zwifirdigen) egy vágott cégér (-ain Zaiger mit schaiten) és egy szalmafonat jelezte, az egyéves bornak (-virdigen) a magában kitett cégér felelt meg, a leginkább keresett újbort (-hewrigen) pedig a zöld cégérrel (-mit […] ainem grunen Zaiger) ellátott ivókban találhatták meg a betérők.14 A statútum második pontja arra is kitér, hogy a fent leírt módon kell eljárni vörösborok árusítása esetén is, azzal a különbséggel, hogy meg kell jelölni azt is, hogy az adott helyen vöröset mérnek.15 Az egyes cégértípusok tárgyalásánál tehát értelemszerűen fehérborokra gondoltak. A rendelkezésnek ez a része is rávilágít arra, hogy a pozsonyi szőlőnedűk között inkább a fehérborok voltak túlsúlyban.
Visszatérve a verekedés helyszínének elemzéséhez, az szűrhető le, hogy az udvaron is lehetett fogyasztani, erre utal a korábban már említett Peter Schneller vallomása, mely szerint Knüpfer még az udvaron tartózkodott, amikor Schneller belépett az épületbe („herein ins haus gang”).16 Konkrétan megnevezik a belső helyiséget is, stubnként, azaz szobaként jelölik, utóbbi kifejezés négy alkalommal fordul elő. Az italárusítás minden bizonnyal itt történt, s a vendégek az időjárástól függően benn az épületben, vagy kint az udvaron fogyasztottak.

A helyiség mérete, felépítése, berendezése

A belső helyiség méretére csak közvetetett módon következtethetünk. A tanúvallomások alapján megállapítható, hogy legalább 17–18 személy tartózkodott a kimérésben, részben az udvaron, részben az épületben. Bár a legtöbb tanú az indulatok elszabadulása után igyekezett kijutni, annyi bizonyos, hogy mivel a rendbontás bent zajlott, így a szemtanúk és az általuk említett személyek legalább rövid időre megfordultak a belső helyiségben. Így még ha feltételezzük is, hogy nem egy időben tartózkodtak a helyiségben, a kimérést nagyjából akkorának képzelhetjük el, amelyben legalább 20–22 ember elférhetett. Ehhez hozzá kell még számítanunk a személyzetet, amelyből a kocsmai verekedések „állandó tartozékaként” csak a korcsmárost említik meg egy alkalommal, nevezetesen mikor az egyik Riemer már egy a helyiségben fellelhető eszközzel igyekezett érvényt szerezni igazának, Rietzinger szólt a borosgazdának (Wirt), hogy el kellene venni tőle az eszközt. Mivel a szövegben a Wirt megnevezés szerepel, valószínűsíthető, hogy a beavatkozásra felszólított személy egyben a létesítmény tulajdonosa/fenntartója volt, nem pedig alkalmazott, hiszen utóbbi esetben inkább a Leitgeber vagy a Zapfler kifejezést várnánk.

Csak egy alkalommal utalnak arra, hogy mit fogyasztottak a vendégek. Wolfgang Hofer tímár vallomásában azt olvashatjuk, hogy másokkal borozott („peim wein gewesen”), amikor elkezdődött a dulakodás.17 Arról sajnos nem értesülünk, hogy milyen bor lehetett a kupákban.18

Amint azt korábban említettük, gyakran előfordult, hogy a kimérésekben ételt is lehetett kapni. Az 1539-es verekedés helyszínén is lehetőség volt erre, a vallomásokból ugyanis kiderül, hogy konyhája is volt a „komplexumnak”. Caspar Reisner tanú valószínűleg később érkezhetett, ő ugyanis már csak a verekedés végkifejletéről számolt be. Amikor a csapszékbe lépett, a földön fekve találta az egyik Riemert, akit ecettel próbáltak magához téríteni. Nyilván az ecet is a konyhából került elő. A másik Riemer pedig a konyhában feküdt („der ander Riemer sei inn der kuchel gelegt”).19

A kimérés berendezéséről sajnos igen szűkösek az információink. A személyek vizsgálatánál a későbbiekben látni fogjuk, hogy nagy többségében kézművesmesterek és legények alkották a hely közönségét. Ezt az információt figyelembe véve egyszerű berendezési tárgyakkal, faasztalokkal és -padokkal képzelhetjük el mind a belső helyiséget, mind az udvart. Több kifejezés is arra enged következtetni, hogy ülve fogyasztottak a vendégek, tehát nem ún. „talponállóként” kell magunk elé képzelni a helyet. Erre utalnak az olyan megjegyzések, mint „Er sich zu Maister Jacoben […] gesetzt mit Ime getrunkh”, vagy „si[c]h ain klains zu inen gesetzt”.20 Az eset kissé morbid iróniája, hogy néhány berendezési tárgyat is említenek a tanúk, azonban nem azzal a szándékkal, hogy pontosabban leírják a helyszínt. Konkrétan három tárgyra térnek ki, mégpedig azért, mert a rendbontók ezeket az eszközöket használták egymás ellen a verekedés során. Ilyen módon értesülünk néhány használati tárgyról.

A legtöbbször előforduló eszköz azonosítása kérdéses. Hat tanúnál 13 említéssel szerepel egy wör, vagy rör nevű tárgy. Az első formában nem tudjuk feloldani az elnevezést. A rör alakból viszont a mai német Röhr szóra asszociálhatunk, amely ebben az esetben kiöntőt vagy kiöntőcsövet jelent. A korszakban gyakoriak volt a kiöntőcsővel ellátott kannák.21 Rietzinger szerint amikor Knüpfernek elfogyott a türelme a Riemer részéről őt ért szidalmak miatt, kezébe vette a kiöntőt („hab die wör inn der hanndt gehobt”),22 és azt már Schneller vallotta, hogy ezután Knüpfer ezzel az eszközzel fejbe vágta Riemert („mit derselben den Riemer über den kopff geslagen”).23 Wolfgnag Resch tanú kiemelte, hogy a Riemereknél nem volt hasonló tárgy („die Vischer haben khain wör gehabt”).24 Ezzel szemben Albrecht Ellender állítása szerint az egyik Riemer a verekedés közben kirohant és hozott magával egy másik kiöntőt és azzal ütötte Knüpfert. A fegyverként használt tárgy alakjára csak egyetlen adatot közölnek, Thomas Nievergold vallomásában plosse rör, (vagy plosse wör) szerepel, ami talán arra utal, hogy fedél nélküli kiöntő volt Knüpfer kezében.

Három tanú egybehangzóan azt állította, hogy Knüpfer a verekedés egy adott pillanatában egy kannával leütötte az egyik Riemert, pontosabban fejbe vágta vele („Knupffer ain kandl gerukht und den Riemer zum Kopff geslagen”).25 A tanúvallomásokat összegző bejegyzés szerint Georg Riemer szenvedte el ezt az ütést. Wolfgang Resch állítása annyiban tér el az előbbiektől, hogy szerinte Knüpfer nem leütötte, hanem megdobta Riemert az eszközzel, ebből arra következtethetünk, hogy egy könnyű vagy közepesen nehéz tárgyról lehetett szó. A kanna minden bizonnyal ónból készült, alakjára, méretére sajnos nincs adatunk.26 Az is elképzelhető, hogy a fent említett rör és a kandl ugyanazt az eszközt, egy kiöntővel ellátott kannát takar. Schneller említ még egy eszközt, amellyel – a kissé nehezen értelmezhető szöveg szerint – egy Joachin nevű mestert arcon vágtak („sei mit ainer gapeln zugeloffen”).27 A gapelként megnevezett eszköz minden bizonnyal egy nagyobb űrméretű korsó lehetett.28

Rendbontók, sérültek és szemtanúk; a személyek vizsgálata

A tanúvallomásokból az derül ki, hogy a verekedés idején a kimérésben csak férfiak tartózkodtak. A korábban már idézett bormérési statútum nem említ olyan rendelkezést, mely szerint nőknek nem lett volna szabad látogatni ezeket a helyeket. A személyzet kapcsán pedig a szabályzat kitér arra, hogy a bort nők is értékesíthették. Ez abból a szakaszból szűrhető le, amelyben a fogyasztók védelme érdekében kilátásba helyezték, hogy amennyiben valaki rossz vagy nem hitelesített mértékeket használ, az büntetendő. Külön kiemelték, hogy minden esetben így kell eljárni, attól függetlenül, hogy a bort maga a tulajdonos – mindegy, hogy férfi vagy nő – vagy borkimérő értékesíti („Es seyn weinhern, frawen oder leitgeb[e]n”).29 Mindazonáltal a fürdő melletti csapszék vendégei között joggal feltételezhetünk általában erős férfitöbbséget.
Korábban már említettük, hogy a szemtanúkat és a vallomásokban szereplő további személyeket összegezve 17, esetleg 18 vendégről olvashatunk a forrásban. A bizonytalanság abból ered, hogy előfordulnak csak keresztnévvel megadott személyek, akikről nem közölnek további információt. Összesen tehát tizenhét férfit tudunk nagy biztonsággal „elkülöníteni”. A továbbiakban – kiaknázva más pozsonyi források információs bázisát is – meg kell próbálnunk a lehetőségekhez mérten feltárni a vizsgálati anyagban elénk táruló személyek, azaz az Alsó-fürdő és a kimérés közönségének a hátterét.

Tizenkét férfinak nagy biztonsággal meg lehet állapítani a foglalkozását. A legnagyobb számban halászok voltak jelen a kimérésben, nevezetesen hat személyt halászként vagy halászlegényként tudunk azonosítani. A verekedés két résztvevőjéről, Mert és Georg Riemerről már a tanúvallomásokat bevezető néhány sorban megjegyezték, hogy egy bizonyos Dionisi Vischer segédei voltak. A Mert és Georg közötti esetleges rokoni kapcsolatról nem tudunk meg közelebbit. Mert Riemerrel más pozsonyi forrásban is találkozunk. Egy kézműves özvegye, Otilia Wildmanin végrendeletében többek között egy kováccsal és egy fürdőssel együtt szerepel, mint a végrendeletben foglaltak végrehajtását felügyelő testamentumos urak egyike.30

Mivel a jelen levő személyek között a halászok alkotják a legnagyobb csoportot, érdemes részletesebben kitérni e szakmának a város életében képviselt szerepére. A pozsonyi kézműveseken belüli jelentős számbeli súlyuk nyilvánvalóan a Duna nyújtotta kedvező lehetőségekre vezethető vissza. A kézműves-társadalmon belüli arányuk a korszak Végrendeleti Könyvében is érzékelhető. Az 1529 és 1557 között lejegyzett testamentumok között 155 olyan utolsó rendelést találunk, amely kézműveshez vagy annak feleségéhez köthető. Az iparostevékenységet űző végrendelkezők 43 szakma képviselői közül kerültek ki. Legnagyobb arányban a textil-, ruha- és bőriparban tevékenykedők vannak jelen a forrásban. A harmadik legnagyobb csoportot az élelmiszeripar képviselői alkotják, ezen belül legnagyobb számban a halászok és a mészárosok képviseltetik magukat, kilenc-kilenc végrendelettel. A halászok megtalálhatók a pozsonyi Tiltáskönyvben (1538–1566) is: négy esetben követelő félként, hét ügyben pedig adósként.31
Megélhetésüket tekintve a halászok esetében többrétű tevékenységről beszélhetünk. Régi szokásjogra hivatkozó 1543-as céhlevelük megfogalmazása szerint a dokumentum a halászok és a halárusok között („zwischen den Maistern und Fischerhandwerks und Fischkäuflen”) már korábban írásba foglalt szokások alapján erősíttetett meg.32 A 16 végzésből álló céhlevél pontjainak a fele a halárusítás szabályozásáról szól (pl.: idegenek kizárása, méreten aluli hal árusításának tiltása stb.). Témánk szempontjából kiemelt jelentőséggel bír a halászlegényeket érintő rész. Eszerint a legények önállóan nem kezdhettek halárusításba, csak akkor, ha arra valamelyik mester utasítást adott. Az áru minőségét és a halak megfelelő méretét a céhmesternek, de legalábbis a halászok vagy a halárusok valamelyik mesterének kellett ellenőriznie. A céhlevél az 1539-es verekedés egyik tanúját, Albrecht Ellendert is említi. A forrásból megtudjuk, hogy Ellender köztiszteletben álló személy volt a halásztársadalmon belül, a céhlevél ugyanis azzal zárul, hogy mind a halászoknak, mind a hal­árusoknak ki kell jelölniük egy-egy mestert, aki a rendelkezések betartását felügyeli, s a dokumentum szerint 1543-ban a halászok részéről Albrecht Ellendert jelölték erre a feladatra.33 Arra nincs adat, hogy esetleg ő lett volna a céhmester, de mindenképpen tekintélyes személynek kellett lennie a szakmán belül. A halászok és halárusok céhétől gyakran vásárolt a városi tanács is. A városvezetés reprezentációs költségei között a bor és a hal tette ki a legnagyobb tételt.34
Visszatérve az 1539-es rendbontás tanúihoz, Emrich Rietzinger esetében az Actionaléban nem találunk utalást foglalkozására. Itt is a végrendeleteket hívhatjuk segítségül, Rietzinger testamentumát ugyanis hat évvel később jegyezték le. Ebben nemcsak foglalkozását, hanem – viszonylag pontosan – városon belüli lakhelyét is közli. Eszerint a Duna mentén elterülő vödrici külvárosban lakott („Emerich Rietzinger vischer und mitburger zu Presspurg gesessen auf der Wedritz”).35 Utolsó rendelésében több kisebb értékű kegyes adomány mellett egy forintot a halászcéhre is hagyományozott. Végrendelete nem tanúskodik nagy vagyonról, a középosztálybeli kézművesek népes táborához sorolhatjuk. Annyit mindenesetre megtudunk, hogy rokonsági körében más is ezt a mesterséget űzte: unokatestvérét is halászként említi. Továbbá Rietzinger kapcsolatban volt a már többször említett Peter Schnellerrel, aki szintén az ivóban volt a vizsgált eset idején. Rietzingernek a halászat mellett más tevékenységéről is értesülünk. A városi számadáskönyv szerint 1540-ben a magisztrátus által a polgárokra kivetett adó behajtásában működött közre. Ebben az évben 13 ilyen adószedő (Gaber) végezte ezt a munkát.36 Az Actionaléban Rietzinger beszámolóját Albrecht Ellender vallomása követi. Ellendernek a halászcéhben képviselt pozíciójáról a fentiekben már szóltunk.
Michel Wachingernek a tanúvallomásából következtethetünk arra, hogy szintén halász volt, mivel a szöveg szerint más halászokkal együtt ivott („als er mit andern Vischern getrunkhen”), amikor az egyik Riemer az asztalhoz lépett és belekötött Knüpferbe.37 Az Ellender után tanúskodó Caspar Reisner beszámolójában nem szerepel foglalkozás, a későbbiekben azonban többször előfordul még a városkönyvben. Egy másik, ugyancsak 1539-es bejegyzésben felváltva fordul elő a Caspar Reisner és a Caspar Vischer névalak. Az 1529–1557 között összeállított második Végrendeleti Könyvben pedig többször is szerepel egy bizonyos Reisner (vagy Reiser) család, amelynek Hans Reisner halászmester volt a feje.38 Nagy a valószínűsége tehát annak, hogy a korábban felesége végrendelete kapcsán már említett Caspar Reickher halász azonos lehetett az 1539-es anyagban szereplő Reisnerrel. Az eddig említett hat személynél tehát viszonylag biztosan meg lehetett állapítani a foglalkozást. További egy tanú, Peter Schneller nagy valószínűséggel szintén a halászok köréhez kapcsolható, amint arra korábban utaltunk, Rietzinger végrendelete szerint Schneller tartozott neki.39

A biztosan azonosítható foglalkozású személyek közül ketten tímárok voltak. Wolfgang Hofer azt vallotta, hogy másokkal együtt borozott, és mást nem láttak, minthogy Knüpfer először egy kannával leüti az egyik Riemert. Hofer tímárként szerepel az anyagban. A kihallgatások mellett többször találkozunk vele a végrendeletekben is. Egy halász, egy tímár és egy övkészítő utolsó rendelésében említik – minden esetben más kézművesekkel együtt – a testamentumos urak között. Egy nyerges feleségének 1555-ös testamentumában tímármesterként szerepel.40 Egy másik tímár, Blasi Früewirt 1556-os végrendeletében azt is megjegyzik, hogy Hofer a Duna-parton elterülő Újvárosban lakott, és saját pecsétjével erősítette meg céhtársa utolsó rendelését.41 A verekedésnél jelen levő másik tímár egy tímárlegény, aki kissé furcsa „szerepben” tűnik elénk. Ő maga ugyanis nem tett vallomást, viszont két tanú is említi, hogy jelen volt. A nevét nem adták meg, Ellender és Reisner csak úgy emlegette, mint Blasi Ledrer segéde. Mindketten azt vallották, hogy a legény a verekedés után visszament az ivóba, és az akkor már a földön fekvő Georg Riemernek mondott egy nehezen értelmezhető mondatot: „ha adós vagy, csak akkor bocsátanak meg neked, ha [már] meghaltál.”42 Reisner szerint a tímárlegény maga is megsérült a csetepaté során. Bár magáról a kérdéses legényről nincs további információnk, mestere, Blasi Ledrer viszont szerepel egy Hans Ledrer nevű mester végrendeletében. A rokoni és a szakmai kapcsolatok összefonódására találunk itt példát, ugyanis Blasi Ledrer Hans unokájának volt a férje.43 A pozsonyi Tiltáskönyvben is szerepel Blasi Ledrer. Egy 1539-es bejegyzésben egy szűcstől, egy 1541-esben pedig egy varga feleségétől követeli tartozásuk kiegyenlítését.44 Fontos információ, hogy a második ügyben megadják Ledrer lakhelyét, ő is az Újvárosban lakott. Nagy valószínűséggel ott lehetett a műhelye is, amelyben a verekedési ügyben szereplő legénye is dolgozott.

A tímárok mellett ugyancsak két fazekassal találkozunk az anyagban. Egyikükről, Thomas Schellenperger tanúról semmilyen további információval nem rendelkezünk. A másik fazekas, Thomas Nievergold, a korábban már említett Hans Ledrer tímármester végrendeletében fordul elő: egy másik kézművessel őt kérte fel a mester az utolsó rendelés végrehajtására. Elképzelhető tehát, hogy Nievergold Blasi Ledrerrel és annak legényével is kapcsolatban volt. A fazekastevékenység mellett a városnak is teljesített szolgálatot. A városi számadáskönyv adatai szerint 1540-ben a városi adó behajtásában működött közre.45 Az eddig ismert információk szerint – Rietzingerhez hasonlóan – Nievergold sem lépett tovább a hivatali ranglétrán. A fazekasok 1569-es céhlevelét a korábbiakban már említettük. Bódéik a ferences kolostor előtti, a Főtér kibővítésének tekinthető téren álltak.46 Más pozsonyi forrásokban csak elvétve találunk fazekasokat. A második Végrendeleti Könyvben két ilyen testáló szerepel, a Tiltáskönyvben pedig hat fazekast tudunk kimutatni. A számadáskönyvek segítségével viszont nyerünk némi adatot munkájukra vonatkozóan. Az 1528/29-es költségvetési évben a város többek között korsókat, fedőket és tégelyeket rendelt fazekasoktól. Témánk szempontjából külön érdekes, hogy a számadáskönyvi bejegyzés szerint a városi kimérés („zum leitgebn”) számára készíttették ezeket a – minden bizonnyal agyagból készült – edényeket.47 Ezen eszközök mellett a fazekasok csempét is égettek. Ezt támasztják alá az 1529-es számadáskönyvi adatok: többek között a városi őrök és a kocsiszolgák szobájához 77 új csempét rendeltek, a hóhér számára ugyancsak 12 új csempét készíttetett a tanács. A Városházán levő egyik kályhán pedig csempéket kellett cserélni. Ebben a költségvetési évben összesen tíz fontot és négy schillinget költött a város fazekasmunkákra.48
A korábban már említett Corbinian Slossert – egyéb adat hiányában – nevéből kiindulva lakatosnak vélhetjük. A számadáskönyvek tanúsága szerint a város mindig jelentős megrendelésekkel fordult e szakma képviselői felé. A lakatosoknak kifizetett összegek az ácsok és a kovácsok díjazása után általában kiemelt helyen álltak a városi költségvetésben a kézművesmunkákra fordított kiadások között. Amint azt a halászok és halárusok tárgyalásánál már láthattuk, gyakran előfordult, hogy több szakma képviselői egyesültek egyazon céhen belül, nyilvánvalóan azért, hogy jobban érvényesíteni tudják befolyásukat és/vagy mérsékeljék az egymás közötti esetleges konkurenciát. Ilyen összefonódásra találunk példát a lakatosok, puskamívesek és órások 1571-es közös szabályzatában.49

Jörg Preuer tanú személyére vonatkozólag – Slosserhez hasonlóan – szintén nem rendelkezünk semmilyen további adattal. Nevéből esetleg arra következtethetnénk, hogy serfőző volt, mindazonáltal éppen az ügyben szereplő Riemerek neve és foglalkozása figyelmeztet arra, hogy a forrásokban szereplő és foglalkozásnevet jelentő vezetékneveket nem lehet minden esetben valós foglalkozással azonosítani. Georg és Mert Riemer nevéből ugyanis azt szűrhetnénk le, hogy a kérdéses személyek szíjjártók voltak, a forrás azonban pontosít ebben az esetben, s amint azt láthattuk, egyértelműen halászlegényekről van szó. Wolfgang Resch tanú egyszerűen csak halászokként aposztrofálja a két Riemert („die Vischer”). Mindennek tekintetében tehát Slossernek lakatosként, illetve Preuernek serfőzőként történő besorolása – egyéb megerősítő információ hiányában – kérdésesnek tekinthető.

Két személy esetében csak annyit tudunk biztosan, hogy kézművesek voltak. Slosser vallomásából ismert, hogy egy bizonyos Jakab mesterrel (Maister Jacob) ült egy asztalnál, utóbbinak azonban a tanú nem közölte a szakmáját.50 Jakab mester mellett Slosser szerint még egy mester jelen volt, őt Maister Joachinként nevezi. Sajnos utóbbinak sem ismert a pontos foglalkozása.

Wolfgang Resch tanú foglalkozására vonatkozólag még csak utalással sem rendelkezünk. A korszak végrendeleti anyagából ismert egy rézműves és egy puskamíves Resch, azonban egyikkel sem mutatható ki kapcsolat. Resch személyénél sokkal érdekesebb, hogy a verekedés egyik főszereplőjéről, Hans Knüpferről sem tudjuk, hogy mi lehetett a foglalkozása, sőt tulajdonképpen semmilyen további adattal nem rendelkezünk róla. Ilyen információszegénység mellett tehát már az is lényeges momentum lehet, hogy az egyik tanú szerint halászokkal ült egy asztalnál. Albrecht Ellender szintén azt vallotta, hogy amikor ő a kimérésbe érkezett, Riemer a halászokkal ellenségeskedett (kezdett ellenségeskedni). Ezek szerint tehát a rendbontás egyik kulcsszereplője mindenképpen jó kapcsolatban lehetett a halászokkal (persze leszámítva a két Riemert), esetleg maga is ezt a szakmát űzte.

A forrásokban kisszámú olyan adat szerepel, amelyekből a kérdéses személyeknek vagy az azokkal szoros kapcsolatban állt polgároknak a lakóhelyére tudunk következtetni. Láttuk, hogy Wolfgang Hofer és a történetbe áttételesen bekapcsolt Blasi Ledrer tímárok az Újvárosban laktak. Ugyancsak ezt a városrészt adja meg lakóhelyként végrendeletében Caspar Reickher (Reisner) felesége, Katerina asszony. Ez a külváros az Óvárost körülvevő városfalnak a déli, a Duna felé néző kijárata, a Halász-kapu előterében elterülő keskeny területsávon helyezkedett el. Északról a városfal, délről pedig a Duna határolta. Leggyakoribb elnevezése: New Stat vor dem Vischer Thor, azaz a Halász-kapu előtti Újváros.51 A munkájukhoz szükséges víz közelsége miatt itt dolgoztak a tímárok, a cserzővargák, és magától értetődően a halászok. A ruhaiparnak a posztón és a vásznakon kívül a bőr is jelentős alapanyaga volt. Ennek kikészítését részben a tímárok végezték. Telepük éppen a Duna-parton terült el, az említett Újvárosban.52 Az általuk készített bőrök szolgáltak alapanyagul többek között a vargák és a nyergesek munkáihoz. A városrész késő középkori jelentőségnövekedését mutatja, hogy a 15. század első harmadától már nemcsak az Óváros területén tartottak vásárokat, hanem az árucserének ez a formája „megjelent” a városfalakon kívül is, az 1430-as évektől kezdve ugyanis már a Halász-kapu előtti Újvárosban is tartottak vásárt.53 Az 1529–1557 közötti végrendeleti anyagban négy testálónál szerepel ez a városrész lakhelyként. A négy végrendelkezőből kettő halász, egy pedig tímár.

A Duna-parti Újváros mellett két személyt „helyezhetünk el” egy másik külvárosban. Emrich Rietzinger végrendeletében olvashatjuk, hogy Vödricben, azaz a Vödrici-külvárosban lakott („gesessen auf der Wedritz”).54 A Caspar Reisner kapcsán említett Hans Reisner halásznál ugyancsak ez a külváros szerepel lakóhelyként.55 A halász-kapui Újvárostól nyugatra, a Várhegy és a Duna között terült el a Vödrici külváros (Wedritz). Itt az iparosok mellett az elsődlegesen szőlőtermesztésből és bortermelésből élő gazdapolgárok aránya lehetett jelentős. Mindez nem meglepő, hiszen a városrész folytatásának is tekinthetjük a várost körülölelő szőlőskertek övezetét.56 A végrendeletekben 16 alkalommal említik ezt a külvárost, ebből 10 testamentum gazdapolgár nevéhez köthető, az itt lakó kézművesek között találunk fazekast, bognárt és két halászt.
A lakóhelyre vonatkozó adatokat összegezve tehát ha kis metszeten keresztül is, de arról értesülünk, hogy a forrásban szereplő halászok és tímárok számára nagy valószínűséggel helyileg igen közel volt, a város méreteit figyelembe véve majdhogynem egybeesett a lakó-, a munkahely, valamint a kikapcsolódás/szórakozás színtere.
A személyek koráról csak egy „elejtett” információ tudósít. Slosser szerint a kimérésben tartózkodó Joachin mester a zűrzavarban szintén kapott egy pofont. A vallomás szerint a mesternek világos színű szakálla volt („Maister Joachin mit ainer helnn part”).57 A világos szakáll kapcsán arra gondolhatunk, hogy egy idősebb ősz szakállú mesterről volt szó. Hasonló korú férfiként képzelhetjük magunk elé Rietzingert is, hiszen hat évvel az eset után bejegyeztette végrendeletét, özvegye 1555-ös testamentuma szerint pedig utóbbi időpontban már nem élt. Albrecht Ellendernek a halászcéhben viselt tisztségéből ugyancsak arra következtethetünk, hogy túl volt már élete zenitjén. A legényeket ezzel szemben nyilván inkább fiatal férfiakként képzelhetjük el. Külsejükre csak egyetlen viselettörténeti adalékkal rendelkezünk, nevezetesen Ellendernél olvashatjuk, hogy az egyik Riemer sárga kabátban volt.58

Egy verekedés anatómiája

Végül érdemes még röviden vázolnunk a verekedés néhány részletét. Az eseményt folyamatában szemlélve megállapítható, hogy a verekedés lefolyása fő momentumaiban megfelel a hasonló összetűzések majdhogynem általánosnak mondható szerkezetének. Bár a vallomások alkotta, időnként egymásnak ellentmondó mozaikokat néhány mozzanatnál nehéz egységgé kovácsolni, annyi mindenesetre kivehető, hogy három szakaszra osztható az esemény.

Amint azt már említettük az egész rendbontás előzménye egy korábbi beszélgetés lehetett, amit még a fürdőben kezdtek el a felek. Resch valószínűleg a „verbális szakasz” elejétől jelen lehetett. Amikor betért a kimérésbe, látta, hogy az egyik Riemer már Knüpfer asztalánál áll és igen határozottan beszél hozzá – és ahogy az már lenni szokott ilyen esetekben –: be akarta bizonyítani, hogy a kérdéses vitás ügyben neki van igaza. Egyik tanú sem említi, hogy a verekedők részegek lettek volna, csak annyit tudunk meg, hogy boroztak néhányan a helyiségben. A továbbiak kissé zavarosak, de annyi bizonyos, hogy Knüpfer szintén nagy határozottsággal mondta Riemernek, hogy utóbbi több alkalommal valamilyen bosszúságot okozott neki, ezt Riemer nem akarta elismerni.59 Valószínűleg itt kapcsolódott be szemtanúként Schneller és Rietzinger, hármójuk vallomása kis részletektől eltekintve összecseng. Ezek szerint felgyorsultak az események. A „felvezető” vita után Riemer az ajtó mögül erősen szidalmazta Knüpfert, utóbbi ezt megelégelve felkapott egy kannát és vagy megdobta, vagy fejbe vágta vele a kötekedő halászt. Rietzinger itt még megpróbált közbelépni, odament a csaposhoz és szólt neki, hogy el kellene venni a kiöntőt Knüpfertől, a csapos azonban nem avatkozott közbe.

A verekedés „csúcspontján” az egyik Riemer kezébe is került egy kiöntő. Valószínűleg ekkor sérültek meg mások is: Joachin mestert egy korsóval képen vágták, Jörg Preuert bevallása szerint Georg Riemer sebesítette meg, Blasi Ledrer segéde pedig tisztázatlan körülmények között sérült meg. Knüpfer egy darabig huzakodott az egyik Riemerrel a kiöntőn, végül sikerült elvennie tőle. Ellender nehezen olvasható vallomása egy szakaszában az szerepel, hogy Knüpfer egy kritikus pillanatban a földre került, mégis úgy tűnik, hogy végül is ő került ki győztesen az összetűzésből, mivel Ellender és Reisner is úgy számolt be a dulakodás végkifejletéről, hogy – a helyszínre másokkal visszatérve – az egyik Riemert a belső helyiségben, míg a másikat a konyhában látták feküdni, sőt Ellender szerint Georg annyira rossz bőrben volt, hogy a szemtanúk azt hitték, nem éli túl az esetet. Ezen a ponton hangozhatott el Blasi Ledrer segédének kissé színpadias mondata: „ha adós vagy, csak akkor bocsátanak meg neked, ha meghaltál.”60

Az elemzés fókuszában álló konfliktus rendkívül rövid időtartamából, illetve az eseményből „kibontható” csoport kis létszámából következően a társadalomtörténet vizsgálati léptékének a lecsökkentése, valamint a krízishelyzetben megjelenő egyéni attitűdök megemlítése jelen tanulmányt a mikrotörténelem, vagy másképp a mindennapok története szférájába utalja. Azzal, hogy az egyedi eseményt egy történeti elemzés középpontjába helyezzük, sajátos megközelítés válik lehetővé számunkra. Egy közösség, vagy akár csak egy kis csoport sorsán vagy – történeti léptékben mérve – rövid pillanatán keresztül megragadhatjuk a viszonyok összetett szövedékét, illetve a háttérként szolgáló tér valóságát.61 Jelen esetben egy 16. századi pozsonyi kimérésben jelen volt kézművesmesterek és céhlegények megélt valóságáról kapunk egy történeti pillanatfelvétel. A vizsgált kocsmai verekedés legfőbb tanulsága egy történész számára tehát az lehet, hogy a 16. századi mindennapok elsőre talán kissé partikulárisnak tűnő, de mindenképpen rendkívül izgalmas és maga után dokumentált nyomot hagyó eseménye elemezhető adalékokkal bír a városi társadalom és a városi középréteg mentalitásának és életkörülményeinek teljesebb megismeréséhez.

Attila Tózsa-Rigó
Lessons from a tavern brawl. Social and micro-historical analysis of a conflict from 1539, taking place in a Pozsony wine tavern

The study analyzes information from a protocol made upon a witness interrogation in Pozsony in 1539. The protocol was taken on a fight in the tavern. The conflict, respectively the official records are interesting for the micro-historical research from the standpoint of how recorded information can contribute to our better understanding of the everyday life of the early modern civil society. In the result of the events taking place in the whole country, Pozsony, under the rule of the Habsburgs, became the administrative centre of the remaining part of the country during those years. As we have very scarce details on the everyday life of the citizens, especially on the lower middle class, therefore the above mentioned file of information is very important.

Attila Tózsa-Rigó 316.472.4(437.6)”1539”
Lessons from a tavern brawl. Social and micro-historical analysis 16.48(437.6)”1539”
of a conflict from 1539, taking place in a Pozsony wine tavern 159.922.27(437.6)”1539”

Keywords: Pozsony, 1539. Place: a wine tavern in the 16th century. The room size, structure and setup. Pickers of quarrels, injured and witnesses: inspection of the persons involved. Anatomy of a brawl.

Bevezetés

A kisalföldi megosztott települések kérdésére Hofer Tamás 1960-ban megjelent tanulmánya hívta föl a figyelmet.1 Elsősorban a katonai felmérések térképlapjai és az 1956-ban Negyeden végzett helyszíni kutatása alapján bemutatta a Vág mentén fekvő Negyed község megosztott települését, a folyó túlpartján épített aklokat, és élénk képet festett a 19. század végén, 20. század elején itt folyt életről, valamint az aklok szerepéről a lakosok gazdálkodásában. Említést tesz arról, hogy a 18. század nyolcvanas éveiben készült első katonai felmérés térképlapjain szálláscsoportok fedezhetők fel a környéken Gúta, Naszvad, Martos, Apácaszakállas határában is. Tanulmányában sürgette a további kutatást, a terepmunkát, és fontosnak tartotta tisztázni, hogy a kisalföldi települések mennyiben kapcsolódnak az alföldi kertes, megosztott településekhez.
A Kisalföld északi területein a múlt században Hofer rövid negyedi látogatását megelőzően és az ötvenes évek után is végeztek néprajzi kutatásokat, elsősorban Gútán, Martoson és Negyeden.2 A Nagy-Duna mentén, a Csallóközben elhelyezkedő falvak folyón túli szállásainak szerepével és önálló faluvá alakulásuk folyamatával több tanulmány is foglalkozott 1960 óta.3 A Negyed környéki aklokat, szállásokat, valamint a tanyák kialakulását és szerepét több tanulmány is említi,4 átfogó jelleggel azonban nem foglalkoztak a kérdéssel, és nem vált ismertté a Gúta környéki tanyarendszer fejlettsége, története.

Jelen munkámban elsősorban a levéltári kutatásaim, a korabeli térképek és több néprajzkutató vidékünkön gyűjtött anyagának felhasználásával bemutatom Gúta és a környékbeli falvak szálláskertjeinek kialakulását, fejlődésüket, a tanyarendszer létrejöttét a 18–19. században.

Munkám során csupán a Kisalföld északi területét, Gúta környékét vettem számba, tekintettem kutatandó terepnek, mivel, mint azt már említettem, a Nagy-Duna mente a szálláskertek szempontjából sokkal ismertebb és feldolgozottabb, ezért ezzel a területtel most nem foglalkozom. A tanulmány megírása során az első tisztázandó kérdés az volt, mekkora területre, mely településekre terjedjen ki a kutatás. Melyek a megosztott települések, illetve melyek voltak azok korábban? Végül 15 olyan települést vontam be a kutatásba, amelyek önálló községként léteztek a 19. században és a 20. század elején. Ezek közül 13 az egykori történelmi Komárom vármegyében található. A vizsgált területnek a központja a nagy határú és legnagyobb népességgel rendelkező Gúta, az egykori mezőváros. Északnyugatról az óramutató járásával ellenkező irányban haladva a következő Komárom megyei települések veszik körbe: Apácaszakállas, Ekecs, Turiszakállas, Lak (Lakszakállas), Bogya, Tany, Nemesócsa, Ekel, Megyercs, Keszeg­falva, Martos, Naszvad. Gúta határa észak, északnyugat irányból érintkezik Negyed és Alsószeli határával. Ezek a települések Nyitra és Pozsony megye legszélső községei, tehát három történelmi vármegye határa érintkezett e három község határának találkozásánál. A központi helyet elfoglaló Gútával közvetlenül nem érintkezik Lak, Tany, Ekel és Martos katasztere, de a felsorolt települések összefüggő területet alkotnak. Alsószeli esik távolabb csupán a falvak egységes tömbjétől, de itt figyelembe kell venni, hogy határa évszázadokon keresztül két egymástól távol eső, önálló részből állt. A falutól távol eső részen alakultak ki a szállások és vált önálló faluvá Alsóhatár néven. Ugyanakkor a gútai határba beékelődő Kamocsa és az északról ugyancsak határos Szímő településekkel nem foglalkoztam részletesen munkám során, mivel nem megosztott települések, határukban nem alakultak ki sem aklok, sem jelentős számban tanyák.

A táj természeti viszonyai és települései

A Dévényi-kapun keresztül érkező Duna Pozsonytól Komáromig Európa legnagyobb hordalékkúpját rakta le, rajta a szabályozás előtt gyakran változtatta a futását. Mai főágával és a belőle Pozsony alatt kiszakadt Kis-Dunával, amely Gútánál a Vággal egyesülve Vág-Dunaként folyik tovább Komáromig, ahol ismét csatlakozik a Dunához, a Csallóközt, déli fattyúágával, a Mosoni-Dunával pedig a törmelékkúp déli szárnyát, a Szigetközt fogja közre.
A Csallóköz Európa legnagyobb folyami szigete, 1813 négyzetkilométer területű. A sziget felszíne a Duna állandó feltöltése folytán délkelet felé lejtősödik. A nyugati, Felső-Csallóköznek nevezett része magasabb fekvésű, legmagasabb pontja 134 méterrel van a tengerszínt felett. Az keleti Alsó-Csallóköz, amely csupán területének egyötödét foglalja el, a sziget legalacsonyabban fekvő része. Itt kisebbek a szintkülönbségek, mint a Felső-Csallóközben. Közigazgatásilag az egykori Komárom vármegyéhez tartozott. Az Alsó-Csallóközt egy központi emelkedés osztja két részre, amely Őrsújfalutól indul és nagyjából a mai Komárom–Pozsony közötti főút és vasút vonalán halad nyugat-északnyugati irányban Nagymegyerig és egészen a Kis-Dunáig. Ez a hát 3–6 méterrel emelkedik a két oldalán elhelyezkedő mélyebb terepszintek fölé, és vízválasztót képez a Duna és a Kis-Duna, illetve a Vág-Duna felé.5 A központi emelkedéstől a Kis-Duna felé eső lesüllyedt rész szintén egy enyhe emelkedés mentén két részre tagolódik. Ez az emelkedés Apácaszakállas határában indul, kb. 3,5 km széles és 20 km hosszan halad több község határán keresztül Megyercs és Keszegfalva irányába a Vág-Dunáig. A hátat Apácaszakállastól a Vág-Dunáig vízfolyások, elsősorban a Császta, és a Dudvág,6 valamint mellékágai kanyargós, meanderes medrei szabdalják, és átlagosan egy méterrel emelkedik a környező szintek fölé.7 Ezt a régi vízfolyások által létrehozott területet az ármentesítések előtt vizenyős rétségek borították, és a neve is ez: Rétek, helyi tájszólásban Rítek. A központi emelkedésen megtelepedett községek, Turiszakállas, Lak, Bogya stb., belterületük és a rétek közötti mocsarat (helyi elnevezése az Örvény vagy Rakottyás) és magát a réteket osztják fel az első pillantásra meghökkentő alakú, hosszan elnyúló, keskeny, párhuzamos sávokból álló határaikkal.8 Itt, a Réteken, a falvak hosszan a mocsarakon keresztül elnyúló határainak túlsó végein jönnek létre a 18. században az állattartó szállások, majd a 19. század második felétől, az ármentesítések, szabályozások előrehaladásával sűrűn földművestanyák lepik el.9 A Császta folyásától balra eső terület, emelkedettebb része a Császtahát vagy Császta-mellék, már Gúta határához tartozik. Az utána délkeletre elterülő, mélyebben fekvő kiterjedt mocsaras rész, a Stagnóca10 csaknem a Kis-Duna emelkedettebb jobb partjáig húzódik. Maga Gúta a Kis-Duna vonalát követő háton ül meg (111 m), a Vág torkolata közelében.

A Duna hatalmas törmelékkúpjához északon a Kis-Kárpátok belső lejtőiről lefutó patakok törmeléklejtője – földrajzi értelemben ez a Mátyusföld –, majd a Feketevíz, a Dudvág, a Vág, a Nyitra és a Zsitva törmelékkúpja támaszkodik, a törmelékkúpok között vizenyős, rossz lefolyású mocsaras területeket zárva közre. Itt is a magasabb folyóparti hátakra települtek a községek. Alsószeli (115 m) a Dudvág, Negyed (111 m) a Vág, Naszvad (114 m) és Martos (112 m) pedig a Nyitra közelében fekszenek.
A határ ma nagyrészt fátlan, távolról egyhangúnak tűnő, sík, búzatermő vidék. A vidék sík jellege ellenére korántsem nevezhető egyhangúnak, valójában rendkívül változatos táj. Az egykori ártérben minden kis kiemelkedésnek jelentősége és következménye volt. A talajvízszint változását, a víz közelségét a vízzel borítások gyakoriságát és időtartamát a növénytársulások mérőműszer pontossággal jelzik. A vidék eredeti növényzetét túlnyomórészt mocsarak, nádasok, kőris-, tölgy-, égerfaerdők alkották, a vizek mentén fűzfa- és nyárfaerdőkkel. A határ ma fátlan sík vidék, csupán a folyókat övezik kisebb ártéri erdők. A táj mai képe a sok évszázadon át folytatott erdőirtás következtében alakult ki.

Győrffy György Árpád-kori történeti földrajzában,11 Keszegfalva12 kivételével, mind a 15 a 19. század végén, a 20. század elején létezett településünk megtalálható. A néphagyomány is nagyon régi időkre teszi a települések keletkezését, és csaknem mindenütt egykori halásztelepre vezeti vissza.13 Területünk nagy részén az Árpád-korban Komárom vármegye jött létre, amelyet Győr megyétől a Csiliz patak választott el, északi határán a legszélső települései Megyer, (Apáca)Szakállas és Ekecs voltak áradásos mocsaras területek között. Gúta terjedelmes, a Vág két partján fekvő határa Komárom megyéhez, tőle északra Szímő Nyitra megyéhez tartozott. A Vág és a Nyitra között, Anyala és Lék fölött húzódott a két megye határa. Az Árpád-kor végén már viszonylag sűrűn lakott területnek számított, annak ellenére, hogy a mocsaras vidéken kevés volt a megtelepülésre alkalmas hely.

Az Árpád-korban területünkön majdnem kétszer annyi település létezett, mint ma. Az egykor fennálló, de a későbbi évszázadokban elpusztult legnépesebb falvak, amelyek neve ma már csak egy-egy helynévben él tovább, a következők:
Agyagos: egykor Martoshoz, ma Vágfüzeshez tartozó puszta;
Andrásfalva (Andrásháza): ma puszta Ekel határában;
Anyala: ma puszta Naszvad határában;
Bálványszakállas: ma puszta Keszegfalva határában;
Gég: Martos (Agyagos puszta) határában feküdt;14
Kava: egykor Keszegfalvához, ma Komáromhoz tartozó puszta;
Kistany: puszta Nemesócsa határában;
Lőgör: puszta Nemesócsa határában;
Szántó: ma puszta Nemesócsa határában;
Vöstű (Vercstő): ma puszta Nemesócsa határában.

Meg kell még említeni Vízvár és Szőllős pusztákat Keszegfalva határában. Az előbbit 1466-ban említik először a források,15 az utóbbi bizonyára Szovát (Zoad) faluval azonos, amelyet már 1245-ben említenek az oklevelek.16 A mai Nemesócsa határába olvadt két, a 16. században létezett falu: Pusztaócsa és Márkháza.
Területünk egyházmegyei beosztás alapján a kora Árpád-kortól fogva a 20. századig az esztergomi érsekség alá tartozott. A török háborúk kezdete előtt valamennyi helység lakossága az előforduló személynevek alapján magyar volt, a korábbi évszázadokból származó néptöredékek beolvadtak a magyarságba.

A török hódítók először 1529-ben hatoltak be a területre, amikor Szulejmán szultán 200 ezres serege Buda, majd Esztergom bevétele után Komáromnál átkelt a Dunán és Bécs ellen vonult. Ekkor több település a Csallóközben is elpusztult, de a legnagyobb csapás Komárom megye dunántúli részét érte, ahol alig maradt lakott település. A második pusztító hadjárat 1543-ban volt, mikor elesett Esztergom és Székesfehérvár. Győr, Komárom és az ebben az időben épült Érsekújvár17 magyar végvárak lettek. A várakat igyekeztek megerősíteni a császáriak, a végvárrendszer kiépítéséhez a környék jobbágyainak ingyenmunkáját vették igénybe. A két végvári határvonal közé eső terület, tehát területünk jelentős része, egészen 1683-ig (Esztergom és Székesfehérvár felszabadulásáig) szinte szünet nélküli harcok színtere lett, melyek során Tata vára másfél száz év alatt kilencszer került török kézre. 1594-ben a törökök Győrt is elfoglalták és 1598-ig tartották. Esztergom 1595-től 1605-ig a császáriak kezén volt. Komáromot I. Ferdinánd császár az 1540-es években megerősítette. A vár sikeresen ellenállt a törökök 1555-ös és 1594-es ostromának is. 1663-ban Érsekújvár is elesett és török kézen volt 1685-ig.
Az örökös háborúk közepette a vidék egy része, különösen a Dunától délre eső terület lakatlanná vált. Komárom megye jelentős része hódolt területté vált, csak a Duna és a Császta közti része nem lett tartósan hódolt terület, bár a török ezt a területet is többször elfoglalta. A hódolt terület régi népessége nagyrészt elpusztult, falvak sora vált tartósan vagy ideiglenesen lakatlanná. A földesurak többször próbálták újratelepíteni a helységeket, különböző kiváltságokat adva az új telepeseknek. A lakosság élete állandó veszélyben forgott, a vidék hovatartozása mindig kétséges volt, és a jobbágyra az adót a török is, a magyar is kivetette. A hódolt területek lakosságának a királyi adó felét kellett fizetni. Nemegyszer szerepelnek ugyanazok a helységek mind a magyar, mind török adójegyzékben.18

1. térkép. A Császta és a Dudvág folyók közelében fekvő Rétek sok szállással, tanyával a tulajdonosok nevével, valamint a Császta és Gúta között elterülő Stagnóca mocsár. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1884. Méretaránya 1:75 000.

2. térkép. A gútai határ nagyszigeti része Seregakol szálláscsoporttal, a Kis-Duna mentén Kikeletben, Köveslágyban az ártéri (gyümölcsös)kertekben házakkal, a tulajdonosok nevével. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1884. Méretaránya 1:75 000.

A települések népessége és gazdálkodása a 18. században

A török kiűzése és a Rákóczi-szabadságharc lezárulása után, a korábbi évszázadokhoz viszonyítva, megváltozott településhálózatot, részben megváltozott birtokviszonyokat és megritkult népességet találunk vidékünkön. Korábbi népes települések pusztává válása elsősorban a Komárom és Érsekújvár közötti sávot, a Vág-Duna mindkét partját érintette. Itt Anyalát, Bálványszakállast, Szovátot, Keszegfalvát és Kavát lehet kiemelni, Naszvad lakossága szintén nagyon megfogyatkozott. A háborús dúlások következtében néhány falu a csallóközi részen is eltűnt és más községek határába olvadt, pl. Kistany és Pusztaócsa Nemesócsa határába. Az esztergomi érsekség a török kivonulása után is megtartotta, illetve visszakapta birtokait,19 a Komárom megyei csallóközi jobbágyfalvak nagy részét azonban a Zichy család szerezte meg,20 de számos új birtokos is megjelent a vidéken. Továbbra is megmaradt több falu curiális, nemes jellege, ezek ebből az okból nagyrészt kimaradtak a kor adóösszeírásaiból. Az elpusztult községeket pusztának (praedium) nevezik ebben az időben, a lakott helységek falvak voltak, egyedül Gúta szerepel továbbra is kiváltságos mezővárosként.21

A népesség számáról, gazdálkodásáról a török kivonulása után először az 1715-ben készült, majd 1720-ban megismételt országos összeírás ad némi támpontot.22 Ennél az összeírásnál is figyelembe kell venni, hogy a jobbágyságnak érdeke volt, hogy az állam részére minél kevesebb adót fizessen, hogy eltitkolja a valóságos adatokat. Az adóösszeírások idejére sok jobbágy elhagyta a házát, elmenekült, sokszor egy-egy adóösszeírásban egész községeket lakatlannak tüntettek fel.23

Komárom megyében ekkor három járás létezett: a Szigeti (a későbbi Csallóközi), az Újvári (a későbbi Udvardi), valamint a Dunától délre a Győri. 1715-ben a Szigeti járásban településeink közül 7 községet írtak össze, továbbá az Újvári járásból Martost és Naszvadot. Apácaszakállason 17, Várbogyán 4, Ekecsen 19, Gútán 78, Martoson 16, Megyercsen 15, Nagytanyon 15, Naszvadon 36, Túriszakállason 7 adófizető háztartást írtak össze. 1720-ban további Komárom megyei nemes községeket is megemlítenek, de mivel nem fizetnek adót, innen nincsenek számszerű adatok; ezek Ekel, Lak és Nemesócsa. Mindkét összeírásból hiányzik Keszegfalva, amely csak a későbbi évtizedekben települt újra. A háztartások száma a következőképen alakult 1720-ban: Apácaszakállas 17, Várbogya 5, Ekecs 24, Gúta 71, Martos 16, Megyercs 15, Nagytany 16, Naszvad 28, Túriszakállas 7. A legnagyobb eltérés a vizsgált falvaink közül Alsószelin tapasztalható, ahol 1715-ben 27 jobbágyot találtak, 1720-ban már 46 volt a számuk, bizonyára betelepülés folytán emelkedett ilyen nagy arányban a számuk. Negyeden is jelentek meg új jobbágyok a két összeírás között, mivel 42-ről 50-re emelkedett a háztartások száma.

A jobbágyok és zsellérek neve 1715-ben mind magyar volt, 1720-ban azonban Ekecsen 3, Martoson 2, Alsószelin 5 és Negyeden 9 szlávosan hangzó nevű személyt találtak, jelezve, hogy az új telepesek nagyrészt az északi, szlovákok lakta vidékről érkeztek. Ekecsen a jobbágytelkeken sok nemes telepedett le, 1720-ban 8 nemest tüntettek fel, a földesúrral azonban nem tudtak megegyezni a terhek viselésében, ezért elköltöztek. A Zichyek a helyükre katolikusokat, elsősorban szlovákokat telepítettek.24 Az összeírások után, a 18. század első felében Naszvadra is érkeztek szlovák telepesek. 1828-ban a családfők harmadrésze viselt szláv hangzású nevet.25 Érkeztek szlovák telepesek még Ekelre is ahol a Tót utca helynév őrizte emléküket.26 A letelepedett szlovákok azonban gyorsan elmagyarosodtak, az 1773. évi helységnévtár minden községünket magyar nyelvűnek tűnteti föl, csupán Ekecset jelöli magyar–szlovák nyelvűnek.27

A magyar lakosság a legtöbb településen folytonosnak tekinthető, átélte a török háborús időszakokat, ha elhagyta rövidebb-hosszabb időre lakóhelyét, nagyrészt visszatért. A magyar falvak lakossága között bizonyos hullámzás volt a háborús időkben, amelyről írásos források28 és a családnevek tanúskodnak. A megmaradt magyar lakosság mellé telepedtek kisebb-nagyobb számban az új telepesek a 18. század első felében. Gútán az 1715-ös összeírásban először jelennek meg nagyobb számban idegen településről való származásra utaló családnevek: Néveri, Kürti, Libárdi, Csábi, Kocsi.29 A 18. század második felére Keszegfalva is fokozatosan betelepült, és a hagyomány szerint a környék magyar falvaiból jöttek a lakosok.30

1725 augusztusában Esterházy Imre (1663–1745) került az érseki székbe, s ebből az alakalomból 1725. november 21-én kelt a kamara által készített több mint 1200 oldalas latin nyelvű összeírás31 a javak átadása alkalmából. Ha összevetjük a három érseki község (Gúta, Martos és Naszvad) kamarai felmérésben kimutatott számait az országos összeírásban felvett adatokkal, jelentős különbségek figyelhetők meg. Gútán 155 jobbágyot és 97 házas zsellért találtak a kamara emberei. Naszvadon 86 jobbágy, 3 házas és 18 házatlan zsellér szerepel a táblázatokban. Martoson 31 jobbágy és 1 házatlan zsellér lakott. Martos esetében éppen a duplája az 5 évvel korábban felvett családfők számánál, Gúta esetében még a magasabb számot mutató 1715-ös adatnak is több mint háromszorosa, Naszvadon is háromszorosára nőtt a lakosság. Ez utóbbi esetében ekkor már feltűnnek a szláv hangzású nevek is, bizonyára már telepítés történt az elmúlt években. Gútán is új nevek jelennek meg, ezek azonban mind magyar hangzásúak, némelyik a származásra, falura utal és ma is gyakori név Gútán, mint a Madari, Bucsai, Letkesi. Ez utóbbiból torzult a ma is elterjedt Leczkési családnév. Továbbá ekkor tűnnek fel először olyan ma is gyakori családnevek, mint az Anda, Angyal, Kele, Forró, Telekes stb.

Az esztergomi érsek gondot fordított arra, hogy a birtokait gazdaságosan kihasználja, és az elsők között Magyarországon fel is térképeztette azokat. A munkához 1730-tól a kor egyik legjobb térképészét, Kovács Jánost, vagy ahogyan több latin nyelvű térképén magát nevezi, Johannes Fabriciust alkalmazta.32 Kovács több nagyszerű, sok részlettel, helynévvel ellátott térképet készített a gútai uradalomról is.33 Sőt elkészítette magyar nyelven úttörő munkáját az érseki birtokok leírásáról, a korabeli leíró statisztika módszerével. Kovács maga is végigjárta34 és értő szemmel mérte fel az egyes falvak, puszták jellegzetességeit, gazdasági állapotát.
Gútával kapcsolatban megemlékezik a határ alacsony, szántóföldi művelésre kevéssé alkalmas fekvéséről, amiért a lakossága „…kinszerittetik Bálvány-Szakállosi Pusztán lévő Szántó földekre szorulnyi… Ezen Helségnek lakosi a kik vagyonossabbak marhákkal való kereskedéssel, a kik penig aláb valók halászattal szokták életeket foltattnyi”.35
Martos esetében is a határ lapos voltáról szól: „Ezen okbul a lakosok szántásokat Halászottal és Rákászottal szokták helre hozni.” Naszvadról azt írja: „határja hasonló Martosi”-hoz. „Lakosi Magyarságbul és Tótságbul vegyelitett, kik nagyobb részint halászottal táplállyák magokat.”36

Érzékletes leírásából is kitűnik, amit más levéltári források is alátámasztanak, hogy a 18. század elején a környező pusztákat, Csörgőt, Anyalát, Bálványszakállast és Ógútát is a gútaiak bérelték, a dombosabb, árvízmentes részeit szántóföldnek használták. A puszták többi része legelő és rét volt, ekkor még nem jönnek létre az érsekségi majorságok. A rétek egy részét a jobbágyok robotban kaszálják, a szénát az uraság elszállíttatja más uradalmakba. A praediumok kaszálóinak nagy részét árveréssel adta bérbe az uradalom minden évben. A legelőket is bérbeadással hasznosították, a kaszálókat augusztus 20. után átengedték a szarvasmarhák legeltetésére egészen a tél beálltáig.37
1767 és 1774 között került sor a Mária Terézia-féle úrbérrendezésre, amelynek célja a jobbágyság és a földesurak viszonyának egységes rendezése és részletekbe menő szabályozása volt, mivel az egyes uradalmakban a jobbágykötelességek nagyon eltérőek voltak. Ekkorra már nagyrészt befejeződtek területünkön a telepítések. A kuriális községek kimaradtak az úrbérrendezésből, a vizsgált községek közül ezek a következők: Ekel, Nemesbogya, Nemeslak és Nemesócsa. Ismeretlen okból hiányzik Turiszakállas, valamint Keszegfalva.38

Gútán az úrbérrendezés során a telkes jobbágyok száma 224, a házas zselléreké 93 és a házatlan zselléreké 65 volt. A telekátlag (amelyet úgy számítanak ki, hogy az egésztelek-számot osztják a telkes jobbágyok számával) 0,48 volt, ami az országos átlagnak felel meg, amely fél telek körül volt. Naszvadon 142 jobbágyot, 11 házas zsellért és 19 házatlan zsellért írtak össze. A telekátlag 0,80. Martoson 78 volt a jobbágyok, 2 a házas és 2 a házatlan zsellérek száma, a telekátlag viszonylag alacsony: 0,29.
A csallóközi jobbágyfalvak adatai a következők: Apácaszakállas 15 jobbágy, 12 házas zsellér, telekátlag 0,72. Várbogyát 3 jobbágy lakta csupán, a telekátlag 0,83. Ekecsen 56 telkes jobbágyot, 18 házas zsellért és 3 házatlan zsellért írtak össze, a telekátlag nagyon magas: 1,47. Megyercs 14 jobbággyal, 18 házas és 2 házatlan zsellérrel szerepel 0,79-es telekátlaggal. Nagytany került még rendezés alá, 26 jobbágy és 1 házatlan zsellér lakta, a telekátlag itt is magas, 0,95.39

Az úrbéri összeírás Alsószeliben 118 jobbágytelket, 61 házas zsellértelket és 40 idegen házakban lakó zsellércsaládot tüntet fel. Ezek „örökös jobbágyok” voltak, tehát röghöz és földesurukhoz voltak kötve, a szabad költözés gyakorlása nélkül. A jobbágytelkek kiterjedése a következő volt: 14 negyedtelek, 69 nyolcadtelek és 36 tizenhatodtelek.40 Negyeden 95 negyedtelkes jobbágy, 111 zsellér és 25 házatlan zsellér lakott. A község földesurának 1300 forintot fizetett. A pénzen kívül 40 szapu kukoricát adtak, valamint káposztát, hagymát, tormát és más zöldséget is kötelesek voltak adni szükség szerint, ugyanúgy halat is a nyitrai püspök asztalára.41

Ha végigtekintünk az úrbérrendezéssel bezárólag készült 18. századi összeírásokon, szembetűnő a lakosság gyarapodása, ezt egyértelműen jelzi a jobbágy és zsellér családfők számának emelkedése. Ezek az összeírások azonban nem fogták át az egész lakosságot, mivel különböző rétegek maradtak ki az egyes összeírásokból, a teljes népesség számát csak becsülni lehet. Az első összeírás, amely a lakosság minden rétegére kiterjedt, az a II. József császár idejében 1784–1787 között végrehajtott népszámlálás. Ez általános népszámlálás volt, legfőbb célja az újoncállítás, emellett az adókivetés jobb megszervezése. Átfogta a teljes népességet, mód és lehetőség nyílott minden település népességi és szociális viszonyainak megismerésére.42 A területünk községeinek és pusztáinak adatait a 1. táblázatban foglaltam össze.43

Az állattartás helye és szerepe a vidék gazdálkodásában a 18–19. században

Vidékünk legfőbb kiviteli cikke a széna volt, és az állattenyésztés jelentette a lakosság létalapját a 18. és a 19. században. Az egyes községek határának művelési ágak szerinti megoszlásáról 1865-ből vannak először az ország egész területét felölelő pontos adataink.44 Figyelembe kell azonban venni, hogy ekkor már elkezdődött az a gyökeres változás a határhasználatban, amelyet az egy évszázaddal korábban elkezdett vízszabályozások, ármentesítések eredményeztek. Az országos kimutatás alapján községeinkben a rétek és legelők összterülete a határuk területének több mint felét tették ki. A legmagasabb arány Keszegfalván volt, ahol a természetes füves területek a határ 74,5 százalékát foglalták el. Hetven százalék felett volt még Negyeden és Megyercsen.

A 19. század második felében nagy lendülettel folytak az ármentesítési munkák, különösen az 1876-ban megalapított Alsó-Csallóközi és Csilizközi Ármentesítő és Belvízlevezető Társulat megalakulása után egyre nagyobb területek kerültek szántóföldi művelés alá,45 a rétek és a legelők területe egyre zsugorodott. A harminc évvel később, 1895-ben végrehajtott országos mezőgazdasági összeírás már a megváltozott viszonyokról adott képet. Mindössze két helységben, Keszegfalván (58,3%) és Gútán (52,1%) foglalták el a füves területek a határnak több mint a felét. Magas volt még rétek és a legelők aránya Negyeden 47,3%, a többi község határában arányuk csupán 20-30 százalék körül volt.46

3. térkép. A Vág és a Nyitra (Gúta és Naszvad) közötti Nagygúta fél határrész a Naszvadi, Örtényi és a Rácakoli szálláscsoportokkal. A Vág menti ártéri gyümölcsösökben házakkal. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1884. Méretaránya 1:75 000.

4. térkép. Keszegfalva Vág-Duna két partján elterülő határa. A bal parton a Kavai szállásokkal, a folyó mellett sok tanyával, házzal a tulajdonosok nevével. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1884. Méretaránya 1:75 000.

A már említett 1725-ös kamarai összeíráskor47 a három érseki település, Gúta, Naszvad és Martos jobbágyainak kezén lévő állatokat nagyon részletesen összeírták, külön tüntették fel a növendékeket, és megkülönböztették az igavonó és hízó ökröket. Mindhárom faluban az egész- és félhelyes gazdák általában 4-6 ökröt tartottak igavonásra, szántásra. A legtöbb és legváltozatosabb a gútaiak állománya volt, itt sok lovat és növendéket is tartottak, valamint csak itt írtak össze több gazdánál ökröket, amelyeket hizlalásra tartottak. Gútán az egyik legmódosabb gazdának, Szabó Istvánnak a gazdasága a következőkből állt: 22,5 mérő szántóföld, 40 kaszásrét. Az állatállománya: 8 ökör, 10 ló, 11 tehén, 19 növendék szarvasmarha, 22 ökör hizlalásra, 15 disznó és 5 kaptár méh. A zsellérek állatállománya sokkal szerényebb volt, igavonásra inkább lovakat tartottak, tehenet a teje és szaporulata végett. Ökör alig volt a kezükön.

A használt jobbágytelkek nagyságában, a gazdaságokban található állatok mennyiségében és tartásának módjában is megnyilvánuló, egyre mélyülő társadalmi különbségek feszültségeket szültek az egyes települések lakosságán belül. A gútai szegények a vármegyéhez írnak egy panaszlevelet 1787-ben, amelyben kérik, hogy rendezzék fuvarszolgálataikat. Ebben rámutatnak a telkes jobbágyok és a zsellérek közötti állattartás különbségéből fakadó problémákra, sérelmeikre. Panaszkodnak, hogy „a lóval való Szolgálat, Nagyon terhes nálunk, nem pediglen az Ökörrel való Szolgálat, Számtalanszor meg tőrtint dolog az Nálunk hogy akinek Ket lovacskája vagyon Számat nem tudgya hanyszor kelletik elől állani, de ellenben az Őkőr tartó Gaszdának pedig Esztendőben haromszor vagy leg alabb Negyszer ha kellennik utnak indulni… helsegünkben be vett dolog az is hogy nem tekintven Szolgálatnak rendit s modgyát, hanem csak, akar minémű uttyábul vissza terittik a midőn élete táplállására valott fordíttani igyekesznek is a Szeginy ember… Sokan vannak ollyan gaszdak is hogy mind lovat mind pediglen őkrőt tartani modgyuk vagyon, meg is a midőn az polgár lovat ell parancsolván tehát azon mentseggel ell tamasztyák magoktúl a Szolgalatott hogy ők ökörrel Szolgalnak, az Lovaikat pediglen az Menesen hevertetik és hiszlallak, illy formán tehát egy Nimellyek közüllünk tudni illik akik[ne]k modjuk nincsen az őkőr tartásban, hanem csak loval szolgaltak, eleteket fordittani Sulos terhire valik ez rendetlen Szolgalat…”48
A levélből is kitűnik, ebben az időben az ökörtartás egyértelmű volt a módossággal. A vagyonosabbak lovakat is tartottak nagy mennyiségben, csak ők „hevertették” lovaikat. Heverő lovaknak az olyanokat nevezték, amiket be sem fogtak soha, csak csikóztak. Fél Edit 1942/43 telén Gútán végzett kutatásai szerint a 19. második felében olyan nagygazda is akadt, akinek egyszerre 52 csikója volt. Ebben az esetben az állat szaporulata, nem pedig igaereje jelentette a hasznot, a fölhizlalt, megerősödött csikókat adták el. Az egészhelyes gazdának 40-50 darab marhája, 10-12 lova is volt. A középgazdának 25-30, de még a szolgának is volt 4-5 marhája.49 Ez legutóbbi adatot igazolni látszik az, hogy 1811-ben mikor a város vezetősége meghatározta a „Béres szolgák” évi bérét, készpénzen és ruhán kívül a juttatások között „Négy marha Teleltetés” is szerepel.50
A legeltetésnek a vidék állattartásában különös jelentősége volt a 18. és 19. században. Az állatok nagy része tavasztól egészen a tél beálltáig a legelőn tartózkodott. Az állatok téli takarmányozására kevés gondot fordítottak. A télen legyengült állatokat azután tavasszal-nyáron a legelőn javították föl. „Agyonhízott a marha, kovásszá hízott a jó legelőn.”51 A szántóföldek ugarolásáról, a kaszálás idejéről, a legeltetés rendjéről a város vezetősége döntött, évente többször hoztak határozatokat az időjárás és az ismétlődő áradások alapján. Tavasz közeledtével, amint kisarjadt a fű, kihajtották a télen leromlott állatokat. Ilyenkor megtilalmazták a baromélőket (legelőket), hogy a későbbiekben jó legelőjük legyen a csordáknak. A réteken és az ezek közötti árvízmentes szinteken fekvő „rétföldi vetésekre” verték az állatokat. Szent György-nap táján megtilalmazták a réteket, és a legelőkre meg az ugarföldekre hajtották a csordákat. Kaszálás után a sarjút megtilalmazták, csupán néhány kijelölt helyen engedték föl a csordákat a sarjúra. A gabona betakarítása után az egész határban szabadon járhattak a csordák. A csordák szétverésére Szent Márton-nap táján került sor.

A 19. század második felében azonban a földművelésben és az állattartásban is gyökeres változások indultak meg. A rétek és legelők feltörésével az állatok takarmányozásában egyre nagyobb szerepet kaptak a szántóföldi növénytermesztés melléktermékei, a szalma, a törek, a kukoricakóró, valamint a vetett takarmányok. Megjelent a gazdáknál is a nyugati fajta, svájcer szarvasmarha, amely gyorsabban hízott, több tejet adott, azonban istállózó tartást, jobb takarmányt igényelt. Az állattartás egyre belterjesebbé vált. A fajtaváltás minden településen más ütemben zajlott, nagyban függött a rétek, legelők kiterjedésétől az adott határban. Ahol elegendő volt a legelő, nagy területek maradtak kívül a szántóföldi termelésen, ez a folyamat bizonyos fáziskéséssel zajlott le.

Az állattartás belterjességéről és a fajtaváltásról az 1895-ben52 és 1911-ben53 végrehajtott állatszámlálások adnak képet. Az állatok számáról 1895-ben készült statisztikai kimutatás szerint 2686 szarvasmarha, 1625 ló, 726 sertés, 11 685 baromfi és 199 méhcsalád volt Gútán. A mezőgazdasági statisztika szerint a 2686 szarvasmarhából 2600 (97%) volt magyar vagy erdélyi fajta.54 A magyar fajta aránya az állományon belül magas volt még Nemesócsán (87,6%), Alsószeliben (84,2%), Negyeden (77,0%), Keszegfalván (75,4%) és Bogyán (50,2%). A többi községben 30 és 50 százalék között volt, de itt az adatokat torzíthatja a községek határában működő majorsági gazdaságokban tartott nyugati fajták magasabb aránya.

1911-ben Gútán volt a magyar fajta aránya a legmagasabb (37,8%) a környéken, rajta kívül még két községben, Nemesócsán és Negyeden haladta meg a húsz százalékot. Megfigyelhető, hogy a nagy határú, mocsarasabb, több legelővel rendelkező községekben lassúbb volt a magyar fajta nyugatira cserélése. Gútán különösen ragaszkodtak a hagyományos fajtához és az extenzív tartásmódhoz.

Teleltetés, aklok, szállások

Az állatok teleltetésére a 18–19. században többnyire a határban épített kezdetleges épületek szolgáltak, a levéltári dokumentumokban akloknak, féhajoknak, istállóknak nevezik ezeket. Az akol szláv eredetű szó, és egyes értelmezések szerint eredetileg bekerített helyet, tábort jelentett. A régi magyar nyelvben rendszerint négyszög alaprajzú kerített terület, a szarvasmarhák, lovak egykori téli építménye. „Az akol az extenzív állattenyésztés legszélesebb körben elterjedt, ugyanakkor legfejlettebb építménye. Alaptípusa a korlátfákkal, sövénnyel, deszkával vagy még szilárdabb falazattal körülzárt, rendszerint négyszög alaprajzú terület, amelynek egyik végében, de gyakran két-három oldalán is fedeles szín, fészer áll.”55

Fél Edit kutatásai alapján régen a határban csak istállók voltak, amelyeknek fonott fala volt, sárral betapasztva, nád volt a teteje és a padlása is. Ezekben az istállókban csak a cselédféle emberek laktak. Az állat akóban telelt. Volt kollát vagy akókerítís az istálló mellett 15-20 darab marha számára. Az akó közepén kerek jászol volt. A magányos béresek kint az akloknál egész télen tejen és szalonnán éltek. Esténként a közelben lévő aklok lakói összejöttek olyan helyen, ahol lakás is volt, ott dudáltak, mulatoztak, diskuráltak. A tejet ki forraltan, ki nyersen itta. Akik a városhoz közel, pl. „Őrtínybe tanyáztak”, naponta behozták a tejet. A 19. század végén kezdtek az istálló végéhez kis lakóházakat csinálni, amelyben nyáron a gazda is kinn volt, télre pedig kiküldte bele a cselédet.56

Szabó István adatközlőm szerint, aki 1893-ban született, az aklok a gyűrekën épültek. Sövényfalú, nádtetejű istállók voltak itt, amelyeknek a déli oldaluk hiányzott. Ez előtt volt a kollát, ahol az állatok voltak. Az istálló hátsó, zárt oldala észak felé nézett. A korláton belül volt a vályú, ahova a korláton kívül ásott kútból merték a vizet az álla­toknak. Az istálló közelében volt egy szobából és hideg, szabadkéményes konyhából álló ház, ahol a bírës lakott a családjával. A béres fizetsége fejében állatokat tarthatott az akolnál a gazdáéival együtt. A gazda néha meglátogatta a lakóját, ilyenkor hozott élelmet, tiszta ruhát, meg amire szüksége volt a kint lakónak. A korlátban egész évben összegyűlt trágyát ősszel hordták ki a földekre.57

A 19–20. század fordulója táján már előfordult, hogy nem a béres, hanem egy családtag vagy szegényebb rokon lakott a házban, aki az állatokat gondozta, sőt előfordult, hogy a gazda fia megnősülvén, maga költözött ki a feleségével ide és itt alakította ki saját gazdaságát. Ezzel azonban a tanyarendszer kialakulásának kérdésköréhez értünk, amely már túlmutat ennek a munkámnak a keretein.

A beltelkeken található istállókban csak a kocsis lovak és a kisborjúk számára volt hely. Az udvaron lóakót vagy marhaakót emeltek. Ez egy kerek térség volt, sövényből font kerítéssel kerítve, amelyeknek magassága a 2 métert is elérte. Teteje nem volt. Közepén volt egy kerek jászol, abba hányták a takarmányt. Sokszor telente úgy behordta a hó az egész akót, hogy a marhának a lehelete olvasztotta ki a havat, onnan vették észre hol van a marha.58 Ennek a kezdetlegesnek tűnő teleltetésnek az okát nem a hanyagságban, elmaradottságban kell keresnünk, hanem azt a célt is szolgálta, hogy edzett, erős, hosszú utakat, nélkülözést, úsztatást is jól bíró állatokat neveljenek.
Szent Márton-nap táján, november közepén, de legkésőbb november végén elérkezett a csordák szétverésének az ideje, majd azután következett az állatokat próbára tevő téli időszak. A nagyszámú állat téli elhelyezésére a települések szűk belterülete nem volt alkalmas, és a tanács is tiltotta a széna fölhalmozását a beltelkeken a tűzveszély miatt. Gúta határának a nagyobb része a Kis-Duna bal partján terül el, míg a település a csallóközi jobb parton. A folyón, sőt folyókon keresztül való gazdálkodás és a határ nagy kiterjedése megkívánta egy folyón túli szállásrendszer kialakulását, amely elsősorban az állatteleltetésre szolgált, de az év többi szakában a gazda időszakos kint tartózkodásának színhelye, a gazdasági eszközök és mezőgazdasági termények tárolóhelye is volt. Hidak nem voltak a folyókon, áradások alkalmával a kompok helyett csak egy nagyobb réladiknak nevezett ladik közlekedett a partok között, amelyen nagyobb terhet nem lehetett szállítani. A nehéz átkelés szerepét a tanyák létrejöttében Fél Edit gyűjtése is igazolja.59

A szállásoknak ez a településtől távolabb, folyókon túl elhelyezkedő típusa nem sajátosan gútai jelenség, hiszen a szomszédos Negyed hasonló, folyón túli gazdasági telephelyeiről Hofer Tamás adott hírt.60 Keszegfalva hasonlóan a Vág-Duna által kettéosztott határral rendelkezett. A csallóközi települések – Lak, Bogya, Nemesócsa, Ekel – belterületét mocsaras, nehezen járható, áradáskor tengerré váló területek választották el a Dudvág és a Császta partján fekvő dombosabb kaszálóitól, szántóföldjeitől. Naszvad település a Nyitra bal partján fekszik, határának jelentős rész a folyó jobb partján elnyúlik egészen a Vág-Dunáig.61

Az aklok megjelenésére a környékünkön az első levéltári adatot 1722-ből találtam. Négy komáromi lakos elismervényt adott arról, hogy „az Bálvány Szakállosi pusztán lévő négy aklainktúl, és Télen ott teleltetett marhainktul (minden akolra három forintokat értvén) füzettünk Nemzetes Lábady Ádám Tiszttartó… kezihez in toto Tizenkét forintokat…”62 Több adat is maradt fenn arról, hogy mészárosok, kereskedők legelőket bérelnek, kaszálót vásárolnak az érsekség pusztáin vagy Gúta határában, úgy tűnik, egyesek teleltetés céljából ideiglenesen aklokat is tartottak fenn.

Annak ellenére, hogy a források a 18. század elején nem említenek gútaiak kezén lévő aklokat, ezek létrejötte szinte elengedhetetlen volt, hiszen ekkor már kialakult egy módos, piacra termelő, nagyállattartó réteg a városban. A nagy kiterjedésű belső határ természetföldrajzi adottságai is megkövetelték a lakóterülettől távoli üzemhelyek telepítését. Az 1768-as úrbérrendezés során elkészült a „Guttai Szállások[na]k vagyis Aklok[na]k kitett Specificatioja…”63 Egy kiterjedt szállásrendszert találtak az összeírók. Az „Ertény Aklok”-nál 30 akolból álló csoportot írtak össze, egy akolnak 3, négynek pedig 2 tulajdonosa is volt. Az azonos családnevek alapján testvérek, rokonok lehettek. A másik csoport, a „Nagy Szigeti Aklok” szintén 30 akolból állt, itt hét esetben volt 2 tulajdonos. Még két akolból álló csoport, a „Rácz Aklok” került a jegyzékbe.
Az összeírás egyértelműen korábbi előzményekre utal, az aklok magas száma, a testvérek által való közös birtoklás szétöröklésre, talán évtizedekkel korábbi akolalapításra vezethető vissza. Az aklokat a gútai határ első részletes feltérképezésekor, 1833–1835-ben64 és az első kataszteri felméréskor65 is a beltelekként számították föl. A szomszédos Negyeden az akolkerteket az 1872-i úrbéri rendezés és tagosítás során a kis belső telekhez tartozó pótlásnak minősítették.66
A határban azonban nem csak aklok, istállók voltak, házra is van levéltári adat. Továbbá arra is van példa, hogy egy gazdának több akla, istállója is lehetett. Egy 1776-ban felvett hagyatéki leltárban a következő szerepel: „Gútai Hatarban vagyon 1. nagyobb Istáló mely az Házon kévül, mellyet Borka Mihály épétetett [Borka Mihály gútai bíró rokonságban állt az elhunyttal – A. B.] bőtsűltetett 70 f… 1. mas kisebb Istaló akollal edgyűt 8 f.” Adatok hiányában nem lehet megállapítani, hogy az akloknál mennyire volt elterjedve a lakóházak építése, csupán regisztrálni tudom a jelenséget, már a 18. század második felében.

A terület első részletes térképi ábrázolásának tekinthetők az 1780–1784-ben készült első katonai földmérés térképlapjai, melyek lehetőséget nyújtanak a települések utcahálózatának, szerkezetének, a környék szálláskertjeinek tanulmányozására.67 A katonai térképészek nagy gondot fordítottak arra, hogy a határban található különböző épületeket, majorokat, aklokat, istállókat, révházakat stb. ábrázolják. Problémát jelent azonban, hogy az aklok, szállások ábrázolásához a térképrajzolók nem alkalmaztak egységes jeleket.68 Mégis a lapok részletes tanulmányozása után az megállapítható, hogy hol jelentek meg, mely területekre települtek az aklok. Továbbá a színes térképlapok lehetővé teszik, hogy meghatározzam a szállások környékén a területek művelési ágait, tehát azt, hogy rétre, szántóföldre települtek-e a gazdasági telephelyek.
Alsóhatárban még nem ábrázolnak semmilyen épületet. A Feketevíz partján kevés erdő és szántóföldek láthatók, utak vezetnek a révhez, ahhoz a helyhez, amelynek közelében később az első épületek megjelentek. A szállások hiánya azzal magyarázható, hogy a területen található rétek és legelők nagy részét a közelben fekvő Nádszeg gazdáinak adták bérbe az alsószeliek, akiknek éppen a közelség miatt nem volt szükségük még ideiglenesen lakott épületekre sem a gazdálkodáshoz Alsóhatárban.

Negyed esetében, a faluval szemben, a Vág bal partján, ahova a későbbi aklok települtek, csak erdők, mellettük szántóföldek és rétek láthatók. Ekecs és Apácaszakállas közelében előfordul „Salasch” név és jel, későbbi térképekkel összevetve azonban megállapítható, ezekből fejlődtek ki az urasági majorok Aszód pusztán. Délebbre a Dudvág mindkét partján elszórtan szállások állnak a folyót követő keskeny szántóföldsávokon, némelyikük kissé távolabb, a réteken. Ezek a környező csallóközi falvakhoz – Lak, Turiszakállas, Bogya – tartoztak. Délkeletre haladva a Dudvág mentén Ekel, Megyercs közelében nem ábrázolnak gazdasági telepeket a határban.
Átlépve a Vág-Dunát, annak bal partján négy nagy épületcsoportot látunk. Legdélebbre a Kava pusztán, a folyó közelében, utak mentén, szántóföldek között tűnik föl a szálláscsoport. Fölfelé haladva Agyagos pusztán van egy csoport épület az út mindkét oldalán a réteken, majd még följebb a Vág-Duna-parti erdők mellett a szántóföldeken a naszvadiak szállásai láthatók két csoportban. Mind a négy csoportot azonos jellel ábrázolták, de minden bizonnyal Agyagos pusztán, amely az esztergomi káptalan birtoka volt, nem állatteleltető szállások voltak. Komlóssy Ferenc a katolikus iskolák történetét feldolgozó munkájában a következőket írja a pusztáról: „Agyagos puszta az esztergomi főkáptalan tulajdona, de századokon át csekély bér fizetése mellett Izsa község lakói birták bérben, de akkor még házak itt nem állottak, csak ugynevezett hajlokok voltak épitve, hol az izsaiak a nyár folyamán a kaszálás ideje alatt tartózkodtak, mert abban az időben csakis rétek és legelők voltak itt. Télen azután senki sem volt ott, üres, kihalt volt minden. Az esztergomi főkáptalan azonban 1853. évben e pusztát kezelése alá vette, tiszti lakot és a cselédség részére házakat emelt…”69

5. térkép. A gútai határ nagyszigeti és kisszigeti része. Nagyszigeten a Kis-Duna mellett ártéri gyümölcsösökkel, benne házakkal és a Seregakol szálláscsoporttal. Kisszigeten a Vág jobb partján az ártéri (gyümölcsös)kertekben szállások, házak a tulajdonosok nevével. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1884. Méretaránya 1:75 000.

6. térkép. A Feketevíz és a Vág között elterülő terület. Az alsóhatári részen Versend és Herreli (helyesen Helyréti) istállók szálláscsoportokkal. Negyed községgel szemben, a Vág túlsó partján a Negyedi aklok. Harmadik katonai felmérés, részletes térkép, 1885. Méretaránya 1:75 000.

Észak felé haladva megtaláljuk az Örtényi és a Rácaklai szállásokat, már a gútai határban. A hatalmas rétekből szigetekként kiemelkedve, szántóföldek közepén állnak, egy nagyobb és két kisebb csoportként vannak ábrázolva. Az úrbérrendezéskor az örtényivel azonos számú 30 aklot magába foglaló nagyszigeti csoportot azonban hiába keresnénk, mivel nem tudni, miért, a térképrajzoló csupán egy jellel ábrázolta és Salaschnak nevezte a későbbi térképeken Seregakolnak nevezett nagy szálláscsoportot. Más korabeli források nem említik, de a térképen a gútai határ csallóközi részén a Császta közelében több szántóföldre telepített, kerített épület is látható, a Császtaháti aklok.
A gútai határban tehát a folyókon túli, de a csallóközi oldalon is, elsősorban szántóföldnek használt árvízmentes szinteken jöttek létre aklok. Nagyon kiterjedt volt már a 18. század végén a gútai szállások rendszere, sűrűségét tekintve kiemelkedik a környék lakosai külterületi üzemhelyeinek sorából. A csallóközi falvaktól távol eső Dudvág-parti rétek közötti szántóföldeken jelennek meg még jelentős számban gazdasági telephelyek. A Vág bal partján a naszvadiak és a keszegfalviak, ez utóbbiak Kava pusztán, tartanak szállásokat. Az aklok szaporodása a lakosság számának emelkedésével és az állatállomány növekedésével hozható kapcsolatba. A szállások Keszegfalva kivételével a települések belső határában jöttek létre, a lakóterülettől távolabb, leginkább csoportosan. A szálláskertek ilyenfajta kialakulását a természeti adottságok indokolták, ahol általában természeti akadályok, folyók mocsarak választották el egymástól a lakótelepeket és a szállásokat.

Maguk a települések többnyire szabálytalan utcahálózatú halmaztelepülés képét mutatják. Lak és Turiszakállas kivételnek számít, egymás mellé épült a két falu, egy utcába rendeződött településként látjuk, amelynek közepén a templom áll. Gúta utcái nagyrészt a Kis-Dunával párhuzamosan futnak, de már kezdenek kiépülni az ezekre merőlegesen futó utcák, elkezdték körbeépíteni a korábban a város szélén álló templomot.

Levéltári források elsősorban Gútáról állnak rendelkezésemre, ezek segítségével képet kaphatunk a szállásokról, az ott emelt épületekről, az akloknál folytatott gazdálkodásról, az állatok teleltetéséről. A gútai aklok szerepére utal a következő adat a már idézett folyamodványból, amelyet a gútai szegények a vármegyéhez írtak, az első országos térképfelvétel idejével csaknem egy időben, hogy a vármegye rendezze a fuvarszolgálataikat, mert többen a gazdák közül különböző ürügyekkel kitérnek alóluk. Az egyik ilyen ürügyként említik, hogy „A Másikát pedig a midőn ell parancsolta az polgár de mivel hogy ez mint Telben s mind Nyárban a Szallasoknál Szokott lakni azert nem parancsolhattya hogy nehez által jövetel és Sokára is vetődik illy moddát tehát, Csak az ide haza telellő Gaszdákat, mind ökkörrel mind pedig lóval való szolgalatra [olvashatatlan szó], holott nagy faradsaggal Marhajának teli eledelit haza takarithattya.”70 Nem mindenkinek volt tehát akla, a szegényebb gazdák otthon teleltettek, míg a nagyobb gazdák nagyszámú állataikat gondozták a szállásokon.71

A 19. század elején a források nem gazdákat, hanem „lakókat”, szolgákat említenek az akloknál. „Váras Birája elő adja, hogy Kondé János és Ollé János aklainál lévő lakósok a Gazdáik Telkein, és ennek környékébe Teheneket, Lovakat, és Barom fiakat tartanak, az ott birtokos Város Lakóssinak kárával… A’ Nevezett két Gazdák lakóssinak egy Tehenek és egy Lovak tartása olly formán engedtetik meg hogy azokat Gazdáiknak telkén legeltessék, a Baromfi tartás végképpen meg tiltatván.”72 Ezt a bejegyzést 1829. május 10-én keltezték, ami azt bizonyítja, hogy a lakók a tavaszi kihajtás után is az akloknál tartózkodtak, végezték a mezőgazdasági munkákat. A fönti adatból az is kitűnik, hogy a lakók fizetségük részeként állatokat tarthattak a gazdáik telkén, illetve takarmányán. A baromfiak tartása az akloknál talán asszonyok kinnlakására is utal, mivel a körülöttük való munka női tevékenységnek számított.

A következő adat is az aklok és a szántóföldek kapcsolatára utal, kitűnik belőle, hogy az újonnan létrehozott, szaporodó aklok egy részét a jobbágytelkek külső szántóföldi tartozékán hozták létre. 1811-ben „Csente Éva kéri azon Örtényi Sessionalis Szantó Földet, mellyet az Attya Csente Mihály 1797dik Esztendőben Sz: Görgy havának 12dik Napján Kiss Jánosnak, 30. forint fell adás mellett örökösen Cserébe adott, vissza itéltettni, azon okbul: mivel az a’ Sessióhoz tartozandó”. A tanács elutasítja a kérést, ennek oka elsősorban abban a szemléletben kereshető, amely előnyben részesítette az állattartást a szántóföldi gazdálkodással szemben és az állattartásban jelentős szerep jutott az akloknak. „…jól emlékezik a Mostani Tanáts arrul: hogy akkoriban azon Csere a Tanáts hírével tsak azért történt vala meg: hogy Kiss Jánosnak akolly helye nem volt, ezen föld pedig nagyon alkalmatos volt Akoly hellynek, és ugyanazért adott Kiss János a Csere földön felül, még 30. forintokbul álló Felladást is.” A határozat indoklásából képet kapunk arról is, milyen épületeket emelt Kiss János a kérdéses földön: „Minthogy ezen Csere Földet Kiss János, és Maradéki már 13 Esztendőktül birván, abba a’ Könyörgő által soha sem bolgattattak, sőtt arra Akolly helyet, Istállókat, Kutat és más a’ gazdasághoz tartozandó Épületeket épéttvén, Füz fákkal környül ültettvén békességben használták…”73 A gazdasági épületek mellett szükség volt a kútra az állatok itatásához, és köréjük árnyékot adó, szél ellen is némi oltalmat nyújtó fűzfákat ültetett a gazda.
Amint az előbbiekből is kitűnik, nem mindenkinek volt akla, de állata, legalább 5-10 darab minden gútai gazdának volt, és ezek teleltetéséről is gondoskodni kellett. Ennek legegyszerűbb és bizonyára régi hagyományokra utaló módja volt, hogy az állatokat szabadon engedték az átéri erdőkben, gyümölcsöskertekben, nádasokban, ahol maguknak kellett gondoskodniuk téli élelmükről. A tanácsi jegyzőkönyvek tiltó rendelkezései bizonyítják ennek a teleltetésnek a továbbélését a múlt század első felében. A tanács szigorúan lépett föl az erdők pusztítása ellen, a gyümölcsöskerteket is megtilalmazzák egész éven át, és kényszerítik a gazdákat, akiknek nincsenek aklaik, hogy állataikat otthon tartsák, teleltessék az udvaraikban. „Jelentetik hogy a’ Lovak mindenütt szijjel kobollanak… A Templom elött ki hirdetettni rendeltetett, hogy a’ kertek tilalmassak, és a’ kinek a’ vizeken túl aklaik nintsenek azok Lovaikat haza hozzák.”74

A teleltetés részben az ártéri erdőkben, gyümölcsösökben történt. Gúta éghajlati viszonyai kedvező feltételeket biztosítottak a gyümölcstermesztésre. A folyók mentét a 18–19. században ártéri erdőkkel, fűzesekkel vegyes gyümölcsöskertek szegélyezték. Irtással gyümölcsöskerteket alakítottak ki, amelyeket az úrbérrendezés értelmében nem vehettek el a jobbágyoktól földesuraik, és szabadon adhatták-vehették őket. Az idősebb adatközlőim ezeket az ártéri gyümölcsöskerteket csak kerteknek nevezik. A kertek elsősorban a Kissziget, Pacsérok, Újszegés, Vágszeg, Kikelet, Belső- és Külső-Köveslágy nevű részeken, a Kis-Duna és a Vág mentén voltak. Ezeket az öreg kerteket azonban nem úgy kell elképzelni, mint a mai telepített gyümölcsösöket. Az ártéri erdőt és a gyümölcsöskerteket nem is lehetett egymástól elválasztani, a múlt század eleji összeírásokban „erdő és kertek” (Sylvae et Hortis)75 címszó alatt együtt vannak feltüntetve. Az ártér dombosabb, gyűrösebb részein inkább a gyümölcsfák voltak többségben, a laposabb részen, a huvalban a fűzfák, nyárfák, erdős részek. A régi gyümölcsfák magas, hatalmas koronájú fák voltak, amelyek kiválóan alkalmazkodtak az itteni éghajlathoz, különösen a szilvafák kedvelték az ártereket.76

A kertekben mindig voltak időlegesen lakott épületek, ezt biztosan állíthatjuk annak ellenére, hogy az első katonai felmérés térképlapjain csupán a réteken fekvő állattartó szállások, aklok vannak feltüntetve Gúta határában. Az árterekben erdőket jelöl a térkép. A 19. század eleji tanácsi jegyzőkönyvek „kamaráról”, „házról”, „akolról” tesznek említést a gyümölcsösökben. Péter-Pál után népesedtek be a kertek, ilyenkor már őrizni kellett a gyümölcsöst, szedni a fokozatosan érő termést. A szolgák vagy a család idősebb tagjai költöztek ki a kertekbe, és október végéig a kertekben tartózkodtak. A gazda is kijárt a kertbe, élelmet vitt a kertpásztoroknak, és elvitte a leszedett gyümölcsöt. Az első világháború előtt inkább fogadott kertpásztorok voltak, később többnyire a családból költözött ki valaki, idősek, gyerekek, akiknek otthon már nem vették hasznát.
A kertpásztorok kint főztek, összejártak beszélgetni. A következő feljegyzésből arra lehet következtetni, hogy a kunyhókban, kamrákban tüzeltek is. „Katona Molnár Istvány panaszólkodik, hogy Dömösi Jósef, Kaportás János, Borka Ferentz szolgáji, és Bihertz Mihály Kiss Nagy Ferentz szolgája, úgy nem külömben Madari János gyerkötze mindenszentek nap előtt egy héttel, a’ panaszolkodónak Kiss szigethi kamarájában hálván, a’ tüzet ott hagyták és regvel a’ Tüztül a’ kamra meg gyulladván, egészlen ell égett, egy ott mellette lévő eleven termő alma fával együtt, – kéri tehát a’ kárát meg térétetni… Ezen komarának meg gyulladása onnét is eredvén, hogy a’ panaszolkodó ajtót nem tartván rajta bé nem tsukta, és igy a’ maga szolgájának a’ többével együtt okott adott a kamarában való hállásra, sött tudta is hogy ott hálnak, és még sem akadáloztatta, ugyan azért a’ kárbul maga is szenvedni kénszerétettvén, mivel a’ szolgák nem kész akaratval okozták ezen kárt amellyet is szolga Legények lévén sokat nem fizethetnek, tehát öszvesen 60 forintokat tartoznak a’ Panaszólkodónak fizetni.”77

Az ártéri gyümölcsöskertek megtalálhatók voltak a Vág alsó folyása mentén Gútától északra, de különösen nagy kertek voltak a várostól lefelé Naszvad és Keszegfalva határában.

Vidékünkről az 1839–1840-ben készült második katonai felmérés térképlapjain78 kapunk átfogó képet az előző országos térképezés óta eltelt több mint ötven év alatt lezajlott változásokról. A határban szaporodtak a szántóföldek, az aklok, újabb és újabb szálláscsoportok jelentek meg.

Az alsóhatári részen, a Feketevízen épült híd mellett a mai falu helyén már utcákba rendezett kisebb gazdasági épületeket, valószínűleg aklokat, istállókat láthatunk. Ezek voltak az alsószeliek téli állattartó szállásai, amelyet a térkép Versinnek jelöl. Bizonyára a német térképeszek által elkövetett elírásról van szó, ugyanis a későbbiekben a területet Versendnek hívták. Környékét sűrűn hálózzák be az utak, és szántföldekkel van körülvéve. A területnek azt a részét, ahol az említett épületek álltak, még ma is Akolhelynek nevezik. A térképlapokon, a szelvények szegélyén a gondos hadmérnökök feltüntették azt is, hogy az egyes falvakban, településeken hány ház és istálló található, illetve ezekben mennyi ember és ló szállásolható el. Azonban Versin nem szerepel a jegyzékben. Ez azzal magyarázható, hogy az itteni épületek nagyon kezdetlegesek lehettek, emberi tartózkodásra, katonalovak bekötésére kevésbé voltak alkalmasak, és mint ilyeneket katonai szempontból értéktelennek tekintették.
A két térképfelvétel között eltelt mintegy 50 év alatt tehát Alsóhatáron épületeket emeltek, és részben a földművelés nyert teret ezen a területen. Ezek a jelenségek elsősorban az erre a korra jellemző gyors népességnövekedéssel magyarázhatók, amelynek következtében a határ egyre nagyobb területeit fogták eke alá, hogy eltartsák a növekedő lakosságot. Az alsószeli gazdák a felső határban levő legelők egy részét, mint egy 1857-ből származó jegyzőkönyvből kiderül, szántófölddé alakították.79

A Csallóközben a Dudvág partján, a Réteken is megszaporodtak a szállások és a lakóházak. Kaszálókon, szántóföldek szélén állnak a kerített telepek. A térképeken feltüntették a tulajdonosaik nevét: Csiba, Csepy, Puzsir, Pápai stb. Ekel és Nemesócsa határában is megjelennek újabb mezőgazdasági üzemek, telephelyek: Ekli Puszta, Lögör stb. A Réteken, a katonai térképlapok szélén lévő kimutatás szerint, összesen 24 ház állt, beleszámítva az uradalmi Kis- és Nagy-Aszód pusztai egy-egy lakóházat is. Megyercs határában ekkor még nem tüntetnek fel épületet. Keszegfalva határában a csallóközi oldalon, Bálványszakállas pusztán két lakóházat, Szőllősön további kettőt találtak. Az előbbi majorsági központ, az utóbbi szállásnak látszik. A Vág-Duna bal partját sűrűn ellepték a tanyák; az ártéri erdők, gyümölcsösök, rétek, szántóföldek között szétszórva telepedtek a szállások. Az egyes telepek mellett a tulajdonosok neve: Trugli, Majtényi, Kürthi, Misicz stb. A katonai hadmérnökök 17 házat találtak katonai bekvártélyozásra alkalmasnak. Kissé délebbre Kava pusztán rétek, szántóföldek között 6 lakóház egy csoportban található. Agyagos pusztán is ábrázolnak csoportban álló épületeket a rét közepén, amelynek neve Izsai Rétek, utalva a bérlőkre.

A naszvadi szállások két csoportja látható a Vág-Duna mellett, de csak gazdasági épületek vannak a térképen, az összeírásban sem említenek itt lakóházat, bizonyára kezdetleges épületek lehettek. Az északi csoport épületei utcákba rendezett halmaztelepülés képét mutatja.

Északabbra, már a gútai határban, az „Örtényi Szállások” ugyancsak halmazfalura emlékeztető elrendezést mutat. Mellette a „Rácz Akok” kisebb csoportjai rétek, szántóföldek között állnak. Itt 7 házat és 10 istállót láttak katonai beszállásolás céljára alkalmasnak a hadmérnökök. Ugyancsak kis halmazfaluvá nőtte ki magát a seregakoli szálláscsoport a nagyszigeti részen, az Aszód ere kanyarulatában, körülötte szántóföldek, távolabb rétek. A negyedi határ felé eső részen is újabb szétszórt aklok figyelhetők meg. Hét lakóházat említenek a térképészek ezen a nagyszigeti részen. A Vág közelében Kisszigeten, rétek és gyümölcsöskertek között 9 lakóházat és 11 istállót találtak szétszórva. Az ártéri gyümölcsöskertekben, Kikeletben és Köveslágyban is feltűnnek kisebb épületek.

Negyed határában, a Vág bal partján is megjelenik a kis halmazfaluvá terebélyesedett aklok csoportja, rétek, szántóföldek között, egyik oldalról ártéri erdők határolják. Itt szilárdabb gazdasági épületeknek, nagyméretű istállóknak kellett lenni, mivel 4 lakóházat és 62 istállót minősítettek katonai célokra alkalmasnak, 30 ember és 30 ló elszállásolására. Az istállók magas száma érdemel figyelmet, mivel a többi község határában alig találtak gazdasági épületet a katonai térképészek, amelyeket érdemesnek tartottak leltárba venni, emberek és katonalovak beszállásolására felhasználni.

Egy 1819-ben felvett negyedi hagyatéki leltárában tekintélyes istállókról írnak. Az alábbiakban felsorolom azokat az ingatlanokat, amelyek a Vágon túli gazdasági telephelyhez tartoztak. „Vágon túl istáló, s fél haj, a két végibe, öl No. 15, türhető statusba sövény falakbul, náddal födve, ökör Istálóba Deszka jászolokkal… Akol sövényel kerítve, kopot, Egy kút, hankalék, s vödörrel.”80
A lakótelepülések utcahálózata az eltelt fél évszázad alatt zegzugosabbá vált, halmaztelepülés jellege erősödött mindegyikük esetében. A belterületek a lakosság számának növekedése következtében egyre zsúfoltabbá váltak.

A jobbágyfelszabadítást követő úrbérrendezés, polgári átalakulás

A jobbágyfelszabadítást kimondó törvény a forradalom hevében született meg 1848 tavaszán, gyakorlati végrehajtása azonban még évtizedekig elhúzódott. Az úrbérrendezés során a volt úrbéres jobbágyok és zsellérek az általuk használt jobbágytelekhez tartozó ún. úrbéres földek tulajdonosaivá váltak, amelyért az állam kártérítést fizetett az egykori földesúrnak. Problémát jelentett azonban, hogy a jobbágyok különböző jogcímeken többnyire jóval nagyobb területet használtak, mint a jobbágytelek. Ezeket a jobbágytelekhez szorosan nem tartozó, ún. maradvány- vagy remanentiális földeket pénzen kellett megváltaniuk a jobbágyoknak. Ez a folyamat azonban számos problémát vetett fel, a feudalizmus szövevényes jog- és földviszonyait kellett lebontani. Az ekkor született döntések több emberöltőre meghatározták az egyes parasztcsaládok anyagi helyzetét. Meghatározták, egy-egy volt jobbágy vagy zsellér mennyi földnek válik a tulajdonosává, ezt a földet hány darabban és hol kapja meg, vagyis a tagosítást hogyan hajtják végre. A folyamat végeredményeként a parasztok és a volt földesúr birtokát egymástól elkülönítették, mindenki megkezdhette a gazdálkodást a saját földjén. Megindult az ország a kapitalista fejlődés útján. A parasztgazdaságok mellett létrejöttek az új, nagy kiterjedésű uradalmak majorsági gazdaságai, amelyek nagyban befolyásolták a vidék fejlődését.81

A földkérdés különösen élesen vetődött fel Gútán, ahol a környéken a leggyorsabban növekedett a lakosság, a gazdák kezén lévő földnek egyre nagyobb népességet kellett eltartania. A II. József korabeli népszámláláskor 3455 lakost mutattak ki, 1890-ben ez a szám 7088 volt, gyakorlatilag száz év alatt a lakosság megkétszereződött. A környékbeli pusztákat az érsekség magánkezelésbe vette a 18. század végétől, nagyobb majorsági gazdálkodást azonban csak a 19. század második felétől folytatott ezeken. A Mária Terézia-féle úrbérrendezéskor megállapított telkek fokozatosan szétöröklődtek a jobbágyok kezén. A rendezés idején 1768-ban, 0,48 volt a telekátlag, a jobbágyfelszabadítás hajnalán, 1847-ben ez szám 0,25-re csökkent.82 Tehát a lakosság rohamos növekedésével párhuzamosan zsugorodott az egyes parasztcsaládok kezén lévő föld mennyisége. Egyre többen süllyedtek a töredéktelkesek, a zsellérek sorába.

A gútai birtokstruktúrára jellemző volt, hogy kataszterében a legnagyobb földterületet a község, „Gúta mezőváros” és a „közbirtokosság”, a gútai volt úrbéres telkes gazdák osztatlanul birtokolták. Ezek a birtokok együttesen 6692 kat. holdat tettek ki. Őket követte az Esztergomi Érsekség mint a mezőváros korábbi földbirtokosa, 3454 kat. hold birtokkal.83 A hatalmas legelők többsége és a rétek egy része a közbirtokosság, a volt úrbéres telkes gazdák közös tulajdonában volt. Magánkézben csupán néhány birtok maradt, ezek összterülete meghaladta a száz katasztrális holdat. A határ tagosítására soha nem került sor a lakosság ellenállása miatt.

Negyeden is lezajlott az úrbérrendezés, a folyamat eredménye jóval kedvezőbb volt, mint Gútán. Negyeden az egykori földesúrnak, a nyitrai püspöknek a határ mintegy 20%-a jutott, nyolcvan százaléka az egykori jobbágytelkek rendezése után Negyed lakóinak tulajdonába került.84 Végrehajtották a tagosítás is.

A csallóközi egykori nemesi falvakban viszonylag könnyebben ment végbe az úrbérrendezés, sőt már a szabadságharc előtt megtörtént a tagosítás. Ezekben a falvakban nem jöttek létre hatalmas uradalmak.

A szabadságharc utáni évtizedekben, különösen az 1867-es kiegyezést követően, jelentős fejlődés indult el Magyarországon. Megindul az iparosodás, elkezdődik a vasúthálózat kiépítése, a polgárosodás folyamata. A szabadságharcot követő évtizedek gyökeres változásokat hoztak a társadalmi berendezkedésben, a birtokviszonyokban, a gazdálkodásban. A változásokat szemlélteti az 1882–1883-ban készült harmadik katonai felmérés, amelynek azonban 1:25000-es mértékű színes lapjaiból nem maradt fenn minden, környékünket ábrázoló térképlap.85 Kiegészítésképpen a katonai felmérésből levezetett, 1:75000 mértékű fekete-fehér térképet kellett használnom a települések tanulmányozásához.

A harmadik katonai felmérés térképlapjain Alsóhatárban változások figyelhetők meg. A híd közelében sok apró épületet ábrázol, a terület megjelölése Versend. Északabbra a Herreti istállók felirat olvasható. Itt minden bizonnyal elírásról lehet szó, ez helyesen Helyréti istállók. E két utóbbi adat arról tanúskodik, hogy az Alsóhatári részen szaporodnak az istállók, az időszakos szállások, és már nem csak az Akolhelyen, hanem a réteken is. Fontos jelenség, hogy megváltozott az alsóhatári épületeknek a neve, már nem akloknak, hanem istállóknak nevezik őket. Ez arra utal, hogy gazdasági szerepük és az épület jellege is megváltozott az aklokhoz képest.

A csallóközi részen a Dudvág, Császta folyók közelében a Réteken a színes lapokon jól megfigyelhető, hogy jelentősen megnövekedett a szántóföldek aránya ezen a területen. Újabb uradalmi majorságok – Gólyás, Nagyszeg, Madérét, Rakottyás major stb. – jelentek meg, de különösen a szétszórt szállások, tanyák szaporodtak el. Ezek különböző községek határához tartoztak. Rakottyás major Tany hosszan elnyúló határának végén jött létre. Egy két évtizeddel korábban kelt leírás szerint Lakszakállas „a’ réten 7 réti, házzal vagy szállással” (Pesty) rendelkezett. Az épületeknél gyakran feltüntették azok tulajdonosát. Az előző országos térképezéshez képest újabb nevek jelentek meg a tulajdonosok között: Farkas, Kucsora, Vermes, Borsány stb. Mellettük már néhány gútai családnév is jelöl tanyákat: Forró, Fekete, Szabó stb. Ők vettek itt területeket, elsősorban a szomszédos Bogyaréten. A gútai határban, a Császta mellékén is kiterjedtek a szántóföldek, rajtuk a már korábban is jelölt néhány szállás látható. Lejjebb haladva a folyók mentén a szomszédos falvak – Nemesócsa, Ekel, Megyercs – határában is majorok, tanyák tűnnek fel: Lögöri ház, Lapaháti (helyesen Lapuhát) rét, Koczorház stb.
Keszegfalva határában a csallóközi részen kiépült a nagy Bálványszakállasi major, határának a Vágon túli része pedig tanyák, szállások területe. Puszta Káva szállások rétek és szántóföldek határán található épületcsoport, lakóház és gazdasági épület egyaránt található itt. Agyagos Pusztán már az 1850-es években épült főkáptalani major látható. A Vág-Duna közelében sok tanya figyelhető meg. Északabbra, már a naszvadi határban a Kis erdő szállások és Naszvadi-szállások csoportja fekszik változatos művelés alatt álló területen. Vannak itt erdők, kertek, rétek, szántóföldek.

A gútai határban rétek, szántóföldek között, körülkerített kertekben találhatók az Örtényi szállások és Rácz akol szálláscsoportok. Kamocsa alatt a Vág-parti kertekben is lakóházakat találunk (Varga, Dócza ház), ami új jelenség ezen a területen. A Vág másik oldalán, Kisszigeten már évtizedekkel ezelőtt is voltak aklok, kamrák, de most több lakóházat mutat a térkép a gyümölcsöskertekben, családnevekkel jelölve (Borka, Niveri, Csete Nagy stb.) A nagyszigeti részen azon kívül, hogy Sereg akol kis faluvá duzzadt, több új szállás, tanya tűnt fel. A kikeleti és köveslágyi kertekben kis piros négyzetek lakóházakat jelölnek.

Negyedről sajnos csak fekete-fehér térképem van, ezen jól látható a községgel szemben a Vág túlsó partján a halmazfalu képét mutató Negyedi aklók csoportja. Az aklokat és környéküket 1864-ben a következőképen írják le: „Faluból a vághhoz kimenvén, ott egy Kompon átjárás létezik, a tulsófélen, majdnem irányában fekvő ugynevezett Akloknak, hol a Gazdák marháikat teleltetik, – körülötte vághmellett szép szilvások, jó káposzta, hajma, zöldség ’s más egyebettermő földek vannak.” (Pesty)
A térképen található sokféle név és jelölés (akol, istálló, szállás, ház, major) is jelzi, hogy az átalakulóban lévő gazdálkodás és határhasználat sokféle funkciójú gazdasági telephelyet, lakóházat, szórványtelepülést hozott létre, amelyek egymás mellet éltek és működtek, ugyanakkor folyamatosan változtak. Léteztek még az egykori aklok, és állatteleltető szállásként működtek, de funkciójuk a szántóföldi művelés terjedésével némileg változott. A földművelés kiterjedése befolyásolta a gazda kint tartózkodásának idejét, a gazdasági eszközök és termények tárolását. Megjelennek új gazdasági telephelyek, amelyek mint szántóföldi tanyák jönnek létre, és egész évben lakottak. Új jelenség a gyümölcsösökbe történő állandó kiköltözés, amely elsősorban a gútai szegények körében terjedt el. A túlzsúfolt belterületről sokak számára a kiköltözés a kertekbe a lakóházszerzés egyetlen útjának bizonyult. Sokan nem is rendelkeztek más ingatlannal, mint egy kis gyümölcsöskerttel.

Ma a környékünkön 18 település található, a fenti felsorolt 15 település határával csaknem megegyező területen. A 20. században több új település jött létre, elsősorban az egykori szállásokból kialakult tanyacsoportok önállósulásával. Ilyenek: Alsóhatár, Bogyarét, Vágfüzes, nagyrészt Ifjúságfalva is. Lipové (korábban Hodžovo) az első Csehszlovák Köztársaság alatt létrejött telepes falu, kolónia. Ezeknek a településeknek a kialakulását nem érthetjük meg, ha nem tárjuk föl a települések történetét, a környék gazdálkodását és ha nem ismerjük föl azokat a természeti és gazdasági okokat, amelyek a tanyarendszer kialakulását és az azt megelőző szállásrendszert létrehozták. Munkámmal ezt a megismerési folyamatot igyekeztem elősegíteni.

Béla Angyal
Folds, quarters in Gúta and surroundings in the 18–19th century

In the Hungarian folk literature, the study of Tamás Hofer generated attention in 1960 on the fact that there had been farmyards outside the dwellings, in the fields also in the northern part of Kisalföld (Little Plains), in the folds of Negyed (Neded). Similarly to the situation on Alföld (Great Plains), divided settlements were formed in the 18–19th century, when the houses and farmyards were separated. The historical research of the divided settlements and the ethnological research of folds and quarters have not been conducted up to now. In my present study, based on archival research, contemporary maps and ethnographic collection, I specify the circle of divided settlements having quarters and I present their farming, in particular animal husbandry. Folds and quarters were essential accessories of contemporary extensive farming (animal husbandry), where they conducted the wintering of the livestock. Based on maps of contemporary military surveys, I determine the special spread, growth and local characteristics of the folds according to settlements. In the second half of the 19th century, folds turned gradually into permanently inhabited farmlands, some of the quarters developed into an independent village, such as Alsóhatár and Bogyarét. Most of the farms though have lost their importance and gradually withered away.

Béla Angyal 631.115.11(437.6)”17/18”
Folds, quarters in Gúta and surroundings in the 18–19th century 728.9(437.6)
591.5(437.6)
39

Keywords: Gúta (today: Kolárovo, Slovakia). Livestock husbandry, wintering. Divided settlements, farms.

A magyar irodalom egyik legnagyobb kritikusának, Schöpflin Aladárnak genealógiája és családtörténete a szakirodalomban teljes egészében incognita. A témával foglalkozó egyetlen közlemény, nem szaklapban látva 1995-ben napvilágot,1 elkerülte a szakma figyelmét. De meglehetősen gyér, egy hiányos és pontatlan szájhagyományon alapuló ismeretei lehettek őseiről, családja történetéről magának Schöpflinnek is. Írásaiban annyit említ meg, hogy úgy tudja, szépapja Elzászból jött Magyarországra.2 Családja és barátai hallottak tőle valamit az első magyarországi Schöpflin foglalkozásáról is, ám utólag eltérőleg emlékeztek erre vissza.3 Azt azonban Schöpflin Aladár a szájhagyománytól függetlenül is számon tartotta, és szűkebb családi, baráti körben, ha épp úgy adódott, büszkén elő is hozta, hogy a Schöpflin név viselői közt volt egy nagy tekintélyű, világhírű történész és rétor, Johan Daniel Schöpflin, akiről Goethe úgy is mint strasbourgi egyetemi tanáráról és tudósról, úgy is mint emberről, csodálattal emlékezik meg életírásában.4

1. kép. Alles Erden Glück ist Täuschung hirniden, nur in Himmel wohnt der wahre Frieden. Koptschan d 3ten Augst 1794, J. Georg Schöpflin K. K. Entenfanger. Minden földi boldogság csalóka, csak az égben lakozik igaz béke. Kopcsány, 1794. augusztus 3-án, J. G. Schöpflin, csász.-kir. vadkacsavadász. Az első magyarországi Schöpflinnek, Schöpflin Aladár ükapjának lelki világába betekintést nyújtó szavakat Martin Lautsek lelkész és író emlékkönyve őrizte meg. (A pozsonyi evangélikus líceum kézirattára, Pamätník M. Laučeka, sign. A 15312.)

* * *

Amikor megkezdtem a Schöpflinek magyarországi genealógiájának és családtörténetének feltárására irányuló levéltári kutatásaimat, tulajdonképpen egy izgalmas, sok ismeretlent tartalmazó, hely- és kortörténeti alapkutatást is igénylő feladatra vállalkoztam. Hiszen munkámban mindössze három családi okiratra támaszkodhattam: az 1872-ben született Schöpflin Aladár születési anyakönyvi kivonatára, valamint az ő apai nagyapjának a család által a zsidótörvények idején beszerzett születési és halotti levelére, amelyeket Schöpflin Aladár Londonban élt fia, az ugyancsak író Schöpflin Gyula bocsátott annak idején a rendelkezésemre.
Az első okirat Schöpflin Aladár közvetlen elődjére, apjára, Schöpflin Gyulára vonatkozóan nyújtott némi adatokat. Az utóbbi két okirat két távolabbi felmenőről tájékoztatott, pontosabban arról, hogy az apai nagyapa, Schöpflin János György 1790. júl. 30-án született Szakolcán egy azonos nevű vaskereskedő fiaként, és 1861 szeptember 21-én „bélüszökben” hunyt el Szolcsányban.5
Utam tehát – a még távolabbi felmenőt (felmenőket?) keresendő – legelőször Nyitra vármegye egyik legjellegzetesebb vidékére vezetett, Szakolca, a morva határnál fekvő egykori szabad királyi város anyakönyveihez. Ezekben az említett vaskereskedő Schöpflinen és fián kívül egy további családtag, Catharina Margaretha Schöpflin nyomait is megtaláltam, elődre azonban nem akadtam.
A Schöpflinek magyarországi fészkére csak akkor leltem rá, amikor – a vidék múltját a saját kutatásaiból ismerő dr. Marta Melníková levéltáros tanácsára – a Sza­kolcával szomszédos, érdekes múltú régi kisváros, Holics anyakönyveiben, valamint az 1736-tól az uralkodópár, Mária Terézia és Lotaringiai Ferenc magánbirtokát képező, Holicson kívül még két mezővárost és a környező falvakat is magában foglaló császári-királyi uradalom levéltári hagyatékában kezdtem vizsgálódni.
A születési, házassági és halotti anyakönyvek lapjain a kopcsányi és holicsi Schöpflinek többsége mintegy húsz különböző, leginkább szlovákos hangtani névváltozatban jelent meg. (Például ilyenekben: Schefl, Soplin, Schilfin, Stefling, Sepling, Kschiflin, Stöpflin, Scheflÿ, Stepling, Scheplink, Scheflingerin – ez utóbbi női nemben.) Ezek egyfelől a bejegyzésekben előforduló adatok összevetései révén, másfelől a jellegzetes névközépi mássalhangzó-torlódás olyan-amilyen imitálásában fölismerhetőknek, azonosíthatónak bizonyultak.

Teljesen lehetetlennek látszott azonban a leszármazások eredőjének, az első magyarországi Schöpflinnek a felismerése. Pedig szert tettem két fontos németországi születési adatot tartalmazó leletre. Egy kései szakolcai anyakönyvből ugyanis kiderült, hogy az általam sok szakolcai keresztszülői, két házasodási, több szülői bejegyzés folytán számon tartott, 1845-ben, 88 éves korában „korgyengeségben” elhalálozott Catharina Margaretha Schöpflin Németországban, Sinzheimben született.6 S kiterjesztve a kutatást a holicsi csász.-kir. uradalom adminisztrációjára, annak alaposan vezetett személyzeti táblázataiból megtudtam, hogy az általam anyakönyvi vizsgálódásaimból már ugyancsak ismert kopcsányi Johan Fridericus Schöpflin is Németországban, Rastadtban született.7 Azt azonban, hogy kik voltak a két németországi születésű Schöpflin szülei, nem lehetett megállapítani, mert a nagyon szűkszavú és nem is mindig pontos anyakönyvi bejegyzések erre vonatkozóan nem nyújtottak megbízható támpontot.
Hogy végül mégis ráleltem Catharina Margaretha szüleire, s bennük a magyarországi Schöpflinek őseire, azt a holicsi evangélikus egyház ma már nyugalmazott lelkészének és egyháztörténészének, Pavel Proksa tiszteletesnek köszönhetem, aki lehetővé tette, hogy betekinthessek a holicsi és szakolcai evangélikus egyház levéltárának anyagaiba, köztük Martin Laučeknak, a kiváló 18. századvégi szakolcai szlovák lelkésznek és írónak a magánanyakönyvébe. Lautsek (latinul és magyarul így írta a nevét), ez a homo scribacissimus,8 azt az evangélikusok számára hátrányos megkülönböztetést, hogy az 1791. évi XXVI. törvénycikk megjelenéséig csak a katolikus anyakönyvek voltak közjogi érvényességűek, az evangélikus anyakönyvek nem, előnyre fordította. A hivatalos katolikus anyakönyv használata mellett a maga, az egyháza, a jövő számára latin nyelven egy külön, nem hivatalos anyakönyvet is vezetett, s ebben – nem tagadván meg írói mivoltát sem – az előírt anyakönyvi rovatoktól nem korlátozódva alaposabb, olykor szinte krónikaszerű feljegyzéseket készített híveiről.

Ebbe az anyakönyvbe Catharina Margaretha Schöpflinről mint házasulandóról írt Lautsek kétszer is, és mindkét esetben pontosan megnevezte, kiktől származik a menyasszony: „Patre Joh. Georgii Schöpfling [sic!], Caesarei Regii Anatarii, Matre piae denatae Mariae Catherinae Abelin incolarum Koptsanensium.”9 (A Schöpflin név – mint látni fogjuk – ebben az alakban: a név végi német -lin kicsinyítő képzőt hangtanilag a névközépi mássalhangzó-torlódáshoz hasonítva, egy további mássalhangzóval mintegy megerősítve került be a holicsi egyháztörténetbe is.)

Az elmondottakból nyilvánvaló, hogy ugyanazok, akiket Lautsek idézett feljegyzése megnevez, voltak Johan Fridericus szülei is: Johan Georg Schöpflin, császári-királyi vadkacsafogó mester és Istenben boldogult Maria Catharina Abelin, kopcsányi lakosok. Egyébként más forrásból, de ugyancsak Lautsek tollából expressis verbis is megbizonyosodhatunk erről. Lautsek egy, 1792 novemberében barátjának, a pozsonyi magyar–szlovák lelkésznek, Institoris Mossótzy Mihálynak írt latin nyelvű levelében „Fridericus Schöpfling [sic!] úr” nevelő felőli érdeklődését továbbítva megjegyzi, hogy „a régi királyi kacsafogó mester épp ugyanabba a mesterségbe kinevezett fiáról van szó.”10

* * *

Hosszas anyakönyvi kutatásaim eredményei ezek után sorra elrendeződtek, s összeállt az alábbi genealógiai-családtörténeti kép: Az első magyarországi Schöpflin-ős, Schöpflin Aladár ükapja, Johan Georg Schöpflin (a családfán: I. Johan Georg) nem Elzászból jött Magyarországra, mint azt Schöpflin Aladár és a családi hagyomány tudta, hanem a német birodalom egy másik államából, az Elzász-Lotaringiával határos Badeni Nagyhercegségből (Sinzheim és Rastadt badeni városnevek). Valószínűleg ott is született és nevelkedett, akárcsak a történetíró Johan Daniel Schöpflin is.11 Mindenesetre Badenben alapított családot Maria Catharina Abelinnel, ott született első két gyerme­kük: Johan Fridericus, levéltári leletünkből következtethetően 1754-ben vagy 1755-ben, Rastadtban, valamint Catharina Margaretha 1756-ban vagy 1757-ben, Sinzheimben.

2. kép. II. Joh. Georg Schöpflin ferrivenda (vaskereskedő). Schöpflin Aladár édesapja saját kezű aláírása Martin Lautsek fiának, Jonathan Lautseknak emlékkönyvében, amelybe ezzel a latin nyelvű szentenciával jegyezte be magát: Omnia conanda docilis sollertia vincit. Minden vállalkozást legyőz a könnyen megtanulható furfang. (A pozsonyi evangélikus líceum kézirattára, Pamätník Jonathana Laučeka, sign. 15299)

Harmadik gyermekük, II. Johan Georg, a későbbi szakolcai vaskereskedő, Schöpflin Aladár majdani dédapja már Magyarországon, a morva határnál fekvő Kopcsányban látta meg a napvilágot 1759. augusztus 30-án.12 (Badenből hozott családi hagyomány lehetett, hogy a fiúgyermekek első keresztnévként a Johan nevet kapták, így volt ez a történész Johan Daniel Schöpflin és az ő apja esetében is.)

I. Johan Georg Kopcsányban Caesareus Regius Anatarius volt, vagyis K. K. Entenfanger, ahogy ő maga tette hozzá nevéhez (amikor idős korában németül beírta magát Lautsek emlékkönyvébe), cisársko-kráľovský kačenár, ahogy szlovák környezete tartotta őt számon, azaz csász.-kir. kacsafogó vagy vadkacsavadász. S miként első három gyermekének a fentiekben már megismert születési évéből kiviláglik, legkorábban 1756-ban, legkésőbb 1759 első felében jött Magyarországra.

* * *

Mielőtt rátérnénk idejövetelének körülményeire s a család itteni életére, megjegyzem, szerettem volna megismerni badeni életüket, kapcsolataikat is, különösen a Johan Georg anatarius és a történészprofesszor Johan Daniel közötti feltételezhető genealógiai összefüggést. Mivel a tervbe vett badeni anyakönyvi kutatás megvalósítása végül nem állt módomban, levélben kapcsolatba léptem Johan Daniel Schöpflin németországi genealógusával, Rolf Eilers úrral. A badeni Schöpflin nemzetség leszármazásának megismerhetőségére vonatkozó kérdéseimre Eilers úr tájékoztatott arról, hogy egy általa ismert 18. századi karlsruhei levéltári anyag, a Roller-féle kéziratos Baden-Durlachi Nemzetségtáblák egyik lapján, amelyen három család van feltüntetve, ott található egymás mellett Johan Daniel Schöpflin, a történész apja mint köztisztviselő, a feleségével, valamint Johan Georg Schöpflin mint „Entenfanger”, a feleségével, Maria Catharina Abelinnel és két gyermekükkel, akik közül az egyik 1754-ben, a másik 1756-ban született. De – tette hozzá közléséhez Eilers úr – Roller, a nemzetségtáblák összeállítója nem végzett anyakönyvi kutatásokat, rokoni összefüggésekre nem is tett semmilyen utalást.
Ez a közlés megerősíti az első magyarországi Schöpflin badeni családalapításáról általam idehaza feltártakat és pontosítja első két gyermeke badeni születésének évét.
Egyébként, a német szakirodalom, amely a Schöpflin nevet viselő családok badeni, felső-rajnai térségű, mindmáig nagyszámú elterjedtségének kezdetét a késő középkorra teszi, ugyancsak felemlegeti, hogy e régi nemzetség genealógiai ismerete rendkívül hiányos.13

* * *

Feltehetjük most már a kérdést, vajon az éppen családot alapító Johan Georg Schöpflin badeni vadkacsafogó mester miért hagyta el festőien szép hazáját akkor, amikor az, az egyik legkiválóbb német fejedelem, Karl Friedrich uralkodása alatt történetének épp oly korszakát éli, amelyet – mint Johan Daniel Schöpflin a Badeni Nagyhercegségről az 1760-as évek elején pompás kivitelben megjelent hétkötetes latin nyelvű műve 4. kötetének zárósoraiban írja – „a jövő emlékezete… majd Baden aranykorának fog nevezni”?14
Ki tudja, talán épp a családalapítás vitte rá, hogy szerencsét próbáljon olyan helyen, ahol ő lesz a meghonosítója s egyetlen képviselője mesterségének. Egyébként a hely, ahová Johan Georg Schöpflin Magyarországra jött, ugyancsak fellendülésben van az idő tájt. Szakolca szabad királyi város a 18. század második felében virágkorát éli, az 5724 lakost számláló városban kilenc iparoscéh működik,15 van nyomdája, és – mint az ottani birtokára írni, zenélni, kertészkedni visszavonult gróf Gvadányi József magyar lovas generális büszkélkedik vele – „szép gunyhók” épülnek benne.16 Az 1766-ban összesen 7714 lakosú17 holicsi uradalmat pedig épp a Czoborok utolsó, tékozló sarjától, a morvaországi Gödinggel (Hodonín) és Pavlovicével együtt megvett Lotaringiai Ferenc lendíti jelentősen föl.

A császár szerette ezt a magyarországi birtokát, családjával és kíséretével gyakran időzött ott, örökösének is meghagyta, hogy élvezze minden kellemességét, soha el ne adja, mindig törődjék azzal, hogy ott a gazdaság haszonnal működjék, szakembereit jól tartsa el.18

S mert ő maga kitűnő közgazda volt, számos jól működő vállalkozást hozott e birtokán létre: Sasváron posztógyárat, Holicson majolika- és porcelángyárat alapít, holicsi várkastélyát felújítja, halastóval, fácánossal, fókatóval veszi körül, a régi, leégett kopcsányi méntelep helyén megépíti Magyarország első nagy méntelepét (kis kastélyt is belekomponáltatva), amely Korabinszky szerint a maga nemében a kor legszebb barokk építményei közé tartozott,19 s mai, csak részben fölújított, nagyobbrészt még pusztuló állapotában is lenyűgözően hat.

3. kép. Johan Fridrich Schöpflin 70 éves korában készült személyi és szolgálati táblázata a holicsi csász.-kir. uradalom levéltári hagyatékában. Innen tudható, hogy ez a Schöpflin-ivadék még Németországban, Rastadtban született. (Slovenský národný archív Bratislava: Holíč, krab. 10, záležitosti zamestnancov z roku 1825-28)

S miként a császár holicsi porcelángyárát európai rangra emelő keramikusmestereit az egykori hercegségéből, Lotaringiából hozták be neki megbízottjai, minden valószínűség szerint a Lotaringiával határos Badenben találták meg Johan Georg Schöpflin Entenfanger személyében a megfelelő szakembert ahhoz az egyébként Magyaror­szágon ismeretlen vadászati létesítményhez: a vadkacsafogó tóhoz, amelyet a császár Kopcsányban kívánt létrehozni.

Az az anyakönyvi leletünkkel bizonyítható tény, hogy Johan Georg Schöpflin 1759-ben, harmadik gyereke születésekor már Kopcsányban él, mellesleg helyesbíti a magyar szakirodalomnak a kopcsányi kacsafogó tó keletkezését tévesen 1784-re tevő közlését,20 ugyanakkor igazolja egy kéziratos szlovák helytörténeti munka adatát, amely – eltérően a témában közölt szlovák publikációk ellentmondásos állításaitól – 1759-re teszi a kacsafogó felépítésének idejét.21

Mindebből pedig az is következik, hogy Johan Georg Schöpflin, aki a vadkacsafogás eme vadászati ágát Magyarországra behozta, a kopcsányi kacsafogónak nemcsak a működtetője, hanem a megépítője is lehetett.

4. kép. A csász.-kir. kopcsányi kacsafogó tó rajza (Magyarország vármegyéi és városai, Nyitra vármegye, szerkeszti dr. Sziklay János és dr. Borovszky Samu Budapest, é. n.)

Miféle építményről is van szó? A kacsafogó a Morva folyó egyik ágánál 3016 négyzetméter területen, vadkacsák tenyésztésére és fogására kialakított mesterséges tó volt. Építője a tó szögleteiből félkör alakú csatornákat vezetett ki, ezeket holland minta szerint beernyőzte faívekkel, amelyekre ráhúzta a csatorna hálózatát. Ezt a félkör közepén egy zsák alakú, felnyitható hálóval fogta össze. A tavat, a zavartalanságot biztosítandó, magas nádkerítés választotta el a környezettől. A vadász a kerítésen levő apró nyílásokon át tartotta szemmel és irányította a vízen történendőket. Az arra röpülő vadkacsákat a vadász mintegy ötven szelíd kacsája csalogatta a tóra, ezeket aztán sárgás színű kis kutyái a csatornába vonuló szelíd kacsák után terelték. Ott a vadász kiabálással riasztotta őket tovább egész a zsák alakú fogóhálóig, ahol végleg zsákmányul ejtette őket. A tóhoz szoktatott szelíd kacsák a csatorna oldalsó nyílásain visszatértek a tóra és további vadkacsákat csalogattak oda. Évente 10–15 ezret is fogott a vadász e szárnyasból, amelynek húsa állítólag a legfinomabb pecsenyék egyike.22

* * *

Vegyük ezek után közelebbről szemügyre a családját Felső-Magyarországon újraalapító Johan Georg Schöpflin anatarius és utódai itteni életét, anyagi, társadalmi helyzetüket, meghonosodásuk útját-módját, környezetüket, kapcsolataikat, a társadalmi és vallási életben való részvételüket, a szerepet, amelyet egyikük-másikuk a maga helyén betöltött, gyermekeik műveltetését.

A holicsi cs.-k. uradalom vadászainak 1766-ból származó kéziratos fizetési táblázatán I. Johan Georg mint az uradalom egyetlen cs.-k. vadkacsafogója a vadászok ranglétrájának középső fokán helyezkedik el: a 200 forint készpénzzel s a természetbeni járadékokkal együtt összesen 338 forintot kitevő fizetése ugyan jóval alacsonyabb a ranglétra csúcsán álló fővadászénál (azé a 650 forint készpénzzel és a természetbeni járadékokkal együttesen 838 forint), de jóval magasabb az alsó fokozaton álló többi hat vadászénál (azoké 60 forint készpénz, amely a természetbeni járadékokkal 133 forintra egészül ki).23

Amennyire lehetséges volt felderíteni, I. Johan Georg fiai és fiunokái javarészt ugyancsak a cs.-k. uradalom szakképzett gazdászati tisztségviselői lettek. Az elsőszülött Johan Fridericus, valamint hárman az ő fiai közül például Johan Georg Schöpflin Badenből hozott anatariusi mesterségét folytatják. Az egyik első unoka, Johan Fridericus Johan nevű elsőszülött fia intéző (a helyi szóhasználatban „purkrabí” vagy „burggraf”) Pavlovicén, a császár morvaországi birtokán, és neve bekerül Pavlovice, ill. Morvaország gazdaságtörténetébe, miután 1834-ben morva körökben, majd nemzetközi mezőnyben az 1840. évi brünni IV. nemzetközi erdészeti és mezőgazdasági kiállításon is fölfigyeltet magára azzal, hogy a morva szőlőből a tokajival vetekedő aszúbort állított elő.24 Megemlíthetjük továbbá a fiak közül még Johan Jacobust, aki ugyan nem gazdasági téren, de úgyszintén az uradalomban érvényesült: porcelánfestő volt a császár holicsi porcelángyárában.

Valamennyiük társadalmi helyzete azonos az egykorú jobb módú középosztálybeli cívisekével. Természetes tehát, hogy az első magyarországi Schöpflineknek elsősorban a holicsi cs.-k. uradalom jelentette életük, meghonosodásuk egyik fő kötelékét.

5. kép. Bejárat a kacsafogó csatornájába. (Vlad. Grigar: Kačenáreň v Kopčanoch. Záhorie, roč. IV, 1995, č 1.)

A másikat a vallásuk. Lutheránusok lévén, a Schöpflinek maguk is részeseivé váltak annak az összetartásnak, szolidaritásnak, amit az evangélikusokkal szembeni felekezeti megkülönböztetések, tiltások váltanak ki a helyi hívek körében. 1783 májusában például – miközben a szakolcai magisztrátus késlekedik az 1781. évi türelmi pátens kihirdetésével – a Szakolcán lakó Catharina Margaretha Schöpflin és Joan Thurzo de Nositz25 elhalt kisfiának temetésekor az evangélikusok egy emberként állnak ki amellett, hogy az elhunytat a maguk lutheránus módján, énekléssel kísérjék a háztól a sírhelyig.26

A kopcsányi és holicsi evangélikusok, akik lelki gondozásukat illetően 1773-tól a távoli, a morva határtól mintegy 30 km-re fekvő artikuláris Prietržhez tartoztak (s a nagy távolság miatt istentiszteletre az idősebbek már egy nappal korábban útra keltek)27 – az után, hogy 1783-ban Lautsek Szakolca lelkészévé lett, az ő irányítása alá helyezték magukat.28 Lautsek olyan tekintélynek örvendett, hogy a szakolcai hívek egy csoportja (köztük Catharina Margaretha Schöpflin férje és apósa) impozáns viszonyulással a saját költségükön kinyomatták Szakolcán tartott beköszöntő beszédét.

Ugyanakkor Lautsek mellett a gyülekezetben érdekes világi személyiségek is jelentős szerepet vittek. Ilyen volt a két egymást követő felügyelő: dr. Ján Prokopius orvos és író, a nemes származású művelt szakolcai mészáros, Samuel Wrchovský,29 a cseh származású, kopcsányi lakos id. Ján Mandelik molnármester, a Habsburgok kopcsányi malmainak tehetős bérlője, a holicsi evangélikus egyház első felügyelője és bőkezű mecénása,30 Adam Škultéty zeneszerző, orgonista a szakolcai iskola kiváló rektora, de a templomszolga tisztét viselő, többféle tehetséggel megáldott másik Ján Prokopius is.31

Velük ugyanúgy, mint magával Lautsek tiszteletessel is, az őslakos polgárokhoz és nemesekhez hasonlóan, a Schöpflinek közvetlen személyes kapcsolatot tartottak fenn. Megtalálhatók ennek nyomai Lautsek és Wrchovský levelezésében, Lautsek és fia emlékkönyvében, de az anyakönyvek házassági, tanúi és keresztszülői bejegyzéseiben is. Catharina Margaretha Schöpflin szoros rokonságba is került a mecénás id. Ján Mandelíkkel: annak Paulus nevű molnár fia 1809-ben nőül veszi Catharina Margaretha második házasságából származó Anna nevű leányát.32

Arról pedig, miként vették ki részüket a Schöpflinek az egyház és művelődés támogatásából, szóljanak az alábbi, Johan Fridericusra, az öccsére, II. Johan Georgra, egy Schöpflinnére, valamint Johan Fridericus elsőszülött, Johan nevű fiára, a pavlovicei „burggrafra” vonatkozó adalékok.

Holics evangélikus egyháztörténetéből idézem: 1786-ban az egyházi elöljáróknak „minden bizonnyal Fridrich Schöpfling [sic!] …anatarius közbenjárásának is köszönhetően”, sikerült adásvételi szerződést kötniök a cs.-k. uradalommal az új, máig működő holicsi templom, plébánia és iskola telkének megvételére.33
Szájhagyományként került be az egyháztörténeti irodalomba, hogy II. József császár „bizalmas uradalmi embere az evangélikus Schöpfling” [sic!] révén ajándékozta oda a régi, már nem működő katolikus templom oltárát és szószékét a holicsi evangélikus egyház új templomának.34

Lautsek tiszteletes 1791-ben, Pozsonyban kiadott szlovák konkordanciájának előfizetői között „Johan Fridericus Schöpfling [sic!] kopcsányi lakos” és „Johan Georg Schöpfling [sic!] szakolcai polgár” neve is ott található. 1826-ban pedig templomi aranykehely megvételéhez járultak hozzá mind a ketten.35
Nem tudni, I. Johan Georg melyik fiának, talán az 1766-ban született Johan Ferdinandnak a felesége lehetett az az „Anna Cristina Schöpfling” [sic!] született Martini, aki 1790-ben a saját költségére Pozsonyban hársfából díszes keresztelőt csináltatott az új holicsi templomnak.36 A szép keresztelő ma is szolgálja a híveket.
S még egy kései levéltári adalék a témához. A Morvaország gazdaságtörténetébe kiváló gazdászként és borászként még életében bekerült Johan Schöpflin pavlovicei cs.-k. „burgraf” nevét az 1865-ben, 83 éves korában Holicson „szélhűdésben” bekövetkezett elhalálozása37 után a holicsi egyház mint jótevőjét írta be „örök emlékezetül” a maga történetébe, az egyházra, a város szegényeire és a kopcsányi iskolára hagyott adományai okán.38

A Schöpflin család meghonosodásához és művelődéstörténetéhez szorosan hozzátartozik fiaik neveltetésének, taníttatásának módja. S e tekintetben épp a többszörösen ismertté, emlékezetessé lett Johan Schöpflin pavlovicei intéző neveltetéséről és pályájáról fellelt adatok nyújtanak figyelemre méltó képet. Kilencéves, amikor apja, Johan Fridericus az iskolába járattatásán túlmenően külön házi tanítót, nevelőt fogad hozzá és három öccséhez, aki mintegy hat éven át gyakorolja velük a szlovák és német nyelvet, tanítja nekik az aritmetikát, a katekizmust, a szentírást és a históriát.39 S tizenhat éves, amikor – követve a helyi őshonos nemes és középosztálybeli evangélikus családoktól átvett, s már az előző Schöpflin-nemzedékben is érvényesülő, a későbbieknél ugyancsak megtartott művelődési szokást – egy évet tölt a kor egyik legjobb tanintézetének, a nagy múltú pozsonyi evangélikus líceumnak a jogot és a gazdaságtant is oktató felsőtanodai filozófiai és teológiai tanfolyamán. S csak ezek után kezdődik meg gazdászati gyakornoki szakképzése a holicsi uradalom egyes részlegein.

6. kép. A kacsafogó impozáns, belül masszív boltívekkel tagolt vadászházából, a Schöpflinek egykori otthonából, mára ennyi maradt fenn. (A szerző felvétele az 1990-es évek elejéről)

* * *

Az alábbiakban Schöpflin Aladár egyenes leszármazási ágát: dédapját, nagyapját, apját követjük nyomon.
Az előbbiekből már tudjuk, hogy dédapja II. Johan Georg volt, a badeni származású I. Johan Georg 1759-ben, már a magyarországi Kopcsányban született fia. Életútját attól kezdve ismerjük, hogy 1787 februárjában, huszonkét évesen Kopcsányból Szakolcára ment vaskereskedőnek és polgárnak.40

Feltehetően az ott megözvegyült nővére, Catharina Margaretha hívta őt magához, hogy átadja (eladja?) neki a férje és apósa, ifj. és id. Joan Thurzo de Nositz után reá maradt szakolcai vaskereskedést, egyúttal elősegítse polgárrá válását s a családalapításhoz szükséges háttér megteremtését.

Ezt a feltevést arra alapozzuk, hogy mintegy fél év múltán, 1787 augusztusában, amikor II. Johan Georg házasságra lép egy tekintélyes szakolcai polgárcsaládból származó, nála tíz évvel idősebb ötgyermekes özvegyasszonnyal, Eva Mittákkal (özvegy Kovácsiknéval), a Lautsek tiszteletes magánanyakönyvében erről rögzítettek közt azt olvashatjuk, hogy a vőlegény a 191. házszám alatt lakik;41 ugyanebből a házból megy majd 1789 februárjában az özvegy Catharina Margaretha újra férjhez egy szakolcai mészároshoz, Michal Mittákhoz.42
II. Johan Georg Szakolcán – mint azt a házassági, tanúi és keresztszülői anyakönyvi bejegyzések tanúsítják – a nővére ottani jó nevű családokkal ápolt kapcsolatainak is a részesévé vált. Felesége, Eva Mitták révén pedig rokonságba került az annak Judita nevű húgát nőül vevő Ján Petrovič holicsi lelkésszel. Gyermekeik majd unokatestvérek lesznek. (Ján Petrovič egy szlovák tudós társaság tagjaként a tudományok szlovák nyelvű népszerűsítésén is tevékenykedett, a fiát, Petrovics Frigyest viszont Magyarország története című művéért egyik első rendes tagjává választotta az alakuló Magyar Tudományos Akadémia történeti osztálya.) II. Johan Georg és Eva Mitták mintegy 23 évig tartó házasságából két utód született: Eva-Sophia 1788-ban, aki egy pozsonyi polgárhoz megy majd feleségül, valamint az 1792. február 30-án született Johan Georg (nemzedéki sorrendben a III.),43 aki majd Schöpflin Aladár nagyapja lesz.

Eva Mitták 1810-ben, hirtelen beállt fájdalmakban meghal. Hat év múltán, 1816-ban II. Johan Georg 57 évesen újra házasodik, a mijavai takácsmester, zsákvarró és városbíró Johan Schassko lányát, a 39 éves Judita Schasskót veszi nőül,44 aki ekkor már két szakolcai posztómester özvegye, három élő és öt kiskorúan elhalt gyermek anyja. Ebből az új házasságból 1817-ben és 1820-ban születik egy fiú- (Joseph Fridrich) és egy lánygyermek (Elisabeth Carolin). Az első még születése évében, a második 1822-ben, „sorvadásban” meghal.45 A házaspárnak pedig 1822 után többé nem lelhető nyoma.46

III. Johan Georg anyja, Eva Mitták elhunytakor 18 éves, és vélhetően készül már, tán épp Holicson, a pályájára, miután még 14 évesen, apjához hasonlóan, ő is eltöltött egy évet a pozsonyi evangélikus líceum filozófiai és teológiai tanfolyamán.47 Noha a mesterségek városában, Szakolcán nevelkedett, gazdászatra adja magát, arra a pályára, amelyen több holicsi-kopcsányi rokona érvényesült.

Feltehetően 1822-ben, 29-30 évesen köt házasságot. (Épp az idő tájt, amikor apjának és mostohaanyjának, két gyermekük elvesztése után, nyomuk vész.) Házas­ságkötésének idejére a dolgozatunk elején említett, 1861-ből származó halotti levelének „észrevételéből” következtethetünk, amely szerint 39 évet élt házasságban. Ugyanebből a halotti levélből tudjuk azt is, hogy a Nyitra megyei Szolcsányban hunyt el, ahol herceg Odescalchi intézője volt, s hátrahagyott özvegyét Lackner Teréznek hívták.
Ám ha végignézzük a házaspár szolcsányi életének, gyermekeik születésének anyakönyvi bejegyzéseit, azt látjuk, hogy csak húsz évig, 1841-től 1861-ig éltek ott. A házasságban töltött 39 évhez tehát mintegy 19 év hiányzik. Ugyanakkor a Szolcsányban született gyermekek közt nem lelhető meg Gyula, Schöpflin Aladár majdani apja, ellenben hatévesen meghal ott III. Johan Georgnak egy Paulina nevű lánygyermeke, akinek azonban nem Lackner Teréz, hanem Catharina Lang a szülőanyja.

7. kép. 1960 előtt még viszonylag épen állt a kacsafogó vadászlaka és gazdasági épületei, akkor készült róla Otto Kroupának ez a festménye. (Fotó: Štefan Palkovič)

Ebből a rejtélyesnek tűnő, egy előzetes házasságot sejtető, de annak feltárásához a feleség nevén kívül semmi eligazító támpontot nem nyújtó tényállásból az vezetett ki, hogy bízva a Schöpflin-nemzedékek már ismert iskolai művelődési szokásának folytonosságában, pozsonyi alma materük, az evangélikus líceum osztályjegyzékeiben kutattam Schöpflin Gyula után, és – meg is találtam. Idézem az 1844/45. évi iskolai év első félévéből: Schöpflin Gyula, 11 éves, ágostai hitvallású, nagyapponyi születésű, apja György, tiszttartó ugyanott, élelmen nagyanyjánál van Pozsonyban.48 S öt évvel korábbról, az 1839/40. iskolai évben ott található a főtanoda filozófiai és teológiai tanfolyamának hallgatói közt Schöpflin György apponyi tiszttartó Károly nevű fia is.49

A Szolcsány közelében fekvő Nagyappony megfelelő anyakönyvében aztán rá is lelek az evangélikus hitvallású „Dominus Georgius Schöpflin”-re, a gróf Apponyi család tiszttartójára és Catharina Lang nevű római katolikus feleségére. Az első anyakönyvi bejegyzés ideje 1824. febr. 16., és Károly (Carolus Antonius Georgius) nevű fiúgyermekük születését rögzíti.50
Ezt követően 1836-ig további hét gyermek születik Schöpflin György, azaz a mi III. Johan Georgunk Catharina Langgal kötött, Nagyapponyban felfedezett első házasságából. Köztük Gyula (Julius Augustus), Schöpflin Aladár majdani apja, aki hatodikként 1833. aug. 13-án látta meg a napvilágot.51

Valamennyi gyermeknek az Apponyi grófok a keresztszülei, tőlük kapják a gyerme­kek első vagy többedik keresztnevüket, ami egyrészt az Apponyiak és tiszttartójuk közötti egyfajta patriarchális viszonyról tanúskodik, másrészt feltehetően annak is a jele, hogy középosztálybeli kapcsolatokra a mindössze 78 házból álló, földműves lakosságú Apponyban nem volt lehetőség.
III. Johan Georg és Catharina Lang nyolc gyermeke közül végül csak kettő maradt életben, az a két fiú, aki a líceumi osztályjegyzékekben engem a családjuk nyomára vezetett: Károly és Gyula. A többi csupán egy évtől hat évig élt. Korai elhalálozásuk okát nem lehetett felderíteni.

8. kép. A monumentális barokk vakárkádos kopcsányi méntelep épületegyüttese, középütt a kis kastéllyal, madártávlatból (Archív pamiatkového úradu SR, Bratislava)

A családi tragédia betetőzéseként 1837-ben, utolsó szülése után egy évre, 34 évesen meghal a Schöpflin gyermekek szülőanyja, Catharina Lang is.52 Halálának okáról nincs adatunk.

Az életben maradt Károly és Gyula gyermekkora tehát a sorozatos elhalálozások légkörében telik. Talán ennek hatására akart az elsőszülött Károly, aki az egész sorozatot végigélte, már líceumi éveiben orvos lenni.53

Apponyban elhunyt öt gyermeke (a hatodik, Paulina Eva, mint már tudjuk, majd később, Szolcsányban fog meghalni) és első felesége elvesztése után III. Johan Georg elhagyja Nagyapponyt. Élete ezen fordulatának megismeréséhez ugyancsak egy líceumi adalék segített közvetve hozzá, nevezetesen az a Schöpflin Gyula tanulóra vonatkozó, az előbb már idézett följegyzés, hogy élelme nagyanyjánál van Pozsonyban. Ebből kiindulva feltételeztem, hogy a pozsonyi anyakönyvekből esetleg megtudhatok valamit Catharina Langról, legalábbis a származásáról.

Ez irányú kutatásom azt eredményezte, hogy ugyan Catharina Langnak nem leltem semmi nyomát, de váratlanul rálapoztam III. Johan Georg második házasságkötésének anyakönyvi bejegyzésére, amely szerint 1840. június 26-án, 49 évesen házasodott meg újra, a Pozsony környéki (előbb németgurabi, majd récsei) evangélikus prédikátor, néhai Lackner Sámuel lányát, a 27 éves hajadon Lackner Terézt véve feleségül.54 (Az ő, feltehetően Pozsonyba költözött anyjánál, tehát a mostohanagyanyjánál lehetett az 1840-es években koszton az akkori tizenéves líceista Schöpflin Gyula.)

A bejegyzésből egyébként az is kiviláglik, hogy III. Johan Georg ekkor gróf Pálffy Lipót borostyánkői birtokán volt vezető tiszttartó.

Újbóli megházasodása után III. Johan Georg már nem a Pozsony közelében fekvő Borostyánkőre, s nem is Apponyba tér vissza, hanem Szolcsányban telepszik le, herceg Odescalchi intézőjeként. Itt születnek meg második feleségével, Lackner Terézzel nemzett gyermekei: 1841-ben Ágoston (Augustus Georgius Carolus), 1843-ban leányikrei, akik a már magyar nyelven írt anyakönyvi bejegyzés szerint a Mária Anna Sarolta, ill. az Anna Emília Terézia neveket kapják, utolsóként pedig 1844-ben György Sándor.55
E gyermekek keresztszüleiként az Odescalchi hercegi család tagjain kívül már más személyek is szerepelnek, akik azonban nem a rég elhagyott Szakolcáról, s nem is a mintegy ezer lakost számláló Szolcsány földművesei és takácsai közül, hanem Pozsony polgári és Lackner Teréz pozsonyi rokoni köréből valók.
Azonban III. Johan Georg idős korából már szolcsányi ismeretségek nyomait is felfedezhetjük az anyakönyvekben, így például tanúskodást a helyi tanító, valamint egy földműves házasságkötésénél. S vélhetően kapcsolatot tartott fenn Johan Georg az új szolcsányi cukorgyár szakembereivel, ezek egyikéhez megy majd nőül Mária nevű lánya.56

9. kép. A méntelepen s a maga nemében egyedülálló kacsafogó építményen túl nevezetessé teszi Kopcsányt a kacsafogó közelében álló korai, a 10. század elejéről származó, egyszerűségében is megkapó kis templom, amelyet a hagyomány szerint egy kopcsányi nemesasszony, Vajay Margit állíttatott patrónusa, a 4. században Galliában élt Antiochiai Szent Margit tiszteletére. (Fotó: In Kopčany – turistický sprievodca, é. n., zostavil Peter Baxa)

Johan Georg korábbi, az Apponyi urasághoz fűződő kapcsolata Apponyból távoztával nem szakadt meg. Már a szolcsányi Odescalchiak szolgálatában áll, amikor elsőszülött fia, Károly orvossá taníttatása érdekében az Apponyiakhoz fordul segítségért. És Theresia Apponyi Serbelloni grófné 1841 augusztusában egyenesen gróf Zay Károlyt, a magyarországi evangélikusok egyházi és iskolai főfelügyelőjét kéri meg, hogy a jó magaviseletű, minden tantárgyból eminens ifjút részesítse megfelelő ösztöndíjban, mert apjának nehezére esne tanulmányai költségeit egyedül viselni.57 (Károly, miután orvossá lett, a Nyitra megyei Verbón működött, családot is ott alapított.)

A gondos apa természetesen többi fiát is taníttatta, képeztette. De meg is lehetett velük elégedve: pozsonyi líceumi osztályzataikból ítélve, tehetségesek voltak, jól tanultak. Nem tudjuk, kinek hol folytatódott líceum utáni szakképzése, felsőbb oktatása, de ismerjük az eredményt: Gyula apja foglalkozását sajátította el, gazdatiszt lett, Ágoston magasabb tisztviselői karriert futott be, György ügyvédként működött. (Tanulmányait vélhetően a pozsonyi királyi jogakadémián végezte.)
Gyulával gazdatisztként a Pozsony és Nyitra vármegye határán, Nagyszombat mellett fekvő kis szlovák faluban, Manigán (Malženice), gróf Zichy Pál birtokán találkozunk. 1867 augusztusában, 34 évesen köt házasságot Greguss Herminnel a Trencsén megyei gróf Zay család kertészének a lányával.58 Manigán születik meg hat gyermekük, köztük 1872. október 4-én, másodikként Aladár (teljes nevén Aladár Alfréd Michal).59 (A hat gyermek közül kettő nem éli meg a felnőttkort.)

Ágoston és György apjuk halála után anyjukkal, Lackner Terézzel együtt Pozsonyba költözik.60 És pozsonyivá lesz egyetlen lánytestvérük, Mária is (az ő Anna nevű ikertestvére valószínűleg még gyermekkorában meghalt). Noha lakhelye a morvaországi Gödingben is van, ahol férje, Julius Schröder az ottani cukorgyár vezérigazgatója,61 Mária úgy osztja meg életét Göding és Pozsony közt, hogy Pozsony legyen a család székhelye, odaveszi magához anyját, ott járatja az evangélikus líceumba két fiát, ott neveli a frankfurti operaház első altjaként ismertté lett, de fiatalon, 27 évesen „hasnyálgyulladásban” elhunyt Emma nevű lányát.62

Pozsony nyilvánvalóan vonzotta III. Johan Georg utódait, aminek anyjuk személyes emlékein, rokoni kapcsolatain, ill. a saját diákkori, líceumi emlékeiken túl több oka is lehetett. Hiszen a Duna partján, a monarchia két fővárosának a közelében fekvő egykori koronázó város a 19. század utolsó negyedében a Bécsen át nyugatról beáramló általános kapitalista világrend közjogi, gazdasági kihívásaihoz igazodó törekvéseivel az intenzív polgárosodás, a társadalmi érvényesülés bizonyos lehetőségeit is jelentette. De Bécs közelsége jelentősen befolyásolta Pozsony kulturális életét is, különösen a város zene- és színházkultúráját.

Schöpflin Ágoston Nagyváradról barátjának, Batka Jánosnak, Pozsony város levéltárosának, a Pressburger Zeitung zenekritikusának 1889-ben írt levelében többek közt ez utóbbi „szellemi élvezetek” miatt is érez nagy honvágyat „kedves, szép Pozsonya” után,63 miután a magyar királyi posta főfelügyelői posztjáról Nagyvárad posta- és távirda-igazgatójává nevezték ki.

Pozsony végül 14 éven át (1880-tól 1894-ig) elhatározóan fontos színhelye lett Schöpflin Aladár életének, gyermek- és ifjúkori fejlődésének, személyisége formálódásának és pályakezdésének is. 1880-ban ugyanis apja, nem tudni hogyan, mi okból, elveszíti manigai gazdatiszti állását, Pozsonyba költöznek, ahol Schöpflin Gyula csak nagyon szerény megélhetést biztosító postakézbesítői alkalmazáshoz jut. Aladár ekkor nyolcéves, és természetesen felfogja, hogy jólétből szegénysorba jutottak. Arról ábrándozik, hogy majd lehozza a pozsonyi dóm tornyán csillogó, aranynak hitt magyar koronát, odaadja apjának, és szegényekből gazdagokká lesznek.64 Aztán apja 1889-ben, 56 évesen „szemcsés májaszovány”-ban meghal.65 Anyja minden kereseti munkalehetőséget megragad, hogy eltarthassa a családot és taníttathassa a fiait. Mos, varr (a lányát is befogja a varrásba), foltoz, kosztos diákokat vesz föl. S a gazdag rokonok elől büszkén rejtegeti szegénységüket. „Mert gazdag előtt a szegény, hiába ártatlan, mindig bűnösnek látszik. A pozsonyiak felfogása akkoriban ilyen volt” – emlékezett vissza családjának erre a korszakára Schöpflin Aladár.66

Ilyen körülmények között, anyja szívós, hősies helytállásának, a maga tehetségének, valamint a pozsonyi evangélikus líceum régi ösztöndíj-alapítványainak és szociális létesítményeinek köszönhetően járja ki Schöpflin Aladár a líceum gimnáziumát, majd a líceum kebeléből létrejött, főiskolai szintű evangélikus teológiai akadémiát. S ilyen körülmények között alakítja ki – eredendően (genetikailag) kiegyensúlyozott alkatával összhangban – a maga világképét, amelyben oly fontos szerepe van a társadalomnak, az ő szavaival mondva: azoknak a szálaknak, amelyek az egyént a társadalmi élettel s a társadalom mindenkori lelkiállapotával összefűzik. „Nem születtem Pozsonyban – írja egy öregkori visszaemlékezésében –, de pozsonyinak érzem magamat, itt ébredtem öntudatra, itt kezdtem gondolkodni, itt, Pozsonyban van szellemi szülővárosom.”67

10. kép. A méntelep felújított része ma lovaglóiskolák színtere. (Fotó: In Kopčany – turistický sprievodca, é. n., zostavil Peter Baxa) – Talán egyszer felújítják a Joh. Georg Schöpflin által a császár szolgálatában meghonosított kacsafogót is, amely csaknem kétszáz éven át működött.

* * * Ha végezetül a biológiai felmenő rokonsággal természetszerűen velejáró lelki és értelmi-szellemi, alkati rokon vonások, képességek szemszögéből nézve tekintünk végig a magyarországi Schöpflinek nemzedékein (felmenőt és szellemi-erkölcsi hatást a francia nyelv, nagyon találóan egyazon szóval, az „ascendant”-nal fejezi ki), fölfigyelhetünk néhány, nyilván genetikailag adott jellegzetességre. Alighanem mentális, alkati sajátosságnak mondható a társadalmi meghonosodásnak az az aktív, közösségi érdekű módja, ahogy az első Schöpflinek (gondoljunk főleg Johan Fridericusra s az ő Johan nevű fiára) nemcsak elfogadják új hazájuk, környezetük, felekezeti közösségük hagyományait és törekvéseit, hanem a maguk, munkával szerzett tekintélyével tevőlegesen támogatják is azokat. (Nem esik ez messze attól a módtól, ahogy majd, más körülmények közt és más összefüggésekben, jó száz év múlva Schöpflin Aladár, német származása létére, azonosul a magyarsággal.) Értelmi-szellemi képességeik vonatkozásában szembetűnő továbbá a Schöpflinek művelődési igénye, valamint a vezetői-irányítói tehetséggel párosult gazdászati érzék. De nem hiányzik a kézművesi-iparművészeti tehetség sem a családban: mint tudjuk, I. Johan Georg egyik fia, Johan Jacobus porcelánfestő, az ő Ferdinand nevű fia pedig kőfaragó volt.68 S alighanem egy, a holicsi cs.-k. uradalomból a császár cseh-morva uradalmába került Schöpflin kései leszármazottjának tekinthetjük a képzőművészeti tehetség egy további képviselőjét: Schöpflinová Marta szobrásznőt, aki 1902-ben Csehországban, Prágában született és ott végezte tanulmányait.69 Az írói talentum a fiágon leszármazott Schöpflin Aladáron kívül, vele egyazon nemzedéki fokon, leányágon is megjelenik, mégpedig Catharina Margaretha dédunokájában, Michael G. Mandelik orvosban, aki a múlt század elején egy bécsi udvari és egyetemi kiadónál jelentette meg német nyelven írt, kifinomult szellemiségről tanúskodó elmélkedéseit.

Valéria Fukári
The paternal ancestors and family history of Aladár Schöpflin

The genealogy and family history of Aladár Schöpflin, one of the greatest literary critics, is entirely unknown in special literature, but even he himself must have had rather sparse, incomplete and inaccurate knowledge on the history of his family, based on oral history. When I started my research on the Hungary-related genealogy and family history of Schöpflin in the archives, I actually undertook a fascinating task containing many unknowns and also requiring a basic research of local history and that of the era. But then the results of my long-lasting research conducted in archives and parish registers set in order and the final picture of the genealogy and family history of Schöflin shown here was traced out. If we look through the generations of the Schöpflins from the point of view of the naturally arising emotional, cognitive–intellectual and constitutional traits and abilities of the biological ancestors, we can notice some genetically given, typical records. So this paper also presents the considerable proceeds of the Schöpflins to the history of culture and education in Hungary.

Valéria Fukári 929.52Schöpflin
The paternal ancestors and family history of Aladár Schöpflin 82:929:821.511.141
929 Schöpflin Aladár
930.85(439)

Keywords: Genealogy of Aladár Schöpflin (1872–1950). Great grandfather, grandfather and father of Schöpflin. Kopcsány (today: Kopčany, Slovakia, district of Szakolca – today: Skalica), Holics (today: Holíč, Slovakia, district of Szakolca – today: Skalica). The duck trap and stud in Kopcsány.

Annak idején, amikor először a nyilvánosság elé léptünk a Fórum Kisebbségkutató Intézet komáromi Etnológiai Központja szervezeti keretei között létrehozott Szakrális Kisemlék Archívummal (vö. Liszka 2002b), mégpedig egy fényképkiállítás keretében, amely a dél-szlovákiai tájak szabadban álló szakrális kisépítményeiből, objektumaiból adott válogatást, egy kritikusunk megjegyezte, hogy miért propagáljuk Nepomuki Szent Jánost, a cseh terjeszkedés szimbólumát. Szerinte ugyanis a szentnek szinte minden dél-szlovákiai római katolikus faluban megtalálható szobrait 1918 után, a „cseh megszállást” követően állították, mintegy a szimbolikus térkijelölés folyományaként. Az okoskodás persze nem nélkülözött minden logikát, hiszen az 1340 táján a dél-csehországi Nepomuk városában született későbbi szent köztudomásúan IV. Vencel cseh király udvari gyóntatója volt, majd máig pontosan nem tisztázott körülmények között 1383-ban a Moldva habjai közt lelte halálát. Földi maradványai a prágai Szent Vitus-székesegyházban nyugszanak, szobra 1683 óta a prágai Károly hídon díszeleg, az ellenreformáció és a Habsburg-dinasztiai törekvések részeként 1721-ben boldoggá, majd nyolc év elteltével szentté avatták. Tisztelete azonban a hivatalos egyházi jóváhagyásnál jóval régebbi keletű, hiszen az egyházi ellenkezések dacára már a 16. századból vannak adataink elsősorban a cseh nyelvterületen tapasztalható nagy népszerűségére. Amolyan univerzális szentként kezdte pályafutását, hiszen a rossz hírtől éppúgy óvott, mint a különféle betegségektől vagy tűzvésztől, de a szép halál elősegítője is volt, emellett a vízi mesterségeket űzőknek (hajósok, vízimolnárok, tutajosok) is patrónusa. Miközben Csehországnak is védőszentje (főleg a külvilág szemében afféle cseh nemzeti szent), Európában ma több ezer (ha nem tízezer!) szabadban álló szobra található, így az általunk kutatott térségben, tehát a mai Dél-Szlovákia területén is szép számmal van képviselve. Mi több, olyan plasztikájáról is tudunk (pl. Komárom: 1709), amely még a szentté avatás előtt állíttatott!1
A fentebb idézett felvetésre akkor azt tudtam mondani, hogy ez szinte biztosan nem így van (mármint az, hogy Dél-Szlovákiában 1918 után a csehszlovák államiságot mint­egy megszilárdítandó emelték volna a Nepomuki Szent János-szobrokat), hiszen a Szakrális Kisemlék Archívumban számon tartott, akkor jó pár tucatnyi (azóta jelentősen több) szobor állítási ideje zömében a 18–19. századra esik.2 Az 1918-at követő időszakból jó, ha 1-2 szoborállítást tudunk adatolni, miközben az alaposabb kutatások azt is kiderítik, hogy ezek a látszólag újonnan felállított szobrok is régebbiek helyébe kerültek. Ilyen például a Deáki határában álló, stílusa alapján (mivel felirat nincs rajta) valamikor a 20. század elején állított szobor esete. Egy regionális lap, az Érsek-Ujvár és Magyar Vidék tudósításából nyilvánvalóvá vált, hogy egy régebbi, elkorhadt faszobor helyébe állították ezt 1933-ban (Érsek-Ujvár és Magyar Vidék, 1933. július 9. 8. p.). Nepomuki Szent János dél-szlovákiai szobrainak tehát biztosan nincs közük az 1918. október 28-án kikiáltott Csehszlovákia önnön határait mintegy utólag is legitimizáló szimbolikus térkijelöléshez.
Mint minden hasonló helyzetben, megestek természetesen akkor is önkényes be­avatkozások a történelembe, de ezek nem Nepomuki Szent János ürügyén történtek. Vagy ha igen, akkor éppen ellenkező előjellel: nem állítottak, hanem szobrokat döntögettek le módszeresen! A nemzeti színezetű emlékeknek (királyszobrok, honvédszobrok, Petőfi-, Kossuth-szobrok, honfoglalás-emlékművek, címerek stb.) az új hatalom általi eltávolításával kapcsolatban már korábban is viszonylag sokat tudtunk (vö. L. Juhász 2010; Lipták 2000; Liszka 2002, 142–144. p.; Olay 1930, 231–270. p.; Végh 2003). Filep Tamás Gusztáv megkísérelte „tipologizálni” is a szoborrongálások, -döntögetések mozgatórúgóit. Négy csoportba sorolja a „kipécézett monumentumokat”, mégpedig a Habsburgok, a Monarchia jelképei (császár- és királyszobrok), a „Magyar Királyság létét és történetét szimbolizáló emlékművek”, a magyar írók, költők emlékét őrző objektumok és végül a vallási tárgyú szobrok, emlékek csoportjába (Filep 2010, 133–134. p.). Jelen esetben bennünket most ez a legutóbbi kategória érdekelhet. Felvetődik a kérdés, mily mértékben tekinthetjük ezeket a szoborrongálásokat egészen a kormány szintjétől tudatosan szervezett akciósornak, vagy egyszerű spontán, országszerte elharapódzó megnyilvánulásoknak. Az egyértelmű választ még további kutatásoknak kell kideríteniük. Jelen ismereteink alapján én inkább azt mondanám, hogy alapvetően spontán, persze helyileg nyilván szervezett akciókról van szó. A vallási tárgyú szobrok szálkák voltak a protestáns vagy éppenséggel ateista cseh lakosság (illetve az őket képviselő, Szlovákia területén állomásozó cseh sorkatonaság) szemében, az ellenreformáció időszaka óta elfojtott sérelmeket éppúgy felidézték, mind az ellenreformáció fő támogatója, a Habsburg-ház iránti ellenszenveket. Ezzel lehet magyarázni, hogy a prágai Týni- vagy Teinfalt-templom előtti Mária-szobrot is ledöntötték (Olay 1930, 231. p.), és hogy a cseh és morva országrészekben ez a rongálási hullám, úgy tűnik, intenzívebb lefolyású volt, mint Dél-Szlovákiában.
Irena Bukačová egy rövid esszéjében a szakrális kisemlékek sorsáról elmélkedik, s ennek kapcsán megemlíti, hogy a monarchikus törekvések és az ellenreformáció jelképeinek tekintett Nepomuki Szent János-szobrokat3 Csehszlovákia 1918-as kikiáltása után, az új, csehszlovák államiság feletti eufóriában a túlbuzgó cseh hazafiak Cseh- és Morvaországban előszeretettel döntögették le, fejezték le, törték össze, illetve ásták el. A három ponttal záródó listáján konkrét esetek hosszú sorát idézi fel a szerző (Bukačová 2006, 16–17. p.). Az új államiság örömittas ünneplése vélhetően Dél-Szlo­vá­kiában (nem lévén jelentős cseh lakossága) a vallási tárgyú szobrok viszonylatában akkora pusztításokat nem hagyott maga után, de viszonylag gyakori szoborrongálásokról (sokszor virágnyelven) az itteni helyi sajtó is beszámol. Az alábbiakban ezekből mutatok be néhányat.
Filep Tamás Gusztáv hívja fel a figyelmet (Filep 2010, 129–130. p.) a pozsonyi Híradóban megjelent cikkre, amely 1919-ben különféle, szakrális rendeltetésű szobrok megrongálásáról tudósít:

Tovább csonkitják a szobrokat. Az ismeretlen vandálok tovább folytatják munkájukat, a szobor csonkitók most a város külterületén levő szent szobrokat rongálták meg. Mint értesülünk, a Károlyfalui úton levő szt. János szobornak ismeretlen tettesek letörték a kezét, a keresztet és egy rozsdás bajonettet állitottak a szobor mellé. Ugyancsak megrongálták a Kálvárián levő szentek szobrait, még pedig oly barbár módon, hogy némelyiknek a fejét is leütötték. Ismételten csak azt kérhetjük, mindent el kell követni, hogy kézre kerüljenek a vandálok; nem szabad nekik időt és bátorságot hagyni, hogy tovább pusztitsanak és fokozott védelmet kérünk a még ép műkincsekre – nincs oly sok – nehogy a barbár durvalelküség ujabb, talán helyrehozhatatlan károkat okozzon.

(Híradó, 1919. május 6. 4. p.)

A nyitrai vámhíd közelében álló Nepomuki Szent János-szobrot 1921 áprilisában ismeretlen tettesek ledöntötték és megcsonkították. Az esetről a Nyitramegyei Szemle4 is beszámolt, a sorok közt a „felelősökre” is utalva:

Ledöntötték a vámhíd melletti Szt. János szobrot. A nyitrai vámhíd mellett állott Szt. János szobrot múlt kedden este 10 órakor ledöntötték. A ledöntött szoborról a fejet kő­zúzóval leütötték, s az így megcsonkított szobor ott hevert az országút szélén, amíg a püspöki vikárius nem intézkedett eltételéről. Ez a második ledöntött szobor Nyitrán. Első volt egy évvel ezelőtt a boldogasszonyi Mária szobor, melyet a ledöntésnél szintén ketté törtek. Templomrablás, feszületgyalázás, szobor ledöntés és zúzás, a vallás megvetése, az erkölcs lábbal tiprása, a nép rontása, az ifjúság mételyezése stb. stb. A felelősséget ezekért a „kultúrtényekért” azok viselik, akik okai annak, hogy ilyen állapotok keletkeztek.

(Nyitramegyei Szemle, 1921. április 17. 3. p.)
Filep Tamás Gusztáv a pozsonyi Híradó közleményei sorában is rábukkant egy, a nyitrai esetről szóló, ráadásul a nyitrai híradást két nappal megelőző tudósításra. Noha a tőle megszokott precizitással idézi az egész cikket, a teljesség kedvéért nem lesz haszontalan ismét közreadni:

Nyitrán ledöntötték a Szent János-szobrot. (Saját tudósitónk jelentése.) Nyitrán f. hó 12-én este a Zobor felől hazatérő nyitrai polgárság elképedve látta, hogy a Hid-utcához legközelebbi fahid torkolatánál már egy emberöltő óta állott Szt. János szobor le van döntve. Szent János feje a szoborról letörve ott feküdt az ut porában. A közeli vámház alkalmazottai azonnal jelentést tettek a nyitrai rendőrkapitányságnak az esetről; széleskörü nyomozás indult meg, de mind ez ideig eredménytelenül. Az egyik kihallgatott tanú vallomásában csak annyit mondott, hogy este negyed tizkor a Zoborra menet látta, hogy előtte közvetlenül a szobor mellett indult meg négy egyenruhás férfi hirtelen s akkor vette észre ő a ledöntött szobrot. A városban felháborodással tárgyalják az esetet, és a vallásos érzületében sértett nyitrai polgárság megelégedéssel tapasztalja, hogy a rendőrkapitányság a legnagyobb eréllyel folytatja a vizsgálatot, habár kevés a remény, hogy az est homályában elkövetett merénylet tetteseit kikutathassák.

(Híradó, 1921. április 15. 3. p.)

A megrongált szobrot viszont rendkívül gyorsan helyreállították és újraszentelték, amiről a helyi lap szintén részletes tudósítást közölt. Noha a híradások az elkövetőkről nem szólnak, az újraszenteléskor összegyűlt nagy tömeg azt sejtteti, hogy a garázdaságot nem helyiek követték el, viszont a katonaság hivatalos jelenléte arra enged következtetni, hogy a hatóság is igyekeztek elhatárolódni a szoborrongálóktól:

Visszaállítják Szt János szobrát. A Nyitrán ledöntött Nep. Szent János szobrot május 16-án ünnepélyesen visszaállítják. A gonosz tett elkövetésekor megcsonkított szobrot Juhari Károly jónevű templomi festő, akinek kőfaragó műhelye is van, magához vette és saját költségén díszesen helyreállítja.

(Nyitramegyei Szemle, 1921. május 1. 3. p.)

Újra áll Szt. János szobra. Nep. Szt. Jánosnak a nyitrai vámhíd mellett állott és néhány héttel ezelőtt ismeretlen tettesek által ledöntött szobrát megújítva ismét felállították ugyanazon a helyen, de az út másik, Tormos község felöli oldalán. Az új elhelyezés előnyös, mert a szobrot jobban kiemeli.

(Nyitramegyei Szemle, 1921. május 15. 3. p.)

Szobor megáldás. Pünkösd hétfőjén ment végbe a nem rég Nyitrán ledöntött, de az egyházmegyei hatóság gondoskodásából újra felállított és megújított Nep. Szt. János szobor ünnepies megáldása. Az ünnep hatalmas vallás manifesztációvá vált, melyen sok ezer ember vett részt nem csak Nyitra város közeli környékéről, hanem messzebb fekvő vidékekről is. Nagy és impozáns körmenetben érkeztek meg a hívek Nagyszombat vidékéről, Pozsonyból pedig külön vonat hozta a résztvevők százait.
Délelőtt 1/2 9 órakor már teljesen ellepte a 6000 főre rugó sokaság a várterét, ahol az Immaculata szobor előtt felállított sátorban Ďurčiánsky Demeter prépost kanonok, püspöki vikárius szt. misét celebrált. Mise után újra körmenetbe sorakozott a közönség és a püspöki vikárius és nagyszámú papság vezetése alatt a vámhíd melletti Szt. János szoborhoz vonult. A körmenethez egy század katonaság és részt vett benne a városi tanács, Czobori Károly polgármesterrel az élen. A szobor megáldása után P. Tomsa Ambrus volt nyitrai, jelenleg galgóci Szt. Ferencrendi házfőnök alkalmi Szt. beszédet mondott. A sokaság, melyhez útközben is számos egylet és vidéki körmenet csatlakozott, ellepte a szobor mindkét oldalán elterülő rétséget, megszállotta a hidat és az országút testét is nagy hosszúságban. Az ünnepi szónoknak nehéz feladatot kellett megoldania, hogy eljuttassa szavát ennek a sokaságnak végső szárnyaihoz is. P. Ambrus erőteljes hangja megküzdött a nehézséggel, szép beszédje hallható volt az áhitatos tábor minden pontján.
A körmenet azután visszatért a városba, ahol a Szent Ferencrendiek templomában tartott Te Deum fejezte be a méreteiben és vallásos érzéseiben egyaránt nagyszerű ünnepélyt.

(Nyitramegyei Szemle, 1921. május 22. 1–2. p.)

Szinte ugyanebben az időben Kassán hasonló események zajlottak. Wick Béla Kassa műemlékeit bemutató két munkájában is említ egy, 1921. május 5-én „ledöntött és megcsonkított” Nepomuki Szent János-szobrot. Az esetről az általam átnézett korabeli helyi lapok (Kassai Hírlap, Kassai Napló és Kassai Újság) nem számoltak be. Wick az alábbiakat írja a rongálásról, illetve a szobor felújításáról:

Az 1921-ben megcsonkított és ledöntött régi nep. szt. János szobor helyén, a kassai kath. hívek, közadakozásból vasrács ajtóval elzárt csinos kápolnát emeltek s abba a szentnek új szobrát helyezték el. Ezen emlékműnek ünnepélyes felavatása 1922. augusztus 15-én történt.

(Wick 1923, 87. p.)

Valamivel részletesebb, ám a fentieknek némileg ellentmondó a csaknem két évtizeddel későbbi leírása:

Nepomuki Szent János új emlékműve a Bankón a régi országút mentén az erdei hídnál. Az e helyen a szentnek 1888 óta négy faoszlopos tető alatt álló kőszobrát ádáz kezek 1921. május 5-én ledöntötték és megcsonkították. A kassai katolikus hívek akkor közadakozásból vasrácsú ajtóval elzárt csinos vasbeton kápolnát emeltek s abba a szentnek új szobrát helyezték. A régi összetört szobrot az oltár alá falazták. Az emlékmű felavatása 1921. augusztus 15-én történt. A kápolna építője Wirth Gyula kassai építészmérnök volt.

(Wick 1941, 412–413. p.)

Az újraállításra vonatkozó híradásokat a korabeli kassai lapokban szintén nem találunk, ahogy a következő esetről sincs korabeli hírforrásunk. Szintén Wick Bélától tudjuk, hogy 1926. december 7-én, a Hernád hídja közelében álló, 1734-ben felállított Nepomuki Szent János-szobrot is „ledöntötték és darabokra törték”. Helyébe, legalábbis 1941-re új szobor került (Wick 1941, 412. p. Vö. Wick 1923, 86. p.).
A helyi sajtóból, illetve a lokális emlékezetből még nyilván további adatok is „előhívhatóak” lennének, de a tendenciát ennyi adat is igazolja. Nemcsak a pusztítás tényére utalnak ugyanis ezek a híradások, hanem a módszerre is, ami általában az egyszerű megsemmisítés mellett valamiféle büntetést, (csonkítás formájában megnyilvánuló) megalázást is jelent. Az, hogy a szobrot „mindössze” megcsonkítják, fejét leütik, orrát, kezét letörik, megjelenik az imént idézett cseh- és morvaországi esetek egy részénél is, s archaikus szoborszemléletre vall. Az ellentábor megalázása mellett arra is tudniillik, hogy a hivatalos római katolikus szoborfelfogással ellentétben5 a szoborban magát az ábrázolt személyt, jelen esetben az adott szentet látják. Nemcsak készítőit, tisztelőit, az éppen leigázott népet alázzák meg ezzel, hanem magát a szobrot, áttételesen a szoborban megtestesülő személyt, jelen esetben Nepomuki Szent Jánost is. Ez a szemlélet kapcsolatba hozható azokkal a jelenségekkel, amikor a hívők az adott szentnek (általában Szent Orbánnal összefüggésben ismerünk erre példákat, de történetesen Nepomuki Szent János vonatkozásában is vannak ilyen adataink6) a szobrát büntetik vagy jutalmazzák (amennyiben elfagyott a termés, a szőlősgazdák saját patrónusukat, Szent Orbánt, pontosabban annak szobrát büntették: végigvonszolták a sárban, kővel megdobálták, puskával meglövöldözték stb. Vö. Liszka 2000, 135–136. p.).
Mindezek alapján feltételezhető, hogy további, mára csonka Nepomuki Szent János-szobrok, amelyekről egyébként más információink nincsenek, nem a természet viszontagságai következtében sérültek, hanem szintén hasonló szoborrombolás áldozatai lettek (a komáromi Szakrális Kisemlék Archívum dokumentációja alapján pl. Csölösztő, Érsekújvár, Garamkövesd, Málas, továbbá Ipolynagyfalu: Csáky 2011, 58. p.). Ez történhetett később is, hiszen a második világháború után egy ismételt rombolási hullámmal találkozunk. A szent szobrok, elsősorban a német feliratú szobrok csehországi pusztítására is sor került ebben az időben. Ezek között szép számban akadtak lefejezett Nepomuki Szent János-szobrok is (vö. Stein 2003, 31–32. p.).

Maga a szoborrombolás jelensége lényegében végigkíséri az emberiség, némileg szűkítve a kört: a kereszténység történetét. Legfontosabb állomásai a korai keresztény képrombolások, majd a 8–9. századi bizánci, s végül a reformáció korabeli pusztítások. A jelenség ideológiai vitákhoz, egyházszakadásokhoz, impériumváltásokhoz egyaránt köthető, s igen gyakran a politikai szempontokat sem nélkülözi (vö. Belting 2000, 151–152. p.; Greyerz 2000, 51–53. p.; Gamboni 1998). A reformáció korabeli képrombolásokhoz különféle legendák is kapcsolódnak (a megsértett szoborból vér folyik), ami aztán további zarándoklatokat, búcsújáró helyek kialakulását, még fokozottabb tiszteletet eredményezett (vö. Kretzenbacher 1977).

Összefoglalva elmondhatjuk, hogy Nepomuki Szent János szobrai, patrocíniumai a szentté avatást (1729) követő időszakban egész Közép-Európában (így a mai Dél-Szlovákia területén is) a vallási áhítat kifejeződésén túlmenően bizonyos szimbolikus térfoglalási tendenciákat is képviseltek. Ez a 18. századi szoborállítási hullám elsősorban az ellenreformáció, valamint a Habsburg-ház érdekeit, hatalmának megerősítését szolgálta. Nepomuki Szent János ekkori plasztikái a győzedelmeskedő római katolikus egyház (egyszersmind a Habsburg dinasztikus törekvések) térnyerését szimbolizálták.
A 20. században viszont, elsősorban a Csehszlovákia megalakulását (1918) követő években ezek a szobrok a hatalmi pozícióba került csehek számára inkább útban voltak: hol azért, mivel azokban bizonyos dinasztikus, jelesen a Habsburg-törekvések jelképeit látták, hol azért, mert egyszerűen vallási szimbólumként nem tudták őket elfogadni. Az országszerte (spontán vagy szervezett módon) ledöntött, megcsonkított Nepomuki Szent János-szobrok ekkor egy impériumváltás jelképeivé is lettek. Ezekről a helyi lapokban általában jelentek is meg tudósítások, híradások, amikből az derül ki, hogy ennek a szobortípusnak a rongálása valószínűleg korántsem volt olyan mértékű, mint amit a cseh országrészekben elkönyvelhetünk. Másrészt ezek a hírlapi cikkek általában arról is tájékoztatnak, hogy a lerombolt szobrokat nagyon sok esetben a helyiek szinte azonnal rendbe hozták, újra felállították. A pontos képhez pedig ez is – ha úgy tetszik, az érem másik oldala is – hozzátartozik.

Felhasznált irodalom

Belting, Hans 2000. Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt. Budapest, Balassi Kiadó.
Bukačová, Irena 2006. Nejspíše to začalo rokem 1859. In Hájek, Tomáš–Bukačová, Irena: Příběh drobných památek. Od nezájmu až k fascinaci. H. n., Studio JB, 13–18. p. /Krajina domova, 1./
Csáky Károly 2011. Szakrális emlékeink nyomában IV. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Denzinger, Heinrich–Hünermann, Peter 2004. Hitvallások és az egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai. Bátonyterenye–Budapest, Örökmécs Kiadó–Szent István Társulat.
Filep Tamás Gusztás 2010. Főhatalomváltás Pozsonyban 1918–1920. Események, történések egy hírlap közleményeinek tükrében. Pozsony, Kalligram /Pozsony város történetei/
Gamboni, Dario 1998. Zerstörte Kunst. Bildersturm und Vandalismus im 20. Jahrhundert. Köln, DuMont.
Greyerz, Kaspar von 2000. Religion und Kultur. Europa 1500–1800. Göttingen, Vandenhoeck & Ruprecht.
L. Juhász Ilona 2010. Neveitek e márványlapon… A háború jelei. Adalékok a világháborús emlékjelek etnológiai szempontú értelmezéséhez. Somorja, Fórum Kisebbségkutató Intézet /Jelek a térben, 3./
Kretzenbacher, Leopold 1977. Das verletzte Kultbild: Voraussetzungen, Zeitschichten und Aussagewandel eines abendländischen Legendentypus. München, Verlag der Bayerischen Akademie der Wissenschaften.
Lipták, Lubomír 2000. Helycserék a piedesztálon. In uő.: Száz évnél hosszabb évszázad. A történelemről és a történetírásról. Pozsony, Kalligram, 244–292. p.
Liszka József 2000. Állíttatott keresztínyi buzgóságbul. Tanulmányok a szlovákiai Kisalföld szakrális kisemlékeiről. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Liszka József 2002a. A szlovákiai magyarok néprajza. Budapest–Dunaszerdahely, Osiris–Lilium Aurum /Osiris tankönyvek/
Liszka József 2002b. Szakrális Kisemlék Archívum. A szabadtéri szakrális kisemlékek dokumentálása a Fórum Társadalomtudományi Intézet komáromi Etnológiai Központjában. Gömörország, 3. évf. 3. sz. 38–41. p.
Liszka József 2002c. Adalékok Nepomuki Szent János ikonográfiájához. Acta Ethnologica Danubiana 4, 11–22. p.
Olay Ferenc 19302. A magyar művelődés kálváriája az elszakított területeken 1918–1928. A magyar kultúra válságos évei 1918–1927 második, átdolgozott és bővített kiadása. Budapest, Magyar Nemzeti Szövetség.
Stein, Karl 2003. Flurdenkmäler unserer Heimat. Streifzüge im Lausitzer Gebirge und in der Böhmischen Schweiz. Böblingen, Niederland–Verlag /Niederlandhefte 24./
Végh László összeáll. 2003. „Vésd szoborba alakját…” Kossuth-szobrok a szlovákiai magyarok emlékezetében. Dunaszerdahely, Lilium Aurum.
Wick Béla 1923. Kassa város katholikus műemlékei. Templomok, kápolnák, szobrok, keresztek, harangok. Košice, k. n.
Wick Béla 1941. Kassa története és műemlékei. Kassa thj. sz. kir. város közönsége.

József Liszka
St. John of Nepomuk and the symbolic space. Changes of the „messages” of small sacred relics types

Besides the expression of a religious devotion, the sculptures and patrocinias of St. John of Nepomuk (1729) represented trends of a certain symbolic space reservation throughout Central Europe (within that also on the territory of the present Southern Slovakia). This wave of statute erection in the 18th century served first of all to the strengthening of Counter-Reformation and the interests and power of the Habsburgs. The sculptures of St. John of Nepomuk from this period symbolized the expansion of the victorious Roman Catholic Church (and, at the same time, the dynastic ambitions of the Habsburgs). In the 20th century, first of all in the years following the establishment of Czechoslovakia (1918), these sculptures became rather a burden for the Czechs in power: sometimes for the reason that they saw symbols of certain dynastic ambitions in them, namely that of the Habsburgs, or simply because they could not accept them as religious symbols. The demolished (spontaneously or in an organized way) and mutilated sculptures of St. John of Nepomuk had also become a symbol of the change of empires throughout the country. The current study presents additives to these phenomena related to Southern Slovakia, uncovered from the contemporary local and regional papers.

József Liszka 246(437.6)
St. John of Nepomuk and the symbolic space. Changes of the „messages” 904(437.6)
of small sacred relics types 726(437.6)

Keywords: Folk religion. Small sacred relics. Counter reformation. Change of empires. South Slovakia.

Míg a 20. század hazai építészetét kutató szerzők2 értékes forrásanyagként tartják számon, művészettörténeti irodalmunkban a Forum ez ideig kevés teret kapott. Még nehezebben érthető ez, ha felidézzük Marián Váross szavait, ki szerint a szóban forgó lap „az egyetlen olyan szlovákiai szakmai folyóirat volt, mely a kor szintjén közelítette meg a modern művészetet” (Váross 1960). Műtörténészeink elsősorban a Forum magas tartalmi színvonalát méltatták, azonban e kétségtelenül találó jellemzésen kívül ritkán léptek tovább.

A mostanáig megjelent legátfogóbb összegzésnek a lapról és alapítójáról Kubička Kucsera Klára 1996-ban közölt tanulmánya tekinthető (Kubička Kucsera 1996). Annak ellenére, hogy szerkesztőin keresztül szoros kapcsolatban állt a Pozsonyi Művészeti Egylettel, a szervezet történetét ismertető kötetben a Forumnak csupán másfél oldal jutott. (L. Francová–Grajciarová–Herucová 2006) Iva Mojžišová megemlíti a pozsonyi művészeti mesterségek iskolájával (Škola umeleckých remesiel) foglalkozó szövegeiben (Mojžišová 1990), problematikáját pedig Hushegyi Gábor is érintette a két háború közötti szlovákiai magyar kulturális élet jelenségeit vizsgáló írásaiban (Hushegyi 2005).
A szakirodalomban tapasztalható hiányosságok így szükségessé tették a forráshoz való visszatérést. Miután áttekintést nyertünk a folyóirat tematikai skálájáról, lehetőségünk nyílt meghatározni azokat a pontokat, melyekre tanulmányunk épült. Ennek első részében összefoglaljuk a Forum működésével kapcsolatos tényeket. A továbbiakban azokra a cikkekre, tanulmányokra és esszékre összpontosítunk, melyekből következtethetünk a lap szerzőinek a kor általános és hazai művészetéről alkotott nézeteire. Mivel a Forum a múlt század kritikus 30-as éveiben jelent meg, egyebek között azt is vizsgáljuk, miként reagált az évtized politikai turbulenciáira és milyen visszhangja volt oldalain a kor eseményeinek.

1931–1938

Szőnyi Endre 1931-ben indította útjának a Forumot. A winterthuri politechnikum abszolvense a világháború utáni Pozsonyban Franz Wimmerrel közösen építészeti irodát nyitott.3 Wimmer, a köztekintélynek örvendő, osztrák származású kereskedőcsalád sarja Szőnyihez hasonlóan német kultúrterületen végezte főiskolai tanulmányait. Szakmai pályafutásának kezdetei Münchenhez kötötték, ugyanakkor intenzív kapcsolatokat ápolt szülővárosával.4

Az újabban a hagyományos modern képviselőiként számon tartott műépítészek Pozsony kultúrájának rendkívül tevékeny személyiségei közé tartoztak (Borecká 2006). Aktivitásaik elsősorban a német és magyar alkotókat tömörítő Kunstvereinhoz fűződtek, ahol vezető funkciókat töltöttek be. Szőnyiék Káptalan utcai háza nemcsak a közös vállalkozásnak, hanem a lap szerkesztőségének is helyet biztosított. A történelmi környezettel példás összhangban lévő épület a város intellektuális életének egyik jelképes bástyája lett.

Az alapító(k) külföldön szerzett tapasztalatai érezhetően formálták a Forum jellegét. Alcímében „művészeti, építészeti és lakberendezési” lapként, majd 1937-től „építészeti, szabad- és iparművészeti” folyóiratként jellemezte önmagát. Tartalmát tekintve azonban az első évfolyamtól kezdve átlépte a szűk szakmai keretet, és a kultúra általános szemléjévé vált. Ennek a folyamatnak aktív részesei voltak a magyar, német és szlovák építészek, képzőművészek, teoretikusok és publicisták. Első hazai periodikumként a Forumnak sikerült hosszabb időre áthidalnia a helyi művészeti kultúrára akkoriban jellemző nemzetiségi és regionális felaprózottságot. Szerkesztői feladatul tűzték ki ama nemzetek szellemi életének támogatását, melyek az új csehszlovák államban kisebbségi sorba kerültek. E kisebbségek sorsában a korábbi központokhoz, Bécshez és Budapesthez való kötődés megszakadása bizonyos stagnálást idézett elő (Rusinová 2000). Ennek ellenére a lapban közöltekben nem került előtérbe a „letűnt világ” iránti nosztalgia. Ellenkezőleg: világosan szólalt meg bennük az az igyekezet, hogy a német/ magyar szellemi kincs a csehszlovák kultúra integráns tényezőjévé váljon. A folyóirat azonos értékű teret biztosított a „szlovenszkói” művészek részére nemzetiségükre való tekintet nélkül, és rendszeres figyelemmel kísérte a szlovák képzőművészet 1918 utáni fejlődését.

A Forum a kezdetekben a pozsonyi művészegylet s az azon belül alakult Szlo­vensz­kói Uttörő Művészek csoportjának nem hivatalos lapjaként működött. Később több szakmai szervezet támogatását is sikerült elnyernie. Ezek között volt a Csehszlovákiai Magyar Tudományos, Irodalmi és Művészeti Társaság (az ún. Masaryk-akadémia)5 művészeti szekciója, a brünni székhelyű Morvaországi Művészeti Egylet (Mährische Kunstverein), a Csehszlovákiai Német Építészek Szövetsége (Gemeinschaft Deutscher Architekten in der ČSR) és a prágai Secession. Bevételeinek fő hányadát építészeti irodák, illetve vállalatok hirdetései és reklámjai képezték (ezek grafikai és tipográfiai megoldásai akár egy külön tanulmány alapjait képezhetnék).

Társszerkesztői bázisának kiterjesztésével a Forum csakhamar meghaladta lokális jelentőségét, és közép-európai szinten is számon tartott szaklappá lépett elő.6 Az általa nyújtott témák bővülésével karaktere is fokozatosan változott. Az építészeti cikkek dominanciája mellett mindinkább helyet kaptak a művészeti, kulturális jellegű írások. Erről az útról tanúskodnak az 1935-ös évet záró sorok: „Egy szellemi együttműködés és megismerés formáját próbáltuk ki ezzel a folyóirattal s munkánknak, fáradozásunknak, önzetlen és önálló elhelyezkedésünknek megvan immár a maga jutalma is. Az a közép-európai rokonszenv ez, mely lapunk minden megnyilvánulását a jövő jeleként, az együttműködés megvalósulásaként fogadja. A csehszlovákiai magyar kisebbség munkaterületéről indultunk ki tervekben és személyek szerint is, s ma elmondhatjuk, hogy a képzőművészet ismertetése s egy új európai humanizmus nevében való fennenlobogtatása e balsorsú napokban nem magánügy többé. Egyre sűrűsödik, gyarapszik körülöttünk a tények és a jelek biztos serege, melyek mind inkább azt mutatják, hogy ezen az úton haladni […] a mi feladatunk…”7

Háromnyelvű folyóirat?

Az eredeti gondolat, mely szerint a Forum háromnyelvű szakmai sajtótermékként jelent volna meg, nem vált valósággá. A szlovák nyelv az első évadban csekély mértékben szerepelt, 1932-től kezdve pedig már hiányoztak a szlovák cikkek és hirdetések.8 Domináns nyelvként a német és mellette a magyar érvényesült. Arányuk viszonylag ki­egyensúlyozott volt, a későbbiekben e téren is változott a helyzet. Míg az első két évfolyam alapvető, az építészetre koncentráló cikkei németül íródtak, a magyar nyelv rövidebb írásokban (recenziók, művészportrék stb.) kapott helyet. 1933-ban a lapban – igaz, nem következetesen – elkülönült a német és a magyar blokk, ezek három évvel később már önállósultak. Az utolsó, 1938. évfolyam csak német nyelven került az olvasókhoz. Amint azt a harmadik évfolyam bevezetőjéből megtudhatjuk, a végbement változások okai igen sajátosak voltak: „Elzárkózás volna, ha csak magyar nyelven jelenne meg a Forum, elzárkózás, önkényes kevéssel-beérés, egy l’art pour l’art szerű kultúrdokumentum, melynek eltartására ma még gyönge ennek az országrésznek a magyarsága.”9 Ha a lap piacképes kívánt maradni, létrehozóinak kompromisszumokat kellett tenniük, mivel: „Tizenöt esztendő óta számtalan nekilendülést, ami a szellemiekben történt, törvényszerűen széjjeltört a szervezetlenség és ötletszerűség, mely alól minden esztendőben kihullott a gazdasági alap.”10

A szakmai havilap tehát kétfajta küldetést teljesített a szűkebb régió és a „nagyvilág” irányába egyaránt. Az utóbbi eszköze a „közép-európai eszperantó”, a német lett. „Így történt, hogy az új építészet lapjából: művészeti folyóirat lett, a Forum, s hogy a német-nyelvűség vállalásával kultúrakicserélődési szerepet kapott.”11 A magyar cikkek zöme a sajátosan helyi kérdésekre irányult, evvel párhuzamosan teret engedve a képzőművészeti nevelés, műgyűjtés és kereskedelem témáinak is. Leegyszerűsítve: míg a német nyelv ún. külső használatban, a magyar a regionális problémák tárgyalásában érvényesülhetett.

A Forumban a kor elismert külföldi és hazai szaktekintélyeinek sora közölte műveit; a magyar nevek közül emeljük ki Brogyányi Kálmánét, Kállai Ernőét és Szalatnai Rezsőét. Brogyányi még művészettörténet-hallgatóként kezdte együttműködését a folyóirattal. A 30-as évek folyamán a kortárs szlovák piktúra, a fotóművészet, művészettörténet és az esztétika kérdései foglalkoztatták. Fotóelméleti, a Moholy-Nagy által prezentált nézetekben gyökerező munkássága egyedülálló a magyar kontextusban.12 Brogyányinak a Forumban közzétett legjelentősebb írása a négy plusz egy részből álló, A fotográfia útja / Der Weg der Fotografie címet viselő esszésorozat 1932-ből, melyben megkísérelte kijelölni az új műfaj helyét, feladatait és viszonyát a kortárs ábrázolóművészetekhez, elsődlegesen a festészethez. Kállai Ernő, a konstruktivizmus nemzetközileg elismert teoretikusa, a Bauhaus folyóiratának társalapítója 1932–1938 között publikált a pozsonyi lapban; említsük meg a Művészet és film c. többrészes tanulmányát. Kállai kapcsolatai városunkkal – egybevetve más, a Bauhauson belül működő vagy annak vonzásköréhez tartozó személyiségekkel – nagyon intenzívek voltak. A Forumban megjelentetett cikkeinek margójára Iva Mojžišová megjegyzi: „Ha manapság Kállai korai írásait a konstruktivizmusról forrásokként kezeljük, a Forum számára írt cikkei kritikus elmélkedések, melyek teljes összhangban állnak a 30-as évek szellemiségével.” (Mojžišová 1990, 49. p.) A baloldallal nyíltan szimpatizáló író, publicista és pedagógus Szalatnai Rezső kiállítási ismertetőkkel, könyvbírálatokkal, képzőművészeti és a műemlékvédelmet is megcélzó esszékkel gazdagította a lap tartalmát. Külföldi munkatársaihoz tartozott az akkor Budapesten tanuló Vass László, a bécsi művészettörténész professzor Fritz Grossmann, Andreas Steiner Brünnből, Elisabeth M. Hajós és Freen C. Valentien Németországból. A Forum természetesen egyéb, hozzá hasonló európai periodikából is átvett szövegeket. Az írások összetételére és témáira nézve rendkívül színes képet mutatott Szőnyiék műve. Érintették az architektúrát és a formatervezést, a kortárs és régi művészetet, filmet, fotót, irodalmat, színházat… Nem hiányozhattak belőle persze a kiállítások és előadások értesítői, kritikái, az aktuális szaksajtó áttekintése s a pályázati hirdetmények sem.

Az építészet mint első számú téma

Mint fentebb említettük, a kisebbségi kultúrára való összpontosítás a Forum egyedül­álló vonását alkotta, az építészeti problematika azonban mindvégig tartalmi magját képezte. Emlékezzünk arra a tényre, hogy alapítói építészek voltak, s támogatói is túlnyomó részben ezt a szakmát képviselték. Az adott témán belül több terület és részletkérdés körvonalazódik ki. A lap figyelemmel kísérte a Pozsonyban és az országban épülő modern architektúra példáit; monotematikus kiadásokban foglalkozott egyes épülettípusokkal (bankok, fürdőépületek, krematóriumok stb.) vagy az olyan városokkal, melyekben kiemelkedő funkcionalista alkotások jöttek létre (Zsolna, Pöstyén, Trencsénteplic); végül – de nem utolsósorban – ismertette a legújabb, Európában és Észak-Amerikában elért szakmai eredményeket. Önálló fejezetként vehetők a Forumnak az 1937-es párizsi világkiállításnak szentelt különkiadásai.

A 30-as évek progresszív irányzatát, a funkcionalizmust mint „új stílust, új építészetet” folyóiratunk is előnyben részesítette. Nem csoda: a csehszlovák alkotók világviszonylatban is kimagasló művekkel járultak hozzá a modern mozgalom térhódításához. A Forumban mindenekelőtt az építészet szociális szerepe került előtérbe. Eszerint a funkcionalista architektúra a széles társadalmi rétegek valós szükségleteiből indul ki, ezekhez idomul az épület formája és funkciója. Az esztétikai hatás a két összetevő felépítményeként jelenik meg.

A gazdasági válság éveiben mindinkább égetőbbé vált az alacsonyabb társadalmi csoportok és munkanélküliek lakáskérdése. Az adott problémát érintették Karel Teige A legkisebb lakásról és Miljutin Szocgorod című könyveinek értékelései. Elsőrangú európai építészek (pl. a Bauhaus-alapító Walter Gropius) olcsó lakásterveit is leközölte a Forum. Ugyanakkor megvalósult példákon mutatta be a szociális-építészeti teóriák életbeléptetését (Weinwurm Frigyes–Vécsei Ignác: „Nová doba” lakóházak, Pozsony). Nyugati szakemberek és közép-európai kollégáik a lakáskérdés enyhítésére irányuló törekvéseikben Szovjet-Oroszországra mint követendő példaképre tekintettek. Az orosz építészet tervszerűsége, mely éles ellentétben állt a kapitalista városkép „anarchizmusával”, nem csak a politikai baloldal szimpatizánsaira hatott. A szovjet építőművészet mintaszerűen alkalmazkodott a társadalmi feladatokhoz és követelményekhez, persze, propagandaküldetését sem lehetett lebecsülni. Az avantgárd legjobb hagyományaiból táplálkozott, s elfogadtatásában közrejátszott az a tény is, hogy a volt Bauhaus-igazgató Hannes Meyer Moszkvában folytatta pályáját. 1934 körül azonban már érezhető az idealizált szovjet-orosz képből való feleszmélés. Ennek okait az orosz építészet neo­klasszicista irányváltásában, a modern gondolkodású alkotók kirekesztésében, ill. iskolai pozícióik megszüntetésében kell látnunk (vö. Szalatnai 1933b). Az adott eseményeket érintő hazai kritika hangneme ekkor még meglepően óvatos volt.

1937-ben a Forum két különszámban ismertette a párizsi világkiállítást (l. Brogyányi 1937c). A legnagyobb visszhangot a három európai diktatúra, Németország, Olaszország és Oroszország pavilonjai váltották ki. Közülük az olasz képviselet nyerte el a legtöbb egyértelműen pozitív értékelést, mivel az olasz művészetre jellemző eleganciával és arányérzékkel lett megalkotva. A szovjet-orosz pavilon monumentális, szobortalapzatként ható (és végül is akként funkcionáló) külseje csaknem figyelmen kívül maradt, ellenben a belső térrel, melyet a konstruktivizmus elveit követve alakították ki. Németország pavilonja minden szempontból negatív fogadtatásban részesült, lélektelen monumentalitása miatt. Az első benyomáson nem enyhítettek a német ipar itt bemutatott kiváló színvonalú termékei sem. A továbbiakban felsorolt országok kiállítási „házai” a nemzetközi modern stílusában épültek. Említésre méltónak tartották a francia pavilont, fából, gipszből és üvegből formált, esztétikailag hatásos részleteivel. A historizáló magyar ház „semmitmondó történelemmel teli” enteriőre aránylag éles kritika tárgyává lett. A folyóirat szerkesztősége két utat is szervezett a kiállítás helyszínére, melyek Fritz Grossmann szakmai vezetésével valósultak meg.13

Lapunk az építészeten kívül kitért a belső terek alakítására, a bútortervezésre is. Itt általában két pólust lehetett elkülöníteni. A konzervatívabb tervezők a hagyományos anyaghasználat mellett tömör formájú, dekoratív részletektől sem mentes darabokkal képviselték magukat. A másik irányzatot a hajlított acélcsőből készült elegáns garnitúrák jellemezték. Pozsony konzervatív beállítottságú környezetében a megrendelők kompromisszumos, a letűnő historizmus és a modern határán mozgó megoldásokat részesítettek előnyben.

A Forum programszerűen figyelte az építészet legújabb irányait, de más lapokkal ellentétben nem képviselt elutasító álláspontot a régi művészet és az épített örökség kérdésében. Sőt, az ebbe a témakörbe sorolható írások száma idővel egyre bővült. Szerzőik között találjuk Hans Sedlmayert, Weyde Gizellát, Güntherné Mayer Erzsébetet vagy Balogh Jolánt. Tanulmányaik nagy része közép-európai és szlovákiai középkori és barokk művészetre irányult.

Egyéb képzőművészeti zsánerek. A kor ideális művészetének definiálása

Festészet, szobrászat, de a nem ábrázoló műfajok is egyaránt helyet kaptak a lap oldalain. Nem egy esszé (gondoljunk itt a már említett Brogyányiéra vagy Kállaiéra) vizsgálta a hagyományos és az újnak számító diszciplínák kölcsönhatásának lehetőségeit. Különös módon a Forum hozzáállása az építészethez az egyik, a képzőművészethez a másik oldalon eltérő képet mutat. Ha az architektúrában a funkcionalizmus / nemzetközi modern pozícióit védte, a festészetben (érezhetőbben) a neoklasszicizmus, illetve a klasszicizáló modern oldalán állt. Tény, hogy az avantgárdtól bizonyos távolságot tartott. Ennek okait a kor szélesebb történeti kontextusán kívül az „izmusok” újító energiájának kimerülésében kell keresnünk. Nemcsak az alkotóművészet, a művészetelmélet, historiográfia és az esztétika is krízist élt át a 30-as években (Brogyányi 1932). A cikkek elemzése alapján megkíséreljük meghatározni, milyenek voltak a Forum munkatársainak elképzelései a kor ideális művészetéről.

Nem csak az építészetnek kellett a társadalmi viszonyokat figyelembe véve „szolgálnia”, a képzőművészetnek is szüksége volt gyakorlati küldetésre. Egyértelmű volt az öncélú művészet elutasítása. A Forum – mint már rámutattunk – tartózkodó álláspontra helyezkedett a háborúelőtti avantgárdot illetően. Elismerte ugyan hozadékát, másrészt viszont az előző, negatívan értékelt társadalmi rendszer termékét látta benne. Létezése a régi világ fennmaradásától függött. A dadaizmus eleve antiművészet, az absztrakció „használhatatlan” volt (Brogyányi 1935a). Állítólagos formalizmusuk miatt a konstruktív irányzatokat sem kerülte el a kritika. A korabeli klasszicizáló irány preferálása azonban nem jelentett akadályt a jövő művészetéről való elmélkedéseknek. Az ideális képzőművészeti alkotás hatásában nagyvonalú, letisztult és mentes a kispolgári szentimentalizmustól. Nevel, tehát praktikus feladatot teljesít: „Az új művészet kiindulópontja csakis a tömeg, vele együtt a kollektív rend lehet, melyben az individualizmus a tömeg érzéséből és akaratból alkotva a tömeghez szól.” (Szalatnai 1935b) Nem meglepő, hogy e nézetek rokonszenveztek Kassák és körének aktivizmusával (Kassák 1916).

A politika visszhangja a folyóiratban

Bevezetésképen a következő sorokhoz vázoljuk fel röviden a „Forum éveinek” legfontosabb történéseit. A lapban közölt írások érzékenyen tükrözték a kor eseményeinek hatását és a szerzők (többnyire) bal felé forduló politikai nézeteit.

Míg a múlt század 20-as éveit a háború utáni konszolidáció és bizonyos optimizmus jellemezte, az azt követő évtizedben mindinkább eluralkodik egyfajta szkepszis és befelé fordulás. A 30-as évek kezdetére a gazdasági világválság nyomta rá súlyos pecsétjét, előidézve egy sor tragikus fordulatot. Következményeihez tartozott a német többpárti rendszer felváltása egy diktatórikus rezsimmel. Tudjuk, milyen aggasztó helyzet alakult így ki Csehszlovákiára nézve. Kikényszerített széthullásáig azonban az állam menedéket nyújtott azoknak a német alkotóknak, akik eszmei vagy faji okoknál fogva váltak üldözötteké a Birodalomban. A Forum vége szorosan összefüggött annak az országnak hanyatlásával, mely alkalmas feltételeket nyújtott működéséhez, bár közvetlenül nem segítette. „Kisértő, veszejtő órák a mostaniak, és örvénylő szakadék szélén járunk” – jegyezte meg soraiban Vass László (Vass 1932), reagálva így a művészi szabadság korlátozásának egyre gyakoribb eseteire Európában. A folyóirat a náci kultúrpolitika első intézkedéseit feszült figyelem kísérte. Már 1933-ban, tehát a rendszer színrelépésének évében a Forum feltette a kérdést, vajon milyen lesz a új német politika viszonya a művészethez. Honti Elek egy törzsi és faji követeléseken alapuló művészet létrejöttét feltétetelezte (Honti 1933). Egy magát Kritikusként aláíró szerző az Entartete Kunst jelenségének tükrében elemezte az állítólagos kultúrbolsevizmust Németországban.14 Egy négy évvel később megjelenő cikk15 már csak szárazon leszögezi, hogy „a modern művészet a mai Németországban halott”. 1936-ban a Harmadik Birodalomban betiltották a műkritikát. Erre a lépésre Heinrich von Králik írásának közlésével válaszolt a Forum (Králik 1937). Felháborodást váltott ki az Elfajzott művészet kiállítása, ennek Tilkovszky Béla a német expresszionizmust védő soraiban adott hangot. Tilkovszky saját szavai szerint rá akart mutatni az irányzat helyére és jelentőségére az európai művészetben, még „mielőtt alkotásai elégnének napjaink túlfűtött politikai idegzetének máglyáin” (Tilkovszky 1937). Gondoljunk persze arra is, hogy az expresszionizmus nem tartozott a Forumban különösen gyakran említett irányzatok közé. Komoly csapásként érte a német iparművészeti oktatást az Európa-szerte példaként fellépő Bauhaus bezárása. A pozsonyi lap természetesen csatlakozott a kritikusokhoz (Szalatnai 1931). Más Csehszlovákiában élő nemzetiségek szempontjából is kulcsfontosságú volt a németkérdés: két évvel a müncheni döntés előtt Szalatnai arra figyelmeztetett, hogy a kisebbségeknek fel kell ismerniük (és értékelniük kell) a csehszlovák állam által nyújtott szabadságot s a benne rejlő, fejlődésük számára rendkívüli potenciát (Szalatnai 1936).
A Forum munkatársaihoz közel álltak a kor értelmiségi köreiben általánosan elterjedt szocialista eszmék. Ezek kifejezést nyertek a társadalmi tényezők hangsúlyos kiemelésében, mind az építészet, mind a képzőművészet területén: a művészet kollektív, a közösséget hivatott szolgálni és nevelni. Ebben a folyamatban akart úttörő szerepre pályázni a Forum gárdája, amint azt azok a manifesztum jellegű kijelentések tanúsítják, melyek mai szemmel nézve az utópia határait súrolták: „Fölnyitottuk a kor kapuit és nyitva tartjuk áldozatosan, hittel, mert érezzük a nevelés fontosságát, mert mindannyian új építők akarunk lenni.”; „Zászlónkon egyre világosabb betűkkel olvasható, hogy a kezdeményező szellemi embertípus alázatos teremtői és öntudatos hirdetői vagyunk.”16

A szocializmus azonban nem volt ilyen egyértelműen felkarolva. A szocialista művészet kapcsán az a nézet alakult ki, hogy annak kikristályosodása hosszú távú folyamat és egyelőre csak az idealista elképzelések kategóriájába tartozik. Aggodalmak merültek fel afelől is, vajon az a társadalmi osztály, mely ennek a művészetnek hordozója lett volna, képes-e azt befogadni, illetve teremteni (Szalatnai 1933a). Brogyányi szkeptikus maradt: véleménye szerint csak egy új eszmékkel, renddel és fegyelemmel bíró társadalom lesz képes az új művészet megalapozására.17

A Forum és a modern szlovák képzőművészet, a szlovák specifikum megnevezése

Kezdeteitől fogva a lap különös figyelmet szentelt a szlovák képzőművészet háborút követő fejlődésének. Ezt az utat a festészeten keresztül lehetett a legkézenfoghatóbban értékelni. A szobrászatnak ezzel szemben korlátozott tér jutott, mely többnyire az egyes alkotók kiállításokon való részvételének említésében merült ki. Terjedelmesebb szobrászportrékkal csak a Művészegyletben aktív mesterek (Rigele, Murmann, Fleischmann) esetében találkozhatunk.

A modern szlovák festészet 1918 után indult önálló útjára. Sajátos, világháború előtti (szlovák) nemzeti vagy nemzeti karakterrel rendelkező művészetről nem beszélhetünk. Ebben egyetértés uralkodott a témával foglalkozó szerzők (Brogyányi, Szalatnai) és a megszólított szlovák alkotók között. Ugyanakkor azonos nézetet képviseltek abban is, hogy a hazai festészet közel két évtized alatt látványos fejlődést tudhatott maga után, mely kimagasló tehetségeket is generált. Leggyakrabban Benka, Bazovský, Fulla, Galanda és Sokol neve került szóba. Értékelésük viszonylag állandósult képet mutatott. Benkáé lett az alapító nimbusza; követőjének, Miloš A. Bazovskýnak sikerült kilépnie mestere árnyékából és több tekintetben (kompozíció, színvilág) felülmúlni annak művészetét. Ľudovít Fulla – Mikuláš Galandával együtt – jutott a legközelebb a korabeli avantgárd áramlatokhoz. Koloman Sokol szociális tematikájú műveinek expresszív stílusa világosan elkülönítette őt az előző alkotóktól. A felsorolt művészek munkáit azonban kritikus szemmel is nézték: Benka képei túlságosan dekoratívan hatottak, a festő népszerűsége pedig negatívan befolyásolta a fiatalabb szlovák piktorokat (Brogyányi 1937b). Noha Bazovský művei túlnyomóan pozitív reakciókat váltottak ki, kifogásolás tárgya lett az alkotó kötöttsége a folklorisztikus zsánerre. Túl óvatos volt témáinak kiválasztásában és festői kvalitásainak kidomborításában (Szalatnai 1932a). Fulla jellemzése hasonló. „Ízig-vérig” festő, de ő sem tudott elszakadni a népi tárgykörtől. A szlovák festészetben (persze leegyszerűsítve) két „párt” különült el Benkával és Bazovskýval az egyik, Fulla és Galanda kettősével a másik oldalon. A harmadik „pártba” az olyan mesterek kerültek, mint František Malý és Cyprián Majerník. Festményeiknek a párizsi művészet „fel nem emésztett maradékain” alapuló formalizmusa lett a szokatlanul kemény kritika célpontja (Brogyányi 1933).

A Forumban közölt, a szlovák művészetre vonatkozó cikkek közös nevezőjévé a hazai festészet sajátos vonásainak megjelölése-keresése vált. E törekvések közvetve jelen voltak a modern szlovák művészetet tárgyaló könyvek értékeléseiben (Szalatnai 1932b, Szalatnai 1935b), kiállítási ismertetőkben, közvetlenül pedig a Brogyányi által szervezett ankétokban kaptak egyértelmű formát. Az egyik ilyen ankét végén szervezője kénytelen volt leszögezni, hogy a szlovák specifikum kérdését még nem lehet kielégítő módon megválaszolni. Hiányzott az ehhez szükséges időbeli távolság, az anyag ismerete, és az alkotók művei sem voltak még lezárva (Brogyányi 1936, 10. p.).
Milyennek látta tehát a Forum a kortárs szlovák festészetet? Fő forrása a népművészet volt. Kimeríthetetlen kútfőként kezelték a folklórt, melynek témái elevenek s képlékenyek, értelmezésük csak az alkotó tehetségén múlott. Ennek viszont több változata lehetett: giccsé fajulva a „szalonok kedves tartozékává” süllyedhetett, vagy ellenkezőleg, eszközzé válhatott a művész hovatartozásának kiemelésére. Ľudovít Fulla és a hozzá hasonló mesterek a nemzeti és az avantgárd határán keresték útjukat. A népi tematika terjedése összefüggött az újromantikus áramlattal. A folklór nem volt megbélyegezve „konzervatív” jelzővel, aktualitását tehát nem vonták kétségbe. Feldolgozása viszont új eszközöket igényelt. A szlovák specifikum és a szlovák festészet jellegének meghatározására két ankét is vállalkozott, kiegészítve más, pragmatikusabb kérdésekkel: Milyen a szlovák művészet anyagi helyzete? Milyen művészeti problémák foglalkoztatják jelenleg (az alkotót)? Mit gondol a sajátos szlovák festészet lényegéről? A kifejtett véleményeket három csoportba soroltuk (Brogyányi 1935b). Az elsőhöz tartozó művészek meg voltak győződve a „szlovák stílus” létezéséről. Tichy Kálmán szerint a táj, a viselet, az építészet és a múlt olyan elemeket hordoznak magukban, melyek lehetővé teszik a sajátosan szlovák festészet kialakulását. A második csoport feltételezte, hogy a hazai piktúra egy olyan korban fog létrejönni, mely számára élhető feltételeket biztosít – így vélekedett többek között Reichenthal Ferenc. Weiner Imre szerint ehhez nélkülözhetetlenek a materiális adottságok. Ugyanakkor felvettette azt a kérdést, vajon miben rejlik pl. Bazovský „szlováksága / szlovenszkóisága”. A harmadik csoport, melyhez Weiner is csatlakozott, tagadta a helyi stílus egzisztenciáját. Harmos Károly importnak tartotta a kortárs szlovák művészetet. A művész lényegét szerinte nem a sziklák vagy a Vág és a tutajok formálják, legfeljebb ihletet nyújthatnak neki. Jelenében azonban nem látott kiforrott szlovák stílust és szlovák témákat (Brogyányi 1935b, 335 p.).

Brogyányi Kálmán, Szalatnai Rezső és Vladimír Wagner a tájra és annak sajátos kifejezésére mutatott rá, mint a szlovák festészet (egyik lehetséges) sajátosságára. Wagner a táj jelképes értelmezéséről írt – nézete szerint nem az ábrázolás, hanem a szimbolikus látásmód volt a meghatározó (Brogyányi 1936). Szalatnai a hazai valóságban vélte megtalálni a szlovák művészek témáját. Egy szubjektív, lírai hangvételű poszt­impresszionizmust kezdtek kialakítani. Céljuk a csöndes, időtálló művészet lett (Sza­lat­nai 1935a).

Befejezés

A Forum körülményeinkben egyedülálló próbálkozást jelentett egy olyan kulturális periodika életre hívására, mely nemzetiségi és regionális ellentéteket figyelmen kívül hagyva egyesítette volna a művészeti életet. Rövid léte során dinamikus fejlődésen ment keresztül: tartalmának súlypontja a szakmai témáról a kulturális szférára tolódott, lokális jellegét közép-európai szint váltotta fel. Ezen alapult az a nálunk addig ismeretlen, magas színvonal, melyet – jegyezzük meg – nyolcvan év után sem sikerült megközelíteni. Jogosnak hangzik ezért a kérdés: hogyan kerülhetett a feledés határára a tárgyalt lap? Lehettek/nek ennek okai a Forum kozmopolitizmusa és kisebbségi háttere? Ennek megválaszolása egy sor kérdőjellel együtt a jövőre vár.

Felhasznált irodalom

Albertini Béla 1998. A fotószakíró Brogyányi Kálmán. Fotóművészet, 41. évf. 3–4. sz. 117–123. p.
Borecká, Eva 2006. Iná moderna. Architekt Franz Wimmer (1885–1953). Projekt, 47. évf. 6. sz. 55–59. p.
Borecká, Eva 2010. Architekti Franz Wimmer a Endre Szőnyi, 125 rokov od narodenia. Projekt, 51. évf. 2. sz. 80–83. p.
Brogyányi Kálmán 1931a. A szlovenszkói kisebbségi képzőművészet uj fejezete előtt. Forum, 1. évf. 27–31. p.
Brogyányi Kálmán 1931b. Reichenthal Ferenc és Szalatnai Artúr kiállítása. Forum, 1. évf. 92. p.
Brogyányi Kálmán 1932. Az esztétika és művészettörténet krízise. (Az esszé 1. része) Forum, 2. évf. 311. p.
Brogyányi Kálmán 1933. Szlovenszkói művészet prágai kiállítása. Austellung der Künste aus der Slovakei in Prag. Forum, 3. évf. 73. p.
Brogyányi Kálmán 1935a. Gondolatok az absztrakt művészetről. Forum, 5. évf. 69. p.
Brogyányi Kálmán 1935b. A szlovenszkói magyar festőművészet ankétja. Forum, 5. évf. 333–335. p.
Brogyányi Kálmán 1936. A szlovenszkói magyar festőművészet ankétja. Forum, 6. évf. 2. sz. 9–10. p.
Brogyányi Kálmán 1937a. Az ifjúság és a ma művészete. Forum, 7. évf. 5–6. sz. 53. p.
Brogyányi Kálmán 1937b. A szlovenszkói művészek közös kiállítása. Forum, 7. évf. 5–6. sz. 58–59. p.
Brogyányi Kálmán 1937c. A párisi világkiállítás. Forum, 7. évf. 7–8. sz. 41–42. p.
Buday, Peter 2008. Ozveny stredovekých motívov v sakrálnej architektúre Bratislavy v období rokov 1860-1914. Szakdolgozat. Bratislava, Univerzita Komenského.
Buday, Peter 2009. Časopis Forum ako dokument kultúry a spoločenského diania v medzivojnovom období. In Ročenka Slovenskej národnej galérie v Bratislave – Galéria 2007-2008, Bratislava, SNG, 63–68. p.
Francová, Zuzana–Grajciarová, Želmíra–Herucová, Marta 2006. Bratislavský umelecký spolok 1885-1945. Bratislava, Albert Marenčin – Vydavateľstvo PT, 137–138. p.
Honti Elek 1933. A német nemzeti szocializmus művészete. Forum, 3. évf. 244–245. p.
Hushegyi Gábor 1999. A Szép (1923). Fórum Társadalomtudományi Szemle, 1. évf. 2. sz. 55–72. p.
Hushegyi Gábor 2005. Brogyányi Kálmán – a művészet, a nép, a nemzet és a politika szolgálatában. Fórum Társadalomtudományi Szemle, 7. évf. 4. sz. 173–188. p.
Kassák Lajos 1916. A plakát és az új festészet. MA, 1. évf. Az általam használt forrás: Szabó Júlia: A magyar aktivizmus művészete 1915–1927. Budapest, Corvina, 1981, 166–168. p.
Králik, Heinrich von 1937. A műkritika fontossága, kötelességei és jogai. Forum, 7. évf. 9. sz. 2. p. Az írás eredetileg a bécsi Profil 4. évfolyamának (1937) 12. számában jelent meg.
Kubička Kucsera Klára 1996. Utószó. In Szőnyi Endre: Pozsonytól Kassáig. Felső-Magyarország építészete 1848–1918 között. Pozsony, Kalligram, 137–149. p.
Mojžišová, Iva 1990. Škola umeleckých remesiel a Bauhaus. In ARS – Pramene moderného slovenského výtvarného umenia, Bratislava, Veda, 49. p.
Moravčíková, Henrieta–Dulla, Matúš 1997. Modernosť a konzervatívnosť v nemeckých vplyvoch na architektúru Slovenska v prvej polovici 20. storočia. Architektúra a urbanizmus, 31. évf. 4. sz. 156–57. p.
Rusinová, Zora (ed.) 2000. Dejiny slovenského výtvarného umenia – 20. storočie. Bratislava, SNG, 2000, 7., 11. p.
Szalatnai Rezső 1931. A Bauhaus korai vége. Forum, 1. évf. 219. p.
Szalatnai Rezső 1932a. Az új szlovák festőművészet útja. Forum, 2. évf. 147. p.
Szalatnai Rezső 1932b. Festőművészet Szlovenszkón. Forum, 2. évf. 26. p.
Szalatnai Rezső 1933a. Kis esszé a proletárművészetről. Forum, 3. évf. 127. p.
Szalatnai Rezső 1933b. Az új építészet útjai. Jegyzetek egy könyvről meg egy cikkről. Forum, 3. évf. 241. p.
Szalatnai Rezső 1935a. Szlovák művészet és művészeti kultúra. Forum, 5. évf. 131. p.
Szalatnai Rezső 1935b. A szlovák képzőművészet arcához. Forum, 5. évf. 299–300. p.
Szalatnai Rezső 1936. A kisebbségi művészet kérdésében. Forum, 6. évf. 4. sz. 29. p.
Tilkovszky Béla 1937. Expresszionizmus a máglyán. Forum, 7. évf. 9. sz. 54–55. p.
Vancová, Kristína 2010. Architekt Endre Szőnyi. Szakdolgozat. Bratislava, Univerzita Komenského.
Váross, Marián: Slovenské výtvarné umenie 1918-1945. Bratislava, 1960, 24. p.
Vass László 1932. Európa fölött borul. Forum, 2. évf. 250. p.

Péter Buday
The Forum as the document of the inter-war society and culture

The magazine Forum was a unique attempt in our conditions in creating a cultural periodical which would unite the artistic life while ignoring national and regional antagonisms. During its short existence, Forum has gone through dynamic development: the focus of its technical contents has shifted to the sphere of culture, and its local character changed to Central–European. Its high quality was unknown in the region before, and we must admit that we have failed to approach it even after eighty years. There is a legitimate question to be asked: how could this paper then turn almost forgotten? Could the reasons be the cosmopolitan character of the Forum or its background connected with national minorities? The answers, together with a series of question marks are to be formulated in the future.

Péter Buday 070.484(437.6)(=30)(=511.141):72 The Forum as the document of the inter-war society and culture 72:070.484”1931/1938” Keywords: Forum (1931–1938) magazine on arts and architecture published in Bratislava in German and Hungarian.

„Krisztus országában és a mi egyházunkban mindenkinek
van állampolgársága, aki a szeretet törvényét elismeri.”1

Tornallyay Zoltán

Tornallyay Zoltán a református egyház meghatározó alakja volt két világháború közötti Csehszlovákiában. Tíz éven keresztül a Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnokaként jelentős befolyást gyakorolt nemcsak kerületének, hanem egész egyházának belső igazgatási, politikai és vallási-ideológiai kérdésekben kialakított álláspontjára is. Tanulmányom célja, hogy az egyházmegyei, egyházkerületi és konventi jegyzőkönyvekben fellelhető, valamint az egyház hivatalos lapjában, a Református Egyház és Iskolában megjelent beszédei alapján vázlatosan bemutassa mindazokat az irányelveket és eszmei mozgatórugókat, melyek mentén Tornallyay két világháború közötti egyházszervezői munkássága kibontakozott.2

Az életút

Tornallyay Zoltán3 a középbirtokos id. Tornallyay Zoltán és felesége, szül. Fialka Vilma harmadik gyermekeként látta meg a napvilágot 1882-ben a Gömör-Kishont vármegyei Tornalján. A kiegyezés évében alig ezer lakosú nagyközség a dualizmus évtizedeinek ütemes fejlődése eredményeként a világháború előestéjén már egy urbanizálódó mezőváros jellegét öltötte magára. A 19. század közepéig a település legjelentősebb birtokosa az ősi, köznemesi eredetű Tornallyay család4 volt, mely fénykorát a 16. század első felében élte, amikor országos politikát is befolyásoló tényezővé vált. A későbbiekben a család befolyása ritkán terjedt túl a megye határain, de azon belül mindvégig fontos szerepet töltött be (Galo 2005, 28. p.).

Tornallyay Zoltán szülővárosában, majd Sajógömörön folytatott tanulmányai után a losonci állami főgimnázium diákja lett. Ugyanitt szerzett érettségit 1901-ben, majd – anyja akarata ellenére – a budapesti Királyi József Műegyetem építészmérnök-hallgatója lett. Itt került kapcsolatba az ún. Fiatalok építészetével, akik Kós Károly szellemi vezetésével a középkorra és a népművészeti hagyományokra támaszkodva próbáltak egy nemzeti stílust létrehozni. Idővel maga Tornallyay is ennek az irányzatnak vált a követőjévé. 1905-ben kapta kézhez mérnöki oklevelét, de további öt évig még az egyetemen maradt mint tanársegéd. 1910-ben barátjával, Takáts Lászlóval tervezőirodát nyitott Budán, mely az első világháború kitöréséig sikeresen működött.5 Tornallyayt 1913-ban a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet titkárává nevezték ki, és ugyanebben az évben kapta meg építészmérnöki pályafutásának egyik legfontosabb megbízását is: Kós Károly Erdélybe való távozása után ő vette át a Kispesti Munkástelep (ma Wekerle-telep) fő terének építészeti vezetését. A munkát azonban csak egy évig, 1914 júniusáig folytathatta: „Ekkor kiütött a világháború. Bevonultam katonának. Takáts László jó barátom és cégtársam szintén. Abbamaradt minden. Félbeszakadt szépen indult karrierem” – olvashatjuk Tornallyay élete utolsó éveiben papírra vetett visszaemlékezésében (Tornallyay é.n., 10. p.). Mint népfölkelő mérnököt műszaki szolgálatra osztották be. 1918 nyaráig Galíciában szolgált, majd az olasz frontra vezényelték. Több mint négyéves katonai szolgálat után 1918 késő őszén került haza a szüleihez Tornaljára (Galo 2005, 30–32. p.).

Úgy gondolta, a fővárosban a háborút követő zavaros időszakban nincs mit keresnie, de a vészterhes idők elmúltával majd visszatér, és újra ott folytatja munkáját, ahol abbahagyta. Nem így történt. Takáts László cégtársa még 1916-ban elesett a galíciai fronton, és mivel szülei már idősek voltak, nővére pedig elváltan élt, végleg az otthonmaradás mellett döntött. Az otthon azonban hamarosan egy idegen ország része lett, Tornalját ugyanis a trianoni békeszerződés értelmében Csehszlovákiához csatolták. Tornallyaynak immáron az új körülményekhez alkalmazkodva kellett berendeznie éle­tét (Galo 2005, 31–32. p.).6

Munkásságát a szülővárosába való visszatérésétől a haláláig terjedő időszakban négy csoportra oszthatjuk: családja és birtokai gondozásában és gyarapításában, a város társadalmi-politikai életében, a református egyház szolgálatában, valamint az építészet terén kifejtett tevékenységére.

1922-ben házasságot kötött Király Máriával (1903–1983), akitől öt gyermeke született.7 Apja halála (1919) után saját kézbe vette az akkor mintegy kétmillió Kč-t érő családi gazdaság irányítását, melyet mindvégig rentábilisan működtetett (Galo 2005, 32. p.).

El sem lehet képzelni a húszas-harmincas évek helyi társadalmi és politikai életét Tornallyay Zoltán nélkül. Az Országos Magyar Kisgazda Földmíves és Kisiparos Párt, majd az ebből alakult Magyar Nemzeti Párt színeiben tagja volt a városi képviselő-testületnek és a községi tanácsnak, műépítészi végzettségének köszönhetően pedig az építészeti bizottságnak válhatott vezéralakjává. Felszólalásaiban egy önzetlen, az anyaországtól elszakított magyarságért aggódó és annak szebb jövőjéért mindenkor tenni akaró személyiség képe bontakozik ki előttünk. A hatósági szervek azonban veszélyesnek ítélték aktivitását. Számos eljárást indítottak ellene, nemegyszer letartóztatták és hosszabb időre őrizetben tartották. Neve szerepel azon a listán is, melyet 1929-ben a kassai rendőrségi igazgatóság állított össze mindazon személyekről, akik az állam biztonságát veszélyeztetik (Galo 2004, 45–47. p.).8

Tornallyay az új állam keretei közé kerülve sem hagyott fel építészmérnöki tevékenységével, számos helyi épület tervezése és felújítása fűződik a nevéhez.9
Az első bécsi döntést követően Tornalja újra a Magyar Királyság része lett. A bevonuló honvédeket euforikus örömmel fogadta a város és környékének lakossága. A település nevében maga Tornallyay üdvözölte a magyar katonai alakulatokat. Az anyaországhoz való visszatérés és a sokszor megannyi hátrányt jelentő kisebbségi lét megszűnte a győzelem érzését és egy szebb jövő illúzióját vetítette a magyar lakosság elé. Mindezek reményében újult erővel vette ki részét és vállalt döntő szerepet a település életének átalakításában Tornallyay Zoltán is (Galo 2005, 35–36. p.).

A visszacsatolást követő eufória azonban hamar a múlté lett, a következő évben pedig kitört a második világháború, mely új kihívások elé állította Tornalja lakosságát is.
A város és környéke 1944. december 16. és 1945. január 15-e között közvetlen hadműveleti területté változott (Gaál 2001, 286., 301. p.). Tornallyay otthonában vészelte át a front átvonulását, majd a harcok elmúltával sem menekült el. Ez rossz döntésnek bizonyult.
A háború befejezését követően megkezdődött a magyarság kollektív felelősségre vonása és jogaitól való megfosztása. Tornallyay Zoltánt és családját hamarosan nemcsak állampolgárságától, hanem birtokától és tornaljai kastélyától is megfosztották. Ráadásul egy városi séta alkalmával a helyi kommunisták egy csoportja megtámadta és súlyosan bántalmazta. Végül többszöri agyvérzés után 1946. október 18-án, 64 évesen távozott az élők sorából (Galo 2005, 37. p.).
A református egyház szolgálatában

Amint fentebb már említettük, Tornallyay Zoltánt szülővárosába való visszatérése után erős politikai-társadalmi aktivitás jellemezte. Ennek részeként vállalt szerepet a református egyház irányításában is.
A Tornallyay család a 16. században vált a reformáció helvét irányzatának a követőjévé, és ekkor fölvett hitét a későbbiekben is megtartotta. Tornallyaynak a református egyház iránti elkötelezettség és felelősségérzet közvetlen példájával apja szolgált, aki a család számos felmenőjéhez hasonlóan – a tornaljai és beretkei református egyházközségek főgondnokaként és a Gömöri Református Egyházmegye tanácsbírájaként – szintén „paposkodó” ember volt. Fia e téren igyekezett ősei nyomában járni (Galo 2005, 33. p.).
Az apja elhunyta után betöltetlenül maradt egyházi tisztségek mindegyikére Tornallyay Zoltánt választották meg. Így lett a tornaljai és beretkei református gyülekezet főgondnoka (utóbbi községben testvérének, Tornallyay Margitnak volt birtoka), míg 1921-ben ugyancsak ő ülhetett az apja halálával megüresedett gömöri egyházmegyei tanácsbírói székbe is. 1923-tól 1929-ig a gömöri egyházmegye gondnoka, 1929–1939 között pedig a szlovenszkói tiszáninneni egyházkerület főgondnoka volt. Az ő egyházszervező tevékenysége azonban már a korábbiakhoz képest gyökeresen átalakult politikai viszonyok közepette bontakozott ki (Galo 2005, 34–36. p.).

Reformátusok az első Csehszlovák Köztársaságban

Az első világháborút követően a Magyarországtól Csehszlovákiához csatolt területen élő több mint 3,5 millió lakos mintegy 6%-a, az 1930-as népszámlálás adatai alapján 216 662 személy (Szlovákiában 145 829, Kárpátalján 70 833) vallotta magát reformátusnak. Csehszlovákia teljes lakosságához viszonyítva ez 1,47%-ot tett ki (Tárnok 1939, 9. p.). A reformátusok túlnyomó többsége magyar nemzetiségűnek vallotta magát, míg a szlovákok az ország reformátusságának csupán 8,7%-át alkották.10 Az újonnan létrejött csehszlovák állam a református egyház elismerésének egyik feltételéül az anyaországi egyháztól való szervezeti elszakadást szabta meg. Ennek kényszerű teljesítésével jött létre 1921-ben a két szlovákiai, a Dunáninneni és a Szlovenszkói Tiszáninneni, két évvel később pedig a Kárpátaljai Református Egyházkerület. A három egyházkerület legfelsőbb közös kormányzati szerveként megalakult az Egyetemes Konvent, majd a konvent által 1923-ban Lévára összehívott törvényhozó zsinat kimondta a tíz egyházmegyéből álló Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház megalakulását.11 Az egyháznak az első Csehszlovák Köztársaságban való fennállása során a kezdetektől számos nehézséggel kellett megbirkóznia. A reformátusok az állami szervek részéről a többi felekezethez viszonyítva mindvégig mostoha elbánásban részesültek. Ennek legfőbb oka, hogy mind magyar jellegéhez, mind a történelmi Magyarországon korábban élvezett széles körű belső igazgatási és oktatási autonómiájához erősen ragaszkodott. Egy, a csehszlovák nemzetállami eszmére épülő centralizált államban azonban ezen elveket képviselve az egyház nem találhatott támogatásra a kormányzatnál, sőt, az egyenesen tevékenységének a korlátozására törekedett. Az egyházzal szembeni állami nyomásgyakorlás leghatékonyabb eszközének az állampolgárság elvételével, illetve a református lelkészek és tanítók állami fizetéskiegészítésének (kongrua) a megvonásával való fenyegetés bizonyult, permanens félelemben tartva ezzel számos lelkészt és tanítót. Nem volt érdekelt az állam a magyar református oktatási intézményrendszer fejlesztésében sem. 1925-ig megoldatlan volt a hazai lelkészképzés, 1935-ig pedig a református tanítóképzés ügye is – a kormányzat gáncsoskodása ellenére végül önerőből sikerült mindkettőt megoldani. Az állam leggyakrabban hangoztatott követelése az egyházzal szemben a szlovák igazgatású egyházmegye felállítása volt a szlovák református hívők számára, ez azonban a két világháború közötti időszakban nem valósult meg.
Minden nehézség dacára a református egyház Szlovákiában és Kárpátalján is komoly eredményeket tudott felmutatni elsősorban a belmisszió12 terén. Mikor az I. bécsi döntés nyomán a többségében magyarlakta területek visszakerültek Magyarországhoz, az anyaországiak egy hitben erős, élő reformátusközösséget találtak itt, mely húsz évig egy polgárosultabb társadalommal rendelkező és fejlettebb szociálpolitikát megvalósító állam keretei között élt, és mely kész volt arra, hogy magyarországi testvéreivel egyesülve – Varga Imre későbbi püspököt idézve – a „szociális igazságon felépülő új és nagy Magyarországnak legyen világossága és életet adó kovásza” (Varga 1939, 23. p.).

Megyei tanácsbírói kinevezésekor mondott programbeszéde

Amint már írtuk, 1921-ben Tornallyay Zoltán ülhetett az apja halálával megüresedett gömöri egyházmegyei tanácsbírói székbe. Beiktatása alkalmával mondott székfoglaló beszédében ismertette célkitűzéseit és azokat az alapelveket, melyek mentén e célokat megvalósíthatónak vélte. Mivel az itt kifejtett programja egyházi hivatali működését mindvégig alapvetően meghatározta, indokoltnak tűnik behatóbban foglalkozni vele.

A beszéd elhangzását követően a megyei közgyűlés annak jegyzőkönyvbeli megörökítését és nyomtatásban való megjelentetését határozta el (Réz 1924, 6. p.). A jegyzőkönyvbe végül nem került be a beszéd, az egyház hivatalos lapja, a Református Egyház és Iskola viszont májusban két részben leközölte (Tornallyay 1921a; Tornallyay 1921b), de ebből a cenzúra törölte az utolsó 89 sort, így annak teljes változata nem áll rendelkezésünkre.13

Tornallyay beszéde elején bevallotta, hogy mélyen meghatotta az a bizalom, ami feléje irányul az egyház tagjai részéről, egyúttal tisztában van azzal, hogy ezt a megelőlegezett bizalmat apja vívta ki számára, aki csaknem egy emberöltőn át közmegelégedéssel szolgálta az egyházat. Maga annyit tud ígérni, hogy minden energiájával és tudásával azon lesz, hogy megfeleljen a feléje irányuló elvárásoknak. Mindazonáltal nem kíván leragadni pusztán az elméleti munkánál: „mert nem jó tanácsbírónak tartom azt ma, aki csak a zöld asztal mellett vesz részt a tanácskozásban és a való életbe nem plántálja át a jónak elfogadott eszmét. Amint, hogy ma nem jó pap az a pap sem, aki csak a katedráról hirdeti az íge örök szépségeit, és nem jó tanító az a tanító sem ma, aki csak az iskola négy fala közé szorítja be hivatalának termékenyítő levegőjét. Olyan világot élünk, jobban mondva olyan sors lett számunkra kiláncolva az ún. demokrácia és a népek önrendelkezésének cégére alatt, hogy ha élni akarunk, elérkezett az ideje annak, hogy gyönge szavunk elavult nyilai helyett a tettek gépfegyvereihez folyamodjunk.” (Tornallyay 1921a, 2. p.) A kálvinista magyarság önvédelmi harcának első „gépfegyvere” Tornallyay szerint az új viszonyok közé került egyház szervezeti kiépítése és a föltétlen fegyelem megteremtése, a második a lelkészi funkció jogkörének kibővítése és a „kultusznak intenzívebbé tétele”, a harmadik pedig az iskolaügy céljaik szolgálatába állítása. Ezeknek a megvalósításával véli elérhetőnek a magyar nemzettudatnak és kálvinista hitnek a mindennapi életben való meggyökereztetését. A továbbiakban vizsgájuk meg sorra ezeket a „gépfegyvereket”.

Tornallyay az egyik legfontosabb feladatnak a meglévő egyházszervezet átalakítását tartja, mivel szerinte azt rendezett viszonyok közepette való működésre hozták létre, viszont „rendkívüli idők rendkívüli intézkedéseket” tesznek szükségessé. Szomorúan látta, hogy a közelmúlt sérelmes rendeleteivel szemben nem volt egységes az egyház állásfoglalása, az egyházközségek tanácstalanok voltak a végrehajtást illetően és kérdéseikre csak később, a megyei közgyűlésen kaptak feleletet. „Hiányzott a fegyelem és szervezetünk akcióképessége” (Tornallyay 1921a, 2. p.) – mutat rá, és véleménye szerint ez többé nem fordulhat elő. Mivel közgyűléseket a gömöri egyházmegyében átlag mindössze kétszer tartanak, ezért szerinte szükség lenne olyan közbeeső szervek létrehozására, melyek valahol félúton foglalnak helyet az egyházközségek presbitériumai és a megyei közgyűlések között, gyorsan összehívhatóak, így gyors döntéseket tudnak hozni. Ezek egy-egy zártabb régió központjában ülhetnének össze szükség esetén, döntéseikről pedig tájékoztatnák a többi egyházi szervet és az egyházközségeket is.14 „Egy ilyen szervezet tökéletes működésének – fejti ki a továbbiakban – első feltétele a katonás fegyelem. A végső célért való élet-halál küzdelemben ez nem is lehet másként. A meglazított fegyelem bontotta fel 1918-ban az olasz frontunkat; az abroncsaitól megfosztott hordó dongái szétesnek; a karmesteri pálca nélkül a szimfónia kakofóniává válik. Csak az intelligenciától nagyon távol álló mobnak ellenszenves minden fegyelem. […] A kimondott jelszóra reagálni kell minden egyházközségnek és minden egyházközség minden funkcionáriusának, éppen úgy, mint a szikratávíró hullámaira a felfogó állomás minden huzalának. Megindul a dinamó-gép, ugyanabban a pillanatban ki kell gyulladniuk az odakapcsolt lámpák százainak. Vajon e munkánál lehet-e érdekellentét a lelkész és tanító között, az egyház és mi közöttünk? Vajon, ha tűz van, mást akarhat-e a csővezető, mint a szivattyúmester vagy azok, akik emezeknek segédkeznek? Vajon, ha az egyház nagy épülete összeomlik, nem egyformán maga alá temet-e papot, tanítót, presbitériumot egyaránt? Tehát értsük meg egymást és sohasem azt keressük a másikban, ami tőle elválaszthat, hanem azt, ami vele összehoz. Van a fizikusoknak egy csodálatos műszerük: a bolométer. 150 méter távolságból megérzi a gyertyaszál meggyújtásából származó hőkülönbséget. Ilyen bolométerünk nekünk is van, az a hatodik érzék az, amely közli velünk a szimpátiát és ellenszenvet, a vándormadárral elhagyott falujának helyét. Ennek a hatodik érzéknek kell működnie bennünk, hogy megérezzük az idő szavát s a szónak időszerűségét.” (Tornallyay 1921a, 2–3. p.) Továbbá szoros kapcsolat kiépítését szorgalmazza a magyarlakta vidékek más felekezeteivel, elsősorban az evangélikusokkal, hiszen úgy látja, sorsuk, érdekeik is megegyeznek: „Velük együtt keressük a napsugarat és a levegőt, mint az üvegházra kárhoztatott növény.” (Tornallyay 1921a, 2. p.)

Tornallyay elképzeléseinek további fontos elemeit képezte az istentisztelet reformja és a lelkész tevékenységi körének kibővítése. Az előbbire Réz László rozsnyói lelkésznek a Vallás és művészet c. tanulmánya (Réz 1909) vezette rá, utóbbira pedig az a felismerés, hogy a belmisszió immáron korparanccsá vált a szekularizáció következtében folyamatosan teret vesztő egyházak számára (Tornallyay 1921a, 2. p.).

Tény, szögezi le Tornallyay, hogy az istentiszteleteket kevesen látogatják, aminek egyik oka a nem megfelelő prédikációkban keresendő: „Két közvetlen szó, mely a szívbe markol, jobban kamatozó tőke, mint a Saul, Heródes vagy Pál életéből leszűrt igazságok kilométeres méltatása. Ne tévesszük össze a szószéket az iskola előadó asztalával, nemcsak azért megyünk az Isten házába, hogy bűneinkre figyelmeztessünk és recepteket kapjunk az istenes életre, hanem hogy terhünkön könnyítsünk és oda visszavágyjunk. Nem az a jó orvos, aki csak tapogatja a nagy beteget, elmondván betegségének mivoltát s megszabva a diétát: hanem és főleg az, aki bizalmat tud önteni betegébe egy szebb, jobb, örömökben teljes emberi élet iránt.” (Tornallyay 1921a, 2. p.) Emellett az istentiszteletekben és egyáltalán az egyházi életben nagyobb teret kíván biztosítani az esztétikumnak, első helyen a zenének, melynek fontos társadalmi szerepet is szán: „A zene az, amelynek mindeneket felölelő hatalmával szeretném felrázni az alvókat, belevonni kultuszunk közös munkájába a hívek nagy táborát, ezzel ellensúlyozni az anyagi gondok rombolását, kiegyenlíteni a társadalmi rétegződést. […] Ének és zenekarokat kell szervezni, a zene örömeit belevinni a nép szeretetébe. […] A lélek ne csak szavakat kapjon, hanem bizonyos ünnepélyes meghatottságot, szárnyakat kapjon, hogy szárnyalhasson.” (Tornallyay 1921b, 2. p.) De nemcsak az éneket és a zenét, hanem az építészetet is segítségül kívánja hívni a szépségnek és a harmóniának az egyházi életben való hangsúlyosabbá tételéhez,: „Tudom nagyon jól – fejti ki –, hogy puritán vallásunk nem tűr meg semmi felesleges cifraságot és semmi olyast, ami a figyelmet a lényeg rovására máshová kötné le. Ez igaz és feltétlenül megokolt. Ellenben semmi sem szólhat az ellen, hogy az istentisztelet helye egy sivár szoba helyett esztétikailag is szép, harmonikus vonalozású boltozott terem legyen.” (Tornallyay 1921b, 2. p.)

Beszéde következő részében a lelkész templomon kívüli munkájának szükségességére mutat rá. Szerinte ez a nehezebb feladat, mert itt nem a hívek jönnek az egyházhoz, hanem az egyháznak kell elmennie a hívekhez. A feladat: „valódi táplálékot adni nekik, ételt az észnek, italt a szívnek. Kívánatossá tenni nekik a kultúrát: ez a művészetek művészete. Elismerem, falun kivált a kérdések legnehezebbjének tartom ezt. E téren az egyenes út nem föltétlenül a legrövidebb. Nagyon jól kell ismernie annak a nép-psychét, aki gyors eredményeket akar és tud elérni. De a kásahegy nem átrághatatlan.” Hogy mindezt részleteiben hogy képzelte el, nem fejtette ki, mondván, ha többen is hozzá hasonlóan gondolkodnak, ekkor ez a gondolt a jövőben majd úgyis kikristályosodik (Tornallyay 1921b, 2. p.).

A programbeszéd mintegy negyedét kitevő utolsó részben az oktatásügynek nemzeti és egyházi célok szolgálatába állításáról fejtette ki nézeteit, de ezt a cenzúra törölte. Azonban a később, más fórumokon elhangzott beszédeiből rekonstruálhatjuk az ehhez kapcsolódó elképzeléseit. Ezek alapján Tornallyay a református iskolahálózat fenntartását az egyház egyik legfontosabb feladatának tartja: „…ne feledjük el, igen tisztelt uraim – fejti ki 1930-ban –, hogy a kálvinista magyar iskolával áll és bukik az itteni kálvinista magyar jövő.” (Magda 1930b, 6. p.) Ebből az álláspontból kifolyólag az állam minden olyan próbálkozásával szemben, mely megpróbálta leépíteni ezt az iskolarendszert, rendkívül hevesen tiltakozott. Példakánt álljon itt egy 1925-ös eset, mikor az oktatásügyi minisztérium az iskolarendszer racionalizálására hivatkozva egyszerre tizenkét gömöri református iskolában szüntette meg a tanítói állást, vagyis vonta meg az oktatók állami fizetéskiegészítését. „Hát, nagytiszteletű egyházmegyei közgyűlés – fogalmazta meg e döntés reakciójaként összehívott rendkívüli egyházmegyei gyűlést megnyitó beszédében Tornallyay –, ez ellen a merénylet ellen az éghez kiáltunk fel és a művelt emberiség egyeteméhez apellálunk. Hangunk komoly legyen és férfias. Határozott és helytálló. Nem politizálni akarunk, hanem harcolni existenciánkért és az általános emberi kultúráért.” (Zajdó 1925, 78. p.)

Az egyház számos vezetőjében, köztük Tornallyayban is a húszas évek közepére tudatosult, hogy az állam nem érdekelt az önálló felsőbb református oktatási intézmények (teológiai akadémia, tanítóképző) létrehozásában sem, így azokat az egyháznak saját erejére támaszkodva kell felállítania és működtetnie.15

Eszmék és világkép

Tornallyay tanácsbírói megválasztásakor mondott beszédében röviden felvázolta azokat az eszméket is, melyeket maga egy pillanatra sem tévesztett szem elől programja kidolgozása során, és melyek követése véleménye szerint a református magyarság felemelkedésének kizárólagos zálogát jelentik. Ezek: a református valláshoz és a magyar nemzettudathoz való ragaszkodás, vagy ahogy Tornallyay írásaiban korabeli szóhasználattal megjelenik: a hithűség és fajszeretet eszméi. E két eszme, melyeket élete „oxigénjének” és „nitrogénjének” nevezett, beszédeinek gyakori visszatérő elemeit képezik. Gömöri egyházmegyei gondnokká avatása során fejtette ki első alkalommal hosszabban ezekkel kapcsolatos gondolatait: „Ebben a borús éjszakájában a mi református hitéletünknek két fáklyát [sic!] látok én a távolból magasan fellobogni. Egymás mellett ég ez a két tűzoszlop, megvilágítva a sötétség útjait. A hithűségnek és fajszeretetnek két lobogó lángja ez. Távolból csak fény, közelből melegség is. Étele a léleknek, itala a szívnek. Ez e két eszme lesz az én útmutatóm kötelességeim betöltésénél. Ezzel kívánom átitatni minden gondolatomat és minden cselekedetemet. Ez a két eszme szinte el sem választható egymástól. Nálunk, református magyaroknál pedig egyáltalában nem, mert hisz történelmünk szerint a vallásszabadságunkért megvívott harc mindig egyet jelentett a magyarságunk védelmével. És vajon nem így van-e ez ma is? Aki ma könnyelműen hűtlen lesz az ő vallásos meggyőződéséhez, holnap már árulója lehet saját fajának is. A szélkakas igen tiszteletreméltó a torony tetején, de annál megvetendőbb, ha az emberi formában jár közöttünk.” (Ablonczy 1923, 6. p.) Néhány évvel később ugyanerről ekként ír: „Ennek a két eszmének a két tűzoszlopánál akarom meglátni a sötétségben is a követendő utat. Ennek a két tűzoszlopnak a melegségével akarom felengesztelni, ha kell, a hideg szíveket és közönyös lelkeket. Világosság és melegség. Ez a mi két éltető őselemünk. […] Ezekben a kérdésekben nincs megalkuvás és megengedhetetlen az alkudozás, mert alkudozás közben észrevétlenül mehetnek veszendőbe alapvető értékek és pótolhatatlan létfeltételek. […] Könnyű az egyenes úton megmaradni, de egyszer elvétve azt, nehéz oda ismét visszakerülni.” (Magda 1930a, 51. p.)

Tornallyay a szovenszkói és kárpátaljai magyar reformátusok problémáinak vizsgálatakor arra a következtetésre jutott, hogy ezek valódi okai túlmutatnak a regionális, országos kereteken, mivel az egész európai keresztény civilizáció válságában gyökereznek. Egy korábbi, a gömöri egyházmegye közgyűlése előtt 1926-ban tartott beszédében még úgy vélte, a válság és az ebből fakadó zavar csak átmeneti, amit a világháború négyéves eszeveszett pusztítása idézett elő. Ebben a világháborút egy földrengéshez vagy egy tűzhányó kitöréséhez hasonlította, melynek pusztítása az első nagy rengéssel vagy kitöréssel még nem fejeződött be: jöttek és jönnek az újabb lökések, melyek azt is elpusztítják, amit az első nagy rengés megkímélt. A föld méhében dúló erők csak lassan pihennek meg, és hosszú időnek kell eltelnie, míg a pusztulás helyét újra az élet foglalja majd el. Ugyanakkor szomorúan jegyzi meg, hogy még mindig gyűlölködéssel, szenvedésekkel, fájdalmakkal van tele a világ körülöttük. Továbbra is nehéz megpróbáltatásokon kell keresztülmenniük, és nem látják a fényt az alagút végén. Csak akiknek megadatott a jövőbelátás képessége, azok tudnák megmutatni a követendő utat. „De hol vannak ezek az X-sugarakkal felfegyverzett próféták? – teszi fel a kérdést. – És hol van a nép, mely követi Mózest a pusztán keresztül?” (Zajdó 1926, 5. p.) Megállapítja, hogy a református egyház élete is forrongásokkal, gyűlölködéssel, szenvedésekkel van telítve. A hívek látszólag mint a megbolygatott hangyaboly futkároznak ide-oda, cél és ész nélkül, valójában azonban egy határozott cél lebeg a szemük előtt: életben maradni. Úgy látja, kevesen vannak azok, akik felismerik a baj valódi okát, a többségnek kicsúszik a talaj a lába alól és a fejvesztettség lesz úrrá rajtuk: „Bűnbakra van szükségük és megölik Miltiádest.” (Zajdó 1926, 6. p.) Mindezek még, fejti ki Tornallyay, utólökései a földrengésnek, de már nem tartanak sokáig (Zajdó 1926, 5–6. p.).

Egy év elteltével, ugyancsak a gömöri egyházmegye közgyűlése előtt tartott beszédében még sötétebben láttatta az európai civilizáció és benne a magyar kálvinisták sorsát. Míg korábban a romlásnak és erkölcsi züllésnek okaként a világháborút és annak utórezgéseit nevezte meg, ekkora már megfogalmazódott benne az a kérdés, hogy maga a Nagy Háború is nemcsak egy állomása volt-e a felbomlásnak. De miben is nyilvánul meg ez a válság? Tornallyay erre is választ ad ugyanebben a beszédében: „Nincs már szükség erkölcsi tisztaságra, becsületes őszinteségre, nincs már szükség az ősök tiszteletére. Nem ideál már a férfi adott szava és a nő becsülése. Az olyan sokszor hangoztatott dekadencia erényszámba megy és értéket képvisel. A férfi sokszor férfiasságát, a nő meg sokszor valódi nőiességét leplezgeti. Bizánci szellem az úr a puritán Róma felett. Hivatalos közegek állítják egy sorba a mozit az Isten házával. Az európai és keresztyén kultúra csődje az, hogy pl. a táncban a primitív népekhez mennek invenciókért. Megalázni mindent, ami szent és sérthetetlen volt előttünk, sárba rántani a nagy ideálokat, bepiszkolni mindent, ami tiszta, átgázolni az önös célokért mindenen, ami a törtetés útjában áll, ez korunk szelleme. Erőszak, terror, pellengérre állítás, pöffeszkedő arrogancia lépett a szerénység, idealizmus, szenvedni és tűrni tudás és más fegyelmezett emberi érzések helyére. Utcai lányok és selyemfiúk frivol viselkedése divatot teremt. Betörők, gyilkosok, kokottok szennyes élete kedvelt szépirodalmi tárgy. A polgári becsületet, a református papság puritán magánéletét megrágalmazni, megtévedt exisztenciák bűnözései iránt részvétet kelteni, a pornográfiát szalonképessé tenni írásban, képben, zenében, táncban és nem tudom, hogy még mi mindenben – ez korunk élelmes, de beteges akarnokainak minden törekvése.” (Zajdó 1927, 7–8. p.) Tornallyay ellenségesen viszonyult a dekadencia irányzatához, úgy vélte, az, aki magyarnak és kálvinistának született, csak hitének és meggyőződésének megtagadásával válhat annak követőjévé. Ezen túl a dekadenciának mint irányzatnak a puszta létjogosultságát is megkérdőjelezte, mondván, a szó maga is visszaesést, lecsúszást jelent, visszacsúszni pedig – a gravitáció törvénye szerint – csak egy magasabb pontról lehet. Úgy gondolta, dekadencia mindig is volt és lesz, de sosem ez jelentette egy társadalmi vagy művészeti mozgalom fénykorát: ellenkezőleg, annak hanyatlását jelölte. „Róma vagy a renaissance aranykorát – folytatta gondolatmenetét – követte a kimerültség, az elfajulás, a beteges irányzatok felburjánzása. Hogy e nélkül nincs teremtő munka, hogy ez a kovász a tésztában, állítani lehet, de ez sokszor feltűnési vágyból vagy ismeretek elégtelen voltából állíttatik így.” (Zajdó 1927, 8. p.) A probléma Tornallyay szerint az, hogy fentebb felvázolt bajok már nem sporadikus jellegűek, ez a betegség már a keresztény erkölcs hajszálgyökereit rágja és felbomlással fenyegeti a kétezer éves világrendet. De miként védekezhetünk mindez ellen, és hogyan menekülhetünk meg a bukástól, fogalmazódik meg a kérdés. Hinnünk kell Istenben, és meg kell változnunk, hangzik Tornallyay válasza: „Meg kell változnunk, igen tisztelt uraim. Testben és lélekben. Le kell magunkról vetkőzni az ó embert és fel kell öltöznünk ama új ember köntösébe. Mert már igen eltávolodtunk az eszmétől, a Kálvin és Zwingli korának embertípusától. Pedig ehhez a világos, egyszerű, puritán, tiszta eszményvilághoz kell visszatérnünk. Mert csak ennek ereje örök értékű.” (Magda 1934, 11. p.)

Tornallyay úgy vélte, a református egyház nemcsak a magyarság életben maradásának végvára, hanem a szétzülléstől fenyegetett egyetemes emberi kultúrának is. Mindazonáltal az egyházon belül is megjelentek a válságtünetek, melyek ráadásul a nagy gazdasági világválság következtében csak tovább erősödtek. Ezzel kapcsolatos aggodalmainak az 1931-es kassai egyházkerületi gyűlésen adott hangot, egyúttal megpróbálta kijelölni a krízisből kivezető utat is: „A gazdasági válság – fejti ki nyitóbeszédében – természetesen rányomja bélyegét az állami, egyházi, társadalmi és egyéni élet minden megnyilvánulására is. A Ma háttérbe szorítja a Holnapot, a mindennapi kenyér gondja a többi gondokat. Szinte állandó izgalomban vagyunk és tetteink rúgója már nem a számító hidegvér és nem az emberszeretet. Kizökkentünk a rendes kerékvágásból. Döcögve halad szekerünk és döcögés közben meglazulnak az eddig jól meghúzott csavarok és a szekér széthullással fenyeget.
Széthullással fenyegeti egyházi életünket is a fegyelem hiánya: minden jó rendnek a veszte és halála. A fegyelem maga a rend és a szervezet összhangzatos működése. Elég az órából egy fogaskereket kivenni és a mutató megáll vagy rohan előre szabály nélkül. Nekünk is, a mi egyházi életünknek is vannak már olyan fogaskerekei, amelyek megkoptak és kimozdultak helyükből.

A gépezet járása ezért egyenetlen. A kor és tekintély tisztelete meggyöngült. A köteles engedelmesség labilissá vált. Nincs meg az egymás iránti türelem, megbecsülés, még kevésbé a szeretet. Az eszmecserékben sokszor pereskedő felek és nem Krisztus testvérei állnak egymással szemben. A viták hangja durva, kíméletlen, tendenciózus és visszataszító. A személyes hajsza – legtöbbször kenyéririgységből – napirenden van. […]

Betegek vagyunk, igen tisztelt uraim. Ezt mindnyájan érezzük, mindnyájan hangoztatjuk és mégis nyugodtan haladunk tovább a megkezdett, de bizonyára helytelen úton. Pedig van a baj ellen orvosság. Az egyik orvosság a mi egyházi törvénykönyvünk. Ennek a receptjeit kell teljes precizitással alkalmazni mindenütt, ahol renitens beteggel van dolgunk. A másik orvosság annak a hitnek a beidegzése a megfáradt lelkekbe, hogy egyházunk nem szervi bajban szenved, hanem csak múló indispositióban, hogy 400 éves fánknak csak gallyait tépázta meg a vihar, de törzse erős, belül ép és még nem balta alá való.” (Szőke 1931, 5–7. p.)

Nem értett egyet azokkal az egyháztagokkal, akik a pietizmusban vélték megtalálni a válságból kivezető utat. A harmincas évek elejétől kapott lendületet a dunáninneni egyházkerületben a Nehéz Károly nevével fémjelzett pietista16 irányzatú kiskoszmályi mozgalom. Tornallyay ugyan a belmisszió lelkes híve volt, de annak pietizmussal átitatott formáját mindvégig elutasította. „Sokan úgy hiszik – fejtette ki az 1936-os kassai egyházkerületi közgyűlésen mondott beszédében –, hogy a dunai kerületből kiinduló pietista mozgalommal segíthetnek a bajon. Ez a mozgalom – nézetem szerint – nem fér össze a kálvini puritán felfogással. Mi harcos kálvinisták vagyunk. Jelmondatunk: Segíts magadon, Isten is megsegít. Bethlen Gábor bizonyára jó kálvinista volt és bibliás ember volt és harcos ember volt, de nem volt pietista. A tiszáninneni egyházkerület tradíciói nem egyeztethetők össze a kegyeskedéssel. Hogy miként kell kötelességeinket teljesítenünk, világosan előírja Kálvin János Institutiója […].” (Kőmíves 1937, 7. p.)
Tornallyay szerint a református egyház elsődleges feladata az egyetemes emberi értékek közvetítése, ebből kifolyólag nem helyesli a református lelkészek aktív politikai tevékenységét. Az egyház nem politizálni akar, mondja ő, hanem pont a politizálás romboló hatásai ellen akar védekezni „A krisztusi szeretet: az emberszeretet – fejti ki az 1929-es kassai egyházkerületi közgyűlésen – nem egy pártnak és egyes osztályoknak adatott. Közös kincse ez az egész emberiségnek, közös kincse az egész Krisztus országának, amely országban nincsenek pártok, nincsenek külön államalkotó fajok és kisebbségek, nincsenek optánsperek és állampolgársági mizériák. Krisztus országában és a mi egyházunkban mindenkinek van állampolgársága, aki a szeretet törvényét elismeri.” (Magda 1930a, 52. p.)

Az 1930-as évek közepétől Tornallyay egyre sötétebben látta a nemzetközi politikai viszonyokat. Az egyházkerület 1935-ben tartott közgyűlésének nyitóbeszédében kifejtette, hogy a Népszövetségben lejátszódó események, a keresztény világ és a krisztusi erkölcs megcsúfolásával egy újabb világháború előszelét sejtetik, míg a következő évben már a keresztény eszme teljes letiprásáról volt kénytelen beszámolni: „Az előttünk lefolyt esztendő világviszonylatban is rettentő válságok esztendeje volt. Sehol megnyugvás vagy béke. Puskaporos hordón játszunk a tűzzel szüntelenül. Nyugtalansággal teljes az életünk úgy jelenünket, mint jövőnket illetőleg. Ki adhat vajon hitelt az olyan naiv beszédnek, hogy már túl vagyunk a mélyponton? Bizony az eredmények, a tények nem ezt igazolják. A meglepetések napirenden vannak. Káosz, bizonytalanság, forrongás mindenütt. És még mindig nem látjuk tisztán a válságból kivezető utat. Csak azt látjuk, hogy a keresztyén eszme letiportatott és megcsúfoltatott az egész vonalon. Gyűlöljük egymást országhatárokon innen és túl. És ez a gyűlölködés fegyvert ad az egész világ kezébe.” (Kőmíves 1937, 6. p.; Magda 1930a, 52. p.) Ilyen viszonyok között pedig, mikor a gyűlölet, nem pedig a szeretet és megbocsátás válik uralkodóvá az emberek lelkében, úgy véli, lehetetlen eredményes egyházépítő munkát folytatni (Kőmíves 1937, 6–7). De mi fog történni, ha az „új szellem” végérvényesen maga alá gyűri a hagyományos keresztény értékeken nyugvó európai kultúrát? „Bizony mondom, hogy megéredett a XX. század hamis civilizációja a reformátióra, vagy ha ez be nem következik, a végpusztulásra” – adja meg Tornallyay a választ (Szőke 1936, 8. p.).

Összegzés

Összegzésként elmondhatjuk, hogy Tornallyaynak a csehszlovákiai református egyházzal kapcsolatos elképzelései egyrészt válaszadási kísérletek az új, kedvezőtlen politikai környezet kihívásaira. A specifikus léthelyzetbe került magyar reformátusság megmaradásának zálogát az egyház akcióképességének és hatékonyságának a fokozásában, valamint a református iskolahálózat fenntartásában látta. Ezt elsősorban az egyházfegyelem megszilárdításával, az egyházszervezet kisebb korrekciójával és a különböző felekezetek magyar ajkú híveinek szorosabb együttműködésével vélte megvalósíthatónak.

Tornallyay másrészt megpróbált választ adni a magyar reformátusságot általánosságban érintő problémákra is.17 A magyar református egyházban a 19. század második felében jelentek meg azok a válságtünetek (a gazdasági-társadalmi problémák iránti érzéketlenség, a gyülekezetek lelki életének a kiüresedése, az egyház belső életének a megmerevedése, az értelmetlen dogmatikai küzdelem az ortodoxia és a lapos racionalizmus, vulgáris liberalizmus között), melyek fokozatosan erősödve mind többek által váltak érezhetővé. Tornallyay ezekre reflektálva a prédikációk közérthetőbbé, tartalmasabbá tételét, a lelkészi munka megreformálásának a szükségességét (belmisszió), emellett a művészeteknek, vagyis az esztétikumnak az egyházi életben való erőteljesebb integrálását tartja a legfontosabbnak.

Hangsúlyoznunk kell azonban, hogy a belmisszióról alkotott elképzelései csak részben találkoztak az belmisszió eredeti törekvéseivel. A belmisszió a racionalizmus és liberalizmus nyomán az egyházaktól és a vallástól eltávolodott tömegek reevangelizációját tűzte ki céljául. Egyik fontos jellemzője a biblikus kegyesség (bensőséges vallásosság) volt. Tornallyay viszont szemben állt a kegyesség minden formájával, és a belmissziói törekvések közül csak a hit szélesebb körben és hatékonyabb formában való terjesztésével (a lelkészi munka kibővítése, hitmélyítő konferenciák, vasárnapi iskola stb.) és a diakóniával/szeretetmunkával18 tudott azonosulni, melyekhez nála még a társadalom kulturális szintjének az emelése társult. Számára a belmisszió ezen törekvések összességét jelentette.

Tornallyayt rendszeres teológiai gondolkodás nem jellemezte. Világszemléletét a konzervatív liberalizmus foglalta keretbe, mely a magyar református egyház nemzeti jellegét hangsúlyozta. Teológiai beállítottságát nem lehet egyértelműen besorolni a korszak református teológia irányzatainak egyikébe sem; a vizsgált szövegek alapján leginkább a történeti kálvinizmussal mutatnak rokonságot, keveredve a liberális teológia elemeivel.19

Szemében a református egyház nemcsak a kálvinista hit és a magyarság mentsvára, hanem a válságba került európai civilizációé is. A két világháború között elsősorban Oswald Spenglernek A Nyugat alkonya című munkája nyomán elterjedtek a különböző válságteóriák, melyek az európai civilizáció hanyatlását diagnosztizálták, egyben keresték annak okait. A húszas évek közepétől Tornallyay az általa érzékelt egyházi, társadalmi és politikai problémák gyökerét az európai keresztény kultúra válságában vélte megtalálni. Ezt a válságot ő elsősorban erkölcsi válságként értelmezte, melynek okát a hagyományos keresztény értékek háttérbe szorulásában találta meg. A válságból való kiutat pedig az evangéliumi szeretetnek az emberi kapcsolatokban való általánossá tételében, egy új reformációban látta.

Felhasznált irodalom

Ablonczy Pál (szerk.) 1923. A Gömöri Református Egyházmegye 1922. évi augusztus hó 8-án Tornalján és az 1923. évi május hó 24-én Pelsőczön tartott rendes évi közgyűléseinek jegyzőkönyve. Rozsnyó.
Bolyki János–Ladányi Sándor 1999. A Magyarországi Református Egyház 1918–1948 között. In Barcza József–Dienes Dénes (szerk.): A Magyarországi Református Egyház története 1918–1990. Sárospatak, Sárospataki Református Kollégium Teológiai Akadémiája, 33–44. p.
Csémy Lajos 1993. Tájékoztatás. In Kúr Géza: A Komáromi Református Egyházmegye. Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 7–29. p.
Csomár Zoltán 1940. A Csehszlovák államkeretbe kényszerített Magyar Református Keresztyén Egyház húszéves története (1918-1938). Ungvár.
Gaál Imre 1999. A Gömör vármegyei tornallyay Tornallyay család 1130-2000. Budapest, magánkiadás.
Gaál Imre 2001. Száz év Tornalja történetéből (1848-1948). Somorja, Méry Ratio.
Galo Vilmos 2004. Egy elfelejtett életút. Tornallyay Zoltán élete és építészete. Szakdolgozat. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Galo Vilmos 2005. Tornallyay Zoltán, az építész és közéleti ember. Gömörország, 6. évf. 2. sz. 28–39. p.
Galo Vilmos 2011a. „Az Úrtól lett és csodálatos a mi szemeink előtt”. A Beretkei Református Árvaház története (1929–1944). Gömörország, 12. évf. 3. sz. 18–36. p.
Galo Vilmos 2011b. Arcképek a Beretkei Református Árvaház történetéből. Gömörország, 12. évf. 3. sz. 37–45. p.
Géra Eleonóra 2006. Református karitatív intézmények a magyar fővárosban 1850-1952. Doktori disszertáció. Budapest, Eötvös Loránd Tudományegyetem.
Kőmíves Sándor (szerk.) 1937. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület Kassán 1936 november 3-án Kassán tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Nagykapos.
Kubička Kucsera Klára 2004. Tornallyay Zoltán műépítész. Atelier, 7. évf. 2. sz. 20–21 p.
Lévai Attila 1999. A közép- és főiskolák története a Szlovákiai Református Egyházban 1919–1945 között. Írásbeli dolgozat az I. lelkészképesítő vizsgához. Komárom, Szlovákiai Ref. Ker. Egyház Zsinati Elnöksége.
Dr. Magda Sándor (szerk.) 1930a. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület Kassán 1929. évi július hó 23-án tartott rendkívüli és Rimaszombatban 1929. november hó 10-11-én püspök és főgondnok-beiktatással egybekötött rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Beregszász.
Dr. Magda Sándor (szerk.) 1930b. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület 1930. évi október hó 9-én Kassán megtartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Rimaszombat.
Dr. Magda Sándor (szerk.) 1934. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület Kassán 1933. évi január 31-én tartott rendkívüli, 1933. május 10-én püspökbeiktatással egybekötött rendkívüli és 1933. október 11-én tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Rimaszombat.
Molnár Imre 1998. A magyar anyanyelvű egyházak helyzete Csehszlovákiában. In Tóth László–Filep Tamás Gusztáv (szerk.): A (cseh)szlovákiai magyar művelődés története 1918–1998. I. Budapest, Ister, 207–259. p.

Peterdi Vera 2006. Tárgyak nyomában II. A gömöri tornallyay Tornallyay-család története, 19-20. századi élet- és lakáskörülményei. In Ihász István–Pintér János (szerk.): Történeti Muzeológiai Szemle 6., Budapest, Magyar Múzeumi Történész Társulat, 55–119. p.
Peyer-Müller, Fritz 1994. A Kárpátaljai Református Egyház története a két világháború között – kitekintéssel a jelenre. Budapest, Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya.
Popély Gyula 2005. Búcsú a főiskoláktól. Pozsony, Madách-Posonium, 74–115. p.
Puntigán József 2005. A Losonci Theológiai Szeminárium (1925–1939). Losonc, Plectrum.
Réz László 1909. Vallás és művészet. Tanulmány. Különös tekintettel a művészetnek a vallás külső nyilvánulásában való szerepére. Rimaszombat, Gömöri Református Egyházmegye Lelkészi Testülete.
Réz László (szerk.) 1924. A Gömöri Református Egyházmegye 1921. évi április hó 20. napján Tornalján tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Rimaszombat.
Simándy Pál 1927. A magyar kálvinizmus útja. Losonc, Kultura.
Dr. Sípos Ete Álmos 2008. „Kérjétek az aratásnak urát!” Forgács Gyula (1879–1941) a magyar református belmisszió úttörője. Budapest, KMTI–Harmat.
Szabó Dezső 1926. A magyar protestantizmus problémái. Budapest, Genius.
Szőke István (szerk.) 1931. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület Kassán, 1931. évi október hó 14-én tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Rima­szom­bat. 5–7. p.
Szőke István (szerk.) 1936. A Szlovenszkói Tiszáninneni Református Egyházkerület Kassán 1935. évi október hó 24-én tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Nagykapos.
Tárnok Gyula 1939. Magyar reformátusok a csehszlovákiai kisebbségi sorsban. Pápa, Főiskolai Könyvnyomda.
Tornallyay Zoltán 1921a. Székfoglaló. Írta és elmondta a gömöri egyházmegye 1921. április hó 20-án Tornalján tartott közgyűlésében: Tornallyay Zoltán. Református Egyház és Iskola, 1921. május 1. 2–3. p.
Tornallyay Zoltán 1921b. Székfoglaló. Írta és elmondta a gömöri egyházmegye 1921. április hó 20-án Tornalján tartott közgyűlésében: Tornallyay Zoltán (Vége). Református Egyház és Iskola, 1921. május 8. 2. p.
Tornallyay Zoltán é. n. Családi feljegyzések gyermekeim számára. Kézirat. Tornallyay Zoltán (Budapest) tulajdonában.
Varga Imre 1939. Húsz év tanulságai. Debrecen, Városi Nyomda, 23. p.
Zajdó László (szerk.) 1925. A Gömöri Református Egyházmegye 1925. augusztus hó 11-én Csízben tartott rendes közgyűlésének és 1925. évi augusztus hó 27-én Tornalján tartott rendkívüli közgyűlésének jegyzőkönyve. Rozsnyó.
Zajdó László (szerk.) 1926. A Gömöri Református Egyházmegye 1926. augusztus hó 17-én Bején tartott rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Rimaszombat.
Zajdó László (szerk.) 1927. A Gömöri Református Egyházmegye 1927. május 24-én Feleden tartott tavaszi közgyűlésének és 1927. szeptember 13-án Tornalján tartott őszi közgyűlésének jegyzőkönyve. Rimaszombat.

Vilmos Galo
Serving the nation and the church. Guidelines and ideological background of the church organization work of Zoltán Tornallyay.

The ideas of Tornallyay related to the Reformed Church in Czechoslovakia were attempts to answer the challenges of the new, unfavourable political environment. The Hungarian Reformed Church, in its specific existential situation, had taken its increased capacity and efficiency, as well as the maintenance of the reformed school network as a pledge of its survival. On the other hand, it tried to find the answer on general problems related to the Hungarian Reformed Church. Reflecting on these, it found it most important to make sermons more understandable and substantial, called for reform of the pastoral work (internal mission) and stronger integration of arts and aesthetics into the church life. Its outlook on the world was framed by conservative liberalism, emphasizing the national character of the Hungarian Reformed Church. Its theological orientation can not be clearly classified as any of the Protestant schools of theology of the era; according to the studied texts, its orientation corresponds most with historical Calvinism and is mixed with elements of liberal theology. From the period after returning to his hometown until his death, the work of Tornallyay can be divided into four groups: family nurturing and augmentation of possessions, participation in the social and political life of the town, serving the reformed church and architectural activities.

Vilmos Galo 284.2(437.6)
Serving the nation and the church. Guidelines and ideological background 94(437.6)
of the church organization work of Zoltán Tornallyay. 929 Tornallyay Zoltán

Keywords: Zoltán Tornallyay (1882–1946). Hungarians in Slovakia between the two world wars. The Reformed Church. Tornalja (Tornaľa).

„Lesz még kikelet a Szepesség felett” – hangzott az üdvözlés, ha két, magát szepesinek valló polgár a két világháború közötti évtizedekben összetalálkozott. A trianoni döntés után Csehszlovákiához került Szepesség elvesztése felett érzett bánat és a revízió igénye, azaz a táj és a szülőföld iránti vágyakozás volt belesűrítve ebbe a ma talán már kissé életidegennek tűnő köszönési formába. Ismerve a korszak politikai gondolkodását és közhangulatát átható revíziós gondolatot, mindez akkor teljesen szokványosnak, hétköznapi jelenségnek volt tekinthető. Amitől mégis egyedi a Szepességhez kötődő egyének és közösségek története, az elsősorban az, hogy a szepesiek nemcsak szóban, hanem írásban, mégpedig a saját szervezeteik által működtetett lapokban is igyekeztek a szülőföldhöz kötődő identitást és az óhazához való igényt folyamatosan erősíteni. Mindez persze abban az esetben számít egyedi jelenségnek, ha megnézzük más trianoni menekültek által alakított szervezetek működését.
A területi alapon szerveződő egyesületek közül a legismertebbek az 1920-tól Védő Ligák Szövetsége alatt működő felvidéki, délvidéki és erdélyi segélyszervezetek voltak. Ezek az 1918–1919 folyamán létrejött csoportok azonban néhány év alatt a kormányzat szoros felügyelete alá kerültek, így lényegében elveszítették eredeti céljaikat (Zeidler 2009, 106. p.). Ezzel szemben, igaz, az arányaiban jóval kisebb tömegeket mozgósító szepesiek az alapítástól, 1920-tól egészen 1944-ig egy jól szervezett országos hálózattal rendelkeztek. Aktív tevékenységüket jól példázza, hogy társadalmi szervezeteik például önálló lapokat tartottak fenn, emellett könyvkiadással is foglalkoztak, sőt szociális téren, a trianoni menekültek által nagy számban lakott Mária Valéria-telepen diákotthont is működtettek. Ezek alapján nem véletlen, hogy nevük hamar közismertté vált nemcsak a fővárosi, hanem több vidéki város életében is.1 Mielőtt rátérnénk a szepesi közösségek vizsgálatára, fontos tisztázni, hogy kik is voltak ők és milyen kollektív identitástudattal rendelkeztek.

A közös tudat alapja, ahogy más lokális alapon szerveződő közösségeknél is, a táj, a Heimat (haza), egészen a 13. századig visszanyúló megszentelt múlt volt. A térség történetét tehát ekkortól tartották számon annak ellenére, hogy az azt megelőző évszázadokban is szórványosan szláv népek által lakott volt. Mégis a táj, a szülőföld történetét a szepességi, elsősorban német és magyar származású történetírók a tatárjárás utáni betelepítésétől, a szász hospesek megjelenésétől számították. Kétségtelen, hogy a szászok (cipszerek) letelepedése lényegesen meghatározta e térség alapvonásait. A Szepesség történetének egyik sarokpontja volt, hogy viszonylag korán, még ugyanabban az évszázadban létrejött a 24 legjelentősebb szász városból álló Szepesi Szász Tartomány (Provincia Saxonum de Scepus), amely komoly előjogokkal és sajátságos autonómiával rendelkezett. E kiváltságos helyzet egészen a 19. század második harmadáig kisebb-nagyobb eltérésekkel fennállt, így nem csodálkozhatunk azon, hogy a szepesi öntudat legfontosabb hivatkozási pontja a majd 600 éves autonómia volt. A terület végül az 1876-os magyar közigazgatás átszervezésének esett áldozatul, ekkor ugyanis a Szepességet döntően Szepes vármegyébe olvasztották, megszüntetetve addigi történelmi előjogait. Mindez természetesen komoly ellenérzéseket váltott ki az ott élőkből, ennek következménye lett, hogy az 1918-ban a létrejövő csehszlovák államon belül megpróbálták korábbi autonómiájukat visszaszerezni. Ebből a következő évtizedekben szinte alig valósult meg valami, ám terveiket nem feladva a két világháború közötti cipszer óhaza politika fő célja, a korábbi előjogok visszaszerzése maradt.2

Ezzel egy időben a Magyarországra menekült vagy már korábban is itt élő szepesiek politikája egészen más keretek között zajlott. Helyzetüket kétségkívül megkönnyítette, hogy a magyarországi közvéleményben, sajtóban és szépirodalomban a cipszerek már régóta mint a hazához hű, becsületes magyarbarát németek szerepeltek. Emiatt és a Szepességhez kötődő misztikus, romantikus képeknek köszönhetően megítélésük a két világháború közötti évtizedekben sem változott. Identitásukat vizsgálva érdekes módon nem etnikai vagy vallási preferenciák, hanem a közös haza (Heimat), tehát a Szepességhez való emocionális kötődés határozta meg összetartozásukat. Ennek köszönhetően szepesinek vallhatta magát bármilyen nemzetiségű és felekezetű személy, aki azért kellően magyar érzelmű vagy legalább Magyarországgal lojális volt. A cipszerlét tehát egy német kulturális alapon szerveződő, ám magyar érzelmű entitást feltételezett. Pedig a Szepességben nemcsak németek és magyarok, hanem döntő többségében szlovákok, valamint kis részben lengyelek és rutének is éltek. Az 1910-es népszámlás adatai szerint Szepes vármegyében a regisztrált 172 867 fő közül 97 077 (56%) szlovák, 38 434 (22%) német, 18 658 (11%) magyar, 12 327 (7%) rutén, valamint majd 6000 (3,5%) egyéb nemzetiségű volt.3 Mindebből jól látszik, hogy a köztudatban német területként számon tartott Szepesség etnikailag rendkívül heterogén volt, és a német szellemiség és befolyás elsősorban a nagyobb városokban, így Lőcsén, Késmárkon és Iglón érvényesülhetett. Ennek ellenére a többségében szlovákok által lakott Szepesség a kortárs történetírásban, valamint a hétköznapi közbeszédben továbbra is – sőt a trianoni döntést követően még erőteljesebben – jellegzetes német és magyar területként volt jelen.4 A tájhoz való erőteljes kötődés, majd ennek elvesztése lett a két világháború közötti hazai szepesi polgárok identitásának legfontosabb vonása. Mindez ekkor nem tűnt egyedi jelenségnek, hiszen minden magyar érzelmű, a történeti Magyarország integritását visszakövetelő egyén és csoport számára az elveszített haza fájdalmas valóságnak tűnt, és annak visszaszerzése közös, kimondott akaratnak számított. Különösen igaz volt ez az elcsatolt területekről erőszakkal kiutasítottak esetében, akik számára a szülőföld, az otthon, legalábbis fizikai értelemben meghatározhatatlan időre valóban elveszett.

Ahogy az utódállamokból menekült, úgy a Szepességet elhagyók számáról sincsenek pontos adataink. Ennek legfőbb oka, hogy a vesztes háború, a forradalmak, a területi veszteségek és az ezekből fakadó súlyos társadalmi és gazdasági krízisek miatt a magyar állam csak 1920 áprilisától kezdte regisztrálni az országba menekülteket. Emiatt az 1924-ben kiadott menekültügyi zárójelentésben nem szerepelhettek azok, akik még a világháború alatt, majd azt követően egészen 1920 áprilisáig vagy illegálisan érkeztek az országba. Az 1920-ban életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal (OMH) által megállapított 350 ezer főnél éppen emiatt becsléseink szerint majd 80 ezer fővel többen, tehát összesen mintegy 430 ezren érkezhettek a trianoni Magyarország területére.5 Utódállamokra lebontva az látszik, hogy Romániából közel 222 ezren, Jugoszláviából 55 ezren, Ausztriából 2 ezren, míg az általunk vizsgált Csehszlovákiából közel 147 000-en települhettek át (Zeidler 2009, 57. p.). Az OMH irattárának ismerete nélkül így nehéz meghatározni egy-egy vármegye fogyását és gyarapodását is. Ez a bizonytalanság igaz Szepes vármegye esetében is, bár legalább szekunder forrásként használhatunk egy olyan, 1931-ben kiadott címtárat, amely legalább arányaiban érzékeltetheti a szepesi menekülthullám intenzitását (Krisch–Förster 1931).6 A fővárosban kiadott Szepesiek Címtára közel négyezer, magát szepesinek valló személy részletes adatait tartalmazza. A kötet adatgazdagsága nemcsak a cipszerek, hanem a komplex menekültkérdés vizsgálatához is fontos társadalomtörténeti forrásként szolgálhat. Az Ablonczy Balázs által már elkezdett elemzés részadatai azt mutatják, hogy miként országosan, így a szepesiek esetében is jól megjelenik az alkalmazotti középosztály túlreprezentáltsága (Ablonczy é. n.). A döntően városi cipszerek között ugyanis nagy számban találunk egykori községi hivatalnokokat és állami alkalmazottakat. A menekültek többsége az új egzisztenciateremtéssel együtt igyekezett korábbi társadalmi szokásait fenntartani és közösségi életét újjászervezni. Mindezt úgy, hogy leginkább lokális alapon szerveződő s emlékezetközösségként működő egyesületekbe tömörültek, és megpróbálták újrateremteni az elveszített otthont egy új térben. Ahogy már utaltunk rá, a két világháború közötti évtizedekben számos, eltérő intenzitású és taglétszámú csoport működött az ország különböző településein, ezek egy része kimondottan lokális szinten, míg másik csoportjuk országos viszonylatban is közismert volt.7

A két világháború közötti évtizedekben működő országos menekültegyesületek közül kétségtelenül kiemelkedtek a szepesiek, akik néhány ezer fős taglétszámuk ellenére húsz éven keresztül a fővárosban és vidéken is aktív közéleti szerepet vállaltak. A menekülteket tömörítő Szepesi Szövetség 1920. február 1-jén Budapesten tartotta alapító ülését, amelyen 22 alapító, 972 rendes és 213 pártoló tag volt jelen Budapestről és hat vidéki városból. Ezzel egy időben a magyarországi osztályokon kívül Bécsben, New Yorkban és Chicagóban is létrehozták saját fiókszervezeteiket. Az Újvilágban élők 1929-től például már saját lapot is fenntartottak, Der Zipser in Amerika címmel, emellett jelentős összegekkel is igyekeztek támogatni a szülőföldön maradt, illetve a Magyarországra áttelepült testvéreiket (Mohr 1930, 47. p.). A szövetség magyarországi csoportjának elsődleges célja hivatalosan a menekült egyetemi és főiskolai hallgatók támogatása volt, ám valójában az áttelepült cipszerek érdekképviseletét és közösségeik működtetését tartották a legfőbb célnak. A szervezet tagsága és fiókszervezeteinek száma folyamatosan növekedett, olyannyira, hogy 1924-ben már kilenc vidéki csoport működött.8 A főként menekülteket tömörítő Szepesi Szövetség tehát nagyon rövid idő alatt jól szervezett országos hálózatot épített ki, amely nemcsak névleg, de úgy tűnik, a hétköznapok során is jól működött. Természetesen a helyi közösségek szervezettsége nagyban függött vezetőitől és tagságától, így például volt olyan vidéki szervezet, mint a miskolci is, amely éveken keresztül szinte alig hallatott magáról, annak ellenére vagy éppen amiatt, hogy 1930-ban nyolcvanan szerepeltek a szepesiek címtárában. Ezzel szemben az alig harmincfős váci osztály már négy évvel korábban létrehozta a Váci Cipszer Kaszinót, ahol heti két alkalommal olvashatták a szepesi újságokat, és dalra fakadhattak a közösen vásárolt pianínó mellett.9 Jól látható, hogy amíg Miskolcon csak névleg, Vácott az elképzeltek szerint működött a szepesiek közössége.

A vidéki osztályok és a szövetség központi ügyeinek koordinálásában, valamint a Szepességhez kötődő szimpatizánsok megnyerésében kiemelt szerep jutott az 1920-as években létrehozott sajtótermékeknek. Mielőtt elemeznénk ezeket az újságokat és megvizsgálnánk szerkesztőségeik működését, érdemes jobban megnézni a magyarországi szepesiek társadalmát. A két világháború közötti évtizedekben a magyarországi szepesi közösségek nemcsak frissen áttelepültekből álltak, hanem nagy számban voltak közöttük olyanok is, akik még a háború előtt költöztek ide vagy valamelyik felmenőjük révén kötődtek a tájhoz. Többségük számára így a szülőföld, az óhaza elvesztése elsősorban a múlt iránt érzett kollektív traumával járt. Esetükben ugyanis mindenekelőtt a múlt került határon túlra, tehát a megszentelt privát és közösségi emlékek, emlékhelyek váltak nemcsak fizikailag, hanem képzeletben is elérhetetlenné. Ezzel szemben a menekültek a múlt elvesztését a kiutasításon és az ezzel sokszor együtt járó egzisztenciavesztésen keresztül nemcsak az emlékezés pillanataiban, hanem a hétköznapok során is folyamatosan tapasztalták. A revízió szükségessége megkérdőjelezhetetlen közös célnak számított, azonban az óhazához való viszonyban, az önmeghatározás kérdésében és szervezeteik működtetésében már jól elkülönültek az „öregek”, a korábban itt élők és az újonnan érkezett menekültek, a „fiatalok”. Előbbiek főként a fővárosban 1876-ban létrehozott és kizárólag ott működő Szepesiek Egyesületébe, míg az utóbbiak a már említett Szepesi Szövetségbe tömörültek. Az „öregeket” egyesítő Szepesi Egyesület 1920-ban már közel ötvenéves, nagy múlttal rendelkező szervezetnek számított, s ez idő alatt tagságának és főként vezetőinek köszönhetően a fővárosban nagy megbecsülésnek örvendett. Sajnos a vizsgált korszakunkban készült tagnévsorok híján csak az egyesület által 1928-ban elindított Szepesi Levél című lap társasági rovataiból, híreiből kaphatunk képet a közösség összetételéről. A főként menekültek által alapított Szövetséggel összehasonlítva jól látszik, hogy vezetői között nagy számban találhatunk a fővárosi elithez tartozó, közmegbecsülésnek örvendő személyeket. Itt van rögtön az 1928-ban, 22 év elnökösködés után lemondó Haberern J. Pál, aki aktív közéleti tevékenysége mellett neves egyetemi tanár, orvosprofesszor volt.10 Ugyancsak szakmájában elismert és közismert személynek számított az őt követő Hoepfner Guidó is, aki mérnök-építészként és felsőházi tagként hosszú évtizedek óta az Egyesület grémiumába tartozott.11 A vezetőségben rajtuk kívül még néhány felsőházi tagot és állami főhivatalnokot találhatunk, ám az egyesület törzsbázisát az alkalmazotti középosztályba sorolható személyek alkották.

A fővárosi „öreg” szepesieknek az első világháború végéig álmosan és laza nosztalgiával működő társaságát és kialakult szokásait alaposan megváltoztatták a beözönlő menekültek. Az újonnan érkező, kiutasított vagy önként távozó cipszerek ugyanis már egészen másként kezdtek hozzá az otthonuktól távoli közösségeik megszervezéséhez. A kollektív traumát átélők vagy átélni akarók ugyanis egészen másként viszonyultak a szülőföldhöz, és szepesi öntudatuk is karakteresebb volt. Mindez a szemléletbeli különbség jól tetten érhető – különösen az 1920-as évek folyamán – a hosszú ideig párhuzamosan működő lapjaikban, azok struktúrájában, az ott megjelent cikkekben és a szervezetekhez kötődő rendezvényekben.

A trianoni Magyarországon élő szepesiek tehát e két nagy szervezetbe tömörültek, mellettük azonban léteztek olyan, a Szepességhez, leginkább a szepesi alma materekhez kötődő diákszövetségek is, amelyek ugyan öregdiák-közösségként működtek, mégis szellemiségükben, céljaikban és persze tagságukban szorosan kötődtek egymáshoz. Az első ilyen szervezetet 1924-ben az iglóiak hozták létre, majd ezt követően 1933-ig a késmárki, lőcsei és a podolini csoportok is megalakultak.12 Ezek a diákszövetségek rendezvényeiket, összejöveteleiket leggyakrabban a Szepesi Szövetséggel együtt szervezték, ennek legfőbb oka, hogy tagságuk kevés kivételtől eltekintve szinte teljesen megegyezett. Mindez általános jelenségnek számított ekkor, hiszen ezekben az évtizedekben a menekültek többsége egyszerre több egyesület tagságát is erősítette. Nem meglepő, hogy 1933-ban a két szepesi csoport által külön-külön már működtetett újságok mellé a diákszövetségek is megjelentették sajátjaikat, köztük a Szepesi Öregdiák címmel szerkesztett közösségi lapjukat. Egyedülálló módon az 1930-as évekre a Magyarországon élő szepesiek több szervezettel és sajtótermékkel is rendelkeztek. A korábban már említett címtárban szereplők és a szepesi lapokból sugárzó ethosz alapján úgy tűnik, hogy – méretéből fakadóan – elsősorban a fővárosban adódott lehetőség arra, hogy a Szepességtől távol ténylegesen újrateremtsék, újraéljék egykori mindennapjaikat. Mindezt nemcsak közösségi alkalmaik során, hanem a hétköznapokban is megtehették, hiszen a címtárat és újságjaikat fellapozva például cipszer péktől és hentestől vásárolhattak vagy akár cipszer mesteremberrel is megjavíttathatták otthonaikat. Mindez szintén bizonyságul szolgál arra, hogy a legalább négyezer főt számláló diaszpóra mennyire szervezetten működött. A fővárosban élők számára tehát lehetőségül adatott meg, hogy a Szepességet, attól mintegy háromszáz kilométerre látens módon újjászervezzék. Abban, hogy tagságuk és így szervezeteik valóban élő közösségekként működhettek, elengedhetetlen szerep jutott a kollektív identitást folyamatosan fenntartó és megerősítő kiadványaiknak. Lapjaik és más írásos közleményeik ugyanis olyan kohéziós erőt jelentettek, amelyek nélkül a közösség feltételezhetően csak egy lett volna a kisvendéglők különtermében nosztalgiázó társaságok között.13

Szepesi Szövetség

A magyarországi cipszerek által fenntartott lapok közül kétségtelenül a leghosszabb életű és a legnagyobb hatású a menekültek által alapított és társadalmi szervezetükkel azonos nevet viselő Szepesi Szövetség volt. Az első lapszám 1920 tavaszán látott napvilágot, és az eredeti tervek szerint évi tíz alkalommal jelent volna meg. Ezt néhány évfolyamot leszámítva 1944 év végéig gyakorlatilag sikerült is tartaniuk. A szerkesztőség a szepesi menekültek szellemi műhelyének számító VIII. kerületi Vas utcai felsőkereskedelmi iskola egyik irodájában volt. A helyszínválasztás magyarázata, hogy ezekben az évtizedekben több szepesi tanár is tanított az iskolában, akik közül Krisch Jenő az 1930-as években hosszú ideig még igazgató is volt. A lap szerkesztői tehát itt gyűltek össze, és ugyancsak itt regisztrálták a vidéki asztaltársaságok és az otthon maradottak híreit és jelentéseit. A Szepesi Szövetség számai a legtöbb újsághoz hasonlóan előfizetés és terjesztés útján jutottak el az olvasókhoz. Sajnos arra vonatkozólag semmilyen adatunk sincs, hogy a lap milyen példányszámban, hány előfizetővel és milyen költségvetés alapján jelent meg, ám az biztos, hogy a vidéki asztaltársaságok hivatalból kaptak a legfrissebb számokból. Ezért cserébe a szerkesztőség elvárta, hogy a fővároson kívül működő fiókok havi rendszerességgel számoljanak be társadalmi életük aktuális híreiről, valamint a közeljövő terveiről. Végiglapozva a hiányos évfolyamokat, jól látszik, hogy elsősorban a helyi közösségek személyi összetételétől függött, melyik asztaltársaság milyen gyakran élt e felkínált, ám kimondatlanul elvárt lehetőséggel.

Struktúráját meghatározta, hogy döntően menekültek alapították, hiszen más diaszpóraközösségekhez hasonlóan, a lap itt is alapvetően a kollektív tudat megerősítésére szolgált. Ennek megfelelően kiemelt helyen foglalkoztak a társasági élet legfrissebb híreivel, az otthon maradottak küzdelmével, valamint a közös tudatban meglevő emlékek újraértelmezésével. Ahogy más kiadványok esetében, így a lap utolsó oldalai itt is reklámfelületként szolgáltak, elsősorban a magukat szepesinek valló vagy a cipszereknek kedvezményt biztosító hirdetők számára. A kezdőlap egyik állandó részeként a Szövetség társadalmi szervezete hirdette vezetőségének fogadóóráit hónapról hónapra. Ezeknek a találkozóknak a helyszíne és az időpontja huszonöt év alatt alig változott, ebből is arra következtethetünk, hogy a személyes találkozások fontos és érdeklődésre számot tartó programnak számítottak. Igaz, a kezdeti heti két alkalom helyett az 1920-as évek végétől a tagok és a szimpatizánsok már csak egyszer gyűltek össze a belváros egyik közismert vendéglőjében. A helyszín jól láthatóan közkedvelt lehetett a menekültek körében, hiszen például Ignácz Rózsa egyik regényének szereplői is itt, a VIII. kerület Rákóczi út 29. szám alatt található Kovácsevics étteremben tartották összejöveteleiket.14 A szerkesztőség és az annak tőszomszédságában fekvő kisvendéglő nemcsak a fővárosi, hanem a Keleti pályaudvar közelsége miatt a vidéki tagtársak számára is fontos találkozási pontnak számított.

A Szepesi Szövetséget tovább lapozva jól elkülöníthető annak kettős struktúrája. A társadalmi szervezet aktuális hírei mellett ugyanis, bár kisebb arányban, de minden számban helyet szenteltek a Szepességhez kötődő írások, irodalmi alkotások és visszaemlékezések megjelentetésének. Emellett a közösség szempontjából kiemelten fontos programajánlók, a Diákszövetségek, valamint az 1873-ban Késmárkon alapított Kárpáti Egyesület legfrissebb hírei sem hiányozhattak egyetlen számból sem. Ez utóbbi esetében érdemes megjegyezni, hogy a Cipszerföldön létrejött turistaszakosztály tagságának egy jelentős része, különösen Trianon után magát cipszernek valló személy volt. Ennek következtében a szepesi szervezetekhez való szoros kapcsolatuk teljesen érthető.

Visszatérve a lap struktúrájára, az 1930-as évek első harmadától jól megfigyelhető egy karakteres változás. Ezekben az években korábban reklámfelületként szolgáló oldalak aránya ugyanis folyamatosan csökkent, ezzel párhuzamosan pedig gyarapodtak a cipszerek mindennapjaival foglalkozó tudósítások. Ennek legfőbb oka, hogy a Szepesi Szövetség tagságának és alszervezeteinek száma még az 1920-as évek végén, majd tíz évvel a trianoni döntés után nemhogy csökkent, hanem folyamatosan nőtt. Az 1930-as évek közepére már több mint kétezer taggal, a fővárosi központon kívül tizennégy vidéki asztaltársasággal büszkélkedhettek. A lelkesedés a második világháború előestéjén természetesen tovább nőtt, különösen azáltal, hogy az első bécsi döntés nem érintette a Szepességet. A Szlovákiánál maradt terület sorsa még egységesebbé tette a szervezet tagjait, erre a legjobb példa, hogy 1938. november 20-án Kassán, alig egy héttel a magyar csapatok bevonulása után, az időközben megalakult helyi asztaltársaság díszünnepélyt rendezett, amelyre több száz magyarországi cipszer is ellátogatott.15 Sajnos mind a lapról, mind a szervezet további működéséről csak szórványos adataink vannak, annyi azonban bizonyos, hogy 1944 őszéig – kisebb kihagyásokkal ugyan, de – megjelentek az egyes számok. 1945-ben a lap, a szerkesztőség és maga a társadalmi szervezet a politikai átrendeződés következtében végleg megszűnt, ezt követően, igaz, rövid ideig, csak kisebb csoportokban, illegális keretek között működött tovább egy-egy szórvány közösség.16

Szepesi Levél

A főként menekült kispolgárokat, az alsóbb középosztályhoz tartozókat tömörítő Szepesi Szövetséggel szemben a Szepesi Egyesület elsősorban a felsőbb középosztály számára jelentett nyitott kaput. Míg a Szövetség vezérkarában például Hayde Gyula helyettes államtitkárt leszámítva főként kishivatalnokokat vagy magánalkalmazottakat találunk, az Egyesület prominensei között felsőházi tagok, orvosprofesszorok és neves mérnökök sorakoznak. Természetesen mindez nem jelenti azt, hogy a két szervezet között merev és átjárhatatlan fal lett volna, ám kétségtelen, hogy tagságuk társadalmi összetétele jól láthatóan eltért egymástól. Talán ebből adódhattak a céljaik és tevékenységeik közötti gyakori eltérések is. A nagy hagyománnyal bíró Szepesi Egyesület működését 1928-ig, a korábbi szokásoknak megfelelően elsősorban a társasági összejövetelek és a dicső múltra való közös emlékezések jellemezték. Ez az év azonban több szempontból is újdonságot jelentetett. Az eddig befelé forduló közösség – köszönhetően elsősorban az új elnök, Hoepfner Guidó szervezőkészségének és talán a lord Rothermere újságcikke nyomán megerősödő revíziós hangulatnak –saját sajtótermék elindítását és élénkebb közéleti tevékenykedést határozott el.17 Az újság létrejöttével elsősorban az elkényelmesedő tagságot igyekeztek újraszervezni, másrészről viszont felhívni a közvélemény figyelmét létezésükre. A Szepesi Szövetséghez hasonlóan a Szepesi Levél is évi tíz alkalommal jelent meg. A lap főszerkesztője 1932-ig Nikelszky Zoltán volt, majd őt később Bogsch Sándor biológus és a Szepesiek Címtárát is szerkesztő Förster Rezső vegyészmérnök váltotta. A szerkesztőség a VII. kerületi Damjanich utca 19. szám alatt található épület II. emeletének 11. számú lakásában működött, de a szerkesztőség és a közösség törzshelye nem itt a közelben, hanem az Egyetem utcai Erzsébet Szálló pincehelyiségében volt. Az egyesület tagsága a Szövetséghez hasonlóan kezdetben heti két alkalommal, szerdán és pénteken, majd 1928-tól már csak egyszer, a hét közepén gyűlt össze a belvárosban.

Lapjuk struktúrája alapvetően megegyezett a Szövetségével, azzal az árnyaltnyi különbséggel, hogy míg a Levél elsősorban a múltra és a fővárosra, a menekültek lapja az országban élő és működő szepesi közösségek jelenére helyezte a fő hangsúlyt. A Levélben például gyakrabban jelentek meg olyan közismert anekdoták vagy az óhazával foglalkozó irodalmi alkotások, amelyek témája a táj, a dicső múlt és a szepesi pan­teon egy-egy tagjának életútja volt. Tegyük rögtön hozzá, hogy mindez az első három évben volt jellemző, 1931 után ugyanis az írások többsége már itt is a tagságot érintő aktualitás kérdésekkel foglalkozott. Különösen ekkortól érzékelhető, hogy a magyarországi cipszerközösség egyik lapjaként egyre nagyobb figyelmet szenteltek nemcsak a magyarországi, hanem az otthon maradottak társadalmi híreinek is. Ennél azonban sokkal érdekesebb, hogy nemcsak a tagság, hanem a Szepességhez köztudottan kötődő személyek kinevezéseit vagy áthelyezéseit is figyelemmel kísérték. Így például 1930-ban az egyik szám külön foglalkozott a magyarországi cipszer polgármesterekkel, közülük is bemutatva a salgótarjáni Förster Kálmánt és a makói Nikelszky Jenőt.18 Ugyancsak helyet kapott itt a havi szociális és oktatási támogatások statisztikája, valamint a hátsó oldalakon a szepesi mesterek, sőt olykor az otthoni szepességi szállók és vendégházak reklámjai is. A fővárosai tagság és szimpatizánsok számára, a Szövetséghez hasonlóan, itt is ismertették a már közismert és változatlan heti választmányi ülések pontos helyét és idejét.

A lap működésének harmadik évében, az indulástól elnöklő Hoepfner Guidó műépítész helyére Prichradny Kálmán királyi főtanácsost választották a Szepesi Egyesület elnökéül.19 Prichrandy ezt követően több mint tíz évig látta el az elnöki teendőiket; egyebek között az ő nevéhez fűződik a Szepesi Egyesület és a Szepesi Szövetség – Szepesi Egyesületek Közös Bizottsága nevű – 1933-ban kötött formális együttműködésének kidolgozása. A magyarországi cipszerek történetében jelentős esemény hátterét, a két csoport közötti erőviszonyokat példázza, hogy a Bizottság elnökéül a Szövetség egyik vezetőjét, Krisch Jenő tanárt választották. A következő években a „fiatalok” szerepe tovább erősödött, és az 1930-as évek végére aktívan szinte egyedüliként képviselték a szepesiek ügyeit. Az egyesüléssel közel egy időben nemcsak a társadalmi szervezet élén, hanem ahogy azt már korábban említettük, az újság szerkesztőségében is személyi változások történtek. Az átrendeződés ez esetben is szembeötlő, hiszen 1933-ban az alapító Nikelszky Zoltán helyett a Szövetséghez kötődő egykori menekültek, Bogsch Sándor és Förster Rezső került a Levél szerkesztői székébe. Valószínűleg a fúziónak és a közös szervezetben egyre nagyobb befolyásra szert tevő menekülteknek köszönhető az is, hogy a Szepesi Levél 1936 júniusában végül megszűnt. Ezzel, ahogy 1928-at megelőzően is, a Szepesi Szövetség maradt az egyedüli információs csatorna.

Itt kell szólnunk azokról a Szövetség és a köréje szerveződő diákszövetségek által működtetett lapokról, amelyek a két nagy laptól függetlenül az 1930-as évek végéig működtek. Esetükben érdemes azonban leszögezni, hogy ezek a füzetek leginkább belő használatra, igen szűk kör számára készültek. Közülük a legérdekesebb talán az 1933-ban indított Szepesi Öregdiák című kiadvány volt, amelyből azonban csak az első két szám ismert. Emiatt sajnos arra vonatkozólag sincsenek információink, vajon az öregdiákok központi lapja milyen példányszámmal és mennyi ideig működött. A lap szerkesztősége a Szepesi Szövetség Vas utcai irodájában működött, így talán nem meglepő, hogy tematikája, terjesztése és szerzői gárdájának nagy része megegyezett az ekkor már több mint tíz éve fennálló Szövetségével. Az Öregdiák struktúrája nagyban hasonlított a másik két újságéhoz, talán azzal a különbséggel, hogy – a fennmaradt számokban egyedüliként – külön rovat jutott a lőcsei Szepesi Híradó cikkeinek. Ennek legfőbb oka pedig az, hogy a Bizottság elnöke és a Címtár szerkesztője, Förster Rezső majd 20 éven keresztül a felvidéki lap budapesti tudósítója is volt.20

Egyelőre nem ismert, vajon a diákszövetségek miért érezték annak szükségességét, hogy saját, önálló füzeteik mellé egy közös lapot is létrehozzanak, hiszen ebben az időben a késmárkiaknak például már több mint öt éve működő kiadványuk volt. Azt gondolhatnánk, hogy a közösen fenntartott Öregdiák megszüntethette a lapalapítási lázat, ennek azonban ellentmond, hogy az iglóiak a következő évben saját lappal jelentkeztek. Az 1930-as évek első évtizedében megszaporodott a szepesiekhez kötődő kiadványok listája, hiszen a diákszövetségek közös és önálló kiadványai mellett emlékkönyvek, tanulmányok és más brosúrák is kiadásra kerültek.21 Ezeknek a munkáknak a szerzői és alkotói főként a közösség ikonjai és karizmatikus figurái voltak. Így például voltak történetíróik, mint például Bruckner Győző és Loisch János, költőik, mint Lám Frigyes és Mohr Győző. Nem véletlen, hogy nevükkel és műveikkel nemcsak a könyvek, füzetek címlapján, hanem az előfizetett vagy megvásárolt lapok hasábjain is találkozhatott az olvasó.

Összegzés

A két világháború közötti évtizedekben a menekültek által alapított egyesületek és társadalmi szervezetek közül kétségkívül kitűntek a szepesiek. Elsősorban azért, mert szinte egyedüliként más, 1920 körül alakult csoportok közül még az 1940-es évek közepéig is aktívan működtek. Közösségi életük, szervezeteik végül a berendezkedő kommunista hatalom diktatórikus intézkedéseiknek estek áldozatul. A két világháború közötti Magyarországon élő, magukat cipszernek vallók bár nem alkottak homogén közösséget – hiszen például a menekültek és a már korábban elszármazottak más-más szervezetbe tömörültek –, mégis erős önazonosság-tudat és egység jellemezte őket. Az elveszített haza tudata, még ha eltérő módon is, de alapvetően meghatározta a közösségek céljait és tevékenységeit. Hivatalos és nem hivatalos szervezeteik nemcsak saját maguk, hanem a külvilág felé is hirdették a tájhoz, a hazához való megingathatatlan viszonyukat. Bár szervezeteik külön-külön is létrehozták saját orgánumaikat, ezek azonban nem elsősorban egymás ellen, hanem nagyrészt az elképzelt és egykor talán létezett entitás újraalkotásán és megerősítésén dolgoztak. Egyesületeikkel, lapjaikkal, kiadványaikkal és rendezvényeikkel megpróbálták újrateremteni – a fővárosban gyakori sikerrel – mindazt, ami közös hitük szerint Trianon következtében elveszett.

Felhasznált irodalom

Ablonczy Balázs é. n. Jogból háló. A két világháború közötti menekültszervezetek emlékezetmintáinak lehetséges tipológiája. In A politika társadalomtörténete. A Hajnal István Kör konferenciája, Túrkeve, 2008. (megjelenés alatt)
Ábrahám Barna 2006. A régi Szepesség a magyar történetírásban 1945 előtt. Magyar Napló, 18. évf. 3. sz. 22–26. p.
Ignácz Rózsa 1985. Urak, úrfiak. Budapest, Magvető.
Ilyés Zoltán 2005. „A Szepesség a szepesieké”. Szepesi német autonómiatörekvések és lojalitáskényszerek a két világháború között. In Kovács Nóra–Osvát Anna–Szarka László (szerk.): Etnikai identitás, politikai lojalitás. Nemzeti és állampolgári kötődések. MTA Etnikai-nemzeti Kisebbségkutató Intézet évkönyve 4. Budapest, Balassi Kiadó, 193–206. p.
Krisch Jenő–Förster Rezső 1931. Szepesiek Címtára. Budapest, Szepesi Szövetség.
Mohr Győző (szerk.) 1930. Emlékkönyv a Szepesi Szövetség tízéves fennállása alkalmából. Budapest, Szepesi Szövetség Kiadása.
Szepesi Levél
Szepesi Öregdiák
Szepesi Szövetség
Szűts István Gergely 2007. Öndefiníciós kísérletek a trianoni határon. Irredenta kultusz Sátoraljaújhelyen a két világháború között. Századvég, 46. sz. 41–70. p.
Szűts István Gergely é. n. A trianoni menekültek szerepe egy határmenti kisváros közéletében. In A politika társadalomtörténete. A Hajnal István Kör konferenciája, Túrkeve, 2008. (megjelenés alatt)
Petrichevich-Horváth Emil 1924. Jelentés az Országos Menekültügyi Hivatal négyévi működéséről. Budapest.
Zeidler Miklós 2009. A revíziós gondolat. Pozsony, Kalligram.

István Gergely Szűts
The press of the refugees from Szepes between 1920 and 1944

After the First World War, almost 430 thousand people moved into the mainland of Hungary from the territories shifted to the successor states. In the decades between the two world wars, from among the associations and social organizations founded by refugees, those founded in Szepes undoubtedly stood out. First of all for the reason that from among other groups founded around 1920, it operated actively even in the 1940s as almost the only one. Their community life and organizations fell victim to the totalitarian measures of the settling communist regime. Although Germans living in Hungary between the two world wars, calling themselves “Zipsers”, did not form a homogeneous community – for example, refugees and those who had moved before were members of different organizations –, had a strong common sense for identity and unity. The awareness of the lost homeland, even if in a different way, definitely characterized the objectives and activities of the communities. Their official and unofficial organizations promulgated both for themselves and towards the world their unshakeable adherence to the scenery and their homeland. Although their organizations had their separate bodies, these were basically not working against each other, but mainly devoted themselves to the recreation and strengthening of the imaginary and sometimes maybe existing entity. All what was lost in their common belief in the consequences of Trianon, they tried to recreate with their associations, their newspapers, publications and events – often with success in Budapest, the capital.

István Gergely Szűts 070.48(439)”1920/1944” The press of the refugees from Szepes between 1920 and 1944 323.113 94(439) Keywords: Hungarian refugees of Slovakia from Szepes (today: Spiš). Newspapers of the people from Szepes in Hungary: Szepesi Szövetség (1920–1944; ten numbers a year), Szepesi Levél (1928–1936; ten numbers a year), Szepesi Öregdiák (1933–?; only two numbers known).

Ennek a témaválasztásnak objektív okai voltak. Mindig új témákat keresek, és gazdaságtörténészként tudatosítom, hogy ez a tudományág a társadalomtörténettel szoros kapcsolatban áll. Tehát a gazdaságtörténet határain túlra is ki kell tekinteni. A kutató nem ringathatja magát abban, hogy csak és kizárólagosan gazdaságtörténetet „alkot”, illetve közgazdasági kategóriákban gondolkodik. A társadalomtörténet területén is állást kell foglalnia, miközben a transzdiszciplinaritás és elméletalkotás iránti fogékonyság is szükségeltetik. Éppen az elméletalkotás teheti lehetővé új értelmezések születését, melyek a tudományos diskurzus és tudásközvetítés részelemeivé válhatnak.
A választott problémakörrel kapcsolatban számos ellenérvet lehetne felhozni. Az egyik érv lehetne, hogy Galánta legújabb kori történetét és azon belül a városfejlődést kutatni és értelmezni még nem lehet, hiszen ez a korszak „nem régi”. Ugyanakkor a kortársak másképp látják ezeket a folyamatokat, mint a történész, aki egy történeti keretben, a levéltári források alapján kialakított konstrukcióban és szélesebb összefüggésekben vizsgálja a város urbanizációját. Másik érv lehetne, hogy mi értelme, mondhatnám, mi haszna egy ilyen igényes témaválasztásnak. Talán az, hogy ez a tanulmány eddig nem kutatott levéltári gyűjteményekre támaszkodik. Az igaz, hogy munkámat megkönnyíthette volna, ha a jobban hozzáférhető, könnyebben feldolgozható, már többször újraírt történet(ek)hez nyúltam volna.
A fő motiváció azonban az volt, hogy kutatásaim új szemléletet, új eredményeket hozzanak. Legfőbb célom pedig Galánta 1948–1989 közötti városfejlődésének és fejlesztéseinek újraértelmezése volt, miközben el kívántam kerülni az ideologizálás csapdáit, amire a korábbi, 1989 előtti, Galántával foglalkozó propagandakötetek jó példák.2 Ugyanakkor a legújabb Galánta-monográfiában bemutatott, a szocializmussal foglalkozó, tényszerűségen alapuló szerzői koncepciótól, alternatív megközelítések híveként, eltérő szemléletet kívánok bemutatni.3 Álláspontomat sem egy illuzórikus szociális-gondoskodó állam ideájának, egyfajta víziónak, sem egy szélsőséges negativizmusnak nem rendeltem alá. A téma számomra történelmi probléma és kutatói kihívás.4
Az olvasót egy utazásra invitálom. Nem időutazásra, hanem egy elképzelt útra, amely során az itt használt fogalmak mélyrétegeinek vizsgálatára is sor kerül. Ez hasonló a régészeti ásatáshoz. Mindig újabb rétegek mutatják egy-egy kifejezés jelentéseinek sokrétűségét. Miért szükséges ez? A világot ugye nem láthatjuk leegyszerűsítve, fehéren-feketén. Galánta története sem vizsgálható leegyszerűsítve és elszigetelve az országos vagy éppen a világfolyamatok hatásaitól.

Mi a modernizáció?

Ezeknek a gondolatoknak a bemutatása jobban megvilágítja a választott téma helyét, és bízom benne, hogy általuk leírható az ideológia és hatalom egymáshoz való viszonya. Emellett a kérdésfeltevés időszerűnek tűnik, hiszen a történészek gyakran a politikatörténet és a politikai rendszerek optikáján keresztül tekintenek a modernizációra, megfeledkezve az egyéb társadalomtudományok értelmezési mezőiről. Tehát mit érthetünk a modernizáció fogalma alatt?
Például a modern és a hagyományos társadalom szembeállítása – miközben látensen a modern a fejlődő, a hagyományos pedig a lemaradó, elavult jelzőt kapja – idealizált elképzelés. A társadalmakban mindkét jegy keveredik. Ebben a kontextusban a modernizáció, melyet a társadalmi fejlődéssel azonosítanak, a biológiai fejlődéselmélet átvétele. A társadalmi és gazdasági fejlődésnek nem kell teljesen egybeesnie, és nem is kell lineárisan elképzelni. És hát túlzottan Európa-központú ez a szemlélet. A modernizáció egyszerű hétköznapi megfogalmazása a következő: a fejletlenebb országok, régiók felzárkózásának folyamatai a fejlettebbekhez. Ez így kézenfekvőnek is tűnne, azonban immár szociológiai alaptézis, hogy a társadalmi változásokban szerepet játszanak a spontán folyamatok, a társadalom belső erői és a külső feltételek is. A probléma tehát összetett, hiszen a modern, tehát a 19–20. századi társadalmakban lezajlott modernizációs folyamatok nem voltak tervezhetők és irányíthatók, a modernizációnak számos útja létezhetett. Valójában a társadalom politikai, gazdasági és kulturális fejlődése csak részben, nem pedig totálisan irányítható. A modernizációs folyamatba, mely kultúránként változó arcot mutat, számos jelenség sorolható. Alapvető szempontként alkalmazzák a modern társadalmak szembeállítását a premodern (rendi) társadalmakkal, az agrárszférára támaszkodó társadalmat az ipari termelésre támaszkodó társadalommal.
Mik lehetnek a modernizáció impulzusai? Legfőképpen az iparosodás, melyet nemcsak a keleti blokk politikai elitjei és szakemberei, hanem a nyugat-európai szociológusok is az 1970-es évekig a modernizációval azonosítottak. Az urbanizációnak is ilyen modernizációt indító, erősítő hatása lehet. Emellett a modernizáció „részelemei” közé sorolhatjuk a mezőgazdaság jelentőségének visszaszorulását, a demográfiai (halálozási és születési) arányszámok csökkenését, a felgyorsuló tudományos-technikai fejlődést, a szekularizációt, az életmód változásait, az iskolázottság emelkedését, a tömegkommunikációt, a nagyobb társadalmi mobilitást és a társadalmak növekvő differenciáltságát. Az előzőekben vázolt jelenségek azonban mégsem adhatják meg a modernizáció valamiféle „végleges definícióját”.
Foglalkozni kell a modernizáció szlovákiai historiográfiai recepciójával is. Milyen a szlovák történettudomány modernizációs képe a tárgyalt korszakra vonatkozóan? Két szemlélet szembeállításával jól érzékeltethetők a szocialista modernizációs modell szlovákiai értelmezései.
Az egyik, talán általánosan elfogadott vélemény szerint kudarcra ítélt minta volt, mely nem kerülhette el sorsát, és ideológiailag szükségszerű történelmi kudarcot vallott. A kutatók elsősorban azt a fő okot emelik ki, hogy a volt szocialista országokra éppen a szervetlen modernizációs modell volt jellemző, ami azt jelenti, hogy külső tényezők, kényszerek hatásaként, másodsorban a történeti gyökereket és nemzeti hagyományokat elvető szovjet típusú mintaként valósult meg. A szlovák historiográfiában két vélemény kristályosodott ki a szlovákiai szocialista modernizációval kapcsolatban.
Michal Barnovský, 1989 előtti nézeteit (részben és alig) revideálva a szlovákiai modernizáció elengedhetetlen feltételének látta az iparosítást, mely a gazdasági növekedés ütemét szabta meg. Szerinte a gazdaságpolitika aktorai elérték Szlovákia gazdasági szintjének bizonyos fokú „kiegyenlítését” a cseh országrészekkel.5 Ettől eltérően Roman Holec fordított és zsákutcás modernizációs modellnek tekinti és kétségbe vonja a kommunista korszak modernizációját. Szerinte csupán civilizációs fejlődésről volt szó, nem a modernizáció elemeinek megvalósulásáról.6 ľubomír Lipták szintén negatívan jellemzi a szlovákiai modernizáció kommunista forgatókönyvét, deformáltnak tartja: „A modernizáció mindegyik standard jelét hirdetik, azonban kiemelik őket az összefüggésekből és így deformálttá válnak.”7 Nézzünk meg egy szociológusvéleményt is. Peter Gajdoš az „önmagába zárt” modernizációt az ipari urbanizáció fogalmával azonosítja. Szerinte ez mesterségesen felgyorsított és negatív jelzőkkel jellemezhető folyamat volt (megkésett, aszinkron, nem megfelelően gyorsított, egyoldalú).8 Csak megjegyzem, hogy ezek az értelmezések a fogalmat kizárólagosan csak a gazdasági változásokhoz kötik vagy azokkal egyenlősítik. A modernitás ellenben a kultúrában, gondolkodásban, társadalmi életben, információáramlásban, tulajdonviszonyokban is tetten érhető.9
Tény, hogy a szocializmusnak is volt „bizonyos modernizációs hozadéka”, de magas árat kellett fizetni a diktatórikus tervezésért: a felzárkózási esélyek csökkentek, a gazdasági erőforrások kimerültek, a környezetrombolás hosszú távú negatív következményekkel járt, a lakások és a történelmi épületek devasztálódtak, a társadalom összetartó ereje gyengült. E kísérlet kudarcát a legjobban az tanúsítja, hogy a mintaadó országban, a Szovjetunióban is megbukott az a rendszer. A kiutat egyesek a nemzeti-kulturális hagyományokra való támaszkodásban, modernség és hagyomány kiegyensúlyozottságában, a belső feltételekhez alkalmazott mintaátvételben látják.10
Garai László ún. második modernizációs elmélete, mely gazdaságpszichológiai alapozású, az előzőekben bemutatott véleményekkel szemben más irányba mutat. Erről az elméletről röviden annyit, hogy a modell megjelenését a 19–20. század fordulójára vezeti vissza, a kapitalizmus átalakulásának idejére. Míg a 18–19. században az anyagi termelés állt a középpontban, a 20. század elejétől az emberi tőkébe való beruházás fontosságát ismerik fel (oktatás, képzés, egészségügy). A 20. századi totális államgazdaság szovjet típusában is az emberi erőforrás „előállítása”, „gyártása” valósult meg.
Garai szerint a szocialista gazdaságban a munkás a termelés eszközévé vált, nem lehetett a termelés alanya. Így lehetett a polgárokat és munkatevékenységüket ellenőrizni, és ez lehetett az alapja a tervgazdálkodásnak, mely a tömegtermelés irányítását volt hivatott szolgálni. Ez pedig központosított hatalmat kívánt, mely elosztotta a gazdasági erőforrásokat és a munkaerőt. A cél a piaci verseny felszámolása volt, tehát azt akarták elérni, hogy ne a piaci szereplők szabják meg, mi történjen a gazdasági rendszerben, hanem a „tervezők”. Ezzel a monopóliumot monopolizálták. A tervutasításos gazdálkodás számos bizonytalanságát (a hatékonyság hiánya és a pazarlás, a szabad munkavállalás tiltása, állami monopóliumok erősödése) tetézte, hogy növekedett az ún. nem termelők aránya, azoké, akik nem konkrét terméket állítottak elő, hanem a termelés irányításában, feltételeinek biztosításában vettek részt (oktatás, szolgáltatások, egészségügy), az iparban dolgozóké pedig csökkent. Ez a tendencia egyébként a kapitalista országokra is jellemző volt. A szocializmusban a teljes foglalkoztatottság elérése és az iparban dolgozók számának növelése volt a cél. Ez azonban a szakképzettség nélküli vagy az alacsonyan képzett munkaerő problémájába ütközött. A szocialista államban az anyagi termeléshez hasonlóan az emberi tőkét, az emberi tömegtermelést is ugyanúgy tervezték (drágán), majd a politikai elvárásoknak megfelelően a számokat vagy csökkentették, vagy növelték.11
A Garai-féle megközelítés lényege, melynek magvát Kornai János meglátása alkotja, hogy bár a szocialista modell „formájában és anyagában” szovjet típusú volt, azonban a korszak modernizációjával összefüggő tartalmakat fejezett ki. A rendszer belső logikája és a hazai tényezők összekapcsolódása egy új programot indított el. A hiánygazdaságot a bürokratikus tervezés túlsúlya és nem a piaci szabályok dominanciája idézte elő.12
A továbbiakban használt fogalmak jelentéstartományainak kibontása is a feladatom. A szocialista rendszer ideológiája, hatalmi központja és a megnyilvánuló racionalitás mind meghatározták az urbanizáció irányát és céljait, ezért szükséges megvilágítani ezeket a fogalmakat.

A szocialista ideológia

A hivatalos ideológia monopóliumot élvezett. A kommunista hatalmi elit az alternatív ideológiákat (pl. vallás) és ellenvéleményeket (reformgondolatok) marginalizálta, perifériára szorította vagy ideig-óráig megtűrte vagy erőszakosan letörte.
Mi jellemezte a szocialista rendszer ideológiáját? A legfontosabb jegyek az alábbi pontokba sűríthetők:
1. Felsőbbrendűségi tudat, messianizmus. A szocializmus magasabb rendű, mint a kapitalizmus.
2. A kapitalizmusban „eszményített” piacot, a verseny okozta anarchiát kiküszöböli a tervszerűség. A munkás nem lesz tárgy és eszköz, hanem méltóságot kap, „felszabadul”. Nincs túltermelés, és az ennek következtében jelentkező válság, így a szocialista gazdaság hatékonyabb lesz.
3. A szocializmus felsőbbrendűsége abban mutatkozik meg, hogy gazdaságilag magasabb teljesítményre képes, mint a kapitalizmus. Nem a jobb, okosabb politikai vezetés vagy a hatékonyabb gazdaságpolitika eredményezi a „gazdasági győzelmet”, hanem a rendszer maga.
4. „A szocialista erkölcs” fölénye, mely egy tisztább, igazságosabb rendszer jele.
5. Ígéretek: a kapitalista országok gazdasági szintjének elérése és túlszárnyalása, növekvő életszínvonal, állami paternalizmus mindörökké (munkahely, lakások, egészségügy, üdülés, olcsó élelmiszer).
6. A szocialista rendszer önmagában jó, és érték, mely megőrzendő.13
Az ígéretek azonban elmaradtak a rendszer gazdasági teljesítményétől. A gazdaságban az állami tulajdon és az álszövetkezeti tulajdon volt uralkodó pozícióban. Ennek oka az egypártrendszer volt, a hatalom koncentrálása egy ideológiailag „átitatott” párt kezében. A szocialista társadalmat a bürokratikus állam uralta, az államot pedig a párt. A párt totálisan ellenőrizte a társadalmat és a gazdaságot. A társadalom átalakítását a marxizmus-leninizmus ideológiája, a marxi kritikai filozófia dogmatizált változata legitimálta.14 Úgy is lehet fogalmazni, hogy az ideológia hozta létre a pártpolitikai struktúrát, mely szorosan összefonódott az állammal.

A szocialista urbanizáció

Hogyan járható körül a szocialista urbanizáció fogalma? A politikai körök az irányított városodást értették alatta, melyet a közös célok „komplexitása” jellemzett, miközben legfontosabb célként a társadalom átalakítását határozták meg. Ez a társadalomszerkezet átalakítását jelentette, tehát város és vidék közti különbségek felszámolását. A kommunista párt szerint az átalakulás alapját az ipar és a terciális szféra tartalékai alkották. A „jövő mérnökei” az urbanizációt nem tekintették elszigetelt jelenségnek. Szerintük szorosan összefüggött a szocialista tulajdonnal, a társadalom és a munka­erő-potenciál irányításával. Az utóbbi a gazdaság területi tervezéséhez kapcsolódott.15
A kommunista politikai elit, több más autoritatív elithez hasonlóan instrumentalizálta az urbanizmust: eszközként való felhasználásával a településrendszer szerkezetébe avatkozhattak be. Új városokat alapítottak, radikálisan átépültek a történelmi városközpontok, egyszerűen a dekonstrukciót, nem pedig a rekonstrukciót szorgalmazó elképzelések kerültek túlsúlyba. A hatalom városon és vidéken is láttatta magát. Peter Beňuška erről a következőképpen fogalmazott: „A hatalom önmagában nem jó vagy rossz, elkerülhetetlenül az egyikké válik, aszerint, hogyan avatkozik be a társadalom életébe, hogyan keresi (kényszeríti) legitimitását és azt hogyan nyilvánítja ki.”16
Abban az esetben, ha nem a korabeli ideológiai definíciót vesszük figyelembe és a tudományos leírásra támaszkodunk, az urbanizmus alatt a következőket értjük. Először is a fogalom mennyiségi oldalát, tehát a városok számának növekedését, terjeszkedésüket, a lakosság földrajzi koncentrálódását, új szociális és kulturális kapcsolathálók keletkezését. A város ugyanakkor egy terület gazdasági teljesítőképességének a mércéje is. A városodás folyamatát a várossá válással egyenlősíthetjük. A fogalom minőségi oldala alatt a városi tulajdonságok kifejlődését értjük. A székhely szervezését, a szolgáltatásokat, életmódváltozást, közművesítést, villamosítást stb.17
Az urbanizmus, amely a várostervezés gondolatát is magában foglalja, a térformálással és társadalomfejlesztéssel, tehát a területtervezéssel is összekapcsolódott. A területtervezés szintén újabb kori jelenség. Gyökerei a 19. század végére nyúlnak vissza. Ekkor az iparosodott országokban elkerülhetetlenné vált a városok térbeli expanziójának racionális irányítása vagy legalábbis befolyásolása. Ezzel a társadalmi és gazdasági fejlődést kívánták előmozdítani.18
Hogyan gondolkodtak a terület- és várostervezésről a szocializmus időszakában? Kezdetben milyen koncepciók voltak „egyeduralkodók”? Kizárólag ideológiai-politikai alapon megfogalmazott tervek születtek, vagy fokozatosan egy kristályosodási folyamat indult a szakmaiság terén?
Szlovákiában az 1960-as évek kezdetéig a területtervezés a hatalom monumentalista céljainak rendelődött alá. Az urbanisták maroknyi csoportja az állami hivatalok elképzeléseit teljesítette, nemzetgazdasági területein a politikusok technikai tanács­adói lettek. Másrészt viszont nem kerültek olyan kulcspozíciókba, ahonnan a város- és területtervezés koncepcióit megfelelően befolyásolhatták volna.19 A területtervezés a kommunista párt gazdaságpolitikai céljait valósította meg. Város és vidék urbanisztikai és építészeti jelene és jövője erőszakosan alárendelődött a kollektivista tartalmú társadalmi-gazdasági szempontoknak, a szocialista ideológiának és dogmatizmusnak. A természetes jelleg és természeti perspektíva háttérbe szorult.
A központi államszervek a területtervezés alatt általában a gazdasági szándékok térbeli megvalósíthatóságát értették. A kivitelezések gazdasági és technikai célkitűzéseit az alsóbb szinteken kidolgozott ún. regionális tanulmányokban (rajónové štúdie) rögzítették. A szocialista régiófogalom azonban alapvetően eltért a maitól. Technikai műszóként élt, és a járások összekapcsolásával gazdasági szempontok alapján kijelölt mesterséges térségeket jelentette. A gazdaságszervezéshez asszisztáló településtervező állami intézmények a rajón fogalmán belül három alterületet különböztettek meg: 1. városközeli területek, a városokhoz legközelebb elhelyezkedő községek, 2. a város befolyási övezete, amelyben a szatellittelepülés kapcsolatai kiépülnek „az anyaszékhely” felé, 3. „szerves régiók”, melyeket nem a természeti vagy a történelmi adottságok határoznak meg, hanem a közigazgatási elv, nevezetesen a járási beosztás.
A szocializmus „megalapozásának” első éveiben az urbanisták a településfejlesztés politikai direktíváknak és hosszú távú terveknek való alárendelését feltétel nélkül elfogadták. A következő korabeli idézet retorikája jól megvilágítja az ilyen jellegű urbanisztikai tanulmányok mozgatórugóját: „A szervesen egymáshoz kapcsolódó települések tervezését az intézmények fokozatos kialakításával érjük el. A települések kölcsönös viszonyai folyamatosan növekedni fognak, ezért végül az egész régiót integrált tervvel fedjük le.”20
A központi irányítás monopolhelyzetét jól mutatja az a tény, hogy nem jött létre szakmai szempontok szerint működő, területtervezéssel foglalkozó hivatal. Ezt a második világháború után a katonai hadműveletek során súlyos károkat szenvedett területeken, főleg a kelet-szlovákiai térségben, az Állami Tervező és Statisztikai Hivatal (štátny plánovací a štatistický úrad) végezte. Az 1950-es évektől a területtervezéssel vagy a prágai hivatalok kompetenciák nélküli szlovákiai kirendeltségei (1954-től a Štátny ústav pre rajónové plánovanie), vagy a minisztériumokon belül létrehozott és az állami direktíváknak kiszolgáltatott bizottságok foglalkoztak. Változást az 1963-ban létrehozott, építkezésekre szakosodott bizottság (Štátna komisia investičnej výstavby) felállítása sem hozott. A közigazgatási szervek (helyi és járási nemzeti bizottságok) területfejlesztési jogosítványai is az 1960-as évek közepétől nőttek meg, a végrehajtási jogok azonban a minisztériumokat illették. A területtervezési ügyeket mindig valamilyen minisztériumon belül intézték (belügy-, építésügyi és gazdasági minisztérium).21
A területtervezés tehát, mint egyfajta megegyezés a társadalom, a tudomány és a politika között nem jöhetett létre, miközben az 1970-es évek közepéig a gazdasági szempontoknak és érdekeknek rendelték alá. A lakosság demokratikus részvétele ebben a folyamatban nem valósulhatott meg.22

A kritikus vélemények a településtervezéssel és fejlesztéspolitikával kapcsolatban az 1960-as évek elejétől fogalmazódtak meg. A problémákat nemcsak az adminisztráció és a szervezés terén nevezték meg, hanem az állami intézmények elégtelen irányító szerepeiben is. A bürokrácia és a „közszereplők” a kidolgozott és jóváhagyott területtervezési koncepciókat, szakmai ajánlásokat nem tartották be, illetve nem vették figyelembe. A következmények súlyosak voltak: kevés terv született, azok is gyorsan elveszítették aktualitásukat és „statisztikai dokumentumokká” váltak. A tervek be nem tartása azt is eredményezte, hogy a közlekedési infrastruktúra kiépítetlen maradt. Ennek következtében számos ipari befektetés területi elhelyezését kellőképpen nem mérlegelték, így a szocialista iparosítás kiemelt üzemeinek rentabilitása csökkent. A lobbizás és érdekérvényesítés terén az ipari, de legfőképpen az építőipari cégek mellett a nemzeti bizottságok voltak jelen. Ez a jelenség és a háttérben született megegyezések azonban át- és leértékelték a területtervezési és urbanisztikai koncepciókat. Emanuel Hruška cseh urbanista, a szlovák urbanizmus megteremtője erről 1963-ban így írt: „A nemzeti bizottságok bizonyos politikai érdemeit nem lehet azzal az ígérettel jutalmazni, hogy a településre üzem, kultúrház és hasonló kerül, ezután a tervező hivatalnak elrendelik a már elfogadott tervbe való beillesztését. Ez nem szocialista tervezés, hanem feudalizmus.”23
A továbbiakban Galánta urbanisztikai terveivel és a térkijelölés tendenciáival foglalkozom. A városfejlesztés urbanisztikai és területtervezési elképzelései, illetve azok genezise érdekel. Az 1945 előtti elképzelések és a városrendezés eredményei nem képezik jelen tanulmány tárgyát. Ezek időszerű kutatási témák lehetnek a város történetével foglalkozó kutatók számára.

A tervezés akadályai, a racionalitás határai

Először az ún. Nagyszombat–Galánta regionális tervvel szükséges foglalkozni, mert Galánta fejlesztése és urbanisztikai tervezése alárendelődött, illetve kapcsolatban állt a területileg „magasabb szintű” koncepció irányelveivel. Gazdasági szempontból mesterségesen kialakított egységről volt szó, a Galántai és a Nagyszombati járást kapcsolták össze. Ebben a földrajzi térben a vegyipar, a kohászat és a gépgyártás vált preferált ágazattá, a mezőgazdaság mellékes szerepet játszott. Galánta fejlődését 1960-tól a Szeredet és Vágsellyét megcélzó iparpolitika hatásai is befolyásolták. A szeredi nikkelkohó (Niklova huta) és a vágsellyei vegyipari üzem (Duslo) a szocialista iparosítás zászlóshajói voltak.24
Az 1961-es regionális tanulmányban a két járás gazdasági, közlekedési és településszerkezeti adottságait rögzítették és a fejlesztések körét pontosították. Az úthálózat kiépítése a legfontosabbak közé tartozott. Galánta szempontjából a Pozsony–Vágsellye vonal mellett a környező falvakkal (Taksony, štefánikovo, Gány) való összeköttetés javítása vált hangsúlyossá.25
Az első urbanisztikai tervre, mely 1951-ben látott napvilágot, csupán közvetett adatokat találtam, ezért csak a legfontosabb tendenciákat érzékeltethetem.26 A terv Galántát mezőgazdasági jellegű településként jellemezte. A városközpont átépítésének tervét 1959-ben dolgozták ki, a terv hivatalos jóváhagyása azonban késett.
Az állami hivatalok képviselőinek munkatalálkozójára 1951. augusztus 2-án került sor. Ezen a találkozón döntöttek a városfejlesztés fő célkitűzéseiről. Három területet pontosítottak: a lakáspolitika részeként az építkezési programot, az úthálózat korszerűsítését és a homályosan megfogalmazott rekultivációs programot. A tervezet a lakótömbökre és a középületekre helyezte a hangsúlyt. Az új – összesen 420-ra tervezett – lakásokhoz a szolgáltatások, bölcsődék, óvodák és üzletek felépítése is kapcsolódott. Kitüntetett figyelmet kapott a pártház, a járási és helyi nemzeti bizottság székháza, a művelődési ház és az egészségügyi központ. A gazdasági jellegű épületeket (szövetkezet, gépállomás, vágóhíd, baromfitelep) a város déli részére, egy külön zónába telepítették. A lakosságszámmal kapcsolatban bizonytalanság uralkodott, ami az 1960-ig tartó periódus lakásépítkezéseiben okozott gondot. Az ellentmondó számítások szerint a városi lakosok száma 1960-ra elérhette a 8 ezret. Ez a lakosságszám 750–1000 lakás építését generálta. A számok azonban a valóságtól eltértek. Komoly gondot okozott az építkezési anyagok és a megfelelő technológia hiánya.27
A galántai lakosság száma 1960-ra elérte a 6994-et, azonban csak a városhoz csatolt három község lakosaival együtt. A település összlakosságának 18%-a (1288 személy) élt a városhoz közeli falvakban.

„Nagy-Galánta” lakossága és a lakások jellemzői (1960)28

A szocialista közigazgatási központ

Galánta városképének megváltozása szempontjából az 1960–1961-ben formába öntött új koncepció hozott döntő változásokat. A terv 1980-ig több mint 16 ezer lakossal számolt és szoros összefüggésben állt a város új közigazgatási funkciójával, illetve a városfunkciók gyökeres átalakulásával. Ez a változás Galánta városjellegének újraértékelését jelentette. A várostervezés ezen új dokumentációja rövid távon 1965-ig, hosszú távon 1980-ig kijelölte az építkezések irányát és célját.
A befektetéseket, tekintettel a tervezett lakosság számára, az ipar és a mezőgazdaság vízigényére, a vízvezeték-hálózat és a csatornázás kiépítésére összpontosították. A középiskola és szálloda építése is a tervek között szerepelt.
A dokumentum a gazdaságpolitikai és műszaki elvek mellett a Dudvág, a Sárd, valamint a Dernő vízellátásának biztosítását is tartalmazta. Ezeket az ajánlásokat nem valamiféle revitalizációs vagy vízgazdálkodási szándék hívta életre, hanem a kényszer. A városnak, megfelelő minőségű csatornázás híján, a szennyvíz elvezetése szempontjából létfontosságúak voltak ezek a folyók.
A történelmi és műemlékvédelmi szempontok háttérbe szorultak. A tervezők nem tartották első kategóriájú műemléknek és a múlt egyedi lenyomatának sem az Esterházy-kastélyt, sem a római katolikus templomot. Az elaborátum ezeket meg sem említette, egyedül a temető melletti barokk kápolna képezett kivételt. Az Esterházy-kastélyt renoválásra javasolták, és úttörőházzá való átalakítását tervezték. A korabeli városrendezési térképek vizsgálatánál szembeötlő tény, hogy a nagy kiterjedésű és domináns jellegű neogótikus kastély, valamint a római katolikus temető az egységesnek elképzelt központi lakóterület koncepcióját „zavarta”.29
A munkaerő irányítása, az új munkalehetőségek kialakítása és az építkezések, illetve a polgári ellátás technikai feltételeinek biztosítása a lakosság számának tervezésétől függött. Ez Galánta esetében a környező falvak népességszámának csökkentéséről és a népfeleslegnek a városba való irányításáról szólt. A szatellittelepülések számára ez az irányvonal hosszú távon negatív tendencia érvényre jutását jelentette: a lakosok számának lassú csökkenését és a jelentősebb befektetések elmaradását.
Ez a terv nem tartalmazta a Galánta környéki településeken végrehajtandó építkezéseket. Nebojszához, Hódihoz, Javorinkához képest Taksony helyzete, jelentős lakosságszáma miatt, specifikus volt. Bár a többi községhez viszonyítva háromszor, sőt kilencszer magasabb lakosságszámmal rendelkezett, a lakásépítéseket csak 1980 után tervezték. A lakosságkoncentráció érdekében tehát meg akarták akadályozni Galánta összeépülését a szomszédos falvakkal. A város adminisztratív és gazdasági funkciói fontos szerepet kaptak, ezzel kívánták csökkenteni a település kisvárosi jellegét, melyet éppen a mezőgazdasági jellegű vidéki háttér számlájára írtak. Tágabb összefüggésben a várostervezés fenti lépései a kitűzött gazdaságpolitikai kurzushoz igazodtak, amely az iparosítást tartotta kiemelt feladatnak. Az ipari üzemek telepítésével a mezőgazdaságban foglalkoztatottak számát kívánták csökkenteni. E folyamat urbanisztikai vetületének tekinthetjük a falvakban megvalósuló köz- és magánépítkezések, illetve a községek térbeli fejlődésének szigorú limitálását.

Galánta esetében is a lakásépítkezések útján valósították meg a fentiekben jelzett törekvéseket. A város térbeli központját alkalmasnak vélték erre a célra. Ezzel kapcsolatban az 1960–1961-es koncepcióban három indok fogalmazódott meg. Először is a lakóterület egységét ezen az úton érhetik el. Másodsorban a mezőgazdasági terület arányának csökkenése mérsékelhető, mivel nem a városi határterületeken valósulnak meg az építkezések. Végül a csatornázás és vízvezetékrendszer kiépítésével a központban jelentős megtakarításokat érhetnek el. A városi és környékbeli községek lakásállományának az állapotát is felmérték, melyet kielégítőnek találtak. Az átlagosnak tekinthető, azonban kevésbé jó minőségű lakások az összes 52%-át tették ki és 50–60 évesek voltak.
A település városi jellegét a közegészségügyi hiányosságok jelentős mértékben lefokozták. A területtervezés dokumentációjában úgy fogalmaztak, hogy Galánta „higiéniai szempontból a legrendezetlenebb szlovákiai városok közé tartozik”. Ez azonban országos jelenség volt. A közutak portalanításának hiányával, a közművesítés elmaradásával és a lakóterületeken előnytelenül elhelyezett gazdasági épületek problémájával számos szlovákiai város küszködött.30 Éppen az önhatalmú építkezések keresztülvitele és a területtervezők hosszú távú elképzeléseinek figyelmen kívül hagyása eredményezte, hogy zavarok támadtak a városi tér formálásában. Az új ipari és mezőgazdasági üzemek elhelyezése, a megnövekedett víz- és energiaszükségletük szintén felvetette a hatékony és racionális urbanisztikai rendezés szükségességét.
Galánta központjával, főképpen a városi térrel, külön kell foglalkozni, mert a korszak ideológusainak és technokratáinak a gondolatvilágában kiemelt szerepet kapott. A funkcionalista szemlélet szerint a városközpont adminisztratív, kulturális és kereskedelmi szerepekkel bírt. A központi tér egyszerre kapott és közvetített jelképes tartalmakat, és funkcionális feladatokat töltött be. A város központi részét a nyugat–keleti kommunikációs tengely, a fő utca határozta meg, és mindmáig meg is határozza. Ezt a településtörténeti adottságot a szocializmusban nem is tervezték megváltoztatni, a városrendezési elképzelések ehhez alkalmazkodtak.31
A városközponttal kapcsolatban az 1951-es terv még homályosan fogalmazott. Egyfelől a régi központ funkcióit meg akarták őrizni, másrészt teljesen új főteret szándékoztak kiépíteni. Rá tíz évre már az új területtervezési koncepcióban konkretizált célokat találunk, melyeket egyébként a Nagyszombat–Galánta régió terve is ajánlott. A központ teljes átépítéséről döntöttek. A nagy kiterjedésű központi felvonulási tér hiányát tervezték megoldani. A Pozsony irányából Vágsellye felé tartó fő utca, korabeli nevén a Csehszlovák Hadsereg útja csak részben tölthette be ezt a szerepet. A tervezők szerint az utcában található, akkor még egyemeletes épületek és a kisebb, zsúfoltságot eredményező üzletek sem fejezhették ki a központjelleget, ezért javasolták a posta és többemeletes lakótömbök felépítését. Ezek az objektumok a járási székhely jelentőségét voltak hivatottak kihangsúlyozni.32 Az egy- és kétemeletes magánépítkezések zónáját északon és nyugaton alakították ki. Az ipari üzemeket délen összpontosították.
Az 1961-es tervben a fő utca forgalmi túlterheltségére is gondoltak. A vágsellyei vegyipari üzem növekvő termelése, az elkészült termékek és félkész áruk növekvő szárazföldi szállítását feltételezték. Ezen oknál fogva merült fel egy északi elterelő út és Taksony irányában a vasútvonal felett haladó híd építése.

A kitűzött cél egyértelmű volt: a város problémamentes és nagy ívű fejlődését a kisebb mértékű iparosításnak kellett biztosítania. A munkaerőt az agrárszférából a helyi iparba tervezték átirányítani, így az ipari alkalmazottak számát 1785-ről 4069-re növelték volna. Az ágazati változások pilléreit a könnyűipar és a mezőgazdasági gépek javítóüzeme alkotta, amelyik 1980-ig kb. 2 ezer munkással, tehát a helyi iparban alkalmazottak felével dolgozott volna. A már működő élelmiszer-ipari vállalatoknak és szolgáltatásoknak (bútorgyár, tejüzem, malátaüzem) kisebb jelentőségük volt. Az ipartelepítés és a mezőgazdasági termelés a Nagyszombat–Galánta régió tervének rendelődött alá. Éppen itt érhető tetten Galánta eltérő városfejlődésének oka, mivel nagyobb ipari üzem telepítésére nem került sor. A korra jellemző retorikával erről a következőképpen fogalmaztak: „A járási székhely ki- és átépítésének a tényéből kiindulva, különösebb igények nélkül az ipar fejlődésére, és külön tekintettel arra, hogy a járáson belül nagy követelmények vannak Szered és Vágsellye kiépítésére, a harmadik ötéves tervben csak a legszükségesebb ellátottság biztosítása és a lakásállomány átépítése a cél.”33
A Galántai Járási Nemzeti Bizottság építésügyi szakosztálya már 1961-ben nehezményezte a város elégtelen iparosítását, és kifejezte kételyeit a tervbe vett lakosságkoncentráció megvalósításával kapcsolatban. Ezzel pedig, burkolt nyomásgyakorlásként, a központi irányelvek be nem tartására utaltak.

A lakásegységek számát 1980-ig majdnem háromszorosára növelték volna, 3842-re. Azonban már a tervezés szakaszában nyilvánvalóvá vált, hogy elégtelenek a rendelkezésre álló anyagi eszközök. A bennfentesek 1961-ben tisztában voltak vele, hogy 1965-ig a lakásépítések 60%-át képtelenek finanszírozni. A tervekben az évi lakásépítések adatai, egy évben 160–170 lakás, irracionálisak voltak. Az építkezések lemaradását a valóságtól elrugaszkodott tervezés, az építőanyag és gépek csekély száma, a munka szervezetlensége, a szakemberhiány, a beszállító cégek befejezetlen munkái – melyek nem jellemzően galántai példák voltak – okozták. Galánta esetében még az elégtelen technikai felszereltség idézett elő komoly problémákat. A járási építkezési osztály 1965-ös jelentése szerint hasonló helyzetbe kerültek a diószegi és vágsellyei lakótelep-építések is.34
A városi csatornahálózat kiépítését 1960-ban kezdték meg. A lakótelepek gázvezetékeit és fűtőrendszereit az 1960-as évek folyamán fektették le. A távlati tervek szerint Galántát 1966-ban vagy 1967-ben kapcsolták volna rá a nagy teljesítményű Pozsony–Vágsellye gázvezetékre. Ezek megvalósítása 1980-ig nagyszabású átépítéseket, házbontásokat, telekfelvásárlásokat és -kisajátításokat jelentett. A mezőgazdaságilag hasznosítható területek jelentős csökkenésével is számolni kellett.35 Az építkezések a környező településeken a magánházakra és az üzemek, köztük főleg a termelőszövetkezet lakásaira szűkültek.
A hivatalok kiemelt szempontként kezelték a községek fejlődésének fékezését. Taksony helyzete ebből a szempontból felettébb kedvezőtlen volt. Az 1966–1980 közötti időszakban fejlesztésével nem számoltak, annak ellenére, hogy az 1964-es ún. rajónterv a természetes népességgyarapodást figyelembe véve korlátozott beruházásokban gondolkodott.
„A jövő tervezői” tisztában voltak az ellentmondó és homályos számításokkal, ezért azokat az 1961-es galántai területrendezési tervben ki akarták küszöbölni. A feladatköröket és a lakosság növekedésének adatait az 1965 és 1980 közötti időszakra pontosították. Figyelembe vették Szered és Vágsellye iparának várható hatásait. A Galánta környéki szatellittelepülések funkcióit és az esetleges fejlesztéseket is újrafogalmazták. A terv megvalósítását dokumentáló forrásokat nem találtam meg. Az áttanulmányozott dokumentációt értékelve arra következtetek, hogy az 1961-es tézisek és városépítészeti ajánlások nem valósultak meg.36

Galánta radikális átalakításán, mely 1950 és 1965 között zajlott le, a korszak gazdaságossági szemlélete hagyta rajta a bélyegét. Ez a szemlélet szorosan kötődött a technikaközpontúsághoz és az építészeti formalizmushoz. Az urbanisztikai egységeket kizárólag gazdasági paraméterek szerint vizsgálták, a természetes építészeti lehetőségeket alábecsülték. A térviszonyok megbomlottak, a közterületek karbantartása problematikussá vált. A másik oldalon új viszonyrendszerek jöttek létre a lakóegységek között, és új területek alakultak ki (főtér, főút a mellékutcákkal és a belső lakóblokkok). Az 1961-es városrendezési terv technokrata jellegű volt és hideg racionalitás jellemezte. A racionalitás alatt a lakóépületek rendezettségét és egyhangúságát értem. A galántai városépítészeti elképzelések új időszaka 1965 után nem hozott valamiféle eredeti, a helyi viszonyokat figyelembe vevő elgondolásokat. Csupán a szlovákiai urbanizmus néhány elemének helyi lecsapódásáról beszélhetünk, melyeket a városok extenzív fejlődése hívott életre.37

Galánta és a környékbeli községek lakosságszámának becslései és valós adatai38

Szemléletváltás az 1970-es években

Az 1970-es évek szlovákiai urbanizációja és a településszerkezet fejlődése egyoldalúan a gazdaság prioritásainak rendelődött alá. Az 1974-ben közzétett kormányprogram ezt a következőképpen fogalmazta meg: „A településhálózat átalakítása olyan folyamat, amely a társadalom fejlődése során fokozatosan kiegészül és pontosul. Ezen okból kifolyólag a települések hosszú távú koncepcióinak körvonalazásával és megvalósításával kapcsolatos teendők a gazdasági fejlődés szükségleteivel összhangban valósulnak meg, és a leginkább koncentrált térségekben – melyek a természeti, területi-technikai és gazdasági feltételeikre való tekintettel a legkedvezőbb gazdasági fejlődésre képesek – az optimális területi szerveződésre törekedjenek.”39
A szlovák kormány 1972-es 1. számú rendelete hivatalosan is deklarálta ezt a koncepciót. Tehát a körzeti városok minél gyorsabb fejlesztését és ezzel a pénzeszközök differenciálását is el kellett érni. Ez a koncepció a városi települések célzott kiépítését jelentette, mely technikai és polgári ellátottságuk fejlesztésére szorítkozott. A tézis egyértelmű volt: a lakosságkoncentrációnak az ipari és mezőgazdasági termelés központosítását kellett támogatnia. Galánta, Szereddel és Vágsellyével együtt körzeti szintű várossá vált. Taksonynak az 1971-es Galántához való csatolása ennek a koncepciónak a szellemében valósult meg. A településkoncentráció értelmében a több mint 2 ezer lakost számláló nagyközségeket is bevonták ebbe a folyamatba.40
Kialakították a Galánta–Vágsellye urbanizációs teret, amely 12 települést foglalt magába, több mint 48 ezer lakossal. Ezt a modellt az 1960-as évek elején született terv redukált változatának tekinthetjük, amely akkor nagyobb kiterjedésű volt, hiszen Szeredet is ehhez kapcsolták. Ami tágabb összefüggésekben nem változott, az Pozsony „nagyvárosi” hatása volt.41 A másik oldalon a vidéki körzetek degradálódtak, helyi jellegű körzetekbe vagy nem központ jellegűekbe sorolták őket. Ezek a településtípusok a lakosság alapvető polgári és társadalmi ellátását biztosították volna. Ellenben lokális társadalmi funkcióik gyengültek, az agglomerációk részeivé váltak. A munkaerő bázisaiként szolgáltak, és népességtöbbletüket a városi központokba irányították.
Két állami tervhivatal (Slovenská plánovacia komisia, Slovenská komisia pre techniku) műhelyéből került ki 1967-ben Szlovákia hosszú távú településfejlesztési programja. Az ötéves lakásépítések tervét, amelyben 1980-ig kb. 300 ezer lakással számoltak, 1969-ben dolgozták ki. A városi agglomerációkat ezekben az anyagokban már szélesebb összefüggésekben értelmezték. A lakások elhelyezésének „legkedvezőbb” módjait keresték. Galántán a Stred I. és II. lakótelepek befejezésére, 1150 lakás építésére fektették a hangsúlyt. Ez megegyezett Vágsellyével (1158) és meghaladta a szeredi terveket (800).42 Egy másik variáció a városi lakásnövekedés 47%-os arányával számolt. Taksonyon kívül a környező falvakra jóval kisebb arányú építkezéseket terveztek.

Galántán és a környékbeli településeken tervezett lakások számának megoszlása43

Az 1974-es urbanisztikai tervet két tényező hívta életre: a galántai bel- és külterületek beépítettsége és a város összekötése Taksonnyal. Fontos célként jelölték meg a magánházak építését a városi keleti részein, és a központban a régi házak szanálását. Az érvelés a következőképpen hangzott: „A várostervezési terv a lakóövezet gazdaságos kihasználására törekszik, még a régebbi épületek nagyszabású lebontása árán is.” Galántán és Taksonyban az 1970-es évek folyamán ez 1068 házat érintett. Régi-új irányzatként a többszintű lakótömbök építése erősödött meg. A Stred I. lakótelepet véglegesen 1975-re fejezték be. A Stred II. lakótelep építése-bővítése tovább folytatódott. A Nyugat-szlovákiai Kerület Nemzeti Bizottság építkezési osztálya Galánta urbanizációjának a következő prioritásait tűzte ki:

1. Az „alapépületek” befejezése, tehát sincs szó területi expanzióról.
2. Az új lakótömbök számára szanálások útján kell helyet biztosítani a központi zónákban.
3. A magánjellegű családi házak építésének támogatása és Hódi, Javorinka, Nebojsza lakossági ellátottságának „kiegészítése”; különösen Taksony fejlesztésének támogatása.
4. A galántai kórház bővítése.
5. A lakózóna északi kiterjesztése.
6. Kerülőút építése a város északi részein (de az ehhez szükséges esettanulmány és előzetes költségvetés hiányzott).
7. A zöldövezetek megőrzése, új rekreációs zónák kialakítása, környezetvédelem.
8. A Sever II. lakótelep kiépítése.44

A helyi jellegű ipar fejlődését és új munkahelyek teremtését a svéd piacra is termelő, munkagépek gyártására szakosodott TOS Kuřim vállalat és a bútoripari üzem működése biztosította volna.45

Az új elgondolások ellenére a régi várostervezési filozófia meghatározó elemeinek továbbéléséről beszélhetünk. Ezek az 1974–1975 folyamán keletkezett, az urbanisztikai beavatkozásokat 2000-ig tárgyaló dokumentációban is tetten érhetők.
A gondolatmenet változása, egy szerényebb városterjeszkedés jegyében, csak az 1979-es urbanisztikai anyagban mutatható ki. A „komplex”, tehát tömeges lakótömbépítés vezérelve megmaradt, elsősorban a Hódi út két oldalán (Sever I., II.). Előtérbe került a lakóövezet kiterjesztésének kérdése. Az expanzió csak északi, távlatilag északnyugati irányban volt realizálható. Az elvárások szerint a központban folyó házbontások lehetővé tették a nagyobb mértékű lakótömbépítéseket, melyek eredményeképpen a központi zónákban kb. 9 ezer lakost helyezhettek el. A város számára azonban Taksony új, déli terjeszkedési lehetőséget jelentett. A galántai várostervezésben ezért figyelhető meg a koncepcióváltás. Az első lépést a Taksony irányába vezető felüljáró és az ipari zóna, egyben nagyraktárak kialakítása jelentette. A város többi részét mellékvágányra állították. Hódiban minimális számú lakóház építését vették tervbe. Nebojsza és Javorinka esetében új házépítéseket nem valósítottak meg. Ez a déli terjeszkedés azonban ellentétbe került a mezőgazdászok államilag is támogatott termőföldvédelmi programjával. A mezőgazdaság irányítását végző hivatalok a termőterület radikális csökkenését akarták elkerülni. Felhívták a figyelmet a bekövetkező gazdasági károkra, a gazdálkodást negatívan befolyásoló tényezőkre, a galántai állami gazdaság és termelőszövetkezet teljesítménycsökkenésére és a mezőgazdasági termelés fennakadásaira.46

Gazdasági célszerűség és új ideologizmus

A város urbanisztikai fejlődését az 1980-as években két jelenséggel lehet a legjobban megvilágítani. Egyrészt a lakáspolitikát továbbra is jellemző racionalizmussal és gazdaságossággal, melyek útján a városközpontban a népsűrűséget kívánták növelni és egy a települést ténylegesen is várossá tevő kompakt egység létrehozását szorgalmazták. A Stred I. és II. lakótelepek alkották ennek a tervnek a pilléreit. A terv gyengéjét mégis a szóban forgó lakótelepek „kevésbé gazdaságos volta” jelentette. A városi tér „hagyományozódott” építészeti problémáit immár nem tabuizálták.47 A neogótikus kastély esetében kisebb elmozdulás volt tapasztalható. A kastélypark jelentőségét emelték ki, és javasolták megóvását.
Az időszak másik jellemző jegye a felerősödött ideologizmus. Ez alatt a hatalom egyfajta új önreprezentációját értem, mely legjobban a Lenin-szobor funkciókeresésében nyilvánult meg. „Meg kell fontolni a szobor megfelelő elhelyezését a téren, tekintettel a keleti és déli irányú kedvezőtlen látószögre, ahonnan a nyitott tér hátsó részében teljesen elveszik.” A szobor új elhelyezésének és a főtér átépítésének ideológiai üzenete volt: „A kövezet kialakítását tagolt szerkezetűnek gondoljuk, mely nemes természeti anyagokból készül, és az intézmények (Járási Nemzeti Bizottság, SZKP Járási Bizottsága) társadalmi szerepét emeli ki.”48
A Fő utcai korzó gondolata 1983-ban merült fel. A terv szerint kisebb tereket és átriumokat alakítottak volna ki. Pihenőszektorok, amfiteátrum, kávézó és üzletközpont ötletei szerepeltek. Mindezeket a műemlék jellegű épületekkel „harmonizálták” volna. A terv a délre helyezett elterelő főút megépítésétől függött, mely a megnövekedett gépjárműforgalomtól tehermentesítette volna a városközpontot. A sétálóutca változatos elrendezése a korábban uralkodó egyhangúságot szüntette volna meg. Az előremutató jegyek mellett az ideológiai üzenet megfogalmazása sem késett. Egy emlékmű a város jeles személyiségeinek, a politika és kultúra területén maradandót alkotóknak a nevét(?) örökítette volna meg.49
A városközpont utolsó, a szocialista ideológia szellemében fogant átalakítására 1986-ban született terv. A felszabadulás emlékművének felállítása összefüggött a főtér újragondolásával. Az emlékmű ideológiai üzenetét a következőképpen fogalmazták meg: „A főtér képzőművészeti megalkotásának és az emlékműnek tartalmilag és formailag a CSKP kongresszusainak a szocialista kultúráról és művészetről alkotott üzenetét kell bemutatnia.” A szerzők nyakatekert érvelése szerint az emlékmű a város „legexponáltabb” helyén volt, így „szoros érintkezésben” maradhatott a politikai és közigazgatási szervekkel, emellett az „ideológiai összeköttetés” is létrejött közöttük.
A tömegekkel az ideológiai-politikai „kontaktust” a Lenin tér biztosította. A Felszabadítók tere ezzel szemben „kamarajellegű” volt. Küldetését az emlék és az ünnep vizualizációjában jelölték meg. Az alkotásnak jelképeznie kellett „az ideológiai és tartalmi összefonódást az SZKP Járási Bizottságának székházával”.50

* * *

A 20. század második felében három modernizációs irányzat mutatható ki. A liberális-neoliberális elvek a társadalom és a gazdaság modernizálásban a magánvállalkozások és a piac szerepét hirdették. Ezen kívül a strukturalista, felülről, államilag irányított demokratikus tervezés is létezett. Harmadiknak a szintén reálisan ható, szocialista modernizációs típust jelölhetjük meg, számos ellentmondásos jegyével együtt.
Ennek a szocialista válaszkeresésnek a részét képezte az urbanizáció, illetve a területfejlesztés is. Galánta városfejlődése erre szolgáltat példákat. A város urbanizációjának a szocializmusban három fő jegye volt, melyek máig befolyásolják a várostervezési lépéseket. A városközpont fokozatos, elhúzódó átalakítása és lakótömbök építése, miközben az építészeti hangsúly a Stred II. lakótelepre helyeződött át. A lakózóna kiterjesztése családi házak formájában északi és északnyugati irányban. Végül az ipari-termelői övezet stabilizálása délen és délkeleten, valamint a szabadidő- és sportzóna kiépítése.
A szocialista modernizációs minta vagy másképp fogalmazva a központi tervezési modell – amely a hivatalos ideológiára és az erre alapozott közgazdaságra támaszkodott – történelmi értékelését sem lehet elhanyagolni.

István Gaučík
Planning of future. Urbanization of Galanta in the tissue of power, ideology and rationality (1949–1989)

Three modernization trends can be detected in the second half of the 20th century. Liberal and neo-liberal principles promulgated the role of private enterprises and markets in the modernization of the society and economy. In addition, a structural democratic planning existed, led from above by the government. As the third trend we can earmark the socialist type of modernization which also had a real effect, together with its many controversial attributes. Urbanization and regional development were also a part of this socialist quest for answers. Galanta´s urban development provides a number of examples. During the socialism, the urbanization of a city had three main characteristics, which influenced the steps taken when planning its development: gradual, stretched out transformation of the city centre and building blocks of flats, while the architectural focus was moved to a housing estate; the extension of the housing zone in the shape of private houses in the direction of north and north-west; and finally, stabilization of the industrial-production zone in the south and south-east, as well as the construction of areas for sports and leisure. The socialist modernization model (or, in other words, a central planning model) – leaning on official ideology and economy based on that – cannot be neglected either from the historical point of evaluation.

István Gaučík 711.4/.62(437.6)”1949/1989”
Planning of future. Urbanization of Galanta in the tissue of power, 911.375.6(437.6)”1949/1989”
ideology and rationality (1949–1989) 364.122.5(437.6)”1949/1989”

Keywords: Galanta. Modernization. Socialist ideology. Socialist urbanization. The socialist administrative
centre.

Bevezetés

2012. február 29-én a Szlovák Statisztikai Hivatal sajtótájékoztató keretében ismertette az előző évi népszámlálás első eredményeit. Az első adatok közzétételére jelentős, több hónapos csúszással került sor. Az adatok közzététele időpontjának és nehézségeinek okaival rendszeresen foglalkozott a szlovákiai napi sajtó, és a statisztikai hivatal is több közleményben.
A 2011. évi népszámlálás lefolyása több szempontból is eltért a korábbiaktól. A népszámlálási adatgyűjtéssel kapcsolatos problémák mivoltáról már 2011. június 29-én tájékoztatott a statisztikai hivatal; eszerint május végéig közel 5 322 274 kérdőív került lekérdezésre, ez közel 75 ezerrel volt kevesebb, mint az állandó lakóhellyel rendelkező személyek száma.1
A későbbiekben a SŠÚ (Szlovák Statisztikai Hivatal) több közleményben informálta a közvéleményt az első adatok várható közzétételének időpontjáról. A 2011. január 29-i közlemény bizonytalan időre tolta ki az adatok közzétételének időpontját. Február 23-án arról tájékoztatott, hogy február 29-én sor kerül az első adatok közzétételére.2
A közzétett adatok enyhén szólva nem kis csalódást okoztak. Egy powerpoint prezentáción kívül mindössze 16 táblázat terjedelemben lettek közzétéve a zömmel országos szintű adatok, többnyire a korábbi népszámlálások országos adataival egybevetve. A korábbi népszámlálások alkalmával az első adatok közzétételekor sor került a legtöbb országos szintű adat prezentálására, emellett regionális (kerületi és járási) szintű adatok is ismertté váltak.
A közzétett adatok a szakmai közösségre nem hatottak meglepetésszerűen, a szélesebb nyilvánosság számára viszont igen. A lakosság számának ilyen csekély mértékű növekedése (17 581 fő) az előző évtized népmozgalmi folyamatainak az ismeretében várható volt. A magyar lakosság is tényszerűen ekkor szembesült a magyar népesség nagymértékű, több mint 62 ezer fős fogyatkozásával, melynek várható alakulására a demográfiai előrejelzések már korábban rámutattak.
A közzétett adatokat tanulmányozók egy részét elsősorban az ismeretlenek, a kérdőív egyes kérdéseit meg nem válaszolók magas számának értelmezése foglalkoztatta. Vajon kik lehetnek azok, akik a kérdőívet részben kitöltötték, de a kérdések egy részét nem válaszolták meg. Ennek megválaszolásához jelenleg nincsenek részletes adataink, hiszen a közzétett 16 táblázat nem tartalmaz regionális (járási) szintű és községsoros adatokat.
Ezért írásunkban most a 2011. évi népszámlálás adatainak az értelmezésére nem vállalkozunk. A 2011. évi népszámlálási kérdéseket meg nem válaszolók számának, arányának alakulását lábjegyzetben közöljük.3 A 2001. és a korábbi, az 1970. az 1980. és az 1991. évi népszámlálások adatai alapján arra keressük a választ, vajon akkor hogyan alakult az ismeretlenek, azaz az egyes kérdésekre nem válaszolók száma, aránya.

A népszámlálások módszertana

A korábbi népszámlálási adatok ismeretlenjeinek vizsgálata előtt tekintsük át a népszámlálás gyakorlatát, módszereit annak érdekében, hogy a későbbiekben jobban értelmezhetők legyenek azok a folyamatok, melyeket vizsgálunk. A népszámlálás az egyetlen olyan kérdőíves adatfelvétel, melynek során elvben egy-egy ország teljes népessége lekérdezésre kerül. A valóságban a lekérdezendők bizonyos kisebb-nagyobb köre kimarad a népszámlálásból. Hiszen teljes mértékű lekérdezésre nem kerülhet sor még egy teljesen zárt társadalomban sem, ahol a lakosság térbeli mozgása korlátozott, vagy ahol tökéletes nyilvántartás készül az ország lakosságáról. Minden társadalomban vannak olyan személyek, még ha csak nagyon kis számban is, akik nem érhetők el (gondoljunk csak az eltűnt, esetleg körözött személyekre).
A kérdés inkább az, hogy milyen keretek közé lehet leszorítani, minimálisra csökkenteni a le nem kérdezettek körét. A korábbi népszámlálások alkalmával az ismeretlenek száma alacsony volt. Az utóbbi két évtizedben bekövetkezett változások viszont megnövelték azoknak a számát, akik jó eséllyel kimaradhattak a népszámlálásból: ide sorolhatjuk a huzamosan külföldön dolgozók egy részét, az állandó lakóhelyén más okból nem tartózkodó személyeket, de a lakásukat feketén bérbeadókat is.
Az ismeretlenek számának alakulása csak részben magyarázható meg azzal, hogy a rendszerváltást követő évtizedekben a korábbi, a nemzetközi migráció szempontjából zárt állami kereteket felváltotta egy nyitott, szabad mozgást biztosító államszervezet. Legalább ennyire fontos az is, hogyan, milyen módszerrel történik a népszámlálási adatok begyűjtése. Az utóbbi évtizedek (cseh)szlovák népszámlálásai során az ún. önkitöltős módszer alkalmazásával kerül sor a népszámlálási kérdőívek kitöltésére. Azaz a népszámlálási „kérdezőbiztosok” inkább egyfajta postási szerepkört töltenek be, eltérően a hagyományos értelemben végzett kérdezőbiztosi teendőktől. Feladatuk, hogy a saját népszámlálási körzetükön belül – a lakosság-nyilvántartási adatok szerinti lakcímekre – eljuttassák a kérdőíveket. Ezt követően az egyes lakásokba eljuttatott és a megkérdezettek által kitöltött kérdőíveket egy előre egyeztetett időpontban összegyűjtik. A lakosok döntő többsége a kérdőívet maga tölti ki, de azoknak, akik ezt igénylik, a biztosok segítenek a kérdőívek kitöltésében. (Hasonló módon önkitöltős módszerrel történik azoknak a kérdőíveknek a kitöltése is, amelyeket interneten keresztül töltöttek ki.) A biztosoknak nem feladatuk, hogy a kérdőíveket tartalmi szempontból ellenőrizzék. A migráció szempontjából egyre nyitottabb világunkból adódik, hogy jelentős számú volt azon személyek száma, akik fizikailag nem voltak elérhetőek. (Más kérdés, hogy az internetes kérdőívkitöltés elvben a világ legtávolabbi pontján tartózkodók számára is elérhető lett volna.) Meghatározó mértékben az önkitöltős módszerből adódik, hogy a leadott kérdőívek jelentős részénél egy vagy több kérdés nem került megválaszolásra. A nem válaszolók száma kérdésenként igen nagy mértékben változó. A feldolgozott adatok szintjén kérdésenként eltérő megoszlásban ők teszik ki az ismeretleneket.
Előzetesen többféle feltevésből indulhatunk ki, amikor az egyes kérdésekre nem válaszolókat, más kifejezéssel az ismeretleneket szeretnénk közelebbről megismerni, behatárolni. A népszámlálási kérdéseket tartalmi és formai szempontból vehetjük górcső alá.
Tartalmi szempontból akkor nehéz egy kérdésre válaszolni, ha a feltett kérdés nem egyértelmű, nem világos. Elméletileg ez az eset a népszámlálások alkalmával nem állhat fenn, hiszen az egyértelműen megfogalmazott kérdések megválaszolásához gondosan előkészített útmutató áll a lakosság rendelkezésére. S amennyiben mégis némi bizonytalanság, nem egyértelműség állna fenn, a felkészített kérdezőbiztos segíthet az esetleges kétségeket eloszlatni.
Problémát jelent a kérdőív kitöltése azok számára is, akik erre mentális okokból nem képesek. Ezekben az esetekben hozzátartozók, gondozók vagy a kérdezőbiztosok segítsége szükséges. Mivel a megkérdezett nem tudja a kérdőívet sem kitölteni, s esetleg a kérdésekre sem tud válaszolni, jelentős számban fordulhatnak elő a meg nem válaszolt kérdések.

Egyes kérdések esetében a válaszlehetőségek gyakorlatilag mindenki számára egyértelműek. Gondoljunk olyan kérdések megválaszolására, mint a nem, a születés ideje, a legmagasabb iskolai végzettség stb.

Más kérdések megválaszolása szubjektív okokból problémát jelenthet: amikor is gondot okozhat egyértelműen azonosulni a feltett kérdés valamelyik válaszlehetőségével, kategóriájával. E kérdések esetében a népszámlálások lekérdezési gyakorlata Prok­rusz­tész-ágyhoz hasonlít. Mivel az egyes kérdések megválaszolásánál egy válaszlehetőség van, ezekben az esetekben a megkérdezettek nem ritkán nem tudnak egyik válaszlehetőséggel sem azonosulni. Ezekben az esetekben választhatják a még legközelebbi válaszlehetőséget, vagy pedig a feltett kérdésre inkább nem válaszolnak. Gondoljunk az etnikailag többes kötődésű, bizonytalan vallási hovatartozású személyekre.
Az ismeretlenek számának alakulását nemcsak tartalmi szempontok befolyásolták. Formai szempontoknak tekintem azokat az eseteket, amikor feledékenység, mulasztás következtében nem került sor egyes kérdések megválaszolására, vagy egyes kérdezőbiztosok mulasztására is, akik nem juttatták el, illetve nem gyűjtötték össze a kitöltött adatlapokat.

Az ismeretlenek az 1970-es és az 1980-as népszámlálási adatok alapján

A továbbiakban a rendszerváltás előtti időszak utolsó két népszámlálásának adatait tekintjük át az ismeretlenek számának alakulása szempontjából.

1. táblázat. Az ismeretlenek aránya az 1970. és az 1980. évi népszámlálások alkalmával (%)

Az 1970. évi és az 1980. évi népszámlálások vonatkozásában négy kérdésre vonatkozó adatot tekintünk át. Ezekből látható, hogy ezekben az években elenyészően alacsony volt a meg nem válaszolt kérdések aránya. Az életkorra és a családi állapotra vonatkozó kérdések esetében az ismeretlenek aránya 0,1% körül mozgott. E kettőnél kismértékben volt magasabb az ismeretlenek aránya a nemzetiségre vonatkozó kérdés esetében. Az 1970-ben megkérdezettek 0,14%-a, 1980-ban 0,21%-a nem jelölt be semmilyen nemzetiséget.
Viszont az előzőktől nagyságrendekkel magasabb az ismeretlenek aránya a legmagasabb iskolai végzettséget tudakoló kérdés esetében. Ennek a jelentős eltérésnek az okait nem ismerjük. Feltételezzük, hogy az ismeretlenek nagy száma adódhat részben abból, hogy a korábbi évtizedek végzettségi szintjei nem mindig feleltethetőek meg egyértelműen az aktuális népszámlálás időpontjában tudakolt végzettségi szinteknek, továbbá – a pártállam időszakában – ezekben az évtizedekben még nem elhanyagolható számú „munkáskáder” tevékenykedett vezetői pozíciókban, megfelelő végzettség nélkül. S számukra a nem válaszolás egyfajta megoldást jelenthetett ennek az ellentmondásnak a feloldására.
Az egyes kérdések esetében kimutatott ily alacsony számú ismeretlen jelentős mértékben az állampárti rendszer belső logikájának egyfajta lenyomataként is értelmezhető. Hiszen a népszámlálások lebonyolítása során különös hangsúlyt kapott az azon való részvétel állampolgári kötelesség jellege.

Az ismeretlenek számának, arányának alakulása 1991-ben és 2001-ben

Az ismeretlenek száma és aránya a legtöbb feltett kérdés esetében 1991-ben nem tért el a korábbi évek adataitól, ill. nem volt magasabb, mint más kérdések esetében. Így az életkorra, családi állapotra történő rákérdezés során a nem válaszolók aránya 0,1% alatt marad, ettől kissé magasabb a nemzetiségi hovatartozást, (0,17%) és az anyanyelvet tudakoló kérdésre (0,23%) nem válaszolók aránya. Az iskolai végzettségre történő rákérdezés korábbi népszámlálási adataitól kissé alacsonyabb az ismeretlenek aránya (0,67%).
Ezeknél az adatoknál egyes kérdések esetében sokkal lényegesebb, markánsabb változások is megfigyelhetőek. Olyan valóságtartalmakra történő rákérdezésekről van szó, melyek a „szép új világ”, az új társadalmi valóság keretei között jelentek meg s váltak lekérdezhetővé.
1991-ben kérdeznek rá 1950 óta első alkalommal a lakosság felekezeti összetételére. Ennél a kérdésnél 917 835-en, azaz a lakosság 17,4%-a nem válaszolt. A nem válaszolók magas aránya szoros összefüggésben volt az 1989-et követő társadalmi-politikai változásokkal. Az ezt megelőző több évtizedes időszakot egyház- és vallásellenes elnyomás jellemezte. A lakosság mintegy 1/10-e a kommunista párt tagja volt, mások ambivalensen viszonyultak a vallásosság, vallási hovatartozás kérdéséhez. Olyan félelmek is megfogalmazódtak, hogy az „új világban” egyfajta új vallásos kurzus veszi kezdetét. Ezért a felekezeten kívüliek, magukat vallásosnak nem tekintők egy jelentős része nem deklarálta magát felekezeten kívülinek, inkább nem válaszolt, azaz ismeretlenként jelent meg a statisztikákban.
A rendszerváltás utáni évek társadalmi-gazdasági változásainak meghatározó mozzanata, hogy gyökeresen átformálódott a lakosság gazdasági aktivitás szerinti megoszlása. Ezek közül az egyik legmeghatározóbb a munkanélküliség megjelenése. Az 1991. évi népszámlálási adatok alapján a 2 617 935-öt kitevő, gazdaságilag aktív népességből 107 416 fő, 4,1% volt munkanélküli. Vélhetőleg a munkanélkülieknek a gazdasági aktivitásukkal kapcsolatos kérdésekre adott válaszaik a munkanélküli-státusból adódóan bizonytalanok, körükben jóval magasabb a nem válaszolók aránya. Erre utal, hogy a gazdasági ágazatok szerinti besorolást tudakoló kérdésre 117 586-an nem válaszoltak (4,5%). Viszonylag magas az ismeretlenek aránya a társadalmi csoportok szerinti besorolásnál is (2,54%).

2. táblázat. Az ismeretlenek aránya az 1991. és a 2001. évi népszámlálások alkalmával (%)

* 2001-ben az ismeretlen és egyéb összevonva

Az 1991. évi adatokkal egybevetve 2001-ben látványosan növekedett az ismeretlenek aránya valamennyi általunk vizsgált változó esetében, egy kérdés: a felekezet kivételével. Az ismeretlenek arányának e jelentős mértékű növekedése vélhetőleg egy a népszámláláshoz, illetve ezzel összefüggésben a különböző kereskedelmi jellegű lekérdezésekhez való, növekvő mértékben negatív viszonyulásokban is keresendő. Az ismeretlenek számának statisztikai számbavételét a 2001. évi népszámlálás időpontjában némileg nehezíti, hogy egy-egy kérdés, változó esetében az ismeretleneket az egyéb kategóriába tartozókkal együtt tüntetik fel. Az esetek többségében az egyéb kategóriába a vizsgált változó olyan alcsoportjait összesítik, amelybe viszonylag kevesen tartoznak, de az ismeretlenek számát ebből az összevont csoportból nem tudjuk meghatározni.
2001-ben az ismeretlenek aránya az olyan „kemény” változó esetében is, mint az életkor, többszörösére emelkedett (0,03%–0,88%). Az ismeretlen családi állapotú személyek számának, arányának növekedéséhez az előbbi okon kívül jelentős mértékben hozzájárulhatott az is, hogy az elmúlt években megnőtt azoknak a száma, akiknél eltér a családjogi állapotuk a tényleges családi állásuktól. (A népszámlálás az előzőre kérdez rá.)
Hasonló mértékben növekedett az ismeretlenek aránya az iskolai végzettség és az etnikai hovatartozást vizsgáló két kérdés esetében is. Ellentétes irányú változást a felekezeti hovatartozás esetében figyelhetünk meg. 1991 és 2001 között az ismeretlen felekezetűek aránya 17,4%-ról 2,99%-ra apadt. Ez mögött a változás mögött a 10 évvel korábban felmerült félelmek eloszlása (melyek szerint az állam és az egyházak egyfajta összefonódására kerülhet sor), másrészt a felekezeti kötődés terén bekövetkezett egyfajta polarizáció figyelhető meg. Az egy évtizeddel korábban magukat felekezetileg be nem sorolók egy jelentős része immár felekezetenkívülinek, egy további része pedig a különböző felekezetekhez tartozónak vallotta magát.
Külön kell foglalkoznunk a gazdasági aktivitással összefüggésben álló kérdéseknél az ismeretlenek arányának alakulásával. Ezt a területet két aspektusból vizsgáljuk: egyrészt a gazdasági ágazatok, másrészt a társadalmi csoportok szempontjából. A ’91-es adatokkal összefüggésben már említésre került, hogy a gazdasági aktivitás egyes aspektusainál meghatározó tényező a munkanélküliek megjelenése, illetve számuk nagymértékű emelkedése 2001-ig (2001-ben a népszámlálási adatok szerint a gazdaságilag aktív lakosság 20,4%-a volt munkanélküli). Vélhetőleg a munkanélküli-státusukból adódódó bizonytalanság csapódhatott le nagymértékben az ágazati vagy társadalmi csoporthoz való tartozást firtató kérdések esetében a nem válaszolók magas számával, arányával. (A gazdasági ágazatok szerinti összetétel esetében (22,65%, a társadalmi csoportok szerinti megoszlásnál 18,62% volt az ismeretlenek aránya). Feltehető, hogy az esetleg több foglalkozást űzők, több tevékenységet folytatók esetében is nagyobb bizonytalanságot jelenthetett a foglakozásukkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. Hasonló módon a külföldön dolgozók számára is több bizonytalanságot jelentett a foglalkozásukkal kapcsolatos kérdések megválaszolása. De vélhetőleg más, a későbbiekben tisztázandó okok is szerepet játszhattak abban, hogy ezekben az esetekben ily magas a nem válaszolók aránya.

Az ismeretlenek számának alakulása területi, községsoros és néhány további aspektus szerint 2001-ben.

A 2001. évi adatok alapján több kérdés, változó esetében jóval árnyaltabban tudjuk vizsgálni az ismeretlenek összetételét annak köszönhetően, hogy már nemcsak a statisztikai hivatal által rendelkezésünkre bocsátott „kész” táblázatok alapján kutakodhatunk, hanem a kerületi, járási és községsoros adatállományok segítségével egyes változók közötti összefüggések is megfigyelhetőek.
Ezért a következőkben különböző, a vizsgálataink szempontjából relevánsnak tartott szempontok szerinti összefüggésben vizsgáljuk meg az ismeretlenek számát, arányát.
Első megközelítésben nézzük meg az ismeretlenek arányának alakulását regionális szempontból. Vajon az ország egyes területein különbözik-e az ismeretlenek aránya az egyes változók szerint, s ha igen milyen mértékben. A regionális szintű összehasonlítást először a kerületi szintű adatok alapján végezzük el.

3. táblázat. Az ismeretlenek aránya kerületek szerint a 2001. évi népszámlálás alkalmával (%)

SZK – Szlovákia összesen, BA – Pozsonyi kerület, BB – Besztercebányai kerület, TN – Nagyszombati kerület, TR – Trencséni kerület, NI – Nyitrai kerület, ZI – Zsolnai kerület, PR – Eperjesi kerület, KE – Kassai kerület

A táblázatba foglalt adatok két csoportba oszthatók: a gazdasági vonatkozású adatok esetében igen magas az ismeretlenek száma, míg a standard demográfiai és etnikai vonatkozású adatok esetében sokkal alacsonyabbak. Az adatok regionális bontású szemrevételezése arról tanúskodik, hogy a nem gazdasági aspektusokat firtató kérdések esetében (életkor, családi állapot, iskolai végzettség, felekezet, nemzetiség, anyanyelv) a Pozsonyi és Kassai kerületekben szinte valamennyi kérdés esetében az országos értéknél magasabb az ismeretlenek aránya. (Egyedül a Kassai kerületben mozog az életkorukat, pontosabban születésük időpontját meg nem válaszolók aránya az országos érték körül). A többi kerület adatai között is mutatkoznak kisebb mértékű eltérések, de ezek kevésbé meghatározóak. Az ismeretlenek aránya a Zsolnai és az Eperjesi kerületekben a legalacsonyabb.

A gazdasági vonatkozású kérdések esetében ilyen egyértelmű törésvonal nem mutatkozik.

Az eddigi megfigyeléseinkből arra következtethetünk, hogy az ország egyes régióinak területi elhelyezkedése nem játszik meghatározó szerepet a népszámlálási kérdésekre nem válaszolók, az egyes kategóriák ismeretlenjei számának, arányának alakulásában. Vélhetőleg inkább a települések nagyságának lehet befolyása az ismeretlenek arányának alakulására.

Ezért a továbbiakban a települések nagyságcsoportjai alapján vizsgáljuk meg néhány demográfiai (nem gazdasági vonatkozású) változó esetében az ismeretlenek arányának alakulását).

1. ábra

Valamennyi vizsgált népszámlálási mutatón belül az ismeretlenek aránya a települések lakosságának növekedésével emelkedik. A növekedés ugyan nem folytonos, de a legkisebb falvak és a legnagyobb népességű városokon belül az ismeretlenek részaránya jelentős mértékben különböző. A legtöbb változó vonatkozásában a két nagyvárosban 2-3-szor, de a kormegoszlás esetében 6-8-szor is magasabb a nem válaszolók aránya, mint a kisebb falvakban. A növekedés nem lineáris: a kis és közepes nagyságú településeken (2000 fő alatt) az ismeretlenek aránya gyakorlatilag valamennyi vizsgált változón belül alig változik. A nagyobb falvak csoportjában (2000–5000 fős lélekszámú települések) már számottevő növekedés figyelhető meg. A kis és közepes nagyságú városokban a nem válaszolók aránya tovább emelkedik, s a 100 000 feletti lélekszámú két nagyvárosban emelkedik leglátványosabban az arányuk.
Vélhetőleg a falvak és városok lakosságának a népszámláláshoz való eltérő viszonyulása állhat a nem válaszolók arányának ilyetén történő alakulásában. Ennek az eltérő viszonyulásnak az okai további kutatások révén tisztázhatóak. A továbbiakban egy változó, a nemzetiségi hovatartozás szerinti ismeretlenek arányának alakulását vizsgáljuk meg több aspektusból.

Az ismeretlen nemzetiségűek vizsgálata komplex megközelítésben

Első megközelítésben arra vagyunk kíváncsiak, hogy egyes térségek, régiók nemzetiségi összetétele mennyiben befolyásolta a nemzetiségét be nem vallók számát, arányát. Az ismeretlen nemzetiségűek jelentős része nem szlovák állampolgár. 2001-ben az 5 379 455 szlovákiai lakosból 5 269 656 volt szlovák állampolgár. Szlovákia területén állandó lakóhellyel rendelkezett 101 849 idegen állampolgár, továbbá 7 039 kettős vagy többes állampolgár, végül 911 hontalan, azaz állampolgárság nélküli személy. Az ismeretlen nemzetiségűek zöme a nem szlovák állampolgárok közül került ki. Míg Szlovákia lakosságának 2,04%-a nem volt szlovák állampolgár, az ismeretlen nemzetiségűek 58,2%-át ők adták ki. Ily módon a szlovák állampolgárok közül jóval kevesebbnek (22 796 fő) a nemzetisége volt ismeretlen.4 A szlovák állampolgárok 0,43%-a ismeretlen nemzetiségű.5 1991-ben 8 782 fő, azaz 0,17% volt az ismeretlenek aránya.6 Ugyan nincsenek adataink róla, de a 2001. évi állapothoz képest 1991-ben ennek töredéke lehetett a nem szlovák állampolgárok száma.
A továbbiakban vizsgáljuk meg, hogyan alakul az ismeretlen nemzetiségűek megoszlása kerületek szerinti megoszlásban.

4. táblázat. Az ismeretlen nemzetiségűek állampolgárság szerinti megoszlása kerületek szerint 2001-ben

Az eddig vizsgált mutatók kerületek szerinti elemzésénél megfigyelhettük, hogy a Kassai kerületben a legmagasabb, a Trencséniben a legalacsonyabb az ismeretlenek aránya. A többi kerület adatai e két szélső érték között ingadoznak.
Az adatok megoszlásából látható, hogy valamennyi kerületen belül magasabb a nem szlovák állampolgárságú ismeretlen nemzetiségűek száma, aránya, mint a szlovák állampolgárok között. Az egyes kerületek között jelentős különbségek is megfigyelhetőek. Az ismeretlen nemzetiségűek között a szlovák állampolgárok aránya a legalacsonyabb a Pozsonyi kerületben (28,5%), a legmagasabb a Nagyszombati kerületben (49,8%). Azt is megfigyelhetjük, hogy a nyugat-szlovákiai kerületekben a szlovák állampolgárságú ismeretlenek aránya nem túl nagy értékek, 0,26–0,37% között ingadozik. Némileg magasabb az arányuk a közép-szlovákiai kerületekben: 0,39–0,46%. Jelentősebbek az eltérések a kelet-szlovákiai kerületekben: 0,47–0,70%. Az ismeretlen nemzetiségűek aránya regionálisan nyugatról kelet felé növekszik. Bizonyos mértékben követi a roma lakosság arányának növekedését. Az ismeretlenek arányának alakulásánál tehát az állampolgárságot tekinthetjük az egyik meghatározó tényezőnek. Minél magasabb az idegen állampolgárok aránya egy-egy kerületen belül, annál magasabb az ismeretlenek aránya is a kerületben.
A továbbiakban vizsgálatunkat a szlovák állampolgárokra korlátozzuk. Azt vizsgáljuk meg, hogy vajon a magyarok aránya az egyes járásokban mennyiben befolyásolja az ismeretlenek arányának alakulását.
A magyarlakta és a nem magyarlakta járásokon belül (a szlovák állampolgárságú) ismeretlen nemzetiségűek aránya jelentősen különbözik. Arányuk a magyarlakta járásokban 0,47%-ot tett ki, ez jelentősen magasabb, mint a nem magyarlakta járások csoportjában 0,39%, de nem elhanyagolható mértékben magasabb az országos értéknél is (0,47%). Ily módon megerősítettnek tekinthetjük, hogy a magyarlakta járások csoportján belül magasabb az ismeretlen nemzetiségűek aránya, mint a nem magyarlakta járásokéban. Az ismeretlen nemzetiségűek arányának alakulását árnyaltabban vizsgálhatjuk, ha a járásokat a magyarok aránya szerint csoportosítjuk – öt csoportba. Vizsgálatunkba az előző megállapításunknak megfelelően (mely szerint az ismeretlen nemzetiségűek és a romák arányának regionális alakulása között hasonlóság mutatkozik) a romák területi megoszlásának adatait is bevonjuk.

5. táblázat. A szlovák állampolgárságú ismeretlenek és a romák aránya a járásokban élő magyarok aránya szerint (%)

Az ismeretlen nemzetiségűek aránya a járásokban élő magyarok aránya szerint növekszik. A 10%-nál alacsonyabb magyar lakosságú járásokban arányuk kisebb az országosnál. Az enyhe magyar kisebbségű járásokban (a magyarok aránya 10–30% közötti) legmagasabb az arányuk (0,60%), s csak a magyar többségű járásokban közelíti meg az ismeretlenek aránya ezt az értéket. Ugyanakkor megfigyelhetjük, hogy az enyhe magyar kisebbségű járásokban a legmagasabb a romák aránya (3,28%).
Azaz elmondhatjuk, hogy a magyarok arányának növekedésével kismértékben emelkedik az ismeretlenek aránya, de azokban a járásokban, ahol a romák aránya magas, az ismeretleneké is jelentősen emelkedik. Az ismeretlen nemzetiségűek arányának alakulása szempontjából két tényezőt különíthetünk el: egyrészt azokon a vegyes lakosságú területeken, ahol nagyobb mértékű az etnikai keveredés, nagyobb esélye van a vegyes identitások kialakulásának, ezekben az esetekben növekszik a nemzetiségükben bizonytalanok, azt be nem vallók aránya. Ez a megállapítás a magyar–szlovák lakosságú járások mellett a szlovák–ruszin/ukrán népességű járásokra is érvényes. A másik aspektust a romák által sűrűbben lakott területek jelentik. Esetükben az adatok elemzését nehezíti, hogy döntő többségük nem vallja magát romának, nagyrészt szlovák, esetleg magyar nemzetiségűnek. Ebből adódóan a romákra vonatkozó adatok megoszlása nagymértekben torzított, de így is megfigyelhető, hogy a regisztrált arányuk növekedése egyúttal az ismeretlenek arányának növekedését is magával hozza.

Összegzés

Tanulmányunkban az ismeretlenek, azaz a (cseh)szlovákiai népszámlálások során feltett kérdésekre nem válaszolók számának, arányának alakulását vizsgáltuk. Arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen mértékben változott a számuk, arányuk az egyes feltett kérdések alkalmával, s mire vezethetők vissza az ismeretlenek arányának nagymértékű különbségei az egyes kérdések esetében. Részletesebben a 2001. évi adatok alapján volt módunkban vizsgálni a települések nagyságának, a regionális különbségeknek a hatását. Az ismeretlen nemzetiségűek számának alakulásánál rámutattunk az idegen és a szlovák állampolgárok válaszai közti eltérésekre. Egyúttal vizsgáltuk a járások etnikai összetételében mutatkozó eltérések hatását is az ismeretlenek arányának, számának alakulására. Lényegében levonhatjuk azt a következtetést, hogy az egyes kérdések esetében a nem válaszolók számát, arányát különböző társadalmi tényezők befolyásolják, de ezek feltérképezéséhez szükség van a hátterükben meghúzódó társadalmi változók ismeretére.
A 2011. évi népszámlálás alkalmával az előző népszámláláshoz viszonyítva az egyes kérdésekre nem válaszolók aránya a legtöbb esetben tovább növekedett. Háttér­összefüggéseik feltárására remélhetőleg a közeljövőben sor kerül. Ehhez azonban szükséges, hogy az eddig közzétett kisszámú adaton túl nyilvánosságra kerüljön a többi kérdésre vonatkozó adatsor is, járási és településszintű adatállományok formájában.

Felhasznált irodalom

• Gyurgyík László 2006. Népszámlálás 2001. A szlovákiai magyarság demográfiai, valamint település- és társadalomszerkezetének változásai az 1990-es években. Pozsony, Kalligram.
• Gyönyör József 1989. Államalkotó nemzetiségek. Bratislava, Madách.
• http://portal.statistics.sk
• Klinger András 1996. Demográfia. Budapest, KSH.
• Sčítanie… 2003. Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Definitívne výsledky za SR, NUTS2 kraje, okresy a obce. Bratislava, Štatistický úrad Slovenskej republiky.
• Sčítanie… 2002. Sčítanie obyvateľov, domov a bytov 2001. Bývajúce obyvateľstvo podľa národnosti, podľa pohlavia, päťročných vekových skupín a štátnej príslušnosti za
• SR, kraje a okresy. Štatistický úrad SR, Bratislava.
• Sčítania… 1991. Sčítania ľudu, domov a bytov k 3. marcu 1991 v Českej a Slovenskej Federatívnej Republike. Praha, FŠÚ.
• Sčítanie… 1992. Sčítanie ľudu domov a bytov k 3.3.1991. Podrobné údaje za obyvateľstvo. Republika Slovenská. Praha-Bratislava, FŠÚ-SŠÚ.

László Gyurgyík
Census 2011. Who are you, the unknowns?

The Slovak Statistical Office published the first official data of the 2011 census in the end of February 2012. The small number of the national-level data made public did not allow for thorough analyses. On the basis of the known data we can, however observe that the number and the proportion of those not giving answers, i.e. the unknowns, increased significantly compared to the former censuses, especially with regard to some question sets. This study examines the change of the number and proportion of the unknowns, on the basis of the data from the preceding decades. The study points to the factors, under the impact of which the number of those not giving answers increased in the censuses taken between 1970 and 2011.

László Gyurgyík 311:314(437.6)”2011” Census 2011. Who are you, the unknowns? 314.8(437.6)”2011”

Keywords: Census. Demography. Slovakia. Questionnaire. Statistics. Unknowns. Data.